Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszidő

2011.03.16

 

oszido.jpg

 

     Őszidő

 

     Ülök az íróasztalom előtt, tollat tartok a kezemben, javítgatok. Áthúzok, pipálok, osztályozok, megjegyzést fűzök a leírtakhoz.  Közben zene szól. Szaxofon hangja gurgulázik hol mélyen, lassan, hol sikoltva, élesen ide-oda csapongva, hajlongva. Hegedű hangja ismételgeti mindig ugyanazt a ritmust és hangot, miközben a nagybőgő mély pengésbe kezd, halk, ritmusos dobhang hallatszik mögötte. Aztán a szaxofont felváltja a furulya. A hegedűt a cimbalom, és így tovább, váltakozva. Gyönyörű hangokat varázsolnak a hangszeren játszó művészek. Néha megáll a kezem, felemelem a fejem és elmerülők a zenében, szinte a hangokkal együtt sodródom: hol zöld virágos réten, hol folyóban, hol sötét erdőben, hol hajnali szürkületben, majd égő napsütésben, fájdalomban, bánatban, örömben érzem magam. Szeretem ezt a zenét. Azt mondják európai jazz. Nekem magyar jazz. Tiszta zene, mély, pontos, érzelmes, de nem érzelgős. Más, mint a megszokott amerikai fekete jazz. Egészen más. A szívemhez szóló.

    Aztán folytatom a munkám. Csendben, magamban, csak úgy. Egyben véleményt is alkotok. Véleményt a tizenhat éves lányról vagy fiúról, akinek a dolgozata éppen a kezemben van. Felmérés. Olasz nyelvből és magyarból.  Magam előtt látom a gyerekek arcát, mozdulatát, látom, ahogy reagálnak majd a mondandómra. Látom, ahogy egyiket-másikat egyáltalán nem érdekli az osztályzat, egyáltalán nem érdekli a véleményem. Korukat tekintve még meg is értem némelyiket. De nem a hányavetit, a szemtelent, a nagyképűt. Szerencsére nem sok van belőlük. A többség azért tanulgat. Tudják, hogy e nélkül nem boldogulhatnak. Merem remélni, hogy némelyiknek igénye is van a tudásra.  Pontosan felmérték: érettségizni kell, aztán főiskolára vagy egyetemre kell bejutni. Kevesen vannak olyanok, akik már most tudják, ha majd felnőnek, mit is szeretnének dolgozni. Mint ahogy az én korosztályom sem tudta annak idején.  Bár akkor jobban körülhatárolt volt, hogy mi is lehet belőlünk.  Nem úgy, mint most 2005-ben. Ha valaki nagyon akar valamit, most nyitott előtte a világ. Minden lehet. Minden. Persze akadályok előttük is lesznek, még akkor is, ha sokat tudnak majd, ha elvégeznek egy egyetemet. Talán még nehezebb lesz, mert egyre többen tanulnak és egyre kevesebb a munkahely.  Egyre nagyobb a nyomulás, egyre több a csak karriert építő emberfajta. Olyanok, akik megfelelő helyre kerülve azonnal sok pénzt szeretnének keresni. Talán, aki hivatást választ majd, aki igazán a hivatásának akar majd élni, az egyelőre nem törődik majd ezzel a kérdéssel. Mint ahogy én sem törődtem ezzel akkor, amikor elvégeztem az egyetemet. Pedig nem volt könnyű sorsom. Így ötven évesen kitágul a múlt, és egyre jobban áttekinthetővé válik minden.

    Október vége felé járunk. Kellemesen süt a Nap, enyhén fúj a szél. Leteszem a tollam. Behunyom a szemem, a szívem hallja a zenét. Szürkület. Kel a Nap, ébred a természet, nyugalom, béke, szeretet, szerelem… Valami elkezdődik… Ilyesmiket érzek a zene hallatán. Aztán vége. Hirtelen csend. Kinyitom a szemem. Felállok. Kikapcsolom a CD-játszóm. Visszasétálok az íróasztalomhoz. Már csak négy füzet van hátra. Hagyom későbbre. Odasétálok az ablakhoz, látom a ház előtti őszbe forduló, sárguló, rozsdavörös fákat. Késztetést érzek arra, hogy elmenjek hazulról. El. Sétálni a tóhoz, a ligetbe. Ki a természetbe.

     Egyedül élek. Két éve egyedül élek. Hirtelen magam előtt látom Miklóst, ahogy hazajön, átölel, megcsókol, mosolyog, lemezt tesz fel, majd lehuppan a fotelba és mesél. A férjem volt. Odamegyek a komódhoz, kezembe veszem a fényképét. Sötét, enyhén őszülő haj, sportosra levágva, szabályos, négyszögletes arc, sűrű ívelt szemöldök, egyenes, szép orr, kicsit duzzadt száj. Férfias, őszinte, egyenes tekintet. Nagyot sóhajtok. Visszateszem a képet. Elhagyott. Két éve örökre elhagyott. Azóta sem heverte ki a lelkem Miklós váratlanul korán jött halálát. Csak negyvennyolc éves volt.

     Egyidősek voltunk. Diákszerelemből született a házasságunk. Kis kitérővel, de az lett. Gyermeknélküli, ami fájó pont volt mindkettőnk életében. Hosszú, együtt töltött évek. Sokat szenvedtem attól, hogy soha nem lehetett gyermekem. Az én testi hibámból, hogy úgy mondjam. Eleinte mindenre elszánt voltam, mesterséges megtermékenyítés, megalázó beavatkozások sora. Aztán eljött a pillanat, amikor mindketten befejezett ténynek tekintettük sikertelen próbálkozásaimat. Ennek ellenére Miklós ott állt és kitartott mellettem. Pedig elengedtem volna. Tudtam, hogy mennyire vágyódik egy gyerek után. Felajánlottam, hogy váljunk el, harag nélkül elengedem. Biztosan tudta, ha ezt megtenné, belehalna a lelkem. Talán ezért, vagy mert igazán szeretett, nem hagyott magamra.

   Miklós, tornatanár volt és mellette edző. Fiatal korában versenyszerűen úszott. Később megelégelte a reggeltől estig tartó edzéseket. Csak tanítani akart.  Jó tanár, jó edző volt. Emberséges, emberközpontú. Tanítványai nagyon szerették. Még a mai napig is néhányan közülük felkeresnek egy-egy beszélgetésre, emlékezésre. Jól esik. Ilyenkor mindig Miklós emlékének hatása alá kerülök. Nehéz, nagyon nehéz a szívemnek, hogy csak beszélgethetünk róla, de az ő testi valósága eltűnt, nincs.

     Magamra kapok egy nadrágot, felveszem az őszi dzsekimet, belelépek egy fekete, puha bőr őszi cipőbe és elindulok. Csak úgy. Céltalanul. Leérek a postaládámhoz, kinyitom, pár hivatalos levelet találok benne. Zsebre vágom őket. Az orromat megcsapja a lakótelepi lépcsőház jellegzetes szaga. Közepesen rendezett kockaházban élek. Ideköltöztünk, amikor Miklóssal összeházasodtunk. Akkor mindketten huszonnégy évesek voltunk. Ideköltöztünk, mert akkor csak erre volt pénzünk. Persze velünk jött nagyanyám is, aki tulajdonképpen felnevelt engemet. Felnevelt, mert alig voltam egyéves, amikor ezerkilencszázötvenhatban anyámat meglőtték a Parlament előtt, aki ebbe belehalt.  Apám megsebesült, majd disszidált és nem adott életjelt hosszú évekig magáról. Korai, nem várt gyermek voltam. Szüleim egyetemisták voltak még, amikor megszülettem.  Így csak özvegy anyai nagyanyám maradt nekem, én pedig neki. Egy kis gondozásra szoruló szerencsétlenség, akitől a világ minden kincséért sem szabadult volna meg, ahogy ő mesélte. Akkor ő ötvenéves volt, mint most én. Tulajdonképpen neki köszönhetek mindent. Nem tudtam soha elég hálás lenni neki ezért.  Anyám helyett anyám lett. A szó szoros értelmében. Egy személyben szülő, nagyszülő és barátnő. Ritka dolog ez. Ötvenévesen kapott egy kisbabát, akit anyám után ismét fel kellett nevelnie. Még hetvenéves korában is energikus, szívós, egészséges asszony volt. Talán ez volt a szerencsém. Egy percig nem éreztem, hogy teher lettem volna a vállán. A belvárosban egy másfél szobás kis lakásban éltünk. Ezt adtuk el és Miklós szüleitől kapott kis lakását, amikor összeházasodtunk. Így vettük ezt a lakótelepi háromszobás, erkélyes, harmadik emeleti, akkor még szövetkezeti lakást, amit egy fás park vesz körül, ahol most is élek. Nagymama, ideköltözésünk után, még velünk élt hat évig, aztán egy hirtelen jött agyvérzés után, ő is elköltözött a holtak mezejére, örökre. Sokáig hiányzott. Nagyon összenőttünk.  Ekkor mi harminc évesek voltunk. Miklóssal ebben a lakásban alakítottuk ki közös életterünket, ami most kong az ürességtől. Ezért, ha otthon vagyok, azonnal bekapcsolom a CD lejátszómat, és máris zene tölti meg a szobák csendjét. Csak ritkán érzek késztetést arra, hogy leüljek, és csak úgy élvezzem a csendet. Most viszont, hogy ilyen szép őszi délután van, vágyom a sétára, a természet csendjére.

    Elindulok a közeli sportliget, és a parkosított régi bányató felé. Kora délután van, ilyenkor még kevesen járnak erre. Néhány kutyát sétáltató emberrel, és egy-két futó fiatallal találkozom csak. Jó, hogy ilyenek is vannak közöttük. Hiszen a többség eltunyult. Szívesebben beül egy füstös, zajos sörözőbe. Néha elgondolkodom, hogyan lehet élni könyvek, zene, színház, jóízű baráti beszélgetések, közös kirándulások nélkül. Igényes zenehallgatásról már nem is beszélek. Pedig mennyi lehetőség van manapság az igazán jó zenei, az igazán jó színházi előadásokra, a jó könyvek olvasására. Igaz, hogy minden pénzért van. Nem mindenki teheti meg, hogy rendszeresen járjon koncertre, színházba, rendszeresen vegyen könyveket. De nem hiszem, hogy ez lenne az ok. Azt gondolom kicsi az a réteg, akiket igazán érdekel az igényesebb kultúra. Itt van például a jazz. Remek együttesek vannak, nagyszerű előadások és milyen kevés ember látogatja ezeket! Gyakorta eljárok mostanában különböző jazz koncertekre.  Számomra mindig lelki megújulás egy-egy ilyen este után hazatérni. Fiatal korunkban Miklóssal együtt, a fekete jazz világában merültünk el először, majd megismertük és megkedveltük a különböző új európai, majd magyar jazz irányzatokat, megismertük azok művelőit és megszerettük őket. Egy-két irodalomórát sikerült úgy megterveznem, hogy becsempésztem a gyerekek számára a párhuzamos zenehallgatást is. Szerencsére sikerült néhány gyereket megfertőznöm zeneszeretettel, azóta is nő a táboruk, legnagyobb örömömre.  Talán valahogy nekünk pedagógusoknak kellene elvezetni a gyerekeket a zene birodalmába is. Csak az idő kevés rá. Nagyon kevés.

      Ezekkel a gondolatokkal járom körbe a sportligetet, majd leérek a tóhoz. Szomorú füzek ágai hajladoznak a tó körül. Erősen sárguló leveleikkel búcsúznak a nyártól. Néhány férfi ül a tóba vezető stégeken. Horgásznak.  Középen egy szökőkútból vízsugarak emelkednek hol kisebbre, hol egészen nagyra. Leülök egy padra, és csendesen szemlélődöm. Vadkacsák úszkálnak a vízben, egy idősebb nő nylon zacskóból kenyérdarabokat szór nekik. Ilyenkor szinte egymást csipkedve, félretolva úsznak a kacsák, harcolnak az ennivalóért. Néhány kismama sétál csemetéjével, vagy éppen babakocsit tologat. Hiányzik, rettentően hiányzik számomra a saját gyermek. Most, hogy Miklós sincs mellettem már, sokszorozottan érzem ezt. Örökbefogadásról Miklós nem akart hallani, nem volt híve. Azt mondta, hogy amit a sors nem adott meg, ne erőltessük pótlékkal. Talán nem volt igaza.  Pedig nagyanyám sokszor próbálta rábeszélni Miklóst, mondván: - „a család gyerek nélkül nem család, ha már így adódott, fogadjatok örökbe egy vagy két gyereket. Meglátjátok mennyi örömetek telik majd bennük!” - De nem így történt. Maradtunk csak egymásnak. Igaz, nagy baráti és rokoni körrel rendelkeztünk, főleg Miklós családja volt szerteágazó. Ők négyen voltak testvérek, így aztán keresztszülőségben élhettük ki gyermekszeretetünket. Ma már ezek a gyerekek is középiskolások, egyetemisták. Szerencsére gyakran meglátogatnak. Sőt, egyikkel másikkal közösen járok koncertekre, színházba. Ilyenkor kicsit oldódik a magányom. De Miklóst nem pótolhatják.

    Ránézek az órámra. Hat óra elmúlt. Felállok és elindulok hazafelé, egy nagy kört téve a házak között.  Közben eszembe jutott, hogy mindjárt itt van Halottak Napja. Eltervezem, hogy meglátogatom anyám és nagyanyám sírját, és Miklósnak majd a szóró parcellában teszem le a virágot és a gyertyát, mivel neki az volt a kérése, hogy a hamvait szórják majd el. Nem kívánt sem sírban, sem urnában pihenni. Kérését teljesítettem.

 

xxx

     Két évvel ezelőtt, erdélyi nyaralásunk után Miklós egyre fáradékonyabb lett. Rohamosan fogyni kezdett, fájlalta mellkasát, majd orvosok, kórház. Minden hiábavaló volt, hihetetlen gyorsasággal végzett vele a rák. Nem akartuk elhinni, hogy ez velünk történik. Kétségbe estünk mindketten, mindent megpróbáltunk. Természetgyógyászat, csodaszerek. Aztán lassan ő is, én is csak néztük egymást szomorú tekintettel, pontosan tudtuk, hogy bármelyik percben eljöhet a búcsú végső órája. Ültem a kórházi ágyán, néztem beesett szemét, sápadt, megnyúlt arcát, néztem fájó, szomorú tekintetét. Fogtuk egymás kezét, aztán az utolsó napon, amikor bent voltam nála, megszólalt:

    - Azt hiszem Laura, most jobb, ha hazamész. Úgy érzem lassan, mennem kell. Nem, ne sírj, kérlek ne! Jó volt veled az élet, jó volt veled a szép és a rossz is. Tudom, hogy majd hiányzom neked!- ekkor kezemet a szájához emelte és megcsókolta - Én már megbékéltem. De ennek valamiért így kellett történni. És most menj! Kezdek nagyon fáradt, és álmos lenni.

     Felálltam, küszködtem a zokogással. Megsimogattam a homlokát, megcsókoltuk egymást, és csak annyit mondtam neki: - Szeretlek Miklós, nagyon szeretlek, aludj jól! Holnap ismét eljövök! – aztán elindultam az ajtó felé, még visszafordultam, egymásra néztünk, majd kiléptem a folyosóra és ott le kellett ülnöm egy székre, mert kitört belőlem a fájdalom, a bánat és csak zokogtam, zokogtam. Egy fehér orvosi köpeny jelent meg mellettem, egy kéz simogatását éreztem a vállamon. Felnéztem, egy őszülő hajú férfi állt mellettem, Miklós kezelőorvosa. Leült mellém. Beszélgetett velem, erőt próbált adni az elkövetkezőkhöz. Hallottam, amit mondott, de mintha nem is a valóságban lettem volna. Aztán a sírástól, az orvos szavaitól megkönnyebbültem, és hazamentem. Miklós azon az éjszakán elment.  Akkor kicsit én is vele haltam. Rettenetes napokat, éjszakákat éltem át. Talán a temetése után csendesedtem csak le. De a mai napig éget a hiánya, a halála. Pedig már két éve csak a lelke, az emléke jár körülöttem.

xxx

 

    Halottak Napján, a kegyeleti megemlékezésre még sötétedés előtt indultam. Úgy döntöttem nem szállok buszra, gyalog megyek. A temető nem esett messze a lakásomtól. Azért is indultam jóval előbb, hogy még a szóró parcellában tartandó megemlékezés előtt ellátogathassak édesanyám és nagyon szeretett nagyanyám sírjához is. Megvettem a két cserepes fehér krizantémot, majd egy fehér, sárga és vörös színű virágokból összerakott hatalmas csokrot. Ez utóbbit szándékoztam letenni a szóró parcella emlékhelyen Miklós számára.

   Elgondolkodva, színes levélszőnyegen sétáltam. Virágok és égő gyertyák halmaza borította be a sírokat. Virágpompában és fényben úszott a holtak birodalma. Sajgó csend ült a szívemben. Letettem a két cserepes virágot anyámhoz és nagyanyámhoz. Magam előtt láttam anyám nevető szép fiatal arcát, ahogy a fényképen apám nyakába csimpaszkodik, hiszen csak erről a képről ismertem őt.  Majd nagyanyám kedves mosolya, sima ősz kontya jelent meg előttem. Éreztem meleg tekintetét, meleg ölelését, szinte hallottam vigasztaló, mindig optimista hangját. Sírva fakadtam. Megtöröltem a szememet, lassan elővettem a két mécsest, letettem őket a kereszt elé, meggyújtottam és imát mondtam értük. Aztán megsimogatva a fejfájukat elbúcsúztam és elindultam Miklós emléke irányába, a szóró parcellához. Köralakban sok száz mécses világított. A különböző helyekre letett virágok halmaza vette körül a parcellát. Középen egy oszlopszerű szoborszerűség virágokkal volt beborítva, gyertyák égtek mindenütt.  Megszólalt Mozart Requiem - je. A hetedik tételnél, a Lacrimosa-nál szinte mindenki a szemét törölgette. Aztán az egyik jeles színművészünk tartott elgondolkodtató beszédet az életről, a halálról. Majd szomorú dalok szóltak az élőkhöz, és végül Vangelis közismert zenéjével zárult a megemlékező műsor. Mint ahogy mindenki, magam is letettem a csokor virágot, meggyújtottam a mécsest Miklós emlékére. Csendesen elsírtam magamat. Majd beálltam a kis harangláb előtt sorakozók mögé, hogy én is megkongassam a lélek harangját. Én talán azért, hogy jelezzem, itt vagyok, élnek bennem, velük vagyok, hiányoznak, és örökké szeretem őket. A három harangkongatásommal ezt üzentem nekik. Ekkor már teljesen sötét volt. Csak a gyertyák világítottak. Álltam a virágok és az égő gyertyák között és magam előtt láttam Miklóst. Behunyva a szememet éreztem szerető ölelését, csókját, majd fájdalmas meggyötört kórházi mosolyát. Megtörölgettem a szememet, kifújtam az orromat és elindultam, ki a temetőből, hazafelé. Otthon folytattam a halottaimmal való találkozást. A fényképek mellé tettem egy gyertyát, meggyújtottam, majd bekapcsoltam a CD lejátszómat, szomorú, melankolikus   zenét hallgattam. Leültem a komód melletti fotelba, behunytam a szemem és a zenét hallgatva, emlékeztem.

        Hirtelen csend lett a szobámban, elnémult a zene. Kinyitottam a szemem, visszatértem a múltból, ahová elkalandoztam. Elfújtam a gyertyákat, felkapcsoltam a villanyt, kinyitottam az erkélyajtót. Friss, novemberi csípős levegő áradt a szobámba. Nem fáztam, kiléptem a teraszra, felnéztem az égre. Telihold világított, csillagok ragyogtak a tiszta égbolton. Szívem nehéz volt. Szememmel kerestem Miklós csillagba átvarázsolódott alakját. És keresem. Azóta is keresem.

 

   

youtu.be

Dvorak - Romance for piano and violin, Op.11