Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszidő

2011.03.16

 

ketto.jpg

 

 

     Őszidő

 

     Ülök az íróasztalom előtt, tollat tartok a kezemben, javítgatok. Áthúzok, pipálok, osztályozok, megjegyzést fűzök a leírtakhoz.  Közben zene szól. Szaxofon hangja gurgulázik hol mélyen, lassan, hol sikoltva, élesen ide-oda csapongva, hajlongva. Hegedű hangja ismételgeti mindig ugyanazt a ritmust és hangot, miközben a nagybőgő mély pengésbe kezd, halk, ritmusos dobhang hallatszik mögötte. Aztán a szaxofont felváltja a furulya. A hegedűt a cimbalom, és így tovább, váltakozva. Gyönyörű hangokat varázsolnak a hangszeren játszó művészek. Néha megáll a kezem, felemelem a fejem és elmerülők a zenében, szinte a hangokkal együtt sodródom: hol zöld virágos réten, hol folyóban, hol sötét erdőben, hol hajnali szürkületben, majd égő napsütésben, fájdalomban, bánatban, örömben érzem magam. Szeretem ezt a zenét. Azt mondják európai jazz. Nekem magyar jazz. Tiszta zene, mély, pontos, érzelmes, de nem érzelgős. Más, mint a megszokott amerikai fekete jazz. Egészen más. A szívemhez szóló.

    Aztán folytatom a munkám. Csendben, magamban, csak úgy. Egyben véleményt is alkotok. Véleményt a tizenhat éves lányról vagy fiúról, akinek a dolgozata éppen a kezemben van. Felmérés. Olasz nyelvből és magyarból.  Magam előtt látom a gyerekek arcát, mozdulatát, látom, ahogy reagálnak majd a mondandómra. Látom, ahogy egyiket-másikat egyáltalán nem érdekli az osztályzat, egyáltalán nem érdekli a véleményem. Korukat tekintve még meg is értem némelyiket. De nem a hányavetit, a szemtelent, a nagyképűt. Szerencsére nem sok van belőlük. A többség azért tanulgat. Tudják, hogy e nélkül nem boldogulhatnak. Merem remélni, hogy némelyiknek igénye is van a tudásra.  Pontosan felmérték: érettségizni kell, aztán főiskolára vagy egyetemre kell bejutni. Kevesen vannak olyanok, akik már most tudják, ha majd felnőnek, mit is szeretnének dolgozni. Mint ahogy az én korosztályom sem tudta annak idején.  Bár akkor jobban körülhatárolt volt, hogy mi is lehet belőlünk.  Nem úgy, mint most 2005-ben. Ha valaki nagyon akar valamit, most nyitott előtte a világ. Minden lehet. Minden. Persze akadályok előttük is lesznek, még akkor is, ha sokat tudnak majd, ha elvégeznek egy egyetemet. Talán még nehezebb lesz, mert egyre többen tanulnak és egyre kevesebb a munkahely.  Egyre nagyobb a nyomulás, egyre több a csak karriert építő emberfajta. Olyanok, akik megfelelő helyre kerülve azonnal sok pénzt szeretnének keresni. Talán, aki hivatást választ majd, aki igazán a hivatásának akar majd élni, az egyelőre nem törődik majd ezzel a kérdéssel. Mint ahogy én sem törődtem ezzel akkor, amikor elvégeztem az egyetemet. Pedig nem volt könnyű sorsom. Így ötven évesen kitágul a múlt, és egyre jobban áttekinthetővé válik minden.

    Október vége felé járunk. Kellemesen süt a Nap, enyhén fúj a szél. Leteszem a tollam. Behunyom a szemem, a szívem hallja a zenét. Szürkület. Kel a Nap, ébred a természet, nyugalom, béke, szeretet, szerelem… Valami elkezdődik… Ilyesmiket érzek a zene hallatán. Aztán vége. Hirtelen csend. Kinyitom a szemem. Felállok. Kikapcsolom a CD-játszóm. Visszasétálok az íróasztalomhoz. Már csak négy füzet van hátra. Hagyom későbbre. Odasétálok az ablakhoz, látom a ház előtti őszbe forduló, sárguló, rozsdavörös fákat. Késztetést érzek arra, hogy elmenjek hazulról. El. Sétálni a tóhoz, a ligetbe. Ki a természetbe.

     Egyedül élek. Két éve egyedül élek. Hirtelen magam előtt látom Miklóst, ahogy hazajön, átölel, megcsókol, mosolyog, lemezt tesz fel, majd lehuppan a fotelba és mesél. A férjem volt. Odamegyek a komódhoz, kezembe veszem a fényképét. Sötét, enyhén őszülő haj, sportosra levágva, szabályos, négyszögletes arc, sűrű ívelt szemöldök, egyenes, szép orr, kicsit duzzadt száj. Férfias, őszinte, egyenes tekintet. Nagyot sóhajtok. Visszateszem a képet. Elhagyott. Két éve örökre elhagyott. Azóta sem heverte ki a lelkem Miklós váratlanul korán jött halálát. Csak negyvennyolc éves volt.

     Egyidősek voltunk. Diákszerelemből született a házasságunk. Kis kitérővel, de az lett. Gyermeknélküli, ami fájó pont volt mindkettőnk életében. Hosszú, együtt töltött évek. Sokat szenvedtem attól, hogy soha nem lehetett gyermekem. Az én testi hibámból, hogy úgy mondjam. Eleinte mindenre elszánt voltam, mesterséges megtermékenyítés, megalázó beavatkozások sora. Aztán eljött a pillanat, amikor mindketten befejezett ténynek tekintettük sikertelen próbálkozásaimat. Ennek ellenére Miklós ott állt és kitartott mellettem. Pedig elengedtem volna. Tudtam, hogy mennyire vágyódik egy gyerek után. Felajánlottam, hogy váljunk el, harag nélkül elengedem. Biztosan tudta, ha ezt megtenné, belehalna a lelkem. Talán ezért, vagy mert igazán szeretett, nem hagyott magamra.

   Miklós, tornatanár volt és mellette edző. Fiatal korában versenyszerűen úszott. Később megelégelte a reggeltől estig tartó edzéseket. Csak tanítani akart.  Jó tanár, jó edző volt. Emberséges, emberközpontú. Tanítványai nagyon szerették. Még a mai napig is néhányan közülük felkeresnek egy-egy beszélgetésre, emlékezésre. Jól esik. Ilyenkor mindig Miklós emlékének hatása alá kerülök. Nehéz, nagyon nehéz a szívemnek, hogy csak beszélgethetünk róla, de az ő testi valósága eltűnt, nincs.

     Magamra kapok egy nadrágot, felveszem az őszi dzsekimet, belelépek egy fekete, puha bőr őszi cipőbe és elindulok. Csak úgy. Céltalanul. Leérek a postaládámhoz, kinyitom, pár hivatalos levelet találok benne. Zsebre vágom őket. Az orromat megcsapja a lakótelepi lépcsőház jellegzetes szaga. Közepesen rendezett kockaházban élek. Ideköltöztünk, amikor Miklóssal összeházasodtunk. Akkor mindketten huszonnégy évesek voltunk. Ideköltöztünk, mert akkor csak erre volt pénzünk. Persze velünk jött nagyanyám is, aki tulajdonképpen felnevelt engemet. Felnevelt, mert alig voltam egyéves, amikor ezerkilencszázötvenhatban anyámat meglőtték a Parlament előtt, aki ebbe belehalt.  Apám megsebesült, majd disszidált és nem adott életjelt hosszú évekig magáról. Korai, nem várt gyermek voltam. Szüleim egyetemisták voltak még, amikor megszülettem.  Így csak özvegy anyai nagyanyám maradt nekem, én pedig neki. Egy kis gondozásra szoruló szerencsétlenség, akitől a világ minden kincséért sem szabadult volna meg, ahogy ő mesélte. Akkor ő ötvenéves volt, mint most én. Tulajdonképpen neki köszönhetek mindent. Nem tudtam soha elég hálás lenni neki ezért.  Anyám helyett anyám lett. A szó szoros értelmében. Egy személyben szülő, nagyszülő és barátnő. Ritka dolog ez. Ötvenévesen kapott egy kisbabát, akit anyám után ismét fel kellett nevelnie. Még hetvenéves korában is energikus, szívós, egészséges asszony volt. Talán ez volt a szerencsém. Egy percig nem éreztem, hogy teher lettem volna a vállán. A belvárosban egy másfél szobás kis lakásban éltünk. Ezt adtuk el és Miklós szüleitől kapott kis lakását, amikor összeházasodtunk. Így vettük ezt a lakótelepi háromszobás, erkélyes, harmadik emeleti, akkor még szövetkezeti lakást, amit egy fás park vesz körül, ahol most is élek. Nagymama, ideköltözésünk után, még velünk élt hat évig, aztán egy hirtelen jött agyvérzés után, ő is elköltözött a holtak mezejére, örökre. Sokáig hiányzott. Nagyon összenőttünk.  Ekkor mi harminc évesek voltunk. Miklóssal ebben a lakásban alakítottuk ki közös életterünket, ami most kong az ürességtől. Ezért, ha otthon vagyok, azonnal bekapcsolom a CD lejátszómat, és máris zene tölti meg a szobák csendjét. Csak ritkán érzek késztetést arra, hogy leüljek, és csak úgy élvezzem a csendet. Most viszont, hogy ilyen szép őszi délután van, vágyom a sétára, a természet csendjére.

    Elindulok a közeli sportliget, és a parkosított régi bányató felé. Kora délután van, ilyenkor még kevesen járnak erre. Néhány kutyát sétáltató emberrel, és egy-két futó fiatallal találkozom csak. Jó, hogy ilyenek is vannak közöttük. Hiszen a többség eltunyult. Szívesebben beül egy füstös, zajos sörözőbe. Néha elgondolkodom, hogyan lehet élni könyvek, zene, színház, jóízű baráti beszélgetések, közös kirándulások nélkül. Igényes zenehallgatásról már nem is beszélek. Pedig mennyi lehetőség van manapság az igazán jó zenei, az igazán jó színházi előadásokra, a jó könyvek olvasására. Igaz, hogy minden pénzért van. Nem mindenki teheti meg, hogy rendszeresen járjon koncertre, színházba, rendszeresen vegyen könyveket. De nem hiszem, hogy ez lenne az ok. Azt gondolom kicsi az a réteg, akiket igazán érdekel az igényesebb kultúra. Itt van például a jazz. Remek együttesek vannak, nagyszerű előadások és milyen kevés ember látogatja ezeket! Gyakorta eljárok mostanában különböző jazz koncertekre.  Számomra mindig lelki megújulás egy-egy ilyen este után hazatérni. Fiatal korunkban Miklóssal együtt, a fekete jazz világában merültünk el először, majd megismertük és megkedveltük a különböző új európai, majd magyar jazz irányzatokat, megismertük azok művelőit és megszerettük őket. Egy-két irodalomórát sikerült úgy megterveznem, hogy becsempésztem a gyerekek számára a párhuzamos zenehallgatást is. Szerencsére sikerült néhány gyereket megfertőznöm zeneszeretettel, azóta is nő a táboruk, legnagyobb örömömre.  Talán valahogy nekünk pedagógusoknak kellene elvezetni a gyerekeket a zene birodalmába is. Csak az idő kevés rá. Nagyon kevés.

      Ezekkel a gondolatokkal járom körbe a sportligetet, majd leérek a tóhoz. Szomorúfűzek ágai hajladoznak a tó körül. Erősen sárguló leveleikkel búcsúznak a nyártól. Néhány férfi ül a tóba vezető stégeken. Horgásznak.  Középen egy szökőkútból vízsugarak emelkednek hol kisebbre, hol egészen nagyra. Leülök egy padra, és csendesen szemlélődöm. Vadkacsák úszkálnak a vízben, egy idősebb nő nylon zacskóból kenyérdarabokat szór nekik. Ilyenkor szinte egymást csipkedve, félretolva úsznak a kacsák, harcolnak az ennivalóért. Néhány kismama sétál csemetéjével, vagy éppen babakocsit tologat. Hiányzik, rettentően hiányzik számomra a saját gyermek. Most, hogy Miklós sincs mellettem már, sokszorozottan érzem ezt. Örökbefogadásról Miklós nem akart hallani, nem volt híve. Azt mondta, hogy amit a sors nem adott meg, ne erőltessük pótlékkal. Talán nem volt igaza.  Pedig nagyanyám sokszor próbálta rábeszélni Miklóst, mondván: - „a család gyerek nélkül nem család, ha már így adódott, fogadjatok örökbe egy vagy két gyereket. Meglátjátok mennyi örömetek telik majd bennük!” - De nem így történt. Maradtunk csak egymásnak. Igaz, nagy baráti és rokoni körrel rendelkeztünk, főleg Miklós családja volt szerteágazó. Ők négyen voltak testvérek, így aztán keresztszülőségben élhettük ki gyermekszeretetünket. Ma már ezek a gyerekek is középiskolások, egyetemisták. Szerencsére gyakran meglátogatnak. Sőt, egyikkel másikkal közösen járok koncertekre, színházba. Ilyenkor kicsit oldódik a magányom. De Miklóst nem pótolhatják.

    Ránézek az órámra. Hat óra elmúlt. Felállok és elindulok hazafelé, egy nagy kört téve a házak között.  Közben eszembe jutott, hogy mindjárt itt van Halottak Napja. Eltervezem, hogy meglátogatom anyám és nagyanyám sírját, és Miklósnak majd a szóró parcellában teszem le a virágot és a gyertyát, mivel neki az volt a kérése, hogy a hamvait szórják majd el. Nem kívánt sem sírban, sem urnában pihenni. Kérését teljesítettem.

 

 

     Két évvel ezelőtt, erdélyi nyaralásunk után Miklós egyre fáradékonyabb lett. Rohamosan fogyni kezdett, fájlalta mellkasát, majd orvosok, kórház. Minden hiábavaló volt, hihetetlen gyorsasággal végzett vele a rák. Nem akartuk elhinni, hogy ez velünk történik. Kétségbe estünk mindketten, mindent megpróbáltunk. Természetgyógyászat, csodaszerek. Aztán lassan ő is, én is csak néztük egymást szomorú tekintettel, pontosan tudtuk, hogy bármelyik percben eljöhet a búcsú végső órája. Ültem a kórházi ágyán, néztem beesett szemét, sápadt, megnyúlt arcát, néztem fájó, szomorú tekintetét. Fogtuk egymás kezét, aztán az utolsó napon, amikor bent voltam nála, megszólalt:

    - Azt hiszem Laura, most jobb, ha hazamész. Úgy érzem lassan, mennem kell. Nem, ne sírj, kérlek ne! Jó volt veled az élet, jó volt veled a szép és a rossz is. Tudom, hogy majd hiányzom neked!- ekkor kezemet a szájához emelte és megcsókolta - Én már megbékéltem. De ennek valamiért így kellett történni. És most menj! Kezdek nagyon fáradt, és álmos lenni.

     Felálltam, küszködtem a zokogással. Megsimogattam a homlokát, megcsókoltuk egymást, és csak annyit mondtam neki: - Szeretlek Miklós, nagyon szeretlek, aludj jól! Holnap ismét eljövök! – aztán elindultam az ajtó felé, még visszafordultam, egymásra néztünk, majd kiléptem a folyosóra és ott le kellett ülnöm egy székre, mert kitört belőlem a fájdalom, a bánat és csak zokogtam, zokogtam. Egy fehér orvosi köpeny jelent meg mellettem, egy kéz simogatását éreztem a vállamon. Felnéztem, egy őszülő hajú férfi állt mellettem, Miklós kezelőorvosa. Leült mellém. Beszélgetett velem, erőt próbált adni az elkövetkezőkhöz. Hallottam, amit mondott, de mintha nem is a valóságban lettem volna. Aztán a sírástól, az orvos szavaitól megkönnyebbültem, és hazamentem. Miklós azon az éjszakán elment.  Akkor kicsit én is vele haltam. Rettenetes napokat, éjszakákat éltem át. Talán a temetése után csendesedtem csak le. De a mai napig éget a hiánya, a halála. Pedig már két éve csak a lelke, az emléke jár körülöttem.

 

 

    Halottak Napján, a kegyeleti megemlékezésre még sötétedés előtt indultam. Úgy döntöttem nem szállok buszra, gyalog megyek. A temető nem esett messze a lakásomtól. Azért is indultam jóval előbb, hogy még a szóró parcellában tartandó megemlékezés előtt ellátogathassak édesanyám és nagyon szeretett nagyanyám sírjához is. Megvettem a két cserepes fehér krizantémot, majd egy fehér, sárga és vörös színű virágokból összerakott hatalmas csokrot. Ez utóbbit szándékoztam letenni a szóró parcella emlékhelyen Miklós számára.

   Elgondolkodva, színes levélszőnyegen sétáltam. Virágok és égő gyertyák halmaza borította be a sírokat. Virágpompában és fényben úszott a holtak birodalma. Sajgó csend ült a szívemben. Letettem a két cserepes virágot anyámhoz és nagyanyámhoz. Magam előtt láttam anyám nevető szép fiatal arcát, ahogy a fényképen apám nyakába csimpaszkodik, hiszen csak erről a képről ismertem őt.  Majd nagyanyám kedves mosolya, sima ősz kontya jelent meg előttem. Éreztem meleg tekintetét, meleg ölelését, szinte hallottam vigasztaló, mindig optimista hangját. Sírva fakadtam. Megtöröltem a szememet, lassan elővettem a két mécsest, letettem őket a kereszt elé, meggyújtottam és imát mondtam értük. Aztán megsimogatva a fejfájukat elbúcsúztam és elindultam Miklós emléke irányába, a szóró parcellához. Köralakban sok száz mécses világított. A különböző helyekre letett virágok halmaza vette körül a parcellát. Középen egy oszlopszerű szoborszerűség virágokkal volt beborítva, gyertyák égtek mindenütt.  Megszólalt Mozart Requiem - je. A hetedik tételnél, a Lacrimosa-nál szinte mindenki a szemét törölgette. Aztán az egyik jeles színművészünk tartott elgondolkodtató beszédet az életről, a halálról. Majd szomorú dalok szóltak az élőkhöz, és végül Vangelis közismert zenéjével zárult a megemlékező műsor. Mint ahogy mindenki, magam is letettem a csokor virágot, meggyújtottam a mécsest Miklós emlékére. Csendesen elsírtam magamat. Majd beálltam a kis harangláb előtt sorakozók mögé, hogy én is megkongassam a lélek harangját. Én talán azért, hogy jelezzem, itt vagyok, élnek bennem, velük vagyok, hiányoznak, és örökké szeretem őket. A három harangkongatásommal ezt üzentem nekik. Ekkor már teljesen sötét volt. Csak a gyertyák világítottak. Álltam a virágok és az égő gyertyák között és magam előtt láttam Miklóst. Behunyva a szememet éreztem szerető ölelését, csókját, majd fájdalmas meggyötört kórházi mosolyát. Megtörölgettem a szememet, kifújtam az orromat és elindultam, ki a temetőből, hazafelé. Otthon folytattam a halottaimmal való találkozást. A fényképek mellé tettem egy gyertyát, meggyújtottam, majd bekapcsoltam a CD lejátszómat, szomorú, melankolikus zenét hallgattam. Leültem a komód melletti fotelba, behunytam a szemem és a zenét hallgatva, emlékeztem.

                                          

¨¨¨

 

     Tizennégy éves vagyok. Hétvége van.  A körfolyosós házban, a ház második emeletén, ahol nagymamával élek, napközben folyik az élet. Gyakran csapódik a liftajtó.  Vasárnapi ebédszag csapja meg a folyosón járó lakók orrát. Kisgyerek biciklizik körbe karikára. Nagyanyám néha megállítja, elbeszélget vele.  Szerencsére a mi lakásunk konyhaablaka nyílik csak a körfolyosóra. A nagyobb és a kisebb szoba ablaka a szomszéd ház kicsit távolabb álló hátsó falára néz. Nem valami szép látvány, de legalább nem lát be a szobákba senki. Háromemeletes a ház, magasföldszinttel, így aztán a Nap legfeljebb a konyhánkba süt be. Nagyival néha kiülünk a körfolyosóra, kiteszünk két hokedlit, és ott olvasunk, miközben napozunk is. Csak később tudtam meg, hogy nem ez volt nagymama eredeti lakása, de az ötvenes évek elején politikai okok miatt, kénytelen volt elhagyni budai, egykori nagy lakásukat.  Nem volt lehetősége válogatni. Ezt kapta cserébe az államtól. Erre volt jogosult nagyanyám.  Csak röviden beszélt nekem erről, de akkor, tizennégy évesen, még nem sokat értettem ebből.

    Nagyi vonásai még most is szépek. Nem festi a haját. Sűrű, korán megőszült haját összefogja és kis kontyba tűzi. Barna nagy szeme és szabályos arcvonása meleggé teszi egész lényét. Mindig a nyugalom árad belőle. Még dolgozik. Azt mondja, a nyugdíjból nem tud eltartani. Apró gyerekekkel bíbelődik, óvónő. A nagyapám vasútmérnök volt. A második világháborúban halt meg, így aztán nagyanyám már anyámat is jószerivel egyedül nevelte, aki tíz éves volt, amikor nagyapám meghalt.

     Későbbi férjem Miklós és a családja, ebben az évben költözik a házba. A harmadik emeletre.  Miután négyen vannak testvérek nem éppen olyan csendesen élnek, mint mi ketten a nagyanyámmal. Anyja egy üzletben boltvezető, az apja pedig gyárigazgató. Nagyanyám szerint bolsik. Így aztán nem is örül neki, amikor tizenhat éves koromban majd szerelmi kapcsolatba keveredem Miklóssal. Ekkor már egy gimnáziumba járunk, de nem egy osztályba.

    Két év múlva történik. Egy szép júniusi délután van. Miklós vékony, széles vállú, rövid sűrű fekete hajú fiú. Tudom, hogy úszni jár, hogy ifi korcsoportban országos csúcson van, hogy híres sportfiú.  Titokban teszik nekem. Köszöngetünk egymásnak, néha együtt megyünk a suliba. Testvérei mind nagyobbak, pár év korkülönbséggel. Már egyetemre vagy főiskolára járnak. Jómódban élnek. Az apjáért minden reggel vállalati kocsi jön. Az édesanyja nagyon elegánsan öltözik, csinos nő. Néha együtt jövök vele a liftben, ilyenkor barátságosan érdeklődik nagyanyám felől, úgy látszik, mindent tud rólunk.

 

***

 

 

    Barátnőmmel együtt lépek ki a gimnázium kapuján.

 - Laura, mit csinálsz hétvégén? Nem lenne kedved eljönni hozzánk egy szülinapi bulira? – kérdezi tőlem.  Ekkor lép mellé az éppen ügyeletes szerelme, Miklós egyik osztálytársa. - Á, szevasz – köszön neki Edit - Na, Laura, akkor te meg gondolkozz ezen és gyere el, örülnék! De mi most megyünk!  – Azzal kéz a kézben elindulnak együtt a közeli park felé, mintha nagyon sietős lenne. 

    Ahogy, ott tétován álltam, egy kéz váratlanul befogta a szememet, és megszólalt Miklós.

     - Na, ki vagyok, találd ki?

   - Ha nem szólalsz meg, akkor soha nem mondom meg, mivel még nem érzékeltem a kezed érintését. De a hangodat hallva a házunkban lakó Miklós lehetsz - megfordultam és zavartan nézve rá megkérdeztem: - Hazafelé jössz te is?

  - Igen. Tulajdonképpen igen. Bár, olyan szép idő van! Nincs kedved egyet sétálni a liget felé? Vagy időre kell hazamenned? - nézett rám várakozón, barna, nyílt tekintetével. Úgy éreztem, kicsit hevesebben dobog a szívem.

   Csak halkan válaszoltam - Menjünk, ha te is úgy gondolod.

   Zavartan indultam mellette, táskám az oldalamhoz csapva, az övé szintén. Aztán mesélni kezdett az úszásról, a terveiről. Majd tőlem kérdezett több mindent, én válaszolgattam.  Leültünk a ligetben egy árnyas fa alatt lévő padra. Egyszer csak a kezét a kezemben éreztem és valami forró melegség áradt szét bennem. Egyre közelebb csúsztunk egymáshoz, majd bátortalanul megcsókolt. Ekkor kezdődött a szerelmünk. Hétvégén együtt mentünk barátnőm, Edit születésnapi bulijára, ahol összesimulva táncoltunk, félrevonulva csókolóztunk, mint a többi pár. Aztán hazafalé menet Miklós szerelmet vallott. Tulajdonképpen ekkor tapasztalgattuk egymást, én benne a leendő férfit, ő bennem a leendő nőt. Ettől kezdve gyakorta volt vendég nálunk. Nagyanyám kapcsolatunkat tudomásul vette, de kikötései voltak.  

    Soha nem felejtem el azt az estét. Miklós lejött hozzám egyik délután. Együtt készültünk a leckével. Nagyanyám mikor hazajött a munkából, még ott találta Miklóst. Hirtelen arra kérte, maradjon még pár percet, beszélni szeretne vele. Nem sokat teketóriázott, nekiszegezte a kérdést:

  - Nos, gyermekeim üljetek csak le egymás mellé! Remélem, nem késtem el a mondandómmal? - leült az íróasztalom előtti székre, velünk szemben - Ne tartsatok maradinak, de nem értek egyet az idő előtti szexuális kapcsolattal. Remélem eddig még nem mentetek el. Vagy igen? Nos? Válaszoljon valaki közületek!- nézett szúrósan sötét szemével Miklósra.

   Miklós ekkor dacosan felemelte fejét, egyenes tekintettel nagyanyám szemébe nézett.

  - Nem, nem mentünk el eddig. Bár, az osztálytársaim már... Egyébként pedig Aranka néni, ha nem sértem, meg milyen korhatárhoz köti, vagy egyáltalán mihez köti a szexuális élet elkezdését?

    Nagyanyám komoly, szinte fenyegető hangon válaszolt Miklós kérdésére: - Ez nem korhatár kérdése fiam, hanem érettség kérdése. És ne az unokámon gyakorold a szex megismerését, túl fiatalok vagytok ehhez. Laura, mint lány, főleg az. Sajnálom. Gyakorold máshol, ha nem bírod ki nélküle – tette hozzá haragosan.  - Ha továbbra is szereted az unokámat, és járni akarsz vele, ahogy ti mondjátok, akkor ez kikötésem. Laura, elvárom, hogy amíg nem érettségiztél le, addig ezt a kedvemért tartsd be. Ez az egyetlen kérésem hozzád! - nézett aztán rám szinte kérőn. Ismertem anyám történetét, tudtam, hogy kapcsolata éppen ebben a korban kezdődött apámmal, tudtam, hogy bár modern felfogású nagymamám van, de féltése nem alaptalan. Sok gondot okozott édesanyám annakidején nagyanyámnak, nem akartam ebbe a hibába esni. Tudtam, hogy mivel tartozom neki. Megfogadtam ekkor magamban, hogy eleget teszek nagyanyám kérésének. Miklós jóképű fiú volt, minden ujjára akadt egy lány, amivel vissza is élt néhány hónap múlva. Voltak lányok bőven, akik nem tettek szüzességi fogadalmat, így aztán mikor tudomásomra jutott egy ilyen ballépése, nagyon összevesztünk és szakítottunk. Akkor nagyon nehéz heteim voltak. Hiába vigasztalt nagyanyám. Flörtöltem ugyan más fiukkal, de szerelmes nem lettem. Sokáig vágyakoztam Miklós után. 

     Aztán leérettségiztem, felvettek az egyetemre. Néha összefutottam Miklóssal a lépcsőházban vagy a liftben. Előfordult, hogy éppen ügyeletes barátnőjével jött velem szemben, akit irigyeltem. Miklósból jóképű, sármos férfi lett. Hallottam, hogy több úszóbajnokságot megnyert. Ahogy elnéztem sportot űzött a szerelemből is. Sok lány megfordult vele a lakásukban.  Ebben az időben, egy nálamnál, két évvel idősebb fiúval jártam, akit egy egyetemi bulin ismertem meg. Tamás Zeneművészeti főiskolára járt. Érzékeny, kedves fiú volt, de éreztem, hogy nem ez lehet a szerelem. Jó volt, amikor együtt voltunk, jó volt, hogy van valakim, akivel mindenről elbeszélgethetek. Jól tudott szeretni azt hiszem, de számomra, valami mégis hiányzott belőle.   

     Szerettem egyetemre járni, szerettem tanulni. Tamással sokat voltunk mindenféle baráti társaságban, koncerten, táncházban. Elnéztem magamat egyik este a fürdőszobai nagytükör előtt: hajam fekete, sűrű, rövidre vágott, szemem sötétbarna, nagy, mint nagyanyámé.  Szép orr, duzzadt száj, feszes szép mellek, arányos alkat. Miklós járt az eszemben. - Miért nem tetszem neki? Miért nem próbálkozik velem? Tudtam, hogy Miklós egy nemzetközi versenyen második helyezett lett a napokban, titokban figyelemmel kísértem minden lépését. Valójában szerettem volna visszahódítani, de nem tettem érte semmit.

     Aztán egyik este összefutottunk a lift előtt. Ő is, én is egyedül voltunk. Én színházból jöttem hazafelé, ő pedig azt mondta, hogy éppen szakított a barátnőjével és tőle jön. Nem is értettem, hogy ezt miért mondja el nekem.  Beszálltunk a liftbe, már szinte mindenki aludt a házban, csak mi lifteztünk le-föl alá. Ugyanis, amikor ki akartam szállni, ő becsukta a liftajtót és elindultunk a következő emelet felé. Majd vissza. Leértünk a földszintre. Ott kiszálltunk. Elém állt.

  - Laura!  Nem kezdhetnénk mindent újra? – kérdőn nézett rám és láthatóan egyre közelebb lépett hozzám.

  - Ezt mégis hogyan képzeled? Miután szakítasz a barátnőddel, most a ló helyett jó lesz számodra a szamár is? Vagy, hogy is mondják? - néztem rá, de legszívesebben megsimogattam volna fekete sűrű rövid haját.

  - Ehhez semmi köze nincs a szakításomnak. Sokszor akartam már beszélni veled, de te olyan hideg voltál mindig, mint a jégcsap. Meg aztán tudom, hogy van egy komoly kapcsolatod.

  - Komoly kapcsolatom? Hát, igen Miklós. Lehet, hogy az. De ez nem tartozik rád. Nem is tudom, miért beszélünk erről? Én sem kérdezem meg a te különböző nőügyeidet. Ne haragudj! De hadd menjek már haza!  - a liftajtó felé léptem, de ekkor Miklós megfogott, magához ölelt, kezébe vette az arcomat, és csókolgatni kezdett. Szorosan átöleltük egymást.  Éreztem, hogy nem tudok lemondani ezekről a percekről és talán róla sem.

   - Gyere, menjünk el valahová, és beszélgessünk!  - húzott a kapu felé és kimentünk, elsétáltunk egy éjszakai szórakozó hely felé, ahol együtt töltöttük a fél éjszakát.  Mindkettőnknek rengeteg mondanivalója volt. Majd egy hét randevúzgatás után megtaláltuk az alkalmat, hogy testünk is megismerje egymást. Úgy éreztük akkor, a mindent elsöprő szerelem megtalált bennünket is.

     Miklóssal való újra találkozásom, vad és forró testi együttléteinken kívül közös lelki összetartozásban teljesedett ki. Így aztán huszonnégy évesen össze is házasodtunk. Utaztunk, társaságba jártunk, mindketten imádtuk a munkánkat, imádtuk nagyit, aki velünk költözött az új lakásba, aki mindent elvégzett a házi teendők közül mire mi otthon voltunk. Így aztán valóban csak egymásnak élhettünk. De nem jött a várva-várt és nagyon akart kisgyerek. Kiderült, hogy nem tudok teherbe esni. Egészen speciális probléma volt. Miklós biztatott, minden egyes beavatkozásnál ott volt mellettem és reménykedtünk. Aztán jól emlékszem, amikor már lezártuk ezt a témát, Miklós maga mellé ültetett, felém fordult, megsimogatta az arcomat és fogta a kezemet.

   - Így is kellesz nekem. Így is.  Szeretlek nagyon.  Legfeljebb ennek a mi szép testi kapcsolatunknak nincs utólagos gyümölcse, de a szívemben van, Laura. Nem tudom, érted-e amit mondok, és te is így érzed-e? Nem tudnék nélküled élni. És ezt nagyon őszintén mondom.

    Igen, ezt mondta és én akkor elsírtam magam. És ment az élet tovább. Jöttek Miklós testvéreinek a gyermekei, akiknek keresztszülei lettünk. Lassan ők lettek a mi gyermekeink. Megbékéltünk az adott helyzetünkkel.

     Pár év múlva nagyanyám egy vasárnapi ebédnél rosszul lett és elvitte a mentő. Nem sokat szenvedett, pár órán belül végzett vele a hirtelen agyvérzés. Rettenetes volt számomra. A legfontosabb ember távozott az életemből. Hetekig nem tértem magamhoz. Miklós hagyott eleinte, hadd dolgozzam fel a dolgokat. Aztán mikor látta, hogy egyedül nem megy, egyszer csak hazajött egy repülőjeggyel, összepakoltatott velem és elmentünk egy csodálatos görög, csendes, romantikus, eldugott kis halászfaluba. Ezzel a nyaralási lehetőséggel Miklós kikapcsolt a bánatomból. Talán még a kapcsolatunknak is jót tett. Csodálatos két hetet töltöttünk ezen a gyönyörű helyen.

    Lassan aztán nagyanyám halála miatt érzett mély fájdalmam is lecsitult. Bár tudtam, hosszú időnek kell eltelni, amíg feldolgozom hiányát.  Miklós tudtommal nem keresett más nőnél szerelmet, legalábbis én nem tudtam róla. Ha meg mégis így lett volna, megbocsátom neki, mert soha nem éreztem, még csak halvány jelét sem, hogy én nem vagyok neki elég. Pedig előző élete miatt aggódtam emiatt házasságunk elején. Sokszor gondoltam anyámra, arra, hogy biztosan ő segít az égben, hogy boldog legyek.

     Apám? Hát igen. Nagyanyám sokszori kérdésemre hogy hol van az apám, ködös válaszokat adott. Aztán amikor már nagyobb lettem azt mondta, hogy az olyan ember, aki soha nem keresi a gyermekét, nem apa. Nem érdemli meg, hogy akár kutakodjunk is utána. Azt hiszem nagyon haragudott rá. Hogy miért soha nem tudtam meg. Pedig sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer csak előkerül az én apám is.

    Aztán 1992-ben, harminchét éves voltam ekkor, váratlanul telefonhívást kaptam. Tolnai Árpád, az apám, mély bariton hangja szólalt meg. Engem keresett. A meglepetéstől alig tudtam neki válaszolni, izgatott lettem és kíváncsi. Kíváncsi mindenre, tudni akartam miért nem keresett eddig, ki volt az anyám, ki volt az apám. Meghívtam magunkhoz. Izgatottan készültem a találkozásra, százszor is megnéztem fiatalkori fényképét, amit őriztem, aztán a következő este megjelent egy ötvenkilenc éves, ősz hajú, barnára sült, kék szemű, barázdált arcú férfi, akit az apámnak mondhattam, aki egész életemben nagyon hiányzott. Némán átöleltük egymást.

     Beszélgettünk hosszan. Én magamról, a nagyiról, Miklósról, majd a végén, amikor a jelenhez értem megkértem, hogy töviről-hegyire mondjon el mindent, főként meséljen anyámról, kettőjükről. Arról, ami eddig történt vele. Emlékezve a múltra, nehezen, de belekezdett:

   - Azt hiszem egy este kevés ahhoz, hogy a múltamról, édesanyádról, magamról, édesanyádhoz fűződő kapcsolatomról, az akkori életemről beszámoljak neked. Talán valami keveset tudok azért érzékeltetni veled. Édesanyáddal tizenhat évesen ismerkedtünk meg, egy gimnáziumba jártunk. Én egyszerű munkáscsaládból származtam, nagyanyád pedig értelmiségi volt, egészen másképp gondolkodott.  Édesanyád gyönyörű volt, okos, de akaratos. Nehéz volt vele szegény nagymamának, mai ésszel már tudom. Kicsit korán kezdtük Katával, édesanyáddal a testi kapcsolatot, az is igaz. Éjt nappallá téve szerettünk volna együtt lenni, így aztán odaköltöztem érettségi után hozzátok és együtt éltünk édesanyáddal.  Nagyanyád eleinte beszélni sem beszélt velem. Aztán amikor látta, hogy Kata milyen elszánt és valójában szeretjük egymást, tanulunk, együtt készülünk az életre, lassan megenyhült.  Amikor megtudta, hogy Kata veled várandós, akkor megint kiborult, persze mi anyáddal boldogok voltunk. Az is lehet, hogy felelőtlenek, de szerelmesek és fiatalok. Tudtam, hogy el kell majd tartani téged is, felkészültem erre is.  Mindenféle alkalmi segédmunkát elvállaltam, még szegény szüleim is besegítettek, amikor megszülettél. Akkor már mindketten egyetemre jártunk. Édesanyád jogásznak készült én pedig az orvosira jártam. Aztán jött ötvenhat. Mindent megváltoztatott. Fenekestül felborította az életemet. Nem így képzeltük! – lehajtotta fejét, majd rám nézett és láttam fátyolos a tekintete.

     - Az egyetemen már október 23-án éreztük, hogy valami készül. Szinte a levegőben volt. Kata és én, ettől kezdve egy barátunk lakásán táboroztunk, téged a nagymamára bíztunk. Többen voltunk. Összeszokott baráti társaság, akik együtt jártunk kirándulni, együtt jártunk szórakozni. Többnyire egyetemi hallgatók, de volt köztünk könyvtáros, ápolónő is.  Ma már úgy tudom csak hárman élünk, egyikünk sincs Magyarországon.  Nos, ezekben az októberi napokban minden napra beosztottuk magunkat.  Az első este együtt vonultunk a tömeggel. Majd együtt hallgattuk Sinkovits lelkesítő szavalását, bújtuk a rádiót, hallgattuk Nagy Imrét, tele voltunk hittel, várakozással.  Volt, aki a Sztálin szobor ledöntésénél volt jelen, volt, aki a rádiónál. Először csak szemlélődtünk, mindenki beszámolt a napi eseményekről késő este, beszélgettünk, vitáztunk.  Aztán később már, mi fiuk összejöttünk több ismerős társunkkal, akik nekünk is hoztak fegyvert, sőt, ők is a barátom lakásán tanyáztak. Egy orosz tankra az ablakunkból dobtuk a molotov koktélt. Akkor már élesben mentek a dolgok. Aztán a parlament. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. A váratlan éles sortüzet, ahogy egy ballonkabátos ember rám zuhan. A halottat, valahogy leszedem magamról és keresem Katát, akit holtan fedezek fel magam mellett. Szinte elállt a szívverésem. Nem akartam hinni a szememnek. De csak nem hagyott abba a géppuskaropogás… Hasaltam édesanyád mellett dermedt félelemben. Bevallom… - itt sírva fakadt, kezébe temette arcát. Majd megtörten nézett rám: - Nem tudom folytatni... Ne haragudj! Egyébként hihetetlenül hasonlítasz Katára, az édesanyádra. Ne haragudj rám!  Nem kérem, hogy megbocsáss, de el kellett mennem. Ha itthon maradok, biztosan börtönbe kerülök. Gondolom, tudod, hogy mi történt sok száz emberrel, akit akkor ellenforradalmárnak neveztek.

  - Igen. Tudom. Már sok mindent elolvastam és sok minden világos előttem. Azért elkéstél! Elkéstél! És erre nincs magyarázat! Én mindent megértek, de te azt hiszem, lemondtál rólam. De nincs több szemrehányás! Nem ítélkezem! Talán az is ajándék, hogy legalább egyszer az életben találkozhattam veled! Ne válaszolj! Felnőtt nő vagyok már! Te nem tudhatod milyen felnőni anya és apa nélkül. Bár nagymama igyekezett mindent megadni, és benneteket pótolni. De hát ez utóbbit nem lehet!

   Apám csendben nézett rám, csak ültünk némán. Mindkettőnkben kavarogtak a fájdalmak.  Valószínű ő is érezte, hogy a történelem nem adhat mindenre magyarázatot. A hosszú csend után további életéről beszélt. Amerikába ment, elvégezte az orvosi egyetemet, majd később Miamiban telepedett le. Ott él a családjával, orvos, nős. Egy fia van, aki most huszonöt éves és építész.

     Amikor ezt kimondta, fájó érzés kerített hatalmába, de tudomásul vettem a történteket. Nem haragudtam rá. Elmúlt a gyerekkorom anya és apa nélkül.

     Új hazájába történt visszautazása után, sokszor elgondolkodtam a történteken. Idegen maradt számomra. Csak egy harminchét éves koromban felbukkant nemzőm lett, aki lehet, hogy szerette az anyámat, de engem nem szeretett, mert ellenkező esetben akárhogy is alakult a történelem, tűzön-vízen keresztül, harcolt volna értem. Így éreztem és ezt gondoltam akkor róla.  Néha azt gondoltam, anyám biztosan haragszik rám, ott fent az égben. A féltestvérem és az anyja ismeretlenek maradtak számomra. Csak Miklós maradt. Maradt, amíg élt.

     Hirtelen csend lett a szobámban, elnémult a zene. Kinyitottam a szemem, visszatértem a múltból, ahová elkalandoztam. Elfújtam a gyertyákat, felkapcsoltam a villanyt, kinyitottam az erkélyajtót. Friss, novemberi csípős levegő áradt a szobámba. Nem fáztam, kiléptem a teraszra, felnéztem az égre. Telihold világított, csillagok ragyogtak a tiszta égbolton. Szívem nehéz volt. Szememmel kerestem Miklós csillagba átvarázsolódott alakját. És keresem. Azóta is keresem.

 

 

 

youtu.be

Dvorak - Romance for piano and violin, Op.11