Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utolsó csepp a pohárban

2009.04.26

 

 

gondok.jpg

 

Utolsó csepp a pohárban

 

   Csengettek. Bella a televízió előtt ült. Csak úgy kattogtatta a csatornakeresőt ide-oda. Nem ugrott fel. A csengő egyre türelmetlenebbül, és egyre hosszabban szólt.

  - Ki a fene lehet az? -  mondta szinte magának -  Senkivel nem beszéltem meg találkozót.

  Lassan felkelt és unottan indult ajtót nyitni.

  Az udvari folyosólámpa esti fényében egy negyvenes férfi, fedetlen fővel, fekete félkabátjába dugott kézzel zavartan állt előtte.

  - Szervusz - köszönt a nőnek, majd jobbra-balra pillantva fázósan behúzta nyakát, és megkérdezte - Bemehetek?

   Blanka láthatóan meglepődött és szinte értetlenül nézett a férfira, majd hirtelen hátra lépett és befelé tessékelte.

  - Menj csak előre és vedd le a kabátod! A szobában, ott jobbra a sarokban, van egy állófogas.

   A fekete, kissé már mákos hajú férfi felakasztotta a kabátját, rátette kockás sálját, kicsit megigazította barna pulóverét, majd a némán ránéző szőke kékszemű Blanka felé fordult.

  - Tudom, magyarázattal tartozom - a mozdulatlanul álló nőhöz lépett, és két karjával hirtelen átölelte, de Blanka egy ideges mozdulattal szinte ellökte magától.

  - Na, ezt a kedves üdvözlést hagyjuk! Ülj le a kanapéra, hozok teát. Bizonyára volt okod felkeresni. Illetve, nem tudom, hogy mit gondoljak? - ahogy a szobából nyíló konyhába és egyben az előszobába indult, hirtelen megfordult és éles hangon ismét megszólalt.

  - Kitől tudod, hogy itt lakom? Csak pár hónapja költöztem ide. A munkahelyem sem a régi. Minden régitől el akartam szakadni. Bár, végleg kellett volna - a férfi nem válaszolt, csak nézte a nyúlánk, még mindig karcsú, szőke nőt, aki hosszú haját egy gumival fogta össze, majd felállt, és követte a   konyha- előszobába, ahol már forrt a víz. Blanka két bögrébe tea-filtert tett, majd egy tálcára rakta őket. Egy kis tálkába zacskóból teasüteményt öntött, és indult visszafelé a szobába.

  - Mit csináltál a régi szép lakásoddal, hogy kerültél ide? – nézett körül a férfi.

   Blanka letette a tálcát a sötétzöld terítővel borított kisasztalra, lehuppant a nagy vörös színű kanapéra.

   - Ülj le! Ez már a harmadik lakásom azóta, hogy nem találkoztunk. Eladogattam őket szép lassan. Mert nem jöttem ki a pénzből. Sok volt a rezsi. Mindig kisebbe költöztem – hátradőlt a kanapén, kezét a nyaka köré fonta és merőn nézte az asztal melletti nagy puha fotelban ülő férfit, aki előre dőlt, összekulcsolta kezét, majd hirtelen sűrű haját igazgatta , miközben körbe nézett a szobában.

  - Nem tetszik? Nem nagy, igaz. De itt van a belvárosban. Igaz, hogy udvari, de csak második emelet. Még a Nap is besüt nyáron. És a szoba fölött egy nagy galéria van, az a hálóm. De területileg pont akkora, mint ez a szoba. Majd később megnézheted. Gondolom, nem ezért jöttél.

  - Nem. Úgy mellesleg nagyon otthonos és hangulatos. Mindig tudtam, hogy jó ízlésed van.  De a kérdésedre. Összefutottam egy volt barátnőddel, és ő mondta meg a címedet. És ő mesélte el, ami veled történt. Ha előbb tudtam volna...

  - Biztosan Éva volt a jóakaróm, hogy ismét összefussak veled. Jóformán minden régi ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatomat, amikor... De végül is mindegy.

   - Miért? Blanka miért? Miért tetted? Hallottam, hogy hajszálon múlt az életed.

    A lány nem válaszolt. A kis tálkából vett egy darab süteményt, rágcsálni kezdte  - Te miért kerestél most fel?  Éppen most?

   A férfi zavartan tette egy kistányérra a filtert, majd belekortyolt a teájába.

  - Öt éve nem láttuk egymást Bella. Sokat gondoltam rád.

  - Igen.  Öt éve hagytál el.

  - Te akartad, hogy elmenjek, hogy vége legyen.

  - Na, ne! Ne kezd megint! Csodálkoztál? Nyolc évig voltam a feleséged mellett a heti kétnapos szerető. Ezt te nagyon jól tudod. Én csak választás elé állítottalak, mert... Hagyjuk! Addig tartott a türelmem. A te ígérgetéseid csak ígéretek maradtak. Melinda mellett döntöttél.

    A férfi hallgatott. Fázósan összehúzta magát.

  - Igazad van. Ne bolygassuk a múltat - hirtelen átült Blanka mellé a kanapéra - Azóta sem tudtalak elfelejteni és most már egyedül vagyok - biztatóan nézett a lányra.

  - Egyedül? -  Blanka felhúzta ívelt szemöldökét, majd kicsit elhúzódott Csabától - Csak nem vissza akarnál jönni hozzám?

  - Hát. Valami olyasmi.  Talán kezdhetnénk együtt elölről mindent. De mindentől függetlenül, látni akartalak!

   Blanka felpattant, hosszú haját csavargatta és sétálgatni kezdett a szobában.

  - Te nagyon pimasz vagy! Mintha elfelejtetted volna, hogy mit tettél velem? A gyerekünk, a meg nem született gyerekünk - hirtelen az íróasztala elé állt, majd megfordult - Egyáltalán? Tudod, tudtad, hogy nem lehet több gyerekem? Nem. Persze, hogy nem tudtad. Hiszen nem beszéltünk erről soha. És most idejössz? Uramisten! - visszaült a kanapéra, maga alá húzta lábát, szinte összegörnyedt, mintha valami nagy súly helyezkedett volna rá. Zokogni kezdett. Csaba gyengéden magához húzta, simogatta a haját. Aztán amikor Blanka abbahagyta a sírást, ránézett a férfira és hirtelen átölelte. Hosszú percekig ültek így. Majd lassan kibontakozott Csaba ölelő karjaiból, felállt, és a fürdőszobába indult, hogy rendbe tegye magát. Csaba, elgondolkodva nézett maga elé. Szinte percek alatt peregtek előtte a régi események. A közös nagy kirándulások, Blanka odaadó teste, okos megszólalásai, a közös, lopott, néhány napos nyaralásaik, aztán az elmérgesedő vitáik. De ekkor ismét visszaült mellé a lány, aki láthatóan lehiggadt.

  - Meg tudsz nekem bocsátani? És lehet még kettőnk között valami? - nézett feszülten a lányra a férfi.

  - Megbocsátani. Visszafogadni. Újra kezdeni. De mit? Csaba, mit? Én egy kiégett ember lettem.  Össze - vissza  kuszálódott az életem. Felégettem mindent.

  - De hát most ketten együtt. És mi van a szüleiddel?

  - Ketten együtt! Szép, nagyon szép. Csakhogy a múlt már lezárult. A szüleim? Ja, persze! Hát már öt éve nem tudunk egymásról semmit. Érdekel? Akkor elmesélem. Vagy Éva mindenről beszámolt? - ismét zokogni kezdett. Csaba magához húzta, csitítgatta.

  - Csak arról beszélt, hogy meg akartál halni, nem beszéltem vele hosszan.  Teljesen véletlenül összefutottam vele az utcán. Hiszen tudod, hogy nem igazán kedveltem a barátnődet, de ha ennyire fáj, akkor inkább ne Bella!

  - De, de... Neked el kell mondanom, mert ismerted a szüleimet és szerettek téged. Te is őket. És bíztak benned.

  - Tudom, de a múlton már nem tudunk változtatni. Tudom, hogy nagy hibát követtem el… Akkor hallgatlak!

    Blanka ivott egy korty teát, megtörülte szemét, majd lassan mesélni kezdett.

  - Nem is tudom, hol kezdjem vagy folytassam - Csabára nézett, majd felállt, az íróasztalához lépett, a fiókból elővett egy cigarettát, rágyújtott. Nekitámaszkodott az asztalnak.

  - Nem is kérdeztem. Dohányzol még? Kérsz egy cigit?

  - Nem. Nem dohányzom már. De látom te igen.

  - Csak néha-néha. Keveset. Majd kiszellőztetek, ha zavar a füst - kezébe vett egy hamutálat és leült az asztal melletti fotelba.

  - Amikor olyan rútul elhagytál, az abortuszom után. Nagy nehezen tudtam csak összeszedni magamat. Akkor még az intézetben dolgoztam. Igazgattam, ahogy erőmből tellett. Tudod, hogy minden a kisujjamban volt. Nem volt nagy intézet, és csak húsz lány sorsa volt rám bízva, és persze az ott dolgozó embereké. Pár hónap telt el a szakításunk után. Nyár volt. Még a budai lakásomban éltem. Akkor egyedül még. Lassan kezdem volna magamhoz térni… Jött a váratlan hír. Ültem a kis irodámban, néztem az ablakom előtt lévő fát, éppen azon gondolkodtam, hogy hazamegyek a szüleimhez pár hétre, és majd hogyan töltöm a szabadságomat. És megszólalt telefon. Tudod, hogy a szüleim szolgálati lakásban laktak az ottani intézetben. Hiszen apám nyugdíjazása előtt ott volt igazgató, anyám pedig szintén ott tanított - ekkor elnyomta a cigarettáját, nagyot sóhajtott, a könnyeivel küszködött, majd erőt vett magán és folytatta - anyuka és apuka, előző nap öngyilkosok lettek. Ne, ne szólj közbe, hadd folytassam. Megbeszélték, hogy véget vetnek az életüknek. Apuka kezdődő agylágyulással küzdött, anyuka gyenge idegzetű asszony volt, de ezt te is észre vehetted. Talán ezért vagyok én olyan, amilyen. Egyszóval gyenge idegzetű. De előtte elrendeztek mindent. Rám hagytak egy kis pénzt, vettem egy kocsit, megtanultam vezetni. Na,de róluk akartam beszélni. Szóval, miután mindent elrendeztek, hogy nekem semmi gondom ne legyen semmivel, bezárkóztak a szobába, bevették a tablettát. Így talált rájuk másnap délután a bejárónő. De akkor már nem éltek. Én pedig kaptam a hírt. Azt hittem, hogy azon nyomban elájulok. Emlékszem, eldobtam a telefonkagylót és üvöltözve rohangáltam, a kollégáim alig tudtak megnyugtatni. Orvost hívtak. Aztán kaptam nyugtatót. Éva, a barátnőm, akire te mindig féltékeny voltál, és szinte betegesnek képzelted a kapcsolatunkat, ott állt mellettem. Ha ő nincs, nem is tudom mi lesz velem.  És lassan minden a helyére került. A temetés, a nyolcvannyolc éves nagymamám, aki egy öregek otthonába került.  Fel akartam hozni magamhoz, de nem jött. Közölte, hogy neki nem kell Pest. Vidéki asszony és vidéken akar meghalni. Minden hónapban egyszer leutaztam hozzá, meglátogattam.  Ő két évvel ezelőtt halt meg. Szép halála volt. Neki legalább az volt. Szépen elaludt. Ne, gondold, hogy nem jutottál eszembe. Közben, bevallom, inni kezdtem, magányos estéim ezzel teltek. Éva néha rajta kapott, olyankor pár napig abbahagytam. Aztán, megszűnt a munkahelyem, jobban mondva hiába pályáztam meg újra az állást. Tanárnak meg nem mentem vissza. Betegállományban voltam. Aztán egyre kevesebb lett a pénzem. Eladtam a budai lakást és elköltöztem vidékre, vettem egy kisebbet. Sikerült álláshoz is jutnom, nem kevés segítséggel. Egy közeli átnevelőben lettem oktató tanár. Aztán az is megszűnt. Megint ott álltam állás és minden nélkül. Borzasztóan kilátástalannak éreztem mindent. Néhány volt kolléganővel időnként összejöttünk, kirándulgattunk, de hát  a többségnek családja volt, nekem pedig szinte senkim. Éva is eltávolodott tőlem. Talán unta a depresszióra hajlamos Bellát. És akkor megint elővettem az üveget és egyik hajnalban, mert nagyon keveset tudtam csak aludni abban az időben, bevettem egy halom altatót, nyugtatót. Úgy éreztem betelt a pohár. Nincs jelenem, nincs jövőm. Nincs munkám, nincs senkim. Minek élek? Egy kis kutyám volt akkor. És pechemre Éva keresett, mert egyik ismerőse állást tudott volna ajánlani. Gyanús lett neki a kutya csaholása és rám törték az ajtót - elhallgatott, és szomorúan nézte a most szótlanul, láthatóan megdöbbenve ülő egykori szerelmét - Nem mondasz semmit? Ugye kár volt idejönnöd? Most már ezen gondolkodsz?  – felállt és ismét rá akart gyújtani, de akkor felállt a férfi is.

  - Ne gyújts rá Bella! Iszonyú, amit itt elmondtál nekem! - a lány megállt, visszafordult, Csaba megfogta Bella két kezét, és magához húzta – De ennek vége, ugye? Gyere, üljünk le! Nem vagy éhes? Nem megyünk vacsorázni? Meghívlak. Elviszlek valahova, mint régen és most már...

     Bella keserűen elhúzta száját, majd nemet intett a fejével. Leültek egymás mellé.

  - Nincs kedvem most sehová sem menni. De nem fejeztem be. Amikor felépültem, ez volt úgy féléve, eladtam a vidéki lakást és vettem ezt. Nagy nehezen sikerült utazó logopédusként elhelyezkednem. Ez van. Bevallom, rendkívül egyedül érzem magam. Éppolyan kilátástalan minden... Ez a világ nem az én világom. Csupa szenny van a tévében, a világban, alig akad egy jó film is, legalábbis az én mércém magas. Olvasni lehet ugyan. Futó kalandok pedig már nem érdekelnek. Nem vagyok olyan fiatal. Harmincnyolc leszek. - Bella ölbe tett kézzel ült, időnként az ujjait csavargatta, és Csaba érezte a lány teljes fásultságát. Mégis vonzalmat érzett még iránta. Közeledni próbált felé. Bella hagyta, hogy megsimogassa, hogy egészen közelről az arcába nézzen, hogy ismét érezze a férfi meleg száját, ölelését. Aztán váratlanul eltolta a férfit magától, felállt, és karba tett kézzel szótlanul sétálgatni kezdett a szobában. Csaba értetlenül nézte, majd pulóverét igazgatva halkan kérdezte.

  - Nem vonzódsz már hozzám? Vagy nagyon haragszol? - felállt - Elmenjek?

    Bella idegesen felcsattant.

  - Menj! Ha csak ezért jöttél?

  - Nem értelek! Azért jöttem, hogy beszélgessünk és esetleg, ha érzünk még valamit egymás iránt... Te is , én is, egyedül vagyunk.

  - Apropó! – csattant ismét élesen Bella hangja -  Miért is vagy egyedül? Eddig csak én beszéltem, akkor most mesélj te is! Hiszen te még mindig jóképű, jól kereső ügyvéd vagy. Gondolom, a sok szingli csaj ragad rád.

  - Ne beszélj marhaságokat! Jól keresek, az igaz. De a két lányom után szép tartásdíjat fizetek. És próbálkoztam kapcsolatokkal, nem tagadom. De nem találtam magamnak olyan nőt, akivel leélnék egy életet.

  - És eszedbe jutottam én! Kacagni kell! Azt sem értem, hogy miért éppen most keresel? Miért nem előbb? – mondta kicsit gúnyosan Bella, miközben mindketten visszaültek a kanapéra.

  - Nem tudod elképzelni, hogy szerettelek? Hogy csak a két lányom miatt maradtam végül is Melindával? De majd elmondok én is mindent, azt is, hogy miért nem előbb kerestelek.

  - Ez nem vigasztal most már. De akkor sem vigasztalt. Majd elmondod. Akkor most miért is váltál el? Vagy csak külön éltek? Ezt sem tudom.

  - Nem. Két éve elváltunk. Van egy garzonom. A lányok kéthetente jönnek. De igazából...

  - Hány évesek is most?

  - Tizenhat és tizennégy. Nem éppen a legjobb korban vannak. És haragszanak kicsit rám. Nézd, negyvenhárom éves korban már..

  - Aztán miért váltatok? Talán megcsaltad a kedves nejedet utánam is? – kérdezte Bella.

   Csaba zavartan lesütötte szemét, majd dacosan válaszolt.

  -  Igen. Megcsaltam. De az egy szerencsétlen félrelépés volt és nem szerelem, mint te. Amikor veled szakítottam, azt még megbocsátotta, de ezt már nem. Pedig pont fordítva kellett volna lenni. Rosszul döntöttem akkor Bella, de már nem tudom visszacsinálni! Ne hozz ilyen kínos helyzetbe! És veled minden olyan más volt, olyan sok szép emlékem van kettőnkről...

  - Igen. Engem is sok szép emlék köt hozzád. De az már nem a való. Az volt. Abból nem lehet megélni. A kapcsolatunk elmúlt - nézett most elgondolkodva az ablak felé a lány.

  - De hát itt vagyok újra. Miért ne próbálhatnánk meg mi ketten? Az előbb, amikor átöleltél, megcsókoltál, éreztem, hogy szinte semmi sem változott közöttünk.

  - Minden megváltozott. Minden. Te is, én is. Főleg én. A testem lehet, hogy ugyanúgy kíván téged, de a lelkem halott Csaba. Halott. De ezt te nem értheted.

  - Nem kellene el menned egy pszichiáterhez? - nézett most Bellára kérdőn a férfi.

  - Bolondnak nézel? Igaz, hogy anyám is, a nagyanyám is ideggyenge volt.

  - Akkor nem gondolod, hogy örököltél valamit, és depresszióra hajlamos vagy?  Talán egy pszichiáter segíthetne. Ha én melletted leszek, ha sikerül ismét egy szép kapcsolatot kialakítanunk, akkor minden rendbe jöhet.

  - Akkor? Megbízhatok benned? És mi lesz, ha így lesz? Mi a garancia arra, hogy tíz év múlva is itt állsz mellettem? Semmi. Nem tudom.  Semmit sem tudok.

     Csaba, ismét közeledett  Bella felé, mindketten felálltak, átölelték egymást, felmentek a galérián lévő hálóba.

     Másnap reggel Bella keltette fel a még alvó férfit.

  -  Nem haragszol? Fel kellene kelned, mert nekem dolgom van.

    A férfi álmosan ült fel.

  - Dolgod? De hát vasárnap van. Nem mondtad, hogy mész valahova, de akkor bocsánat... - kiszállt az ágyból, miközben Bella öltözni kezdett.

  - Tudod, egy öreg hölgyhöz járok, ide néhány utcára van csak. Felolvasok neki, kicsit rendbe teszem a lakását. Ennyi. Kell a pénz. Nem sokat keresek, és ebből a lakásból már nem akarok elköltözni.

  A férfi csodálkozva nézett a lányra, de közben ő is öltözött.

  - Értem. De ezt majd átbeszéljük még. Segítek neked. Akár le is mondhatod a nénit már most - oda lépett az öltözködő Bellához, átölelte.

  - Jó, majd beszélgetünk róla, de most mennem kell.  Amúgy meg semmit nem értesz. De nem baj. És hol van a lakásod?

   - A Váci utcában.

  - Ja, hát hol is lehetne máshol? Igaz, ügyvéd úr?

  - Most gúnyolódsz? Nem értem, hogy miért vagy ilyen ellenséges?

  - Bocsánat. Nem is tudom... Ellenséges lennék?  - hirtelen odalépett Csabához és megcsókolta.

    A férfi nem szólt, elgondolkodva ment az ajtó felé, felvette kabátját, Majd a már ajtó előtt álló Bella mellé lépett.

  - Akkor? Találkozunk még? Jó volt veled! És én azt gondolom, hogy...

  - Ne beszéljünk erről – válaszolt most zavartan Bella -  Jó volt, jó volt. Sokat hallottam ezt régen is.  Majd hívlak!

  - De hát a telefonszámomat nem is tudod - mondta kissé dühösen Csaba - Olyan zavaros vagy Bella. Várj!  Odaadom a névjegyem, de te is mondd meg a tiedet!

  - Majd legközelebb, jó? -  Bella kinyitotta az ajtót, de Csaba hirtelen visszazárta. Szorosan átölelte a lányt és a fülébe súgta - Szeretlek! Érted? Szeretlek és akarlak! - Bella hallgatott. Ránézett a férfira, nem válaszolt neki. Azt érezte, az ő szíve mintha nem igazán úgy dobbant volna, mint hajdanán. Kinyitotta az ajtót, a táskájából elővett egy névjegykártyát, a férfi felé nyújtotta, aztán kézen fogva mentek le a lépcsőn. Azzal váltak el, hogy este kölcsönösen hívják egymást.

     Bella délben, amikor befejezte az idős hölgynél történő felolvasását, beszélgetését, szép lassan hazasétált. Összepakolta a mosatlan edényeket, elmosogatott, rendbe tette a hálót, kilevegőztetett, majd le-föl alá sétálgatott. Végig gondolta eddigi életét. Körbenézett a szobájában, majd leült a fotelba és összekucorodott. Csabára, az előző estére gondolt. Keserűség költözött a szívébe. Úgy érezte, nem szereti már ezt a férfit olyan szerelemmel, ahogy annak lennie kellett volna. Arra gondolt, hogy talán már képtelen bármit is érezni. És nem csak Csabával kapcsolatban. Eszébe jutott a munkája. Undorral gondolt az ide-oda való utazgatásaira, munkájára is. A lefetyelő kolléganőkre, az üres, semmitmondó beszélgetésekre. Hirtelen felállt, elővette régi fotó albumát. Hosszan időzött kisgyerekkori képeinél, a vidéki szülőháznál, majd fájón nézte szülei esküvői képét. Aztán lette az albumot. Elővette a Csabával készült fotókat, szétteregette őket. Elmerült a múltban. Hosszan nézte az összetépett, majd összeragasztott férfiról készült képet. Amikor magára hagyta, öt évvel ezelőtt, elkeseredésében széttépte, majd később összeragasztotta.

  - Hm. Hát ilyen lenne az új kapcsolatunk. Biztosan ilyen lenne. Ilyen összegyűrt, össze-vissza ragasztgatott - mondta szinte hangosan magának. Hátradőlt a kanapén, behunyta szemét, majd hirtelen felpattant - Akkor most vége. Meg kell előzni mindent. Kiégtem. Semminek sincs már értelme!

    Vetkőzni kezdett, majd bement a fürdőszobába.

    Este nyolc körül csengett Bella lakásán a telefon. Csaba kereste a lányt. Még próbálkozott néhányszor, aztán hirtelen gondolt egyet és beült a kocsijába. Amikor felfelé ment a lépcsőn, szűrt fényt látott a lány lakásában. Csengetett. Hosszan csengetett. Hallgatózott. Semmi neszt nem hallott.  Zavartan sétálgatott a lány ablaka előtt. A sötétítő függöny miatt nem látott be a lakásba. Tétován nézett körül, majd azt gondolva, hogy szándékkal nem engedi be a lány, szép lassan elindult lefelé a lépcsőn, aztán félúton visszafordult. Rémület futott át az agyán. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, ismét csengetett, majd dörömbölt az ajtón, de semmi reagálás nem történt. Már többen kijöttek a szomszéd lakásokból is. Rászóltak, de ő nem törődött senkivel.

    Egy nagy darab férfi állt meg mellette.

  - Maga mit csinál itt? Be akar törni? Nem látja, hogy nem engedik be? Talán nincs is itthon a hölgy.

  - De itthon van! -  szólalt meg egy idős asszony, aki a sarokban lakott – Láttam, amikor hazajött.

  - Na persze, mert maga mindent megfigyel. Ismerőse? - kérdezte most Csabát a férfi.

  - Igen, a barátnőm. Be kellene törni az ajtót, biztosan történt vele valami.

    Az idegen férfi tanácstalanul körbe nézett, majd Csabára - Akkor essünk neki! -  Többszöri nekirugaszkodás után tudtak csak a lakásba behatolni. Csaba berohant a szobába, szeme megakadt a kanapén szerte heverő fotókon, a lány nevét kiabálta, majd berohant a fürdőszobába. A nappaliba tömörült néhány ember csak egy jajszót hallott, és a fürdőszobából kilépő Csaba sápadt arcát nézték rémülten.

  - Hívjanak mentőt, vagy halottszállítót! - Leroskadt a kanapéra, fejét a kezébe temette és férfi létére nem szégyellt sírni. A szörnyű látvány, az előző éjszakai szeretkezésük, Bella hangja ott keringett, zúgott körülötte. Nem értette.

  Aztán Bella temetése után Évának, Bella barátnőjének csak annyit mondott.

   - Azt hiszem nem tudott megbékélni a sorsával. Engem pedig már nem szeretett. És én ezt nem éreztem meg. Azt sem éreztem, hogy nagyon nagy baj van a lelkében. Ha nem keresem fel, akkor is megteszi? Lehet, hogy én voltam az utolsó csepp a pohárban? Örök és fájó kérdés marad ez nekem. Úgy látszik, részemre ez lett Bella hagyatéka.

 

 

  

 youtu.be

 

Ennio Morricone- Chi Mai