Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Levél a Barátnénak

2013.04.05

kavezas.jpg 

 Kedves, kedves Barátném!

 
   Régen nem írtam Neked. Sürgettél már két alkalommal is, de annyi minden közbejött!
  Telefont és minden más eszközt kiiktattam az életemből. Gábor halála  nagyon megviselt. Hiszen tudod, hogy milyen testi- lelki, harmóniában éltünk. S így , a hatvan felé közeledve már nincs kedvem, pontosabban nem volt kedvem az újra feltámadáshoz, ahogy Te mondanád.
   Bocsánat, hogy nem köszöntem meg vigasztaló együttérzésedet! Nagyon jól estek emberien szép szavaid. Sokszor olvastam őket és mégis... Látod? Milyen gyarló az ember! Nagy lett az önsajnálatom. Nemcsak Gábort sirattam sokáig, hanem magamat is. Pedig milyen szépek a fák, milyen csodásan csivitelnek a madarak a kertben! Milyen kellemes a tavaszi napsütésben a teraszon ülni, behunyt szemmel egy kis Cortazar zenét hallgatni. Tőled kaptam, általad ismertem meg ezt a csodálatos zenét. Köszönöm.
   Tudod, a világ zaja is bánt. És az, amit körülöttem látok. Így, leélve már életem több, mint a felét, elszomorodom. Milyen üres, kiégett lett a világ. Gyűlölet, a  harag tombol, a meg nem értés. A hatalom utáni  politikai harcok... Eh!  Erről nem is beszélek neked most. Aztán ezernyi válás, ebből következően ezernyi csonka család,  sérült lelkű, nevelhetetlen gyermekek.  A fiatalok nagyobb része igénytelen. Mélyen erkölcs alatti semmitmondó filmeket, könyveket olvasnak, valahogy céltalanul bolyonganak a világban. Egy komoly színházi előadás alatt halálra unják magukat. Ennyire igénytelen lenne az ember? Ennyire? Vagy csak én látom így? De hát milyen lesz így a jövő? Fogalmuk sincs a hitről, a hűségről, az erkölcsről, a szeretetről, a tiszteletről...  Hagyjam abba? Azt mondanád, hogy nem lehet általánosítani. Biztosan igazad van. De én mégis keserű vagyok ettől. Talán valóban el kellene mennem hozzád. Környezetváltozás, jó kis beszélgetések, a Te derűs, mindig optimista lényed kibillenthetne ebből a posványosnak látott világból. A gyászom Gábor miatt lassan lezárul. Hogy a lányomhoz költöztem vidékre... Majd inkább szóban.  Csak ennyit: Talán ez a zárt világ is hozzájárult ahhoz, hogy állandóan gondolkodjam.
    Kérdezed, hogy érzem magam az új helyen? Szokom. De biztosan jót tett, hogy kiszakadtam a harmincöt éve megszokott környezetemből. Abban a lakásban minden a Gáborral átélt évtizedeinkre emlékeztetett. Ebből a szempontból mindenképpen jót tett a változás. Az is jó, hogy egy nagy családi házban lakom, de teljesen külön, leválasztva lányomtól és a családjától. De amikor látni akarjuk egymást, pillanatok alatt megtehetjük. Aztán a tudat, hogy nem vagyok teljesen egyedül... Érted, ugye? Itt csend és nyugalom van. Közel egy kiserdő, ahol Morgóval az egyik unokám kutyájával sétálgatok. Aztán most, hogy már igazi tavasz van, kertészkedem. Sziklakertet varázsoltam, aztán virágos, fűszeres gruppokat alakítottam ki. Szóval szépül a kert. Alkotok.
   Ha jó idő van, a teraszon reggelizem. Csodás érzés. Gyönyörködöm a virágzó gyümölcsfákban, hosszan szívom be a nyiladozó virágok édeskés illatát. Hallgatom a a szomszéd kakas kukorékolását, néha egy-egy kutya csaholása is ideér. Elértem azt, hogy lassan már egy jó könyvben is képes vagyok elmerülni. Képzeld! A múltkorában már színházban is voltam. Nagy élmény volt. Napokig az előadás hatása alatt életem. Pest nincs messze, kocsival húsz perc. De vonattal is emberi idő alatt elérhető.
    Egyszer azt mondtad, amikor vendégségben voltam a csodás szigeteden, ahol élsz, és a hangulatos, leánderes kávéházad teraszán üldögéltünk, miközben a kéklő tengerben gyönyörködtem:
     - Tudod miért kedveltelek meg és miért választottalak barátnőmnek? Mert benned vibrált egyszerre a szomorúság és a jókedv. Minden rezdülésed különös érzékenységet takar. Megmaradt benned az örök gyermeki csodálkozás a világra, és  a lelked tisztasága ott tükröződik állandóan a szemedben. A hirtelen fellobbanásaid  pedig mély csendeket takarnak. 
    Látod? Ezeket a mondatokat nagyon megjegyeztem. Még Gábornak is elmondtam annakidején. És ő igazat adott. Azt mondta: -  Jó barátnőd van, és nagyon ismer téged.
    Mindebből  a gyermeki rácsodálkozásom a világra, azért talán  megmaradt. A hirtelen fellobbanásaim? Mintha elvesztek volna. Nem dübörög bennem a tenger. Csak mélységes csendet érzek. Azt mondod ez így nem mehet tovább? Rendben van. Talán mégis felkereslek.  A te szerető szíved, a kacagó lelked, ami tudom, nem nélkülöz időnként fájdalmakat sem, mégis életet, erőt fog majd adni nekem.     Sokszor magam előtt látom a macskaköves utcáitokat, a sikátorokban lengő szélfutta száradó ruhákat, a vidám, élettel teli temperamentumos embereket. Azt hiszem, erre van most szükségem. Hallani a tenger hangját, bámulni a napsütötte gyönyörű mediterrán tájat, ülni a kavicsos parton és csak úgy lenni...  Készülni valami újra még... És Luca főztje! Mondd meg neki, azóta sem tudtam elfelejteni meglepetés vacsoráját. Azok az ízek kísértenek. Nahát! Ahogy emlékezem, egyre jobban kedvem támad a veletek való találkozásra!
    Szóval utazom. Írd meg, hogy mikor menjek? És akkor majd mindent bőven és részletesen megbeszélünk! Vagy csak úgy élünk, ahogy az rendeltetett. Mindegy. Aztán majd nektek is látnotok kell az én új, egyelőre csendes kis birodalmamat.
     Most csak ennyit. Vigyázz magadra kedves Barátném! És ne hagyjon el a kacagtató jókedved! Te örök optimista!
 
 
 Szeretettel  ölellek,  Lucával együtt:  
 
                                                                                      Aranka