Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pillanatok az életből

2012.10.18
 
 

carmen.jpg

 
 
 
Borús reggel
 
 
 
Száraz köhögés. Idegesítő. Fojtogat. Mintha tüdővészes lennék. Mi okozza? Nem tudom. Csak úgy jön. Váratlanul. Már néhány napja tart. Talán el kellene mennem orvoshoz. Hát így ébredek.
   Felhúzom a redőnyt. Semmi tavaszi meleg, fény. Szürke felhők úsznak a magasban. Szitál az eső. Szomorú idő. Bár néhány fa már apró kis falevelekkel díszíti a dombot, ahová az ablakom néz. Már alig várom a májust, mert akkor majd csupa-csupa zöld takar be mindent. Talán a kedvem is jobb lesz majd ettől. Az erkélyemen azért már apró kis ládikókban bordó, babarózsa és téglaszínű muskátlik teszik tavasziasabbá lakásom egy szeletét. Még egy nagy rozmaring is illatozik nekem egy cserépben. Ha süt a Nap, kiülök a szétnyitható, kényelmes strandszékemre. Hátradőlők benne. Behunyom a szemem és napfürdőt veszek. Már kora tavasszal. Hamar barnulok. Sokan az ismerőseim közül, azt hiszik, hogy valami egzotikus, meleg tengerparti helyen jártam, mert már kora tavasszal szokatlanul barna a bőröm. No, persze. Az én anyagi körülményeim közepette! Jamaica, vagy a kanári szigetek... Esetleg a Bahamák. Gondolatban, képzeletben esetleg. Végül is, ha behunyom a szemem és hozzá még valami kellemes zenét is hallgatok, akkor talán ott ülök a homokos, meleg napsütötte óceán partján, még a víz hangját is hallom. Néhány percig, vagy akár egy óráig is. Csak képzelet kell hozzá. A zene pedig számomra nagyon fontos. Megnyugtat, feltölt, mint ahogy  a napfény is. Robbanásszerű érzelmek zajlanak bennem egy jó zene hallatán.  De most szürke a hangulatom. Bekapcsolom a rádióm CD lejátszóját. Charlie Parker Lover Man című számát hallgatom, miközben csak úgy céltalanul sétálgatok a szobámban. Teszek-veszek. Tárgyak vesznek körül. És sok-sok könyv. Nyújtózkodom. Bevonulok a fürdőszobámba. Jó, meleg zuhany, illatos habfürdő. Majd bebugyolálom magam egy vastag fürdőköpenybe. Bőröm illatos. Felfrissültem. Néhány reggeli falat. Majd egy erős forró kávét kortyolgatok. Giovanni Marradi Only You száma szól már. Lehuppanok a fotelba. Elérzékenyülök. Szemem behunyom. Látom magunkat. Gyönyörű nyáreste volt. Homokos tengerpart, holdfény, és mi ketten ülünk a vízparton, lábunkat simogatja a tenger lassan kicsapódó hulláma... Meleg, érzékeny kéz simogat...      Hirtelen nyitom ki a szemem, a múlt elvész. Ránézek az órára. Még van  egy kevés időm, aztán majd  rohannom kell, órám lesz. Sok kis kamasz várja, vagy nem várja a mesémet, aztán a filmet. Ma éppen Carmen lesz a téma. Merimée regénye alapján.
( Vajon elolvasták a könyvet? Talán egy-kettő igen, de a többség... )  
  Szenvedélyes szerelem, féltékenység, gyűlölet.  A flamenco-tánc nyelvén. Alkotásról, a művészet és élet megfoghatatlan egymásra hatásáról szól többek között Carlos Saura egykori filmje. Antonio Gades, Laura del Sol, Paco de Lucía, Christina Hoyos, Juan Antonio Jimenez szereplésével. Micsoda film volt! Micsoda zene! Micsoda szenvedély... Vajon megértik, átérzik?  Félek, hogy nem. Pedig már jó előre felkészítettem az osztályt. De ők egy más nemzedék. Mégis reménykedem. Ők is emberek. Van lelkük.  Hátha megéreznek valamit a filmből. 
   Szédült sebességgel öltözöm, már kilépnék a lépcsőházba, de visszaszaladok az esernyőmért. Már nem szemerkél az eső, hanem zuhog.
 
 

fuz.jpg

 

 

 

 

Belezokogni a világba

 

   Az életben mindenkinek eljön a pillanat, amikor kényszert érez arra, hogy elvonuljon és belezokogjon a világba. Hogy kihulljon belőle az a hatalmas fájdalom, amit talán már évek vagy évtizedek óta hordoz magában. Így tett Bálint is.

   Hajnalodott. Huszonöt fokot mutatott a kinti hőmérő. Nem rezzent a szél sem, állt a levegő. Úgy érezte megfullad.

    Ott állt egy szál magában a húsz éve felépült kétszintes családi házukban, egy Duna menti nagyközségben, ahová tizenöt éve kiköltöztek Líviával. Akkor még negyvenfelé voltak.

    Minden olyan sikeres volt. Jó állás, vezérigazgatói beosztás egy nagy gyárban. Nem csekély havi bérrel.

   Egy lánygyerekük született, aki ma már asszony, két gyerekkel, férjjel. Összességében jónak mondható középpolgári élet.

   És most összetörve nézett maga elé. Az évtizedekig felépített életük ketté tört.

   Lívia éjjel kettőkor remegni kezdett, fuldoklott, s mire visszaért hozzá, - mert közben telefonált a mentőknek - már csak tágra meredt szemmel nézett a semmibe.

   Bálint lerogyott a halott asszonya mellé. Megsimogatta haját, lezárta a szemét és a szürkülni kezdő hajnalba nézett. Fájdalom ült a mellkasában, a szíve körül.

   Aztán minden ment a maga rendjén: mentőorvos, hullaszállítók. Mire mindez megtörtént, már felkelt a Nap, és újra kezdődött a hőség.

   Kiüresedett szívvel járkált a szobában, lement az alsó szinten lévő konyhába, ivott egy pohár vizet, izzadt homlokát törölgette. Arra gondolt ez az egész csak álom.  Lívia hatvanöt volt. Annyi, mint ő. Egyidősek voltak. Negyven éve házasok. Összezavarodott benne minden.

     Visszament az emeleti szobába, magára húzott egy rövid ujjú nyári inget, egy rövidnadrágot, s úgy rohant le a garázsba, mintha üldöznék.  A kocsi mellett állt a két bicikli. Először csak nézte Lívia kerékpárját, majd félretolta és a sajátjához nyúlt. Kitolta az udvarra, majd az utcára.

    Csend volt a faluban. Még csak ébredezgettek a lakók. Felpattant a kerékpárra és lement vele szokásos útvonalukon a Duna partra.  Líviával  minden nap órákat kerekeztek erre.

    A parton nekidöntötte biciklijét egy nagy fának, ami árnyékot adott. Melege volt, már most. További kánikulát jósolt a meteorológus.  Már két hete tartott. Most arra gondolt, hogy talán ezt nem bírta már Lívia. Leült a fa alá. Nézte a barnás Duna vízét. A túlpartot. Nekidőlt a fának, lábát felhúzta, fejét lehajtotta. Filmkockák peregtek az agyában.

   Lívia nagy kerek barna szemét látta. Az első találkozásukat.  Táncoltak. Még a zenét is hallotta - Only you...- énekelte Elvis Presley egy házibulin. Lívia darázsdereka hozzá simult, belenézett barna csillogó szemébe, és beleszeretett. Nem sok idő telt el, hogy első találkozásuk után összeházasodtak. Megértő, okos asszony lett belőle. Nemcsak feleség, de a szó igazi értelmében társ, és jó szerető.

    Sok barátjuk volt, nagy társasági életet éltek. Lívia jól tartotta magát, szép volt, mutatós. Büszke volt rá. Tudta, hogy sokan elcsábították volna, de Lívia hűséges volt. Pedig ő... Hát igen. Sokat utazott. Volt egy-két kaland az életében. De Líviát soha nem hagyta volna el.

    Most maga előtt látta, amint nagy barna szeme villog és, ott áll előtte dühösen és sírva, miután egyik kalandjára fény derült. Majd szinte érezte, ahogy forró testét ölelgette.A megbocsátás csodás pillanatait élték át.

   Aztán három évvel ezelőtt jött a nem várt csapás. Pedig ekkor még tele voltak mindenféle tervekkel. Lívia egyik este súlyos strokot kapott. Fél oldalára lebénult, fél szemére megvakult, s egyre jobban leépült. Két hónapot volt kórházban, de nem tudtak az orvosok változtatni állapotán. Akkor Bálint, abban a pillanatban azt sem tudta mihez kezd. Állandó felügyelet, állandó ápolás. Az orvos rögtön megmondta, hogy mi vár rá. Egy évig bírta nehéz türelemmel, aztán ápolónő jött néhány órára, de az éjszakák pokoliak voltak. Néha négyszer-ötször is kelt Líviához. Sem a lába, sem a keze nem működött. De az emésztése igen. Lassan belefáradt és néha már azt kívánta, bár csak vége lenne.

    Hát, most vége lett. Mégis fájdalmat, hiányt, ürességet érzett a szívében. Majd egy furcsa, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába.

    Mint egy látomás, Lívia ott állt előtte, csillogó nagy barna szeme rámosolygott, karját nyújtotta.

    Ekkor hirtelen felállt, megrázkódott, felnézett az égre, majd mély férfizokogás rázta meg.

    Elfelejtette a szenvedéssel teli utolsó éveket. Nekidőlt a fűzfának, patakokban folytak a könnyei. Elsiratta Líviát, az eltelt negyven évüket.

    Lassan tért vissza a jelenbe, megtörölte a szemét, lesétált a vízhez. Kezét belemerítette, magára locsolta a hideg vizet, körbe nézett, nagyot sóhajtott, majd visszaindult a fának támasztott kerékpárhoz.

 

Parfümpróba

 

 

  Illatok. Szagok. Milyen meghatározóak tudnak lenni. Még nekünk látóknak is. Akár egy parfüm illat. Akár egy kuglóf, akár egy párna, cigaretta, egy zakó, egy ruha, vagy akár egy bőr illata. Talán még a szoba jellegzetes szaga is az orrunkban marad, vagy a tengerpart sós illata is előtörhet időnként. 

   Emlékszem egy filmre. Al Pacino egy vak ezredest alakított a filmben. A nő illata. Igen. Ez a film címe. Nos, itt volt fontos szerepe az illatoknak, amit ő százszorosan jobban érzett vakon, mint egy látó ember.

  Sokszor évtizedek múltán váratlanul ellebeg egy illat, vagy szag előttünk és hirtelen felbukkan a múltunkból valaki vagy valami, mert az illat emlékeket, érzéseket idéz fel bennünk. Az illatok erősen hatnak ránk, befolyásolni tudják hangulatunkat is. Illatoktól akár ellazulhatunk, vagy éppen energiát is kaphatunk.
   Kellemes, pacsuli, büdös, fojtogató, kesernyés, édes, savanyú, dohos, orrfacsaró, füstös, nehéz, könnyű és még sorolhatnám hány féle illat, vagy szag hatja át életünket. Persze, nem csak érzékeljük, hanem mi is árasztunk egyéni szagokat, azaz testszagot, ami olyan majdnem, mint az ujjlenyomatunk. Kísérletek bizonyítják, hogy a párválasztásunkban is szerepet játszanak az illatok, a szagok.

  A napokban egy bevásárló központban jártam és a parfüm részlegben sétálgattam. Nézegettem milyen sokféle parfüm létezik már. Valóságos édenkert sorakozott a szebbnél szebben formált üvegcsékben. Nos, ki is próbáltam egy-két illatcsodát. Szép komótosan, lassan, ahogy azt kell, a megfelelő helyre szórtam a próbaparfümből. Tudom, hogy minden bőrön másképp bújik elő az illat. Más lesz egy zsíros bőrön, más lesz egy száraz bőrön. Megvártam, hogy az illatanyag, és bőröm kémiai folyamatai kölcsönhatásba kerüljenek. Végül egy Christian Dior, egzotikus virágok, vanília, szantálfa illat összetevőjű parfümére esett volna a választásom. És nem véletlenül. De nem vettem meg, mert túl drágának találtam. Visszaraktam az üvegcsét a helyére. Hirtelen elment a kedvem a további kíváncsiskodástól. Elindultam hazafelé. Szomorúság költözött a szívembe. Pedig már majdnem tíz év telt a magas, szőke, kékszemű, számomra, mindent jelentő férfi halála óta. Tőle kaptam ezt a parfümöt egy felejthetetlen születésnapra. Milyen érdekes! Mintha csak egy kéz vezetett volna ehhez az illathoz. Talán azért, hogy életre keltsem ezen az estén, emlékeimben legalább azt a gyönyörű öt évet, amit együtt töltöttünk szerelemben, haragban, vitákban, de együttvéve: különös, varázsos hétköznapokban és gyertyafényes ünnepekben.   

   Lám, kellett nekem parfümpróba! De talán mégis csak megérte. Újra éltem a már lassan elfelejtett virágos, egzotikus, vanília és szantálfa illatú, fájdalmassá múlt szerelem - emlékemet.

 

nekem-ez-adatott.jpg

 

 

Elfogadni azt, ami adatott
 
 
 
 
    Munka közben történt. Egy külvárosi általános iskolában tanítottam. Éppen olvasás óra volt a harmadik osztályban. Ahogy sétálgattam a teremben, időnként úgy éreztem kibillen lábam alól a talaj, majd a látásommal volt problémám. Heves fejfájás kínzott, igyekeztem a katedrára, leültem az asztalom elé. Nem tudtam koncentrálni. Szerencsére kicsengettek. Néhány szót szóltam a gyerekeknek, majd a tanáriba vánszorogtam, ott lerogytam egy székre. Aztán rohamosan történtek az események. Mentő, kórház, vizsgálatok. Másnapra valamivel jobban voltam, de a bal szememmel nem láttam. Kétségbe estem, amikor ez kiderült számomra. Kérdésemre az orvos megnyugtatóan csak annyit mondott, még vissza van az MRI vizsgálat, nyugodjak meg. Mindent el fog magyarázni. Mire a kedvesem, akivel már tíz éve együtt élünk, csak éppen nem házasodtunk össze, bejött hozzám, nagyjából készen állt a diagnózis, az MRI vizsgálaton is túl voltam. Kezdtem kicsit jobban érezni magamat, bár a szédülésem és a fejfájásom még enyhébben, de jelen volt. Az orvos leültette Pétert, majd ő maga is közelebb hozott egy széket az ágyamhoz és szép lassan közölte a katasztrofális szót: SM, azaz szklerozis multiplex. Majd összefoglalva elmondta ennek okát, esetleges kórlefolyásait, és a lehetséges gyógymódokat, az esetleges jövőmet. A jobb és a rosszabb változatra is kitért. Szíven ütött, amit mondott.
   - És a látásom? - egészen halkan, reményt vesztetten kérdeztem.
    - Sajnos, az így marad. De nem szabad feladni a reményt. Most kap egy injekció kezelést , majd esetleg fiziko-pszichoterápia is szóba jöhet. Enyhe torna, mondjuk úszás, de az később javasolt. Nézze, talán Ön az első csoportba, a relapszussal-remisszióval járó SM (RRSM)tartozik. A név azt jelenti, hogy időnként rohamos, úgynevezett shubokban történő rosszabbodás következik be. Ezt az állapotot teljes vagy részleges gyógyulás követi, és csak viszonylag enyhe maradványtünetek maradnak majd meg. A legtöbb SM általában ilyen formában kezdődik, évente átlagosan egy shub zajlik. Ehhez a formához tartozik az SM jóindulatú változata, melyben az első két shub után több nem jelentkezik, és a tünetek hosszú ideig, akár tíz-tizenöt éven át csekélyek maradnak. Így az állapota nem lesz olyan súlyos, és gyakorlatilag normális, aktív életet tud majd élni. De Sajnos, ez a forma csak utólag, az évek múltával különíthető el biztonsággal.
   Felállt, szinte sem én, sem Péter nem szóltunk semmit. Az orvos megsimogatta kezemet és biztatóan mosolygott.
    - Azért nem feladni a reményt! A pozitív gondolkodás sokat számít a jövőjére nézve.  
 Két hétig maradtam a kórházban. Lassan javult az állapotom. Elmaradt a szédelgésem, a fejfájásom. Azt is megszoktam, hogy látásom kissé korlátozott lett. Volt időm gondolkodni. Napokig csak aludtam, próbáltam enni, de alig volt étvágyam. Péter biztatott, megígérte, hogy elvisz majd egy jó természetgyógyászattal is foglalkozó orvoshoz, ha már otthon leszek.
  Az ágyam az ablak mellett állt, egy nagy gesztenyefa ágaira láttam. Egy kismadár ugrált időnként a fa ágain. Jó volt látni a faágak zöldjét, hallani a madár csipogását. Elsírtam magam. Arra gondoltam, hogy mi lesz a jövőmmel. Mi lesz kettőnkkel. Harmincnégy éves vagyok. Gyereket akartunk. Az sem sikerült. Teljes apátiában voltam. Láttam magamat, amint majd mankóval járok, vagy éppen tolószékben fogok ülni. Péter is elhagy, egyedül leszek, és semmi értelme nem lesz többé az életemnek. És mi lesz majd az ősztől beígért állásommal? Leginkább ez foglalkoztatott. Ugyanis fél éve elvégeztem a média-szakot és szerződést kötött velem az egyik magán TV csatorna, hogy riportokat készítsek egy most induló sorozatukba. Időnként már eddig is bedolgoztam hétvégeken. De azt is tudtam, hogy ez nagy energiát igénylő munka. Most megfordult a fejemben, hogy esetleg nem is tudom csinálni.
  Napokig csak feküdtem, aludtam, és nem volt kedvem felkelni. Aztán egyik nap az orvos erőteljes, de szerető szavakkal kicipelt az ágyból a folyosóra. És csak mondta, mondta lélektöltő szavait.
   - Mondja, kedves Enikő! Fel akar épülni, vagy nem? Mit gondol? A maga akarata nélkül ez menni fog? Kérem, hogy szedje össze magát, nincs veszve még semmi!
 - Minden elveszett doktor úr! Minden! – és ekkor elmondtam neki a médiás terveimet. Azt hittem, majd lebeszél erről.
   - Na, látja! Akkor igyekeznie kell. Az ősz még messze van! Addig meggyógyulhat. De az iskolát és a médiát, a kettőt együtt nem lehet csinálni! Az még egy teljesen egészséges embernek is sok lenne. Nem magának! De először stabilizálni kell az állapotát. És ehhez a maga akarata nagyon kell.
   Lassan hinni kezdtem. Annyira biztatott az orvosom, anyám, a testvérem és Péter is, hogy kezdett visszatérni az életkedvem. Erőre kaptam. A kórház után még betegállományban voltam, Péter elvitt egy természetgyógyász orvoshoz, aki beállított egy egészen más étrendre, mint amit eddig megszoktam, rengeteg jó tanácsot adott,különleges kezelést,  és a vele való beszélgetések felértek egy pszichoterápiával. Később aztán eljártam úszni is. Néhány hét után már ismét dolgoztam és úgy éreztem minden menni fog. Valami furcsa, belső erő, talán a hit erőt adott. Meg akartam gyógyulni. Meggyógyulni, már amennyire ebből a betegségből lehet. Felkészültem az esetleges újabb rohamra is, de abban bíztam, hogy én a kevés húsz százalék közé tartozom, akik nem tolókocsiban végzik.
   Szerencsére már nyár volt. Az iskolai munkám befejeződött. A TV-ben a főszerkesztőmnek őszintén elmondtam mindent, de láthatóan bízott bennem és segíteni szeretett volna. Féltem, hogy ha megtudja a betegségemet, elküld majd, de nagyon emberséges volt hozzám. Aztán csak egy év lett ebből a munkából. Rájöttem, hogy az én elképzelésem egészen más a médiáról, mint az a valóságban volt. Beleláttam sok mindenbe, ami nekem nem tetszett. Egy idő után pedig éreztem, hogy az a fajta hajsza, amiben élem a napjaimat, nem nekem való. Így aztán feladtam álmaimat és visszatértem az iskolába tanítani.
   Négy év telt el, az első rohamom óta, és csak egyszer volt shubom. Ahogy ezt orvosi nyelven mondják. És most jól érzem magam. Néha azt gondolom, talán csoda történik velem. Minden nap hálaimát mondok Istennek, mert közben mélyen hívő lettem. Megbeszéltem magammal, ha valamikor mégis kiderülne, hogy mindez csak átmenet volt, akkor is megköszönném mindenkinek, aki segített, és főként a jó Istennek, hogy kaptam még néhány szép évet ahhoz, hogy terveim egy részét megvalósítsam és boldog legyek. Mert csak most tudtam igazán értékelni minden nap, minden percének apró örömét és szépségét. Más szemmel nézem a világot. Őszintén mondhatom, hogy ma már elfogadtam azt, ami nekem adatott. Történjen bármi is.
 

 

 

koppany.jpg

 

 


 Szelet a múltból

 

       Erdők, dombok, akácosok, tölgyesek, útszéli szilvafák, apró kis falvak között gurult az autóm. Évtizedek óta nem jártam erre. Egykori szülőfalum, kisiskolás korom itt hagyott emlékei után jöttem.

       A régi tornácos házunk, a vele szemben lévő apró kis zsúptetős házikó, ahol egy kedves öreg néni vendége voltam gyakran. A fenyőfákkal övezett templom, vele szemben pedig egykori iskolám, majd a paplak hatalmas kertje, amit végig bukszus bokrok takartak el. Mennyi fontos, meghatározó történés az életemben! Hányszor elmentem a paplak kertje mellett! Hiszen, erre vezetett az utam az iskolába, a boltba, vagy a templomba. Emlékeztem a meleg augusztusi estékre, amikor a bukszus bokrokon ezernyi kis cserebogár világított. Szinte hallottam a tücskök esti ciripelését is.

    Egyre jobban közeledtem a falu felé. Köröskörül dombok bukkantak elő, a kis falum pedig a völgyben pihenve várt rám. Vagy talán inkább én vártam szívszorongva erre a találkozásra.

    A múltam, a hagyományok mind-mind ott kavarogtak bennem. Olyannyira elérzékenyedtem, hogy a falu határához érve a sírás kerülgetett. Félre álltam a kocsimmal.

    Elérzékenyülten néztem az öreg fákat, a távolban rejtetten futó Koppány patak vonalát, a ráhajló öreg fűzfákat. A patak partot, ahol valamikor annyi sétát tettem. Ahol a szitakötőkkel, madarakkal futottam versenyt, ahol ibolyát szedtem csokorba. Néztem a zöld mezőt. Eszembe villant az akkori barátnőmmel tett kerékpározás a szomszéd falvakba. A kutyáktól való félelmem. Hirtelen magam előtt láttam a siketnéma Amálit. Fogatlan tátogó száját mindig ámulattal és gyermeki kíváncsisággal néztem, és nem értettem, hogy miért nem hangosan beszél. Aztán Jancsi és Kató bukkant fel a múltból. Kató már akkor mestere volt a foltművészetnek, ma így hívják: PATCHWORK. Ugyanis hiába kapott jó állapotban lévő tiszta, bár használt ruhákat, ő mindig különböző színes rongydarabokat varrt a ruháira. Tele lett színes foltokkal. Így öltözött. Ezekben a ruhákban érezhette jól magát. A szüleimnél szolgált a szerelmével együtt. Az alacsony, kackiás bajuszos, fekete hajú, mindig nótázó Jancsival. Kicsit a falu bolondjainak tekintették őket.

   Visszaültem a kocsimba és elindultam a temető felé.

   Most néptelen volt végig az utca, úgy látszott, mintha kihalt faluba érkeztem volna.

   A falu valaha több , mint ezer lakosából már csak közel négyszázan éltek itt. Néhány ház romokban hevert, néhány szépen virágzott, takaros udvara volt, ott lakó, ott élő emberekre utalt. Talán pihentek, vagy éppen a mezőn dolgoztak.

   A temetőben aztán keresni kezdtem nagyszüleim sírját. Két nagy bukszus bokor között megtaláltam őket. Egy befőttes üvegbe vizet töltöttem, majd a csokromat beletéve elhelyeztem Anna nagyanyám, és Ferenc nagyapám megmaradt sírdomborulatára, a kereszt elé.

    A falu leggazdagabb embere volt a nagyapám. Szép nagy tornácos házzal, pusztával, téglaégetővel, erdőkkel, sok-sok állattal, földdel bírt. A pusztáján cselédházakat építtetett. Nagyanyám az ismerősök elmondása szerint valamikor nagyon szép asszony volt. Nyolc gyereket szült, kettő meghalt. Így három fiút és három lányt neveltek fel. Nagyanyám ágyban fekvő beteg lett negyvenéves kora körül. Korán meghalt. Nagyapám bár mindennel elhalmozta, az egészségét nem tudta neki visszaadni és gyakran kereste más asszonyok karjaiban a férfiörömet. Persze én már csak homályosan emlékszem rájuk. Alig voltam három, és öt éves, amikor ők meghaltak.

   Aztán jöttek az ötvenes évek. Szüleim, szó szerint kitelepítették magukat egy baranyai kis faluba, Pécs mellé. Ha ezt nem teszik, talán mi is a Hortobágyon kötöttünk volna ki. Így sem volt valami rózsás a helyzetünk. Aztán a forradalom után visszajöttünk néhány évre. Anyám kitartó utána járásának köszönhetően visszakaptuk a házunkat. Mást nem.  Minden más odaveszett. A puszta, a földek, a traktorok, a többi mezőgazdasági gép az államé lett, a háború pedig elvitte az akkor nagy dolognak számító személy autónkat.

   Elmélkedve a múlton, lassan visszaindultam a temető bejáratához és beültem ismét a kocsimba. Szép lassan gurultam a hosszú Fő utcán, egy-két előbukkanó ember bámult a kocsimra, de én nem ismertem őket. Tulajdonképpen már senkit sem ismertem itt.

  Tizenhárom éves koromban végleg elkötöztünk innen. És azóta, én nem jártam itt. Leállítottam a kocsimat a templomtér mellett. Sétálni kezdtem a templom körül.

   A történelem szerint ez a település Árpád-kori, de egykor a török hódoltság idején a szandzsák székhelye volt. A török aga pedig a mai plébánia épületében lakott. A templom mögötti területen valaha egy vendéglős háza állt, és ennek az udvarán volt a török fürdő, aminek darabjait széthordták még a tizenkilencedik század vége felé. A fürdőt a tőle mintegy két kilométerre lévő Cseszme - erdőben fekvő úgynevezett török-kút látta el vízzel, melyet agyagcsöveken át vezettek a fürdőig. A török világból még egy emlék volt a plébánia udvarán. Egy török turbános fejkő, a hajdani koppányi török temetőből. Vára is volt a falunak, ami a tizenötödik-tizenhatodik században épült. A török ezt csak 1551–1553-ban tudta elfoglalni, visszafoglalása pedig 1689-ben történt. Mára persze a várból semmi sem maradt. A török hódoltságra emlékeztető dűlőnevek viszont még ma is élnek: Csausz-út, Bégkút, Lanyista, Falamurdok, Babadag, Seregrét. Persze sok családi név is volt, amit török eredetűnek mondtak, többek között nagyapám neve is ezek közé tartozott. Aztán voltak itt később zsoldosok, volt hercegi birtok, püspöki birtok, itt is pusztított a kolera. Mindezt azért tudom, mert érdekelt a múltam. Érdekelt, hogy honnan is jövök, kik lehettek az őseim.

     Most idegenül néztem a teret. Minden megváltozott. Alig ismertem rá. Antal József, majd Koppány vezér szobra, a török turbános sírkő körül keringtem, amely a hagyomány szerint a koppányi aga síremléke. A paplak számomra összezsugorodott. A bukszus bokrok eltűntek. Egy régi házból kicsi múzeum nőtt ki. Az iskolámat is átépítették.

     Ahogy elindultam a szülőházam utcája felé, új kis házak sorakoztak, majd amikor befordultam a sarkon, döbbenten álltam meg. Az egykori szép, vaskerítéses, tornácos szülőházam helyén egy össze-vissza tákolt, félig lerombolt épületet találtam. Az udvaron nem állt ott az alsó, kicsi ház, ahol egy cimbalom állt, ahol apám a faluban megalakított zenekarával tartotta a próbákat, nem álltak a nagy gesztenyefák, ahová sokszor felmásztam, és onnan ábrándoztam bele a világba. Eltűnt a ház elől a két nagy fenyőfa, eltűntek az édesanyám által gondosan ápolt virágokban gazdagon pompázó gruppok is. Semmi, de semmi nem maradt. Minden olyan idegen volt, olyan lepusztult, olyan elhagyott.

   Sietve mentem vissza a templomtérre. Megkerestem a kocsimat, beültem. Összeszorult a szívem. Hát ennyi maradt a múltamból? Ennyi. De miért is csodálkozom? Kérdeztem magamtól. Aztán, ahogy már kijutottam a faluból emlékezetemben felvillant egy virágvasárnapi körmenet.

    Az utcánkban álló Szűz Mária szobrot fehér és bordó virágkoszorúk borítják be. A kerítéseket is illatos, színes virágfüzérek díszítik. Ünneplőbe öltözött férfiak, nők, és gyerekek vonulnak a templomba. Áhítatos szent mise és körmenet következik. Aztán jön az este. A Gyöngyös Bokréta női és férfi tagjai pompáznak híres népviseletükben. Szebbnél-szebb dalokat énekelnek és táncolnak. Az asszonyok bő, pufándlival emelt színes bársonyszoknyában, gyönyörű hímzett felső rékliben vannak, fejükön szebbnél szebb főkötő díszeleg melynek sarkai a pillangó szárnyaihoz hasonlóan állnak szét. A férfiak pedig gazdagon hímzett fehér ingben, rojtos fehér bő gatyában és fekete, sűrű zsinórozású mellényben ropják a táncot. Fejükön kalap, amibe rozmaringszálat tűztek. Én pedig anyám kezét fogva állok ott és csodálattal bámulom ezt a színes forgatagot. Este pedig? Nagy konyhánkban hatalmas asztalon vadhúsból készült vacsora. Erdei vadban gazdag volt itt mindig a környék. Aztán sütemény és tortacsodák következtek. Összegyűlt a nagy rokonság. Együtt örülünk, ünneplünk. Poharak koccannak, apám előveszi hegedűjét, az egyik nagynéném dalra fakad...

     Valahogy így történt. Még most is hallom fülemben a hegedű hangját, hallom a kacajokat, a beszéd zsongását, látom a mosolyokat, és szinte érzem az emeletes, tulipánra emlékeztető grillezett torta mézes illatát.    

 

 

sopron.jpg

 

 

 

 Hőség


Árnyékban is harminchat fok volt. Nem kevesebb. Iszonyú hőség. A levegő páratartalma miatt szinte alig kapott az ember levegőt. Pillanatok alatt izzadságtól gyöngyözött az ember teste.
Elcsigázottan mentem a Rákóczi úton, két nehéz bevásárló szatyor a kezemben. Napszemüveg a szememen. Izzadt még a hajam töve is. Megálltam, és behúzódtam egy cipőket áruló bolt kirakata mellé, letettem a szatyrokat. Napszemüvegemet feltoltam a homlokomra. Elővettem egy papír zsebkendőt és törölgetni kezdtem tarkómról az izzadságcseppeket. Aztán, mint egy látomás, mintha csak a forró aszfaltból lépett volna elő, egy napszemüveges fiatal férfi állt mellém. Kicsit előrehajolt és az arcomat kutakodta. Ránéztem, kicsit hátrébb léptem és már éppen mondani akartam valami kacifántost neki, amikor hirtelen felbukkant a múltból Gergő, az egykori elillant szerelem emléke.
Jól ismert hosszú ujjaival, a napszemüvege felé nyúlt, feltolta a homlokára. Mosolya és szelíden mosolygó szeme még a régi volt. Tíz éve nem láttuk egymást. Akkor régen, útjaink elváltak, kapcsolatunk megszakadt. Ő külföldre ment én pedig miután elvégeztem a főiskolát, férjhez mentem.
- Szervusz, Irén-Szirén – mondta mosolyogva. Mindig így hívott. Irén-Szirén. Akkor tetszett. - Megismersz? Eljöttem érted. Tudom, sokat késtem...
- Késtél? – azt hiszem kissé gúnyosan elhúztam a számat, ahogy kérdőn néztem rá, majd folytattam – Nem találom viccesnek a humorodat, ha annak szántad! Amúgy nem sokat változtál. Talán izmosabb, férfiasabb lettél és a szakállad új nekem... Meg az is, hogy itt teremsz, mint az égből a villámcsapás – mondtam aztán kissé rezignáltan, és a hőségtől kissé megviselten - Értem jöttél? És honnan? Hiszen nem tudsz rólam semmit... Beszélsz hülyeséget Gergő! Pont olyan komolytalan vagy, mint voltál! Nem a színpadon vagyunk, hanem a földön...
De ő továbbra is mosolyogva nézett rám, majd pillantása a két bevásárló teli szatyromra esett.
- Segíthetek? Hazafelé mész ugye? Tudom, hogy itt laksz valahol a közelben... Végre hazatértem, persze nem végleg... – mondta mindezt úgy, mintha csak tegnap találkoztunk volna és kezébe vette a két szatyrot - Na, akkor induljunk! Ha már így összefutottunk!
- Gergő! Kösz, nem kell segíteni... Megy ez egyedül is... De hát hogy kerülsz ide? Mégis, hogy gondolod, hogy ennyi év után...
- Gyere utánam, jó? Tök mindegy, hogy mennyi év... Nekem te éppolyan maradtál, mint voltál... Remélem én is neked.
Hirtelen megállt. Letette a földre a két szatyrot. Elém lépett, megfogta mindkét kezem, kezet csókolt: - Ahogy mondtam, késve, de itt vagyok. És nem viccnek szántam. Nem tudtalak elfelejteni... Ha hiszed, ha nem. És most, hogy újra látlak... Itt van a kocsim a szomszéd utcában. Aztán majd mindent megbeszélünk, ha te is úgy akarod. Mindent elmondok majd. Emlékszel még az O’Neill darabra, amit az egyetemi színpadon játszottunk? Emlékszel a próbákra?... Nekem az nagyon meghatározó volt... De menjünk azért! Kész trópusi hőség van itt.
Amikor megcsókolta kezemet, éreztem a szívem megdobban. Gergő kiszámíthatatlan volt mindig. De így szerettem őt annakidején. Mindig olyan könnyed volt, de mégis komoly, okos és hát gyermekien játékos. De most, hogy a múltra emlékeztetett és csapongott ide-oda, ugyancsak meglepődtem.
- Az eszem megáll Gergő! Ezt most miért is kérdezed? Hogy jön ez ide? De ez nem színház itt! Vagy azt képzeled? És hát a múlt elmúlt, bár része maradt azért az életemnek... Kérlek, hogy állj meg! Nem megyek sehová. Itt lakom egy köpésre. Csak nagyon melegem van és így a harmincas éveim közepe felé nehezen viselem ezt a hőséget...
De Gergő csak ment előre, én meg loholtam utána, aztán beültem a kocsijába és pillanatok alatt hazaröpített. Nem beszéltünk. Én csak néztem a most rövidre vágott kissé őszülő haját, fogadtam szelíd barna mosolyát. Aztán amikor a nagy bérház elé értünk, kisegített a kocsiból. A homlokán neki is izzadtságcseppek voltak. Láthatóan melege volt.
- Nem semmi ez a hőség! Azért a tengerparton kellemesebb. De majd meglátod, ha eljössz velem... Na,szóval akkor itt laksz – felnézett a szürkére festett bérházra – Egyébként tudtam. Péterrel már találkoztam és mindent elmondott rólad. Készültem hozzád, de úgy látszik a sors is ezt akarta. Ahogy te mondtad. Villámcsapásként találkoztunk ... És ez így sokkal jobb. Régebben beszédesebb voltál... Vagy? Haragszol még? Bár ezt én is mondhatnám. Nem válaszoltál a leveleimre!
- Az utolsó találkozásunk elég régen volt Gergő. Sokáig haragudtam rád. Volt is rá okom, nem igaz? Tíz éve, hogy elmentél. Amúgy meg miért írtam volna bármit is... Elillantál, köd lettél... De mindegy. Rég volt. Pétertől azért én is tudok rólad valamit... De majd elmeséled az életed, ha akarod... Ezek szerint tudod, hogy egy Strindberg-i vagy ha jobban tetszik O’Neill-i házasságon vagyok túl. Tudod az a sem veled sem nélküled érzelmi pokol amiben éltem... De ne itt társalogjunk! Gyere utánam!
Kinyitottam a nagy, kovácsolt vaskaput. Beléptünk a kissé hűvösebb kapualjba, majd indultam előre, hogy az utat mutassam. Lift. Legfelső emelet. Kulcskeresgélés, ajtónyitás. Elvettem tőle a szatyrokat majd Gergőt betessékeltem a szomszéd háztetőkre néző nappalinak kinevezett szobámba, ami elég nagy volt. Miután a szatyrokat leraktam a konyhába, Gergő után siettem, kicsit felhúztam a redőnyt, és az elmélázva álldogáló férfira néztem. Életemnek majdnem négy évig volt része, most mégis kicsit idegennek éreztem őt.
- Tétován mozdultunk mindketten. Ahogy ebbe a zárt térbe kerültünk, érezhetően zavartak lettünk.
- Ülj le Gergő! Hozok valami üdítőt... Én pedig, ha nem haragszol, veszek egy gyors zuhanyt, mert csurog rólam a veriték...
De Gergő nem ült le, egy gyors mozdulattal közelebb jött hozzám, kezébe vette arcomat, mélyen a szemembe nézett, majd összetűzött hajamból kivette a csatokat. Vörös, sűrű göndör hajzuhatagom a vállamra omlott. Úgy álltam előtte, mint egy mozdulatlan szobor, de amikor kezével átölelt és belecsókolt izzadt nyakamba a régi, hozzá kapcsolódó érzelmeim, mint a gejzír, úgy törtek fel bennem.
Valamikor tíz évvel ezelőtt úgy ment el, hogy nem tudtam disszidálási szándékáról. Óriási tüskét és űrt hagyott bennem, de ahogy teltek, múltak az évek lassan lecsendesedett bennem az első nagy szerelem érzése. Lecsendesedett. De nem zárult le, és ezt mindig tudtam. Talán a szerencsétlen házasságomban is ott volt mindig. És most minden felszakadt bennem.
Hőség volt ezen a nyáron, furcsa trópusi hőség. Fülledt meleg, időnként kibírhatatlan páratartalommal, hirtelen jött esőzésekkel, viharokkal.

rokonlelkek.jpg

 

 

 

Rokonlelkek
 
 
 
   Volt egy nagynéném. Nagyon szép nő volt valamikor. Ahogy később megtudtam, versengtek érte a korabeli férfiak. Mert nemcsak szép volt, de okos is.  Néhány éve, hogy meghalt. Sajnos csak későn ismertem meg. Szinte a halála előtti hetekben. Teljesen véletlen volt, hogy egyáltalán a házába kerültem. Azóta, hiszek a sorsban.  Nekünk találkozni kellett.
    Akkor már nagyon beteg volt. Emlékszem, hófehér, ropogós, jó illatú ágyneműben, derűs nyugalommal feküdt a szépen faragott kettős ágyban. Nagy, barna szemének fényét még így betegen sem veszítette el. A halála előtti napon egy közepes méretű fából készült szépen faragott dobozt adott nekem. Arra kért, hogy őrizzem meg, vigyázzak rá. Ekkor lehettem úgy tizenkilenc éves.  
 -  A kincseim – mondta – Az életem legnagyobb kincsei. Rád hagyom. Te biztosan értékeled majd. Érzem, megérzem. Azt hiszem, mi rokonlelkek vagyunk. Kár, hogy nem előbb találkoztunk. A kor meg nem számít. Sok rokonom van. Többek között te is. De hát senkiről sem tudok már évtizedek óta semmit. Eltűntek. Tudod, a rokonok csak rokonok. Vérszerinti leszármazottak, és még sokfajtája van e fogalomnak, édes lányom. Van koldus, szegény, gazdag, okos, buta, semmirekellő rokonunk. S a legközelebbi rokonunk? Hát igen. Ők a legfontosabbak. Anyánk és apánk. Ha őket elveszítjük, akkor már a rokonaink is elmúlnak majd szép lassan. Elkopnak. Már nem leszel fontos sem testvérnek, sem unokatestvérnek. Hidd el, hogy ez így van. Szép lassan elsiratjuk szüleinket, időnként gyertyát gyújtunk az emlékükre és megszokjuk, hogy egyedül kell boldogulnunk a világban. Ha bajban vagyunk, ha panaszunk van... Hová is fordulhatnánk? Egy biztos, hogy nem a rokonokhoz. Mert csak látszatból csóválnák a fejüket, de segítséget nem kapnál. Ha meg sikered van? Akkor irigykednek... Talán, nem mindenkinél, de azért a többségnél azt hiszem manapság ez így van. Szétesett a család, szétesett minden. Egyesek úgy cserélgetik a feleségüket, férjüket, mint a szennyes fehérneműjüket. A gyerekek meg össze-vissza keverednek, ez az én gyerekem, az a te gyereked, ő meg a mi gyerekünk és így tovább. És már ők sem tudják lassan, hogy ki kinek a gyereke.  Szóval, édes lányom, ha nem szereztél közben magadnak vagy inkább, úgy mondanám, ha nem találtál rá a rokonlelkedre, akkor magányos maradsz, mint ahogy én is az maradtam öreg koromra... Mert azt gondolom, hogy a lélek rokonsága talán a vérszerinti rokonságnál is fontosabb. Szorosabb kötelék lehet. Talán a lelki rokonok azért találkoznak, mert közösen kell véghezvinniük egy feladatot, esetleg pontot tenniük egy hosszú ideje megoldatlan ügyre, ami sokszor nem megy aztán zökkenőmentesen. A lelki rokon nem a külsőségek és a külső jelenségvilág szintjén hasonló hozzánk, hanem egy mélyebb szinten, a lelki dimenzió szintjén nyilvánul meg a hasonlóság. Egy életút alatt nagyon nehéz megtalálni.  Persze azért van, akiknek ez megadatik. Sokszor csak egészen idős korban, az életutunk végén eszmélünk rá, valójában kikkel is állunk lelki rokonságban. Ha valakinek megadatik, hogy egy ilyen rokonlélek kísérje végig életét, akkor beszélünk lélektársakról. Miért is mondom én ezt neked? Nos, egyedül neked elmondom, neked beszélek erről. Régóta sír a lelkem.  Azóta, amióta elvesztettem valakit. Valakit, aki a lélekpárom volt, vagy inkább, ahogy mondják a duál párom volt, a lélektársam majd harminc évig. Akivel hosszú és fájdalmas együttlét során csiszolódtunk egymás mellett talán tiszta gyémánttá. Tudom, hogy most ez nagyon művinek, teátrálisnak hangzik. De hát így volt. Nagyon hosszú utat tettünk meg annak érdekében, hogy létrehozzuk a mi kettős szépséges, ragyogó fényű kövünket, a közös életünket. A te lelked is ilyen édes lányom. Érzem. Még fiatal vagy, talán szerencsés leszel, mint én, próbáld megtalálni a párodat. Ha megtalálod, akkor olyanok lesztek, mint két ragyogó ékkő, akik egymást faragták, csiszolták tisztává. Olyanok lesztek, mint a fény, önmagatokban is teljesek és egészek. Majd gondolj rám, ha párt választasz. Jut eszembe! A dobozban van egy bordó ékköves nyaklánc, tedd majd a nyakadba! Szerencsét hoz! És sajnálom, hogy csak most találkoztunk. Tudod, nehéz erről beszélnem, de amióta egyedül maradtam sírni és örülni is már csak magamban tudtam. Nem osztozhattam senkivel. A rokonaim? Ugyan! Ők már csak maguknak vannak. Jó, ha legalább a legszűkebb körben látogatják egymást. De hát mit ér az a szülő-gyermek kapcsolat, ami kizárólag a hétvégékre, vagy inkább ma már egy hónapban egyszer a mama nagy ebédjére összeül? Ez a családnak nevezett gyülekezet.  Esznek, isznak, ejtőznek, majd néhány sztereotip kérdést-választ feltesznek egymásnak és rohannak, mert sietni kell, várja őket az élet. Hát milyen kapcsolat ez? De, elkanyarodtam... Nem félek a haláltól. Felkészültem rá. Talán áhítom is, hiszen a hitem szerint majd ismét együtt lehetek az én gyémánt párommal...- mosolyogva nézett rám, könny csillant a szemében – Ugye megmosolyogsz? Nem hiszel az ilyesmiben...  Még túl fiatal vagy, de érzem, hogy majd idővel te is... Majd gondolj csak rám, ha megtalálnád a lélekpárodat...
    Itt elhallgatott. Behunyta a szemét, békésen elaludt. Én pedig felkeltem az ágya mellől, a dobozt kezembe véve kimentem a hosszú tornácos gangra, ahol a boltíves hajlatokban viruló piros, fehér, rózsaszín muskátlik jelezték az élet szépségét. Leültem a kertbe vezető falépcsőre. Hosszan szívtam magamba a kert illatát. Hársfa virágzott a közelemben és egy nagy fehérvirágos jázmin bokron akadt meg pillantásom. Gondolkodóba estem. Ágota néném mondatai jártak az agyamban.  
    Majd a dobozra néztem. Tétován, lassan nyitottam fel a díszes fadobozt. Furcsa, olyan régi, papír és száraz növény kevert illata csapta meg orromat. Egy zöldköves gyűrű, az említett nyaklánc, néhány fénykép, két levélköteg feküdt a dobozban, néhány szárított virág kíséretében. Az egyik köteg levélen Ágotának, a másikon Mihálynak címzés állt. Fehér és piros keskeny selyem szalaggal voltak átkötve. A doboz legalján pedig egy nagyon régi csatos, rózsaszín fedelű könyvecske feküdt. Ágota néni egykori naplója.  
   Elérzékenyülten vettem kezembe az egyik selyempapírba csomagolt képet. Egy régi dagerrotípia volt. Igéző szemmel nézett egymásra ezen a képen két fiatal pár. Ágota és duál párja Mihály.