Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Botladozva

2009.12.21

Kép

  Botladozva

 

    Eszter, szokásához híven hét óra körül ébredt. Előző este színházban volt. Gondolt egyet, felöltözött, belvárosi lakása ajtaját becsukta, majd egy rövid sétával már a színházban volt. Egyedül ment, mert már két év óta magányosan tengette napjait.

    A férje, akivel majd huszonöt évet éltek együtt, kilépett az életéből. Elhagyta egy jóval fiatalabb nő miatt. Imre, a férje, az egyetemen ismerte meg a lányt, akinek a tanára volt. Eszter nem tiltakozott, nem harcolt. Nem volt sikeres a házassága, jól tudta. Éltek egymás mellett megszokásból. Lányuk is kirepült már a közös fészekből, így szinte már semmi nem kötötte össze őket. Lassan beletörődött csendesnek mondható életébe. Napközben dolgozott, egy öregeket gondozó intézetben volt könyvelő. Nem igazán kedvelte munkáját, valamikor másképp képzelte el az életét. Festőnek készült, de nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Könnyen feladta akkor. Szerelmes lett, férjhez ment, gyereket szült, elvégzett egy könyvelési tanfolyamot és elteltek az évek. Először örömben, majd később ideges vergődésben, végül beletörődően.

    Nagyot nyújtózott most, felkecmergett a széles francia ágyából. Hétvége volt. Felhúzta a redőnyt.  Kinézett az ablakon. Sűrű köd borította a belvárosi utcát.

   Hosszú, sima haját megtekerve feltűzte, majd a fürdőszobába ment. Futólag belenézett a tükörbe, levetette hálóingjét és a zuhanyrózsa alá állt. Rövid idő múlva egy meleg blúzban és nadrágban ült a konyhai sarokgarnitúra asztala előtt. Csendben reggelizett. Halk zene szólt a rádióból. Éppen felállt, a bögrével és tányérjával a mosogató felé indult, amikor a mobiltelefon dallamát hallotta a szobából. A mosogatóba tette edényeit, majd besétált a hallon keresztül, hálószobájába. Felvette a kis készüléket. A kijelzőn ismeretlen szám volt feltüntetve.

 -  Igen, tessék!

 - Szervusz. Feri vagyok.  Szamos Ferenc, ha még emlékszel rám. Az önképzőkörből, ahol együtt festegettünk valaha. Aztán te...

 - Nahát! Szervusz. Ugyancsak megleptél! Hogy jutottál a telefonszámomhoz?

 - Rozika adta meg, az egykori képzős társad, vagy barátnőd. Összefutottam vele.

 - Aha! Vele néha szoktam találkozni, és valóban megadtam neki a számomat. Mi van veled?

 - Semmi különös. Mikor is találkoztunk? Lehet úgy két - három éve, amikor összefutottunk. Nos, most megint eszembe jutottál. Olyan jókat beszélgettünk annak idején. De te hogy vagy?  Nincs kedved újra rajzolgatni? Már akkor mondtam, hogy semmi soha nem késő.

 - Ez igaz. Mondtad. De nekem akkor annyi minden bajom volt. Köszönöm, jól vagyok. Ha már így beszélgetünk, működik még a kör? Lehetne még menni?  És te ott tanítgatsz még?  Elváltam a férjemtől. Akkoriban erről nem is beszéltem neked, azaz...

 - Ne mondd! Hát, amiket meséltél megérett rá a dolog. Akkor most egyedül élsz?

 - Igen. De majd elmesélem. Tulajdonképpen jól jönne kikapcsolódásnak a festegetés.

 - Na, ennek örülök, hogy ezt mondod. Akkor találkozzunk esetleg! A többit pedig majd szóban. A kör működik, csak másik helyen. Majd  megbeszéljük. Ráérsz ma?

 - Ma? Nem is tudom! De miért is ne! Találkozzunk az egykori szokott helyen, délután kettőkor.

   Eszter letette a telefont. Maga előtt látta Ferit a nálánál valamivel fiatalabb férfit, akivel vagy tizenöt évvel ezelőtt ismerkedett meg. Akkoriban lelkesen vetette bele magát a rajzolásba, a festésbe, Feri volt az amatőr csoport mestere.

   Eszter kinyitotta a két egybenyíló szoba ajtaját majd az ablakokat. Aztán kiment a hallba, onnan a kis előszobába, kitárta a bejárati ajtót is. Kilépett a kertre néző erkélyre. Hideg, friss levegő csapta meg az arcát. Végig nézett a hosszú erkélyén, ami tele volt rozsdabarna falevelekkel. Fogta magát és takarításba kezdett, majd miután ismét becsukott minden ablakot, ajtót, visszament a konyhába, felrakott egy Piaf cédét,  és főzni kezdett. Magának. Lánya férjhez ment, vidéken élt, két kicsi gyerekével és a férjével. Csak havonta két alkalommal tudtak egymáshoz eljutni. Vagy ő utazott hozzájuk, vagy a lánya és családja jött el. Így aztán hétvégén két napra is megfőzött, ha éppen nem csinált magának szabad hétvégét. Ilyen alkalmakkor egy kínai étteremben vagy salátabárban ebédelt.

   Úgy három hónapja megismerkedett egy férfival, éledezni kezdett valami kapcsolatféle, de sokszor úgy érezte, nem igazán van hozzá kedve.  A lelki barátját, ő csak így nevezte, mert valójában nem volt több közöttük, egy őszi magányos kirándulásán ismerte meg. Egy erdei ösvényen botlottak egymásba. Mint kiderült a férfi is magányos köreit tette. Szóba elegyedtek, és azóta időnként, főleg hétvégén találkozgattak. Múzeumba, moziba jártak, nagyokat kirándultak. Eleinte jól esett, hogy nem egyedül járogat különböző helyekre.

   Eszter jószívű, kedves, udvarias, világosan gondolkodó embernek ismerte meg a régen elvált, nyugdíjas korú, hatvan körüli, fiatalosan mozgó férfit. Lassan derült ki Eszter számára, hogy időnként kimondottan idegesítette a férfi örökös monologizálása és okoskodása, mindent mindig agyon magyarázása. Néha szeretett volna csak úgy csendben sétálni, csendben lenni. Valami furcsa, tartózkodó barátság alakult ki közöttük. Eszternek ennyi elég is volt. Szíve nem rezdült meg, ezt pontosan tudta.

   Most, hogy délutánra Ferivel egy találkozást beszéltek meg, eszébe jutott Győző, a lelki barátja.  Kinézett a konyha ablakon és már azon volt, hogy felhívja a férfit, és lemondja a másnapi múzeumi programot, de aztán elhessegette hirtelen jött gondolatát.     

 

2.

 

   Délután egy presszóban találkozott Eszter régi ismerősével, Ferivel. Amikor belépett a presszó ajtaján, körülnézett, majd amikor megpillantotta a férfit, gyors lépekkel ment a meghitt kis sarok felé. Feri felállt, jól megnézték egymást és a szokásos ide puszi, oda puszi sem maradt el. Leültek. Feri a melléjük lépő pincérnőhöz fordult, majd kávét rendelt maguknak.

 -  Na, igazán örülök, hogy eljöttél. Mintha fogytál volna?  Persze jól áll…

    Eszter legyintett.

 - Ugyan! Az én koromban… Vigyázni kell a vonalakra. Te nem változtál jóformán semmit. A hajad rövidebb, őszülsz... - Eszter firtatóan nézte egykori ismerősét.

 - Na, ja. Az idő engem sem kímél. De térjünk a lényegre. Kint a kerületben, ahol lakom, van egy képzőművészeti kör, ott tartok foglalkozásokat. Ha kedved van, gyere! Minden kedden és pénteken délután hattól. Oda tudsz érni? Még mindig könyvelsz, és a régi munkahelyed megvan még?

 - Igen. Gyakorlatilag majd minden változatlan. Csak a férjem nincs és hát a lányom. Ő meg vidéken él, férjhez ment. Tudod, azért rajzolgattam ám otthon. Majd megmutatom egyszer. Jobban mondva festegettem. De veled mi van?

 - Tanítok egy gimiben, aztán nemrég volt a kerületünkben egy kiállításom is. Élek. Egyedül.

 - Hogy, hogy? És Nelli? Mi van vele?

 - Két éve nincs. Elment az USÁ-ba, és vissza sem jött, talált magának valami jól kereső pasast. Tudod, a lányunk odament férjez, és hát hozzá utazott ki. De  mindig gond volt közöttünk. Nem egy szellemi síkon voltunk, őt egészen más érdekelte. De erről már régen is meséltem neked… Mindegy! - nézett kicsit zavartan most Eszterre.

 - Pedig, ha jól emlékszem, nagy szerelem volt a tiétek és szép nő volt a feleséged.

 - Igen. Az volt. De Te is szép voltál és még most is az vagy - hirtelen hátradőlt a székén, és kihívóan nézett Eszterre sötét szemével, aki ezektől a mondatokból fészkelődni kezdett a székén és csak morgott maga elé valamit, majd hirtelen körül nézett és másra terelte a szót.

 - Egész más lett ez a hely is. Szépen felújították.

 - Igen, igazad van. Hangulatosabb, mint régen. Emlékszel még arra az estére, amikor órákig sétáltunk a Duna-parton?  Te is, én is csak mondtuk a magunkét.

    Eszter a férfira nézett mosolyogva.

 - Te emlékszel még erre? Nem gondoltam volna!

 - Pedig sokat gondolkodtam rajtad. De hát te mindenáron a barátom, a lelki barátom akartál lenni. Pedig akkor én nem kalandot kerestem benned.

 - Jaj, Ferikém! Azóta annyi minden történt! Ne hozz zavarba! Ez már a múlt.

   A férfi szomorkásan forgatta ujjai között a kockacukrot, majd visszatette a tányér szélére.

 - Na, igen. Ez már a múlt. Csak tudod az ember melegségre, társra vágyik. Én legalábbis. Amióta a feleségem elhagyott csak keresek, de nem találok. Bevallom, hogy sok szép fiatal nő is előfordult már. Néha persze azt gondolom, a műveimet kedvelik, vagy a nem túl nagy hírnevemet. Hiszen, túl gazdag sem vagyok. Nem könnyű a mai világban.

 - Ahogy mondod. De talán egy férfinak mégis könnyebb, ha egyedül marad. Mármint társat találni. Tudod én meg szerencsémre vagy szerencsétlenségemre örököltem, tudod meghalt édesapám is. Eladtam a lakását és így a kis fizetésem mellé, ha meg vagyok szorulva, jut valami. És így néha utazni is tudok. Na, de beszéljünk másról! Kicsit izgulok azért. Sokan vannak a körödben? Nők is vannak?

 - Ugyan! Te tehetséges voltál Eszter! Nincs önbizalmad? Milyen kár, hogy akkor abbahagytad! Nem kell félned. Nyolc fő összesen, de majd meglátod. Kérsz még valamit? Esetleg valami édességet vagy...

    De Eszter nem kért semmit, bár még sokáig beszélgettek. Aztán a férfi elkísérte hazáig.  A kapuban egy öleléssel elbúcsúztak egymástól.

    

    3

    Eszter vasárnap reggel a Deák téri METRO-ban találkozott Győzővel, a lelki barátjával. Elindultak a múzeumba. Esett az eső, Eszter belekarolt a férfiba, átadta kezébe esernyőjét. Győző kelletlenül tartotta maguk fölé. Mivel szinte egyforma magasak voltak, Eszter az alacsonyan tartott ernyőt időnként idegesen felfelé pöckölte. Ilyenkor a férfi mindig bocsánatot kért.

 - Na, milyen volt a tegnapi napod? – kérdezte útközben a férfi Esztert.

 - Jó. Főztem, majd meg is hívlak ebédre a múzeum után, ha van kedved, aztán…

   Nem folytatta, mert a férfi szinte meg sem hallgatta. Közbevágott.

 - Igazán kedves vagy, de nekem is van otthon ebédem…

 - Ahogy gondolod - válaszolta  kissé fagyosan Eszter.

 - Na, persze, nem utasítom el azért, ha nem zavarlak…

 - Jól van, akkor ezt megbeszéltük – válaszolta Eszter, majd félszemmel ránézett a férfira és azt gondolta: - Kimért, szokásaihoz ragaszkodó, talán olyan, akit a kirándulásokon, az állatokon és a lányán kívül nem igazán érdekel semmi. Bár a véleménye mindenről megvan. - Eszter sajnálattal állapította meg, hogy érzelmileg nem érez a férfi iránt mást, mint valami lassan elhidegülő lelki barátságot. Hirtelen Ferire gondolt. Elszégyellte magát, mert róla más is eszébe jutott. Aztán elhessegette a gondolatait. A múzeumban, hosszan elnézelődtek, néha-néha szóltak egymáshoz. Győző hazafelé néhány mondatot ejtett a látottakról, majd a múltjáról kezdett mesélni, amire Eszter már szinte alig figyelt. Ebédnél is egyfolytában mesélt, Eszter gyomra ettől időnként idegesen megrándult.  Elmosogatott ebéd után, a férfi közben nekidőlt az ajtófélfának és tovább folytatta semmitmondó monológját. Eszter, amikor befejezte a mosogatást, bement a szobába, fáradtan leült a dohányzó asztal elé, Győző követte.

 - Rossz kedved van, bánt valami? Olyan szótlan vagy… – kérdezte Esztertől és leült ő is a másik fotelba.

 - Nem. Csak kissé fáradt vagyok. Talán nem is veszed észre, hogy néha csendben is lehet együtt lenni két embernek. Te pedig ne haragudj, de kimondom, folyamatosan fecsegsz.

   A férfi láthatóan megdöbbent és kissé sértetten válaszolt.

   - Hátha zavar, akkor hallgatok. Azt hittem...

   - Mit? Tulajdonképpen én mit jelentek neked? Mert nem tudom. Beszélgetünk, kirándulunk, ide-oda elmegyünk.

  - Na, jó. Hagyjuk. Ez sértő számomra. Én ezt nem így vélem. És én igazán kedvellek, tetszel nekem, mint nő, de ennyi idős fejjel nem rohanhatok a falnak, azért ez...

  - Értem – nézett most hosszan elgondolkodva a kissé sértődött férfira    -  Én meg azt gondolom, hogy nem jöttünk össze. És ez nem kor kérdése. Te óvatos fickó vagy, esetleg ravasz? Nem tudom. De mindegy. Én mást akarok, mint amit te akarsz, vagy képzelsz az élettől. Szóval, fejezzük be harag nélkül. Nem egymáshoz valók vagyunk, még barátként sem. Sajnálom.

- Nem értelek. Egyáltalán nem értelek. Hiszen olyan jól elbeszélgettünk, sok közös programot csináltunk - hirtelen felállt, idegesen, de fegyelmezetten sétálgatott közben – Én mást képzeltem. Hiszen időnk van. És én vártam valami kis jelre.

 - Jelre?  - válaszolt most kissé zavarodottan Eszter  - Azt gondoltam majd lassan alakul közöttünk valami, majd közelebb kerülünk egymáshoz, de én a részemről csak egyre jobban távolodom, és ezért ne neheztelj rám – felállt, és szinte tehetetlenül széttárta két kezét a most hirtelen felé forduló férfi előtt.

 - És akkor? Most menjek el? Vagy mi? Tényleg így gondolod? - nézett Győző kutatóan Eszterre.

 - Igen. Mondtam már. Sajnálom. Nem megy. Érzem, hogy nem megy. Ne erőltessük.

   Győző hirtelen elindult az előszoba felé, magához vette kis táskáját, majd az őt szótlanul kifelé kísérő Eszterhez fordult.

- Nem is tudom, mit mondjak? Nekem te fontos voltál. Sajnálom! Megértettem. Akkor elmegyek – hirtelen átölelte Esztert, megcsókolta az arcát, majd lehajtott fejjel indult a kijárat felé. Az ajtó nyitva volt, még egyszer visszanézett Eszterre, majd hirtelen gyorsasággal elindult a lépcsőn lefelé.

    Eszter, amikor becsukta az ajtót szinte megkönnyebbült. Azt gondolta inkább marad egyedül, de neki ez a férfi csak kényszeredett terhet jelentett. Tudta, hogy jó érzésű, becsületes gondolkodású férfi, de jobbnak látta ennek a semmilyen kapcsolatnak a befejezését. Szinte vidáman ment a szobájába, bekapcsolta televíziót, kényelmesen beült a foteljába és belefeledkezett egy régi olasz filmbe.

    

  

 4.

  

   Eszter a következő hét közepén összepakolta rajzmappáját és elindult a külső kerületi önképzőkörbe, ahol régi barátja Feri irányítgatta a kedvtelésből odajáró fiatal és idősebb festegető nőket és férfiakat.  Eszter izgatottan keverte a színeket, húzta a vonalakat. Idegesítette, hogy Feri ott áll mögötte és nem szól neki semmit. Néha ránézett, de a férfi csak az állát simogatta szótlanul. Hirtelen letette az ecsetet, megtörülte a kezét, felállt és elindult a mosdó felé. Úgy érezte teljesen tehetségtelen és Feri talán azon gondolkodik, hogy hogyan mondja ezt meg neki. Keseredetten ment vissza a helyére, Feri már egy fiatal lány mellett állt és halkan magyarázott neki valamit. Visszaült a helyére és folytatta munkáját. Tájképet festett, őszi hangulat uralta a képet, aranysárga és barna színek tömkelege borította a vásznát, magányos kút állt egy kertben, mellette egy nagy fáról peregtek a levelek.

   Aztán pár óra múlva fáradtan felállt a székről, nyújtózott, szeme Ferit kereste, majd a többiek felé sétált. Szótlanul nézegette a képeket. Feri ekkor mellé lépett.

 -   Befejezted?

 -  Nem nézted meg… – nézett kérdőn és félve Eszter.

 - Dehogynem. Most nézem. Mondtam én, hogy tehetséges vagy… Majd még beszélgetünk erről... Ideges vagy? Elégedetlen vagy? – nézett rá most a férfi.

 - Ennél azért többet vártam, nem szóltál végig hozzám egy szót sem. Igaz, hogy nem nagy téma, de, ha jól emlékszem, talán Delacroix mondta , pontosan nem tudom idézni, de a lényege az, hogy a kép legyen olyan, ha ránéz valaki , akkor a szeme ünnepben fürödjön, vagy ünnepet észleljen. Sikerült ez nekem ezzel a képpel?

 - Nocsak, miket nem tudsz? Így igaz. Szerintem sikerült. Ne izgulj! – hirtelen karon fogta a nőt és kisétált vele egy kis konyhába, ahol hirtelen átölelte és megcsókolta. Eszter hagyta, majd hirtelen zavartan kibontakozott Feri öleléséből.

 - Nem, ezt talán nem kellett volna!  Nem is értem... – zavartan hátra lépett – Talán ezért hívtál és nem is a festésért? – nézett most a férfira, aki rágyújtott egy cigarettára és leült egy háromlábú faszékre.

 - Nem. Nem ezért hívtalak.  Tudod, hogy mindig is vonzódtam hozzád. Nem vagyok már húszéves és te sem vagy tini lány. És ez nem sértés, de szeretnék veled lenni. Azt hiszem, többet érzek irántad, mint amit kellene. De mondd meg, ha te nem így vagy ezzel!

   Eszter nekidőlt a konyhapultnak. Nézte a kissé zavart, de mégis határozott férfi, szúrós, kissé összehúzott szemét.

- Nem tudom, mit érzek. Nekem nem olyan könnyű, én már...

- Mit nem tudsz? Kellek neked, mint férfi vagy nem? Ezt csak érzed?

 - Jaj, Feri olyan durván és ajtóstul rohantál most le...

   A férfi elnyomta a cigarettáját, felállt, majd ismét Eszter felé közeledett. Két kezét a nő vállára tette, mélyen a szemébe nézett, keze lejjebb csúszott Eszter csípőjére, majd hirtelen kigombolta a nő blúzát és belecsókolt a mellébe. Eszter pedig hagyta. Jól esett neki. Hiányzott a férfiölelés már régóta, és most átadta volna magát, de hirtelen megijedt, hogy valaki belép a konyhába, így ismét eltolta a férfit magától. Majd szélsebesen kirohant a konyhából és zavarodottan ült vissza a helyére. Szöszmötölt, majd lassan pakolni kezdett. A többi társa is lassan felállt, egy férfi lépett mellé és nézte a festményét, elismerően beszélt hozzá, majd Feri jött vissza a konyha felől és néhány szót mondott még a társaságnak. Aztán lassan mindenki pakolni kezdett.

   Feri kérdőn nézett az utoljára maradt Eszterre, aki láthatóan erre a pillanatra várt.

     - Jössz velem? Vagy van még dolgod? – kérdezte az ajtóban álló férfitől.

       Feri becsukta az ajtót, kulcsra zárta, kivette Eszter kezéből a mappát, elvette táskáját, átölelte a nőt, aki reszketve tapadt ehhez a végül is ismeretlen férfi testhez. Szép lassan lépkedtek vissza a szoba közepe felé, majd a férfi a sarokban álló kanapét kinyitotta és ledobálta ruháját. Eszter is gombolni kezdte blúzát.

    Hirtelen jött, hosszúra nyúlt szeretkezésük után Eszter lakására mentek.  Másnap Feri karjaiban ébredt. Kicsit szégyellte magát, de nem bánt meg semmit. Óvatosan húzta el kezét Feri válla alól. Megfordult és karját a feje alá téve gondolkodott. Boldognak és elégedettnek érezte magát. Hosszú évek óta nem érezte ezt a kielégült, jóleső érzést. Ránézett az alvó férfira – Vajon szeret? Vagy csak, mint nőt kíván? És én szeretem? - Ezernyi kérdés fordult meg a fejében. Fel akart kelni, de ekkor Feri felébredt és magához húzta Eszter testét.

 - Na, szeretsz egy kicsit Eszter? -  felkönyökölt a férfi és melegen nézett a nőre.

    Eszter megsimogatta Feri arcát, hozzá bújt.

 -  Azt hiszem igen. Túl jó volt ez így, és nem is értem magamat. Azt hittem már, hogy soha többé nem fog megtörténni velem az, amit most veled átéltem. Hihetem, hogy te is valami hasonlót éreztél?

   Feri belecsókolt Eszter vállgödrébe, ujjával végig simított sűrű szemöldökén.

   - Hiheted Eszter. Fantasztikus nő vagy! És nem akarom elhinni, hogy annyi év után most itt vagyunk. Amit én mindig is szerettem volna. Tudod, hogy ötvenedik születésnapom ajándéka vagy? Hogy teljesen frissnek, fiatalnak érzem magam megint, és szerelmes vagyok. Akkor, több évvel ezelőtt nem lett volna jobb már elkezdenünk?

   Eszter elmosolyogta magát, majd felkelni készült az ágyból. Visszabújt hálóingébe, lába az ágy előtti papucs felé tapogatózott.

 - Igazad van. De ezen már nem változtathatunk. – hirtelen visszafordult Feri felé - Ötvenedik? És én lennék az ajándék? Hát ez olyan szép, hogy nem is igaz!  Most határtalanul boldog vagyok. És bizakodó. Azt hiszem, eddig csak botladoztam az életben. Abban reménykedem, hogy ami még vissza van, azt veled röppenve egy csodában fogom leélni! Persze, ha te is akarod! De én most készítek magunknak valami finom reggelit.

   Feri csendben nézett a fürdőszoba felé induló Eszter után. Aztán amikor már együtt reggeliztek a szépen megterített asztalnál, váratlan dolgot mondott Eszternek.

- Nincs nálam gyűrű, de megkérem a kezed. Akarsz a feleségem lenni? Ahogy te mondtad, csak úgy botladozva. Botladozva és bátortalanul mondom ezt. Hiszel az első pillantásban, az első érintés varázsában?

  Eszter  rákönyökölve az asztalra,  nézte a férfit , aki várta a nő válaszát.

- Az érintés varázsában? Talán igen. Te javíthatatlanul romantikus vagy és elhamarkodott…

    A férfi sértődötten ivott egy kortyot kávéjából.

 - Szóval nemet mondasz. Pedig én komolyan kérdeztem. Pedig nekem ez fontos lenne. És nem vagyok elhamarkodott...

  Eszter közbevágott.

 - Olyan vagy, mint egy kamasz fiú. Én már eleget botlottam az életben. Nem szeretnék csalódni benned. De még nem mondtam sem nemet, sem igent.

  Feri sértetten felállt, majd kissé emelt hangon válaszolt a meglepődött Eszternek.

 - Nem vagyok kamasz fiú, és pontosan tudom, hogy mit beszélek. De ezek szerint te Eszter még mindig az a hezitáló nő vagy, aki voltál. Elmegyek most. Ne haragudj!      

  Eszter idegesen, értetlenül felállt, Feri odalépett hozzá, homlokon csókolta, majd viharosan kisietett a lakásból. A nő csak nézett utána, nem értette a férfi viselkedését.

   

5

 

   Eszter egész nap várta, hogy Feri majd telefonon keresni fogja, de nem hívta a lányán kívül senki.  Nem hívta másnap sem, sem később. Eszter egyre idegesebb lett. Hiába próbálta telefonon utolérni Ferit, nem vette fel a mobilját. Eszter keserűen gondolt a férfival való együttlétére. Nem értette, hogy mit rontott el. Úgy érezte talán életében nem volt még ilyen közel egyetlen férfihoz sem, akivel eddig testi kapcsolata is volt. Aztán a hét közepén erőt vett magán és elment a külvárosi önképzőkörbe, hiszen ott volt még a már majdnem elkészült festménye is. Szinte kamaszlányos szívdobogással lépett a terembe. Páran már elmerülve dolgoztak, de Ferit nem látta. Állványa ott állt a helyén. Leült elé és csak nézte. Majd a mellette dolgozó középkorú nőre nézett, aki mosolyogva pillantott rá.

- Jó a képed. Csak nem akarsz hozzányúlni? Hiszen készen van. Nincs mit változtatni rajta. De én kínlódom.

 - Úgy gondolod? Jó ezt hallani! - nézte a képét közelről Eszter, majd felállt és távolról is megszemlélte, aztán a nő mellé lépett és szemügyre vette a férfi portrét, amin a nő láthatólag kínlódott, aztán csak annyit mondott neki - A szemével van a baj, nem él. Én most kimegyek a konyhába. Talán pihenésnek. Nem jössz velem? Igyunk egy teát. Nem tudod, hogy Feri hol van? Ma nem jön?

   A nő felállt, majd Eszter után ment és csak a konyhában válaszolt neki.

 - Feri? Nem tudom. De lehet, hogy a szőke csodalánnyal, akivel már pár hónapja hetyeg. Na, akkor főződ azt a teát, vagy én melegítsek vizet? - nézett a megmerevedett Eszterre.

 - Nem, majd felteszem én a vizet, csak csészéket keress! – válaszolt most hirtelen Eszter és a szívében sajgó fájdalmat érzett. Nem akart hinni a fülének. Próbált közömbös hangon kérdezősködni.

 - Tényleg? Nem tudtam. Hiszen volt egy felesége. És már ő is ötven éves, nem? Vagy ilyenkor bolondulnak meg a férfiak?

 - Óh, a felesége elhagyta állítólag, mert állandóan csalta. Persze ezt csak pletyka szinten mondom. Most meg úgy látszik ő is a fiatal pipik után lohol, ahogy öregszik. A csaj szervezte a kiállítását, úgy tudom.  Nem mondom formás, bögyös. Hát ilyenek a férfiak. És te? Férjnél vagy?

 - Nem. Nem vagyok. Már nem. Csak Ferit ismerem régről, aztán véletlenül összeakadtunk és biztatott, hogy folytassam.  Mert én régen már festegettem, valaha festőművész akartam lenni, de hát az életem másként alakult. Most újra, csak úgy kedvtelésből...

 - Na!  Egészen jó képet csináltál. Kár lenne, ha nem folytatnád! Nem vagy te olyan kezdő. De azért vigyázz a pasival! - nézett Eszterre a nő kissé cinkosan, mint aki tud valamit.

  Miután megitták a teát, Eszter szinte leforrázva ment vissza a műteremnek nevezett szobába, összepakolta holmiját, eltette vásznát és elköszönt a többiektől.

   Most már végképp nem értett semmit. Beült a kocsijába és szinte lélektelenül vezetett hazáig. Otthon ledobta egy sarokba a holmiját, leült a kanapéra és nagyon egyedül érezte magát. Győzőre gondolt, a lelki barátjára, akihez nem tudott közel kerülni. Aztán Ferivel történt önfeledt szeretkezése jutott eszébe, feltámadt érzelmeit csitítgatta. Potyogtak a könnyei. Azt érezte, hogy Feri csúnyán becsapta, félre vezette, önző módon játszott vele. Csak egyet nem értett. Miért kérte meg a kezét? És miért távozott sértődötten? Úgy érezte, hogy talán ez is a játék része volt. Csak ült némán maga elé nézve, amikor megszólalt a bejárati csengő. Nagy nehezen erőt vett magán, felállt, kiment az udvari, erkélyre nyíló bejárati ajtóhoz, kinyitotta. Feri állt előtte. Eszter nem akart hinni a szemének.

   - Hát te? Mit keresel itt? Hogy kerülsz ide?

   - Hogy, hogy? Jaj, Istenem! Olyan össze-vissza vagyok Eszter! Beengedsz? Mindent megmagyarázok – nézett rá a férfi, de szinte erőszakosan félretolta a nőt, és belépett az ajtón. Majd miután becsukta, hirtelen szorosan átölelte Esztert.

 - Hiányoztál! Szeretlek! Kellesz nekem! Te mindenkinél több vagy nekem! Miért nem jöttél előbb? Én veled szeretnék élni! Nem csak alkalmanként! De ezt már a múltkor elmondtam.

   Eszter hirtelen, szinte dulakodva bontakozott ki a férfi öleléséből.

 - Hagyjál engem Feri! Még, hogy kellek! ... De akkor gyere, menjünk be, ne itt az erkélyen mindenki szeme láttára vitatkozzunk! Tisztázzuk a közös dolgainkat!

    Feri követte a szobába, átfogta Eszter derekát, aki érezte a férfi testének minden porcikáját.  Legszívesebben azonnal odaadta volna magát Ferinek, de a büszkeség, a fájdalom erősebb volt benne.

 - Hagyjál Feri! Nem kerestél. Megkérted a kezemet, aztán itt hagytál érthetetlen módon. Nem hívtál telefonon sem, láthattad, hogy kerestelek. Te nem az vagy, akinek gondoltalak, te szereted a nőket, nemcsak engem, a nőt úgy általában és szépen kihasználod őket. Különben is nem egy öregedő satrafa kell neked, mint én. Rájöttem közben. Volt időm átgondolni mindent.

   Feri idegesen zsebre tette kezét, majd hirtelen a cigarettájához kapott, leült a fotelba.

 - Rágyújthatok? Amúgy meg ne mondj ilyen baromságokat! Tudom, hogy voltál ma a körben, biztosan az a hülye tyúk beszélte tele a fejedet.

 - Gyújts rá!  Mindegy! Tudok, amit tudok. Aztán menj el, kérlek!

 - Na, na! Eszter! – nézte a karba tett kézzel sétáló kreol bőrű, barna hajú, telt nőt. Kívánta. Hirtelen felállt. Magához húzta Esztert, felhúzta a szoknyáját, de Eszter ekkor durván ellökte magától.

- Mit képzelsz te magadról?  Menj a szőke csibédhez! Ne gúnyolódj velem!

- Na, figyelj! Két napig csak elmélkedtem. Mondtam, hogy szükségem van valakire, aki őszintén szeret, akivel olyan jó, mint veled. Az a lány nem jelent semmit. Érted? Még előtted kezdődött a vele való kapcsolatom. De hát megkértem a kezed! Csak nyújtanod kell, és nem lesznek nők, feleség leszel, és csak az enyém. Én meg csak a tied Eszter… - elkapta Eszter kezét, magához szorította ismét a nőt, Eszternek nagy erőfeszítésébe került, hogy megint kiszabadulhasson Feri karjaiból. Tudta, hogy egy neki való férfi bűvkörébe került, de félt. Félt a fájdalomtól, a csalódástól. Most úgy érezte nem szabad tovább folytatni ezt a kapcsolatot, mert csak fájdalom születik belőle.

     - Nem! Nem és nem! Te hazug, áruló! Soha nem tudnék neked hinni! Azonnal menj el! – mutatott ujjával az ajtó felé  haragosan Eszter.

      Feri hátralépett, őszülő, sűrű borzas haját megrázta, majd, megemelte a vállát.

     - Kár! Most haragos vagy. Megértelek. Igazad van! És nem hazudtam. Csodás volt veled. Több lehetett volna kettőnkből. Sőt, szellemileg is egy síkon vagyunk, érzelmileg is. Nem értesz semmit! De tényleg szeretlek. Jól meggondoltad?  Üljünk le, és mindent elmondok. Mindent megmagyarázok.

   Eszter dühében nekitámadt az erkélyre nyíló ajtó előtt álló, kérdőn ránéző férfira, akiről látszott, hogy abban a pillanatban a legnagyobb komolysággal mondja, amit mond, de Eszter egészen másképp látta ezt.

 - Takarodj! Takarodj! Te közönséges! Te hazug, te kékszakáll! Nincs szükségem a magyarázkodásra - lökte meg a férfit.

   Feri ekkor megfordult és köhintve egyet elindult, de még visszaszólt. Még megbánod Eszter! De én akkor is szeretlek! És nagyon fogsz hiányozni nekem ! Amúgy meg tényleg tehetséges vagy. Az is lehet, hogy én nem nyugszom ebbe bele. Még keresni foglak!

   Eszter hirtelen bevágta utána az ajtót. Még a fülét is befogta.

- Uram Isten! Kibe szerettem én bele? Hát hogyan hihetnék neki? Istenem! Milyen kár!  Hát hol van az a férfi, akit nekem teremtett az Úristen? Az egyik pipogya, fantáziátlan, a másik szélhámos, érzéketlen, a harmadik közönséges, a negyedik megbízhatatlan, az ötödik… az ötödik... Lehet, hogy tényleg szeretem?