Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipé 1-2.fejezet

2014.05.31

 

 ketterort-szivvel-elni_.---t-erika.jpg

 

A pogány völgy

 

Nem messze a Balaton déli partjától fekszik az a község, ahol gyermekkoromat töltöttem. Ma úgy is nevezik, hogy Pogány völgy. Pogány völgy vagy megszentelt föld. A somogyi tölgyek gyökerei hitükben pogány vagy keresztény testvérek szívét fonták át. Dombhátak zöldje, szőlők, gyümölcsösök ölében lélegző kis falvak. Akácosok mézédes illata, hóvirág, gyöngyvirág fehérlő bódító kelyhei, vadászterületek, csillogó kék horgász tavak és ezernyi történelmi emlék veszi körül az itt élő embereket. Ebben a karéjban fekszik az a település, amely valamikor Somogy vármegye székhelye volt. Ennek a tájnak a népe szülőföldjét, pogány völgyének nevezi, megőrizve annak a jeles magyarnak emlékét, akinek katonai, politikai veresége után, az ő feldarabolt testén átlépve Szent István királyunk a keresztények Európájába vezette az itt élő embereket. Mégis, Koppány népe él itt, azé a fejedelemé, akinek a vára a mai Somogyváron állt. Az ő népének maradékai, köztük én is, e helyet Kupavárhegynek tiszteli. Koppány, magyar volt, fejedelmi vér. Talán az sem volt véletlen, hogy ezerhetven körül lovagkirályunk Szent László itt alapította meg az apátságot, amelynek szentelt földjébe őt eltemették ezerkilencvenötben. Édesapja I. Béla, a magyarok királya volt. Nagyapja Koppány édes öccse, a megvakított lázadó Vazul.

     Elkalandoztam most a történelemben. Csak azért tettem, mert jómagam ide csöppentem, születésem után néhány évvel, majd innen indultam. Ebből a csodálatos tájból szakadtam ki, ahová visszatérnem mindig egy csoda volt.  Itt nőttem fel, itt barangoltam be a vidéket és később itt töltődtem fel, amikor ellátogattam az itt élő szüleimhez.  Gyermekkoromban itt bóklásztam a horgász tó környékén, innen bicikliztem át Buzsákra, ahol sokszor elgyönyörködtem a csodás népművészeti tárgyakban. Somogyvámoson pedig kirándulásaim során megnéztem és megismertem a híres tojáspatkoló és fafaragó alkotásait.

    Itt bepillanthattam a krisnások településére is. Elgondolkodtam a nekünk szokatlan életformájukon. Néha még az is eszembe jutott, talán ők valóban boldogok. Így kívülről nézve, annak láttam őket. Aztán itt van néhány kilométerre a Balaton, amit talán még ennél a helynél is jobban megszerettem. A régészek azt mondják, egykor, Pamuk községig nyúlt ki a víz. Ma már ennek nyoma sincs persze.  Gyakran sétáltam a Szentesica forráshoz is, amely egykor csodatévő, gyógyító erejű volt. A legenda szerint itt mosta meg kezét István király Koppány legyőzése után. A forrás mellett ma, Koppány emlékműve áll. Itt van a Széchenyi kastély is, amit huszonnégy hektáros park vesz körül. Nagyon sokszor gyönyörködtem itt a fenyők legkülönfélébb fajtájában, és majd kétszáz különleges növényben. Ahányszor csak betértem a katolikus templomba mindig megcsodálhattam, és ismerőseimnek is büszkén mutogattam, szinte országosan is egyedülálló különleges orgonáját: a két manuálos, tizenhat regiszteres König-orgonát.  A kálvária tiroli hatású népi faragásait pedig, valaha a módosabb, tehetősebb itt élő gazdák készíttették. Török, német, főleg szlovén vér kavarog itt az emberekben. Kevert etnikumú a lakosság, de jól megférnek itt egymással.

 

    A szüleim

 

    Édesanya és édesapa. Így szólítottam kicsi koromban a szüleimet, ami aztán később is így maradt. Édesapa állatorvos volt, édesanya pedig nem dolgozott. Jobban mondva, otthon volt, vezette a háztartást, és két évvel idősebb bátyámmal együtt nevelt, ellátott bennünket. Végzettsége szerint, tanítónő volt. De aztán, amikor apámmal összekerültek és megszült bennünket, majd kicsit már nagyobbak lettünk, apám arra kérte, inkább ne dolgozzon, maradjon otthon és teremtsen neki igazi meleg, családi életet. Ő majd megszerzi az ehhez szükséges anyagiakat.

    Házunk a falu legszebb helyén állt, egy kis kúriaszerű épület, nagy parkosított udvarral.  Apámnak abban az időben rengeteg kapcsolata volt mindenféle társadalmi szinten dolgozó, befolyásos emberekkel is, és idővel valóban megteremtődött minden, ami a nyugodt kiegyensúlyozott családi élethez kellett. 

    Anyám fiatalon magas, karcsú, szőke, kék szemű, fehér bőrű, nagyon dekoratív nő volt. Előkelő családból származott, ősei között még grófok is voltak. Szüleit korán elveszítette, édesanyja az ő szülésébe halt bele, ami biztosan kihatott egész életére. Apja pedig Recsken végezte életét. De erről nem szabadott beszélni. Apjának egyik unokahúga, egy elszegényedett vidéki nagynéni vette maga mellé, akinek nem volt családja, a férjével éltek kettesben. A kislányt szinte magukénak tekintve nevelték fel.

    Apám feketehajú, fekete szemű, olajbarna bőrű, kicsit kunos beütéssel, igazi paraszt ivadék volt. Szülei módos gazdák voltak valamikor, aztán az oroszok bejövetele után jóformán semmijük sem maradt. Sokadik gyerek volt a családban. Több ok miatt egyedül ő tanult csak tovább.  Az a fajta ember volt, akiből áradt az élet. Bőbeszédű, mindig jókedvű, kissé harsány, életet habzsoló férfiembernek született.

   Egy alföldi faluban ismerkedett meg anyámmal, aki ott tanított, és ott lakott.  Apám pedig, véletlenszerűen ott kezdte állatorvosi praxisát az egyetem elvégzése után. Megragadta anyám feltűnő, tiszta szépsége, finomsága. Anyám pedig bódultan belehabarodott a számára egzotikusnak tűnő, fekete, jóképű, temperamentumos férfiba. Nem sok idő kellett, ahhoz, hogy Dr. Csák István állatgyógyász feleségül vegye Pálházy Edina tanítónőt.

     Egy ideig a nagynéni házában közösen éltek, majd apám, mivel a Dunántúlról származott, és nem szerette az alföldi rónaságot, igyekezett minél előbb visszatérni oda. Ez, úgy az ötvenes évek vége felé történt, akkor már a bátyám és én is megszülettünk.

     Apám, a somogyi dombság gyönyörű völgyében megkapta az állást és vele először csak a kicsi szolgálati lakást. Anyám ekkor még elhelyezkedett a helyi általános iskolában, itt tanított.

     A kúriaszerű épületbe, ami később ugyancsak szolgálati lakásként működött, csak a hatvanas évek elején költöztek be.  A lepusztult nagy házat apám hozatta nagy-nagy átalakításokkal rendbe. Ötszobás, fürdőszobás, nagy konyhás, ebédlős, nappalis, hatalmas teraszos, nagy kertes ház lett belőle, ahol még egy konyhakert is megfért anyám örömére. Édesanya imádta a természetet, gyönyörű virágos, fás parkot hozott létre. Édesapa gyakran mondta is neki, hogy egy kertész veszett el benne.

    Bátyámmal, Donáttal, aki mindössze két évvel volt idősebb nálam, igazi, családi paradicsomban nőttünk fel. Legalábbis a külső díszlet az volt. A ház, a kert, a lakás berendezése. Amikor már nagyobbak lettünk észre vettük, hogy másokhoz képest kiváltságos a lakásunk és a helyzetünk. Apám jól keresett és jól alkalmazkodott a helybéli és a környező települések akkori vezető beosztású elvtársaihoz is. Több körzet állatorvosa volt ekkor. Valószínű így tudtunk ilyen életszínvonalon élni akkor, és később is. Erről soha nem beszélt. Néha a bátyámmal hallhattuk, a nagyszobából kiszűrődő, szülői veszekedésüket. A hangfoszlányokból, arra gondolhattunk, hogy valami fontos anyagi dologban nem értenek egyet. Édesapánk, anyánk szerint, eladta lelkét az ördögnek. Akkor persze nem értettük, hogy ez mit jelenthet.

    Mindenesetre, felhőtlennek és gondtalannak tűnő gyermekkort mondhattunk magunknak. Gyakorta hívott apám vendégsereget, helybéli és környékbeli, fontos embereket. Ezt mindig nagy készülődés előzte meg. Anyánknak új ruha jutott minden egyes alkalomra, aki láthatóan élvezte ezt, és kivirult ezeken az estéken. Sütés, főzés, sok falubéli asszony szaladgált ilyenkor a házban. Több fogásos vacsora vagy ebéd volt, amit aztán nagy kerti mulatság zárt le. Mi gyerekek, élveztük a felnőttek mulatozását. Ilyenkor több vendéggyerekkel ismerkedtünk meg, akikkel aztán nagy játékokat rendeztünk a hatalmas virágos, bokros, fás parkunkban.

    Később arra lettem figyelmes, hogy édesanya lehúzott redőnyöknél pihen a szobájában, fejfájásra panaszkodik.  Emlékszem, ahogy ül a teraszon, egy könyv van a kezében, de nagy kék szeme valahova a távolba néz szomorúan. Ha odamentünk hozzá, csak megsimogatta fejünket és intett, hogy most nem érzi jól magát. Majd később kórházba került. Az idegosztályra. Azt hallottuk a falu lakóitól, hogy depresszióban szenved. Amikor mi édesapától megkérdeztük, hogy mi ez a betegség, ő mindig csak annyit mondott, hogy édesanya idegrendszere túlérzékeny és ez okozza a bajt. Azzal vigasztalt bennünket, hogy ez csak múló állapot. Ne aggódjunk. Ilyenkor hívta el egyik lánytestvérét segítségnek, aki nem ment férjhez és később végleg odaköltözött hozzánk, hogy anyánknak besegítsen a házi és kerti teendők ellátásában. Piroska néni, apánk testvére nagyon kedves, kövérkés, temperamentumos asszony volt. Sokat segített a háztartásban, szinte ő főzött és agyon kényeztetett bennünket. Második anyánknak tekintettük.  Édesapa keveset volt otthon, örökké utazott, járta a szomszédos falvakat. Előfordult, hogy nem is aludt otthon. Valószínű ekkor kezdődtek a bajok szüleim között.

    Jól emlékszem, egy meleg, nyári szombat estére, amikor apám későn jött haza. Piroska nénénk sem volt otthon, mivel elutazott rokonlátogatóba. Így aztán csak hárman voltunk otthon. Donát, a bátyám akkor már gimnáziumba járt Pannonhalmára, mert akárhová nem íratták be. Persze az is igaz, hogy jó eszű gyerek volt. Kollégiumban lakott, de hétvégén mindig otthon volt ő is. Én, ekkor már hetedikes lehettem.

    Édesanya, a teraszon lévő nagy asztalon terített vacsorára. Anyánk gyakorta hallgatott régi slágereket, most is valami Karády Katalin számot tett fel, az ő mély búgó hangja szólt a háttérben. Nálunk az étkezés kész szertartás volt. Mindig úgy éreztem, hogy édesanya valahol a huszas, harmincas években szeretne élni, és valami álomvilág lengi körül az egész lényét. Szótlanul kihúzott derékkal ültünk csendesen, nosztalgikus zeneszó mellett vacsoráztunk. A kert virágillata megcsapta orromat, pici szél lengette a terasz felett kitekert rolettát. Idillinek tetsző pillanat volt.

   Donát  korához képest magas, sportos alkatú fiú volt. Kicsi korától édesapa parancsára edzésre járt, gerelyt hajított, futott. Anya szőkeségét, kék szemét örökölte, csak a bőre volt kreol. Jómagam ekkor már szépen fejlett kamaszlány voltam. Én inkább apámra hasonlítottam. Kreolbőr, fekete mandulavágású szemek, fekete, sűrű, hosszú haj, két copfba fonva. A Míra nevet kaptam anyámtól. Egyszer azt mesélte, hogy Donát az első gyermek volt, így őt isten ajándékának tekintve nevezte el, én pedig csodásan szépnek tűntem, mint csecsemő. Ezért adta a Míra nevet, aminek a jelentése csodálatos. Így jutottunk az akkor éppen nem köznapi nevekhez.

   Donátnak már egész fiatal korában komoly elképzelései voltak a foglalkozásával kapcsolatban. A természettudomány érdekelte és a matematika. Biológus vagy kutató szeretett volna lenni. De az idegen nyelveket is könnyedén tanulta.  Igen a nyelvek. Már általános iskolás korunkban nyelvet kellett tanulnunk. Minden héten kétszer bejártunk a közeli kisvárosba egy nyelvtanárhoz. Igaz, hogy ez később csak a hasznunkra volt. Mint ahogy a szigorú nevelésünk is. Korán megtanultuk az illemet, korán megtanultuk, hogy mit szabad és mit nem szabad. Túl nagy volt az elvárás mindkettőnkkel szemben. Apám kemény volt, nem tűrt ellentmondást. Ha vita volt apánk és köztünk, anyánk volt a hárító. Érzékeny idegrendszerrel rendelkeztem, talán anyámtól örököltem, ami azért párosult apám keménységével is.  Donát más volt, ő inkább apám természetét örökölte. Hirtelen haragú, de könnyen megbocsátó.

    Most Donát hangja törte meg a vacsora közbeni csendet.

  - Édesanya! Hogy, hogy édesapa még nincs itthon? Vagy szombaton is dolgozik? És ilyen sokáig? Nem értem. Régebben azért hétvégén ő is itthon volt – kérdőn nézett  anyánkra.

    Édesanya ekkor ibolyakék fáradt, fátyolos tekintetével felnézett tányérjából, és zavartan nyúlt a szalvéta után. Köhintett egyet és halkan csak annyit mondott.

   - Kisfiam egyre több a munka, majd jön valamikor, mi csak együnk nyugodtan. Inkább mesélj valamit magadról! Milyenek a tanárok? Megszoktad már a kollégiumot?

   Donát csak nézte ekkor anyámat, én néha felpislogtam a tányéromból, nem szóltam semmit, ugyanis ekkor már tudtam, hogy apámnak szeretője van. Testvérem még nem tudott erről. Nem szerettem ilyesmiről beszélni vele és szégyelltem is.

  - Mégis, mikor jön haza? - erősködött továbbra is.

  - Mondtam már kisfiam, majd jön - válaszolt neki idegesen - Nem tudom. Lehet, hogy csak holnap. Míra segítenél kivinni a tálat? Hozom, a második fogást. Őzpörkölt, igazi különlegesség! Apádék vadászni voltak és onnan van a hús. Remélem finomra sikerült!

   Mindketten egyszerre álltunk fel, segítettem anyámnak. Donát, mintha érezte volna, hogy itt valami nincs rendben, nem faggatódzott tovább.

  - Biztosan nagyon jó lesz, hiszen te édesanya remek szakácsnő vagy, mint tudjuk! Hiányzik is a kosztod! Meg persze te is!

     Ekkor felállt, átölelte anyánkat, megsimogatta a karját és segített neki az asztalra tenni az őzpörköltet tartalmazó tálat. Édesanya láthatóan elérzékenyült Donát hízelgésétől. Megsimogatta az arcát és mosolyogva ült le, majd én is letettem a burgonyaköretes tálat, a savanyút és tovább falatoztunk. Kicsit felengedett mindenki. Bátyám mesélt az iskolai eseményekről, tanárairól. Édesanya érdeklődve hallgatta, néha én is közbe kotyogtam.

     Lassan kezdett alkonyodni. Jóllakottan ültünk az asztal mellett, egy ideig még beszélgetve. Majd édesanya felállt, mi megköszöntük a vacsorát, én segítettem neki az elpakolásban, Donát pedig felment a szobájába. Majd én is elköszöntem, és bevonultam az akkor nagyon szeretett kis kuckómba. Édesanya igazi lányszobát csinált nekem. Az ő ízlésének megfelelően lett berendezve: fodros, bodros terítők, toalett tükör kis puffal, széles heverő, rózsaszín terítővel borítva, fehér bútorokkal körítve. Halvány rózsaszín tüllfüggöny lebegett az ablakon, fodros széllel, mintha csak a harmincas években jártunk volna. Így rendezte be, amikor a lakást megkaptuk. És én később sem változtattam rajta. Szerintem régi regénybe illő volt az egész, talán giccsesnek is tűnhetett, de kissé szentimentális lelkemnek megfelelt.

    Már ekkor kedveltem a komolyzenét, sokat hallgattam, ha éppen ilyen műsor volt a rádióban. Később aztán kaptam lemezjátszót és igyekeztem nekem tetsző lemezeket venni. Majd középiskolás koromban kezdtem gitárórákra járni, és mire leérettségiztem, már egész jól gitároztam. Eléggé magányos voltam, így aztán gyakran elbújtam kertünkben egy-egy jó könyvvel, vagy a szobámban lehasaltam az ágyamra és képes voltam akár hajnalig is olvasni.

     Most is ehhez készülődtem, éppen egy történelmi regény kellős közepén tartottam, amikor Donát nyitott be hozzám.

  - Bejöhetek kicsit? – kérdezte elbizonytalanodva.

    Megfordultam, letettem a könyvem, ránéztem, majd felültem.

  - Gyere csak! Csüccs ide vagy a fotelba, ahol jól esik. Tegyek fel valami zenét? Milyent akarsz? Mindenféle van.

  - Mindegy. Hallgassunk Mozartot.

   Feltettem Mozart C-dúr zongora szonátáját. Majd felültem az ágyamra, átkulcsoltam felhúzott lábamat és fejemet a térdemre téve kérdőn néztem rá. Éreztem, hogy valamit szeretne velem megbeszélni. Rövid ideig csendben hallgattuk a zenét, majd akadozva, de belekezdett.

  - Míra! - Mi van édesapával és édesanyával? Valami baj van köztük? Valami furcsát érzek.

  - Hát, ha tudni akarod, és nem csinálsz cirkuszt, mert szerintem nekünk semmi közünk édesanya és apa ügyeihez, akkor megmondom. Bár erről nem sokat tudok én sem. Talán  azért többet, mint te.

  - Hogy is szólnék bele! Csak nem képzeled? Mondd csak nyugodtan! Csak nem elválnak? 

  - Nem, nem hiszem. Arról szó nincs. Édesapa, szerintem megcsalja édesanyát. Egyszóval van valami nője valahol. De mindig is voltak nőügyei,talán attól ilyen beteges édesanya.

  - Ez komoly? De hát miért? Szegény édesanya! – ekkor fel-alá kezdett járni a szobámban, egész gondterhelt lett.

  - Én csak úgy hallok néha valamit, ami köztük zajlik, de többet én sem tudok. Ez nem jó, de hát mi gyerekek vagyunk, ebbe nem szólhatunk bele és ismered édesapát! Fel is pofozna, ha...

   Ekkor zajokat hallottunk a nappaliból. Donát csendre intett, majd kicsit kinyitotta a szobám ajtaját és hallgatózni kezdett. Erősen becsapódott a terasz ajtó és édesapa hangja szólalt meg.

  - Hát veled meg mi van? Megint a mélabú üldöz, Edina?  Az ember agyondolgozza magát, megjön, és még két jó szót sem kap. Csak egy búbánatos nőt, aki ül itt magában, ahelyett, hogy... A gyerekek?

  - Már rég megvacsoráztunk, lefeküdtek. Hiszen, tizenegy óra is elmúlt. Igazad van, bánatos képpel nézek rád, és bánatosan ülök itt, mert egyedül vagyok, mint egy kivert kutya. Mert tudom, hogy honnan jössz.

  - Na, honnan jövök? Ne vádaskodj nekem oktalanul. Te betegesen féltékeny vagy! Az is voltál mindig! Pedig okod nincs rá! Én mindent megadtam neked, nektek. Néha szabad kicsit szórakoznom, nem? Szükségem van néha a kikapcsolódásra! Annyit dolgozom, mint egy állat.

  - Azt igen. Szórakozni szabad.  Csakhogy István, te nővel szórakozol. A szomszéd falu kis tanítónőjével, jól tudom. Azzal a fiatal kis ribanccal.

  - Na, fejezd be! Még meghallják a gyerekek. Térj már észhez! Jó, igaz, hogy voltak félrelépéseim, de már annyiszor elmondtam neked ilyen a vérmérsékletem. A férfiember már csak ilyen. Nem jelentenek ezek semmit… Nem hagylak el sem téged, sem a gyerekeket! 

  - De undorító vagy István! Hogy beszélhetsz így?  És még ittál is! Na, ez sok nekem. Elmegyek a szobámba és hagyj magamra!

  - De, Edina! Az ég szerelmére! ! Ne csináld ezt!  Hát ez nem igaz! Persze, persze a természetem! Az az átkozott nőbolond természetem! Nem tehetek róla! De hát tényleg semmi jelentősége! Igazad van én egy pocsék férj vagyok. Ej, pedig téged aztán nagyon szeretlek! - mindezt szinte már magának mondta, majd édesanya után ment a szobájukba.

   Ajtócsapódást hallottunk, majd elfojtott, már nem érthető szóváltást és csendet. Dermedten álltunk mindketten a már kinyitott ajtómban. Tudtuk, hogy édesapa és édesanya most együtt vannak. Nem tudtuk, csak sejtettük, hogy mi játszódik le a szobájukban és kicsit összezúzott lélekkel és félelemmel öleltük át egymást. Majd Donát becsukta az ajtómat. Már a lemezjátszó is leállt régen. Leültünk egymás mellé az ágyamra és fogtuk egymás kezét, erősen szorítva. Bátyámra néztem és megszólaltam.

  - Erről beszéltem. De, ne aggódj! Holnapra minden rendben lesz. Édesapa nagyon kedves tud lenni, ha akar. Szeretgeti és kiengeszteli édesanyát. Meglátod reggel! Mintha mi sem történt volna, úgy viselkednek majd.

  - Jó, de édesanya nagyon beteg ettől és mi lesz, ha megint kórházba kerül! Én félek. Valamit talán kellene mégis édesapámnak mondanom.

  - Eszedbe ne jusson! – néztem rá villogó tekintettel.

  - De hát eddig én nem vettem észre semmit! - tördelte a kezét kétségbeesetten.

  - Örülj neki! Én már egész kislány koromtól tudom, hogy ilyesmik vannak közöttük. Ettől beteg édesanya. Most már tudom. Akkor még nem tudtam persze. De talán majd rendbe jön minden. Hallottad! Szereti anyát! Csak ilyen a vérmérséklete, ahogy mondta. Lehet, hogy majd te is ilyen leszel!

  - Azt már nem! Ebből okulva nem nyomorítom meg egyetlen nő lelkét sem - sétált a szobámban idegesen.

    Így osztottuk meg egymás között Donáttal ezt a titkot. Ő sem, és én sem gondoltam akkor még a jövőre. Hiszen jóformán gyerekek voltunk még. De félelem rakódott le bennünk, hogy esetleg valamelyik szülőnket elveszítjük, hogy egyszer mégis elhagy bennünket édesapa. Mindezek ellenére, sohasem történt meg. Túlságosan szerették egymást. Édesanya gyenge volt, édesapa pedig túl erős. Mégis kiegészültek így egymásnak, így voltak egyek. Mi ketten, mégsem ilyen házasságra és szerelemre vágytunk. Bár szerettük szüleinket, de sok fenntartás volt bennünk az életvitelükkel, felfogásukkal kapcsolatban. Mi már más közegben, más társadalomban nőttünk fel. Bár nevelésük mélyen hatott ránk, és befolyásolta későbbi életünket is.  Azt éreztük, hogy édesanyánk, apánk szerető elnyomása alatt él, aki ebbe szép lassan beletörődik és egyben bele is betegszik.

 

2

 

Donát

     

   Mit mondjak?  Ahogy Míra mondani szokta: valóban én voltam mindig az erősebb, akaratosabb egyéniség, de ugyanakkor nagyon mély kapcsolat kötött anyámhoz. Betegesen féltettem őt, nehéz volt később is elszakadnom tőle. Talán a nőismerőseimet is hozzá igazítottam mindig. Külsőre és természetre is hasonló lányokat kerestem sokáig. Amíg Pannonhalmán tanultam kevesebb időt töltöttem otthon, lefoglaltak a tanulmányaim. Komolyan készültem továbbtanulni. Szigorúan vettek bennünket, de azért mi diákok megtaláltuk időnként a kiskapukat, még ezen az egyházi iskolán belül is. De azért szerettem a tanáraimat, sokat tanultam tőlük. Jó hely volt mindenek ellenére. Alapdolgokat itt biztosan megtanult az ember. Egy jó barátra is leltem, aki később Pestre került és orvos, pszichiáter lett belőle. Míra, a húgom, szép volt, de őt inkább a nyelvtanulás kötötte le, mellette lelkesen gitározott és énekelt hozzá. De ezt csak úgy magának, szórakozásból tette. Azt mondta ő kozmetikus lesz. Nem akart sem egyetemre, sem főiskolára menni. Apám legnagyobb bánatára, mert ő valami egészen mást képzelt róla. De aztán beletörődött, amikor látta, hogy lánya szereti azt, amit csinál. Talpraesett, meg tud élni önállóan is. Anyánk pedig nem erőszakoskodott. Ő csendesen elfogadott bennünket olyannak, amilyenek voltunk. 

    Nyaranta, ha lehívtam magamhoz egy-két barátomat, esténként, még amikor Míra is otthon lakott, ő szolgáltatta a zenét, éneket. Az udvaron tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, jókat beszélgettünk. Később, egyetemista korunkban már a barátnőket is elhoztuk. Többen sátrat vertek az udvarunkban. Mivel nem volt messze tőlünk a Balaton sem, nappal vonattal, vagy biciklivel elmentünk oda is. Szüleim, nem csináltak ebből problémát. Főként apám nem. Csak Mírával volt szigorú, őt biztosan féltette. Ugyanakkor kivételezett vele, mindig úgy éreztem, hogy őt jobban elkényezteti. Talán azért, mert ő lány volt és kicsit olyan papa kedvence lett. Persze, lehet, hogy a testvérem meg azt gondolta rólam, én meg a mama kedvence vagyok. Volt is ebben sok igazság. De nem zavart bennünket ez a dolog. Mi jól megvoltunk mindig egymással. Szoros kötelék volt közöttünk a feltétlen szeretet. Kölcsönösen kedveltük és féltettük egymást. Furcsa testvéri összetartozás alakult ki közöttünk, de jó volt.  Húgom valahogy nem is talált magának igazán neki megfelelő fiút, csak haverkodott velük. Pedig az én baráti köröm is körül udvarolta.  Nekem ebben az időben már volt több kalandom is. A keszthelyi Agrár Tudományi Egyetemre jártam, utolsó éves voltam, amikor megismerkedtem a számomra végzetes szerelemmel. Egy szüleim szerint nem hozzám való lánnyal, de én nem hallgattam rájuk, mert nekem tetszett, és nyakig beleestem. A lány idősebb volt nálam három évvel. A Balaton parton szólítottam le. Vékony, nagy mellű, hosszú, platinaszőkére festett hajú, fehérbőrű, barnaszemű lány volt. Pesten élt, idegenvezető volt. Nekem akkor már a jövőm is rendezettnek tűnt, mert ígéretet kaptam arra, hogy maradhatok az egyetemen tanársegédnek. Apám és anyám örültek ennek. Ők, akkor már megbékéltek egymással, legalábbis mi úgy láttuk. Édesapa lecsendesedett, édesanya megnyugodott.

    Míra érettségi után felköltözött Pestre, elvégezte a kozmetikus iskolát, és távoli rokonoknál albérletben élt még egy ideig. Majd, kapott egy jó kozmetikus állást, egy elég jól menő budai szalonban. Komoly kialakult vendégköre lett, szerette a szakmáját. Valószínűleg kellemes személyiségével és szakmai hozzáértésével aratott sikert. Ekkor döntött apám úgy, hogy kicsit megkönnyíti az életét. 

   Míra, a születésnapjára apámtól váratlanul kapott egy kis garzont, ami nem volt nagy, de borzalmasan örült neki. Nagyon meglepődött velem együtt, hogy apám hirtelen ilyen adakozó lett. Gondolom örült, hogy lánya megtalálta önmagát, önálló, normális életet él. Ekkor már elég szépen keresett, otthonosan berendezte a belvárosban lévő kis lakását. Tudtam, hogy volt egy-két futó kalandja, csak azt nem értettem, hogy miért nem kötődik komolyan egyetlen férfihoz sem.

   Judittal, azzal a lánnyal, akit szerettem, ritkábban tudtunk találkozni, amíg tanultam.  Hol én utaztam hozzájuk, hol ő utazott hozzánk. Míg nem az egyetem befejése után azt terveztem, hogy megnősülök, feleségül kérem Juditot. Igaz, hogy erről még a szüleimnek sem szóltam. Előbb Judittal és a családjával szerettem volna beszélni. Azt terveztem, hogy előtte azért felkeresem a testvéremet, és legalább vele beszélek erről, de Míra is tartogatott számomra meglepetést. Azt kérte, ha felutazom Pestre, először őt keressem fel.

     Nos, egy júliusi este felmentem apám kocsijával Pestre. Az épület, ahol Míra lakott, egy nagy ötemeletes bérház volt, közel az oktogonhoz. Az ő lakása a második emeleti körfolyosó egyik sarkában volt. Nagy méretű és majd négy méter belmagasságú szobájának hatalmas ablakai a másik ház hátsó falára néztek, de egy hatalmas, terebélyes öreg ecetfa hajladozott az ablak előtt.  Kialakított egy boltíves konyhát, ami az előszobából nyílt, majd a szobájában galériát építtetett, ott volt a háló része. Nekem ekkor még nem volt lakásom, de apámtól ígéretet kaptam, hogy Keszthelyen majd talál nekem is valami megoldást. Erről akkor még nem beszélgettünk komolyabban. Egy ilyen kis lakással talán én is megelégedtem volna, de most a házassági tervemmel voltam elfoglalva és még Judit beleegyezésében sem voltam biztos. A nyolcvanas évek elején voltunk, én ekkor huszonöt, Míra pedig huszonhárom éves volt.

   Éppen rossz volt a lift, így aztán mire felértem a második emeletre, ahol Míra lakott, kicsit kifulladva csengettem be hozzá. Testvérem kinyitotta az ajtót, nagy boldogan ölelt át, átvette a virágcsokromat, egy vendég papucsot nyomott a kezembe, és befelé tessékelt a szobába.

  - De örülök neked! Ne lepődj meg! Egy nagyon kedves vendégem van! Szeretném, ha megismernéd! Ezért is hívtalak! De menj csak, majd én is megyek, csak a virágot beleteszem egy vázába - én pedig indultam a szobájába, ahol legnagyobb meglepetésemre egy fotelban ülő fekete roma fiút pillantottam meg.  Amikor a fiú meglátott, felállt és mindketten zavartan fogtunk kezet. Majd ő visszaült a helyére én pedig tétován kerestem a helyemet, de ekkor már Míra is ott volt mellettem.

  - Na, ülj le oda, Miklós mellé! De mit hozzak? Addig is, amíg melegszik a vacsora!  Mert főztem ám neked!  Igaz Miklós?

  - Hát az igazat megvallva, nagyon várt téged. És egyfolytában azt hangoztatta, hogy ez különleges nap lesz, valami nagyon finomat és különöset akar neked főzni. Gondolom, hogy ízleni fog. látom zavarban vagy. Úgy tűnik, semmit sem tudsz rólam, talán még nem is hallottál felőlem! Nem tudsz hová tenni és kissé meg vagy lepve –  Mírára  nézett - Akkor kezdjem én, vagy beszélsz te, Míra?  - csak néztem rájuk, és hirtelen valóban nem tudtam hová tenni, ezt a cigány származású fiút. Igaz, hogy jóképű, rendezettnek tűnő férfi benyomását keltette, de hát a származására gondoltam.

  - Mesélj kicsit Donátnak te Miklós! Az én kedves bátyám, ki tudja, miket gondol! Biztos vagyok benne, hogy mint a legtöbb ember, tele van előítéletekkel. Igaz, Donát? Látom az arcodon. Nem is vártam mást. De hát majd megbarátkoztok, remélem!  Nos, ő az én igazi szerelmem. Ha tetszik, ha nem. A többit majd Miklós mondja. Én addig, hozok be egy kis bort, kávét, aztán majd mondom én is tovább – nézett rám Míra.

    Szép hosszú, fekete haját hátra fésülve egy nagy vastag copfba fonta, fekete szeme, amit apánktól örökölt csak úgy tüzelt. Karcsú, jó alakú lány lett belőle. Fekete nadrág volt rajta, szűk fekete pulóverrel. Ahogy mondta, kiment a konyhába, én pedig zavartan néztem Miklósra, de rögtön meg is szólaltam, mert éreztem, hogy feszült a hangulat.

  - Mi tagadás! Meglepődtem, de az igazat megvallva, nem számítottam arra, hogy a testvérem roma származású fiúba fog beleszeretni. Nem mintha ez baj lenne, csak éppen... Na, nem is tudom, mit mondjak, hátha még a szüleim ezt megtudják! Kellemetlen lehet neked az ilyen szituáció Miklós! De remélem, nem neheztelsz rám, hogy így őszintén mondom neked azt, amit gondolok. Ettől még lehetsz rendes ember. Ne, hogy félre érts! De nem tudtam rólad, a létezésedről, és enyhén szólva meglepődtem.

  Miklóson látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de ugyanakkor emberi büszkesége és emberi méltósága berzenkedik benne, amit meg is értettem.

  - Ne zavartasd magad. Nem vártam mást. Megszoktam már. A származásom miatt volt már elég kellemetlen percem. Nem értek persze egyet az előítéletekkel. Én épp olyan magyar ember vagyok, mint te, csak kissé barnább a bőröm. Tudom, hogy mi romák sem vagyunk teljesen egyformák, sok a lecsúszott és sok a beilleszkedni nem tudó közöttünk. De nem magyarázom én magamat! - majd büszkén megemelte a fejét és szúrós fekete szemével rám nézett - Oláh Miklós vagyok, zenész, egy nemrég alakult jazz zenekarban bőgőzöm, zenész családból jöttem. Még le is érettségiztem, sőt! A Zeneművészeti Főiskolát is elvégeztem. Huszonkilenc éves vagyok.  Mírát pedig szeretem. Én rólad már mindent tudok, mert a testvéred sokat meséld rólad, és nagyon szeret téged. Aminek örülök. Nekem is van három testvérem még. Kettő lány és egy fiú. A fú pincér, az egyik lánytestvérem cimbalmozik egy zenekarban, a másik pedig hegedült, de ő külföldön él, Németországban. Odament férjhez és hozzáteszem, hogy nem romához. Úgy látszik, akaratlanul is keveredni akarunk. Apám prímás volt, anyám meg otthon velünk foglalatoskodott, vezette a háztartást, és köszönhetjük neki, hogy mindegyikünkből lett valaki. A kilencedik kerületben lakunk, van egy háromszobás lakásunk. Ennyi. Most már mindent tudsz, azt hiszem – ekkor jött vissza Míra, kezében egy tálcával, megrakva kávéval, itallal, pohárral. Miklós felállt, segített neki. Én csak hallgattam, néztem őket, és lassan kezdtem elfogadni a helyzetet. Hiszen mit is tehettem volna.

  - Na, mindent elmondtál? Ugye azért nem utálod Miklóst? – nézett rám, fekete vágott szemeivel a húgom.

  - Ne hozz már zavarba! Hogy képzeled! Hozzád tartozik! Lassan, de értem a dolgot. Meg aztán nekem mi kifogásom lehetne? Majd beszélgetünk, és jobban megismerjük egymást. Örülök, hogy jól vagytok és egymásra találtatok. Nekem nincs bajom a származásoddal Miklós, illetve van egy véleményem bizonyos romákról. De a szüleim... Na, most jól összezavarodtam.

  - Felkészültem, ne gondold, hogy nem! Rajtad sem csodálkozom. Pocsék érzés ugyan. Míra persze nagyon hisz a szülei megértő szeretetében és abban, hogy majd befogadnak engem. Egyébként a zenekarban, ahol játszom, nem csupa roma származású ember van. Velük is jól megvagyok. Csak még ez a társadalom nem áll ott, hogy különbséget tegyen rendes és nem rendes ember között. Nem cigány és fehér között. Érted a különbséget? 

  - Értem, persze, hogy értem. De azért azt nem tagadhatod, hogy azért közületek kerülnek ki...

  - Persze, közülünk kerül ki több bűnöző, ezt akarod mondani, ugye?  Hogy nem tanulnak, hogy sok az írástudatlan, hogy sok az alul képzett, hát ez ellen kellene tenni!

  - Gyerekek! Ha lehet kérnem, ne most beszéljétek meg ezt! – nézett ránk könyörögve Míra - Inkább a lényegről Miklós. Az idő gyorsan megy, mindjárt kész a vacsora is. Amúgy meg Donát a te Juditod sem tiszta kékvérű, ha már itt tartunk. Tudtommal zsidó lány. Vagy nem? Az anyja valami nagy szerencse révén maradt meg és jött vissza Auschwitzból a nővérével együtt. Aztán később, amikor a lánya, a te Juditod már tíz éves volt, öngyilkos lett valamiért.  Vagy nem? Engem nem zavar, de majd anyát és apát? Erre nem gondoltál? - nézett aztán rám kissé epésen és haragosan.

     Most aztán végképp megrökönyödve néztem a húgomra, de mindez igaz volt. Erről nem mertem szólni a szüleimnek, mert jól ismertem a nézeteiket. Ettől féltem, és ezért is akartam beszélgetni Mírával. De ezek után változott a helyzet. Hiszen mindketten hasonló helyzetbe kerültünk.

  - Nem akartam bántó lenni. Az mind igaz, amit Judit anyjáról mondtál. Talán, nem kellene egymást sértegetnünk és átcsapnunk rasszista beszélgetésbe!  – válaszoltam szinte mindkettőjüknek - Én, elfogadlak téged Miklós, de igazából a szüleink, ha meg tudják a valót, hogy Míra egy cigány fiúval én meg egy félig zsidó lánnyal akarom összekötni az életemet, illetve hát nem is tudom, hogy nektek van-e ilyen szándékotok? Te mit gondolsz erről, Mira?  Egyébként hol ismerkedtetek meg?

     Míra és Miklós ekkor egymás mellé ült a kanapéra, átölelték egymás derekát. Láthatóan szerették egymást. Kimondottan szép pár voltak. Bár én már félteni kezdtem a húgomat, hogy majd ez a fiú sokszor meg fogja őt csalni. Arra gondoltam, hogy ez a cigányok vérében benne van. De aztán Míra mesélni kezdett a megismerkedésükről.

  - Az édesanyján keresztül ismerkedtünk meg. Mondtam neked, hogy majd eljön egyszer az igazi. Hát, nekem ő lett az igazi. Bármily meglepő is! Fél éve tart a kapcsolatunk, de addig nem akartam szólni még neked sem, amíg nem bizonyosodtam meg arról, hogy Miklós legalább úgy szeret, mint én őt, és a családja is befogad. Miután ez megtörtént és mi is eldöntöttük, hogy összeházasodunk, hát most itt az alkalom, hogy akár veletek közös esküvőt is tartsunk! Na, milyen az ötletem?

  - Te jó ég! Míra! Micsoda ötleteid vannak! Miklós, te is belemennél ebbe?

  - Miért ne? Ha elfogad a családod és te sem ellenzed, meg a te párod is jónak látja! Miért rontanám el Míra örömét?

  - Nem rossz ötlet, de nekem még választ kell kapnom Judittól. Tudod Miklós az a helyzet, hogy én Keszthelyen kaptam az ősztől az egyetemen egy tanársegédi állást, még kutató laborban is dolgozhatok mellette, ami mindig is az álmom volt.  Tehát ott kell élnünk. Judit pedig most még itt Pesten idegenvezető. Nem tudom, hogy ezt elfogadja-e, mármint a vidéki életet.

  - Gyerekek! - szólt hirtelen Míra – menjünk enni, mert Miklósnak mennie kell, fellépése lesz! Majd máskor még beszélgetünk erről.

    Így aztán, mindhárman kimentünk a konyhába, ahol már Míra megterített, csak éppen a sütőből kellett kivennie a sült húst, ami egy különleges recept szerint készült.

  - Fenséges!  Nem tudtam, hogy te közben ilyen remek háziasszony lettél? - néztem a húgomra, vacsora után.

  - Pedig az, hidd el nekem! - egy puszit adott Miklós a mellette ülő Míra arcára - Istenien főz!  Már voltunk itt vendégségben az egész zenekarral, és még senki nem mondta, hogy nem ízlett neki, amit itt evett. Sajnos mennem kell. De remélem még lesz időnk beszélgetni!

    Miklós felállt, elköszöntünk egymástól, már barátságosan, kicsit elfogadva egymást. Míra vidáman kikísérte. Én beültem a szobába, majd miután Mira visszajött, leült mellém, és aggódó tekintettel megkérdezte?

  - Haragszol most rám, hogy nem szóltam róla? El tudod fogadni? Hidd el nagyon rendes srác. Okos és intelligens is. Aranyos a családja is.  Én már mindenkit ismerek. Jó természetű fiú.

  - Én elfogadom, annál is inkább, mert a testvérem vagy és téged szeretlek. De azért féltelek. Más szokásaik vannak. Bár ő szimpatikus és teljesen megértem a helyzetét. De azért nekem beszélhettél volna róla, akkor nem állok ilyen lehetetlen módon a dologhoz. Mert bevallom meglepődtem. Még én is fenntartással vagyok a romák iránt, nemhogy a szüleink. De rátérve a magam ügyére, azt sem tudom, hogy Judit akar-e hozzám jönni. Erről akarok vele beszélgetni, és meg akarom kérni a kezét a szüleitől.

   - Nem értelek! Eddig ez szóba sem jött köztetek? Micsoda kapcsolat a tiétek? Tudod, hogy túlságosan nem kedvelem Juditot, van egy véleményem róla és, ha akarod tudni, féltelek. Furcsa természetű lány. De erről már beszéltem veled. Nem akarok beleszólni a magánügyeidbe. Az érzelmeidet úgy sem tudom megváltoztatni, túlságosan szereted. Szerintem,  beteges dolgai vannak. Nem éppen hozzád való. Az én meglátásom szerint nagyon bizonytalan az idegrendszere. És ez a fő baj!  Ha hallgatsz rám, vársz még a házassággal.

  - Hagyd abba Míra! Akármit is mondasz róla, nem egészen úgy van. Hiszen alig ismered. Szerelmes vagyok, és nem tudnék meglenni nélküle. Vannak furcsa pillanatai, de én elfogadom őt úgy, ahogy van. Nem neked kell vele élned, hanem nekem.  Engem ő tesz boldoggá! Beszélgettem már vele a házasságról, de azt hiszem, ő azt szeretné, ha én Pestre jönnék. Nekem pedig itt nincs olyan lehetőségem, mint Keszthelyen, és nem is nagyon akarok itt élni.

  - Na, rendben van. Lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat. Én is annak örülök majd, ha te is boldog leszel.  Szedd össze magadat és remélem, hogy holnap este már jobb híreket hallok tőled. Én azt terveztem, ha ti is eldöntitek, akkor két hét múlva haza mehetnénk mindahányan, és ott bejelentjük a dolgot. Lesz, ami lesz. Ha kitagadnak, akkor kitagadnak. Miklóssal akarok élni és kész. Te pedig Judittal. Ebbe bele kell törődniük! És miért nem tarthatnánk meg közösen az esküvőt?  Majd apának telefonon előre jelzem a dolgokat, hogy azért ne érje őket teljesen váratlanul a dolog. Na, mit szólsz hozzá? Tudod, hogy velem azért elnézőbb - nézett rám biztatóan.

  - Rendben, felhívom most Juditot és a többit majd holnap este, megbeszéljük, esetleg, ha Miklós is ráér... Vagy hol játszanak, nem lehetne meghallgatni őket? - kérdeztem Mírát kissé nyugodtabban.

  - Jó ötlet!  Ha kedvetek van, akkor holnap este például játszanak egy pinceklubban. Eljöhetnétek. Miklós ott bőgőzik a quartettben. Nagyon tehetséges és szeretik a társai, de a közönség is.  Nagyon jó zenét játszanak. Az is igaz, hogy ebben az országban a jazz csak most kezd ismertté válni. Nincsenek könnyű helyzetben, de én bízom, hogy idővel ez jobb lesz. Na, megélni nem könnyű belőle, a biztos.  Több helyen játszik persze, de ez az együttes biztos pont az életében. Egy éve alakultak, most már egész össze szokottan játszanak. Tudod, valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy a népzene és a jazz ötvözete, amit előadnak, de fantasztikus sodrása van minden egyes daluknak. És micsoda improvizációik vannak időnként! Egy csoda a szaxofonosuk, és egyben a zeneszerzőjük is. Számomra nagyon egyedi, különleges, igazán magyar, a szívemhez szóló az egész. Miklós jól érzi magát köztük, magáénak érzi ezt a fajta muzsikát. De majd, ha eljöttök, meghallgatod, és véleményt formálhatsz róluk te is. Tudtommal te kicsit jártas vagy ebben a zenében Donát. Annak idején azt mesélted, hogy volt egy olyan klub az egyetemen, ahol jazz zenét hallgattatok.

  - Így igaz. És Te? Mióta vagy ilyen nagy jazz rajongó? Tudtommal a komolyzene érdekel, meg a gitárzenéd is más.

  - Amikor feljöttem Pestre, eljárogattam egy lánnyal mindenféle klubba, akkor ismerkedtem meg ezzel a zenével. Az ő barátja volt a jazz ismerője. Nála szoktunk lemezeket hallgatni, és szép lassan megismertem ezt a műfajt. Ki tudja, talán a sors akarta, mert felkészített a Miklóssal való találkozásomra. Így már sokkal jobban értem őt, és a zenéjüket is. Bár inkább érzem. Mert nekem az a fontos, hogy érzelmileg hogy hat rám a zene.

  - Látod? Mit tesz a szerelem!  Amikor én beszéltem neked erről, közel sem mutattál ilyen nagy érdeklődést! És a gitározás? Abbahagytad?

  - Nem, dehogy. De csak itthon magamnak játszogatok. Nekem jó kikapcsolódás. Miklós persze buzdít még akár fellépésre is, de hát ez álom. És azt gondolom, annyira nem vagyok tehetséges.

  - És, hogy tudtok akkor megélni, ha nem keres túl sokat? Meg eléggé bizonytalan a helyzet, ahogy mondod, édesapa mit szól majd ehhez is? 

  - Nekem is van állásom, nem keresek rosszul. Mit szól? Mit szól? Semmit. Az én életem és kész. Jó, tudom, hogy félt, de hát én már döntöttem.

  - Látom, nagyon elszánt vagy és főként nagyon szeretheted, ha még a szüleinkkel is szembe akarsz szállni.

  - Igen. Miért? Te nem így vagy ezzel? Te Juditért nem tennél meg mindent? Mert, ha nem, akkor te nem is igazán szereted - nézett rám égő és dacos tekintetével - Tudja, hogy itt vagy Pesten?

  - Persze, hogy tudja!  Csak azt mondtam, hogy előtte feljövök hozzád, és majd odaszólok, ha indulok. Telefonálok is most neki - felálltam, felhívtam Juditot, majd elköszönve húgomtól elindultam a Szent István parkba, ahol az apjával és anyja testvérével lakott, egy szép nagypolgári lakásban.