Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipe 3 - 4. fejezet

2014.05.31

3

Donát eljegyzése

 

   Húgom látogatása utáni másnapon, vasárnap volt.  Juditék, Szent István parkban lévő, harmadik emeleti három és fél szobás lakásának halljában egy nagy ellipszis alakú asztalnál ültünk. Ebédidő volt. Előző estén Judittal átbeszéltük az eddigieket és örömömre, egyáltalán nem akadékoskodott a házassági gondolatommal szemben. Sőt! Boldog volt! Rögtön tervezgetni kezdett. Úgy vélte, hogy édesapja anyagiakkal biztosan besegít, és Keszthelyen majd tudunk egy megfelelő lakást is venni. Ő pedig, ha máshol nem, de egy IBUSZ irodában biztosan el tud majd helyezkedni. Miután ezt megbeszéltük teljesen megnyugodtam. Judit furcsa személyiség volt, néha túl vidám, néha túl szomorú. De így szerettem. Hangulatváltozásai másnak talán idegesítők lettek volna, de engem nem zavart. Igaz, hogy nem túl sokat voltunk ekkor még hosszú távon együtt. Szerettem fehér, bársonyos bőrét, szép, selymes hosszú platina szőke haját, barna, nagy szemét, vastag, duzzadt száját. Nagyon jó volt vele. Pokolian megfogott már az első éjszakánk után. Németül és angolul beszélt, így aztán elsősorban nyugati csoportot szokott kísérgetni. Jól keresett és sok különleges holmija volt. Mindig finom parfümillat lengte körül. Kicsit  túlfestette magát, amit többször a szemére hánytam, de ilyenkor az ölembe ült, mint egy cica, és hízelgésével hamar levett a lábamról. Mindig mindent megmagyarázott. Aztán végül is úgy fogadtam el, amilyen volt. Tudtam, hogy az anyja halálának a körülményei, akit tíz éves korában veszített el, valamint zsidó származása, rendkívül érzékenyen érintette.  Csak egyszer beszélt nekem erről meglehetősen hosszan, de akkor is zokogásba fulladt, egészen kiborult. Így aztán inkább nem kérdezősködtem többet gyermekkoráról és kerültem az édesanyja szóba hozatalát is. Apja, és Judit anyjának nővére együtt éltek, és együtt nevelték Juditot. Az elbeszélésből annyit tudtam, hogy Judit anyja labilis idegrendszerű nő volt, akit a koncentrációs tábor erősen megviselt. Sokat betegeskedett és egy idő után feladta, felvágta az ereit. Mire hazaért a család, már menthetetlen volt. Szerencsére nem Judit talált rá a fürdőszobában. Az édesanyja nővére mindig velük lakott. Így aztán egy idő után a két felnőtt ember össze is házasodott, és nagy szeretetben nevelték fel Juditot, kicsit talán el is kényeztették. Engem befogadtak, és úgy éreztem, megszerettek. Nem voltak előítéleteim. Az embereket soha nem ítéltem el származásuk szerint. Pedig tudtam, hogy szüleim, főleg édesapám erről másképp vélekedik. De azt hiszem én már más történelmi korban nőttem fel, és nem tudtam elfogadni apám bizonyos nézeteit. De valahogy, mi fiatalok, ebben az időszakban nem foglalkoztunk ezzel a kérdéssel olyan mélyrehatóan. Sőt, elképesztőnek találtuk a filmekben látott koncentrációs táborokban történt eseményeket. Juditot pedig még külön is sajnáltam szerencsétlen gyermekkora miatt.

    Ahogy ültünk most a nagypolgári lakásban, a hatalmas hallban, a nagy és szépen megterített asztalnál, nyugalom vett körül. Azt éreztem, hogy ebben a közegben Judit biztonságot kapott. Eszembe jutott, hogy tudok-e majd én is hasonlót adni neki?  Egy nagy levesestálban gőzölgő húslevest hozott be Márta néni, Judit nevelőanyja. Apja, Rezső bácsi, öltönyben, úr módjára ült az asztalnál, Judit pedig hosszú szőke haját feltornyozva, egyenes derékkal illedelmesen kanalazta levesét mellettem. Szép, hosszú, fehér nyaka világított, sötét szeme időnként melegen nézett rám. Gyertyafény és virágcsokor tette hangulatossá az asztalt. Majd ebéd után beültünk a nappaliba, ahol Márta néni kávét hozott még nekünk, némi aprósüteménnyel körítve, majd ő is leült közénk. Ekkor megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy megkérjem Judit kezét.

  - Nem tudom, hogy Judit szólt-e már a jövetelem okáról, tudnak-e róla, de szeretném megkérni Judit kezét, szeretném őt feleségül venni. Ehhez kérném Rezső bácsi, és Márta néni hozzájárulását - mondtam határozottan.

     Judit apja csak somolygott a kis bajusza alatt, Márta néni is kedvesen nézett rám, Judit pedig hirtelen nevetgélni kezdett. Mindhárman meglepetten néztünk rá.

  - Jaj, nem bírom ki!  Nem bírom ki, nevetés nélkül! - ekkor Judit felállt és csak nevetett, nevetett, majd ugrálni kezdett és végül az ölembe huppant, átölelt, megcsókolt – Ekkora balfácánt, mint te! Ahogy ezt te most előadtad! Vicces voltál nagyon! Hát persze, hogy tudják! Csak hallgatnak róla! Ahogy ez nálunk szokás - aztán hirtelen zavart lett, felállt az ölemből, majd visszaült a helyére. Én nem értettem az egészből semmit. Értetlenül néztem rá. De ő csak maga elé nézett és hallgatott. Ekkor, Márta néni szólalt meg kissé zavartan és halkan.

  - Na, de Judit! Mi volt ez a buta viselkedés! Jaj, Donát ne is törődj vele, néha megbolondul ez a lány, és nem bírja a komoly eseményeket. Pedig, ha jól értettük ez lánykérés volt. Rezső és én persze, hogy hozzájárulunk, sőt örülünk, hogy így döntöttetek. Ugye, Rezsőkém ?  - nézett a férjére.

  - Úgy ahogy mondod Mártikám! Na, fiam, ne is törődj Judit lehetetlen viselkedésével! De, tényleg, Judit mi volt ez? - nézett rá kérdőn és láthatóan válaszra várt.

    Judit ekkor felemelte tekintetét, úgy láttam, hogy előzőleg valahol máshol jártak a gondolatai. Arra gondoltam, talán az édesanyja emléke tört fel benne, de aztán tiszta tekintettel, bocsánatot kérve magyarázta hirtelen kitörését, amit úgy, ahogy mindenki tudomásul vett. Majd átadtam a kis brill gyűrűt. Rezső bácsi az esküvővel kapcsolatos tervekről érdeklődött, én elmondtam a testvéremmel együtt szándékozott esküvő tervét, a roma fiút nem mertem említeni, mégiscsak voltak fenntartásaim ekkor még. Aztán próbálkozott előhozakodni egy pesti állással, de én határozottan elutasítottam. Végül is megnyugodott és mindjárt felajánlotta segítségét, hogy lakást tudjunk majd venni. Ezt viszont elfogadtam, bár nem tudtam, hogy a szüleim ehhez majd mit szólnak.

   Judit szülei láthatóan megnyugodtak, és rám bízták a lányukat. Még hosszan beszélgettünk a jövendő munkámról. Megnyugtatásul Rezső bácsi közölte, hogy Judit kikeresztelkedett, katolikus. Ezt csak azért mondta, ha egyházi esküvőt is szeretnénk, ne okozzon gondot. Aztán, mi Judittal búcsút vettünk és elindultunk egy hatodik kerületi pinceklubba, ahol találkát beszéltünk meg erre az estére a húgommal és barátjával, Miklóssal.

4

 

A jazz-gödör

    Jó meleg nyári este volt, amikor elindultunk Judittal a jazz-gödörbe.  Kíváncsi voltam a zenére. Hiszen Míra annyit áradozott róla. Előző este már Juditnak elmeséltem húgom kapcsolatát a cigány származású bőgős zenésszel. Meglepődött, de különösebben ekkor még nem kommentálta. Bár kicsit elhúzta az orrát, amikor belekezdtem a történet ecsetelésébe, aztán vagy őszintén, vagy rájátszással nem mutatta érzelmeit. Mírával, csak néhányszor találkoztak, valahogy egyiküknek sem volt ideje, hogy gyakran összejöjjenek, de azt hiszem két világ volt a két lány. Míra zárkózottabb volt, természetesebb, szerette az egyszerű dolgokat. Judit pedig szeretett nagylábon élni, talán kicsit sznob is volt. Operába járt inkább, és komoly zenei koncertekre. Bár a húgom is kedvelte a komoly zenét, de még ez sem hozta őket össze. Judit túlöltözött volt mindig, talán a sok különleges külföldről származott ruha miatt. Engem persze mindez nem zavart. Féltem is, hogy nem túlságosan kedvelik majd a jövőben egymást. De hát arra gondoltam nem neki kell vele élni, hanem nekem. Ő pedig nekem nagyon fontos volt. Szerelmes voltam ebbe a kicsit számomra kiismerhetetlen, izgalmasnak tűnő lányba, aki nagyon tudott szeretni.

  - Na, akkor most jazzt fogunk hallgatni? Fekete jazzt? – kérdezte Judit, amikor lefelé mentünk a lépcsőn a pincehelyiségben kialakított terembe, ami tele volt asztalokkal, székekkel, egy sarokban már láttam a hangszereket, aztán az egyik asztalnál a zenekarhoz közel megláttam az ott ülő testvéremet.

  - Nem fekete jazzt, még én sem tudom, hogy pontosan mit. De majd meghallod, remélem tetszeni fog! De ha nem, nyugodtan mondd meg! Nem kötelező hallgatnod máskor, de most a kedvemért egyszer, megteheted! - néztem rá kicsit nyugtalanul. Ekkor megfordult, megcsókolt, megsimogatta az arcomat és bólogatva jött utánam. Míra asztala felé tartottam, aki, amikor észrevett bennünket, felállt. Egy farmer nadrág volt rajta, egy mustár sárga testhez álló rövid ujjú sima póló, lapos papucscipőt húzott, haját lófarokban hordta most. A két lány átölelte egymást, majd Míra hozzám lépett, megcsókoltuk egymást, aztán leültünk a zenekarral szemben.

  - Mit kértek? – nézett ránk Míra. Láttam, hogy tekintete végig suhant Judit öltözékén, aki vele ellentétben, egy testhez simuló apró virágos selyemruhában volt, magas sarkú fehér szandálban, nagy mellei, amit külön szerettem, szinte hivalkodóan kibuggyantak ruhájából. De én büszke voltam erre. Örültem, ha más is kíváncsisággal tekint rá. Ugyanakkor tudtam, hogy ez a nő az enyém, hogy csak hozzám tartozik. Nekem ez jól esett és nem zavart.

  - Én konyakot kérnék! Te, mi kérsz Donát? - nézett rám Judit, aki lábát keresztbe rakta, szoknyája felcsúszott, igazi nőként viselkedett. Láttam viszont húgom arcán, hogy neki egyáltalán nem ez a véleménye róla.

  - Talán egy pohár vörös bort, amit te iszol Míra - válaszoltam. Húgom intett a pincérnek, aki rövid időn belül hozta a kért italokat, majd Miklós jött valahonnan elő és hozzánk lépett. Megcsókolta Mirát, majd kezet fogtunk, bemutattam neki Juditot, mint menyasszonyomat. Láttam, ahogy hirtelen végigfutott tekintete Juditon. Gondolom, megállapította, hogy igazi, vonzó nő. Aztán leült mellénk, ivott egy kortyot Míra borából, majd rám nézett és megkérdezte.

  - Szóval, akkor gratulálhatok?  Megvolt az eljegyzés? - Judit láthatóan szemügyre vette a roma fiút. Talán tetszett neki, mint férfi. Hiszen Miklós magas, vékony, fekete, göndör hajú, nagy fekete szemű, kreol bőrű, jóképű férfi volt. Judit halkan kacarászott, majd Mírának mutogatva a gyűrűt helyettem is válaszolt Miklósnak.

  - Igen, gratulálhattok! Kicsit váratlan volt, de azért reméltem, hogy eljön ez a pillanat is. Szép ugye, Míra? - mutatta  húgomnak a kapott gyűrűt. Míra megnézte, láttam rajta, hogy megrökönyödött Judit kissé infantilisnek tűnő mozdulataitól, de aztán nyugodtan válaszolt.

  - Szép. Tényleg szép. És én mikor kapok tőled Miklós ilyen szép meglepetést, ha már itt tartunk? - nézett a húgom Miklósra.

    Miklós megfogta Mira kezét, megcsókolta és, mintha ott sem lennénk válaszolt neki.

   - Csak rajtad múlik! Tudod, hogy akkor veszlek feleségül, amikor te akarod!  - kihúzta magát, körül nézett - No, de én el is megyek, csak pár percre ültem le. Majd előadás után beszélgetünk - azzal felállt és visszament a társaihoz.

  - Nahát, Míra! Igazán meglepődtem, amikor Donát mesélte, hogy roma fiúd van! Nem furcsa? A szüleid? - nézett a húgomra érdeklődve.

  - Mi lenne furcsa? Éppen olyan ember, mint te vagy én. Úgy látszik, még nekem is szoknom kell az emberek előítéleteit, amit ő már talán fel sem vesz. Miért, nem csinos fiú? És, ha tudnád, hogy mi mindent tud nyújtani a szerelemben! Amúgy meg remélem, a szüleim is megkedvelik majd!  – tette hozzá mérgesen.

  - Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megbántani! Csak hát tudod, hogy előítélettel vannak az emberek még nálunk. Nekem tetszik, sőt nagyon is jóképű srác amúgy.

  - Na, jó. Fejezzétek be! – vágtam közbe, mert láttam, hogy Mira enyhe utálattal fordít lassan hátat Juditnak - Mindenki olyan társat választ magának, akit szeret, szerintem nagyon szimpatikus fiú.

  - Úgy, ahogy mondod Donát! - fordult hirtelen felém idegesen Míra és fekete szeme villogott - Te sem vagy különb helyzetben édes Donát! Hiszen Judit ereiben sem tiszta magyar vér csörgedezik, vagy nem így van Judit? Ha már itt tartunk!

  - Ne sértegess, jó? Tudom, hogy mit akarsz mondani. Az anyám származására célzol - hirtelen maga elé nézett és szinte összezsugorodott eddigi kihívó nőiessége, végtelen szomorúságot láttam az arcán.

    Ekkor Mira rám nézett, majd Juditra. Látva magába zuhant állapotát, felfogta, hogy pillanatok alatt elmérgesedik a helyzet, és visszafordíthatatlanná válik. Intelligens volt, talán túlságosan is az. És nagyon érzékeny. Minden helyzetet tökéletesen felismert, és minden helyzetet azonnal jól tudott kezelni. Ez már kislány korában is számtalanszor bebizonyosodott. Hirtelen átölelte Judit vállát, adott neki egy igazi puszit, megsimogatta az arcát és csak annyit mondott: - Bocsáss meg Judit! Butaságot fecsegek! Ne veszekedjünk. Visszavonok mindent. Legyünk jó barátnők. De ne bántsd Miklóst te sem!

   Ezt olyan kedvesen, anyásan mondta, hogy még én is elérzékenyedtem, nemhogy Judit.  Hálás voltam ezért. Szememmel megköszöntem neki. Közben bejöttek a zenészek. Két, harminc év körüli fiú, az egyik köztük Miklós volt, a dobos és a szaxofonos negyvenes éveit taposhatta, a zongorista pedig, a másik roma fiú, szintén inkább huszonévesnek látszott. A szaxofonos volt a vezetőjük, köszöntötte a publikumot, majd azonnal bele is kezdtek a játékba. Fergeteges volt a kezdés.

      Az első negyvenöt percen át elvarázsolva hallgattam ezt a fajta zenét, amit még nem ismertem. Igaza volt Mírának mindenben.  Soha ehhez foghatót még nem éltem át jómagam sem. A zenekar tagjai szinte egymás alá tették a szólókat, és így kerengett a zene körbe-körbe. A magyar népzene, és az érezhető időnkénti amerikai hatás felcsendült a szaxis szólóiban, improvizációiban, aki hol lágy volt, hol valami őserői tombolást produkált, a lélek legalsóbb bugyraiban járt.  Azt meg nem gondoltam volna, hogy egy bőgőből ennyi mindent kilehet hozni.

  - Na, hogy érzitek magatokat? Remélem, igazán jó helyre hoztalak benneteket. Most már így érzitek ti is? - nézett ránk Míra a szünetben, majd odajött Miklós is hozzánk.

    Judit kihúzta magát és lelkesen belekezdett mondandójába.

- Én teljesen elkábultam, és szinte a folyó partján fekve sodródtam az árral, a csenddel, a természettel, majd szinte éreztem az alföldi rónaság hatalmasságát. Tökéletes zene. Modern és ugyanakkor tele van gyönyörű dallamokkal, méghozzá kicsit bartóki, kicsit népzenei. Egyszóval szép.  El vagyok ájulva. Hogy én erről eddig semmit nem tudtam! Pedig rengeteg koncertre járok! - mondta nyílt őszinteséggel - Tizenkét évig tanultam zongorázni és azért nem csak érzem, de értem is a zenét. Miklós csak gratulálni tudok neked is. Hihetetlen tiszta, őszinte, szinte tökéletes zenét hallottam tőletek, tele van nagyon sok érzelemmel és magával repített.  Azt hittem, hogy majd valami avantgárd őrületet fogok hallani, hát kellemesen csalódtam! A szaxofonos pedig fenomenális!  Persze szinte mindenki.

  - Igazán örülök, hogy ez a véleményed. Remélem, hogy a következő negyvenöt perc sem okoz csalódást. Utána? Maradtok vagy siettek? - válaszolta az elhangzott dicséretek után jókedvűen Miklós. Láthatóan jólesett neki Judit dicshimnusza.

  - Azt hiszem kicsit maradunk, hiszen ráérünk. Én még két hétig Pesten maradok, de Míra ígérte, hogy esetleg mindahányan leutazunk a szüleinkhez. Ha már ti is döntöttetek. Akkor majd én leviszlek benneteket kocsival, vagy? - néztem Mírára és Miklósra.

   Míra ekkor Miklósra nézett, aki szorosan ült mellette, átölelte a derekát, megcsókolta a haját, és csak annyit mondott neki: - Szerintem mi már ezt eldöntöttük.  

    Míra fekete szeme, láthatóan ragyogott az örömtől: - Rajtam nem múlik. Ha te is így döntöttél, akkor én már holnap telefonálok édesapának, és mehetünk. A részleteket majd megbeszéljük. Amúgy meg imádtam a játékodat. Olyan vagy a színpadon, mint egy szerelmes férfi, úgy ölelgeted a hangszeredet, mint ahogy senkit. Szinte egy vagy vele, olyan beleéléssel pengeted a húrokat. Kezdek rá féltékeny lenni! - nevette el magát a húgom.

  - Jó a hasonlatod, de azért téged boldogabban ölelgetlek, és szívesebben játszadozom rajtad! Nélküled a zene sem menne ilyen jól! - tette hozzá mosolyogva Miklós.

  - Na, csak vicc volt. De inkább a hangszeredre legyek féltékeny, mint valami nőre. Nem igaz?

  - Nahát, igazán kedvesek vagytok, ahogy így élcelődtök - szólt közbe Judit - Te hány éves vagy Miklós? Gondolom, már nagyon régóta játszol.

  - Miért, mennyinek saccolsz? - nézett rá kíváncsian Miklós és láttam, a tekintete Judit mellén kötött ki.

  - Hát úgy huszonötnek talán.

  - Meg amennyivel több vagyok. Szóval huszonkilenc múltam és már tíz éves koromtól játszom. Végül is elvégeztem a zenesulit, de a konzit is.

  - És, hogy, hogy még nem nősültél meg, hiszen nálatok...

  - Persze, nálunk cigányoknál, ezt akartad mondani, ugye? Már nagyon korán megnősülnek a férfiak, és korán férjhez mennek a lányok.

  - Jaj, nem sértegetlek én, a világért se! De ez a valóság, nem?

  - Igen, nagyjából igazad van, de én nem akartam eleve korán nősülni. Meg úgy döntöttem, hogy csak azt veszem feleségül, akit hosszú időn át tudok majd szeretni, aki szereti majd a zenémet, akivel minden területen jól érzem majd magamat. És én azt hiszem Mírában találtam meg mindezt. De megyek vissza. Akkor előadás után még beszélgethetünk kicsit.

    Visszament zenész társaihoz, mi pedig megbeszéltük a közös utazást. Aztán Míra mesélt még a zenekarról, Judittal beszélgetett a terveiről, és rövid időn belül ismételten elmerülhettünk a zene gyönyörű világában.