Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajnal

2017.05.24

hajnal-1.jpg

  

 

    Régen történt. A hetvenes évek elején. Voltam vagy huszonkét éves. Szakadt kis főiskolás lányként egy kilencfős baráti társasággal levonultunk Hegymagasra, egyik barátunk szüleinek üres telkére. Sátrakkal mentünk. Akkor nem érdekelt bennünket az összkomfort.  Vonattal utaztunk, de biciklit is vittünk magunkkal. Így könnyebben megközelíthettük a strandot, és nagyobb kirándulás is szerepelhetett a terveink között.

   Az étkezést könnyedén megoldottuk tejjel, kiflivel és bográcsozással. Persze gyakran volt esti vacsoránk zsíros kenyér paprikával, hagymával, paradicsommal.

  Voltak köztünk tanárjelöltek, jogász és orvostan  hallgatók, egy zenész srác és néhány lány, akik velem együtt a Képzőművészeti Főiskolán tengettük életünket azzal, hogy majd esetleg híres festők, szobrászok, keramikusok leszünk.  Hárman voltunk, akik pár nélkül jöttünk a csoporttal. Jómagam egy szakításon voltam túl. Jól jött a kikapcsolódás mindennapi búbánatomból. Ugyanis engem hagytak el, nem én voltam a kezdeményező. Így aztán eléggé megtépázódott a lelkem.

     Ahogy megérkeztünk, levertük sátrainkat, a lányoknak a fiúk segítettek. Felfedeztük a telken lévő csapvizet, a tákolt budit, gyümölcsfákat. Jókat vihogtunk, a fiúk sztoriztak, néhányan csak úgy ledőltek a fűben. Én pedig amikor elkészültem a sátrammal, felmentem a domboldal legmagasabb pontjára és szemlélődtem. Felettem volt a Szent György hegy, körbe - körbe szőlővel borított szőnyeg feküdt, lent pedig egy présház és egy kápolna bukkant ki a tájból. Akkor még nem tudtam, hogy híres műemléket látok: a Lengyel- kápolnát és az ezerhétszáznyolcvanhatban épült Tarányi-présházat. Bámultam a bazaltorgonákat és eldöntöttem, hogy ezt közelről is meg fogom majd nézni.

   Lassan megfordultam és elgondolkodva indultam vissza a többiekhez, akik már helyet csináltak a bográcsnak, a lányok pedig már előkészültek az esti vacsorához. Előszedték a hozott hagymát, burgonyát. Paprikás krumpli lett belőle. Lassan ránk sötétedett, a fiúk elővették a borosüvegeket, és kortyolgattuk a helyi gazdáktól vásárolt hegyi nedűt. Simon, a szőke, kék szemű zeneművészetire járó srác elővette gitárját és játszani kezdett. Eleinte csendben hallgattuk, majd mi is bekapcsolódtunk, népdalokat énekeltünk. Már éjfél is volt talán, amikor elvonultunk sátrainkba.

    Másnap mindenki későn ébredt. Nehezen szedtük össze magunkat. Felnéztünk az égre, nem volt valami biztató a látvány. Esőfelhők lógtak felettünk. Azért mi nem ijedtünk meg. Elindultunk gyalogosan a Szent György hegy felé. Lihegve caplattunk a meredek ösvényen.

   Megtapogattuk a hetven-kilencven méter vastag bazalttakarót, és csodáltuk a harminc méter magasan kiemelkedő, sokszög alakú európai hírű bazaltoszlopok ég felé emelkedő formáit. Ezek a bazaltorgonák, kőzsákok, olyanok voltak számomra, mint a hegy ékkövei. Szobrásznak készültem, és kicsit más szemmel néztem a látványt, mint a többiek. Aztán, ahogy bandukoltunk, egyszer csak Mónika, a szőke, kékszemű biológia tanárnak készülő lány szólalt meg.

    - Hé! Ide! Nézzétek! Ilyent nem találtok akárhol!

      Leült egy sziklából kiálló páfránynövény mellé. Mi pedig odacsődültünk és bámultuk a növényt. Péter a barátja, le akarta szakítani egyik levelét, de Móni dühösen a kezére ütött.

   - Állj! Mit képzelsz! Ez egy értékes és védett növény. Csak itt található és úgy hívják, hogy cselling  páfrány. Ez a ritka növény csak a meleg mikroklímájú, kevés talajréteget tartalmazó sziklagyepek bazalt szikláinak a zugaiban él meg. Csodálatos. De kell itt találkoznunk egy másik csodával is. Olvastam róla. Úgy hívják, hogy lumnitzer  szegfű. Menjünk tovább, biztosan rálelünk! De le ne szakítsátok, mert az is védett növény.

    Követtük lelkesen és hamarosan le is ültünk egy előbukkanó, fehérvirágú, szegfű formájú növénycsomó mellett.

  - Kár, hogy nem vihetünk haza belőle legalább egy szálat! – mondtam én és csodálattal néztem a sziklás területből kibújó egyszerű, de annál értékesebb növényt.

   - Na, jó! Legyen már vége a biológia órának! Menjünk tovább, mindjárt felérünk a csúcsra!  - kiabált vissza a már jóval előttünk haladó Péter, Móni barátja - Ha Mónikát követitek, akkor estig a növények között bóklászunk és félő, hogy közben megered az eső is.

    Lassan mentünk tovább, és amikor már fent voltunk a tetőn, páratlan kilátásban volt részünk. Szinte az egész Balatont beláttuk. Szigliget várának romjait és Badacsony hegygerincét csodálhattuk az egyik oldalon, aztán, ha fordultunk egyet, ráláttunk a Keszthelyi-hegységre és Tapolca városára is. Csodás látvány volt nekem: ahogy a hegyoldalt körbe vették a szőlők, és itt-ott apró kis pincék és présházak kukucskáltak rám.

    Közben szemerkélni kezdett az eső. De nem zavart bennünket. Levonultunk megnézni a kápolnát és a Tarányi-présházat, majd útban hazafelé egy kis parasztházban kötöttünk ki egy pohár borkóstolóra. Olyan jól elbeszélgettünk a helyi gazdával, hogy a végén még szalonnával dúsított tojásrántottát is kaptunk. A gazda mesélt a település történetéről, mi meg hálásan szívtuk magunkba a hallottakat. Már talán este kilenc körül járt az idő, amikor hazafelé indultunk. Csendben és kissé lihegve másztunk felfelé, mert elég magasan feküdt a telek, ahol sátoroztunk.

    Másnap  késői ébredések után indultunk csak el a szigligeti strandra biciklivel. Fülledt meleg volt. Mire a leértünk a partra, csatakokban folyt rólunk a víz. Nagy hangoskodások közepette telepedtünk le egy árnyas fa alá. Néhányan azonnal a vízbe indultunk. Simonnal, a szőke, kékszemű gitáros fiúval beúsztunk jó messzire. Amikor kifelé jöttünk a vízből a parton leültünk egy szabad padra. Közben hosszú, vizes hajamat jól kicsavartam, Simon is borzolta félhosszú szőke haját, bőre már szép barna volt a Naptól és kék szeme mosolygósan nézett rám. Majd beszélgetni kezdtünk kezdtünk.

  -  Tudod, rengeteg időt elvesz a gyakorlás. Talán megéri. Hegedűn játszom. A gitár csak hobbi. És te? Mivel foglalkozol?

  - Én? – néztem rá egyre érdeklődőbben  - Szobrásznak készülök, persze én is arról ábrándozok, hogy majd híres leszek, hogy majd lesz sok munkám, az én szobraim díszítenek esetleg parkokat, utcákat.

   - A művészetet hit nélkül nem érdemes művelni. Érdekes! Olyan törékeny lánynak nézel ki, bár a tüzes fekete szemedben lobog a láng, az akarat. Csak fizikailag is bírnod kell majd. - mondta és felállt - Gyere! Menjünk a többiekhez, meghívlak benneteket egy fagyira.

    Felálltam és tovább beszélgetve kerültünk a heverésző társaságunkhoz, majd együtt elvonultunk a fagylaltos pulthoz. Simonnal utána külön váltunk és leültünk egy szabad faasztalhoz. Élvezettel nyalogattuk az eper, vanília, puncs fagyit, ami nem volt éppen a legkiválóbb, de akkor nagyon jól esett a melegben.

   - Kérdeznék valamit. Nincs kedved este naplementét nézni? - nézett rám mélykék szemével Simon.

   - Miért is ne? És hol gondolod?

   - Mondjuk itt. Szigligeten, fenn a várban. Onnan nagyon szép a kilátás. Voltál már fent?

   - Voltam. Régebben. Tudod, van itt egy kis háza az egyik nagynénémnek. Tényleg! Meg kellene keresnem - ahogy ezt kimondtam, egy hang szólított a hátam mögött.

   - Ni csak, ni csak! Dóri és a lovagja! És meg sem látogat engem! Jó napot! – köszönt az alacsony, kövérkés Anna néni, édesapám testvére, akiről említést tettem Simonnak. Nagy örömmel öleltük át egymást, aztán leült mellénk. Bemutattam Simonnak.

   - Semmi lovag Anna néni, csak itt táborozunk többen Hegymagason és lejöttünk ma ide a strandra. De épp most emlegettem, hogy van egy nagynéném és meg kellene látogatnom. Lám! És itt terem az ördög, ahogy mondják.

     Elnevettük magunkat.

   - Talán én nem is zavarok, csak beszélgessenek, elmegyek a többiekhez, látom, a fiúk fociznak, beállok közéjük - Simon felállt, elköszönt. Én pedig Anna néni felé fordultam.

   - Hogy vagy Anna néni? A papa mondta, hogy lent nyaralsz és lelkemre kötötte, hogy látogassalak meg, de eddig még nem volt rá időm.

   - Na, ja. Kisebb gondod is nagyobb, mint az öreg nagynénivel tölteni az idődet! De nem baj. Hányan vagytok?

   - De igazán készültem a látogatásra Anna néni. Ne mondj ilyeneket!  – megsimogattam a vállát – Kilencen jöttünk össze, fiúk, lányok vegyesen. Egyetemisták, főiskolások. Egy üres telken sátorozunk, fent Hegymagason.

    - Jól van. De nem akarnál egy kis összkomfortot nálam? Eljöhetnél a barátoddal. Nekem holnap reggel fel kell utaznom Pestre néhány napra, odaadom a kulcsot. Vasárnap jövök vissza, meg is várhatnátok, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. Mit csinál a fiú? Jóképű, szép tiszta szeme van.

    Én csak mosolyogva hallgattam a nagynénémet, aki abban a hitben volt, hogy én meg Simon szerelemben vagyunk. Aztán valahogy, talán mert ezt akartam hinni, nem tiltakoztam. Még beszélgettünk vagy egy órát, aztán megígérve, hogy Simonnal meglátogatom, elbúcsúztunk egymástól.

   - Dórikám! – kiabált még utánam - Jó lecsó vacsora lesz, sör, bor, szóval várlak benneteket!

    Így esett, hogy Simonnal együtt leváltunk a csoporttól. Simon nem ellenkezett, sőt örült a meghívásomnak. Még visszamentünk Hegymagasra, hogy összepakoljuk a holminkat, elbúcsúztunk a többiektől, akik láthatóan ugyanúgy összeboronáltak bennünket, mint Anna néni. Mi pedig biciklire pattantunk és mire szürkült, már a szigligeti Ó-falu egyik szűk domboldalában lévő, felújított zsúptetős kis nyaralóban kötöttünk ki. Anna néni férje jól menő orvos volt, aki ezt a házat pár évtizede vette meg, felújították, komfortossá tették. Anna néném pedig néprajzos lévén, búbos kemencével, erdélyi csergével, hímzett párnákkal, lócával, bokályokkal díszítette a nagyobbik szobát, amelynek két kicsi ablaka a tóra nézett.

   A ház udvarán hatalmas diófa állt, földes tornácának ablakát pedig piros muskátlik tették hangulatossá. A kis konyha, fürdőszoba már a kornak megfelelően volt berendezve. Hát idepottyantunk.

    Simon útközben megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, miért jön velem. Én pedig csak annyit mondtam: – Mert valami érzés összeköt veled!

   Egy darabig tekertünk, majd szinte egyszerre lassítottunk és leszálltunk a kerékpárról. Az út mellett a földre döntöttük a bicikliket. Leültünk a füves árokpartra.  Átölelte a vállamat, majd arcunk lassan egymáshoz fordult és a szánk összetapadt. Néhány perc után hosszan egymás szemébe néztünk. Nem szóltunk semmit, én hirtelen belekotortam ujjaimat szőke hajába, hosszan megcsókoltam, és a fülébe súgtam: – Úgy érzem Simon, hogy beléd bolondultam! Nem is értem magamat. De menjünk! – Így aztán valóban úgy érkeztünk Anna néném házához, mint egy szerelmespár.

    Az esténk jobban nem is sikerülhetett volna. Három művész lélek találkozott itt. Vacsorával, finom hegyi borral, jó beszélgetéssel telt az esténk. Egyértelmű volt, hogy Simonnal a nagy ágyban, a nagyszobában alszunk. Anna néném pedig tapintatosan a kis szoba dikoját választotta.

   Nem sokat aludtunk ezen az éjszakán, egymás testét ízlelgettük, egyre vadabbul szerettük egymást. Talán már hajnal volt, amikor egymás karjaiban elaludtunk. Másnap későn ébredtünk. Akkor már Anna néném a vonaton roboghatott. Reggelit készítettem és a nagy diófa alatti asztalkára terítettem. Amikor leültünk az asztalhoz, zavarban voltam, de Simon rám tekintő kéklő szeme és gyengéd simogatása megnyugtatott. Aztán ő törte meg a csendet.

   - Köszönöm. Gyönyörű éjszaka volt. És ez a reggel is az. Remélem sokáig tart ez az érzés.

   - Kettőnkön múlik, talán lehet jövőnk… Nem tudom, hogy te mit érzel irántam?  Én azt hiszem, szeretlek  - mondtam kicsit zavartan –

De nem volt naplemente, nem volt napkelte nézés. Ezt pótolnunk kell!

   - Hát igen. Az elmaradt. Hogy mit érzek irántad?  Közel kerültél hozzám, lehet, hogy ezt nevezik szerelemnek? Ezt a hajnalt én soha el nem felejtem. Ebben benne volt a napkelte, a naplemente, minden. Érted? Ha most itt lenne a hegedűm, talán azzal el tudnám mondani mit is érzek pontosan: Gyönyörűt, lebegőt, tisztát, szépet, illatosat, derengőt, mélyet, fájót, édeset, végtelent, megfoghatatlant, fekete hajad varázsát, szemed izzását, tested tűzét.

   Elbódulva hallgattam Simon vallomását hajnali találkozásunkról, egymásban való elveszésünkről. Zene volt a szívemnek minden szava. Akár egy hajnali szerenád. Nem szoktam hozzá eddig ilyen szentimentális, érzelmes, szinte költői szerelmi vallomáshoz. Akkor nem gondoltam volna, hogy a sors majd mást akar.

 

xxx

 

    Két év után útjaink elváltak és csak sok-sok év után találkoztam újra Simonnal egy koncertje után. Megbabonázva hallgattam a Hajnal című szerzeményét. Azt gondoltam,  éreztem, hogy ez az egykori kettőnk hajnali találkozásáról szól. Előadás után felkerestem az öltözőjében. Láthatóan meglepődött, de azt is megéreztem, hogy megörült nekem.

   - Nahát! Csak remélni mertem, hogy eljössz az előadásra, sokszor eszembe jutottál – hozzám lépett, és átöleltük egymást.

   - Ugye a Hajnal, arról a régi szigligeti kettőnkről szólt? Vagy félre értettem? – kérdeztem zavartan.

     Hátrébb lépett, felvette zakóját, és csak utána válaszolt.

    - Igen. Arról szólt, utána írtam, de aztán félre tettem és jóval később átdolgoztam. Talán éppen a szakításunk utáni időben. Valahogy akkor erősödött fel bennem ez az emlék, amikor már nem voltál. Ráérsz? Meghívlak egy vacsorára!

     Csak bólintottam. És elindultunk egy közös vacsorára. Beszélgettünk, emlékeztünk közös múltunkra, elválásunkra. Elidőztünk emlékeinkben, csak lassan tértünk vissza a jelenbe. Nem haragudtunk egymásra.  

  (  Simon közben neves hegedűművész lett, járta a világot, én pedig egy kisvárosban megbecsült szobrászként éltem. Tereket, utcákat díszített néhány alkotásom, ahogy azt valamikor elképzeltem. Férjhez mentem, házasságom nem volt rossznak mondható. Fiaim születtek, akikre büszke voltam. Simon magányos maradt. Legalábbis nem nősült meg. Teljesen a munkájában merült el.  Bizonyára akadtak azért ilyen-olyan kapcsolatai. Azt hiszem alkalmatlan volt a hosszú távú együttélésre. Talán ezt éreztem meg akkor régen, amikor kettévált a közös életünk. Én pedig többre vágytam. Munkám mellett biztonságra, házasságra, otthonra, gyerekekre. És mindezt egy másik férfitól kaptam meg. )

     Beszélgetésünk közben döbbentem rá, hogy a kettőnk egykori szerelme mennyire szép és milyen nagyon mély volt. Magamban arra gondoltam, szerelemben és lelki közelségben ő volt az igazi. Vacsora után a szállodámig kísért, ahol vegyes érzésekkel öleltük át egymást. Biztos voltam benne, hogy Simon is hasonlókat érzett, mint én. Igyekeztem gyorsan búcsút venni tőle. Tudtam, hogy a múltat visszahozni nem lehet.

      Ezen az éjszakán ott aludt velem Simon emléke; a régi szigligeti nyári esték illata, a lebukó napkorong vérvörös színe, a fehér fodros felhők csipkéi, a szigligeti vár égnek meredő romjai, a Balaton selymes vízének magasba szökkenő, üveghangú gömbjei, amit egymásnak dobáltunk örömteli megmártózásainkban. A tücskök esti ciripelése zenélt nekem, miközben emlékeimben bársonyosan sima és barna testünk összefonódott. Álmodtam a régi és visszahozhatatlan hegymagasi sátorozásunkról, a hatalmas bazaltorgonákról, a fehér lumnitzer szegfűről, bolondozásainkról, a paprikás krumplis bográcsról, a hagymás zsíros kenyerekről, világmegváltó beszélgetéseinkről.

    Álmodtam arról a fullasztóan szép hajnalról.