Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Túl a szakadékon

2009.09.16

zw-06_b-still-afternoon-posters.jpg


 

 

Túl szakadékon 

 
 
    Meleg őszi délután volt, amikor Lillával leültünk a Liszt Ferenc téri egyik kávézó teraszára.  Gyermekkorba visszanyúló barátnők voltunk. Egy házban laktunk, együtt nőttünk fel. Kivételes barátság volt a miénk egészen addig, amíg férjhez nem ment. Igaz, hogy közben külföldre kerültem én is. Jómagam is férjhez mentem. De a szoros barátság nem ezért szakadt meg. Lilla esküvője után még egy évig találkozgattunk, aztán … De nem vágok bele a történetbe. Alakult, ahogy alakult. Pontosan magam sem tudtam eddig, hogy mi is történt vele.
    Ültünk az asztalnál, kávéztunk, süteményt ettünk. Lilla arca kissé sápadt és megnyúlt lett,  az egykor molett lány, filigrán, vékony nővé változott át.  Divatos szemüvegkerete mögül meleg barna szeme szomorúan nézett rám.
  - Hát itt vagyunk Dorka. Ismét együtt vagyunk! El sem tudod képzelni, hogy mennyire vártam ezt a találkozást! - belekortyolt a kávéjába, hosszú vékony ujján láttam, hogy csak keskeny, talán brillköves aranygyűrű van, a jegygyűrű hiányzik.
   - Nem rajtam múlott, hogy ennyi ideig nem találkoztunk Lilla. De hagyjuk! Mesélj! Mesélj! Mi történt? Azt mondtad a telefonba, hogy újra születtél. Bevallom megrémültem, hogy valami komoly bajod volt. De amikor gyorsan közbe vágtál és közölted, hogy Szilárdtól elváltál végre, kezdtem kapizsgálni a dolgot.
    Lilla egy nagyot sóhajtott, a székét kicsit hátrébb tolta, két kezével végig simított magas homlokán, kihúzta magát, körül nézett. Én pedig szótlanul figyeltem minden mozdulatát és feszülten vártam történetét.
  - Nehéz erről beszélnem. Tudod,csak most kezdek magamhoz térni. Látod, hogy mennyire lefogytam?
  - Látom. De jól áll neked. Bár a szép hosszú hajad hiányzik. Bár most ez a tüsis frizura is jól áll neked.
  - Tudod – hirtelen előredőlt, az asztalon összekulcsolta a kezét, derekát kihúzta – ez is hozzátartozik az újjászületésemhez. El akarom felejteni a régi Lillát. Jaj, hogy utálom a nevem! De hát a nagyravágyó anyukám. Azt hitte, hogy majd valami sztár vagy mit tudom én mi lesz belőlem. Aztán csak egy szürke középiskolai matek tanár lettem. Talán itt kezdődött minden.
  - Na, de Lilla! Annyi mindent megkaptál a szüleidtől. Külön nyelvórák, táncórák, zongora, aztán kaptál egy remek lakást. Igaz, hogy ez nem minden és tudom, hogy nagy elvárásaik voltak a szüleidnek. Egy szem lányka voltál. De hát ez már a múlt. Tényleg,mi van a lakással, ott laksz még? De nem szólók közbe, bocsáss meg, hogy megszakítottalak.
  - Ott. Igen. Hiszen tudod, hogy jó helyen van a lakás, és én már megszoktam. Lehet, hogy nem beszéltem neked soha arról, hogy nekem milyen nyomasztó volt anyám szépsége, a harsánysága, mondhatnám úgyis, hogy az erőszakossága. Mindig azt kellett tennem, amit ő akart. Apám meg... Ő meg csak bólogatójános módjára tartotta neki a menő divat boltját, ecetera, ecetera. Na, ilyen árnyékban hidd el nem volt könnyű. De erről én annakidején sokat meséltem neked.És hát az egyetem utolsó évében megismertem Szilárdot, de ezt a történetet tudod. Szerelem, nagy esküvő, csinadrattával. Anyám gondolom örült, hogy elkeltem és egy ügyvéd felesége lettem. De én az első év után kezdtem úgy érezni, hogy valami zsákutcába kerültem.
  - Igen, ezt még tudom, amikor utoljára találkoztunk közölted velem, hogy Szilárd nem nézi jó szemmel a mi barátságunkat és, hogy féltékeny mindenkire, meg jobb lesz, ha mi nem találkozgatunk. Nem is értettelek. Ha jól emlékszem, még hívtalak utána egyszer telefonon, de te furcsa módon elzárkóztál a találkozástól.
  - Hát utólag is bocsánatot kérek, de talán majd megértesz. Annyira nehéz belekezdenem.
  - Kérjünk valami kis alkoholt? – néztem rá kérdőn.
  - Ugyan! Bár, mégiscsak!Talán egy kis vörös bort elkortyolgatnék. Hátha könnyebben megy a mesém. De majd én rendelek!
    Lilla az ajtóban álló pincérnő felé jelezte kezével, hogy rendelni akar.
  - Na, szóval. Eleinte nagyon jól elvoltunk Szilárddal. Dolgoztunk, gyakran vitt társaságba, persze az ő sznob társaságába. Főzni is megtanultam, előfordult, hogy nagy csokor virággal jött haza, én pedig fenséges vacsorával vártam. Eleinte úgy tűnt minden rendben lesz. Csak nekem valahogy hiányzott, hogy nincsenek a megszokott koncertjeim, tudod, hogy milyen nagy zenerajongó voltam. Hiányzott a színház is. Oda is csak nagy rábeszélés után jött velem. Aztán egyre többet kezdte a ruhatáramat ócsárolni. Ha mentünk valahová előtte vele kellett megbeszélnem, hogy melyik ruhámat veszem fel. Örökké tűsarkú cipőket kellett felhúznom, és „dögös” ruhákat erőltetett rám, nem győztem a hajamat hol ilyen, hol olyan színűre átfestetni. Azt hiszem dicsekedni akart velem, vagy azt akarta éreztetni a baráti társaságával, hogy milyen szexis kis felesége van. Le kellett vennem még a szemüvegemet is, kontaktlencsét hordtam. Persze nehéz volt hozzászoknom és később még a szemem is begyulladt. Igen. Persze én szerelmes voltam,  és talán eleinte még tetszett is, hogy büszke rám, meg, hogy szépnek talál. Tudod olyan jó volt vele az ágyban. Röstellek erről beszélni, de nagyon tudott szeretkezni. És olyankor teljesen levett a lábamról. És ez így volt később is. Akkor is, amikor esetleg kaptam tőle egy pofont valamiért, de utána, sírva borult a lábamhoz...
  - Micsoda? Megvert? Na, ne! És te nem hagytad ott? Nem hiszem el! - néztem rá döbbenten.
  - Hát igen. Na, nem olyan durva verésről van szó. Illetve... Hallottál már férfi erőszakról? A női bántalmazásról? És itt nemcsak testi bántalmazásról beszélek. Tudod, Szilárd volt szememben az okos, az udvarias, a kedves, a vicces férfi, aki tele volt eleinte romantikus gesztussal. Aztán átváltott valami... Eleinte számomra érthetetlen volt... Azt hiszem valahol önértékelési zavaroktól szenvedett... Talán eleinte feltett egy magas polcra, én lettem a viszonyítási pont neki. Aztán két év után el kezdett módszeresen átformálni, lelkileg beletaposni a földbe. És amikor én megalázkodtam előtte,  győzedelmesen kielégült. Néhány hét új mézeshét következett. Én hülye! Azt hittem megváltozott! Dehogy! Akkor kezdődött egy új periódus. Lekövérezett társaságban, vagy amikor haza jött a munkából, időnként rám ordított, ha éppen olvastam, hogy mit tömöm a ronda fejem! Elég rusnya vagyok, könyvkukac akarok lenni? Ha meg igyekeztem a kedvére felöltözni, váratlanul letépte rólam a ruháimat és mindenféle utcai kapcának, kurvának lehordott. Közölte, hogy én sem vagyok különb, mint a többi nő. Volt jogosítványom, és külön autóm, amit egyszer csak eladott,  maradt csak az ő kocsija,  és soha nem engedett vezetni. Ő meg úgy vezetett, mint egy őrült. Ekkor már nagyon magam alatt voltam. Azt sem tudtam, hogy ki is vagyok én valójában. Aztán,  később néha-néha kimaradozott, ha ilyenkor kérdezni mertem olyan ideges lett, hogy attól féltem nekem esik. Időnként pedig rejtelmes dühében fogta magát és összetörte a kedvenc dolgaimat vagy éppen...
  - Ne haragudj! Ezt nem értem! Miért nem zavartad el?
  - Miért nem? Mert talán még szerettem. És féltem. Meg aztán mondom, hogy utána bűnbánatot gyakorolt és hetekig vajra lehetett kenni, aztán kezdődött minden előlről. Semmi nem volt jó ismét. Tudod, hogy milyen tisztaság és rendmániás voltam mindig. De szerinte koszos nő voltam, és a végén már mindenkit elmart mellőlem. Anyámnak és apámnak pedig nem mertem szólni.
  - És gyereket nem akart?
  - Nem, dehogy. Sőt! Tudod az utolsó húzása volt hat év után, amikor teherbe estem és közölte, hogy kirugdossa belőlem a gyerekemet, így mondta, ha nem vetetem el. És akkor már én is üvöltözni merészeltem. Na, ezt nem lett volna szabad. Lekevert egy akkora pofont, hogy berepedt a dobhártyám. Hónapokig jártam kezelésre és sérült egy kicsit a hallásom is, de szerencsére nem lettem siket. Akkor megijedt. Könyörgött, én meg összepakoltam a holmiját és kértem, hogy örökre menjen el tőlem. Aztán összegörnyedt, megint könyörgött, öngyilkossággal fenyegetőzött. Én pedig abortáltam. Talán szerencsémre. Ekkorra már teljesen magam alatt voltam. Néha, ha belenéztem a tükörbe szinte undorral fordultam el magamtól. És amikor abortusz után kijöttem a kórházból... Na, mit gondolsz mi történt?
  - Ott állt egy csokor virággal és megint levett ez az állat a lábadról! De hát nem értem? Hogyan nem vették észre a szüleid, hogy valami baj van veled.
  - Mert amikor velük találkoztunk, akkor bűbájosan viselkedtünk, mintha minden rendben lenne. Szilárd megfélemlített és talán az önértékelésem is lassan a béka feneke alá került. Hiszen ez volt a célja. Anyám pedig örült, hogy a kissé telt idomú lánya végre karcsú. Mindegy. Már mindent tudnak és... De folytatom. Szóval, amikor kijöttem a kórházból senki nem várt, senki nem volt otthon. Taxit kellett hívnom. Egy üzenet várt, hogy külföldre utazott két hétre, majd jön. És én akkor összepakoltam a holmiját, nem voltam rest a szüleihez elszállítani, majd lecseréltettem a zárat, és kezdtem eljárni pszichológusokhoz, miközben beadtam a válókeresetet. A fülészeti eset elég volt ahhoz, hogy indokolni tudjam a válási kérelmemet.
  - És Szilárd? Amikor hazajött? Tovább nem zaklatott? Beletörődött? Talán lett valami új nője?
  - Furcsa mód nem különösebben zaklatott. Nem tudom, hogy volt-e nője. Lehet, hogy igen. De ez engem már egyáltalán nem érdekelt akkor. Telefonon próbálkozott, megvárt a munkahelyemen, de igyekeztem soha nem egyedül járni az utcán. Aztán az első válóperi találkozásunk után vége lett a zaklatásainak is.
  - Úristen! Ez egy rémálom Lilla! Hát miért nem írtál nekem? Segítettem volna még a távolból is! Te egy őrült voltál!A férjed pedig egy állat.
  - Lehet. Ma már én is azt gondolom. Ne tudd meg, hogy utána milyen nehéz volt összekaparnom magamat. Váltogattam a pszichológusaimat is, mert egyik-másik még jobban a porba nyomott a beszélgetéseink során. Aztán a munkába menekültem, és állandóan koncerteken ültem, színházba jártam, olvastam. Majd fél éve megismerkedtem egy korombeli férfival, Jánosnak hívják. Egy koncerten ismerkedtünk össze. Mindketten egyedül voltunk és véletlenül összekoccantunk. Azt hiszem ő az a férfi, aki nekem való. Zenetanár. És végre, az lehetek, aki vagyok.  Ő is hasonlóan gondolkodik, mint én. Sok közös van bennünk…
   - És szerelmes is vagy? Vagy csak szereted? – kérdeztem most könyörtelenül Lillától.
    Nagy csend lett. Lilla lesütötte a szemét, zavartan simítgatta az asztalterítőt.
  - Szerelmes? Mi az, hogy szerelem? Nem akarok rá még emlékezni sem! És mire mentem vele? Szeretem őt. Jó vele. Úgyis jó, ha hiszed, ha nem. Talán még szerelem is lesz belőle. Nem tudom. Persze, néha félek. Még meg kell szoknom, hogy ha esetleg emeltebb hangon beszél, akkor nem bántani akar. Ehhez hasonló dolgok, félelmek, amik belém idegződtek még Szilárd révén, ma is élnek.  De egyáltalán, örülök, hogy kijutottam abból a szakadékból, amibe  beleestem. Azt hiszem édes Dorka te ezt nem is értheted. Te szép voltál mindig, te okos voltál és gondolom, csodás házasságban élsz. Hát ennyi. Talán most megérted, hogy miért nem találkozhattam veled. De most mesélj te! Milyen Írország? Milyen a férjed, a kislányod?
    Ránéztem a barátnőmre, láttam szemében a keserűséget, a fájdalmat. Pedig nem volt igaza. Lilla soha nem volt csúnya lány, érdekes volt, és legalább olyan jó eszű, okos lány volt, mint amilyenek engem látott. Arról nem beszélve, hogy páratlan intelligenciával rendelkezett.
  - Tudod mit? - válaszoltam neki - Most nem mesélek. Most hazamegyünk és megbeszéljük, hogy a te Jánosoddal mikor tudtok meglátogatni Dublinban, és majd ott, amikor Patrick és János lemennek egy pubba, mindent elmondok neked én is.
   Lilla szeme végre mosolyogni kezdett. Intettem a pincérlánynak, fizettünk és elindultunk hazafelé.
 
 
 
 

LIVE DONT KNOW WHY