Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A fiók titka

2015.05.16

a-fiok-titka.jpg

     Ezerkilencszáznyolcvanöt forró júniusa volt, amikor Mirtill a tizennyolc éves, pár napja érettségizett lány, a kis vidéki város Fő utcáján fagylaltot nyalogatva sétált. Megállt egy ruhákat áruló kirakat előtt és egy sárga bikinit nézegetett. Arra gondolt, hogy édesapjától majd kikönyörög egy kis pénzt és megveszi. Elég borsos ára volt. Beleharapott a fagylalttölcsér utolsó kis darabjába, majd egy zsebkendőt vett elő válltáskájából, hogy letörölje szájáról az esetleg ott maradt fagylalt foltokat. Belenézett a kirakat üvegébe és egy mögötte álló magas fiút pillantott meg, aki láthatóan nem a ruhadarabokat, hanem őt nézte. Hirtelen megfordult, szinte beleütközött a szőkésbarna, barna szemű fiúra, aki hátrább lépett, majd megszólalt.

   - Bocsánat!

   - Nem, semmi, csak... Azaz, nem történt semmi - válaszolt zavartan Mirtill, és a kezében lévő gyűrött papír zsebkendőt igyekezett visszatenni táskájába, majd fejét felvetve, kihúzta magát és elindult a város parkja felé. A fiú utána nézett, majd gyors léptekkel a lány mellett termett.

   - Egy pillanat. Bocsánat. Az előbb akartam még mondani valamit. Szeretnélek megismerni. Bevallom, azért álltam a kirakat előtt, mert megtetszettél. Talán nem baj, ha csak így leszólítalak, de hát hogy a csudába ismerjelek meg?

   Mirtill ekkor megállt. Ránézett a férfira, aki tetszett neki, és egyáltalán nem zavarta, hogy ez a valaki csak úgy leszólította. A kezét nyújtotta.

   -  Ferenczi Mirtill vagyok. Éppen hazafelé indulok.

      A fiút meglepte a lány nyílt és egyenes mozdulata, bemutatkozása. Nem erre számított. Kezet fogott a lánnyal.

   - Kardos Iván. Örülök, hogy nem utasítottál el. Hát, ha hazamész, talán elkísérhetlek...

   - Nem sietek, útba esik a park, esetleg leülhetünk ott egy padra és talán beszélgethetünk is, ha már így össze akarunk ismerkedni... Nem igaz? – mosolyogva ránézett a mellette lépdelő farmernadrágos, kockás inget viselő fiúra, akit úgy huszonöt évesnek saccolt.

   - Jó ötlet. Annyira nem vagyok itt ismerős, mert csak pár napja vagyok a városban, azaz most költöztem ide – hirtelen elhallgatott, miközben nézte a lány vékony hosszú derekát, kicsinek tűnő melleit, hosszú nyakát és mézbarna lófarokba fésült haját, magas homlokát és az ibolyakék sűrű fekete pillákkal beárnyékolt szemét.

   - Igen? És mivel foglalkozol, honnan jöttél?

   - Tudod a szüleim vidéken laknak egy kis faluban, nem túl messze innen. Én pedig Pesten végeztem az egyetemet. Most már gyógyszerész vagyok, vagy majd most leszek. Itt sikerült egy állást kapnom, valahogy falura nem akartam menni. Bár a szüleim egyszerű falusi emberek, csak huszonöt kilométerre laknak innen. Azért is pályáztam ide. Édesapám borászkodik, gazdálkodik. Anyám pedig besegít neki, vezeti a háztartást, könyvel... Egyke vagyok. Vettek nekem egy kis garzont itt, hogy könnyebben tudjak elindulni az életben. Nagyszüleim örökségéből. Ne gondold, hogy a szüleimet felveti a pénz.

   - Hát akkor szerencsés vagy! Miért is gondolnám. Manapság senkinek sem könnyű. Tudom, hogy nem is olyan egyszerű mindjárt lakáshoz jutni. De gyere! Ott egy pad, éppen árnyékban van, nem fogunk legalább ebben a melegben megsülni.

   Leültek a padra, rövid csend költözött közéjük, időnként méregették egymást, majd Mirtill szólalt meg először.

   - Én még messze vagyok a munkától. Csak most érettségiztem. Nem voltam olyan hű de jó tanuló. Illetve a matek és a kémia ment pocsékul. Ide jelentkeztem a Tanítóképzőbe. Majd kiderül, hogy felvettek-e vagy sem. Szeretem a gyerekeket, talán jó tanító néni leszek... – hirtelen  elnevette magát – Nem valami nagy pálya ugye? Sokan lenézik azt, aki csak tanítónő akar lenni, pedig rosszul teszik. Az alapok ott kezdődnek. Nem igaz? Tudod a mamám is tanítónő, még dolgozik, a papám pedig német nyelvet és magyar irodalmat tanít itt a gimiben. A mamám gyönyörű nő volt fiatal korában, a papám pedig nagyon jóképű és okos férfi. Szeretem őket. Én is egyke vagyok. Kicsit talán el is kényeztettek. Főleg a papám. Még ő is dolgozik. Itt lakunk különben a parkkal szemben egy háromszobás társas házban. Semmi különös.

    Iván rágyújtott egy cigarettára, a lányt is megkínálta, de ő nem dohányzott. Elgondolkodva nézett a távolba, majd kifújta a füstöt, Mirtill közben a papucscipős lábával zavartan a földet söpörgette. Arra gondolt, talán nem kellett volna ilyen hamar ennyit sem elmondani ennek a fiúnak, aki ekkor megszólalt. 

   - Szerintem szép hivatást választottál, bár én biztosan nem tudnék gyerekekkel foglalkozni. Túlságosan idegőrlő munka lehet. Főleg manapság. Hivatástudat, hivatásszeretet kell hozzá, gondolom én. Miért lenne alacsonyabb rendű foglalkozás? Talán kishitű vagy? – nézett most a lányra hosszan és kérdőn.

   - Nem. Egyébként sem érdekel, hogy mit gondolnak mások. Csak úgy mondtam. És merre van a lakásod? – nézett most a fiúra.

   - A belvárosban, a Virág utcában. Még nincs berendezve. Nem is tudom merjelek-e kérni, hogy valamikor, ha kedved lesz hozzá, segíthetnél otthonossá tenni...

   - Na, nem! Nem is ismersz, és én miért is mennék a te lakásodra?

   - Miért? Nem kell rosszra gondolnod. Nem szobára hívtalak. Egyelőre nem ismerek itt senkit. Gimibe sem ide jártam. Egyébként pedig jó lenne jobban összeismerkednünk, legalábbis én szeretném!

   - Na, jó, majd meglátjuk ! – Mirtill felállt, vállára lendítette a táskáját – Menjünk lassan, itt lakom öt percre. Van még egy-két otthoni teendőm és a barátnőmet várom, este moziba megyünk.

    Iván közben elnyomta lábával a földre dobott csikket. Felállt és a lány keze után nyúlt, megfogta, majd megsimogatta az arcát.

   - Akkor? Találkozunk még? Tetszel nekem. Örülök, hogy megismertelek.

     Mirtill furcsa bizsergést érzett a testében, ahogy a fiú keze hozzá ért. Hirtelen közelebb lépett hozzá és arcon csókolta. Csak úgy, egy picit. A fiú láthatóan meg is lepődött.

  - Te is tetszel nekem. Találkozzunk. Mondjuk, holnap este hatkor, ugyanitt. Jó az neked? – kérdezte.

    Iván magához húzta és átölelte a lányt, aki ekkor hirtelen eltolta magától a fiút.

   - Nem. Korai. Az előbb csak egy puszit adtam. Most megyek. Akkor holnap!

   - Holnap! Itt leszek! -  mondta kicsit hangosabban a fiú és a lány után nézett.

 

***

 

     Mirtill már egy hónapja együtt csatangolt a Fő utcán megismert fiúval. Sétáltak, moziba jártak, beültek egy presszóba, de Mirtill egyelőre nem ment fel a fiú lakására, hogy segítsen neki berendezkedni. Ahogy ő kérte. Valahogy úgy érezte ez nem vezetne jóra. Szülei ugyan eddig is megadták számára a szabadságot, a szabad választást cselekedeteiben, de óva intették mindenféle szabadosságtól. Eddig még nem beszélt velük fiú-lány kapcsolatról, szerelemről. Elfoglalták a tanulmányai, a könyvek, és festegetett. Eljárt egy helyi önképzőkörbe is. Valójában jelentkezett a Képzőművészeti Egyetemre, de nem vették fel. Emiatt nagy keserűséget érzett, de az önképzőköri mestere igyekezett lelket önteni belé, mert valójában tehetségesnek találta a fiatal lányt. Volt néhány ártatlan futó kalandja, de túl fiatalnak, éretlennek érezte magát, és azokat is akikkel kapcsolatba került. Nem ismerte még a mindent elsöprő szerelem érzését. Aztán barátnője, Noémi, korai szexuális életében szerzett rossz tapasztalatai is elriasztották.

   Először fordult vele elő, hogy Ivánnal kezdte jól érezni magát. Eleinte csak szimpatikus volt számára a fiú, aki hozzá képest már érett fiatalember volt. Ahogy telt az idő, egyre több kedves dolgot fedezett fel benne, jól érezte magát közös együttlétük alatt.Vágyott az érintésére, a csókjára.

   Nem tudta milyen a szerelem, de egyre többet gondolt a fiú férfias, sportos testalkatára, gyakran maga előtt látta barna mosolygós szemét, érezte duzzadt szájának melegét. Érett benne a vágy, hogy megismerje vele a testi szerelem rejtelmeit is.

   Este volt találkozója Ivánnal. A szülei is megismerték. Egy hete, hogy bemutatta a fiút családjának.

   Mirtill a szobájában hasalt a kanapéján, egy könyvet olvasott, de közben gyakran elkalandozott, Iván járt az eszében. Hirtelen becsukta a könyvét. Felállt, nyújtózott egyet, majd belebújt sarujába és kiment az amerikai konyhás nappaliba. A hűtőből kivett egy doboz tejet, üvegpohárba töltötte, nekidőlt a konyhaszekrénynek és lassan kortyolgatva itta. Hallotta, hogy a zárban megcsörren a kulcs, édesanyja érkezett haza. Bevásárló szatyrából a konyhapultra pakolta a vásárolt holmikat, Mirtill közben a mosogatógépből pakolta ki az edényeket édesanyja kérésére. A szülők szobájából ekkor lépett ki hozzájuk a még fiatalos, jóképű ötven felé közeledő édesapja, aki átölelte feleségét, megcsókolták egymást, majd a tüsténkedő lánya hátát is megsimogatta.

  - Ki készít nekem egy kávét? – kérdezte, majd egy újsággal a kezében leült a nappali részben elhelyezett egyik fotelba.

   Mirtill szó nélkül végezte a kávéfőzést, közben édesanyja meséjét hallgatta egy kolléganő lányáról, aki drogos társaságba került és csak úgy ömlött belőle a szó, hogy milyen veszélyek leselkednek manapság a fiatalokra.

  - Reméljük, hogy a mi lányunk nem keveredik ilyen bulikba, mert valójában nagy a szabadosság a fiatalok körében – mondta erre az apja, közben a Mirtill által készített kávéját kortyolgatta, miközben felesége is leült a másik fotelba, egy hideg narancslevet ivott, papír zsebkendővel az izzadt homlokát törölgette, és a kanapéra kuporodott lányára nézett.

  - Nagyon csendes vagy ma kislányom. Valami baj van?

    Mirtill apja ekkor letette az újságot és ő is a lányára pillantott. Letette az olvasószemüvegét, majd kényelmesen hátradőlt a fotelban, keresztbe tette lábát és láthatóan beszédre készült.

    - Na, papa! Látom, akarsz valamit mondani – majd az anyja felé fordult – Nem, nincs semmi bajom, csak elgondolkodtam.

    - Min? Mi a gond, kicsi lányom? – kérdezte az apja – Látom, hogy ezernyi kérdés van benned már napok óta, a mamával látjuk, hogy zaklatott vagy... Amióta ez az Iván fiú megjelent az életedben...

    - Ennyire látszik rajtam? – nézett hitetlenkedve hol az egyik hol a másik szülőre.

    - Tudod kislányom - szólalt meg most az édesanyja – mi is voltunk szerelmesek. Nem tudom kettesben beszéljünk-e vagy...

    - Miről akarsz beszélni? Nyugodtan maradhat papa is. Nekem ti mindketten fontosak vagytok,  és nem tettem semmi olyat... Nagylány vagyok. Mindent tudok. Tudom, hogy mire kell vigyázni...

    - Kedves, hogy ezt mondod Mirtill, – szólt elgondolkodva az apja - akkor maradok. Azért mindent még nem tudsz, sőt, sok mindent nem tudsz még kislányom és ezt ne sértésnek vedd. Egyszerűen csak a korod miatt. Látjuk édesanyáddal, hogy közel kerültél ehhez a fiúhoz és féltünk.

   - Nem feküdtem még le vele. Ha ezt akarjátok tudni...

     Az anyja szinte belepirult, hogy a lánya ezt a mondatot ilyen fesztelenül, őszintén kimondta. Az apja szemöldöke is felfelé ívelt egy pillanatra.

   - Ti hogy kezdtétek? Semmit nem tudok. Szabad kérdeznem? Mikor adhatom oda a testemet annak, akit szeretek? És mi lesz, ha utána kiábrándulok belőle vagy ő belőlem? - nézett most őszinte, belülről fakadó kérdésével mindkét szülőre.

   A szülei láthatóan zavarba jöttek, majd édesapja krákogott egyet és megszólalt.

  - Értelek. Beszélhetek Edit? Mesélhetek kicsit rólunk is? Vagy te akarsz?

  - Beszélj Gábor! Talán még én is kíváncsi vagyok, hogy te mit is fogsz mondani erre a bonyolult és mégis egyszerű kérdésre. Nincs tanács a szerelemre. Talán csak annyi. Őszinteség, megértés, hűség, elfogadás a hibákkal együtt, bár ezt az elején az ember nem nagyon látja... Örülnék, ha nem csalódnál... Na, de, mondjad édesem – nézett most a férjére.

  - Kérdezted, hogy mi hogyan kezdtük. Nézd! Recept nincs a jó kapcsolatra. Mi is huszonéves korunkban ismerkedtünk meg, és szerelem volt az első látásra. Édesanyád nagyon szép nő volt, hiszen még most is az, nem igaz? Ahogy megpillantottam egy kávézóban, azonnal tudtam, hogy nekünk találkozni kell. És úgy is lett.

  - Hozzáteszem, hogy én is ezt éreztem. Ahogy a szemünk találkozott, majd odaült hozzánk, a mi asztalunkhoz, ahol a barátnőmmel egy sütit majszoltunk... Elárulom, hogy nem sokáig vártunk a testünk találkozására, talán túl gyorsan is ment, szüleim legnagyobb megbotránkozására, mert akkor még nem volt ennyire szabad az élet, hogy csak úgy összeállunk, összebútorozunk, mint manapság. Csak annyit még, hogy nálunk ez jött, természetes volt, de erőszakkal egyikünk sem siettette a testi együttlétet. Tudod annyira erős volt a szerelemérzés mindkettőnkben, hogy nem vártunk a házasságig, és én nem csalódtam, csak még jobban szerettem a papádat...

   Mirtill apja ellágyultan nézett feleségére, és szinte folytatta, ahol ő abbahagyta.

   - Pontosan fogalmazott édesanyád. Ahogy a költő mondja úgy kellett nekem Edit, az édesanyád, mint egy falat kenyér, ha nem volt velem, a hiánya égetett, fájt. Megperzselődtünk, de nagyon. Nem részletezem. Jó találkozás volt, hiszen még mindig együtt vagyunk és remélem, hogy együtt is maradunk. A szerelem rózsaszín köde persze kinél előbb, kinél később felszáll, jön a valóság, de marad a szeretet, a tisztelet, ez nagyon fontos, hogy tiszteld a másikban az embert, akármi is történjen. És ne kösd gúzsba, mindig adj neki annyi szabadságot, hogy a maga kis belső életét élni tudja, ha értelmes vágyai vannak az életben, támogasd, segítsd. Nagyon nehéz mindez, de ha igazán szeretsz valakit talán mégis megoldható. Ne gondold, hogy köztünk nem akadt a későbbiekben probléma, gond... De édesanyáddal megbeszéltük, megoldottuk, mert hittünk egymásban, mert szerettük egymást akkor is. Ha pedig csalódtál és még sem az a kapcsolat, amit te szerettél volna, be kell fejezni méltósággal. Nem papolok tovább. Ennyi útravalóul. Ha szereted ezt a fiút, és még házasság előtt testi kapcsolatot szeretnél vele, ám tedd! Nem fogunk megrökönyödni, megróni, hiszen már felnőtt vagy valamennyire. Bár még neked tanulnod kell. És legalább azt szeretnénk, ha nem kötöd le magad, amíg diploma nem lesz a kezedben. Amúgy meg a képzőművészeti sikertelensége miatt remélem, hogy nem mondasz le a vágyaidról! Adj magadnak lehetőséget!

     - Igen. Mirtill, – folytatta most az édesanyja az apa gondolatmenetét - ez nagyon fontos. Ne hagyj fel az álmaiddal. Lesz egy tanítónői hivatásod, hidd el, hogy szép munka, hiszen én csak tudom. De te olyan tehetséges vagy, hogy mellette képezheted magad az önképzőkörben, rajzolj, festegess! Nem tudhatod, hogy mi mire jó neked. Ivánnal kapcsolatban pedig... Úgy látom rendes fiú és szeret téged... Bár te még fiatal vagy... Nem is tudom...

    Mirtill hirtelen felpattant megcsókolta az anyját és az apját is. Láthatóan megkönnyebbült.

    - Köszönöm nektek. Köszönöm, hogy ilyenek vagytok. Nagyjából értettem mindent. Akkor, akkor … ha ma este nem jönnék haza, csak holnap... Nem lenne baj?

      A szülők felálltak, elmosolyogták magukat.

   - Kicsit árvák leszünk, de csak menj! És legyél boldog! Csak szólj mindig, ha éppen nem jössz haza, mert nem szeretnénk idegeskedni! – mondta az apja.

   - És, ha néha úgy gondoljátok itt is lehet ám együtt lenni, együtt aludni, együtt reggelizni, ha esetleg velünk is szeretnétek esetleg egy közös hétvégét – tette hozzá halkan az édesanyja.

    Mirtill most átölelte a szüleit. Meghatódtak. A szülők azon, hogy a lányuk ilyen egyenes, őszinte, kitárulkozó, aki ennyi idősen is kíváncsi a tanácsukra, a véleményükre. Mirtill pedig azért, hogy ilyen megértő és szerető szülei vannak. Nagyon tudta értékelni, mert sok volt osztálytársa, sőt a barátnője szülei sem voltak ilyen őszintén nyíltak és megértőek.

 

***

 

   Az egyik estén a két szülő magára maradottan töltötte az estét. Mirtillért hatra jött Iván, egy csokor virágot hozott Editnek, az édesanyának, aki ettől a gesztustól már az első találkozás után szívébe zárta a fiút. Azt gondolta, komoly fiú, kicsit még olyan régimódi. Közösen megvacsoráztak, Iván a munkahelyéről mesélt, a munkájáról. Mirtill pedig azon gondolkodott, hogy vajon ő hogyan érezné magát mindenféle gyógyporok, vegyi gombócok között. Nem egészen látta át ennek a munkának az esetleges érdekességét. Nem beszélt róla, de kicsit szürkének gondolta ezt a vegyszagú, fehérköpenyes munkát.

   Hét körül aztán elköszöntek a szülőktől, akik talán jobban izgultak most, mint lányuk, Mirtill. Féltették az esetleges csalódástól. Ők nem látták köztük azt a villámló, sziporkázó szerelmet, ami egykor köztük volt.

   - Edit! –  miután kiengedte a fiatalokat Mirtill apja, visszafelé jövet az ajtótól a felesége felé indult, aki éppen az asztalt tette rendbe  - Mit szólnál egy esti sétához?

   A felesége ránézett, majd fejével bólintott.

- Rendben! Menjünk! Csak öltözzünk át! Beülhetnénk ide a Park Étterembe. Kellemes az idő, zene is van.

  - De előtte azért sétáljunk egyet! Menjünk be a központba, nézzünk kirakatokat! Jön a születésnapod és ötletek kellenének!

    Edit odalépett a férjéhez, átölelte a derekát, Gábor, a férj pedig belecsókolt a nyakába – Szeretlek! Tudod? Még mindig! Nekem te vagy a legszebb nő a világon. Még most is.

  - Na, jó! Ne udvarolj most! Igaz, hogy nekem meg te vagy a legjobb pasi a világon. És még mindig tudsz nekem meglepéseket szerezni, de öltözzünk át és mehetünk! Majd, ha megnézzük, a kirakatokat adok ötleteket.

     Edit negyvennégy éves volt, de még mindig tartotta egykori súlyát, hosszú derekát a lánya talán tőle örökölte. Sötétbarna dús haját félhosszúra vágatta, szív alakú arcához jól állt ez a frizura. Nagy barna szemét enyhén festette, kissé nagy, duzzadt szájára halvány rúzst tett, citromsárga nyári kiskosztümöt vett fel, finom parfüm illat lengte körül, mikor a farmer nadrágba, nyári ingbe és egy nyári zakóba öltözött még mindig jóképű férjébe belekarolt.

   - Hát akkor induljunk!- mondta a férjének mosolyogva.

   - Most, hogy elnézlek, legszívesebben visszamennék veled! – nézett rá Gábor – Kívánatos vagy nagyon! Ugye tudod?

   - Tudom. De hát ebben a poros kisvárosban nem nagy a választék... - nevette el magát Edit.

    Elindultak kéz a kézben a nagy gesztenyefasoron andalogva, ráérősen. Nem hagyta őket nyugodni lányuk Mirtill sorsa. Gondterhelten beszéltek róla, tudták, hogy lányuk abban a korban van, amikor a szerelem már megjelenik az életében, azt is tudták, hogy ebben a kisvárosban az ő lányuk zárt burokban nőtt fel, értelmiségi szülők lévén, jóformán mindent, ami tőlük telhetett megadtak neki. Azon gondolkodtak, hogy talán jobban szabadjára kellett volna engedniük. Bár tisztában voltak azzal is, hogy mennyi fiatal lány élete megy tönkre a korai kiégés miatt. Nagyon szerették volna, ha lányuk magára talál majd a munkájában, de most már féltették a majdani magánélet esetleges nehézségeitől is. Gábor nyugtatgatta feleségét, hogy talán túl nagy ügyet csinálnak ebből a kérdésből.

    - Egyszer el kell engedni a gyerekek kezét és hagyni kell őket boldognak lenni, még talán boldogtalannak is – mondta – Tizenkilenc éves. Joga van megismerni a szerelmet. Majd, ha segítség kell neki, szól.

   - Igazad van. Vajon elmondja majd, hogy mit érzett? Hogy sikerült az első éjszakájuk?

    Gábor megállt. A felesége felé fordult.

  - Te elmondtad az első éjszakánkat, vagy akár a többit a mamádnak? Nem. Igaz? Ez rá tartozik. Látszik az egy nőn, hogy boldogabb-e, mint tegnap volt, egy szép éjszaka után.

  - Add a kezed! - nézett rá Edit, arcán látszott a feszültség – Marhaság, hogy ennyit lelkizünk Mirtillről. Igazad van. Mostantól éli majd az életét, mi pedig segítünk, ha éppen kell. Gyere! Itt a könyvesbolt, nézzük meg mi a választék!

   Kicsit megkönnyebbültek és átadták magukat a kirakatoknak. Gábor éppen elég ötletet kapott feleségétől egy születésnapi ajándékra, hogy abból akár még meglepetés is születhetett. Estéjüket a parki zenés szórakozóhely zárta. Pezsgőt ittak, táncoltak, szemük néha a távolba révedt, talán mindketten lányuk boldog vagy csalódott éjszakájára gondoltak.

   Ahogy ültek egymás mellett, elmerülten néztek egymás szemébe, bizsergő csend vette őket körül. Mindkettőjükben hirtelen felszínre tört az első együtt töltött éjszakájuk gyönyöre, szépsége. Emlékek sokasága égette testüket. Úgy érezték valami új érzés költözött kettőjük közé. A megcsendesült érzelmeik mintha lángra lobbantak volna. Megitták az utolsó korty pezsgőjüket, Gábor fizetett, és szorosan ölelve egymást indultak haza a nyár illatú parkon keresztül.

 

***

 

   Iván és Mirtill a Flashdance című filmet nézték meg.

Mozi után beültek még egy presszóba, hogy megbeszéljék a látottakat.

   - Na, neked, hogy tetszett a film Mirtill?

   - Jó zene, jó vágások, pergő történet. Kellemes pasi főszereplő, szép a lány, jól mozog, aki táncosnő szeretne lenni, hegesztőként dolgozik egy gyárban, közben keményen gyakorol és eltökélt szándéka, hogy csak az önerejéből szeretne majd érvényesülni. Ugyanakkor a gyár fiatal vezetőjébe szerelmes lesz, aki viszont segíteni szeretné elindulását. Ebből egy kis feszültség keletkezik, de minden jó, ha a vége jó...

   - Én azért élveztem. Főleg a film feszessége meg a zenéje miatt , a lány sem volt kutya...

    - Na, jó. Nem volt rossz film. Megnézhető. És valóban remek a zenéje. Jó volt a színésznő is nagyon. Bevallom élveztem. Ennél rosszabbat sosem.

     Iván két fagylaltot rendelt. Azt kanalazták közben.

   - Te honnan tudod, hogy vágás meg ilyenek? - kérdezte aztán a lánytól.

    - Érzem. Meg aztán sok filmet megnéztem a filmmúzeumban, voltak utána előadások, magyarázatok... Érdekelt.

    - Én annyira nem értek ehhez, de azért talán meg tudom ítélni, hogy jó egy film vagy sem. Persze nem biztos, hogy ugyanazokat a filmeket szeretjük. Én például szeretem kikapcsolódásnak a kaland, illetve akció filmeket is.  

  - Aztán az miért baj? Én kevésbé szeretem, bár némelyik egészen jó. Én inkább az elgondolkodtató, talán művészibb filmeket kedvelem. A színházzal is így vagyok. Például a Holt költők társasága vagy a Tűzszekerek is nagyon tetszett. Te láttad ezeket a filmeket?

  - Igen. Persze, hogy láttam. Tényleg jó filmek. Lassan indulnunk kéne, mindjárt bezárnak...– az órájára nézett – Mindjárt tizenegy óra.

  - Na és? Figyelj Iván. Te igazán kedvelsz engem?

  A fiú hirtelen a lány szemébe nézett, megfogta a két kezét az asztal fölött.

  - Nem vetted észre, hogy nem kedvellek, hanem szeretlek? Tulajdonképpen nem akarok erőltetni semmit, de nekem ... Tudod, én férfiból vagyok és...

  - Akkor menjünk! Értelek.

  - Most mi baj van?

  - Semmi. Én is akarlak, úgy. Menjünk hozzád!

    Iván fizetett, arcán látszott a meglepetés, de az öröm is, egyre izgatottabb lett. Már az utcán voltak, amikor átölelte Mirtillt, megcsókolta és egymást átölelve elindultak Iván lakása felé. Alig szóltak egymáshoz, mindketten tele voltak kíváncsisággal, ugyanakkor félelemmel is, hogy megfelelnek-e majd úgyis egymásnak. Főleg Mirtillben dúlt a félelem, hiszen ő még nem volt fiúval ilyen kapcsolatban. Annyi rosszat hallott, olyan furcsákat meséltek a lányok neki, de annyi mindent elolvasott erről, hogy azt gondolta nem történhet vele semmi rossz. Hiszen jól esik neki Iván ölelése, szereti a csókjait, ha hozzásimul, érzi testében azt a valami furcsa bizsergést.

   Iván egy új háromemeletes épület első emeleti ajtója előtt megállt.

  - Na, komolyan gondoltad?

  - Jaj! Iván! Ne legyél már ilyen! Szeretni akarlak!

    Iván megcsókolta, majd kinyitotta az ajtót és előre engedte a lányt – Ne nézz körül, rendetlenség van.

    Mirtill a kis előszobában a fogasra akasztotta a táskáját és a kardigánját, majd a mellette álló fiút  átölelte,  és hosszan csókolta. Iván hirtelen felkapta a lányt és bevitte a szobájába, ahol egy nagy francia ágyra tette.

  - Én még nem voltam fiúval így, kérlek, legyél velem türelmes - súgta most halkan a fiú fülébe Mirtill.

   Iván felkelt az ágyról, lekapcsolta a nagy villanyt, egy hangulatlámpája volt, amit égve hagyott. Majd, bekapcsolta a magnóját, hangulatos zene szólt, miközben ledobálta magáról a ruháit, majd az ágyon fekvő, őt figyelő Mirtillt kibogozta ruháiból és, mint egy tapasztalt, jó szerető, először csak a testét simogatta, csókolgatta érzékeny pontjait, hosszú előjátékot rendezett, majd lassan a magáévá tette.

  - Egymást ölelve aludtak el.

  - Reggel Iván egy tálcán reggelit vitt Mirtillnek, aki bódultnak érezte magát az éjszaka után. Zavartan ült fel.

  - Pocsékul nézhetek ki! De mindent köszönök! – elmosolyodott, megsimogatta a mellé települő fiú arcát, megcsókolta – Kedves vagy! Akkor jó étvágyat!

    A fiú nem kérdezett semmit, pedig tudni szerette volna, hogy mit érzett Mirtill az első éjszakájuk után, de hagyta enni, mert érezte, hogy majd úgy is beszél  róla.

    - Kávét? Kérsz? – kérdezte, amikor a tálcát felemelte és indult vele a konyhába.

    - Majd később. Inkább gyere ide mellém!

     Iván visszafeküdt a lány mellé, aki hozzásimult és mindenféléket sugdosott a fülébe. Ösztönösen, belülről fakadó érzelemből tette.

     Testük, érzéseik újabb szeretkezésre késztették őket. Most már Mirtill is átadta magát a fiúnak, érezhetően felszabadult és boldog volt. Iván lelke örült, hogy örömet tudott okozni Mirtillnek, akit megkedvelt, megszeretett.

    Dél körül Mirtill lezuhanyozott, felöltözött, mindezt csendben tette, mert Iván közben mélyen aludt. Nem akarta felkelteni. Nem tudta pontosan mit kellett volna éreznie, de testének nagyon jó volt, ami vele történt. A lelke valahogy még sem ujjongott. És ezt nem egészen értette.

   Tele volt újfajta boldog érzéssel, de tele kétségekkel. Így indult csendben hazafelé.

 

***

 

   Mirtill pontosan érezte az elkövetkezendő napokban, hogy szülei szeretnének tudni valamit az érzelmeiről. De egyelőre csak annyit mondott nekik, hogy jól érzi magát Ivánnal, kellemes partner és boldog.

   A szülei a továbbiakban nem firtatták a dolgot, elfogadták lányuk első komolyabbnak ígérkező kapcsolatát. Időnként náluk aludt Iván, ilyenkor úgy fogadták, mintha a saját fiúk lett volna. Azt is megszokták, hogy lányuk alkalmanként egy-két napra eltűnik, de tudták, hogy Ivánnal van ilyenkor, nem aggódtak.

    Iván rendszeresen elutazott a szüleihez, kéthetenként a hétvégéket náluk töltötte. Mirtill várta, hogy egyszer csak majd magával viszi, de türelmesen várt. Nem akarta kierőszakolni.

    Egy november végi délután barátnője,  Noémi kereste fel otthonában Mirtillt. Amióta Ivánnal találkozgatott, meg aztán beindult mindkettőjüknek a főiskola, ritkábban voltak együtt.

    Noémi óvónőnek készült, néha a főiskolán összefutottak, de csak futva tudtak váltani ilyenkor pár szót. Pedig óvodáskoruktól voltak kapcsolatban, igazi jó barátnőknek tartották egymást.

   Mirtill édesanyja nyitott ajtót, mosolyogva üdvözölte a szőke, szemüveges, kissé teltidomú lányt.

   - De rég láttalak, gyere be! Mirtill már vár a szobájában. Kértek valamit? Sütöttem krumplis pogácsát.

   - Csókolom Edit néni. Beviszem a szobába majd én. Tessék csak odaadni a tálcát!

   - Rendben van Noikám! Én meg utánad viszem a két teát. Gondolom, jól esik ilyen esős, hűvös időben. Hogy tetszik a suli?

   - Hát, ismerkedek a dolgokkal. Egyelőre még csak elmélet van, később jönnek majd a gyerekek.

     Beléptek Mirtill szobájába, aki az íróasztalnál ült és írt valamit. A hangokat hallva felállt, és barátnője elé sietett. Átvette a tálcát, letette a sarokban álló kis asztalra, édesanyja pedig mellé helyezte a két kistányéron lévő teás csészéket, majd magukra hagyta őket.

    - Gyere, csüccs! – mondta Mirtill és hosszú, most  kibontott, kissé kócos haját hátra dobta.

   - Mesélj! Mi az a nagyon fontos dolog? Csak nem megint szakítottál Áronnal?

     Áron már egy éve barátja volt Noéminek. Zenész volt a színháznál. Noémi is kacsintgatott a színház felé, amatőrködött egy kis irodalmi színpad csoportjában. Nagyon jól énekelt. Még Mirtill szülei is csodálkoztak, hogy nem nyert felvételt. Érdekelte a művészet, szerette a színház világát, de mivel nem sikerült felvételije a színművészetire, így azt gondolta, hogy óvodapedagógus lesz. Legalábbis szerez egy valamilyen diplomát.

    Noémi leült az egyik fotelba, hosszan nézte barátnőjét, majd válaszolt neki.

   - Nem szakítottunk. Bár örökké vitázunk, hol ezen, hol azon, de most kivételesen nyugalmi időszakban élünk. Tulajdonképpen ott tartunk, hogy sem veled, sem nélküled. De nem is ezért jöttem, hanem miattad. Nem is tudom, hogy beszéljek-e róla. Nem akarok áskálódó, árulkodó lenni, de muszáj elmondanom a te érdekedben. Tulajdonképpen szerelmes vagy Ivánba? – kérdezte Mirtilltől.

   - Nahát! Megáll az ész! Mondtam már, hogy nem tudom mi az a szerelem. Lehet, hogy az, amiben vagyok. Jó Ivánnal, már egészen jól összeszoktam vele. Bár kicsit száraz, azaz talán nem olyan izgalmas egyéniség. Nem tudom. Szeretem. De miért is kérdezed?

  - A hétvégén Áronnal átkocsikáztunk Dombóvárra és a te Ivánod egy talán vele egykorú vagy kicsit idősebb nővel kéz a kézben sétálgatott, még csókolóztak is... Tudsz te erről a kapcsolatáról? Mert, hogy szoros kapcsolatban van azzal a nővel, az tuti. Ő nem vett észre szerencsére.

   Mirtill tágra meredt szemmel hallgatta barátnője mondandóját, úgy érezte kissé hevesebben ver a szíve és kissé elsápadt.

   - Biztos vagy ebben? Jól láttad? Nem hiszem el! Azt mondta, hogy a szüleihez utazik, hiszen meséltem neked, hogy minden második héten hazamegy... Ezek szerint hazudik nekem.

    - Hát, barátnőm nagyon úgy tűnik. Nem akartam szólni, de szerintem tisztázd vele, vagy legközelebb menj vele te is. Mondd neki, hogy most már te is szeretnéd megismerni a szüleit, ha nem akarod rögtön leleplezni...

    - Most paff vagyok! Nekem ebben nincs gyakorlatom, de olyan őszintének tűnt eddig, és olyan odaadóan szeretkezik velem...

    - Jaj, de naiv vagy! Ettől még lehet más nője is! Az egy férfinak nem jelent semmit. Vagy pedig elfogadod őt így is.

    - Azt már nem! Most, hogy mondod, a múlt héten ott feküdt az asztalán egy levél, csak úgy felvettem, de hirtelen kikapta a kezemből…Lehet, hogy ez a nő írt neki…

   - Istenem, hogy te milyen kis csacska vagy Mirtill! Nekem valahogy már az elején nem igazán tetszett a te Ivánod, ne haragudj, de ösztönösen azt éreztem, hogy nem egyenes jellem.

   - És eddig ezt miért nem mondtad el nekem? Nem haragudtam volna rád! Valami hiányzik belőle, amire én vágyom, azt tudom. Talán nem elég művelt? Vagy nem elég romantikus? Vagy? Nem is tudom... - felállt és idegesen sétálgatni kezdett.

   - Ma mész hozzá, nem? Hát valahogy küldd el vásárolni, találj ki valamit, hogy mit ennél, és addig te kutakodj! Hátha ráakadsz valami titokra. Vagy? Annyira nem fontos?

   - De fontos. Utálom, ha átvernek. Akkor inkább maradok egyedül.

   - Ugyan már! Szép, csinos, értelmes lány vagy. Találsz magadnak majd mást!

   - Ebben a kisvárosban? Hol és kit?

   - Mit tudom én? Valakit. Nem kell leragadni az első pasinál. Van köztük különbség, hidd el! Én csak tudom! Csak vigyázz! A szüleidnek meg nem muszáj mindent elmondani! Halálra idegeskednének, ahogy ismerem őket. Látod, az én szüleim nem csinálnak semmiből nagy ügyet. Igaz, hogy elváltak. Apámmal ritkán találkozom, el van foglalva a fiatal újdonsült feleségével. Anyám pedig már öreg statiszta a színháznál. Na, már nem úgy értem. De egy ötven felé közeledő nő, az már nem fiatal. Ő szabadon élt mindig és engem is hagyott. Lehet, hogy ott hagyom a főiskolát és a színházba megyek statisztálni, aztán majd meglátjuk... Végül is énekelni, táncolni tudok...

   -  Na, ne! Talán azért jobb lenne, ha elvégeznéd...

   - Minek? Hogy papírom legyen? Színésznő lehetek diploma nélkül is. Rájöttem, hogy igazából engem a színház érdekel. Megcsináltatom a szemem lézerműtéttel, már megnézettem, mert azért szemüveggel bonyolultabb ugye a színpadon lenni, meg nem is lehet. A kontaktlencse meg már zavar. Nekem már macerás. Apám most jól keres, megígérte, hogy kifizeti a borsos műtét árát.

   - Csak hallgatlak. Te aztán elszánt lány vagy hozzám képest. Én a kis úrilány, ugye? A kis vidéki hülye úrilány?

   - Örülj neki, hogy ilyen szüleid vannak! Nélkülük nem beszélnél két nyelvet, jóformán bejártad velük fél Európát...

   - Na, ja. És? Mire megyek vele? Festeni szeretnék mindenáron! De hát nem sikerült a felvételim...

  - Ne nyafogj! Attól még festhetsz. Majd jövőre megint megpróbálod! Milyen jó fej a mentorod... Na, én vele biztos, hogy összejönnék!

  - Miket nem beszélsz? Negyvenes és felesége van, gyerekei...

  - És? Na, jó. Lehet, hogy a gyerekek miatt nem tenném meg. Figyelj! Van a színháznál...

  - Hagyjál engem! Most nem érdekel senki! Most ideges vagyok... Nem jelentkezem jövőre. Elvégzem a főiskolát. Három év, aztán majd meglátjuk.

   Noémi beleharapott az egyik pogácsába, kortyolt egyet a teájából, majd nyugodtan folytatta.

   - Hát te tudod! Én nem adnám fel! Jössz akkor velem holnap este a színházba? Persze, Ivánt is hozhatod, ha akarod.

   Mirtill az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, esett az eső. Hirtelen visszafordult, majd Noéminek szegezte a kérdést.

   - Te most mit tennél a helyemben?

   - Én nem lacafacáznék, hanem egyenesen megkérdezném, hogy kivel lófrál, és miért hazudozik. Sőt! Kiverném a balhét...

   - Ja. De ez nem én vagyok. Majd meglátom. De beszéljünk másról.

     És valóban másról kezdtek el beszélgetni, lassan már teljesen besötétedett, amikor Noémi felállt és indulni készült.

   - Várj! Átöltözöm, és menjünk együtt egy darabig. Aztán majd én tovább megyek Ivánhoz.

***

 

   Mirtill kicsit vizesen lépett be Iván lakásának előszobájába, lábáról lehúzta bokacsizmáját, az esernyőt bevitte a fürdőszobába és a kádba állította, annyira zuhogott az eső, hogy csurom vizes volt minden a lány körül. Belenézett a tükörbe, a haja is nedves lett, kibontotta, megfésülte, közben azon gondolkodott elmondja-e Ivánnak most azt, amit a barátnőjétől hallott.

   - Főzzek egy teát? Van felvágott, sajt, vagy? –hallotta a fiú hangját.

   - Főzzél. Most nem vacsoráztam otthon, esetleg ennék hamburgert vagy pizzát... De ilyen esőben nem akarlak kizargatni - mondta most Mirtill kissé zavartan, és arra gondolt, amit Noémi javasolt neki.

   - Semmi baj! Akkor lemegyek a sarokra, Ha van kész pizza, jövök gyorsan, ha nem, akkor kb. húsz perc. Jó lesz így? – közben átölelte a lányt és megcsókolta – Már vártalak! Hiányoztál!

   Mirtill kibontakozott a fiú öleléséből és a szoba felé indult.

   - Köszönöm. Akkor addig én olvasok valamit, vagy látom, megy a TV, bár a sportadó engem nem érdekel.

   - Hát kapcsolj át arra a csatornára, ami téged érdekel. Na, jövök gyorsan - mondta az előszobába kilépve Iván , majd csattant az ajtó.

   Mirtill izgatottan állt fel, körülnézett, hogy egyáltalán hol keresgéljen. A fiú ablak előtt álló íróasztalához lépett, amin a számítógépe állt. Két fiók volt, mindegyikbe belenézett, de sehol nem talált levelet. Ekkor megfordult és egy fiókos komódnál kötött ki. Kihúzta találomra a középső fiókot. Képeslapok, levelek özönét látta. Találomra kezébe vette az egyiket. Fénykép hullott ki belőle. Egy középtermetű barna hajú nő nézett rá, mellette egy három év körüli kisfiú állt. Mirtill szíve hevesen vert, izgatott lett. Ahogy a hosszú levelet olvasta, lassan elsétált a fióktól, és a levéllel a kezében leült a kis dohányzó asztal előtti fotelba. Majd letette az asztalra és csak nézett maga elé. Döbbenet ült a szívébe. Ekkor érkezett vissza Iván, két pizzás csomaggal.

    - Hát nem igaz! Ezt a pocsék időt!, Na, de itt van a finom vacsi. Mindjárt beviszem! – közben benézett a némán maga elé meredő lányra, majd az asztalon heverő levélen akadt meg a szeme.

    - Mi a baj? – odalépett az asztalhoz és kezébe vette az általa jól ismert levelet, majd a kihúzott komódfiókra nézett - Te közben kutakodtál? Ez milyen módszer?

    Mirtill ekkor felállt, belülről remegett, nem volt tapasztalata, hogy ilyenkor mit is kellene tennie, csak az ösztöne dogozott.

   - Még te vonsz felelősségre? Nézz rám! Eddig miért hallgattál erről? Becsaptál. Neked viszonyod van ezzel a nővel, aki gyógyszerész, mint te, közös gyereked van, aki most múlt három éves. Mi ez? Mit tudsz erről mondani?

    Iván higgadtan visszatette a fiókba a levelet, majd kérte a lányt, hogy üljenek le, mindent elmond.

   Mirtill nézte a fiú ideges mozdulatait, szemének hazug rebbenéseit fedezte fel. Egy másik Iván ült most előtte.

    - Azért nem beszéltem róla, mert ennek vége. Alig voltam húszéves, amikor találkoztunk, amikor egyetemista voltam. Két évig tartott.  Terhes lett és kérésem ellenére megszülte a fiúnkat.  Azóta sem láttam. Igaz, hogy levelezünk és barátságban maradtunk. Mégis csak a fiam, a véremből van... De semmi több, Mirtill! És szeretlek! – felállt, a lányhoz közeledett volna, aki ekkor szintén felállt és sétálgatni kezdett le-föl alá a szobában.

   - Nem, ne nyúlj hozzám! Hová járkálsz kéthetente és hol is laknak a szüleid?

   - Dombóvár mellett. De ez baj? Bemutatlak nekik, ha akarod. Úgyis megyek majd most hétvégén.

     Mirtill hirtelen megállt a magyarázkodó Iván előtt.

   - Ki az a nő, akivel kéthetente találkozol Dombóváron? A fiad anyja? Nem igaz, hogy csak levelezel, hiszen elolvastam a levelét és abban egészen más van…

     Iván láthatóan elsápadt, majd hirtelen támadásba lendült át.

    - Na, jó. Néha - néha találkozunk. De számomra ő már nem fontos. Miatta jöttem ide dolgozni, hogy közel legyek hozzá. De közben megismertelek téged és idővel szakítani akarok vele, hidd el… Ez a kapcsolat már semmit sem jelent nekem. Azaz már nem érzek iránta semmit, mert jöttél te és szerelmes lettem beléd.

    Mirtill a kezét tördelve lehuppant a kanapéra, folytak a könnyei, Iván leült mellé, magához húzta és csókolni kezdte a lányt, aki hagyta, hogy érezze a fiú meleg száját, amit valójában megszeretett, majd hirtelen eltolta magától.

   - Egyik ámulatból esek a másikba. Casanovának képzeled magad? Milyen ember vagy te? Egyik nőből kiszeretsz, a másikba beleszeretsz és közben párhuzamos viszonyokat folytatsz! És mindez egy fiókban rejtőzködött előlem, no meg a te lelkedben...

   - Hallgass meg! Megígérem, hogy Annával befejezem és...

   - És? Azt gondolod, hogy én egy vidéki kis buta liba vagyok? Hát tévedsz! Nem lesz és.

  - Szóval nem szeretsz igazán? Nem tudsz megbocsátani? Őszinte leszek. Nézd, én még nem akarok megnősülni, még várhatunk vele, hiszen még te is tanulsz, de jó veled, szeretek veled lenni, szeretem a testedet, nekem te kellesz Mirtill, idővel tudom, hogy mi egy házaspár leszünk, mint a szüleid. Bemutatlak most hévégén a szüleimnek is, ha akarod.

   - És az Annád tud rólam? Nyilván nem.

   - Sejt valamit. Még nem beszéltem rólad, mert minek?  Befejezem vele a kapcsolatot. Ígérem.

     Mirtill megtörölte a szemét, kifújta az orrát, a testéhez közeledő fiú kezét ismét eltolta, felállt és az előszoba fogasához indult.

    Iván utána ment és erőszakkal megfordította, majd vadul csókolni kezdte. Mirtill csak hadakozott, majd meglökte és nagyot kiáltott.

   - Hagyj békén elmenni! Ezzel nálam nem mész semmire - sietős léptekkel a fürdőszobába ment az esernyőjéért, majd ahogy visszalépett az előszobába, ismét Ivánba botlott, aki két kezével megfogta a lány vállát.

   - Itt maradsz! Az enyém vagy! Én tettelek nővé! Kis vidéki úrilány, akit a szülei elkényeztettek... Mit gondolsz? Hogy csak úgy elmész? Lefekszel velem még egyszer! - erőszakkal tolta a szobában lévő nagy francia ágy felé Mirtillt, aki riadt tekintettel nézett az őrjöngő férfira, félni kezdett.

   - Akkor erőszakolj csak meg! – mondta halkan, sírva, és vetkőzni kezdett. Iván ekkor váratlanul ellépett a lánytól, belesimított a hajába és csak nézte a lányt, aki mozdulatlanul feküdt előtte, széttárt lábbal, letépett harisnyával, melltartóban. Mirtill ekkor hirtelen felült és kiabálva mondta.

   - Na, mi van? Nincs kedved hozzám? Gyere! Itt vagyok neked, birtokolhatsz kedvedre!

     Iván ekkor döbbent rá, hogy mit is akart tenni. Halkan és zavartan csak annyit motyogott a lány felé: - Öltözz fel! És bocsáss meg! - leült az egyik fotelba és két kezébe temette fejét.

    Mirtill ekkor öltözni kezdett, lassan szedte össze magát, elindult az előszoba felé. Iván lassan megemelte fejét, hosszan nézte a távozó lányt, aki hirtelen visszafordult.

   - Nekem a te dolgaid elfogadhatatlanok. És én nem vagyok senkinek a tulajdona, te nem birtokolsz engem. Csúnyán és méltatlanul viselkedtél most. Hát menj az érett Annádhoz!

     Iván tudta, hogy hibázott, azt is tudta, hogy nem szakít egyelőre Annával, bár ezt hazudta néhány perce a lánynak. Bár szerette Míra testét is, de nem akart elköteleződni sem vele, sem senkivel. Úgy érezte alkalmatlan bárkivel is a hosszú távú szoros együttlétre. Így most felállt, odalépett Mirtillhez.

    - Ne haragudj! Csak ezt tudom mondani. Ha így elfogadsz jó, ha nem, akkor valóban menj! Mindkettőnknek jobb lesz. Azért szép volt ez a pár hónap, bár én hosszabbnak gondoltam a mi kapcsolatunkat, de te még túl fiatal vagy... – ránézett a lányra, aki fájdalmas nagy sötét szemeivel szótlanul hallgatta, majd megfordult, az ajtóhoz lépett, megfordította a zárban a kulcsot, még egyszer a mozdulatlanul álló fiúra nézett: - Akkor, szervusz, Iván! Lehet, hogy egyszer majd visszasírsz még! Az igaz, hogy általad lettem nő, megtanítottál a szeretkezés örömeire. Jó tanár voltál. De gondolkodj el a jellemeden! Az aljas ösztöneiden. De minek is beszélek, értelmetlen...

   Kinyitotta az ajtót, kilépett a ház folyosójára, majd az eső áztatta utcákon, sírva vánszorgott hazafelé. Lelkében összevissza kavarogtak a számára eddig ismeretlen érzések. Úgy gondolta, hogy talán most lett felnőtt, most értette meg, hogy két ember kapcsolata nem is olyan egyszerű, ahogy ő ezt eddig elképzelte.

 

 

 

 

https://youtu.be