Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édes mama

2010.06.19

 

Kép

 

 

 

                                                                Édes mama
 
 
   - Gyöngyi! Gyöngyikém! Kérlek... Kérlek! Gyere be hozzám, ha ráérsz....
     A hang távolról hallatszott, a három szobás belvárosi lakás legkisebb szobájából, ahol a kilencven éves Ilona mama lakott. Azaz, édes mama. A hozzátartozók csak így hívták.
    - Gyöngyi, aki a belső kertre néző két egybe nyíló szoba egyikének a sarkában elhelyezett süppedő mélyvörös bársonnyal bevont fotelban ült és könyvet olvasott, felsóhajtott - Már megint mi a csuda történt? - Könyvét letette a fotel előtti kis dohányzó asztalra, majd belebujt a papucsába és elindult Ilona mama szobája felé. Hosszú előszoba vezetett a külön nyíló legkisebb szoba felé.  
 - Itt vagyok édes mama! – a picire töpörödött, sovány ősz hajú asszony kék szemével Gyöngyire mosolygott, majd kezével maga mellé hívta a lányt.
   - Ülj ide! Gyere! Ne haragudj, hogy csak úgy kiabáltam, de most nehezemre esett felállni. Megmutatom neked a régi fotóimat. Te még nem láttad őket. Vagy nem érsz rá? – nézett Gyöngyire kissé tétovázva, mint aki nem biztos abban, hogy megfelelő-e az időpont a lány számára. Látszott rajta, hogy hirtelen elbizonytalanodott.
   Gyöngyi pedig lassan és kicsit kelletlenül  sétált  Ilona mama mellé, majd leült.
   - Na, mutasd édes mami! Tudod, az a baj, hogy még csak pár hónapja lakom itt, és közben volt ez a lakásfelújítás is, kicsit elfáradtam, pihentem, olvasgattam. Én azt hiszem meg kell majd beszélnünk a házirendünket. Mert én sem érek rá mindig. De akkor hadd nézzem most ezeket a képeket.
     Az asszony levette szemüvegét, majd kissé durcás hangon szólalt meg, miközben a kezében lévő fotóalbumot hirtelen összecsapta és letette a kanapé melletti kis asztalkára.
    - Jó. Akkor majd máskor. Persze. Erre nem is gondoltam. Ne haragudj! Nem akarok a terhedre lenni a világért sem!
      Gyöngyi ránézett a patyolat tiszta, egyszerű flanel ruhában üldögélő vékony kis asszonyra, majd átölelte.
   - Aztán nincs sértődés. Nem akartalak megbántani mamika, csak mondtam, hogy majd össze kell szoknunk. Te nagyon aranyos vagy. És igazán alkalmazkodó, Semmi bajom veled. Csak hát nekem is lesz majd egy életem. Végre rendben van a lakás. Én örülök, hogy itt lakhatom és örülök, hogy vigyázhatok rád. Végre nem vagy olyan egyedül. Amióta nagyapa elment. Tudom, hogy nagyon magányos lettél. És neked is jól jön már a segítség. Nos, ne sértődj meg! Mondtam, hogy egy kicsit fáradt vagyok. De hadd nézzem azokat a fotókat és kérlek, hogy akkor mesélj is közben.
    Ilona mama elmosolyogta magát, majd visszavette kezébe a vaskos fényképalbumot és hosszan mutogatta Gyöngyinek a régmúlt képeit. A harmincas évektől a mai napig készített különböző események villantak fel Gyöngyi előtt. Ő meg csak nézte, hogy valamikor milyen szép volt ez a kis töpörödött öregasszony, az ő mostoha nagymamája. Mert Ilona néni hatvanhárom évesen ismerkedett meg Gyöngyi nagypapájával, aki akkor szintén meglehetősen idősödő férfi volt, hatvanhat éves. Bár mindig jól tartotta magát és kitűnő egészségnek örvendett. Három éve halt meg. Ilona és János még huszonnégy évet éltek együtt békében és boldogságban. Gyöngyi édesanyja és annak testvérei sem gondolták, hogy édesapjuk váratlanul jött, újraházasodása után úgy fog élni, mintha legalább is negyven éves lenne. Ilona mama, amikor becsukta az albumot, levette szemüvegét és könnyes szemmel nézett a lányra.
  - Hát ennyi. Ennyi volt az életem képekbe sűrítve. Szerettem volna, ha látod. De a legszebb a nagyapáddal volt. Tudod?
    Gyöngyi meghatottan nézte a láthatóan múltban járó Ilona mamát. Elgondolkodva kérdezte tőle.
  - Érdekes volt, amit a képekhez mondtál. Még soha nem hallottam senkitől ilyen pontos és szép összefoglalót fényképek alapján.  Keserves és mégis valahol szépen befejeződőnek tűnő az életed. Szinte mindent megtudtam rólad mamika - magához húzta a kis öregasszonyt, és szeretettel csókolta meg a homlokát - nagyon jó, hogy ezt megmutattad és elmesélted nekem. Én szinte semmit sem tudtam rólad. Hiszen tudod, hogy a fiatalok a saját életükkel vannak elfoglalva és az enyém sem volt bonyodalommentes eddig. Azért áruld el, hogy mi volt a titka te és nagyapa szép majd negyedszázadának?
   Ilona mama mosolyogva nézett a fiatal, karcsú mostoha unokájára.
- Titka? Nem tudom. Talán, hogy őszintén álltunk szembe egymással, hogy tiszteltük egymást, és hát a másik szeretete. Ugye hihetetlen, hogy idősebb korban is lehet szeretni? No, nem a fiatalkori őrült hévvel, talán valami csendes szeretettel, vonzalommal. Sok-sok közös érdeklődéssel. Ez nagyon fontos Gyöngyikém. Akarod, hogy meséljek erről többet is?
   - Jó lenne és fontos lenne számomra, mert hiszen tudod, hogy nekem most nehéz az életem. Alig egy éve váltunk szét Zoltánnal. Hátha az elmondásod alapján valami bölcsességet fedezhetek fel, amit majd egy új kapcsolatban kamatoztatni tudok. Persze nem most, mert már kifutottunk az időből, legalábbis én. Még készülnöm kell a holnapi napra is, szerkesztői összeröffenés meg miegyebek.
  - Persze. Persze. Majd egyszer szakítunk rá időt. Azért azt tudd kislányom, hogy mindenkinek a saját életét kell élnie, példa sok van, de minden ember más, minden kapcsolat más. Én csak a magamét tudom elmondani. Te egy külön személyiség vagy és a párod is az lesz majd. Ha rátalálsz, össze kell csiszolódnotok, és magatokon is sokat kell csiszolnotok, ha valami szép, közös véget akartok együtt megélni. És türelem, végtelen türelem. No és a legfontosabb a szeretet. Egyáltalán már van valakid és el tudtad felejteni azt a bestia férfit?
  - Azt hiszem már igen. Még jó, hogy gyermekünk nincs. Igaz, hogy nem rajtam múlott. Zoltán korainak tartotta még. Talán mindketten önzőek voltunk és bizony csiszolódásról szó sem volt közöttünk. De azt hiszem mi nem egymáshoz valók voltunk. A szerelem elmúlik, együttlakva ismerszik meg az ember. Talán túl fiatalok voltunk és főként Zoltán. Ő még nagyon élni akart, szabad lenni. És bizony kölcsönös tisztelet sem igazán alakult ki közöttünk. Inkább irigykedett az esetleges szakmai sikereimre, pedig soha nem adtam erre okot. Nekem nagyon kapóra jött ez a budapesti állás. Nagy szerencsém volt! Igaz, hogy ebbe besegített apa egy régi barátja. Mindenesetre furcsa megszoknom a vidéki nyugodalmas élet után ezt a pesti pörgést. Azért itt minden más.
 - Majd megszokod. Nem féltelek. De azért a te szorgalmad, vidéki szerkesztői munkád, eddigi gyakorlatod nélkül nem ment volna ez az állás!  És ahogy látom, te igen tehetséges, határozott nő vagy. És nagyszívű, ez fontos, jól fogalmazol és tele vagy elképzelésekkel. Fantáziadús emberke voltál már kicsi korodban. Jó ez a lap, amit szerkesztesz. Olvasgatom ám! Gondolom, nem egyszerű dolog ez a fajta munka. Igazi, színvonalas női lap. Sok jó és érdekes témával. Nem a szokványos bulvár lap. Ezt még én is tudom. Talán veszik is az emberek. Sok szabadidőt elvesz tőled ugye?
   - Igen. Elég sokat. Szerencsére jó a gárdám, stabil emberek. Talán csak én nem vagyok az. Nem arra születtem, hogy egyedül éljem le az életemet. És már lassan én is a harminc felé közeledek. Jól esett, amit mondtál rólam édes mama – Gyöngyi felállt, kinézett az ablakon, a harmadik emeletről jól belátható volt a környékbeli összes utca. Megfordult, ránézett az órára - Te jó ég! Már hét óra. Készítek vacsorát. Hozzam be, vagy velem együtt fogyasztod el a konyhában?
   - A csudákat hozod be! Amíg járni tudok, addig nem! Majd kimegyek.
   Gyöngyi elmosolyogta magát – Jól van. Pirítós, kis sajt, felvágott, zöldségek, tea. Jó lesz? Most nem futotta többre.
   - Hogyne lenne jó! Tudod, hogy én már keveset eszem, különösen vacsorára.
   Gyöngyi elindult a konyha felé, Ilona néni felállt, elindult a hosszú előszobából nyíló fürdőszoba felé. Lassan és óvatosan lépkedett. Közben, megállt a konyhaajtóban és az unokáját nézte, ahogy serénykedik.
  - Nos, mit nézel mamika?
  - Hát hogy milyen fürgén teszel-veszel. Sajnos én már olyan lassú vagyok, mint egy csiga. Igazán megérdemelnél már valami jó társat.  Nem válaszoltál...
  - De hát mire? – nézett most kérdőn a mostoha mama felé.
  - Hát, hogy van-e már valaki, aki esetleg Zoltán helyébe léphetne? Nem akarok kíváncsiskodni csak hát te egy csinos nő vagy. Örülnék, ha...
   Gyöngyi kissé zavartan válaszolt.
  - Hát... Hogy is mondjam... Talán majd most akad, vagy akadt már? Nem is tudom, mit mondjak.  Két hete, hogy   megismerkedtem, egy kedves fiúval. De még nincs róla kialakult véleményem...
 - Na, tessék! Fiú? Nem férfi? – kérdezte komollyá válva Ilona mama.
 - Dehogynem férfi. De hát mi manapság már csak így mondjuk.  Egy külső kerületi tévé szerkesztő - műsorvezetője, kicsit olyan művészlélek... És egyidősek vagyunk nagyjából. Már akartam is mondani, hogy majd feljön hozzám néha-néha esetleg. De majd bemutatom alkalomadtán.
 - Igazán? Jól van. Tudom, hogy manapság már csak az van, hogy  járnak együtt a fiatalok, próbálgatjuk szabadon egymást.  És, ha nem tetszik, szép simán külön válhatnak. Hol van már az én időmben szokásos udvarlás? A felelősség a másik iránt? Túl szabadosak az erkölcsök, nem szabadok. Szabadosak. És mégis annyi a válás. Hát ezt nem értem. De nekem már nem is kell érteni, igaz? – döcögve elnevette magát, majd a zavartan térülő-forduló Gyöngyi felé lemondóan intve a kezével megfordult és elindult a mosdó felé. – Megmosom a kezem, Gyöngyikém, mindjárt itt leszek. Aztán majd egyszer mesélek nagyapáról és rólam, ha ráérsz.
    Gyöngyi odasétált Ilona mama mellé, kinyitotta neki a fürdőszoba ajtót.
   - Vigyázz, a küszöb tudod! Majd levetetem. Néha még én is belebotlok. Nem vagyok hozzászokva. Persze, hogy mesélsz. Majd egyik nap, ha előbb jövök haza. De ma már nem fárasztalak.  És különben is rengeteg időnk lesz még beszélgetni.
   
 
 
2
 
 
    Másnap Gyöngyi ebédidő után még átnézett néhány cikket, fotót, majd az egyik újságíró kollégájával megbeszélte a további terveit. Úgy négy óra körül járt, amikor Máté telefonja kimozdította gondolataiból.
    - Szervusz. Akkor ma találkozhatunk? Nem zavarok? Mehetek? – kérdezte a lányt egy kellemes bariton hang.
    - Te jó ég! Már ennyi idő van? Szervusz, Máté.  Mára beszéltük meg? Ne haragudj, de majdnem elfelejtettem. Kicsit be vagyok havazva!
    - Ha nem jó, akkor majd máskor, de azért szeretnélek látni!
    Gyöngyi erősen szabadkozott, szinte maga előtt látta a magas, izmos, jóképű férfit, akivel másfél hete ismerkedett össze. Az egyik férfi beosztottja mutatta be Mátét a lánynak,   egy kerti partin. Gyöngyi nem szokott még bele a társasági életbe, de nem is az a típus volt, aki valaha is ilyen helyekre kívánkozott volna, de Gyula, a kolléga addig unszolta, mígnem elfogadta a meghívást. Nem akart nevetségessé válni és sértő lenni esetleges visszautasításával, így aztán elment a partira.  Az előző fárasztó hetek után jól esett számára a váratlanul jött kikapcsolódás. És itt akadt össze Mátéval, akinek a hangján most jól hallatszott, hogy valóban vágyik Gyöngyi társaságára.
  - Nem zavarsz. Semmi baj! Én sietek haza, nem lakom messze. Várlak!Egy gyors vacsorával. És tudod, hogy szeretnélek bemutatni Ilona mamának, akiről már beszéltem. Remélem, nem baj, ha kicsit most vele is leszünk?
 - Nem. Dehogyis. Sőt! Kíváncsi vagyok rá. Olyan sokat beszéltél már róla. Akkor a nyolc óra, nem késő?
  - Nem. Pontosan jó. Várlak! – letette a telefont, majd gyorsan rendbe rakta az asztalán heverő papírokat, felvette kiskosztűm kabátját, táskáját, még elköszönt a titkárnőjétől és máris indult hazafelé. Útközben betért az egyik élelmiszer boltba, átgondoltan vásárolt és ötkor már a sütőben sült a görög csirke, Ilona mama pedig előrukkolt a diós nápolyi szeleteivel.
   - Izgatott vagyok kislányom – apró fehér mintás sötétkék selyemruhát vett magára, fehér csipkegallér díszelgett a nyakán, lábára fekete törpesarkú cipőt húzott – Mit gondolsz megfelelő ez az öltözet?
    Gyöngyi előtt egy színes kötény volt, hogy védje a ruháját, el volt foglalva, a tálalással, a sütőben sülő hússal, amikor meghallotta Ilona mamát. Megfordult, és ámulva nézte a tip-top kis édes mamit. Összecsapta két kezét.
   - Nahát! Te nagyon csinos vagy! Tíz évet fiatalodtál! A sima kis ősz hajad ezzel a kis konttyal! És ez a ruha! Csuda csinos vagy!
     Ilona mama csak mosolygott és szabadkozott.
   - Ugyan, menj már! Kilencven éves leszek maholnap! Azért igyekeztem. Egy nő maradjon nő. És a vendégedre kíváncsi vagyok! Remélem, hogy jól választottál!
  Gyöngyi kötényét vetette le, majd poharakat vitt még az egyik szobában elhelyezett étkező asztalra, a gyertyát is elhelyezte, és amikor visszajött a konyhába, az ott tétován álldogáló Ilona mamát karon fogta és kivezette az előszobába, de ekkor megszólalt a bejárati csengő.
  - Na, időben elkészültünk. Ülj csak le ide a székre addig is Mamika. Kinyitom az ajtót, biztosan Máté lesz. Bár még csak fél nyolc.  De mindegy.
    Ilona mama leült és kíváncsian várt.
    Máté szintén izgatott volt, tetszett neki Gyöngyi, már az első pillantásra feltűnt neki  a  társaságból a nő szép hosszú formás lába, meleg barna nagy szeme, érzéki szája. Ahogy kinyílt az ajtó, két csokor virággal, mosolygó tekintettel lépett az előszobába. Amikor megpillantotta Ilona mamát, tisztelettel közeledett felé és átnyújtotta a neki szánt csokrot, majd kezet csókolt az idős asszonynak.
   - Kezeit csókolom Ilona néni. Ezt Önnek hoztam és örülök, hogy megismerhetem. Gyöngyi már sokat mesélt Ilona mamáról. - ekkor a lány felé fordult, megcsókolta az arcát és átnyújtotta számára a nagy csokor piros rózsát.
- Ezt neked hoztam - hosszan Gyöngyi szemébe nézett, majd a táskája felé nyúlt és egy üveg pezsgőt nyújtott még át a lánynak – ez pedig vacsora után, hogy koccintsunk.
  - Ilona mama felállt, beleszagolt a színes virágcsokorba, Gyöngyi segítségére sietett, kivette a kezéből a csokrot és a szoba felé tessékelte Mátét és nagymamáját az ott lévő étkező asztal felé.
  - Menjetek csak előre. Rögtön jövök én is. Csak a virágokat vázába teszem.
    Máté mellett szinte aprócskának tűnt Ilona mama, aki kék szemével jól megnézte magának ezt a magas, vállas barnahajú férfit. Láthatóan elégedett volt így külsőre a férfival, aki lassan lépdelt az asszony mellett.
   - Hová tetszik ülni? - kérdezte Ilona mamától, amikor az asztal mellé értek.
   - Ide, a sarokba. Ez az én helyem. Megszoktam már. Bár ilyen szép ünnepélyes alkalomban még igazából nem is volt részem. De foglaljon helyet ott velem szemben, Gyöngyi majd maga mellé ül.
    Máté elnézte a nagyon idős asszonyt, elcsodálkozott friss szellemiségén, érzékelte, hogy az asszony ünneplőbe öltözöttsége neki szól.  Gyöngyi gyufával a kezében lépett hozzájuk. Meggyújtotta a gyertyákat. Majd leült.
   - Pár perc és meleg lesz az étel, addig kicsit leülök. - Mátéra és Ilona mamára nézett, akik közben láthatólag már beszélgetésbe elegyedtek. Gyöngyi örült, hogy a két ember ilyen hamar megtalálta a közös hangot, és úgy érezte mostoha nagymamája jól érzi magát Máté társaságában.
    Zökkenőmentesen zajlott a vacsora. Máté készséggel segített leszedni az asztalt vacsora után. Majd amikor a pezsgőbontásra és koccintásra került a sor Ilona mama váratlanul megszólalt.
  - Had mondjak néhány szót nektek. Megengeditek? Aztán én el is megyek. Nem zavarok. Nem! Ne szabadkozzatok! – intett a kezével Máté és Gyöngyi felé – Tudjátok, az én koromban már elfárad az ember hamar. Szóval. Isten éltessen benneteket, Isten hozott fiam! Remélem, gyakori vendég leszel nálunk. De talán rosszul mondom, inkább így: ha úgy alakul, szerető társa leszel Gyöngyinek. Még friss ez az ismeretség és talán közelebbi kapcsolat nincs, vagy nem is volt.Csak rajtatok múlik minden, becsüljétek meg egymást! No, akkor koccintsunk és igyuk ki fenékig, hogy amit gondoltam az úgy legyen!
    Máté és Gyöngyi elfogódottan és kicsit zavartan hallgatták Ilona mami mondatait, aki láthatóan nagyon komolyan gondolta azt, amit mondott. Miután koccintottak, Ilona mama felállt és indulni készült. Máté zavartan kérte maradásra.
   - Köszönjük, amit mondott Ilona mama – Gyöngyire nézett – azt hiszem, jól tetszik gondolni és azt gondolom nem lesz nehéz betartani a kérését, remélem Gyöngyi, te is így gondolod?
     A lány, Mátéra nézett, és csak annyit válaszolt a férfinak: - Igen, így gondolom. Bár, azt hiszem, még sokat kell találkoznunk, hogy igazán megtudjuk valóban egymásnak teremtett-e bennünket a jó isten.
     Ilona mama felállva nézte a két embert, majd megcsóválta a fejét.
    - Hát akkor, ismerkedjetek, és ne siessetek el semmit! A ti korotokban persze más azért és a szerelem nagy úr tud lenni. A többi már csak rajtatok múlik. Mi nagyapáddal hamar összeházasodtunk és, ha fiatalabbak vagyunk, akkor biztosan merem mondani, hogy egy hosszú életet élünk le közösen. Mi minden napot úgy kezdtünk, mintha akkor ismerkedtünk volna meg, akkor szerettük volna meg egymást. Istenem!De balga vagyok!Csak beszélek itt össze-vissza. Nem akarlak ám mindenáron összeházasítani benneteket! Különben is csak az házasodjon össze, aki felelősséggel tudja vállalni a másikat, aki képes lesz jóban, rosszban kitartani a másik mellett. De én most elmegyek. Ti csak érezzétek jól magatokat! Örültem, hogy megismerhettelek Máté! És remélem, hogy még találkozunk!-      Máté felállt, hogy elköszönjön, de Ilona néni a kezével intett, hogy csak maradjon ülve. Amikor már csak kettesben voltak Máté és Gyöngyi elgondolkodva, néma csendben ült egymás mellett. Máté hangja törte meg a csendet.
   - Nos? Mit szólsz a nagymamád intelmeihez?
   - Mit szólnék? – fordult hirtelen a férfi felé – Lehet, hogy igaza van. Valóban semmit nem kell elsietni. És nem árt jól megismerni egymást. Én már tudok valamit a házasságról. Bár nem a legjobban sikerült - felállt - Nem kérsz egy kávét? Főzök egyet.
    Máté Gyöngyi mellé lépett. Átölelte. Megcsókolták egymást.
   - Szeretlek és kívánlak.  Nem tudom, hogy ezek után merjelek-e siettetni.    
    Gyöngyi átölelte a férfi nyakát, testével hozzásimult. Majd hirtelen bontakozott ki Máté öleléséből.
  - Én azért innék egy kávét, csak egy gyengécskét - rámosolygott a férfira, aki visszaült a helyére.
  - Akkor én is csatlakozom hozzád. Ne segítsek?
  - Nem, köszönöm - válaszolt az előszobából Gyöngyi – inkább tegyél be egy CD-t , mindjárt hozom a kávét.
   Mikor Gyöngyi visszajött a szobába, kezében egy tálcával, rajta a gőzölgő, forró kávéval, már kellemes jazz zene szólt. Leült Máté mellé és lassan szürcsölgette kávéját. Máté csak nézte a lány örömtől csillogó szemét, kezével hirtelen végig simította Gyöngyi arcát, majd ő is kezébe vette a kis kávéscsészét és elgondolkodva kortyolgatta.
    - Tudod... - Gyöngyi letette a csészét a kis tányérra, szemével egyenesen Máté szemébe nézett - most nagy-nagy zavarban vagyok. Ugyanis nem szeretnék valóban elsietni semmit, de az előbb, ahogy megcsókoltál, ahogy hozzád értem...
      Máté megfogta Gyöngyi egyik kezét, belecsókolt a tenyerébe.
   - Mindketten felnőtt emberek vagyunk. Azért vagyok itt, mert hiányoztál, mert amióta megismertelek csak te jársz a fejemben. Én még nem voltam házas, igaz, hogy három évig együtt éltem valakivel. És most, mintha szerelmes lennék. És csak rajtad múlik... – hirtelen hátradőlt a székén - Egyébként nagyon kedves, aranyos a nagymamád. Csodálatos, ha valaki így öregszik meg. Ilyenkor ő már lefekszik  és...
  - Nem kisgyerek ő Máté! Ha elköszön tőlem, akkor ő már éli a saját életét és én is az enyémet. Lassan majd összeszokunk. Szeretem őt, de hát naponta egy félórát csak kell vele beszélgetnem, ha van hozzá kedvem, ha nincs. Hiszen egész nap egyedül van. Szüksége van néhány emberi szóra. Hát ezt vállaltam.
 - És úgy őszintén, nem nagyon fárasztó vagy terhes ez neked?   – kérdezte halkan Máté a lánytól.
  Gyöngyi rövid gondolkodás után válaszolt.
 - Mondhatnám, hogy terhes, meg hasonlókat... De hát annyi kedvességet, annyi szeretetet adott nekünk az életében, személy szerint nekem is, még a nagyapával együtt is. Én voltam az, aki vállaltam őt. És nem a lakás miatt. Elsősorban azért, hogy ilyen idős korára ne legyen egyedül és érezze, hogy szeretik és érezze, hogy tartozik valakihez. Bonyolult. Képzeld el! Eddig teljesen egyedül élt itt három évig nagyapa halála után, akit egy évig ő ápolt a betegágyán. Hihetetlen erővel, szeretettel és kitartással. Édesanyám csak hétvégeken jött fel segíteni valamit, felváltva a két testvérével és persze időnként én is jöttem. És nagyapa halála után is ez ment. Mivel nekem ez az állás teljesen váratlanul és véletlenül adódott, így én kaptam az alkalmon és beköltöztem hozzá. Felújítottuk a lakást, és én nem érzem fárasztónak vagy terhesnek a létét. Szeretem őt. De olyan csúnya, hogy erről beszélünk.
   - No, én csak úgy kérdeztem. Végül is teljesen egyetértek veled. Nem zavarja majd, ha én esetleg... Szóval, ha itt alszom majd. Ha egy kicsit most elsietnénk ezt a dolgot...
      Gyöngyi elkacagta magát. Majd mindketten felálltak, a lány megfogta Máté kezét.
   - Gyere! Megmutatom a hálószobát és a fürdőszobát, -    megálltak, megcsókolták egymást – nem fogja zavarni, biztos vagyok benne. – súgta Máté fülébe Gyöngyi – Engem pedig kiváltképpen boldoggá tesz, hogy nem egyedül ébredek reggel.  
 
 
 
3
 
    Máté nem költözött össze Gyöngyivel, mindketten úgy látták még ennek nem jött el az ideje. Bár Gyöngyi néha finoman célzott az együttélés lehetőségére, de Máté, mintha nem akart volna beszélni erről. Találkozásaik főleg hétvégére szorítkoztak. Máté megszokta Ilona néni időnkénti jelenlétét. Az asszony soha nem volt tolakodó, amit nagyra értékelt. Időnként kedélyesen elbeszélgetett az asszonnyal, aki mesélt a múltjáról, a napi politikai életről. Ilona néninek szinte mindenről volt véleménye. Követte a televízióban a napi eseményeket, néha egy-egy filmet megnézett, különösen a természetfilmeket kedvelte. Régi könyveket olvasott vagy éppen rejtvényt fejtett. Időnként meglepte őket a saját süteményeivel is. Hiába intették óva a tűzhelytől, nem volt hajlandó betartani ígéretét. Ősz felé járt az idő, amikor egyik alkalommal Gyöngyi korábban végzett és előbb ért haza a vártnál. Belépett az előszobába, letette a fogasra kis kabátját és a konyhában tüsténkedő Ilona mamához ment.
    - Csókolom édes mama. Már megint mit bűvészkedsz? Csuda finom illatok vannak.
   Ilona néni előtt fehér kötény volt, haját egy kis kendővel leszorította. Apró fehér habbal díszített hold alakú süteményeket rendezgetett egy nagy süteményes tálon. Huncut mosollyal nézett Gyöngyire.
   - Csak kis holdacskákat varázsoltam neked. Illetve Máténak is, ha netán talán feljönne. Bár már vagy egy hete színét sem láttam. Nem nagy ügy nekem ez az időnkénti sütögetés. Már éppen elkészültem. Na, leveszem a kötényemet, kimegyek a fürdőszobába, aztán kicsit lepihenek. Na és neked hogy telt a napod? – kérdezte és kutatóan nézett a konyhai székre lehuppanó kissé fáradtnak tűnő lányra, aki kezébe vett a tálból egy süteményt és elgondolkodva, de jóízűen falatozott.
- Tudod mit? - folytatta aztán Ilona mama  - Inkább leülök én is. Ha kedved van, diskuráljunk egyet! Mi van Mátéval? Mostanában mintha kevesebbet jönne?
   Gyöngyi idegesen felállt, vizet töltött a poharába, majd visszaült a székre és csak azután válaszolt a kérdőn kutató kis öregasszonynak.
 - Kicsit összevesztünk. Most mosolyszünetet tartunk. No, de nem érdekes. Hanem tudod mit? Én is lezuhanyozom, aztán bejössz hozzám és mesélsz nekem most végre rólad és a nagyapáról. Jó? Engem ez nagyon érdekel, tudod? - felállt, kifelé menet megsimogatta Ilona mama hátát, aki csak bólogatott és kissé gondterhelten indult Gyöngyi szobája felé. Leült az egyik kényelmes, süppedő fotelba. Gyöngyi percek múlva frissen, átöltözve bevackolta magát a vele szemben lévő kanapéra.
   - Na, akkor mesélsz?
   - Nem is tudom. Zavar, hogy ilyen lehangolt vagy és boldogtalannak tűnsz. Már napok óta figyellek. Látod? Ezért nem kellene mindjárt csak úgy összefeküdni a férfiakkal, mert  elbízzák magukat, nem kell harcolniuk semmiért.
  - Ezzel ne foglalkozz, kérlek! Ez az én ügyem. És különben is ma már más világ van, mint a te idődben. De, ha érdekel, rájöttem, hogy még nem egészen szakított a volt barátnőjével. Szóval kissé hazug ő is. Meg valahogy mintha nem az lenne, akinek képzeltem. Két külön világ vagyunk, azt hiszem. Legalábbis  most úgy tűnik.
 - Na, ez nagyon szép dolog! Akkor két nővel próbál élni. De hát mi van az érzelmekkel? Ezt, ne haragudj , de nem értem. Vagy lezárok egy kapcsolatot... Ha meg nem, akkor valami még odaköt.
 - Nem köt oda semmi. Azt hiszem, melléfogtam megint édes mama. De most hagyjuk.
- És akkor szakítottál vele? Akkor soha többet nem látom? Mi lesz veletek? – kérdezte szinte értetlenül Gyöngyire nézve.
- Lehetséges, hogy nem látod többet. Tudod, hogy nem vagyok az a megbocsátó és eléggé világosan látom a tényeket. Meg különben is, ott hagyta az állását, meg sokat nyavalygott. Azt hiszem az a másik nő eltartja őt. Kissé linknek tűnik, de még időben észre  vettem.  Ne félj, nem omlottam össze. De most ez nem lényeges. Mesélj inkább édes mama! Hozzak valamit enni, inni?
   - Nem, nem. Köszönöm. Hát te tudod. De akkor jobb, ha vége van köztetek mindennek. Azt hiszem nem a lélektársad volt. Talán érted, hogy mire gondolok. – nagyot sóhajtott - Sajnálom! De biztosan találkozol majd azzal a férfival, akit a sors neked rendelt. Azt hittem olyan rendes férfi... Úgy látszik már én is rossz emberismerő vagyok.  Hiszen én is milyen sokáig éltem egyedül. Az első férjemmel, Lászlóval,  húsz éves koromban ismerkedtem meg. Akkor nem így volt, mint most. Három évig udvarolt. Kis tanyasi iskolában tanítottunk mind a ketten. Szép kapcsolat volt. Hogy szerelem-e? Talán az. Minden szép lett volna, ha a két kislányom nem hal meg, de meghaltak. Pici korukban. Talán jobb is. Tudod, valami genetikai probléma volt. Ha életben maradnak, sérültek lesznek. Persze akkor is felneveltem volna őket lelkiismeretesen és szeretettel. Ez természetes. Nagy csapás volt ez nekem is és Lászlónak is. Aztán kihevertük. Csak hát őt is elszólította a jó isten. Negyvenöt voltam. És ott maradtam egyedül. Ismerkedni vidéken? Mert akkor már egy nagyobb alföldi faluban tanítottam. Nem, nem lehetett ismerkedni. Vagy hát nekem nem jött olyan, aki pótolhatta volna a férjemet. Belevetettem magam a munkába, szervezkedtem, tankönyvet írtam. Boldoggá tettek a tehetséges tanítványaim, vagy azok, akikből valamit ki tudtam hozni. Ők voltak életem. Ez is egy élet és nem szürke, hidd el, Gyöngyikém. Aztán a nyugdíjazásom után visszajöttem Pestre az édesanyámhoz. Akkor már egyedül élt és idős volt, szüksége volt rám. És mit ad Isten! A lépcsőházban egyszer csak kivel futottam össze egy nagy bevásárlás alkalmával? Hát egy tisztes, őszes úrral, aki kikapta kezemből a szatyrokat, és felkísért a lakásunkig. Ilyen a sors. Már itt laktam vagy egy éve, János, a nagyapád is. És csak egy év múlva találkoztunk. Valamiért a sors így akarta, hogy ne előbb fussunk össze. És pont édesanyám halála után volt ez. Nagyon egyedül voltam. Betessékeltem, megköszöntem neki a segítséget. És ahogy beszélgettünk kiderült, hogy ő is hosszan tanított egy gimnáziumban, aztán igazgató volt, aztán megözvegyült, aztán egyedül él. Nos, hát innentől kezdve nem voltunk egyedül. Annyi közös megbeszélni valónk lett, annyi közös kirándulás következett, hogy mindketten úgy éreztük megtaláltuk az oldalbordánkat vagy a lelkünk volt közös. Bár már mindketten benne voltunk a korban, de valahogy nem idegenkedtünk egymás testétől, szokásaitól... Furcsa érzelem volt ez kettőnk között, mintha csak együtt öregedtünk volna meg. Tulajdonképpen rosszul mondom. Megfiatalodtunk. Képzeld csak el! János, a nagyapád, színházbérletet váltott, eljártunk egy-egy koncertre is. És minden hét végén kirándultunk.  Még wellness, vagy mifene hétvégére is befizetett. Aztán nyaranta utaztunk. Minden vágyam teljesült. Eljutottam vele Görögországba, Spanyolországba, Rómába, ahová mindig is vágytam. Nyolcvan kétévesen még elutaztunk Tunéziába. A repülőn mi voltunk a legöregebb házaspár! Pezsgőt bontottak tiszteletünkre. Nagyon színes ember volt, rengeteg volt az ismerőse. Nálunk volt mindig az úgy nevezett parti. Sakkozás, kártya, mindketten nagy kártyások lettünk. És ha hiszed, ha nem soha nem veszekedtünk. Apró zörrenések, ha voltak, a nagyapád elviccelte a dolgot. Hát így. Szóval csoda volt a mi találkozásunk. Édesanyádék a testvéreivel eleinte láttam, hogy idegenkednek a mi házasságunktól, aztán ahogy telt az idő és látták, hogy mindketten virulunk a szó szoros értelmében... Azt hiszem megnyugodtak és talán meg is kedveltek. Aztán amikor ágynak esett és tudtam, hogy halálra van ítélve, nagyon elszomorodtam. Ő csak biztatott akkor is. Bizony nagy veszteség ért, amikor eltávozott. – elhallgatott és elsírta magát.
    Gyöngyi, aki ámulva hallgatta ezt a furcsa időskori kapcsolatot, most könnyes szemmel állt fel és leguggolt Ilona mama elé. Megfogta a kezét.
  - Köszönöm neked édes mama, hogy boldoggá tetted a nagyapát. És nagy öröm, hogy téged meg ő tett azzá. De mi volt a titkotok? Hát nem értem.  Nekem például miért olyan nehéz?
   - Ó kislányom! – Ilona mama közben a szemét törölgette - Te még nagyon fiatal vagy. Mi sok keserűséget, bánatot megéltünk a találkozásunkig.  A magánéletben is, de társadalmilag is. Nehéz történelmi kor volt a huszadig század nekünk. Talán azért. És talán azért, mert nagyon hasonlóak voltunk sok mindenben. Ahogy én már mondani szoktam lélektársak voltunk. És tudtuk tisztelni, becsülni a másikat, de mondtam már. Kölcsönös tisztelet, szeretet. Szeretet. Érted? Persze a szerelem más, az biztosan bonyolultabbá tesz mindent. Az igaz szerelem egyszer csak átalakul szeretetté. Nem? De hát ehhez annyi minden kell, ki a megmondhatója, hogy kinek mi lesz a jó vagy a rossz? Ne búsulj, majd te is belebotlasz egyszer valakibe. Az igaziba. - felállt – De én most elmennék, elfáradtam, kicsit megpihenek...- Lassan kifelé indult, Gyöngyi is felállt, hirtelen odalépett Ilona mamához, átölelte.
   - Hadd adjak egy puszit édes mama. Jó volt hallgatni téged!  Jó, hogy vagy! Jó, hogy ilyen vagy! Pici erőt adtál nekem. Remélem, még sokáig mellettem leszel!  Talán majd egyszer én is rátalálok egy ilyen lélektársra, egy ilyen csodaférfira!
   Ilona mama meghatódott, megsimogatta Gyöngyi mindkét karját.
 - Nem volt csodaférfi. Egyszerűen csak egy nagyszerű ember volt! Amúgy miért ne találnál rá a te emberedre? Azt mondják, minden zsák megtalálja maga foltját. Nekem a nagyapád volt a foltom. Neked meg majd...  Ki tudja? De biztos lesz egy hozzád illő folt. -  halkan motyogott még valamit , majd  indult a szobája felé. Gyöngyi az ablakhoz sétált, mosolyra derült az arca édes mama utolsó mondataitól. Megállt az ablak előtt. Elmélázva nézte az őszbe borult fák hulló lombjait.
 
 
 

 

Dance Me To The End Of Love

DANCE