Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Marlon Brando, Paul Newmann

2010.05.21

Paul Leonard Newman (Cleveland, 1925. január 26. – Westport, Connecticut, USA, 2008. szeptember 26.) Oscar-díjas amerikai színész, rendező. Felesége 50 éven keresztül a híres színésznő: Joanne Woodword

A magyar gyökerekkel rendelkező filmsztár mindig is az álomgyár különleges egyéniségei közé tartozott; habár szuperfilmek egész sorában szerepelt, a reflektorfényt és a hamis csillogást mindig kerülte, ám egyszersmind komoly sikereket aratott rendezőként vagy autóversenyzőként is. Hamar kitört az adottságai miatt ráosztott „szépfiú” szerepből. Élete során összesen kilencszer jelölték Oscar-díjra. Első aranyszobrát életművéért kapta, és csak ezt követően 1986-ban kapta meg a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot, A pénz színe című filmben nyújtott alakításáért. Karrierje töretlen volt az 1950-es évekbeli kezdetektől, és 80 felett sem vesztett semmit régi fényéből. Egyike volt a legtöbbet jótékonykodó hírességeknek.

 

 




Marlon Brando (1924. április 3. – 2004. július 1.) A 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai filmszínésze.

Édesanyja is színész volt, aki Henry Fondának is magánórákat adott. Apja mezőgazdasági szerszámok eladásával foglalkozó sikeres kereskedő volt, aki ellenezte fiuk színészi pályájának biztatását, és katonai akadémiára küldte. Brando kirúgatta magát és New York-ba költözött, ahol a híres Actors Studio, Stella Adler és Elia Kazan tanítványa lett. Adler így emlékezett vissza Marlonra: „Nem tanítottam neki semmit. Csak feltártam előtte a gondolkodás, az érzékelés, a tapasztalás lehetőségeit. Megnyitottam előtte a kapukat, és többé nem volt rám szüksége.”

1947-ben a Broadway-n Tennessee Williams: A vágy villamosa című színdarabjában Stanley Kowalski szerepét játszotta. A kritikusok lelkesen üdvözölték azt a színészt, aki végre „az indulatait és tökösségét is magával viszi” a színpadra. A darabot négy évvel később filmre vitték. Brando mind a közönség, mind a kritikusok körében sikeres lett az 1950-es években áttörő alakításaival. Első filmszerepében, az 1950-es Férfisorsban egy II. világháborús veteránt alakított, aki deréktól lefelé megbénulva érkezik vissza a háborúból. Brando jelentős időt töltött egy fizikoterápiás intézetben, hogy tanulmányozza a betegek életét. A vágy villamosa (1951) után a A rakparton (1954) című film következett Elia Kazan rendezésében, melyért megkapta első Oscar-díját. A szintén ebben az évben készült A vad című motoros road movie egy generáció mondanivalóját fogalmazta meg: „Mi ellen lázadsz, Johnny?" „Mi ellen lehet?”. Az 1960-as években sorra kisebb szerepekben tűnt fel sikertelen játékával, például az 1961-es A félszemű Jackkel, melynek forgatása alatt távozásra kényszerítette Stanley Kubrickot és Peckinpahot. Majd ez a film lett az első és egyetlen rendezése is egyben. 1962-ben emlékezetes bukást szenvedett el a Lázadás a Bounty-n című filmmel. Habár a film teljes csőd volt, megismertette Brandóval Tahitit, amelybe annyira beleszeretett, hogy vett magának egy saját szigetet a Csendes-óceánon, sőt feleségül vette a Christian Fletcher szerelmét alakító Taritát.

Magánéletében teljes zűrzavar uralkodott. Első feleségétől egy év után elvált. 1960-ban egy mexikói színésznő lett a második felesége, de tőle is elvált, amikor beleszeretett egy tahiti nőbe – ő lett a harmadik felesége.



Marlon Brando 47 éves volt, amikor Don Vito Corleonét formálta meg A Keresztapa című filmben. Akkoriban mindenki Brando nagy visszatéréséről beszélt, tüntető távolmaradásáról az Oscar-ceremóniáról. A dalok, amelyeket anyámtól tanultam című önéletrajzi regényében külön fejezetet szentelt a Keresztapa-sztorinak. Az író, Mario Puzo elküldött a számára egy példányt a regény megjelenésekor. Néhány sort is mellékelt neki, melyben leírta, hogy filmes feldolgozás esetén őt javasolja Don Corleone szerepére. Az ajánlat nem keltette fel Brando érdeklődését. Elolvasta a könyvet és megköszönte Mariónak, hogy rá gondolt. Puzo eladta a jogokat a Paramount Picturesnek. Közben több alkalommal felhívta Brandót, hogy jobb belátásra bírja, de azt nem közölte vele, hogy már tárgyalt a nevében a produkcióval. Brando később megtudta, hogy a Paramount főnökei hallani sem akartak a nevezéséről a szerepre. Az előzmények szerint a Lázadás a Bounty-n idején telekürtölték a sajtót Marlon kicsapongásairól, a Paramount nagy anyagi veszteségeket könyvelt el, és nem akartak további kockázatokat vállalni a személyével. Mario végül elküldte a kész forgatókönyvet. Marlon elolvasta és elnyerte a tetszését. Francis Ford Coppola is megerősítette, hogy őt akarja a szerepre, és próbafelvétellel igyekezett meggyőzni a Paramount vezetőit. Brando otthon tartott próbákat: papírzsebkendővel kitömte a száját, kisminkelte magát, a tükör előtt dolgozott a szövegen. A felvételek tetszettek a Paramountnak, így lett Marlon Brando a Keresztapa.

1972-ben a Keresztapában Don Corleone megformálása jelentette a középkorú művész színészi újjászületését. Késő negyvenes éveiben két megigéző alakításával azonban visszaszerezte méltó hírnevét. A Keresztapáért megkapta második Oscar-díját, és szimbolikussá vált az a generációs találkozás is, ahol Brando Al Pacino-val, Robert Duvall-lal és James Caan-nal szerepelt egy vásznon. Legendássá vált a díjátadás története, melyben a Keresztapa sikerében való fürdőzés helyett a díjátadóra maga helyett egy teljes indián ruházatba öltöztetett fiatal nőt küldött el, hogy az ünneplés helyett rávilágítson a bennszülöttek nehéz helyzetére.
Robert Duvall, aki az Apokalipszis mostban újra találkozott vele, így emlékszik vissza Marlon Brandóra: „Ő tényleg a keresztapa volt azoknak a fiatal színészeknek, akik az 1970-es években bukkantak fel, de még a mai új generációnak is. Ő volt számunkra a legnagyobb, még Laurence Olivier-ét is megelőzte. Kivételes ember volt, de csodálnivalóan és könnyedén tiszteletlen, egészségesen tiszteletlen. Azt hiszem, ez a tiszteletlenség ellazította és teljesen összhangba hozta saját magával. Ez volt a titka, hogy színészként új utakat tudott megtalálni.”

Az Utolsó tangó Párizsban című film következett Bernardo Bertolucci rendezésében, melyért Brando megkapta a 7. Oscar-jelölését. A filmben egy, a felesége öngyilkosságát egy titkos szerelmi kapcsolatban feldolgozó férfit alakít.


Színészgenerációkra volt hatása játéka, és miatta választották ezt a szakmát: a Brando által „pocsék életként” jellemzett színészlétet. Hollywood mai legnagyobbjai vallják, hogy az ő hatására léptek erre a pályára, és minden egyes munkájukat most is ő inspirálja. Al Pacino szerint „Brando összehasonlíthatatlanul jobb volt mindnyájunknál. Marlon Brando – egy fogalom. Nem láttam még egyetlen filmjét sem, amikor elkezdtem a színészetet, de most büszkén állítom, hogy a halálom napjáig őt utánzom.”

„A valaha élt legkifinomultabb színész” – vallja Barbra Streisand. „13 éves korom óta a bálványom. Két emberöltőre elég munkát végzett. Én pedig bármikor kezdtem új filmbe, feltettem magamban a kérdést: 'vajon Brando

A 80-as évek nagy részében Marlon Brando nem játszott. 1989-ben jelent meg újra az antirasszista Forrongó évszak című filmben, melyért ismét Oscarra jelölték – ez volt az utolsó hasonló elismerés, amit kapott. Ebben az évben érte a súlyos családi tragédia is. Fia, Christian bíróság elé került féltestvére, Cheyenne szeretőjének meggyilkolásáért, ahol emberölésért 10 év börtönre ítélték, Cheyenne pedig 1995-ben, 25 éves korában öngyilkos lett.

Brando idős korára világtól elzárkózó természete elhatalmasodott rajta és súlyproblémái is megerősítették ezt. Az utolsó éveiben a Don Juan DeMarco, a Dr. Moreau szigete és a 2001-es A szajré című filmekben tűnt fel. Marlon barátja, Jack Nicholson is őt tekintette példaképének: „Brando a legjobb, akire mindnyájan felnézünk. Ha ő elmegy, mindnyájan egy helyi értékkel feljebb kerülünk a ranglistán.” Brando 80. évében ez bekövetkezett. És az isteni Brando Nicholsont jelölte ki utódjául, akit végakaratában felkért a gyászbeszédre.





.