Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pillanatok az életből 2.

2013.01.16

 

hajnal-1.jpg

 
 
 
   Régen történt. A hetvenes évek elején. Voltam vagy huszonkét éves. Szakadt kis főiskolás lányként egy kilencfős baráti társasággal levonultunk Hegymagasra, egyik barátunk szüleinek üres telkére. Sátrakkal mentünk. Akkor nem érdekelt bennünket az összkomfort.  Vonattal utaztunk, de biciklit is vittünk magunkkal. Így könnyebben megközelíthettük a strandot és hát néhányan nagyobb kirándulást is terveztek közülünk.
   Az étkezést pedig megoldottuk tejjel, kiflivel és bográcsozással. Persze gyakran volt esti vacsoránk zsíros kenyér, paprikával, hagymával, paradicsommal.
  Voltak köztünk tanárjelöltek, jogász, és orvostan-hallgatók, egy zenész srác és néhány lány, akik velem együtt a Képzőművészeti Főiskolán tengettük életünket azzal, hogy majd esetleg híres festők, szobrászok, keramikusok leszünk.  Hárman voltunk, akik pár nélkül jöttünk a csoporttal. Éppen egy csúnya szakításon voltam túl. Jól jött a kikapcsolódás mindennapi búbánatomból. Ugyanis engem hagytak el, nem én voltam a kezdeményező. Így aztán kissé megtépázódott a lelkem.
     Ahogy megérkeztünk, levertük sátrainkat, a lányoknak a fiúk segítettek. Felfedeztük a telken lévő csapvizet, a tákolt budit, a telken lévő gyümölcsfákat. Jókat vihogtunk, a fiúk sztoriztak, néhányan csak úgy ledőltek a fűben. Én pedig amikor elkészültem a sátrammal, felmentem a domboldal legmagasabb pontjára és szemlélődtem. Felettem volt a Szent György hegy, körbe-körbe szőlővel borított szőnyeg feküdt, lent pedig egy présház és egy kápolna bukkant ki a tájból. Akkor még nem tudtam, hogy híres műemléket látok: a Lengyel- kápolnát és az ezerhétszáznyolcvanhatban épült Tarányi-présházat. Bámultam a bazaltorgonákat és eldöntöttem, hogy ezt közelről is meg fogom majd nézni.
   Lassan megfordultam és elgondolkodva indultam vissza a többiekhez, akik már helyet csináltak a bográcsnak, a lányok pedig már előkészültek az esti vacsorához. Előszedték a hozott hagymát, burgonyát. Paprikás krumpli lett belőle. Lassan ránk sötétedett, a fiúk elővették a borosüvegeket és kortyolgattuk az útközben gazdáktól vásárolt hegyi nedűt. Simon, a szőke, kék szemű zeneművészetire járó srác elővette gitárját és játszani kezdett. Eleinte csak csendben hallgattuk, majd mi is bekapcsolódtunk, népdalokat énekeltünk. Már éjfél is volt talán, amikor elvonultunk sátrainkba.
    Másnap mindenki későn ébredt. Nehezen szedtük össze magunkat. Felnéztünk az égre, nem volt valami biztató a látvány. Esőfelhők lógtak felettünk. Azért mi nem ijedtünk meg. Elindultunk gyalogosan a Szent György hegy felé. Lihegve caplattunk a szigetszerűen kiemelkedő négyszáztizenöt méter magas csúcsra.
   Megtapogattuk a hetven-kilencven méter vastag bazalttakarót, és csodáltuk a belőle harminc méter magasan kiemelkedő, sokszög alakú európai hírű bazaltoszlopok ég felé emelkedő formáit. Ezek a bazaltorgonák, kőzsákok, olyanok voltak számomra, mint a hegy ékkövei. Szobrásznak készültem, és kicsit más szemmel néztem a látványt, mint a többiek. Aztán, ahogy bandukoltunk, egyszer csak Mónika, a szőke, kékszemű biológia tanárnak készülő lány szólalt meg.
    - Hé! Ide! Nézzétek! Ilyent nem találtok akárhol! -
Leült egy sziklából kiálló páfránynövény mellé. Mi pedig odacsődültünk és bámultuk a növényt. Péter a barátja, le akarta szakítani egyik levelét, de Móni dühösen a kezére ütött.
   - Állj! Mit képzelsz! Ez egy értékes és védett növény. Csak itt található és úgy hívják, hogy cselling - páfrány. Ez a ritka növény csak a meleg mikroklímájú, kevés talajréteget tartalmazó sziklagyepek bazalt szikláinak a zugaiban él meg. Csodálatos! - egészen belelkesedett – De kell itt találkoznunk egy másik csodával is. Olvastam róla. Úgy hívják, hogy lumnitzer-szegfű. Menjünk tovább, biztosan rálelünk! De le ne szakítsátok, mert az is védett növény. - Követtük lelkesen és hamarosan le is ültünk egy előbukkanó, fehérvirágú szegfű formájú növénycsomó mellett.
  - Kár, hogy nem vihetünk haza belőle legalább egy szálat! – mondtam én és csak bámultam a sziklás területből kibújó egyszerű, de annál értékesebb növényeket.
   - Na, jó! Legyen már vége a biológia órának! Menjünk tovább, mindjárt felérünk a csúcsra! Kiabált vissza a már jóval előttünk haladó Péter, Móni barátja - Ha Mónikát követitek, akkor estig a növények között bóklászunk és félő, hogy közben megered az eső is.
   Lassan mentünk tovább, és amikor már fent voltunk a tetőn páratlan kilátásban volt részünk. Távolban szinte az egész Balatont beláttuk, Szigliget várának romjait és Badacsony hegygerincét csodálhattuk az egyik oldalon, aztán, ha fordultunk egyet, ráláttunk a Keszthelyi-hegységre és Tapolca városára is. Fantasztikusan szép látvány volt nekem, ahogy a hegyoldalt körbe vették a szőlők, és itt - ott apró kis pincék és présházak kukucskáltak rám.
    Visszafelé menet már az útba eső tiszta vizű források enyhítették szomjúságunkat. Közben szemerkélni kezdett az eső. De nem zavart bennünket. Levonultunk megnézni a kápolnát és a Tarányi-présházat, majd útban hazafelé egy kis parasztházban kötöttünk ki egy-egy pohár borkóstolóra. Olyan jól elbeszélgettünk a helyi gazdával, hogy a végén még szalonnával dúsított tojásrántottát is kaptunk. A gazda mesélt a település történetéről, mi meg hálásan szívtuk magunkba a hallottakat. Már talán este kilenc körül járt az idő, amikor hazafelé indultunk. Csendben és kissé lihegve másztunk felfelé, mert elég magasan feküdt a telek, ahol sátraztunk. A csendet Mónika váratlan csapkodása és sikítása törte magát. Péternek esett és cibálni kezdte a haját, majd a fiú mellét öklözte, a végén már a földre feküdt, Péter pedig dühödten vetette rá magát, mindenféle ordenáré dolgot kiabáltak egymásnak. Először megkövülten álltunk, aztán az egyik fiú közbe lépett, és szétszedte őket. Ők pedig láthatóan minden szégyenérzet nélkül felálltak. Mi csak csendben figyeltük a jelenetet, de az egészből nem értettünk semmit.
   - Bocs, de ez egy hisztérika!  – mondta aztán Péter, a ruháját porolgatva, majd sietősen indult előre, Mónika pedig földesen, csapzott hajjal, csípőre tett kézzel bámult utána, majd ránk nézett.
  - Na, mi van? Nem láttatok még hülye bikát? Mert ő az. Mindenkivel kikezd. Nem láttátok? A gazda lányával hetyegett. Eh! Én egy hülye vagyok. Engem semmire se becsül. Pedig nem vagyok begyöpösödött leendő biológus - szemében keserűséget láttam, nem egészen értettem ezt a fajta őrült reagálást, fogalmunk sem volt, hogy mi is történhetett Péter és Mónika között, de én mégis úgy éreztem akkor, hogy oda kell mennem hozzá, amit meg is tettem. Belékaroltam, majd elindultam vele. A többiek sutyorogtak és követtek bennünket. Próbáltam nyugtatni, de idővel beláttam, hogy furcsa, önmagába gabalyodott női lélekkel van dolgom. Így inkább hallgattam.  Lassan felértünk a telekre, ahol Mónika kiszakította magát és rohant a sátruk felé. Persze, hogy tovább folytatódott az ordibálás, kölcsönös durva szitkozódások szálltak a nyári estébe. Mi pedig nem kívántunk a két ember dolgába beleavatkozni. Tüzet raktunk, szalonnasütéshez készülődtünk. Lassan a csendet felkavaró viharos veszekedés is elhalkult. Azt gondoltam, hogy talán jobb is így egyedül, mint egy ilyen zavarosnak tűnő kapcsolatban. Másnap aztán már úgy látszott szent volt a béke. Késői ébredések után indultunk csak el a szigligeti strandra biciklivel. Fülledt meleg volt, mire a leértünk a partra, csatakokban folyt rólunk a víz. Nagy hangoskodások közepette telepedtünk le egy árnyas fa alá. Néhányan azonnal a vízbe indultunk. Simonnal, a szőke, kékszemű gitáros fiúval úsztunk a legmesszebbre. Amikor kifelé jöttünk a vízből óhatatlanul megakadt szemem sportos testalkatán. Nem éppen csak zenének élő fiút láttam magam előtt.
   - Ahogy elnézlek Simon, te valamit sportolsz, ugye? - kérdeztem, amikor már kiértünk a partra és leültünk egy szabad padra. Közben hosszú, vizes hajamat jól kicsavartam, Simon is borzolta félhosszú szőke haját, bőre már szép barna volt a Naptól és kék szeme kérdésemre furcsán mosolygós lett.
  - Nocsak? Észrevetted? Tizennyolc éves koromig cselgáncsoztam. De most már csak néha mozgok. Tudod, rengeteg időt elvesz a gyakorlás. Talán megéri. Hegedűn
játszom... És te?
  - Én? – néztem rá egyre érdeklődőbben. Talán akkor fedeztük fel egymást, pedig már pár nap eltelt, hogy együtt voltunk, de valahogy eddig nem figyeltem rá kellőképpen. Talán ő sem rám.
  – Szobrásznak készülök, persze én is arról ábrándozok, hogy majd híres leszek, hogy majd lesz sok munkám, az én szobraim díszítenek esetleg parkokat, utcákat...
   - A művészetet hit nélkül nem érdemes művelni. Érdekes! Olyan törékeny lánynak nézel ki, bár a tüzes fekete szemedben lobog a láng, az akarat. Csak fizikailag is bírnod kell majd... - mondta és felállt - Gyere! Menjünk a többiekhez, meghívlak benneteket egy fagyira.
   Felálltam és tovább beszélgetve kerültünk a heverésző társaságunkhoz, majd együtt elvonultunk a fagylaltos pulthoz. Néztem Mónit és párját, akik már teljes egyetértésben nyalogatták a fagyijukat, lassan csak úgy kettesben, kéz a kézben indultak vissza a pokrócukhoz. Én Simonnal külön váltam és leültünk egy szabad faasztalhoz. Élvezettel nyalogattuk az eper, vanília, puncs fagyit, ami nem volt éppen a legkiválóbb, de akkor nagyon jól esett a melegben.
   - Mit szóltál a tegnapi csetepatéhoz? – kérdeztem aztán tőle.
   - Móniékra gondolsz?
   - Igen. Szerintem ez a lány betegesen féltékeny és kissé dilis... Bár okos azt hiszem. De az érzelmi élete kissé furcsa.
   - Nekem is úgy tűnik... Persze, ettől még szerethetik egymást. Istenem! Ők ilyenek. Bár én egyiket sem ismerem közelebbről. Én csak Csabát ismerem, a tulajt, mármint...
   - Én pedig senkit sem ismertem, az egyik lány társam hívott magával, ő is Csaba ismerőse. Talán te már találkoztál vele, nem?
   - Nem találkoztam vele eddig. De had kérdezzek valamit! Nincs kedved este egy naplementét nézni? - nézett rám mélykék szemével, amibe lassan belehabarodtam.
   - Miért is ne? És hol gondolod?
   - Mondjuk itt. Szigligeten, fenn a várban. Onnan baromi szép a kilátás. Voltál már fent?
   - Voltam. Régebben. Tudod, itt van egy kis háza az egyik nagynénémnek. Tényleg! Meg kellene keresnem... - ahogy ezt kimondtam, egy hang szólított a hátam mögött.
   - Ni csak, ni csak! Dóri és a lovagja! És meg sem látogat engem! Jó napot! - köszönt, de ekkor már ott termett mellettem az alacsony, kövérkés Anna néni, édesapám testvére, akiről említést tettem Simonnak. Nagy örömmel öleltük át egymást, aztán leült mellénk. Bemutattam Simonnak.
   - Semmi lovag Anna néni, csak itt táborozunk többen
Hegymagason és lejöttünk ma ide a strandra. De épp most emlegettem, hogy van egy nagynéném és meg kellene látogatnom. Lám! És itt terem az ördög, ahogy mondják.
    Elnevettük magunkat.
   - Talán én nem is zavarok, csak beszélgessenek, elmegyek a többiekhez, látom, a fiúk fociznak, beállok közéjük... - Simon felállt, elköszönt. Én pedig Anna néni felé fordultam.
   - Hogy vagy Anna néni? A papa mondta, hogy lent nyaralsz és lelkemre kötötte, hogy látogassalak meg, de eddig még nem volt rá időm.
   - Na, ja. Kisebb gondod is nagyobb, mint az öreg nagynénivel tölteni az idődet! De nem baj. Hányan vagytok?
   - De igazán készültem a látogatásra Anna néni. Ne mondj ilyeneket!  – megsimogattam a vállát – Kilencen jöttünk össze, fiúk, lányok vegyesen. Egyetemisták, főiskolások Sátrazunk egy telken, fent Hegymagason...
    - Jól van. De nem akarnál egy kis összkomfortot nálam? Eljöhetnél a barátoddal. Nekem holnap reggel fel kell utaznom Pestre néhány napra, odaadom a kulcsot. Vasárnap jövök vissza, meg is várhatnátok, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. Mit csinál a fiú? Jóképű, szép tiszta szeme van. Talán most jól választottál édesem. Hallottam, hogy a Sanyi szerelmed hogy elbánt veled. De már azon túl vagy, gondolom, hiszen majd három hónapja.
   Én csak mosolyogva hallgattam a nagynénémet, aki abban a hitben volt, hogy én meg Simon szerelemben vagyunk. Aztán valahogy, talán mert ezt akartam hinni, nem tiltakoztam. Még beszélgettünk vagy egy órát, aztán megígérve, hogy Simonnal meglátogatom és eldöntöm, hogy élünk-e a meghívásával, elbúcsúztunk egymástól.
   - Dórikám! – kiabált még utánam - jó lecsó vacsora lesz, sör, bor, szóval várlak benneteket!
   Így esett, hogy Simonnal együtt leváltunk a csoporttól. Simon nem ellenkezett, sőt örült a meghívásomnak. Még visszamentünk Hegymagasra, hogy összepakoljuk a holminkat, elbúcsúztunk a többiektől, akik láthatóan ugyanúgy összeboronáltak bennünket, mint Anna néni. Mi pedig biciklire pattantunk és mire szürkült, már a szigligeti Ó-falu egyik szűk domboldalában lévő, felújított zsúptetős kis nyaralóban kötöttünk ki. Anna néni férje jól menő orvos volt, aki ezt a házat pár évtizede vette meg, felújították, komfortossá tették. Anna néném pedig néprajzos lévén, búbos kemencével, erdélyi csergével, hímzett párnákkal, lócával, bokályokkal díszítette a nagyobbik szobát, amelynek két kicsi ablaka a tóra nézett.
   A ház udvarán hatalmas diófa állt, földes tornácát pedig piros muskátlik tették hangulatossá. A kis konyha, fürdőszoba már a kornak megfelelően volt berendezve. Hát idepottyantunk.
   Simon útközben megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, miért jön velem. Én pedig, nem is tudom miért, de a szemébe nézve csak annyit mondtam – Mert valami érzés összeköt velem! - aztán előre tekertem, de ő utolért, leállt a biciklijével, én is leszálltam. Az út mellett a földre döntöttük a bicikliket. Leültünk a füves árokpartra. Csend volt körülöttünk, esteledett. Átölelte a vállamat, majd arcunk lassan egymáshoz fordult és a szánk összetapadt. A keze a mellem felé indult, jól esett a simogatása, de ekkor hirtelen felálltam. Simon követett. Magához húzott. Hozzá tapadtam. Belekotortam ujjaimat szőke hajába, hosszan megcsókoltam, majd a fülébe súgtam – Én beléd bolondultam! Nem is értem magamat. De menjünk! – Így aztán valóban úgy érkeztünk Anna néném házához, mint egy szerelmespár.
    Az esténk jobban nem is sikerülhetett volna. Három művész lélek találkozott itt. Vacsorával, finom hegyi borral, jó beszélgetéssel telt az esténk. Egyértelmű volt, hogy Simonnal a nagy ágyban, a nagyszobában alszunk. Anna néném pedig tapintatosan a kis szoba dikoját választotta.
   Nem sokat aludtunk ezen az éjszakán, egymás testét ízlelgettük, egyre vadabbul szerettük egymást. Talán már hajnal volt, amikor egymás karjaiban elaludtunk. Másnap későn ébredtünk. Akkor már Anna néném a vonaton roboghatott. Reggelit készítettem és a nagy diófa alatti asztalkára terítettem. Amikor leültünk az asztalhoz, kicsit zavarban voltam, de Simon rám tekintő kéklő szeme és gyengéd simogatása megnyugtatott. Aztán ő törte meg a csendet.
   - Köszönöm. Gyönyörű éjszaka volt. És ez a reggel is az. Remélem sokáig tart ez az érzés.
   - Kettőnkön múlik. Azt hiszem, beléd szerettem. Nem tudom, hogy te mit érzel irántam - mondtam kicsit zavartan - De nem volt Naplemente, nem volt Napkelte nézés... Ezt pótolnunk kell!
   - Hát igen. Az elmaradt. Hogy mit érzek irántad? Talán érezhetted az éjszaka. Közel kerültél hozzám, lehet, hogy ezt nevezik szerelemnek? Ezt a hajnalt én soha el nem felejtem. Ebben benne volt a napkelte, a naplemente, minden. Érted? Ha most itt lenne a hegedűm, talán azzal el tudnám mondani mit is érzek pontosan: Gyönyörűt, lebegőt, tisztát, szépet, illatosat, derengőt, mélyet, fájót, édeset, végtelent, megfoghatatlant, fekete hajad varázsát, szemed izzását, tested tűzét.
   Elbódulva hallgattam Simon vallomását hajnali találkozásunkról, egymásban való elveszésünkről. Zene volt a szívemnek minden szava. Akár egy hajnali szerenád. Nem szoktam hozzá eddig ilyen szentimentális, érzelmes, szinte költői szerelmi vallomáshoz. Akkor nem gondoltam volna, hogy a sors mást akar.
   Két év után útjaink elváltak és csak sok-sok év után találkoztam újra Simonnal egy koncertje után. Megbabonázva hallgattam a Hajnal című szerzeményét. Pontosan tudtam, éreztem, hogy ez az egykori kettőnk hajnali találkozásáról szól. Előadás után felkerestem az öltözőjében. Láthatóan meglepődött, de azt is megéreztem, hogy megörült nekem.
   - Nahát! Csak remélni mertem, hogy eljössz az előadásra, sokszor eszembe jutottál... – hozzám lépett, és átöleltük egymást.
   - Ugye a Hajnal, arról a régi szigligeti kettőnkről szólt? Vagy félre értettem? – kérdeztem zavartan.
     Hátrébb lépett, felvette zakóját, és csak utána válaszolt.
    - Igen. Arról szólt, utána írtam, de aztán félre tettem és jóval később átdolgoztam. Talán éppen a szakításunk utáni időben. Valahogy akkor erősödött fel bennem ez az emlék, amikor már nem voltál. Ráérsz? Meghívlak egy vacsorára!
     Csak bólintottam. És elindultunk egy közös vacsorára. Beszélgettünk, emlékeztünk közös múltunkra, elválásunkra. Elidőztünk emlékeinkben, majd csak lassan tértünk vissza a jelenbe. Nem haragudtunk egymásra.  
 
 
×××
 
 
    Simon közben neves hegedűművész lett, járta a világot, én pedig egy kisváros megbecsült szobrásza lettem, tereket, utcákat díszített néhány alkotásom, ahogy azt valamikor elképzeltem. Férjhez mentem, házasságom nem volt rossznak mondható. Fiaim születtek, akikre büszke voltam. Simon magányos maradt. Legalábbis nem nősült meg. Teljesen a munkájában merült el.  Bizonyára akadtak azért ilyen-olyan kapcsolatai. Azt hiszem alkalmatlan volt a hosszú távú együttélésre. Talán ezt éreztem meg akkor régen, amikor kettévált a közös életünk. Én pedig többre vágytam. Munkám mellett biztonságra, házasságra, otthonra, gyerekekre. És mindezt egy másik férfitól kaptam meg.
 
×××
 
   Ezen az esti vacsorán sokáig beszélgettünk. Ekkor döbbentem rá, hogy a kettőnk egykori szerelme mennyire szép és milyen nagyon mély volt. Hirtelen világossá vált számomra, amit eddig talán magamnak sem vallottam meg, hogy szerelemben és lelki közelségben ő volt az igazi. A szállodámig kísért, ahol vegyes érzésekkel öleltük át egymást. Biztos voltam benne, hogy Simon is hasonlókat érzett, mint én. Igyekeztem gyorsan búcsút venni tőle. Tudtam, hogy a múltat visszahozni nem lehet. De ezen az éjszakán ott aludt velem Simon emléke; a régi szigligeti nyári esték illata, a lebukó napkorong vérvörös színe, a fehér fodros felhők csipkéi, a szigligeti vár égnek meredő romjai, a Balaton selymes vízének magasba szökkenő, üveghangú gömbjei, amit egymásnak dobáltunk örömteli megmártózásainkban. A tücskök esti ciripelése zenélt nekem, miközben emlékeimben bársonyosan sima és barna testünk összefonódott.
    És álmodtam tovább, amíg reggel nem lett. Álmodtam a régi és visszahozhatatlan Hegymagasi sátorozásunkról, a hatalmas bazaltorgonákról,a fehér lumnitzer - szegfűről, bolondozásainkról, a paprikás krumplis bográcsról, a hagymás zsíros kenyerekről, világmegváltó beszélgetéseinkről.
    Álmodtam arról a fullasztóan szép hajnalról. 
 

 

zene9.jpg

 

 

    
 
     Bolyongás
 
 
 
      Késő este van, Márta barátnőm kocsijával keringünk a belvárosban. Hideg szél döntögeti a fákat. Havas eső veri az autó ablakát. Márta jól vezet, csak az a baj, hogy a belvárosban nem igazán tud eligazodni. Így aztán össze-vissza furikázunk majd háromnegyed órát, amíg eljutunk a múzeum kert melletti Jazz Klubba. Körülményesen teszi le a kocsit egy közeli mellékutcában. Már vagy egy éve hogy nem jártunk a környéken és a jazz Klubban sem.
        Rohanunk. Nézem az órámat.
      - Még van negyedóránk – mondom.
   - Akkor jó! Látod? Nem is késtünk el, hiába riogattál útközben – válaszolja Márta higgadtan és beperdülünk az egykori Kossuth Klub ajtaján. Nézek fel a lépcsőn, gyanús, hogy nem látok egy lelket sem. A lépcsőfordulóban két nő és egy férfi beszélget egy barna asztalnál. Azt gondolom, hogy ők a jegykiadók. Köszönök és előveszem a már interneten megvásárolt jegyemet, mutatom. A nő nézi, majd rövid idő után közli, hogy ez már nem a jazz klub.
 - Nem? Hanem?  –  nézek a nőre kérdőn – Akkor hol van?
    Mutatja a jegyen szereplő címet. Márta szólal meg.
  - Jó ég! Hát miért nem olvastad el? Ránéz az órájára, majd a férfi szólal meg.
  - Nem sok idejük van az igaz. Szálljanak fel a metróra, Nyugati, és a 6-os villamossal egy megálló, a régi Duna mozi helyére költözött ideiglenesen.
  Nem sokáig időzünk a dolog felett. Sietve indulunk a megadott hely felé.
 - Hát ez nem lehet igaz! – mondom én útközben – Nem néztem a címet, eszembe sem jutott, hogy elköltöztek.  Még a honlapot sem böngésztem. Ajándékba kaptam a jegyeket. Igaz, hogy lassan egy éve voltam itt utoljára, de fogalmam sem volt, hogy új helyre költöztek... De miért is?
 - Hagyjuk! Ez egy ilyen este – mondja Márta, s ekkor már a villamoson vagyunk, közben szakad az eső - Röhej, hogy nem tudok eligazodni a belvárosban, röhej, hogy fel van túrva a körút, hogy elterelő utak vannak, hogy elköltözött a jazz klub, totál eláztunk.... De talán még elérjük a kezdést. Úgy sem szoktak időben kezdeni. Valahogy semmi sincs már időhöz kötve...
     Nyolc óra tízkor beesünk a Klub kávézó részébe, majd be az egykori moziból átalakított félhomályos nézőtérre. Helyet is találunk. Levesszük a kabátunkat, leülünk. Egymásra nézünk és elnevetjük magunkat. Ekkor becsukódik az ajtó, és egy fiatal fiú bekonferálja az aznap játszó együttest. Rövidesen színpadra lép a három zenész és ezután már csak a hangok varázsában próbálunk elmerülni.  Jó negyedórán keresztül megzavarja figyelmünket a sorok között bukdácsoló késve érkező, kezükben poharat tartó néhány ember. Hogy miért nem tudtak időben ideérni? Miért csak jó félóra késéssel zavarognak? Ki tudja? Lehet, hogy ők is eltévedtek?   Lassan helyre áll a rend. Hol a zongorista, hol a bőgős, hol a dobos lepi meg a közönséget virtuóz játékával. Aztán a szünet előtt egy lassú melodikus elmerengő improvizáció némileg szomorúbb hangulatú részekkel, talán akkor született fordulatokkal már teljesen lenyűgöz, lassan elfelejtem, hogy körülöttem mások is vannak. Ekkor, néhány percre megérint a zene varázsa.
    A szünetben körbenézünk, a falakon híres fekete jazz zenészek fotói, zsongás, kávéillat. Sorba állunk a női toalettnél. Toalett? Ugyan! Sima retro WC. Úgy magyar módra. Vagy balkáni módra? Csak kettő van belőle és tisztasága bőven hagy kifogásolni valót. Lassan bejutunk kintről a WC előterébe. Türelmesen várunk, miközben két középkorú nő nem éppen magas szellemi síkon történő fecsegését hallgatjuk végig.
   Márta teljesen kibukik ettől. Idegesen toporog mellettem. Amikor már újból a kávézóban vagyunk, jól megnézi őket.
   - Tudod, nem értem, hogy ezek mit keresnek itt? Hát, ahogy hallottad, semmit sem éreznek a zenéből. Egészen mással vannak elfoglalva. És milyen primitív volt a párbeszédük? Döbbenetes!
   - Hát igen. Teljesen igazad van. De hát a jazz réteg zene. Mondhatnám így is. Operába sem jár a tömeg, meg jazz klubba sem. De ettől függetlenül a művésznek az a dolga, hogy olyat adjon, amiből katarzis lesz. Úgy kell játszani, hogy elvarázsolódj, hogy szárnyalj te is ... Bár, azt én sem tudom, hogy ez a két nő mit is keres itt?
 -   Ne elemezgess! Ha valakit ez a zene nem érdekel, akkor ne jöjjön ide. Lehet válogatni. Katarzis, szárnyalás? Micsoda nagy szavak Emese! Neked sikerült ma szárnyalnod itt?  – nézett rám Márta kíváncsian.
 - Hát! Az igazat megvallva nem.  Pedig már előfordult velem. Amit eddig hallgattam pontos volt, szép volt, néha elragadott, mindenki igyekezett a legtökéletesebb lenni, de a katarzis... Az hiányzott. Legfeljebb voltak pillanatok, mondhatnám...
 -  Úgy ahogy mondod. Valahogy ez az este ma nekem sem jött be. Nekem is ez a véleményem. Talán az előzmények, talán ez a hely sem az igazi... Olyan átalakított semmi... Odeon filmkölcsönző, Jazz Klubnak álcázva.
 - Na, mindegy. Ne magyarázkodjunk! Helytől függetlenül valami vagy van, vagy nincs. Ma nincs. Hallgassuk a második részt, hátha mégis megtörténik a csoda – mondtam és lassan elindultunk a félhomályos nézőtérre.
 

 

 

 

valtozat-fasor.jpg

 

 

 

 

Gyökerek
 
 
 
 
   Ködös, párás, novemberi este. Egy teherautó szállítja összecsomagolt legszükségesebb bútorainkat, edényeinket, ruházatunkat. Zötyögő teherautó. Végig alszom az utat. Egy kedves somogyi faluból, ahol születtem, most egy baranyai faluba költözöm. Pici, komfort nélküli házba, amit anyám igyekszik barátságossá varázsolni. Ötvenes évek eleje. Szegénység, amiből én akkor nem sokat érzek. Kedves, jó emberek a szomszédok. Iskolámat itt kezdem. Szorgalmasan tanulok, év végén még jutalomkönyvet is kapok. Néptánc, játék, álmodozás, kirándulás a Mecsekben, ismerkedés Pécs városával. Télen dermesztő hidegek, hatalmas hóbuckák,meseolvasás, szánkózás tölti ki szabadidőmet.
  Aztán Három év után cókmókunk ismét összepakolva és egy tolnai nagyközségben találom magamat, egykor jómódú anyai nagyszüleim portáján. Tágas otthonom lesz. Két és fél szobát kapunk. Ezt egészíti ki a konyha, kamra, istálló, disznóól, tyúkól, virágos előkert, zöld füves, gyümölcsös udvar, kerekes kút, hátsó nagy pajta, majd mögötte a veteményes kert, aztán túl a szőlő, ahová gyakorta eljárok nagyszüleimmel. Megismerkedem a vallással, hittanórára járok, verset mondok nagyobb ünnepeken. Néhány jó barátnőm is akad. Gondtalannak tűnik ez az időszak. És eljön ezerkilencszázötvenhat. Egész este a rádió mellett ülő apámat figyelem, a rádió Szabad Európa adójának recsegő hangja szól. Izgalmat és várakozást látok a szüleim szemében.
   Számukra talán csak annyi volt a szabadságharc eredménye, hogy anyám és apám újra költözni készülhet. Visszakapják államosított házukat.
   Utunk visszakanyarodik oda, ahonnan elindultunk. Anyám nem győzi rendbe tenni a szétvert, egykor pompázó házunkat. Persze csak a házat kaptuk vissza, a falutól pár kilométerre lévő Laci puszta már az ebek harmincadjára került. Az egykori téglaégetőt, a pusztához tartozó cselédházakat, apámék kis házát már széthordták a falu emberei.  Szüleimnek mindent újra kell kezdenie. Nekem pedig ismerkednem kell megint egy új iskolával, új környezettel. Hamar beilleszkedem a falu gyermekközösségébe, az iskola egyik legjobb tanulója leszek. Szert teszek néhány barátnőre és rokonaimat is megismerem. Szoros kapocs lesz ez néhány évig.
    Mire középiskolás leszek, szüleim ismét nagyszüleim falujába költöznek, így én a városban élő testvéremnél lakom iskolai időben. Már elsős gimnazista vagyok. Csak szünetekben járok haza a tolnai kis faluba, ahonnan már kezdek elszakadni. Új baráti szálak kötődnek, városivá kezdek válni. Szüleim egy év után eladják nagyszüleim házát és velük együtt beköltöznek a városba, ahol a testvérem is lakik. Vesznek egy kertes kis családi házat, ahol nekem is jut külön szoba. Négy éven át végre lesz egy olyan otthonom, ahol kezdem jól érezni magamat. Érzékelem, hogy ismét együtt a család. Szeretet, törődés, együtt gondolkodás. De ahogy az lenni szokott, ismét eljön az elszakadás.
  Érettségi, nagykorúság, továbbtanulás. Messze kerülök új városomtól, ahol már kezdtem volna talán gyökeret ereszteni. Sopron hódítja meg szívemet néhány évig.
  Közben szerelem költözik az életembe és ennek révén kerülök később ismét új helyre, a számomra nagyon új, nagyon idegen, nyüzsgő főváros egyik belvárosi lakásába. Férjhez megyek.
   Lassan megszokom a város lüktetését, belemerülök a párom által hozott nyüzsgő kulturális forgatagba, baráti összejövetelekbe, színház, filmek, világmegváltó esti beszélgetések. Új világ nyílik meg számomra. Tizenöt évet élek a forgalmas belvárosban, amit megszeretek. Nem zavar a zaj, a nyüzsgés, a forgalom. Lakásunk csendes, bár a belváros kellős közepén van. Minden nagyon könnyen elérhető. A munkahelyemre is gyalog járok, lányomat is gyalog kísérem el az óvodába, majd később a közeli iskolába. Úgy érzem, mintha itt eresztenék új gyökeret.
    De tizenöt év után hirtelen megszakad ez a már megszokottá vált otthonom. Válás, költözések sokasága következik. A sorsom úgy hozza, hogy öt-hat évenként új helyre kerülök.
   Elgondolkodva a múltamon azt hiszem, a gyökereim szerteágazóak lettek ugyan, de az igazi, gyermekkori gyökerek soha nem vesztek el, erősen élnek bennem a mai napig. Életerőm ma is ebből táplálkozik.
    
 
     

 

kutya.jpg

 

 

 

Kutyaélet
 
 
 
   A falu mintha kihalt volna. Csak a kémények füstje jelzi, hogy a házakban emberi életek zajlanak. Időnként kutyaugatás vagy a távoli vonat kattogásának zaja veri fel a téli csendet. Hideg van. Sűrűn hull a hó. Fehér bundába öltöztek a fák. A kertben álló fenyőfán sárga hasú széncinege csivitel, feketerigó és vörösbegy látogatja a fára kitett madáretetőt.
   Zsömi, a hat hónapos golden retriever a nagy terasz egyik sarkában tölti délelőttjét kék műanyag kutyaágyában. A házikót, ami a kertben áll, még nem használja. Bár, néha felmászik a kis kutyaház tetejére és onnan szemléli a világot. Időnként nagyokat vakkant, békésen körbeszaglássza a kertet, kergeti a labdáját, vagy éppen a farka körül forog, majd összekucorodva visszafekszik az ágyába. Alig várja, hogy délután legyen. Ugyanis a gazdija ilyenkor beengedi a lakás előterébe. Örömünnep ez neki. Hatalmasakat ugrik, megpördül maga körül és a gazdi kezét nyalogatja. Élvezi a simogatást, vakarászást. Amikor pedig kinyílik a külső ajtó, mintha puskából lőtték volna, rohanva száguld a kapu felé. Aztán megtorpan. Visszanéz, majd türelmetlenül dugja ki lábait a kapu rácsán, de az már nem fér ki rajta. Visszarohan a gazdihoz, ránéz, megcsóválja a farkát és a gazdi szinte hallja, hogy kérleli:
- „ Menjünk már! Mit szerencsétlenkedsz gazdikám! Vár az erdő, futni, ugrálni, szaglászni akarok!”-
   Persze a gazdi nem siet. Ráérősen felveszi gumicsizmáját, kabátját, sapka kerül a fejére, majd a póráz felé nyúl. Tudja, hogy erre is szükség lesz majd.
   Zsömi előre fut, türelmetlenkedik a kapuban, hol a kilincsre, hol a gazdájára néz. Amikor aztán kitárul a kapu, uzsgyi, futásnak ered, de nem messzire. Szaglász, körbe-körbe néz, majd vissza a gazdira. Bevárja őt. Együtt indulnak a falu szélén kezdődő kiserdőbe.
   Az erdei ösvényt már szépen kitaposták, két oldalt, ritkás, fiatal fák, bokrok sokasága. Mindent vastagon befed a hó. A gazdi ráérősen sétál, nézi a fehérbe öltözött erdőt.
   Zsömi pedig a szabadságot élvezve futkos, bemerészkedik az erdőbe, szaglászva és kóstolva mindent. Nagyokat szökell, cikk-cakkban ugrál, felfedezi a magasabb földkupacokat, őrült sebességgel fut át az apró kis halmokon. Időnként megáll, visszanéz a gazdira, aki időnként magához hívja. Ilyenkor leül előtte, okos szemével ránéz, láthatóan örül a gazdi kedvesen hangzó szóáradatának, bekapja a jutalomfalatkákat és máris rohan tovább felfedezni ezt az ismeretlen fehér, erdei világot. Hát, még amikor meglátja a váratlanul felbukkanó őzikét! Na, az ám a csoda! Rohan utána veszettül, a gazdi hiába hívja őt különböző módon, esze ágában sincs abbahagyni a vad üldözését. Egészen addig, amíg el nem veszti szem elől. Ilyenkor a gazdi vár. Látja, amint üldözőbe veszi kutyája a kis őzikét. Hiába kiabál neki. Zsömi eltűnik. Most izgul, hogy visszatalál-e hozzá. A kutyus neve dallamként száll a levegőben, a füttyjel is felhangzik. Aztán egyszer csak előbukkan rozsdabarna teste, megáll a kupac tetején és észrevéve a gazdit, rohan hozzá. A gazdi feddő szavára a lába elé kúszik, mint aki bocsánatot kér. Aztán séta tovább. Zsömi persze fáradhatatlanul futkos továbbra is, de most már a gazdi hazafelé veszi az irányt. Az erdő szélén megállnak, felkerül rá a nyakörv, amit nem kedvel, de kénytelen elviselni. Most tanulja a kutyaélet velejáróit. Türelmesen, okosan, fegyelmezetten figyel. Hálás minden jó szóért.
   Amikor aztán hazaérnek, az udvarban már nyakörv nélkül eredhet futásnak. A szomszédban lakó pulival szaglásszák egymást, a kerítés mellett versenyt futnak. A gazdi nevetve figyeli versenyfutásukat, majd magához inti kutyusát, és a teraszra vezényli. Zsömi kicsit tétovázik, nézi a gazdit, nézi az ágyát, aztán lefetyel egy kis vizet, megrázza magát, majd lekucorodik az ágyába. A gazdája leguggol mellé, megsimogatja a fejét, vakargatja kicsit a füle tövét, miközben beszél hozzá. Zsömi láthatóan örül a vele való foglalatosságnak. De véget ér a babusgatás, a gazdi feláll és elindul a terasz ajtó felé.
   A kutyus felül, nézi a távozó alakot, majd a kertet befedő fehérségbe merül el tekintete. Aztán hirtelen összekuporodik, egészen összegömbölyödik. És ezzel kezdetét veszi a délutáni kutyaszieszta.