Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édes mama

2010.06.19

 

edea-mama.jpg

 

   

  Édes mama

 

      - Gyöngyi! Gyöngyikém! Kérlek! Kérlek! Gyere be hozzám, ha ráérsz!

        A hang távolról hallatszott, a három szobás belvárosi lakás legkisebb szobájából, ahol a kilencven éves Ilona mama lakott. Azaz, édes mama. A hozzátartozók csak így hívták.

    - Gyöngyi, aki a belső kertre néző két egybe nyíló szoba egyikének a sarkában elhelyezett süppedő mélyvörös bársonnyal bevont fotelban ült és könyvet olvasott, felsóhajtott - Már megint mi a csuda történt? - Könyvét letette a fotel előtti kis dohányzó asztalra, majd belebujt a papucsába és elindult Ilona mama szobája felé. Hosszú előszoba vezetett a külön nyíló legkisebb szoba felé. 

 - Itt vagyok édes mama! – a picire töpörödött, sovány ősz hajú asszony kék szemével Gyöngyire mosolygott, majd kezével maga mellé hívta a lányt.

   - Ülj ide! Gyere! Ne haragudj, hogy csak úgy kiabáltam, de most nehezemre esett felállni. Megmutatom neked a régi fotóimat. Te még nem láttad őket. Vagy nem érsz rá? – nézett Gyöngyire kissé tétovázva, mint aki nem biztos abban, hogy megfelelő-e az időpont a lány számára. Látszott rajta, hogy hirtelen elbizonytalanodott.

   Gyöngyi pedig lassan oda sétált  Ilona mama mellé, majd leült.

   - Na, mutasd édes mami! Tudod, az a baj, hogy még csak pár hónapja lakom itt, és közben volt ez a lakásfelújítás is, kicsit elfáradtam. Pihentem, olvasgattam. Én azt hiszem meg kell majd beszélnünk a házirendünket. Mert én sem érek rá mindig. De akkor hadd nézzem most ezeket a képeket.

     Az asszony levette szemüvegét, majd kissé sértett hangon szólalt meg, miközben a kezében lévő fotóalbumot hirtelen összecsapta és letette a kanapé melletti kis asztalkára.

    - Jó. Akkor majd máskor. Persze. Erre nem is gondoltam. Ne haragudj! Nem akarok a terhedre lenni a világért sem!

      Gyöngyi ránézett a patyolat tiszta, egyszerű flanel ruhában üldögélő vékony kis asszonyra, majd átölelte.

   - Aztán nincs sértődés. Nem akartalak megbántani mamika, csak mondtam, hogy majd össze kell szoknunk. Te nagyon aranyos vagy. És igazán alkalmazkodó, Semmi bajom veled. Csak hát nekem is lesz majd egy életem. Végre rendben van a lakás. Én örülök, hogy itt lakhatom és vigyázhatok rád. Végre nem vagy olyan egyedül. Amióta nagyapa elment. Tudom, hogy nagyon magányos lettél. És neked is jól jön már a segítség. Nos, ne sértődj meg! Mondtam, hogy egy kicsit fáradt vagyok. De hadd nézzem azokat a fotókat és kérlek, hogy akkor mesélj is közben.

    Ilona mama elmosolyogta magát, majd visszavette kezébe a vaskos fényképalbumot és hosszan mutogatta Gyöngyinek a régmúlt képeit. A harmincas évektől a mai napig készített különböző események villantak fel Gyöngyi előtt. Ő meg csak nézte, hogy valamikor milyen szép volt ez a kis töpörödött öregasszony, az ő mostoha nagymamája. Mert Ilona néni hatvanhárom évesen ismerkedett meg Gyöngyi nagypapájával, aki akkor szintén meglehetősen idősödő férfi volt, hatvanhat éves. Bár mindig jól tartotta magát és kitűnő egészségnek örvendett. Három éve halt meg. Ilona és János még huszonnégy évet éltek együtt békében és boldogságban. Gyöngyi édesanyja és annak testvérei sem gondolták, hogy édesapjuk váratlanul jött, újra házasodása után úgy fog élni, mintha legalább is negyven éves lenne. Ilona mama, amikor becsukta az albumot, levette szemüvegét és könnyes szemmel nézett a lányra.

  - Hát ennyi. Ennyi volt az életem képekbe sűrítve. Szerettem volna, ha látod. De a legszebb a nagyapáddal volt. Tudod?

    Gyöngyi meghatottan nézte a láthatóan múltban járó Ilona mamát. Elgondolkodva kérdezte tőle.

  - Érdekes volt, amit a képekhez mondtál. Még soha nem hallottam senkitől ilyen pontos és szép összefoglalót az életéről, fényképek alapján.  Szinte mindent megtudtam rólad mamika - magához húzta a kis öregasszonyt, és szeretettel csókolta meg a homlokát - Nagyon jó, hogy ezt megmutattad és elmesélted nekem. Szinte semmit sem tudtam rólad. Hiszen tudod, hogy a fiatalok a saját életükkel vannak elfoglalva és az enyém sem volt bonyodalommentes eddig. Azért áruld el, hogy mi volt a titka te és nagyapa szép majd negyedszázadának?

   Ilona mama mosolyogva nézett a fiatal, karcsú mostoha unokájára.

- Titka? Nem tudom. Talán, hogy őszintén álltunk szembe egymással, hogy tiszteltük egymást, és hát a másik szeretete. Ugye hihetetlen, hogy idősebb korban is lehet szeretni? No, nem a fiatalkori őrült hévvel, talán valami csendes szeretettel, vonzalommal. Sok-sok közös érdeklődéssel. Ez nagyon fontos Gyöngyikém. Akarod, hogy meséljek erről többet is?

   - Jó lenne és fontos lenne számomra, mert hiszen tudod, hogy nekem most nehéz az életem. Alig egy éve váltunk szét Zoltánnal. Hátha az elmondásod alapján valami bölcsességet fedezhetek fel, amit majd egy új kapcsolatban kamatoztatni tudok. Persze nem most, mert már kifutottunk az időből, legalábbis én. Még készülnöm kell a holnapi napra is, szerkesztői összeröffenés meg miegyebek.

  - Persze. Persze. Majd egyszer szakítunk rá időt. Én csak a magamét tudom elmondani. Te egy külön személyiség vagy és a párod is az lesz majd. Ha rátalálsz, össze kell csiszolódnotok, és magatokon is sokat kell csiszolnotok, ha valami szép, közös véget akartok együtt megélni. És türelem, végtelen türelem. Legfontosabb a szeretet. Egyáltalán már van valakid és el tudtad felejteni azt a bestia férfit?

  - Azt hiszem már igen. Még jó, hogy gyermekünk nincs. Igaz, hogy nem rajtam múlott. Zoltán korainak tartotta még. Azt hiszem mi nem egymáshoz valók voltunk. A szerelem elmúlik, együtt lakva ismerszik meg az ember. Talán túl fiatalok voltunk és főként Zoltán. Ő még nagyon élni akart, szabad lenni. És bizony kölcsönös tisztelet sem igazán alakult ki közöttünk. Inkább irigykedett az esetleges szakmai sikereimre, pedig soha nem adtam erre okot. Nekem nagyon kapóra jött ez a budapesti állás. Nagy szerencsém volt! Igaz, hogy ebbe besegített apa egy régi barátja. Mindenesetre furcsa megszoknom a vidéki nyugodalmas élet után ezt a pesti pörgést. Azért itt minden más.

   - Majd megszokod. Nem féltelek. De azért a te szorgalmad, vidéki szerkesztői munkád, eddigi gyakorlatod nélkül nem ment volna ez az állás!  És ahogy látom, te igen tehetséges, határozott nő vagy. Fantáziadús emberke voltál mindig. Jó ez a lap, amit szerkesztesz. Olvasgatom ám! Gondolom, nem egyszerű dolog ez a fajta munka. Igazi, színvonalas női lap. Sok jó és érdekes témával. Nem a szokványos bulvár lap. Ezt még én is tudom. Talán veszik is az emberek. Sok szabadidőt elvesz tőled ugye?

   - Igen. Elég sokat. Szerencsére jó a gárdám, stabil emberek. Talán csak én nem vagyok az. Nem arra születtem, hogy egyedül éljem le az életemet. És már lassan én is a harminc felé közeledek. Jól esett, amit mondtál rólam édes mama – Gyöngyi felállt, kinézett az ablakon, a harmadik emeletről jól belátható volt a környékbeli összes utca. Megfordult, ránézett az órára  - Te jó ég! Már hét óra. Készítek vacsorát. Hozzam be, vagy velem együtt fogyasztod el a konyhában?

   - A csudákat hozod be! Amíg járni tudok, addig nem! Majd kimegyek.

    Gyöngyi elindult a konyha felé, Ilona néni felállt, elindult a hosszú előszobából nyíló konyha felé. Lassan és óvatosan lépkedett. Közben, megállt a konyhaajtóban és az unokáját nézte, ahogy serénykedik.

  - Nos, mit nézel mamika?

  - Hát hogy milyen fürgén teszel-veszel. Sajnos én már olyan lassú vagyok, mint egy csiga. Igazán megérdemelnél már valami jó társat.  Nem válaszoltál.

  - De hát mire? – nézett most kérdőn a mostoha mama felé.

  - Hát, hogy van-e már valaki, aki esetleg Zoltán helyébe léphetne? Nem akarok kíváncsiskodni csak hát te egy csinos nő vagy. Örülnék, ha...

     Gyöngyi kissé zavartan válaszolt.

  - Hogy is mondjam... Talán majd most akad, vagy akadt már? Nem is tudom, mit mondjak.  Két hete, hogy megismerkedtem egy kedves fiúval. Most még csak ismerkedünk. Egy külső kerületi tévé műsorvezetője, kicsit olyan művészlélek... És egyidősek vagyunk nagyjából. Már akartam is mondani, hogy majd feljön hozzám néha-néha . De majd bemutatom alkalomadtán.

  - Igazán? Jól van. Tudom, hogy manapság már csak az van, hogy   járnak együtt a fiatalok, próbálgatják szabadon egymást.  És, ha nem tetszik, szép simán külön válhatnak. Hol van már az én időmben szokásos udvarlás? A felelősség a másik iránt? Túl szabadosak az erkölcsök, nem szabadok. Szabadosak. És mégis annyi a válás. Hát ezt nem értem. De nekem már nem is kell érteni, igaz? – döcögve elnevette magát, majd a zavartan térülő-forduló Gyöngyi felé lemondóan intve a kezével megfordult és elindult a mosdó felé – Megmosom a kezem, Gyöngyikém, mindjárt itt leszek. Aztán majd egyszer mesélek nagyapáról és rólam, ha ráérsz.

    Gyöngyi odasétált Ilona mama mellé, kinyitotta neki a fürdőszoba ajtót.

 

2

 

    Másnap Gyöngyi ebédidő után még átnézett néhány cikket, fotót, majd az egyik újságíró kollégájával megbeszélte a további terveit. Úgy négy óra körül járt, amikor Máté telefonja kimozdította gondolataiból.

    - Szervusz. Akkor ma találkozhatunk? Nem zavarok? Mehetek? – kérdezte a lányt egy kellemes bariton hang.

    - Te jó ég! Már ennyi idő van? Szervusz, Máté.  Mára beszéltük meg? Ne haragudj, de majdnem elfelejtettem. Kicsit be vagyok havazva!

    - Ha nem jó, akkor majd máskor, de azért szeretnélek látni!

    Gyöngyi erősen szabadkozott, szinte maga előtt látta a magas, izmos, jóképű férfit, akivel három hete ismerkedett össze. Az egyik férfi beosztottja mutatta be Mátét a lánynak egy kerti partin Az előző fárasztó hetek után jól esett számára a váratlanul jött kikapcsolódás.  Itt akadt össze Mátéval.

   - Semmi baj! Sietek haza, nem lakom messze. Várlak! Egy gyors vacsorával. Szeretnélek bemutatni Ilona mamának, akiről már beszéltem. Remélem, nem baj, ha kicsit most vele is leszünk?

 - Nem. Dehogyis. Sőt! Kíváncsi vagyok rá. Olyan sokat beszéltél már róla. Akkor a nyolc óra, nem késő?

  - Nem. Pontosan jó. Várlak! – letette a telefont, majd gyorsan rendbe rakta az asztalán heverő papírokat, felvette kiskosztüm kabátját, táskáját, még elköszönt a titkárnőjétől és máris indult hazafelé. Útközben betért az egyik élelmiszer boltba, átgondoltan vásárolt és ötkor már a sütőben sült a görög csirke. Ilona mama pedig előrukkolt a diós nápolyi szeleteivel.

   - Izgatott vagyok kislányom – apró fehér mintás sötétkék selyemruhát vett magára, fehér csipkegallér díszelgett a nyakán, lábára fekete törpesarkú cipőt húzott – Mit gondolsz megfelelő ez az öltözet?

    Gyöngyi előtt egy színes kötény volt, hogy védje a ruháját, el volt foglalva, a tálalással, a sütőben sülő hússal, amikor meghallotta Ilona mamát. Megfordult, és ámulva nézte a tip-top kis édes mamit. Összecsapta két kezét.

   - Nahát! Te nagyon csinos vagy! Tíz évet fiatalodtál! A sima kis ősz hajad ezzel a kis konttyal! És ez a ruha! Csuda csinos vagy!

     Ilona mama csak mosolygott és szabadkozott.

   - Ugyan, menj már! Kilencven éves leszek maholnap! Azért igyekeztem. Egy nő maradjon nő. És a vendégedre kíváncsi vagyok! Remélem, hogy jól választottál!

   Gyöngyi kötényét vetette le, majd poharakat vitt még az egyik szobában elhelyezett étkező asztalra, a gyertyát is elhelyezte, és amikor visszajött a konyhába, az ott tétován álldogáló Ilona mamát karon fogta és kivezette az előszobába, de ekkor megszólalt a bejárati csengő.

  - Na, időben elkészültünk. Ülj csak le ide a székre addig is Mamika. Kinyitom az ajtót, biztosan Máté lesz. Bár még csak fél nyolc.  De mindegy.

    Ilona mama leült és kíváncsian várt.

    Máté szintén izgatott volt, tetszett neki Gyöngyi. Már az első pillantásra feltűnt neki  a  társaságból a nő szép hosszú formás lába, meleg barna szeme, érzéki szája. Ahogy kinyílt az ajtó, két csokor virággal, mosolygó tekintettel lépett az előszobába. Amikor megpillantotta Ilona mamát, tisztelettel közeledett felé és átnyújtotta a neki szánt csokrot, majd kezet csókolt az idős asszonynak.

   Ilona mama felállt, beleszagolt a színes virágcsokorba, Gyöngyi segítségére sietett, kivette a kezéből a csokrot és a szoba felé tessékelte Mátét és nagymamáját az ott lévő étkező asztal felé.

  - Menjetek csak előre. Rögtön jövök én is. Csak a virágokat vázába teszem.

    Máté mellett szinte aprócskának tűnt Ilona mama, aki kék szemével jól megnézte magának ezt a magas, vállas barnahajú férfit. Láthatóan elégedett volt így külsőre a férfival, aki lassan lépdelt az asszony mellett.

   - Hová tetszik ülni? - kérdezte Ilona mamától, amikor az asztal mellé értek.

   - Ide, a sarokba. Ez az én helyem. Megszoktam már. Bár ilyen szép ünnepélyes alkalomban még igazából nem is volt részem. De foglaljon helyet ott velem szemben, Gyöngyi majd maga mellé ül.

    Máté elnézte a nagyon idős asszonyt, elcsodálkozott friss szellemiségén, érzékelte, hogy az asszony ünneplőbe öltözöttsége neki szól.  Gyöngyi gyufával a kezében lépett hozzájuk. Meggyújtotta a gyertyákat. Majd leült.

   - Pár perc és meleg lesz az étel, addig kicsit leülök. - Mátéra és Ilona mamára nézett, akik közben láthatólag már beszélgetésbe elegyedtek. Gyöngyi örült, hogy a két ember ilyen hamar megtalálta a közös hangot, és úgy érezte mostoha nagymamája jól érzi magát Máté társaságában.

     Zökkenőmentesen zajlott a vacsora. Máté készséggel segített leszedni az asztalt vacsora után. Majd amikor a pezsgőbontásra és koccintásra került a sor Ilona mama váratlanul megszólalt.

  - Had mondjak néhány szót nektek. Megengeditek? Aztán én el is megyek. Nem zavarok. Nem! Ne szabadkozzatok! – intett a kezével Máté és Gyöngyi felé – Tudjátok, az én koromban már elfárad az ember hamar. Szóval. Isten éltessen benneteket, Isten hozott fiam! Remélem, gyakori vendég leszel nálunk. De talán rosszul mondom, inkább így: ha úgy alakul, szerető társa leszel Gyöngyinek. Csak rajtatok múlik minden, becsüljétek meg egymást! No, akkor koccintsunk és igyuk ki fenékig, hogy amit gondoltam az úgy legyen!

    Máté és Gyöngyi elfogódottan és kicsit zavartan hallgatták Ilona mami mondatait, aki láthatóan nagyon komolyan gondolta azt, amit mondott. Miután koccintottak, Ilona mama felállt és indulni készült. Máté zavartan kérte maradásra.

   - Köszönjük, amit mondott Ilona mama – Gyöngyire nézett – azt hiszem, jól tetszik gondolni és azt gondolom nem lesz nehéz betartani a kérését. Remélem Gyöngyi, te is így gondolod?

     A lány, Mátéra nézett, és csak annyit válaszolt a férfinak: - Igen, így gondolom. Bár, azt hiszem, még sokat kell találkoznunk, hogy igazán megtudjuk valóban egymásnak teremtett-e bennünket a jó Isten.

     Ilona mama  nézte a két embert, majd megcsóválta a fejét.

    - Hát akkor, ismerkedjetek, és ne siessetek el semmit! A ti korotokban persze más azért és a szerelem nagyúr tud lenni. A többi már csak rajtatok múlik. Mi nagyapáddal hamar összeházasodtunk és, ha fiatalabbak vagyunk, akkor biztosan merem mondani, hogy egy hosszú életet élünk le közösen. Mi minden napot úgy kezdtünk, mintha akkor ismerkedtünk volna meg, akkor szerettük volna meg egymást. Istenem! De balga vagyok! Csak beszélek itt össze-vissza. Nem akarlak ám mindenáron összeházasítani benneteket! Különben is csak az házasodjon össze, aki felelősséggel tudja vállalni a másikat, aki képes lesz jóban, rosszban kitartani a másik mellett. De én most elmegyek. Ti csak érezzétek jól magatokat! Örültem, hogy megismerhettelek Máté! És remélem, hogy még találkozunk!

    Máté felállt, hogy elköszönjön, de Ilona mama a kezével intett, hogy csak maradjon ülve. Amikor már csak kettesben voltak Máté és Gyöngyi, elgondolkodva ült egymás mellett. Máté hangja törte meg a csendet.

   - Nos? Mit szólsz a nagymamád intelmeihez?

   - Mit szólnék? – fordult hirtelen a férfi felé – Lehet, hogy igaza van. Valóban semmit nem kell elsietni. És nem árt jól megismerni egymást. Én már tudok valamit a házasságról. Bár nem a legjobban sikerült - felállt - Nem kérsz egy kávét? Főzök egyet.

      Máté Gyöngyi mellé lépett. Átölelte. Megcsókolták egymást.

   - Szeretlek és kívánlak.  Nem tudom, hogy ezek után merjelek-e siettetni.   

    Gyöngyi átölelte a férfi nyakát, testével hozzásimult. Majd hirtelen bontakozott ki Máté öleléséből.

  - Én azért innék egy kávét, csak egy gyengécskét - rámosolygott a férfira, aki visszaült a helyére.

  - Akkor én is csatlakozom hozzád. Ne segítsek?

  - Nem, köszönöm - válaszolt az előszobából Gyöngyi – inkább tegyél be egy CD-t , mindjárt hozom a kávét.

   Mikor Gyöngyi visszajött a szobába, kezében egy tálcával, rajta a gőzölgő, forró kávéval, már kellemes jazz zene szólt. Leült Máté mellé és lassan szürcsölgette kávéját. A férfi csak nézte a lány örömtől csillogó szemét, kezével hirtelen végig simította Gyöngyi arcát, majd ő is kezébe vette a kis kávéscsészét és elgondolkodva kortyolgatta.

    - Tudod - Gyöngyi letette a csészét a kis tányérra, szemével egyenesen Máté szemébe nézett - most  zavarban vagyok. Ugyanis nem szeretnék valóban elsietni semmit, de az előbb, ahogy megcsókoltál, ahogy hozzád értem…

      Máté megfogta Gyöngyi egyik kezét, belecsókolt a tenyerébe.

   - Mindketten felnőtt emberek vagyunk. Azért vagyok itt, mert hiányoztál, mert amióta megismertelek csak te jársz a fejemben. Én még nem voltam házas, igaz, hogy három évig együtt éltem valakivel. És most, mintha szerelmes lennék. És csak rajtad múlik... – hirtelen hátradőlt a székén - Egyébként nagyon kedves, aranyos a nagymamád. Csodálatos, ha valaki így öregszik meg.

   -  Ha elköszön tőlem, akkor ő már éli a saját életét és én is az enyémet. Lassan majd összeszokunk. Szeretem őt, de hát naponta egy félórát csak kell vele beszélgetnem, ha van hozzá kedvem, ha nincs. Hiszen egész nap egyedül van. Szüksége van néhány emberi szóra.

   - És úgy őszintén, nem nagyon fárasztó vagy terhes ez neked?   – kérdezte halkan Máté a lánytól.

  Gyöngyi rövid gondolkodás után válaszolt.

  - Mondhatnám, hogy terhes, meg hasonlókat... De hát annyi kedvességet, annyi szeretetet ad nekem. Én voltam az, aki vállaltam őt. És nem a lakás miatt. Elsősorban azért, hogy ilyen idős korára ne legyen egyedül és érezze, hogy szeretik és érezze, hogy tartozik valakihez. Bonyolult. Képzeld el! Eddig teljesen egyedül élt itt három évig nagyapa halála után, akit egy évig ő ápolt a betegágyán. Hihetetlen erővel, szeretettel és kitartással. Édesanyám csak hétvégeken jött fel segíteni valamit, felváltva a két testvérével és persze időnként én is jöttem.  Nagyapa halála után is ez ment. Mivel nekem ez az állás teljesen váratlanul és véletlenül adódott, kaptam az alkalmon és beköltöztem hozzá. Felújítottuk a lakást, és  nem érzem fárasztónak vagy terhesnek a létét. Szeretem őt. De olyan csúnya, hogy erről beszélünk.

   - No, én csak úgy kérdeztem. Végül is teljesen egyetértek veled. Nem zavarja majd, ha én esetleg... Szóval, ha itt alszom. Mi lenne, ha most elsietnénk ezt a dolgot?

      Gyöngyi elkacagta magát. Majd mindketten felálltak, a lány megfogta Máté kezét.

   - Gyere! Megmutatom a hálószobát és a fürdőszobát,  -    megálltak, megcsókolták egymást – nem fogja zavarni, biztos vagyok benne – súgta Máté fülébe Gyöngyi – Engem pedig kiváltképpen boldoggá tesz, hogy nem egyedül ébredek reggel. 

 

Dance Me To The End Of Love

DANCE