Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


23 -27 ( befejezés)

2022.02.21

23

 

       Rékának jót tett a balatoni nyaralás. Majd három hétig üdült Roland szüleinél. Szinte erőszakkal marasztalták. Úgy látta tényleg megkedvelték a szülők is. Otthon érezte magát, jómaga is megszerette a házat és a családot. A nyaralás végére már úgy érezték, mintha valóban egy család lennének. Réka pedig egyre jobban felejtette Bálintot. Mire visszaérkezett a hosszú nyaralásból, már kedvet kapott a Melinda által felajánlott krétai egy hetes úthoz. Roland elvállalta Réka szeptemberi helyettesítését. Ennek köszönhette, hogy rendkívüli szabadságot kapott.

     Alig várta az indulási napot. Korán kelt, a reptéren találkozott Melindával. Megölelték egymást, mindketten jókedvűek voltak. Melinda úgy gondolta cikket ír az úti élményeiből, Réka pedig áttanulmányozta, amit Krétáról tudnia kell, és mindent látni akart.

   - Na, jól vagy? - nézett rá Melinda. Nem baj, hogy elhívtalak? Jó színed van!

   - Jaj, dehogy! Jót tett nekem a hosszú nyári balatoni nyaralás! Hidd el, rendben vagyok. De ezt elmondtam már neked. És örülök, hogy Bálint is visszament Julcsihoz. Ez így van rendjén. Szép lehetett volna talán… De hagyjuk! Melinda ! Nézem, a táblát és nem látok Krétára induló gépet…- nézett most ijedten Melindára.

  - Krétára? De miért akarsz krétára menni? Ciprusra megyünk édes Rékám!

  - Micsoda? Nekem azt mondtad, hogy Krétára megyünk… Vagy rosszul értettem?  Vagy viccelsz velem?  - nézett most kérdőn Melindára.

    - Jaj, csak nem? Lehet, hogy  Krétát mondtam, mert valahogy mindig az jár az eszembe, én ott már voltam.  Ciprusra, Larnacába megyünk. Nem baj? - kérdezte szinte bocsánatkérőn.

  - Hát… Én Krétából készültem  - nevette el magát Réka - De nem baj! Ez a meglepetés! Így sem rossz.

  - Na, ez meglepő! Nem vagyok normális! De menjünk, mert lemaradunk!  - mondta Melinda, és kézi poggyászaikat a kezükbe vették.

    Amikor már Melindával a repülőgépen ültek, Rékának hirtelen eszébe jutott Bálint. Sóhajtott egy nagyot, majd kifelé nézett az ablakon. Már nem fájt neki a fiú hiánya, de szívesen gondolt az együtt töltött időkre. Melinda ránézett, hallva a sóhaját megkérdezte.

  - Csak nem Bálintra gondoltál? Akkorát sóhajtottál!

  - Eltaláltad. Eszembe jutott, mert ő akart velem Ciprusra jönni, ezt nem is meséltem.

  - Tényleg? Nahát!  És te lemondtál róla? - meglepetten nézett Rékára.

  - És te ezen csodálkozol? De, ne beszéljünk erről!

  - Jó. Rendben. Örülök, hogy eljöttél velem! És ne haragudj, hogy véletlenül félre tájékoztattalak. Látod, ilyen szórakozott vagyok! Már összekeverem a szezont a fazonnal.  De azért kapcsolódjunk ki! Élvezzük a görög napot, a több ezer éves kultúráját.  Én cikket írok róla. Te pedig felejts el minden rosszat! Azt hiszed nekem tejfel minden? Majd, ha férjhez mész, te is megtudod!

    Réka legyintett.

  - Én meg a férjhez menés!  Mindjárt harminc leszek. Lassan gyerekeim is lehetnének.  És itt állok magamban! Hátam mögött, a szerencsétlenül végződött kapcsolatokkal.  Lehet, hogy egyedül fogom leélni az életem?  Meg különben is! Nekem miért nem olyan egyszerű minden? Mennyivel jobb neked! Ott van Misi, egymásra találtatok! Lassan már ott tartok, hogy nincs is kedvem ismerkedni senkivel. Még utóbb azt hiszed rólam…

  - Nem hiszek semmit rólad. Az biztos, hogy megérdemelnél valami normális  férfit! Ne légy ilyen pesszimista! Nem ismerek rád! De azt mondják, egyszer mindenki megtalálja a foltját.

   - Hát persze. Biztosan így van. Én most úgy döntöttem olyan leszek, mint egy vitorla kapitány nélkül. Vigyen a víz, amerre akar, hagyom. És majd kikötök valahol. Vagy rosszul gondolom?

  - Nem rossz filozófia. Remélem egy szép, csendes öbölben köt majd ki a vitorlád. Vagy nem erre vágysz? - kérdezte Melinda Rékától, aki felhúzta a vállát. Kicsit gondolkodott.

  - Nem is tudom.  Csendes, szép öböl… Inkább viharos hullámok, forró napsütés, forró homok…

  - Hát te javíthatatlan vagy! Vad, romantikus szerelemre vágyakozol, azt látom… Nem volt már elég a bonyodalmakból?

  - De abból igen. Viszont egy szép szenvedélyes szerelem… De mi a fenének beszélgetünk erről? - nézett hirtelen Melindára.

  - Mit tudom én? Rám is rám férne valami hasonló. Tudod Misi meg én…

  - Nincs minden rendben? – kérdezte most óvatosan Réka.

  - Rendben?  Látod ez az. Csak úgy tűnik. Látszat. Azt hiszem, valami kezd hiányozni ebből a kapcsolatból… Na, mindegy. Ne erről beszélgessünk most. Készülődjünk a leszálláshoz. Perceken belül megérkezünk. És taxival elmegyünk a csodás kis szállásunkra! Majd meglátod milyen jó lesz nekünk!

      A négy csillagos szálloda, ahol laktak, valóban csodálatos volt. Minden kényelmét élvezték. A szaunáját, az uszodát, a bőséges reggeliket. És rótták a várost, a környéket. Mindenütt kékre festett ajtók, zsaluk, vagy spaletták virítottak.  A tenger  kékebb volt a kéknél is. Réka imádott úszni, és bizony elment a két szilához, ahol a szerelem és szépség istennője a monda szerint kiemelkedett a habokból. Melindával elnyúltak a homokos tengerparton, csodálták a citrus ligetek valószerűtlenségét, gyönyörködtek az antik és bizánci kultúra keveredésében. Az egyszerű nép szokásaival ismerkedtek, megszerették a görög konyha változatos ízeit, a jó borokat, táncoltak, vidámak voltak. Fényképezték az ódon kis sikátorokat, a sziklás partvidéket, a távoli hegyeket, meg-megálltak a bazárokban, elhűlve nézték a több ezer éves romokat. Esténkét beültek a homokos tengerparti sétányon lévő tavernákba vagy kávézókba. Az utolsó napon még lementek egy sziklás öbölhöz, ahol Rékát egy kisebb baleset érte. Maga sem értette hogyan, de bokája, ahogy a sziklákon ugrált, egyszer csak kifordult. Szinte moccanni nem tudott. Melinda egy görög embertől kért segítséget, kézzel-lábbal magyarázott. Kisebb tömeg vette körbe Rékát, majd egy férfi felajánlotta, hogy orvoshoz viszi őket, ő tudja, hol van kórház. Réka nagy nehezen tudott csak fél lábon elvánszorogni a kocsihoz, fürdőruha volt rajta, egy kis kendőt kötött a dereka köré.

  - Na, ezt jól megcsináltam! És így megjelenni egy orvos előtt! - szisszent fel, amikor a férfi kisegítette a kocsiból, és Melindával betámogatták a sebészetre. Leültek egy hosszú padra. Szerencsére nem túl sokáig kellett várakozniuk. A rendelőben Rékát az orvos felfektette egy ágyra, görögül mondott valamit a mellette ülő asszisztens nőnek, átadta a lány biztosítási iratait, majd visszament az ágyhoz, nézte a lány kifordult és megduzzadt bokáját. Finoman megtapogatta a lábát. Majd Réka fekete szemébe nézett és magyarul beszélt hozzá Réka legnagyobb meglepetésére.

   - Lehet, hogy fájdalmat fogok most okozni, de megpróbálom helyére tenni a bokáját. Sima bokaficam. Egy kicsit fájni fog - hirtelen mozdulattal a bokaficamot helyre tette. Réka halkan felsikoltott.

  - Bocsánat, de most már jobb lesz! -  láthatóan alaposan szemügyre vette Réka alakját - Hát még ilyen csinos, fürdőruhás páciensem nem volt.  Maga sportol? - kérdezte aztán.

  - Tornatanár vagyok.

  - Látszik - mondta az orvos, és le nem vette kéken virító szemét Réka testéről, aki egészen zavarba jött. Majd az orvos egy névjegykártyát nyújtott át neki - Tessék, itt a telefonszámom, ha bármi gond lenne, nyugodtan hívjon. Nem messze lakom. Láttam meglepődött, hogy magyarul beszélek, de magyar vagyok. Lassan négy éve már, hogy itt dolgozom. Itt élek. Meddig marad? - kérdezte érdeklődve, miközben felsegítette Rékát és kifelé kísérte.

  - Már holnap reggel utazunk vissza Budapestre, a barátnőmmel voltam itt. Gyönyörű ország.

  - Valóban az. Sajnálom, hogy már vége a nyaralásuknak! De, gondolom, eljönnek máskor is! - Réka az orvosra nézett, kezet fogott vele, belenézett az orvos kéken csillogó szemébe és zavartan csak annyit mondott.

  - Azt hiszem, eljövök. Elbűvölt a tenger és… De hát egyszer minden jónak vége van. Mindenesetre köszönöm az ellátást! - kezet nyújtott a férfinak, aki egészen Melindáig kísérte a lányt.

  - Hát vigyázzon magára! Polcolja és pihentesse a lábát. Kár, hogy nem előbb találkoztunk! Több dolgot megmutathattam volna a városban és a környéken. De talán majd legközelebb! - kissé tétován köszönt el a két nőtől, mint aki még szeretne valamit mondani, de aztán megfordult és visszaindult a rendelője felé. Réka leült még egy kicsit Melinda mellé, aki meglepődve fordult felé.

  - Ez tud magyarul? Nem értem.

  - Hát magyar, csak itt dolgozik. Azt mondta már négy éve él itt - nézett most Réka Melindára.

  - Aha. Így már értem.  Jóképű a férfi, nem? Neked nem tetszik? Mintha meg akart volna veled ismerkedni, nekem úgy tűnt…

  - Tényleg jóképű és szimpatikus. De biztosan van már felesége… Nem mai fiú ő sem. Ahogy elnéztem olyan negyven körüli, nem? De valahogy nem vágyom most semmilyen kapcsolat után.  Jó volt egyedül, veled! Menjünk!

  - De azért ne zárkózz be teljesen! Bálint nélkül még világ a világ! - belekarolt Rékába és lassan sétáltak a szállodájuk felé.

 

24

    Réka, amikor hazaért a nyaralásából jókedvűen, kipihenten kezdte meg szeptemberi munkáját. Néha eszébe jutott Bálint is, de lassan szép emléknek könyvelte el kapcsolatát. Lezárta magában érzelmeit. A tengerparti nyaralása szinte minden eddigi fájdalmát kisöpörte. Sokat gondolt a tengerre, a városra. Elég sok volt a munkája, még Rolanddal is csak ritkán találkozott, de a fiú is egyre több időt töltött barátnőjével. Aztán egyik este meghívta őket és nagy beszámolót tartott nekik görög útjáról. Élvezettel mesélt a tengerről. Boglárkának annyira tetszett a fényképeken látott táj, hogy rögtön eltervezte, odamennek nászútra, ha majd összeházasodnak.

    Melindával viszont gyakran találkozgattak. Mély női barátság alakult ki közöttük. Együtt jártak koncertekre, színházba. Melinda válni készült. De nem volt bánatos. Azt mondta Rékának, már régóta nem volt jó a házasságuk.

    Bálinttal és Julcsival is összefutott az egyik koncerten. Mint megtudta, végül is összeházasodtak. Réka furcsállotta, hogy Julcsi nem haragudott rá és barátságosan viselkedett vele szemben. Elnézte növekvő pocakjával, és arra gondolt, akár ő is lehetne a helyében, ha akkor nem úgy dönt. Kicsit irigyelte. Bár, azt is tudta, hogy Bálint még mindig vágyakozik utána. Legalábbis a látszat azt mutatta. Többször kereste Rékát a férfi telefonon, próbálkozott, de ő csendesen visszautasította. Bálint egy idő után tudomásul vette, hogy nincs visszaút. Így aztán lassan megszűntek telefonhívásai.

    Réka számára nem akadt egyetlen olyan férfi sem, akivel szívesen kapcsolatba került volna. Pedig Melinda minden igyekezetével azon volt, hogy partnert találjon barátnője számára. Egyik este, egy színházi előadás után forralt vörös bort iszogattak Réka lakásán, és hosszan beszélgettek.

  - Na, hogy tetszett az előadás? - kérdezte Melinda.

  - Nekem nagyon. Már régen nem szórakoztam ilyen önfeledten. Szerintem kitűnő előadás volt, jó rendezés, jó színészek, szinte egytől-egyig. Remek volt a díszlet is. És Goldoni humorát, valami felfoghatatlan könnyedséggel élték át a színészek. Neked mi a véleményed?

  - Pontosan. Ugyan úgy élveztem, mint te. Igazán jó ötlet volt tőled, hogy magaddal hívtál. Amióta nincs Misi, kicsit egyedül érzem magam, de majd csak jön egyszer valaki az életembe. Nem siettetem. Tudod Réka, már kibírhatatlan volt az egymáshoz nem tartozásunk. Misi szinte alig volt otthon, ha meg együtt voltunk, csak szótlanul ültünk, a szex meg… Különben is megcsalt, mint tudod… Ekkor döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek az álházasságnak. A szüleim először oda voltak, de hát megértették, hogy ennek így semmi értelme tovább. És most sokkal jobban érzem magam. Te? Hogy állsz? Nem tetszett Ádám, akit bemutattam?

  - Nagyon értelmes, normális fiúnak ismertem meg, de vonzalom részemről semmi. Most mi a csudának lépjek bele egy ilyen kapcsolatba?

   Melinda elgondolkodva kortyolgatta italát, majd felkelt a fotelból, nagyot nyújtózott.

  - Igazad van. Majd eljön az igazi neked is. Csak ne ugorj bele meggondolatlanul valami kusza kapcsolatba megint! Haza kellene mennem. Még meg kell írnom éjszaka egy cikket. De jó volt veled beszélgetni… Nem is tudom, mi lenne velem most nélküled!

  Réka is felállt, és a nappaliban lévő telefon felé indult, mivel hívást jelzett a készülék.

  - Na, ki lehet az, ilyenkor? Kilenc óra - nézett a faliórára, miközben Melinda kezdte összeszedni holmiját. Réka felvette a kagylót.

  - Igen. Telkes Réka.

  - Akkor jó helyen vagyok, azt hiszem. Bocsásson meg a késői zavarásért. Varga Róbert vagyok Görögországból, az orvos, aki a bokaficamját helyre tette. Gondolom, hogy meglepődik a hívásomon, de kérem, ne vegye tolakodásnak. Olyan csinos és szép lánnyal, mint maga, azóta sem találkoztam.  Bevallom, sokszor eszembe jutott kedves Réka. Egyébként hogy van a szép lába?

   - De hát… Nem értem… Honnan tudta a telefonszámomat? A lábam pedig köszönöm szépen egészen jól van.

     - A neve és a címe alapján, ez a felvételi kartonon szerepelt, nem volt nehéz a budapesti telefonkönyvben kinyomozni. Reméltem, hogy nem lesz olyan sok Telkes Réka egy címen.

    Réka felhúzta a szemöldökét, majd intett Melindának, hogy üljön le.

  - Igazán meglepő, nem is tudom, mit mondjak? És maga hogy van?

  - Köszönöm jól. Készülök haza. Tulajdonképpen ezért is hívtam. Most veszem ki a szabadságom, és haza utazom, de azt gondoltam… Szeretnék találkozni magával Réka.

   Réka kicsit hallgatott, nem válaszolt azonnal. A fülelő Melindára nézett, miközben egyik kezével elgondolkodva babrálta az összecsavarodott telefon zsinórt.

    - Nem is tudom, mit mondjak… Olyan váratlanul jött a hívása. Végül is… Hány napot tölt itt? És mikor érkezik?

  - Péntek délután. De ne válaszoljon most. Holnap visszahívom. Szeretnék megismerkedni magával.

   Réka hirtelen döntött. Maga előtt látta a kékszemű, készséges, komoly orvost. Arra gondolt miért is ne ismerkedhetne meg vele. Ezzel még semmilyen elkötelezettséget nem vállal sem ő, sem a férfi.

  - Tudja mit? Találkozzunk! Hol száll meg?

  - Van egy kis lakásom Pesten.  Örülök, hogy így döntött.  Pénteken, délután háromkor érkezik a gépem. És, akkor majd hívom még, Talán nem zavarom. Legalábbis bízom benne! Tudja, sokszor eszembe jutott a maga szép fekete szeme…

  - Ne bókoljon Róbert, mert még így telefonon keresztül is belepirulok - nevette el magát Réka - Akkor várom a hívását. Majd meglátjuk! Szép éjszakát magának! - letette a telefonkagylót és a kíváncsian üldögélő Melinda rákérdezett.

  - Kivel enyelegtél? Randevút beszéltél meg egy férfival? Olyan rejtélyes volt az egész, miről van szó? Mesélj! Gyere, ülj le ide!

  - Erre innunk kell valamit Melinda! Hozok még valamit… - Réka fürgén perdült és két poharat és konyakot hozott maguknak. Majd leült Melinda mellé.

  - Akkor koccintsunk! Nem hiszed el! Tényleg randevút beszéltem meg! Emlékszel a ciprusi orvosra?

  - Hát persze. Szép kék szeme volt. Csak nem ő telefonált?

  - De igen. Ő volt. Most pénteken érkezik, és meg akar velem ismerkedni. Én meg azt gondolom, hogy miért ne? Hiszen jóképű és kedves, férfinak tűnt.

  - Hát ez egész izgalmas!

  -  Itt, Pesten is van egy lakása.  Ennyit tudok róla. Szabadságra jön haza. Majd hív…

  - Még ilyet! Én azt mondom, hogy nincsenek véletlenek édes Rékám. Én már akkor láttam, hogy te tetszel neki. Akkor szedd össze magad, és ha megszereted, ne engedd el! De nekem lassan tényleg mennem kell.  Különös! Hívjunk egy taxit! - elgondolkodott, majd kénytelen volt búcsúzni barátnőjétől.

 

25

     Másnap a gimnáziumban találkozott Rolanddal. A tanáriban ültek, Roland az őszi osztálykirándulás szervezéséről beszélt hosszan. Majd Boglárkáról, akivel a következő nyárra tervezték házasságukat. Réka csendesen hallgatta a fiút.

  - Képzeld csak! - nézett vidáman a lányra - Még nem is mondtam neked!  Milán a bátyám, hazajön. Talán végleg!  Gondolhatod, hogy anyámnak ez milyen nagy öröm! De hát én pont akkor utazom az osztállyal, amikor ő jön. Persze majd  találkozunk később.  Ezért lenne egy kérésem. Oda szeretném adni neked a lakáskulcsomat, mert Milán Pestre érkezése után nem azonnal utazik haza. Megvár engem. És körül akar kicsit Pesten is nézni.  És úgy beszéltem meg vele, hogy nálad lesz a lakáskulcsom. Majd te odaadod neki, ha megérkezik.  Megteszed? - nézett most fürkészve a hallgatag Rékára.

  - Csak nem akarsz a kerítőm lenni? - mondta zavartan Réka - Na, ez vicc volt!  Persze, add csak oda a kulcsot! Majd átadom neki.

   -  Milán felhív téged telefonon, ha megérkezett.  Nem akarok a kerítőd lenni, de jobb ötletem nem volt. Vasárnap jön este hétkor. Ide talál, csak legyél itthon, majd becsenget hozzád. El is gardírozhatnád, mert nem nagyon ismerős Pesten. Pécsett végzett.

  - Felnőtt ember, nem hiszem, hogy éppen az én kísérgetésemre lenne szüksége. De, természetesen majd segítek neki, ha ő is úgy gondolja. El tudom képzelni, hogy Mária néni most mennyire boldog! Majd felhívom telefonon… Már úgy is szándékomban volt. Küldtem a szüleidnek egy szép lapot Görögországból. Akkor, mielőtt elutazol, csak csengess be hozzám és átveszem a kulcsot! Most mennem kell. Órám lesz! - Réka elgondolkodva vette kezébe naplóját és elindult a tornaterem felé.

  - Köszönöm előre is! - szólt utána Roland, akinek most nem volt órája, a tanáriban üldögélt, kinyitott egy újságot és olvasni kezdett.

    Rékának ezen a napon három órája volt. Ebéd után Melindával sétálgatott, kirakatokat nézegettek. Beültek egy kávéra Bálint kávézójába. Melinda hosszan panaszkodott főnökére, majd magányáról beszélt. Réka pedig Roland testvérének érkezéséről mesélt, Mária néniről, aztán a Róbert nevű orvossal történő esetleges találkozását ecsetelgette.

   - Tudod, valahogy már bánom, hogy találkozom ezzel a férfival. Azt sem tudom, ki ő. Mit akar? És én mit akarok?

  - Ugyan! Ha nem szimpatikus, többet nem találkozol vele! - mondta Melinda, miközben a kávéját kavargatta - Nekem tetszett. Olyan szép mélykék szeme volt!

  - És, ha nem érzek majd semmiféle olyant?

  - Most mit bonyolítod a helyzetet? Hívott már?

  - Nem. Majd ma érkezik. Biztosan utána keres meg.

  - Na, majd beszámolsz! De szívesen megyek veled, ha akarod!

  - Elég vicces lenne! Majd felhívlak és beszámolok az eseményekről. Kicsit izgulok. Mi van Julcsival és Bálinttal? - kérdezte hirtelen jött kíváncsisággal Réka.

  - Hát, megvannak. Az a nő egy szent, az biztos. Mindent elvisel. Hogy miért? Ki tudja?  De hagyjuk!  Bálint benevezett a fotóddal egy versenyre. Szerintem, van esélye. Nagyon jó a fotó! Sejtelmes és izgalmas. Te pedig szép vagy rajta. Biztosan sokat gondol rád. Tudom, hogy akad néha-néha egy-egy új kaland is, de te nem voltál az, most már tudom. Talán nem kellett volna lebeszélnem róla.  Lehet, hogy tényleg te voltál az igazi neki. Van ilyen.

     Réka elgondolkodva dőlt hátra székén.

  - Nem te beszéltél le róla, hanem én beszéltem le magamat, a születendő gyerekük miatt. Nem tudtam volna élni Bálinttal, azzal a tudattal, hogy egy másik nőtől gyereke van. Na, mindegy! Ezt te nem értheted. Bálint sem értette.

  - Hát nem egészen… Nincs kedved velem jönni a fonóba? Állítólag remek koncert lesz. Kedden.  Tudod, Bálint kedvenc zenekara játszik.  Én még nem hallottam őket.

  - Dehogynem! Csodálatos varázslatban lesz részed… Talán elhívom majd ezt a görög-magyar orvost is. De fizetek Melinda, és menjünk lassan! Nekem még takarítanom kell, és megígértem a szüleidnek is, hogy meglátogatom őket valamikor.

      - Akkor menjünk most el hozzájuk együtt! Na? Mit szólsz! Biztosan örülnek majd!

   - Remek ötlet! Akkor a takarítás marad holnapra! – fizettek és beültek Réka kocsijába.

     Már késő este volt, amikor Réka ezen az estén ágyba került. De másnap szombat lévén tovább aludhatott. Délután Roland becsengetett hozzá, átadta a lakáskulcsát és viccesen elköszönt Rékától.

   - Akkor mi jövő szombaton késő este érkezünk. Aztán el ne csavard a bátyám fejét!

  - Nahát, Roland! Te nem vagy normális ! Nyugodj meg! Senkinek a fejét nem csavarom el! Na, jó utat! - Roland nevetgélve integetett Rékának, aki a kulccsal a kezében visszament az előszobába. Ekkor csörgött a telefonja. Az orvos hívta.

    - Üdvözlöm kedves Réka. Varga Róbert vagyok. Talán már megismeri a hangomat. Akkor most jelentkeztem. Találkozhatunk? Ráér? Meghívnám egy vacsorára. Nem ismerem az éttermeket, van valami jó ötlete?

  - Ma este ráérek. Én sem vagyok túlságosan tájékozott. De a Tabánban tudok egy kellemes kis éttermet…

  - Príma. Akkor magáért megyek este hétre. A címét tudom. Jó lesz így? - kérdezte kissé erőszakosan a férfi.

     Réka elfogadta a meghívást.  Izgatottan készült a randevúra. Finoman kisminkelte magát, egyik ruhából bújt a másikba. Nem igazán tetszett neki egyik sem. Tanácstalan volt. Végül is egy fekete testhez simuló, hátul kissé merészen kivágott ruhát vett fel, fehér gyöngyöt tett a nyakába és ugyanolyan klipszet a fülébe. Kevés parfümöt szórt magára, majd leült a kanapéra. Egy újságot vett a kezébe, időnként az órájára nézett. A férfi késett. Ideges lett. Nem szerette a pontatlanságot. Aztán csengettek. Felállt, kicsit igazított a ruháján, majd kinyitotta az ajtót. Egy virágcsokorral a kezében állt előtte a jól fésült, őszülő hajú, kékszemű orvos.

  - Bocsánat a késésért!  - Réka felé nyújtotta a virágot. Réka átvette, beleszagolt a csokor tűzvörös rózsába, fekete szemével végig pásztázta a férfit, láthatóan ő is Rékát.

  - Fáradjon beljebb! Talán vacsora előtt jól esik egy kis ital… – mondta a férfi előtt haladva, majd a virágot egy vázába helyezte. Róbert közben kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelban.

  - Kellemes lakása van. Egyedül él? - kérdőn nézett a lányra.

  - Igen. Mit hozhatok? Van konyakom, borom, még whiskym is…

  - Akkor talán egy kis whiskyt…

    Réka az asztalra tette egy tálcán a poharakat, az italt, a férfi töltött. Réka a kanapéra ült, a férfival szemben. Elnézte elegáns öltönyét, puha bőrcipőjét. Látszott, hogy nem szűkölködik anyagiakban.

  - Honnan jön? Mármint hol van a lakása? Nem kellett sokat kocsikáznia? - kérdezte aztán a koccintás után, Réka.

  - A Váci utcában.  Nem nagy lakás, csak egy kis garzon. Csak azért tartom meg, hogy ha itthon járok, ne kelljen szállodába mennem… Bár ritkán jövök Pestre. Tulajdonképpen maga miatt jöttem most - felállt és pohárral a kezében leült Réka mellé, aki kicsit arrébb ült, mert úgy érezte túl közel került hozzá a férfi.

  - Nem tegeződhetnénk? Tudom, nem nekem kellene felajánlanom… - nézett aztán Rékára a férfi és már szinte koccintásra emelte a poharát.

   Réka zavarba jött. Nem így gondolta. De hirtelen megemelte poharát és koccintott a férfival, aki át akarta ölelni a lányt, de ekkor Réka felállt és zavartan szólalt meg.

  - Szerintem induljunk! Végül is vacsoráról volt szó, vagy nem? Ha meg akarjuk ismerni egymást…

  - Na, jó. Bocsánat! Kicsit erőszakos voltam? De hát túlságosan tetszel nekem. És nem akartam semmi rosszat!  Akkor, induljunk!

     Réka bosszús volt, hiszen nem bátorította a férfit. Jóképű volt, elegáns, de már most érezte, hogy nem az esete. Azért vele ment. Könnyedén próbált vele vacsoránál társalogni. Majd egyszer csak hirtelen rákérdezett.

  - Én egyedül élek, de nem is kérdeztem, hogy te is? Vagy neked esetleg van valakid? Mert gondolom, hogy azért nem egyedül tengeted az életed.  Vagy?… - kérdezte Réka, mert hetedik érzéke azt súgta, hogy ez a férfi valószínűleg kalandot akar.

     A férfi nyelt egyet, majd rövid gondolkodás után válaszolt.

  - Hát, ha őszinte akarok lenni, akkor… Van feleségem… De mi nyitott házasságban élünk… Orvos ő is…

  - Nyitott? Ez alatt mit értesz? - nézett rá kikerekedett szemmel Réka.

  - Hát azt, hogy nem szólunk bele egymás esetleges kapcsolatába, ha ilyesmi adódik. Persze, ha nem csak kaland lesz egy kapcsolatból, az más… Akkor válunk. Így beszéltük meg.

  - Ezek szerint ő is félre léphet, és te is.  Nekem ez elfogadhatatlan lenne.

  - Hát igen. Sokan nem tudnának így élni. De jobb, mint becsapni egymást. Szeretem Olgát és ő is engem. De egy idő után unalmas a házasság. Bár tíz éve vagyunk házasok. Most kiábrándultál belőlem? - nézett a lányra kérdőn.

  - Nem szerettem beléd, ezért nincs miért kiábrándulnom. De nekem más elképzelésem van a házasságról. Bár még nem éltem benne. Csak majdnem.  Furcsa. Ha én szeretnék valakit, elképzelhetetlen lenne, hogy mással is testi kapcsolatba keveredjek.

  - Szerencsémre, nem vagy házas. Így, azt gondolom, kettőnk között talán mégis létrejöhetne egy nagyon kellemes viszony. Mindent megadnék neked Réka! – közelebb hajolt  a lány felé Róbert, megfogta a kezét, aki csak nézte a meleg kék szemeket, de nem érzett vonzalmat. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi taszította. Talán a túlzott magabiztossága, talán a jól öltözöttsége. Elhúzta a kezét.

  - És meddig maradsz? - kérdezte és kitért a válasz alól.

  - Három hétig. Addig annyi szépben lehetne részünk! Elviszlek a Balatonra, vagy ahová akarod!

  - Hiszen nem is ismersz! Egyébként pedig dolgozom. Tudod nincs nyár. És nekem munkahelyem van.

  - Akkor én minden délután megvárlak az iskolád előtt. Vagy te nem akarod? Nem tetszem neked?  - kérdezte a férfi, és csalódottság látszott az arcán.

    Réka lesütötte szemét és nem válaszolt.

   - Nos?

  - Menjünk! Jó? - mondta aztán hirtelen Réka.

  - Hát, ha akarod?  Bár nem válaszoltál a kérdésemre.

    Róbert csettintett az ujjával, fizetett.  Majd kifelé indultak.  Udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját, maga is beült a lány mellé, és hazafelé vitte Rékát. Útközben Görögországról beszélgettek, majd a férfi a munkájáról tett említést. Amikor megérkeztek a ház elé, mindketten kiszálltak a kocsiból, Réka érezte, hogy a férfi vele szeretne maradni. Hagyta, hogy az ajtóig kísérje, majd hirtelen megállt, mondani akart valamit, de ekkor Róbert megsimogatta az arcát, finoman magához ölelte, és állát megemelve meg akarta csókolni. Réka ekkor hirtelen hátralépett, és a kezét nyújtotta, majd halkan megszólalt.

  - Jó éjszakát Róbert! És köszönöm a vacsorát - a férfi nem erőszakoskodott, érezte Réka tartózkodását.

  - Nem erőltetem. Érzem, hogy neked talán időre van szükséged. Tudok várni. Akkor majd holnap hívlak. Beült a kocsijába és elhajtott. Réka pedig megkönnyebbült.

     Másnap álmosan ébredt, megreggelizett. Borongós idő volt. Egyre hűvösödtek már a nappalok is. Leült a fotelba, maga alá húzta lábát, és az előző estére gondolt. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Majd felhívta Melindát.

  - Na, mi volt? Izgatottan vártam a hívásodat!

  - Hát… Nem is tudom… Nős, nyitott házasságban él, kaland lennék neki…

  - Mi az, hogy nyitott házasságban él? Ilyen nincs! Remélem, nem feküdtél le vele?

  - Dehogyis! Mit képzelsz? Nem érzek semmi olyant, hogy ez megtörténjen

  - Akkor nem találkozol vele többet? És tudja?

  - Azt hiszem nem. Megemlítettem neki a keddi jazz estét, mire közölte, hogy ő nem szereti a zenebonát, ő csak Mozartot, Bachot szeret. Azt hiszem kissé sznob.  Úgy érzem, hogy nem nekem találták ki ezt a férfit.

  - Hát kár.

  - Felejtsük el!   És te? Mit csináltál tegnap? Elmentél arra a bulira?

  - El. Megismerkedtem egy elvált pasival. Költő.

  - Elvált? És? Mit gondolsz róla?

  - Miért? Én is elváltam. Szimpatikus, kedvemre való. Kicsit megkeseredett. Már évek óta egyedül él. Olyan magányos farkasnak látom, de nagyon érzelmes. Hát… Majd meglátom… De ott lesz a koncerten. Ő szereti a jazzt. Majd akkor megismered.

  - Szól a telefonom, lehet, hogy ő hív. Na, szia. Majd keddig még hívlak! - Réka lecsukta mobilját, elsétált a másik telefonhoz.

  - Igen. Telkes Réka.

  - Szervusz, kedves Réka! Azért hívlak, hogy akkor tudnánk-e ismét találkozni? Javasolnék egy jó kirándulást a hegyekbe, vagy a Pilisbe! - mondta, szinte válaszra sem várva Róbert.

  - És mikor gondoltad? Mert már lassan dél lesz.

  - Hát most. Érted megyek, elviszlek ebédelni előtte, vagy útközben eszünk majd valahol.

  - Ne gyere értem! Sem most, sem máskor. És ne haragudj! Nekem ez nem megy. Talán megérted, ha meg nem, hát…

  - Legalább esélyt adj, Réka! Nem leszek erőszakos… Hidd el…

   - Nem, nem! Jobb lesz, ha mi többet nem találkozunk. Nincs semmi értelme! Szervusz! - hirtelen letette a telefonkagylót. Elsétált a konyhapulthoz, ivott egy pohár vizet, majd a mobilja csörgött, ismeretlen szám jelentkezett. Milán telefonált a reptérről. Kiderült, hogy előbb érkezett. Megnyugtatta a férfit, hogy itthon van, jöhet a kulcsért.

    Réka letette a mobilját. Egy ideig téblábolt, aztán hirtelen gondolt egyet, és nekiállt főzni. Úgy érezte, tennie kell valamit. Ahogy bepakolta a burgonyás csirkét a sütőbe, csengettek. Konyharuhával a kezében, köténnyel a házi ruhája előtt ment ajtót nyitni. Egy sportos, fekete hajú, jó harmincas, kissé borostás férfit látott maga előtt. Valahogy nem hasonlított ahhoz a fiúhoz, akit hosszan elnézett nyáron Milán egykori szobájában. Álltak az ajtóban és láthatóan fürkészték egymást, majd hirtelen Réka befelé tessékelte a két bőrönddel teli kezű férfit.

  - Hamar ideértél! Gyere kicsit be hozzám! Aztán majd később felmész Roland lakásába!  - Milán az előszobában letette bőröndjeit, levetette dzsekijét. Réka ekkor látta, hogy milyen széles vállú férfi. Nem éppen orvos alkatúnak látszott.

  - Kezet moshatok? - kérdezte a lányt. Réka megmutatta a fürdőszobát, majd a konyhába ment ismét. Milán, amikor kijött a fürdőszobából, mosolyogva sétált oda a lányhoz, aki ekkor rakta vissza a sütőbe a csirkét.

  -   Mindjárt készen vagyok - nézett a férfira Réka  - , de addig is ülj le a nappaliban, mindjárt utánad megyek.

  - Tudod mit? Inkább addig felmennék Roland lakásába. Ott lefürdök, megborotválkozom…

  - És utána lejössz hozzám ebédre! - fejezte be Milán elkezdett mondatát Réka.

  - Hát, ha nem jelent neked fáradtságot a jelenlétem?  Talán vártál valakit?

  - Igen. Téged vártalak és magamat. Vagy, nem vagy éhes? - Réka zavartan elnevette magát, majd felkísérte a férfit Roland lakásáig és magára hagyta. Amikor visszament, a nappaliban lévő CD lejátszóba betett egy jazz lemezt, vidáman terített, és azt gondolta, hogy egy kedves, közvetlen, természetes férfival akadt össze. A jóképű Milánnal, Mária néni kedvenc fiával, aki érzelmes, okos, és szenvedélyes, ahogy Mária néni nyilatkozott róla. Réka elmosolyogta magát. Egy óra múlva már a terített asztalnál ebédeltek. Most, hogy megborotválkozott Milán, friss férfi kölni illat lengte körül, egy rendezettebb férfit látott maga előtt Réka. Csak egy göndör hajtincs lógott időként a homlokába. Barna szeme mosolygott. Réka elnézte szép hosszú ujjait. Azt gondolta, hogy ez a kéz biztosan finoman bánik a szikével, de talán a női testtel is.

  - Remélem, ízlett az ebédem! Ülj át a nappaliba Milán!  Mindjárt viszek egy kis desszertet. Nem volt időm készíteni, ez olyan mélyhűtött dolog, de azért ehető.

  - Nagyon finom volt az ebéd! Nagyon kedves vagy Réka! – válaszolt a férfi és leült a kanapéra - De már ez is sok volt! Nagyon jól főzöl. Köszönöm szépen a kedves fogadtatást.

  - Igazán nincs ebben semmi. Magamnak is főztem volna. Kérsz egy kávét?

  - Ne fáraszd magad! Nem kérek most. Ittam a gépen, és napjában legfeljebb két kávét iszom. Ha operálok, akkor talán többet.

  - És most? Meddig maradsz? - nézett rá Réka, miközben otthonosan, megszokottan maga alá húzta lábát.

  - Egy vagy másfél hetet szeretnék maradni itt Pesten, aztán haza utazom a szüleimhez… Az a helyzet… Nem is tudom beszéljek-e róla, de itt Pesten lenne egy ajánlatom.  Most, hogy már egy éve egyedül vagyok… De biztosan tudod, hogy elváltam… Tudom, hogy a fizetésem jóval kevesebb lesz, de mindegy. Már elég pénzt összeszedtem és nem is pénzre, hanem valami otthonra, melegségre vágyom - hirtelen elhallgatott.

  - Talán megismertél valakit? - félve kérdezte tőle Réka.

  - Nem. Nem vagyok én olyan könnyen ismerkedős. Talán majd itthon…- nézett most talányosan a lányra, aki megkönnyebbülve dőlt most hátra a fotelban és fekete szemét hirtelen lesütötte. Valószínűleg egyet gondoltak, csak túl korainak érezték volna kimondani érzéseiket. Milán felállt és hirtelen indulni készült. De Réka marasztalta.

  - Beszélgessünk még! Mesélj nekem magadról, akár Svédországról, a munkádról. Hogy éltél ott? - és akkor Milán mesélni kezdett hosszan. Mégpedig a gyerekkoránál kezdte, beszélt a kelkisérüléseiről, az igazi apja hiányáról.  Majd mesélt a svéd nagyvárosról, a hideg, borongós napokról, a szomorú emberekről. A számára furcsa világról.

  - Tudod, én mediterrán lélek vagyok. De nem a kicsapongós fajtából. Bár nem vetem meg a szép női nemet… Azt ne hidd! Talán anyám és apám vére jól keveredik bennem. Kérdezhetnéd, hogy miért csalt meg a feleségem? Miféle férfi vagyok, hogy nem tudtam megtartani. Talán többet foglalkoztam a munkámmal, mint kellett volna! De az is lehet, hogy rosszul választottam. Szép nő volt, belehabarodtam. Ő nem dolgozott ott kint…  És azt hiszem, egy idő után… Rá kellett jönnöm, hogy egészen mást akar az élettől, mint én… Kissé önző és számító ember azt hiszem… Én pedig egy balek voltam. De mindegy. Gyereket nem akart szülni, vagy nem tudott. Pedig én nagyon szerettem volna. Talán jobb is így. Egy ötvenes főorvos mellett kötött ki. Aki tele van pénzzel, és hát ő mindig szerette a nagyvonalú életet. Én pedig sokkal puritánabb vagyok. De mesélj te is magadról!  Roland már olyan régóta áradozik rólad, hogy magam is kíváncsi lettem rád. Minden igaz, amit mondott rólad. Szép és kellemes nő vagy. Bár már félek a szép nőktől…

      Réka nem jött zavarba. Jól esett Milán bókja.

     Örülök, hogy ez az első benyomásod. És szépnek találsz. De nem minden a szépség. Tőlem azért nem kell félned! - tette hozzá zavartan, majd gyorsan folytatta - De akkor én is őszinte leszek hozzád. Nem ilyennek képzeltelek… Mi tagadás jól érzem magamat a társaságodban. Pedig csak most ismertelek meg.  De akkor mesélek én is magamról. Hosszan és őszintén beszélt gyerekkoráról, álmairól, szerelmeiről.

     Már egészen sötét lett, amikor Milán elköszönt tőle. Réka pedig lefürdött, belebújt az ágyába, és melegség járta át a szívét. Milánra gondolt, vonzalmat érzett a férfi iránt.  Nagyon várta, hogy majd másnap ismét találkozzon vele.

      Milán is hasonló érzelmekkel ment fel Roland lakásába. Úgy érezte, hogy már most szereti ezt a lányt. Szívesen átölelte volna, megsimogatta volna hosszú karcsú derekát, szép hosszú combját, érzéki, duzzadt száján sokszor elidőzött az este folyamán. Miután felesége elhagyta, hosszú ideig nem volt női kapcsolata. Aztán később akadt pár futó viszonya, de nem igazán találta meg a nőkben azt, amit mindig is keresett. Most arra gondolt, talán Réka lesz az a nő. De nem akart elsietni semmit. Komoly kapcsolatra vágyott. 

 

26

 

     Réka és Milán az elkövetkezendő napokban minden este  találkozott. Beszélgettek, moziba, színházba jártak, még a fonóba is elmentek. Itt Milán megismerkedett Melindával és annak barátjával. Kellemes estét töltöttek együtt. Pénteken, ahogy vége volt az óráinak, felvette fekete, rövid kabátját, halvány rúzst tett a szájára, majd hazafelé indult.  Milán járt az eszében. Ahogy kilépett a gimnázium kapuján, legnagyobb meglepetésére a férfit látta maga előtt.

     - Hát te?  Csak nem rám vársz? - nézett Milánra meglepődve.

     - Ki másra? - nézett mosolyogva a lányra - Végeztem a klinikán, elintéztem mindent. Januártól itthon dolgozom. Már csak lakást kell keresnem. Gondoltam, hogy megleplek.

    - Hát ez sikerült! De örülök! Akkor ezt meg kell ünnepelnünk! Gyere! - Réka a kezét nyújtotta Milán felé - Beülünk egy kellemes kis presszóba.

   Bálint kávézójába mentek. Milán érdeklődve nézett körül a hangulatos kis presszóban. Mindenütt gyertyák égtek, halk érzelmes zene szólt. Milán és Réka csendben itták a kávéjukat, szótlanul ették a tortájukat, miközben hosszan nézték egymást. Érezhetően vibrált köztük a levegő. Milán egyszer csak megfogta Réka asztalon pihenő kezét.

   - Kezdem azt érezni, hogy benned megtaláltam azt a nőt, akit eddig kerestem. Nem tudom, te mit gondolsz rólam, azaz kettőnkről...- kérdőn nézett a lányra. Vagy túl korai még?

  - Boldog vagyok,  hogy ezt mondod - válaszolta zavartan Réka    - Azt hiszem én is hasonlóan érzek irántad. Pedig még igazán keveset tudok rólad. Jó lenne, ha többet együtt lehetnénk…

  - Én már tegnap ezt gondoltam, de féltem, hogy majd elutasítasz. De most örülök, hogy ezt mondtad.  Szóval ez a presszó a volt barátod tulajdona?- Milán körül nézett és ekkor egy hozzá hasonló korúnak látszó fiatal férfit látott, aki feléjük közeledett. Bálint volt az, a régi szerelem.

  -  Rég láttalak Réka! Nem zavarok? - állt meg Bálint az asztaluk előtt. Réka zavartan nézett a két férfira, majd az egyik üres székre mutatott.

  -  Nahát! De rég láttalak! Ülj le egy pillanatra, ha már így összefutottunk. Hadd mutassam be a barátomat! - Milán felállt, kezet fogott Bálinttal, láthatóan szemrevételezte egymást a két férfi.

   - Hallottam már rólad. Tied ez a presszó, ugye? Nagyon kellemes kis hely!          

   - Igen. Az enyém. Örülök, hogy tetszik - Bálint zavartan nézett Milánra -  Honnan tudod?

  - Rékától. Mesélt rólatok.

    Réka zavartan üldögélt a két férfi között. Azon gondolkodott, okos dolog volt-e idejönni Milánnal. De úgy látta, a férfit egy cseppet sem zavarja a helyzet. Bálint rövid hallgatás után Réka felé fordult.

  - Tudod, már akartalak hívni, hogy elmondjam kicsi örömömet, amit neked is köszönhetek. A fotóddal beneveztem egy pályázatra és első díjat nyertem.  Köszönöm neked – zavartan és fájón nézett a lányra. Hirtelen lehajtotta a fejét.

   - Ez nagyszerű Bálint! Gratulálok! És szívből örülök! - válaszolt Réka, majd Bálintra nézett őszinte meglepődéssel, aztán Milán felé fordult - Egy fotóról van szó, amiről Bálint most beszélt - de ekkor már Bálint Milán kezébe adta a képet, aki elismerően nézett a fiúra, de Rékára is.

   - Szép! Igazán szép! Rejtelmesen izgató! Tehetséges munka! -  Bálintra nézett közben - Az enyém lehet? Nekem adod?

   Bálint szótlanul nézett a férfira, majd bólintott - Odaadom. Ha nem zavar? - mondta tétován.

- Ugyan miért zavarna? Hiszen ez már a múlt. Örülök, hogy jó barátságban maradtatok, mivel általában a kapcsolatok, ha megszakadnak, nem ez jellemző rájuk.

  - Tudod annak idején csak ezt az egy képet... - Bálint magyarázkodni kezdett, de Milán közbeszólt.

 -  Nem kell elmondanod. A lényeg, hogy szép kép, szép munka és még egyszer köszönöm, hogy odaadtad!

  Bálint ekkor hirtelen felállt, bocsánatot kért, majd még Milán felé fordult.

 - Nem rajtam múlott, hogy szétváltunk... Illetve, ha én nem kerülök abba a helyzetbe... De most már mindegy. Szerettem őt!  Szerencsés ember vagy!

  - Igen. Sőt! Nagyon szerencsés, hogy összetalálkozhattam vele!  – nézett most kicsit sajnálkozva Bálintra, miután észlelte, hogy ez a férfi még mindig vonzalmat érez Réka iránt.

    Réka szótlanul ült, hol az egyik, hol a másik férfi szemébe nézett, majd megszólalt.

  -  Nem tudom, mit kellene most mondanom. Sajnálom Bálint. Azért szép volt! És ne neheztelj rám!

  -  Hagyjuk Réka! Szervusztok! - megköszörülte torkát és kapkodva, kissé idegesen búcsúzott – Sietek a szerkesztőségbe! Minden jót nektek!

   Bálint elviharzott, Réka és Milán szótlanul nézett utána, majd fizettek és hazafelé indultak.

   Amikor hazaértek, Milán lehuppant a fotelba, elgondolkodva nézte, amint Réka teát főz, vacsorát készít. Elővette a képet, amit elkért Bálinttól, elnézte, majd hirtelen maga előtt látta Bálintot és Rékát, ahogy szeretkeznek. Furcsa féltékenységet érzett. Réka mintha belelátott volna Milán gondolataiba, elsétált a konyhapulttól a nappaliba, észrevette, amint Milán a képet nézi. Leguggolt mellé.

  - Tudom, hogy mit gondolsz. Féltékeny vagy a múltamra. Ugye? Igazán sajnálom. De bennem már lezárult. Hidd el! Nem kellett volna odamennünk.

  - De. Nagyon jó, hogy odamentünk. Még nem is ismerem a testedet. De tényleg féltékenységet érzek. Bálint még szeret téged, láttam.  Persze, butaság biztosan... –a lányra nézett, majd hirtelen felállt, Rékát magához húzta, átölelte, belecsókolt a nyakába, majd ismét a szemébe nézett és hosszan, forrón csókolta a lányt. Réka érezte a férfin a vágyat, jómaga is kívánta Milán  testét, ölelését. Nem tudott gondolkodni. Hirtelen egy mozdulattal kiszabadult Milán öleléséből,  megfogta a férfi kezét és halkan a fülébe súgta: - Menjünk a hálószobámba!

     Izzadt, forró testükkel hosszú szeretkezés után elnyúltak egymás mellett. Réka egy idő után felült, és egy takarót terített magukra. Milán ránézett.

  - Szerelmes vagyok Réka. Szeretlek! Nem tudom a sorsom mit akart, de tényleg boldog vagyok, hogy megtaláltalak.     Réka ekkor közelebb csúszott a férfi testéhez. Megcsókolta Milánt, majd kisimította a férfi homlokába hulló göndör hajtincset.

  -  Szerettem férfit már. Hiszen tudod. De azt is érzem, ha elhagynál, nem bírnám ki… Ha nem vagy mellettem, szinte fáj a hiányod…Pedig csak egy hete ismerjük egymást.  Talán ez lehet a szerelem! Ilyet még senki iránt nem éreztem.

    Milán felült, és hosszan nézett Réka fekete szemébe, majd megsimogatta az arcát.

  - Nekem úgy tűnik, hogy már régóta ismerlek. De biztosan hallottál már arról, hogy létezik olyan, amikor két ember ránéz egymásra, és azonnal eldöntik, hogy együtt akarják leélni az életüket. Szerinted mi nem ez az eset vagyunk? 

 - Milyen szépeket mondasz nekem Milán! Biztosan banálisan hangzik, de egész délelőtt csak te jártál az eszemben és alig vártam, hogy lássalak!  Csak félek. Attól félek, hogy téged is elveszítelek. Eddig nekem a párkapcsolataim nem igazán sikerültek… - megsimogatta a férfi homlokát.

  - Tudod mit Réka? Tedd félre a félelmeidet!  - Milán elérzékenyülve csókolta végig Réka ujjait.

 

  27

 

    Másnap reggel elég sokáig ágyban voltak, nem tudtak betelni egymással. Aztán Réka hirtelen felült, ránézett az órára. -  Jesszusom! Már tizenegy óra! Ma délután érkeznek vissza Rolandék. Mit gondolsz? Mit szól majd a mi korán és gyorsan létrejött kapcsolatunkhoz? - fordult a férfi felé, aki magához húzta a lányt, megsimogatta, majd felkönyökölt és hosszan nézte Réka kitakart testét.

    - Remélem, örül majd neki. De mindegy is! Én szeretni akarlak, bármit is mondjon. Gyere! Akkor keljünk fel! Te vagy én megyek először a fürdőbe?

  - Réka lekászálódott a nagy francia ágyról, majd Milánra nézett és a kezét nyújtotta felé – együtt menjünk a zuhany alá, mit szólsz hozzá?

    Milán a lányra mosolygott, magához ölelte, majd együtt bevonultak a zuhany alá. Elég hosszúra nyúlt a zuhany alatti szerelmes játékuk, de nem bántak semmit. Most nem érdekelte őket más. Az érzelmek irányították perceiket.

    A reggelinél alig beszéltek, falták a vajas piritóst, a sajtot, a paradicsomot, paprikát.  Láthatóan a szerelem kiéheztette őket. Réka vetett véget a csendnek. Behozta az illatozó kávét.

    - Akkor most én elpakolok, aztán főzök, mert Rolandot nem fogadhatjuk a nagy semmivel. És te?

    - Milán kortyolt a kávéjából, majd megsimogatta Réka vállát.

    - Segíthetek valamit esetleg? Mert szívesen teszem. Közben beszélgethetünk is. Elmondom a terveimet.

       Réka hirtelen átült Milán ölébe, hozzá bújt.

    - Csodás nő vagy! – megcsókolta a lányt – De így csak múlik az idő és nem fogunk elkészülni – súgta a lány fülébe.

      Réka ekkor megborzolta Milán sűrű göndör haját, majd mosolyogva indult a konyha felé – Igazad van! Akkor hozd az edényeket, aztán tegyük a dolgunkat.

     Már délután három körül volt, amikor mindennel elkészültek. Réka meglepődött, hogy Milán milyen ügyesen kuktáskodott neki, miközben élvezettel hallgatta történeteit a kórházról, ismerőseiről, gyerek koráról . Miután átöltöztek Milán leült a nappaliban, Réka pedig halk zenével színesítette a csendet.

    Milán a fotelban ülő lányra nézett. Kezébe vette a fotót, amit előző nap kapott Bálinttól.

   Réka hirtelen felállt és kivette a képet a férfi kezéből.

   - Kérlek, hogy ne nézd annyit ezt a képet! Itt vagyok neked élőben. El is teszem – elindult, hogy a komód fiókjába tegye. De Milán utána ment, megfogta a lány karját - Add vissza kérlek, hiszen az enyém és szükségem lesz rá, ha éppen nem vagy mellettem.

     Réka rácsodálkozott a képre. Csak most nézte meg a fotót tüzetesebben.

   - Nahát! Tényleg szép! Azaz a fotó nagyon jó - Meglobogtatta, majd visszaadta a férfinak – Legyen a tied! És gyönyörködj benne!  Ugyan  nem tudom hová teszed? Az orvosi szobádba esetleg közszemlére…- elnevette magát.

   - Köszi - Milán átvette a képet, ismét jól megnézte, majd az asztalra tette - Nem, azért oda nem való, de majd az otthoni dolgozó szobámba például, vagy a nappaliba,  de előtte szerzek egy szép keretet…- ekkor megszólalt a mobilja.

   - Szia Roli! Nos, merre tartotok? Még egy óra? Rendben! Bogi nem jön? Miért? Na, jó. Akkor majd később ismerkedem meg vele. Persze, akkor, ha nem bánod, gyere Réka lakására, mert itt várunk estebéddel. És amit mondtam rólunk, az szent! Érted? Amúgy meg hálás leszek neked egy életre, hogy általad találkozhattam egy csodás lánnyal. Na, ennyi. Várunk! Aztán mindent megbeszélünk! – Milán ekkor zsebre tette telefonját, majd a csodálkozó Rékára nézett.

  - Gyere szépségem! Üljünk le. Csodálkozol, látom. Hát tegnap késő este felhívtam az öcsémet, mert valakinek el kellett mondanom a boldogságomat. Te akkor már aludtál. Tudod? - megsimogatta Réka homlokát, majd megcsókolta.

    Réka elgondolkodva nézte Milán kissé zavartnak tűnő arcát.

 - Szóval, tényleg boldognak érzed magad? És mit szólt a kettőnk sajátságos találkozásához Roland?

 - Hát! Először szóhoz sem jutott, majd éktelen röhögésbe kezdett, aztán lecsendesedve csak annyit mondott: - Ne okozz Rékának csalódást bátyám! Amúgy meg előre tudtam, hogy egymásba fogtok bolondulni. Mindkettőtöket ismerem. Ilyeneket mondott. És tényleg nem volt túlságosan meglepett. Szerintem örül, hogy összejöttünk.

    Réka arca derűs volt és sötét szeme csillogott:  - Ennek igazán örülök! Ez jó, nem? Boldog vagyok, hogy ilyen simán elfogadott, mint szerető társadat.  Na, jól van!  Segítesz megtálalni? – Milán ekkor közelebb lépett a lányhoz.

  - Azt hiszem, ma Rolandnál alszom, ha nem haragszol. Rég nem láttuk egymást. Beszélgetnünk kell. Aztán holnapután leutazom a szüleimhez, de vennem kell egy kocsit, meg keresnem kell egy lakást is majd, bár még január odébb van. Szóval terveznem kell.

    Réka ekkor megfogta az előtte álló férfi kezét  - Ez mind rendben van. Én várni foglak. Persze, ha külön akarsz tőlem lakni, akkor keress egy lakást, de ha esetleg velem közösen akarnál lakni, akkor itt, nálam is lakhatsz. Hátha összeszokunk. Te nem így gondolod? Vagy túl korai? – nézett most Milán barna szemébe, aki kisfiús mosollyal hallgatta a lány zavart ajánlatát. Megcsókolta Réka kezét, átölelte a vállát.

   - Kár, hogy nem tudsz velem jönni a szüleimhez! Igaz, hogy ismernek már, ha beszélek majd rólad, tudják, hogy kiről van szó…

   - Beszélni akarsz rólam? – nézett nagy sötét tágra nyílt szemével a férfira Réka.

    - Igen. Mert azt gondolom, hogy mi egymáshoz fogunk tartozni. Tudom, szokni kell majd egymást, alkalmazkodnunk is kell. Még gondolkodom az ajánlatodon.  Nem haragszol ezért? Lejöhetnél egyik hétvégén, mert kicsit tovább leszek most a szüleimmel. Mit gondolsz erről?

   - Két hét múlva jön az őszi szünet, talán egy hetet is tudok veled és a szüleiddel lenni. És nem haragszom. Túl gyorsan történt velünk minden, de én tiszta szerelemmel szeretlek Milán! – Réka szinte szégyenlősen, lesütött szemmel közölte mindezt.

  - Milán leült a szőnyegre,  és a kanapén ülő lány ölébe hajtotta a fejét.

  - Nagyon-nagyon szeretlek! Elárulom, amikor megláttalak, akkor tudtam, hogy el foglak csábítani. Szeretem az érzékenységedet, a gyönyörű szemedet, testedet. Mindent! – felemelte fejét és csókolgatni kezdte Réka két kezét, aki meghatottan, elérzékenyülve hallgatta Milán vallomását. Boldognak érezte magát.

 

  Tíz év múlva

 

     Milán és Réka találkozása szebben sikerült, mint ahogy azt  álmaikban elképzelték. Milán nem várt sokáig. Eljegyezte a lányt még azon az október végi héten, amikor lement a szüleihez és Réka két héttel később utána ment látogatóba. A következő év tavaszán pedig feleségül vette. A balatoni házban tartották az ünnepséget. Réka barátnője Melinda, Bella és Kálmán is részt vettek az eseményen. Örültek, hogy révbe értnek tűnt Réka élete. Milán részéről is csak a család volt jelen. Édesanyja szemében örömkönnyek csillogtak, amikor együtt látta szeretett fiát Rékával a hegy oldalában álló kis templom oltára előtt. Roland és barátnője esküvője két évvel később ugyanitt zajlott, de akkor már bátyja, Anna nevű kislánya is jelen volt a ceremónián. Ezt követően Roland leköltözött szülei nagy villájába. Bogival, a feleséggel úgy döntöttek a balatoni kisvárosban telepednek le. A helyi gimnáziumban állást is kaptak. Réka és Milán pedig belakta Réka lakását, felújították, az emeleti részen lévő, egykori hálót. Megfelezték és kialakítottak belőle két kis szobát. Szükség is volt rá, mert közben megszületett második gyermekük Viola.

     Most, találkozásuk tizedik évfordulóját készültek megünnepelni. A két kislányt a napokban felutazott nagyszülőkre hagyták erre a hétre.

    Szinte tavaszias idő volt, kellemes meleg. A táj a kocsiból nézve, mint valami színes festmény bontakozott ki előttük. Sárga, bíbor vörös, rozsdabarna és zöld színben pompáztak a fák. Réka elnézte a mellette ülő, csendben vezető férjét, akinek a haja kissé őszült már, de számára pont olyan jóképű volt, mint amikor először meglátta. Persze Milán is így volt Rékával, bár az ő sötét hajában még nem voltak ősz hajszálak. Pont olyan karcsú volt a két szülés után is, mint megismerkedésük idején.

   - Hová is megyünk? Még most sem árulod el? – kérdezte némi kíváncsisággal Réka.

   - Nem is sejted? Nem ismered ezt az utat? –mosolygott most Milán a feleségére.

   - Nem is tudom. Talán Esztergomba vezet az út vagy Visegrád? – nézett   kérdőn a férjére. Egyszer régen, mintha átmentem volna ezen az úton…

   - Na, jó! A Pilisben járunk - mondta halkan Milán.

   - Aha! Megvan! Egyszer Melindával, a barátnőmmel járunk erre, kirándultunk egy őszi vasárnap. Már akkor megbeszéltük, hogy ide el kell jönni máskor is, mert olyan szép ez a vidék… És íme, most megvalósult ez az álom is. Köszönöm! – Milán arcához hajolt és egy puszit nyomott az arcára.

   -  Ugye hoztál túra cipőt ? –kérdezte ekkor Milán.

   - Hoztam, hiszen mondtad, hogy készüljek sportosan is. Szóval túrázunk?

    - Azt is. Meg mást is.  Mehetünk a Fellegvárba, a Királyi palotába, megnézzük a rejtélyes Salamon-tornyot, a Fűvészkertet, a Zsitvay-kilátót, de minden mást is, amit akarsz. Persze a szálloda wellness részlegét is meglátogatjuk, szaunázunk is.  No és istenieket eszünk, iszunk és nem utolsó sorban szeretkezünk – Milán megfogta Réka kezét és megcsókolta. Szerette Réka szép hosszú ujjait, szerette még most is érinteni sima bőrét – Fél óra és ott vagyunk.  Azt hiszem, már tudod, hogy hová is megyünk. Remélem, hogy örülsz majd. A legszebb szobát foglaltam le.

     Réka most már egészen  izgatott lett.

    Aztán  meglátta az elegáns szállodát. Amikor  beléptek a Milán által lefoglalt egyik legszebb lakosztályba és körbejárták a majd nyolcvan négyzetméterét elérzékenyült. Ámulva nézte a hatalmas francia ágyat,   a nagy teraszt, ahonnan visegrádi vár csúcsát látta és a színes erdő között kanyargó Dunát. Milán figyelte feleségét, látta a meghatottságát. Réka megállt a szoba közepén, a kandallóra nézett, a mellette lévő kényelmet kínáló nagy fotelra, hirtelen megfordult,  átölelte férjét, két kezébe vette Milán arcát, a szemébe nézett, forrón megcsókolta.

    - Mivel érdemeltem ezt ki?  - nézett aztán Milánra -  Csodálatos ! -Ide-oda sétált a nagy szobában, hol leült egy fotelba, hol a szoba másik sarkába ment, hol a férjét nézte. Mint egy gyerek olyan lett. Milán ekkor odalépett hozzá.

- Egyszerűen csak szeretlek.  Mindent megkaptam tőled amire vágytam. Szerelmet, a két szép kislányunkat, a vibráló , néha haragos, morcos pillanataidat. Megértésedet, anyaságodat, még az időnkénti villámló tekintetedet is szeretem.

      Réka szeme fátyolos lett, Milánhoz lépett és ismét átölelte.

    - Nagyon-nagyon szeretlek Milán. Köszönök neked mindent. A türelmedet, a szerelmedet. Azt, hogy csodaszép gyermekeink lettek, jó apa vagy, csodás férj, nagyszerű, emberséges orvos.  Ha hiszed, ha nem, de úgy szeretlek, mint akkor régen. Amikor beléptél az ajtómon. Én akkor a szívemet is kinyitottam neked - Milán megsimogatta Réka arcát, majd a csomagjaik felé mutatott - Nem kellene lassan kipakolnunk?

     Réka elnevette magát – Milyen igazad van! A nagy izgalomtól, ámulattól mindenről megfeledkeztem. Gyere! Pakolgassunk! Aztán jöhet a többi meglepetés!