Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pillanatok az életből -3

2013.05.29
 

 

 

a-telefon.jpg

 
 
 
 
  
 
 
Hang a múltból
 
 
  Egy nyári szombat délelőtt történt. Egyedül voltam otthon. Férjem zenekari próbára ment. Így aztán kicsit később ébredtem. Joe Dassin , Juliette Greco, Charles Aznavour, Marie Laforet számait hallgattam, miközben a konyhában tevékenykedtem.  Valahogy most régi francia sanzonokra voltam hangolva. Mindig is szerettem ezt a műfajt.
    Könnyű, franciás ebédet készítettem. Mintha az étel is a zenéhez hangolódott volna. Hagymaleves sajttal. Párolt zöldségek, gomba és párolt csirke illata terjengett a konyhámban. Ráadásul bagettet vettem a megszokott kenyér helyett. Jó kedvem volt. Vasárnap este, azaz másnap, színházba készültünk, majd terveink szerint utána beülni egy vacsorára, valamelyik jó belvárosi étterembe. Ritkán jártunk ilyen helyekre, de Viktor, a férjem, plusz pénzhez jutott, és mindenáron ünnepelni akart. Én pedig boldogan vettem a meghívását. Elzártam a sütőt. Letörölgettem az elkészítő asztalt, majd levetettem kötényemet. Jó érzés töltött el. Elkészültem. Ránéztem az órára. Fél tizenkettő volt. Egy pillanatra kihajoltam a konyhaablakon, ahonnan a szomszéd kertjében álló hatalmas fenyőt láttam. Ágai egészen közel nyúltak az ablakomhoz. Szerettem ezt a fát. Időnként még a fenyőfa illatát is éreztem.
   Aztán megfordultam, kikapcsoltam a CD lejátszót és elindultam a nappaliban álló könyvespolchoz. Levettem egy könyvet. Gondoltam ebédidőig kiülök a teraszra és még olvasgatok kicsit. Viktor úgyis csak két óra körül jelezte hazajövetelét. Ahogy kiléptem a teraszra, a szobában megcsörrent a telefon.
   Visszafordultam és felvettem a kagylót. - Igen.  Tessék ...  – mondtam halkan, azt gondolva, hogy talán a férjem keres vagy a barátnőm. De nem ők voltak.
- Jó napot kívánok, kézcsókom. Adorján Gábor vagyok. Fehér Annamáriát keresem. Egy régi ismerőse vagyok...Nem zavarok éppen?
    - Áh, ez nem lehet igaz!   Annamari vagyok. Csak nem az a Gábor, aki...  Szanatórium, gyomorfekély, és hát volt, ami volt.
   A vonal másik végén erőltetettnek tűnő nevetés hallatszott. Hát jellemző, hogy mi maradt meg benned. De, akkor, Bonjour Tristesse! Emlékszel? Szép napos délután volt és te ezt a könyvet olvastad.
    - Igen. Valóban így volt. Arra is emlékszem, hogy te nem ismerted a könyvet és kölcsön adtam neked, aztán amikor elolvastad, jól összevesztünk, mert teljesen eltérő véleményünk volt a lányról, Cecilről. Meg a könyvről is.  De nem volt igazad, így utólag sem. Talán még a könyv is megvan valahol. Sőt, néha hallgatom Juliette Greco dalát is, amit a filmben énekelt, mint bárénekesnő. Híres lett a dal: Bonjour Tristesse. Ismered? Szép szám. No, de miket nem beszélek itt össze-vissza, ahelyett, hogy kérdeznélek. Mi van veled, Gábor? Hogy találtál rám? És miért keresel? Remélem, azért már nem haragszol rám.  
    - A telefonkönyvben találtam rád. Eszembe jutottál és keresni kezdtem a nevedet. Haragudni? Hát, talán már nem. Bár, minden okom megvolt rá...  Különben is, azóta már húsz év telt el.  Egyedül élsz? És édesapád?
  - Miért is élnék egyedül? Most éppen dolgozik a férjem. Egy szimfonikus zenekarban oboázik. Apám pedig már régen meghalt.  
     - Sajnálom. De hát az idő eltelt. Szóval zenész... Hát, kár, hogy... Mármint, hogy férjnél vagy. De mindegy. Ettől még összejöhetünk.  Én elváltam. Két gyerekem van. Tíz és tizenhárom évesek. A volt feleségem orvos. Én pedig néhány éve bankigazgató vagyok. Bankár lettem. És te? Mi lett az álmaiddal?
   - Azok csak álmok maradtak. Egy ideig játszottam kisebb szerepeket a szülővárosomban, aztán elhagytam a pályát. Megismerkedtem a jelenlegi férjemmel és... De mindegy. Nem dolgozom a szakmámban sem. Igazából csak apám kedvéért végeztem el az erdőmérnökit. Rendezvényszervező vagyok.  
    - Ne mondd! Ez meglep. És ez kielégít téged? És gyerekek vannak?
    - Kielégít? Mit akarsz ezzel mondani? Tudod, én társa vagyok egy remek férfinak, szeretem, ő is engem, és hát a munkámat is szeretem.  Érted? Van ez így. Gyerekek pedig nincsenek. Legalábbis saját. Csak a férjemnek az előző házasságából... Így alakult. Ha meg sértegetni akarsz, jobb lesz, ha leteszem a kagylót...
    - Ne, ne tedd le! Kérlek! És ne haragudj! Csak olyan nagyra tartottad magadat mindig... Tudod, Annamari, azon az esős délutánon nagyon kiborítottál. Talán nem is tudod, hogy, mint egyetemista milyen csóró voltam akkor. Az órámat a zaciba adtam és úgy mentem el hozzád látogatóba, hogy legyen pénzem a szállodára. Őrülten beléd szerettem. Látni, találkozni akartam veled. Vittem a szívemet, és te akkor mit tettél velem? És miért?
    - Bocsáss meg! – szóltam közbe, mert kezdtem unni és nem érteni Gábor értelmetlen, régen történt emlékeinek felidézését – Tulajdonképpen miért is hívtál? Talán inkább beszélj erről!
     - Mondom, eszembe jutottál. Miért? Kíváncsi lettem, hogy mi van veled. Amit elmondtam a múltról azt csak azért...  Csakhogy tudd, hogy még mindig emlékszem mindenre. Nem találkozhatnánk? Kíváncsi lennék mi lett az én egykori nagy szerelmemből. Biztosan szép vagy még mindig.
    - Ugyan! Zavarba ejtesz. Azt mondják, még jól tartom magamat. De nem érdekes. Nézd, Gábor, nem hinném, hogy értelme lenne a mi találkozásunknak. Nekem is van saját baráti köröm, meg neked is. És, mint mondtam tényleg jó házasságban élek. Felnőtt nő lettem. Akkor diáklány voltam. Nem tehetek róla, hogy nem tudtalak igazán szeretni. Soha nem voltam szerelmes beléd. Beszélgettünk, sétálgattunk, csókolóztunk. Kis apró flört volt.  Olyan diákszerelem féle vagy olyasmi... Kár erről most beszélni ismét...
    - Nem kár. Flört volt? Hát ez az! Én nem annak vettem. Talán fel sem fogtad, hogy akkor nagyon megsebeztél. Amúgy meg nem valami sokra vitted, ha csak egy rendezvényszervező lettél... Emlékszem, apád milyen nagyra volt a te műveltségeddel... Aztán a nagy álmaid a semmibe vesztek?
    - Na, hogy én mire vittem, azt te nem tudhatod! Fogalmad sincs milyen kreativitás kell ehhez a munkához, ha szívvel-lélekkel és jól akarom csinálni... Azt sem tudhatod, hogy ezen kívül  még mivel foglalkozom a szabadidőmben... Az álmok pedig nem mindig válnak valóra. De ezt különben is én döntöttem el akkor. De miért is magyarázgatok én neked... Ostoba, szemtelen és nagyképű lettél!   És most leteszem a kagylót. Ezt sértésnek vettem... Mégis mi a fenének hívtál fel?
    - Jó, bocsánat! Ne tedd le, kérlek! Kérlek! Csak úgy kibukott belőlem... Most, hogy beszélek veled teljesen felelevenedett bennem a múlt. Talán mert még mindig bosszant, hogy te akkor elküldtél..  Sokat szenvedtem miattad. Sokáig éltél bennem.   De hát ez már valóban a múlt. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy nem véletlenül jutottál az eszembe... Azért talán egy beszélgetés erejéig mégiscsak találkozhatnánk... Miért nincsenek gyerekeid?
   - Semmi közöd hozzá. Nincsenek. Jól gondoltam én akkor, hogy te egy zavaros érzelmű fiú vagy. Egyáltalán nem volt semmi közös bennünk. Nem tudtál megérinteni. De ezt akkor megmondtam, megírtam... De miért is beszélünk erről még mindig? Hagyjuk a sértegetést! Bocsáss meg!  Inkább mesélj valamit magadról! Hol élsz, mi van a gyomroddal, az egészségeddel? És miért váltál el?
   - Igaz. Semmi közöm hozzá. De azért ne bánts a szavaiddal megint. Szerintem te éppolyan elkényeztetett fruska voltál, mint Cecile, Sagan regényének a főhőse. Hiszen, ha jól emlékszem valami hasonló apa-lány kapcsolatot éltél meg és tele voltál zavaros érzésekkel... Nem én voltam zavaros érzelmű, hanem te, Annamari!
    - Kösz. Kösz, hogy ezt mondod. Azt hiszem, nem tudunk mi beszélgetni...  Szóval, ezt gondoltad rólam, de azért szerettél. Röhej! Persze az én életem azért egészen más volt, mint a regénybeli tizenhét éves lányé.  Igaz, hogy apámat nagyon szerettem és felnéztem rá, mert csak ő volt nekem. Úristen! Hogy én milyen hülye vagyok! Magyarázom az életem egy régi barátnak hitt embernek... Te egy komplett hülye vagy! Egyáltalán mit jössz nekem a már régen elmúlt diákszerelmeddel?  Te soha nem fogsz felnőni! Szevasz, Gábor! És ne próbálj meg hívni! – lecsaptam a telefont.  Ideges lettem ettől a váratlanul felbukkanó régi emléktől. Attól, hogy ez a múltból előkapaszkodott férfi úgy beszélt velem, hogy szinte minden szava sértés volt számomra. Hihetetlen és érthetetlen volt számomra, hogy mivel hozakodott elő ennyi eltelt év után. Valószínű, nem tudta megbocsátani, hogy nem tudtam szeretni és hamar lezártam néhány hetes zavaros kapcsolatunkat.
    Egy ideig csak álltam a szobában, majd kimentem a teraszra. Budán laktunk egy társasházban. A teraszról beláttam a messze fekvő pesti oldalt. Elnéztem a házak közötti fákat, majd a teraszomon sűrűsödő virágaimra esett pillantásom. Leültem a fonott karosszékbe. Elgondolkodtam. A telefonbeszélgetés után, akaratlanul is apám jutott eszembe, akit valóban a rajongásig szerettem. Hiszen nem volt más közeli hozzátartózom. Ötéves koromban elveszítettem édesanyámat. Így maradt nekem apám, aki egyszerre lett anya és apa.  Egyetemi tanár volt, okos, és  olvasott, zenét szerető, jóképű férfi. Minden nő ismerőse, akivel kapcsolatba került, féltékenységet váltott ki bennem eleinte. Mindig attól féltem, hogy elveszik tőlem az apámat. Nem igaz, hogy elkényeztetett. Igaz, amit lehetett megadott. Sok értéket kaptam tőle. Szellemi értéket. Ha művelt voltam, azt neki köszönhettem elsősorban. Gábor rosszul ítélt meg engem. Egyáltalán nem voltam szabadjára eresztett, mint Cecile. És nagypolgári sem talán. Végül is a könyvbéli Cecile története, akárhogy is nézzük, szomorú. Különleges és érdekes közegben játszódik a történet. Emlékszem, akkor, amikor ezt olvastam, nagyon tetszett és megfogott a történet, de Sagan, az írónő stílusa is.  És a film sem volt rossz. Jean Seberg volt a főszereplő. És a dal, ami elhangzik a filmben... Azóta is szeretem. A Bonjour Tristesse. Istenem milyen sokat hallgattam! És most pont ez a múltból előkerült, szemtelen férfi emlékeztetett rá.
   Ahogy behunyt szemmel ültem a virágos teraszom kényelmes székében, hirtelen bevillant a kép. Nem tudtam csak úgy elfelejteni ezt a telefonbeszélgetést.
    Ülök egy padon. Süt a Nap. Tizenkilenc éves vagyok. Sagan könyvét olvasom. A jó reggelt búbánat-ot. Egy viszonylag jóképű, sovány, magas barna fiú leül mellém. Kérdez valamit. Én röviden válaszolok. Majd a könyvről beszélek. Másnap találkozunk, kiderül, hogy itt a városban lévő szanatóriumban tölt egy hónapot.  A gyomra miatt. Súlyos fekélye van és a szívével is van valami baj.  Egyébként a fővárosban él, harmadéves a közgazdasági egyetemen. Meghívom magunkhoz. Apámmal élek. Bemutatom őket egymásnak. Beszélgetünk, és együtt vacsorázunk. Aztán apám este közli velem, hogy nem hozzám való. De nem tiltja meg a további találkozgatásainkat. Pontosan tudom, hogy nem vagyok szerelmes ebbe a fiúba, csak kedvelem. Talán a különleges, kirívó természete miatt. Kicsit sajnálom is. Megtudom tőle, hogy művészházaspár magára hagyott gyermeke, aki szeretetre éhes, aki fizikailag gyenge, beteges és nem találja helyét a világban. Kéz a kézben sétálgatunk. Beszélgetünk, jókat vitatkozunk. Flörtölök vele. Szűk kis utcákban csókok, de semmi több. Előre tudom, ha elutazik, kapcsolatunknak is vége lesz. Nem gondolom át, hogy ő esetleg valóban többet érez. Lehetséges, hogy még éretlen vagyok, vagy mert éppen nincs más fiú az életemben? Még így utólag sem tudok rá magyarázatot, hogy miért is léptem vele kapcsolatba. Igaz, hogy addig még nem találkoztam a szerelemmel sem. A szerelem érzéséről fogalmam sem volt. Csak ösztönösen éreztem, hogy az, amit Gábor iránt érzek, biztosan nem a szerelem.
   Aztán eszembe jut az esős vasárnap, amikor váratlanul meglátogat. Én pedig hideg és rideg vagyok. Nem örülök a váratlan látogatásának. Egy presszóban találkozunk. Közlöm vele, hogy nem érzek iránta semmit. És még bocsánatot is kérek tőle. Lehajtott fejjel, szótlanul ül mellettem. Én pedig felállok, felveszem a kabátom és kellemetlen érzéssel hazamegyek apámhoz. Napokig bánt a dolog. Érzem, hogy valamit nem jól csináltam. Néhány levelet küld még nekem, én pedig röviden és egyértelműen válaszolgatok rá. Lelkiismeret furdalásom van, hogy egyáltalán flörtöltem vele. Aztán szép lassan elfelejtődik, mind a mai napig. Több kapcsolatom lesz utána, de az igazi szerelmet csak jóval később ismerem meg Viktor, jelenlegi férjem személyében. Apám halála után találtam rá. Azt hiszem a legjobbkor lépett az életembe. 
 
   Másnap reggel még eszembe jutott Gábor telefonja, de már csak nevetgéltem magamban rosszízű, időnként sértő mondatain. Rájöttem, hogy nem más ő, mint egy magányos férfi, aki keresi ismét az oldalbordáját. De hogy pont én jutottam az eszébe? Talán az éppen franciás napommal bevonzottam volna? Lehetséges. A sors pillanatai kiszámíthatatlanok.
 
 
 

csillaglelek7.jpg

 
 
 
 
Csillaglélek
 
 
 Emma hallgatagon, fájó lélekkel indult a temetőbe egy hideg januári délután. Vastag fehér hó borította a faágakat. Szél söpörte a némán fázó sírokat. A ravatalozóban, mint a varjak, feketébe öltözötten, dideregve álltak sorfalat férfiak és nők, a már néhány hete égbe költözött férfi testi maradványainak elbúcsúztatására. Emma szemei könnyekben úsztak, homályossá vált számára a világ. Fekete nyúlbundába, szőrme sapkába bújt, bélelt csizma volt a lábán, de még így is vacogott. Lehajtott fejét néha megemelte. A koporsóra tévedt a tekintete, az előtte összegyűlt virágkoszorúkra, és a körben álló, láthatóan didergő sápadt arcokra pillantott. A kandeláberek, és díszgyertyák fénye adott csak meleget. Majd zene töltötte be a ravatalozót. Szaxofon éles hangja hasított a levegőbe, ami aztán fájdalmas bús, mély sírásba fordult. A Bánat hangjai törtek fel, ahogy összeborult a cimbalom, a szaxofon, a dob és a nagybőgő. Emma lelke beleborzongott. Ránézett a koporsóra és férje kék szemét látta maga előtt. Azt a szomorú, mélykék szemet, amit az utolsó találkozásukon látott. Majd hirtelen csend lett. Egy bariton férfihang mondott búcsúverset és követték a többi megszólalók, a méltatók, a búcsúzkodók. Közben Mozart Requiemjéből a Lacrimosa hangjai úgy hulltak az emberekre, mint a valódi könnyzápor. Emma szívét átmosta ez a zene. Csak ezután tudta elbúcsúztatni férjét utolsónak azzal a néhány szóval és rövid verssel, amit helyénvalónak tartott.  Nem állt középre, nem állt az odakészített mikrofon elé, a koporsó mellé térdelt. Amikor befejezte mondandóját felállt, egy szál piros rózsát tett a koporsó tetejére. Ekkor zendült fel a gyönyörű, zenekarral kísért hegedűszóló ( Meditation ) Massanet   Thaïs című operájából. Emma kissé görnyedten állt a barna koporsó mellett, visszafojtottan zokogott, mélyen érintette ez a zene. Gyakran hallgatták közösen, a férjével együtt. Nem véletlenül hagyta búcsúzenének. Lehunyta szemét és magukat látta, ahogy egy kandalló előtt ülnek, meleg fény lobog, és egymás kezét fogva merülnek el a hangokban.  Hirtelen csend lett. Megtört az elmélyült búcsú varázsa. Megkondult a lélekharang. Emma is visszahullt a valóságba. Fekete gyászhuszárok gyors iramban vitték a rengeteg virágot, majd a koporsó is eltűnt, és elindult a gyászkíséret. A fagyos szél csontig hatolt, szélfutta száraz levelek peregtek ide-oda. Sűrű hóesésben álltak a mélyen ásott sírgödör előtt, ahol a pap, Isten szolgája végezte dolgát. Emma szíve fájdalmasan összefacsarodott, amikor a fagyott föld koporsóra hulló kopogó hangját hallgatta. Alig volt ereje, hogy egy maréknyi földet megemeljen és bedobja a sírba. Barátnője támogatta. Folyamatosan hullt a sűrű hó. Emberek jöttek hozzá, kondoleáltak, de fogalma sem volt, ki mit is mondott. Aztán csak állt a sír előtt. Bámulta a koporsó alakú sírdombot, amit virágkoszorúk borítottak. A barna keresztre nézett. A férje neve, születési és halálozási dátuma volt csak ráírva. Fölnézett a hóeséstől alig látszó égboltra. Arra gondolt, hogy a lelke már biztosan ott van valahol. Az is eszébe jutott, talán csillag lett. Ez megnyugtatta. Varjak károgó hangja hozta vissza messze járó gondolataiból.
  Megtörölte könnyes szemét, megfogta a mellette várakozó barátnője karját, és férje emlékével elindult hazafelé.
 
 

 

gitarral.jpg

 
 
Az a régi nyár
 
 
   Aliz akkor huszonhárom éves volt. Egy vidéki színházban dolgozott, mint táncosnő. Szőke, hosszú haját szinte mindig franciás kontyba csavarta. Nagy ibolyakék szemét hosszú fekete szempillái sejtelmessé tették. Szálfaegyenes tartását, formás lábát, vékony derekát sokan irigyelték. Nem véletlenül figyelt fel erre a különös külsejű lányra a színház karmestere, a fekete hajú, harmincas éveit taposó jóképű férfi, aki éppen válni készült, magánélete rongyokban hevert. Előadás után gyakran beült a klubba, ahol két kollégájával múlatta az időt, időnként több pohár alkohol is legurult a torkán.
    Aliz akkor már pár hónapja a színháznál dolgozott, de csak később kapott egy szólótánc lehetőséget, amit partnerével kirobbanó sikerrel adott elő. Ekkor figyelt fel rá Gábor, a már jó pár éve itt dolgozó karmester.
   A premier után a színházi klubban
Igyekezett közel kerülni a lányhoz. Kézcsókkal, egy szál rózsával gratulált neki és meghívta egy italra.
     Aliz éppen az egyik táncos lánnyal beszélgetett, akivel közös szobában lakott a színészházban. Meglepődve nézett a fekete, sűrű, loboncos hajú férfira, de elfogadta meghívását. A színházi pletykákból azt hallotta, hogy a férfi nagy nőcsábász, és éppen válófélben van. Mindezt tudva, vegyes érzelmekkel ült le egy asztalhoz, ahová Gábor, a karmester két poharat tett le, majd ő maga is helyet foglalt. Koccintottak. Konyakot ittak. Aliz megemelte a poharát és rámosolygott a férfira. Koccintottak.
  -  Egészségedre! – mondta a lány és zavartan kortyolt az italba.
  - Kitűnően táncoltál! Csak gratulálni tudok még egyszer! Hol tanultál táncolni?
  -  A balett intézetben. De nem akartam csak kórus tag lenni. Meg aztán a modern táncok érdekelnek. Nem a klasszikus balett... Ezért is jöttem a színházhoz. Ha valóban tetszett, amit csináltam, annak örülök.
  - Valóban tetszett. Nem szoktam csak úgy gratulálgatni, ha valami nem ragad magával. Mondd csak! Lenne kedved innen elmenni? – kérdezte a férfi a lánytól, miközben mélyen a szemébe nézett.
   - Elmenni, de hová? És miért? - nézett a férfira gyanakvón és zavartan Aliz.
   - Mondjuk egy presszóba. Itt akkora a ricsaj! Nem igazából tudok veled beszélgetni. Szeretnélek megismerni jobban. Valami csendesebb helyre gondoltam. Ne érts félre!
    Hát így kezdődött. Ekkor tavasz volt. Majd jött a nyár. Gábor elköltözött a feleségétől, kapott egy szobát a színészházban, bár hivatalosan nem vált el tőle. Valahogy egyikük sem tett végelegesen pontot a házasságuk végére. Ráadásul volt egy ötéves kislányuk, akit Gábor nagyon szeretett.
    Aliz szívébe pedig beköltözött a végzetes szerelemérzés. Imádattal vette körül a nála tíz évvel idősebb férfit, akinek éppen jól jött ez a szerelem. Közel került a lányhoz, szerette a testét, remek szeretőt kapott. Egy rajongó, tiszta szívű fiatal nőt. Jól látta, hogy férfi kollégái irigylik, hiszen Aliz valóban mutatós nő volt és még nagyon fiatal. Nem tudta hányadán áll az érzelmeivel. Szerette, ha Aliz nála volt, hiányzott neki a lány, ha néhány napra szabadnapján elutazott a szüleihez, de valami mégis ott állt közöttük. Talán a felesége, akit még mindig szeretett a maga módján. Bár ezt magának sem akarta bevallani. Néhány hónap eltelte után a volt feleséggel is ágyba bújt, aki férjnek nem fogadta el, de szeretőnek megtartotta magának. Azt mondta Gábornak, hogy szereti, nem tud élni nélküle, de vele sem.
      Gábor pedig így a két nő között lavírozgatott. Hogy aztán mindkét nőt megtartsa magának nem volt nehéz, mert Vera, a volt feleség, a kislányával Pestre költözött, így Gábornak csak a hazugságait kellett jól meggyártania.
    Aliz, ekkor még nem sejtette, hogy Gábor ismét kapcsolatot tart a volt feleséggel. Nem költözött át a férfi szobájába, de sokat voltak együtt. Abban reménykedett, hogy előbb-utóbb rendeződik a kapcsolatuk. Aliz nem tudta, hogy az orvos feleség  elfogadta Gábort, most már csak alkalmi férjnek, kislánya apjának, aki nem kutakodott már a vidéki , esetleges alkalmi kapcsolata után sem. Ismerte Gábort, azt is tudta, hogy színházi ember, és szereti a szép nőket. Abban a hitben élt, hogy vissza fog térni hozzá végleg, csak idő kérdése az egész.
    Gábor pedig egyre jobban belebonyolódott Alizba. Aliz nemcsak szép volt és tehetséges táncos. Idővel rájött, hogy ez a lány művelt, olvasott, és sok minden érdekli. Ami még külön megfogta a férfit, hogy Aliz szerette a zenét. Így aztán szinte egy húron pendült lassan a lelkük is. 
    A következő nyáron Gábor elvitte Alizt tíz napra a Balatonra. Még soha nem voltak hosszabb ideig együtt. A színházi évadban egyikük sem ért rá hosszabb együttlétre. Mindkettőjüknek akadt bőven munkája. Alig volt szabadidejük.
   Gábor barátja kölcsön adta nekik a Balaton parti nyaralójukat. Aliz oda volt a boldogságtól. Arra gondolt, hogy ebben a tíz napban közelebb kerülhetnek egymáshoz. Abban is reménykedett döntésre bírja majd Gábort.  Ekkor már tudott a feleségével való kapcsolatáról is. A pletykák könnyen terjedtek a színházi berkeken belül. De nem akarta elveszíteni a férfit, mélyen szerette. Nagyon bízott abban, hogy Gábor is hasonlóan érez iránta. És előbb-utóbb dönteni fog.
    Amikor megérkeztek a nyaralóba, és kinyitotta a nagy fehér zsalus ajtókat, kilépett a virágokkal borított hatalmas teraszra. Karját kinyújtotta, és szinte átölelte az előtte elterülő Balaton partot, a túlparti Badacsonyt. Megfordult és Gábor nyakába ugrott.
  - Hát ez csodálatos! Mit szólsz hozzá? Te is örülsz, hogy ilyen csodás helyen lehetünk együtt? – és csak fecsegett hosszan. Gábor is boldognak érezte magát.
    Ha éppen rossz idő lett, esett az eső, bebújtak az ágyba. Szerették egymást. Ha jó idő volt, úsztak és napoztak, olvastak, és zenéről, filmekről, színházról beszélgettek. Felhőtlen és boldog napokat töltöttek együtt.
    Egyik éjszaka, szeretkezés után, csatakosan, csendben feküdtek egymás mellett. Aliz az ablakon bevilágító Holdat nézte.
   - Nézd! Milyen kerek a Hold! Mosolyog ránk. Holdtölte van... Akár még gyermekünk is foganhatott most...  – felkönyökölt és Gábort nézte.
  - Igen. Szép. De miért mondod most ezt? – kérdezte a férfi kissé rezignáltan.
   - Nem tudom... csak úgy... Talán túl szentimentális vagyok. De olyan egynek éreztem magunkat, mint még soha. Ha így lenne, elfogadnád a gyermekünket? Feleségül vennél?
    Gábor felült, nem válaszolt.  Rágyújtott egy cigarettára.
    Aliz visszafeküdt. Két kezét a feje alá tette.
  - Még soha nem kértelek, hogy feleségül vegyél. Nem is azért mondtam. Azt hiszem, te nem szeretsz annyira, mint én... Van valaki más is az életedben? – kérdezte, és ismét a könyökére támaszkodva nézte a férfit.
    Gábor mosolyogva nézett a lányra, megsimogatta az arcát.
  - Tudod, hogy szeretlek, és nagyon szeretem a tested minden porcikáját... Miért kérdezel butaságokat?
   - Ez nem butaság. Őszinteséget várok. Csak a testem szereted? Amúgy meg kitértél a kérdésem elől!
  - Mire kellett volna válaszolnom? Miért rontasz el mindent?  
  -  Szereted még a feleségedet? Azt hiszed, nem tudom, hogy lefekszel vele is? Tudom. Csak nem akartam szóba hozni, gondoltam majd egyszer csak őszinte leszel és beszélsz nekem, ha igazán szeretsz.
   Gábor tágra meredt szemekkel nézett most Alizra, idegesen felpattant és elindult a konyha felé.
  - Hová mész? Nem akarok erőltetni semmit. Tudom, hogy őt is szereted. Azért nem válsz el tőle. És hát ott van a kislányod...
    Alizból ekkor kitört az eddig elfojtott féltés, nem tudta tovább tartóztatni magát. kibuggyant belőle a bánata, és zokogni kezdett.
   Gábor ekkor, visszafordult és leült a lánymellé, simogatni kezdte a haját.
  - Nem tudtam, hogy tudod... De az a kapcsolat nem olyan fontos, igazából csak megszokás, azt hiszem. Nem akartalak bántani. De ő más. Szeretlek Aliz, nagyon szeretlek, de valahogy nem tudok kilépni Veronika bűvköréből sem. Szeretem, de nem úgy, mint téged. Nem tudom, mit mondjak... Szégyellem is magam. Ő elfogad így. Azt hiszem, nem akarok hozzá végleg visszamenni... Hidd el, hogy szeretlek... A jövő majd megold mindent.
   Aliz abbahagyta a sírást. Felült és átölelte Gábor nyakát. Megcsókolta.
   - Szeretlek Gábor. De valójában döntened kellene. A jövő magától semmit sem old meg. Csak a te elhatározásod. Úgy érzem, nem bírom tovább ezt a lelki terhet. Ahhoz én már túlságosan kötődöm hozzád. Nem értem a te kettős érzelmedet. Az is lehet, hogy a férfi lélek más. Nem tudom. Számomra felfoghatatlan. Azt hittem, hogy majd, ha igazán szeretsz, előbb-utóbb elhatározod magad. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt a... Istenem! Miért ilyen nehéz? – szinte könyörgőn nézett a férfira.
   Gábor egy ideig hallgatta, majd ígérgetett, közös jövőt emlegetett, szerelmes szavakat suttogott a fülébe, de Aliz nem nyugodott meg. Most megérezte, hogy Gábor szavai hamisan csengenek. Meghallotta azt, amit eddig nem akart meghallani. Szomorúság költözött a szívébe. Még két napot voltak együtt.
     A nyaralás után Gábor felutazott Pestre, Aliz pedig a szüleit látogatta meg a Dél-Alföldi nagyvárosban.   Átgondolta kapcsolatukat és úgy látta, hogy Gábor soha nem fogja elhagyni a feleségét. Nincs értelme a ragaszkodásának. Ekkor döntött. Felmondta az állását. Nem bírta volna elviselni, hogy minden nap találkozzon Gáborral, és tovább osztozkodjon a feleségével.
   Sikerült szerződést kapnia egy másik vidéki városban, így a munkájába menekült.
                                 
xxx
 
    Sok-sok év után találkozott ismét Gáborral egy színházi fesztiválon. Beültek egy presszóba. Aliz elnézte a már kissé őszülő férfit, szíve egy zugában ott élt a régi emlék, de a szerelem elmúlt.
      Gábor hosszan nézte a még most is szép nőt. Majd megszólalt.
  - Még mindig szép vagy. Boldog is ? Tudom, hogy koreográfus lettél.... De egyet nem értettem akkor. Miért menekültél el tőlem? Várhattál volna, hiszen megígértem, hogy elválok. Miért nem válaszoltál a levelemre? - kérdezte a férfi.
   Aliz kortyolt egyet a kávéjából, majd mosolyogva, higgadtan válaszolt.
 - Várni! Ugyan, Gábor! Soha nem váltál volna el! Te csak ígérgetni tudtál. Tudnod kell, hogy akkor fájt a tőled való elszakadásom.  Hiszen pokolian szerettelek. Tudom, hogy visszamentél a feleségedhez, vele élsz és mellette egy másik nő is létezik. Lehet, hogy akkor kicsit többet éreztél irántam, de az kevés lett volna nekem. Túlságosan szerettelek. Te nekem akkor mindent jelentettél. Aztán rájöttem, hogy hiú reményeket táplálok irántad. Írtál egy furcsa levelet , amire nem válaszoltam. Mert minek is válaszoltam volna? Rájöttem, hogy te az a férfi vagy, aki nem változol. Azt hiszem, nem tudod mi az igazi szerelem. Talán csak magadat szereted Gábor. Azért azokat a balatoni napokat nem felejtem! Fiatalságom legszebb pillanatait éltem akkor veled...  Tudnod kell azért, hogy sokáig éltél a szívemben. De hagyjuk! Jóval később megismertem egy nagyon becsületes, nagyon okos, kedves férfit, aki igazán szeret. Ő a férjem. Nem azzal a szerelemmel szerettem meg, mint téged, de jó vele lennem, boldogság vele élnem – kicsit elhallgatott, majd folytatta - Számomra te voltál az első, igazán nagy szerelem és a nagy csalódás is.
   Gábor őszintének tűnő mozdulattal megsimogatta Aliz asztalon nyugvó kezét. Szinte fájdalmas tekintettel nézett rá.
  - Gondolhatsz rólam, amit akarsz. Lehet, hogy félig-meddig igazad van. De azt neked is tudnod kell, hogy sokáig hiányoztál. És azt is elmondhatom, hogy talán te voltál az életemben az egyetlen nő, akivel bizonyosan boldogan élhettem volna, csak hát akkor még...Azt hiszem, rosszul csináltam mindent. Ma már tudom. Sajnálom!
     - Aliz hátradőlt a székében. Körülnézett. Nem válaszolt Gábor mondataira, másról kezdett beszélni, majd a férjét látta közeledni. Így búcsúzni készült, felállt.
   - Jön a férjem, elköszönök Gábor. Örülök, hogy találkoztunk. Még csak annyi. Láttam a lányodat. Tehetséges színésznő lesz. Nekem is van egy lányom, tinédzser korú, zongorázni tanul, azt mondják ígéretes tehetség. Szép kislány. Gyönyörű holdtöltében fogant.. De mit is beszélek?  Aztán van egy kilencéves kisfiam is... No, de itt jön a férjem!
   Ekkor lépett melléjük egy jó vágású, kissé őszülő hajú férfi, akit Aliz bemutatott Gábornak. A két  férfi  kezet fogott, és láthatóan jól megnézték egymást.
    - Nos, kibeszélgettétek a szakmát? – kérdezte a férje Aliztól.
    - Persze, ez már csak így van a színházi emberek között, de menjünk akkor. Még szeretnék egy kicsit körülnézni a városban Kornél!  – megfordult, kezet nyújtott Gábornak.
    - Isten veled!  Jó volt látni. Kicsit búcsút mondok a szakmának, a férjem biokémikus, Svájcba utazunk pár évre. Ott kapott egy kutató intézetben munkát. Persze, a gyerekek is jönnek. Aztán még az is lehet, hogy én is tudok majd ott valamit kezdeni...
    Gábor közelebb lépett Alizhoz,    egy névjegykártyát nyújtott neki. Aliz elvette, furcsa mosollyal megköszönte, majd a táskájába tette. Belekarolt a férjébe és elindult vele a lejtős, szűk, macskaköves utcán.
    Gábor fájó szívvel nézett a még mindig jó alakú, karcsú szőke nő után, aki láthatóan vidáman mesélt valamit a férjének.
   Visszaült a kávéházi fonott székre. Rágyújtott egy cigarettára. A távolba fújta a füstöt és a régi   Alizt látta maga előtt. Hosszú kibontott szőke haját, karcsú derekát, bánatosan ránéző ibolyakék szemét. Szinte érezni vélte odaadó meleg puha száját, ölelő karjait, testének egykori illatát, amit annyira szeretett. Az egykori balatoni éjszaka kavargott az agyában. Hirtelen elnyomta cigarettáját, intett a pincérnek, fizetett. Felállt, nagyot sóhajtott. Elindult a szállodája felé.
 
 

  

agaurdi-emlek.jpg

 

 

Lélekzavar
 
 
 
   Pokoli meleg volt. Hajnali négyet mutatott az órám. Fordultam egyet és vékony takarómat, lábammal a francia ágyam üres sarkába toltam. Próbáltam visszaaludni. Nem ment. Felkeltem, kimentem a konyhába, egy pohár vizet ittam. Kisétáltam az erkélyemre, friss, de meleg hajnali levegő érintette bőröm. Valamivel kellemesebb, mint ami a hálószobámban volt. Hunyorogtam, néztem a szürkületben a zöld falombokat, az erkélyemen dúsan virító tűzpiros muskátlikat. Majd fordultam, és kinyitottam az erkélyemen lévő nyugágyat. Hanyatt feküdtem rajta és behunytam a szememet. Magamat láttam, ahogy lila selyem csipkés hálóingemben, kócos félhosszú kibontott hajammal  fekszem a kinyitható kerti nyugágyon. Sokáig pihentem itt. Talán félig ébren, félig álomban, múltam szinte minden fontos állomását megjártam. Kutyaugatás zavarta meg múltbeli sétámat. A felkelő Nap is egyre jobban melegített. Lassan felültem, fáradtnak és kialvatlannak éreztem magamat. Visszavonszoltam magamat a szobába, visszafeküdtem az ágyamra. Kényelmesen elterpeszkedtem. Lassan két és féléve már csak egyedül bitoroltam széles franciaágyamat. Attila, a férjem, elhagyott. No, nem úgy. Meghalt. Egyszerűen csak meghalt. Szépen elaludt örökre. Én pedig itt maradtam középkorúan egyedül. Sokszor feltettem eleinte a kérdést önmagamnak: maradjak vagy menjek utána? Hosszú ideig nem találtam semmi örömet további életemben nélküle. Valahogy mi voltunk az a pár, akik összenőttek. Lassan ugyan, sok viharral, a sem veled sem nélküled házaspárrá alakultunk. És lám, mire már csak egymásnak élhettünk volna, a sorsunk közbeszólt. Gyógyíthatatlan betegségének minden következményét megoldotta saját elhatározásából, két nagy adag gyógyszerrel - persze akkor, amikor néhány napra el kellett utaznom. Eltemettem, elsirattam, sokáig gyászoltam. Nem azért, mert ez így illik, hanem mert belső késztetésem irányított. Nehezen tudtam őt végleg elengedni. Fiam és lányom, a gyerekeik, egy ideig sűrűbben látogattak, aztán ahogy telt-múlt az idő ritkultak a látogatások. Nekik is megvolt a saját életük. Hiába voltak a másokkal való időnkénti találkozások, színház vagy koncert látogatások. Csak átmenetileg enyhítették magányomat. Jöttek a csendes esték, az érintés nélküli pillanatok. Aztán összefutottam egy régi kedves kolléganőmmel, akivel szorosabb kapcsolatba kerültem. Talán az ő közvetlen, kedélyes, vidám, életet szerető, bánatomat felkaroló személyisége volt az, aki kibillentett a magányomból, az önsiratásomba ragadt életemből.
   Gyakran vendégeskedtem nála. Maja, nálam vagy tíz évvel volt idősebb és talán bölcsebb is. Remek ebédeket főzött, régi történeteket mesélt és lassan rájöttem, hogy egyedül is lehet élni.
     - Ágneském! – mondta egyszer – Nézz rám! Én már nagyon régóta a magam ura vagyok csak. Elváltam már régen. Nem mentem ismét férjhez, persze azért nem vonultam kolostorba, de... Majd erről egyszer hosszan máskor! Aztán itt volt anyám, apám. El kellett látnom őket. Majd a keresztlányom lett a lányom helyett is a lányom. Most itt van a problémáival, aztán jótékonykodom, valamit mindig csinálok. Nem érzem üresnek az életem most sem, hogy már nem vagyok aktív dolgozó. Hát neked is meg kell találnod önmagad ismét. Másfajta életformát kell élned. Túlságosan hozzá nőttél a férjedhez. De hát egyszer minden befejeződik. Eltűnődhetsz most az életed értelmén. Megjártad már a hegyek-völgyek nagy részét, de a tetőt még nem érted el, még van néhány girbe-gurba utacska amit talán eddig kihagytál. Gondolj arra, hogy a csúcsra még fel kell érned. Persze az sem biztos, ha netán tán eléred a csúcsot, és amit majd magad alatt, magad körül látsz, az békét ad majd a lelkednek. Az is lehet, hogy inkább majd felborzol, kétségeket ejt benned, hogy mi mindent hagytál ki az életedből... De ezzel ne törődj! Mert a fák továbbra is zöldek lesznek, a tó vize kéken ragyog neked, melegen süt a Nap, a szellő simogatja majd a bőröd, hallgathatod a madarak csivitelését, tavaszi, vagy nyári illatok keltik benned a boldogság érzetet. Az, hogy dobog a Föld szíve, hogy ezt te is érezheted a világ egyik legnagyszerűbb műve. Mert, aki meghal... Annak a teste... Talán a lelke él... Nem tudom... Ezen már sokat elmélkedtem, de ezt most hagyjuk. Neked viszont még él a tested is. Tehát?   Hallgasd meg a természet minden szavát, szívd be az illatát, erőt ad, majd meglátod! Merj belevágni a girbe-gurba ismeretlen utacskáid megjárásába! Értesz engem?
     Hát valahogy így zajlott le az a beszélgetés, ami után valóban érezni kezdtem, hogy vagyok. Ha egyedül is, de vagyok. Így merültem el a zenében, a könyveimben, napi munkámban. Lassan ismét értelme kezdett lenni a létemnek.
   Csatlakoztam egy túrázó társasághoz, új ismeretségek kötődtek, újra odafigyeltem a külsőmre, újra embernek, s leginkább nőnek éreztem magam. Csak éppen Attila szeretete hiányzott. Vagy talán már nem is Attiláé. Csak egyszerűen ismét szeretve szerettem volna élni. Amikor erről beszéltem Majának egyik látogatásakor, hosszan elgondolkodott, majd így válaszolt:
          - Édes Ágneském! Mindent nem kaphat meg az ember. Hiányzik a szerelem, a szeretet. De hát ezt már megkaptad, nem? És nem két évre, hanem hosszú évekre. Szeretve lenni? Mondod. Sokféle szeretet van. Szerelem, anyai szeretet, gyermeki szeretet... Neked is vannak gyermekeid, kicsi unokáid. Hát ez nem elégít ki téged? Vagy nem vagy szeretve eléggé általuk? Tudom, ez másfajta érzelem, mint amit kaptál és adtál a férjednek... Aztán ki tudja? Még az is lehet, hogy egy késői szerelem is meglátogat... Látod, én ez utóbbit nem ismerhetem igazán. És mégis kiegyensúlyozottnak, boldognak érzem magamat. Sok mindenben leltem örömet, magam választottam az utam, tehát szemrehányást a kihagyott esetleges boldog pillanatokért nem tehetek senkinek. De nem is akarok. Megbékéltem mára már az életemmel. Ne hidd, hogy nekem soha nem volt keserű pillanatom. Mindenkinek van. Tudni kell ilyenkor egy új gyökérbe kapaszkodni, egy új magba, ami majd új életet hoz az embernek. Hát így sikerült nekem. Édesanyám iránt érzett szeretetem olyan nagy volt, amit én neked elmondani nem tudok. Mindig éreztem, talán még most is, hiába engedte el a kezem, amikor már felnőtt lettem, a szívemet örökké fogta. Tudod, mi tesz engem boldoggá? Gondolkodtam ám ezen én is. Azt hiszem az, hogy mindig igyekeztem békéssé, széppé tenni az életemet és persze a hozzám közel állóékét is. Már aki hagyta. Talán tettem valamit... Nos?- nézett rám ekkor kérdőn – Meggyőztelek kicsit?
     - Köszönöm. Értelek Maja. És sokat, nagyon sokat segítettél. Azt hiszem lassan megértem, amit mondani akarsz nekem. Mindazokat, akiket szerethettem, beleértve szüleimet is, Attilát és a gyerekeimet, azok gyerekeit és másokat, akik közel álltak hozzám, bennem élnek, részemmé váltak. Talán most kezdem valóban érezni ezt, és lassan nyugalmat is így találok. Igazad van. Voltam már szerelemmel szeretve és lassan felismerem, hogy van másféle szeretet is a világon. Gyertyát gyújtottál a lelkemben Maja. A szeretet békésen lobogó gyertyáját.
     Maja láthatóan elérzékenyült, majd érzékenységét takarva gyorsan töltött boros poharunkba utánpótlást. Nevetve koccintott velem.
   - Na, édes Ágnesem, akkor egészségünkre! És gyere el velünk nyáron, arra a tíz napos toszkániai útra! Meglátod majd, hogy micsoda gyönyörűség vár ott rád!
      Hát ezek a gondolatok motoszkáltak még a fejemben ezen a forró, fülledt augusztusi reggelen. Lassan felkeltem és készülődni kezdtem a napra. Halk zene szólt, René Aubry-t hallgattam. Éppen a kávémat szürcsölgettem elgondolkodva, amikor megcsörrent a telefonom. Maja volt.
    - Szervusz, édes Ágnes. Nem zavarlak?
   - Nem. Éppen a kávémat iszom, nemrég keltem, kicsit rosszul aludtam.
   - Ne is mondd! Iszonyú ez a hőség! Kérdezném, hogy lenne-e kedved egy kis kiruccanáshoz? Az öcsém meglátogatott Kanadából. János, akiről már annyit meséltem neked... Jól meglepett. De majd a többit szóban! Kivinne bennünket a velencei tóhoz, örülnék, ha te is velünk tartanál!
    Örömmel vettem a meghívást. Két óra múlva már az agárdi parton élveztük az augusztusi fülledt, forró nyár szépségét. Néztük a szembeni Velencei-hegység vonulatát. Kerestük Pákozd és Sukoró körvonalait, fürödtünk a kellemes vízben, beszélgettünk, gondolatokat cseréltünk. Minden olyan emberi és felszabadult volt ezen a napon. Azt hiszem, a szeretet karolt át bennünket, amire a természet fűszerként keverve különleges színeket és illatokat szórt ráadásként.

 

tango.jpg

 
 
 
Tangó
 
 
Vanilia  és málna illata keveredik emlékeimben.
 
A sütőben rozmaringos csirke pirosodik.
Mélyvörös ,málna és rózsaillatú Merlot-ot
ízlelgetek, miközben szemem az óramutatót lesi.
Jöttödet várom.
Minden előkészület neked szól.
Az étkezőben az asztalon hófehér
damaszt abroszon, mélykék tányérok mellett
rendben sorakozott evőeszközök, csillogó
poharak állnak, a vázában egy szál fehér rózsa,
az asztal közepén kétágú gyertya ég.
 
Ledobom kötényem.
A zuhanyrózsa alatt
kókusz és rózsaillatot varázsolok bőrömre.
Frissen és illatosan ,e gy mozdulattal bebújok
könnyű, testhez simuló
mélyzöld, gyöngypántos selyemruhámba.
A  nyári szandálom is
 lábamra talál.
Gesztenyebarna hajamat
megcsavarom, franciás konty lesz belőle.
Leheletnyi sminkkel szépítem még magamat,
majd kisétálok a nappaliba, megnyomom a gombot zenegépemen.
 
És Te, egy testet és lelket borzoló szaxofon szólóra
lépsz már a szobámba.
Pontosan érkezel. 
Vörös rózsáidat
egy régi, nagymamától örökölt altwien
vázába helyezem.
Leülsz a kanapéra, kék szemed mosolyog,
és tekinteteddel érezhetően
végig csókolod testemet.
 
Aperitifnek vilmoskörte
dukál, mindketten cigarettánkba szippantunk,
kölcsönösen udvariaskodunk, majd a vacsorát
tálalom. Ízlik a főztem, látom rajtad.
Beszélgetésünk
is oldottabbá válik.
Majd vaníliás málna-parfém jelzi a vacsora
végét.
 
Vörös boros poharunk összekoccan,
 felállunk, a kanapé
felé indulnék,
de ekkor megszólal Jacob Gade:
Jalousie tangója.
 Lekapcsolod a villanyt, csak a
gyertyák világítanak.
 
Könnyű nyári szellő lengeti
a függönyt.
Te átfogod a derekamat, arcom arcodhoz ér és
 vaníliás - málna, rozmaringos sült-csirke illatában buja
szerelmi zsongásban, egymásba felejtkezve tangózunk, tangózunk...
 
Hallgasd meg!!!!
 

margaretas.png

 

Adél és a boldogság
 
     Adél olyan, mint egy naptár. Minden napja kész tervvel indul. Táskájában apró cetlik. Mikor mit kell vásárolni, hányra és hová kell menni. Kivel kell találkozni, melyik gyereknek mikor van valamilyen fontos teendője. Az íróasztalán pedig a naptár figyelmezteti az éppen aktuális dolgokra.
    Lassan már tizennyolc éve csinálja. A gyerekek számára soha nem jelentettek nyűgöt, terhet. Nem volt testvére. Pedig mindig vágyott volna legalább egy bátyra, vagy húgra. Így aztán ő bepótolta. Három gyermek édesanyja lett. A két nagyobbik között csak tizennyolc hónap a korkülönbség. Tulajdonképpen a harmadikat a férje már nem nagyon akarta. Dani a másik két gyerek születése után, csak hat évvel később jött a világra. Mára már csak a legkisebb kísérgetése maradt, de még így is koordinálnia kell a családot. Férje elfoglalt, annyi a munkája, hogy csak késő este jár haza, és hát gyakran utazik. Csak a hétvégék maradtak meg számukra. Így szinte minden teher Adél vállán nyugszik. De töretlen erővel teszi a dolgát. Néha szeretne megpihenni, kicsit elnyújtózni a kerti nyugágyon, olvasni, vagy csak behunyt szemmel feküdni és élvezni a Nap sugarát, közben  zenét hallgatni. De ez ritkán adatik meg. Ráadásul a munkája is gyerekek között telik. De hát ő mindig  szerette az apró emberkéket. Számára a gyerekek olyanok, mint a virágok. Gondozza, ápolja őket. Gyomlál, simogatja őket, mesél nekik és gyönyörködik bennük, ahogy illatoznak, és boldog, amikor visszamosolyognak rá. Csak a férje mosolya hiányzik, a férje ölelő keze, a kezdeti beszélgetéseik, amik szép lassan elmaradtak, vagy inkább megváltoztak, ahogy a gyerekek megszülettek. Ha erre gondol csak nagyot sóhajt, kicsit összeszorul a szíve, de teszi tovább a dolgát. Hogy meddig? Ezen nem is gondolkodik. Abban hisz, hogy ahogy a gyerekek nőnek, köztük is visszaáll majd az egykori igazi meleg társkapcsolat. 
 
   Ádám, a férje, anyagilag ellátja a családot, hiszen az ő kis fizetése kevés lenne ahhoz, hogy olyan színvonalon éljenek, ahogy az mára megadatott. Mégis a szép díszes torta, a nagy családi torta, így nem kerek. Tudja ő ezt nagyon jól. 
      Adél hol zeneórára, hol sport órára kocsikáztatja Danit, a legkisebbet. Minden másnap ötkor ébred – ezt legalább férjével megosztva csinálják – mert Lilinek reggelit ad, közben a többieknek is elkészíti a tízórait, a reggelit, majd a kislányt kocsival leviszi az állomásra. Három éve kiköltöztek egy Pest melletti kis községbe, egy nagy családi házba. Lili most nyolcadikos és egy budai tizenkét évfolyamos egyházi iskolába jár. Ezért aztán korán kell indulnia, hogy időben beérjen az iskolába. A nagyfiuk, Zalán, már tizenhét lesz lassan, ő egy pesti gimnáziumba jár, neki a legegyszerűbb a közlekedés.
    Reggel, amikor az állomásról visszaér a lakásba, indítja Zalánt. Aztán lassan Dani és férje is felkelnek, ő pedig tálal, csomagol, a mosogatógépbe rakosgatja az edényt, két falatot ő is bekap, közben egyfolytában duruzsol a legkisebbnek, a férjének, majd indulnak együtt. Ádámot, a férjet, kiteszi egy metróhoz közeli helyen, aki onnan megy a munkahelyére, Danit pedig elszállítja az iskolába és éppen, hogy beesik a munkahelyére, ahol már várják az apró óvodás gyerekek. Hát ilyen a reggel.
    Az este? Az sem könnyebb. Időnként bevásárlás, közben Dani szállítgatása, telefonon értekezés a másik két naggyal, mi is történt velük. Szereti tudni, hogy minden rendben van-e. Általában hét - fél nyolc körül már haza is ér. Gyors vacsora, érdeklődés mi volt a sulikban, időnként vita, nem könnyű két kamasszal, még akkor sem, ha aránylag jól nevelt gyerekek. Majd, ha már mindenki megvacsorázott, lefürdött, esti puszik, Daninak még egy apró mese, mert igényli. És utána jöhetne a pihenés. De nem. Akkor még az összegyűlt szennyes ruha berakása következik a mosógépbe. Az öttagú család után hamar összegyűlnek a szennyes ruhák. Majd folytatódik a házi munka: mosogatás, csak úgy nagyjából rendcsinálás a konyhában, aztán összerakja a gyülekező vasalni valót, ami majd hétvégére marad. Kimegy még a teraszra és a kertbe. Nyáron kötelező az esti locsolás is. Mire minden apró teszem ezt - azt munkával elkészül és lefürdik, lassan tíz óra felé jár az idő. Nagyjából ilyenkor tér haza a férje. Néhány megszokott kérdés, válasz. Ekkor már halálosan fáradtnak érzi magát. De nem mondja, nem mutatja. Néha még belenéz a számítógépbe, megnézi a leveleit, vagy elolvas valamit. Aztán már tizenegy körül ágyba is kerül. Könyvet vesz a kezébe, de szinte belealszik. És reggel minden kezdődik elölről.
 
    Mindig nagyon várja a hétvégét, a szüneteket, amikor majd kicsit könnyebb lesz, amikor majd elmennek közösen kirándulni, evezni, kicsit talán világot is látni. Olyan igazi közös családi életet élni. Néha elgondolkodik, hogy jól van-e ez így, ahogy most megy. Nagy a család, sok a teendő, akadnak kisebb-nagyobb gondok is. De pontosan tudja, hogy erre vágyott. Igaz, nem tudta, hogy mennyi teher szakad majd a nyakába.  Nem tudta, hogy egykori színház, mozi és egyéb szórakozás csak módjával marad majd. De nem bánja. Jó érzéssel tölti el, minden fáradtsága ellenére, hogy szeretetben él és szeretet ad ő maga is. Örül, hogy három, egészséges, szép, eddig sikeresnek mondható gyermeke van.
    Többször megtapasztalta, hogy sokan nem értik őt. Sokan, akik karriert futottak be az évfolyamtársai közül. Gyakran kérdezgetik egy-egy osztálytalálkozón, hogy boldog-e? Nem túl szürke, unalmas így az élete?
   Ő pedig mindig visszakérdez: – Miért, te boldog vagy? Mi az, hogy szürkeség és unalom? – szinte nevetve mondja ilyenkor – Hát az én életem egyáltalán nem unalmas és szürke. Minden van benne. Nem tudom a tiétekben van-e annyi színes, értékes pillanat, mint az enyémben. Tudjátok, én elfogadtam a mostani életemet a három gyermekkel, a nem igazán tökéletes férjemmel, de hát én sem vagyok tökéletes, mint ahogy senki. Elfogadtam a nehézségeket, mert nem tehetek mást. De szeretetben élek. Szerelem is volt. Azt is megismertem. Biztosan így vagytok ezzel ti is. Csak hát a szerelem egy idő után vagy átalakul szeretetté vagy nem. Ez már egy más érzés.  Vagy, ha elmúlik, akkor ti örökké a szerelmet kergetitek? Ha igen, akkor biztosan nem vagytok boldogok. Igyekszem minden nehézség ellenére belső harmóniát teremteni magamban, elfogadom a közvetlen családomat olyannak, amilyen. Persze sok mindent megteszek, hogy azért csiszolódjunk, változzunk. Bevallom, ez sem mindig sikerül. Igaz, hogy ehhez én egyedül nem lennék elég. De van köztünk szeretet, ragaszkodás, vannak közös emlékeink, van jelenünk és talán jövőnk is. Én nem zárkózom el semmitől. Eléggé megértő vagyok. Persze, akad hiányérzeteim is. Néha türelmetlen is tudok lenni. Mit mondjak? De hát ki az, aki tökéletes és hibátlan életet él?  De azért  békével élek magammal. Talán ez segít hozzá az általatok kérdezett boldogságérzethez, ami nem folyamatos. Nekem is vannak hullámvölgyeim... Nekem nem nyűgöt jelentenek a család terhei, a gyerekeim, a férjem mániái. Ha belenézek a gyerekeim ragyogó szemébe az már maga a boldogság. Vagy, ha látom a szép virágos, fás kertemet és kicsit megpihenhetek benne, hát az is boldogság. Ami meg hiányzik, majd visszajön... Az is lehet, hogy túlságosan optimista vagyok. Néha bizony nagyon elfáradok. Aztán erőt kapok ismét. Van honnan feltölteni a lelkemet. Nos. Ennyi. De talán még fontos lehet:  azt hiszem belül mindig gyermeki maradtam... Merek gyermek lenni... Egy gyermek mindig tiszta lélekkel nézi a világot...  Hát ezt gondolom a boldogságról.
    Jól látta, hogy egy-két egyedül élő, vagy elvált volt évfolyamtársa furcsán és kissé hitetlenül néz rá, ahogy elmondta gondolatait. Nagy vita alakult ki közöttük. Részben igazat adtak neki, de úgy érezte még az elmondottak után sem értették őt.     
   Pedig  őszintén gondolta azt, amit mondott. A szeretet erejében hitt a legjobban. Egyet megtanult, még a nagyon szeretett nagymamája példája nyomán. Mégpedig azt, hogy a reményt soha nem szabad feladni. És, hogy valaki boldog lehessen, azért bizony meg kell küzdeni. Ha valami nem tetszik, vagy nem úgy mennek a dolgok a házasságban, nem kell azonnal elválni, elmenekülni, mint ahogy azt manapság oly sokan teszik.
      Így aztán, jómaga is abban reménykedett, hogy egyszer talán a torta is kerek lesz. A  boldogság tortája, amit Ádámmal ketten sütöttek, de a folyamatos díszítése, ízesítése, úgy érezte, egy ideje csak rámaradt.