Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipe 29 - 32. fejezet

2014.05.31
 
 

29

Donát mesél

    - Mit hozzak, vörös bort, vagy rövid italt kérsz? - kérdezte Míra Donáttól, aki kint ült a teraszon azon az estén, amikor Violetta elrepült már Franciaországba, a hazájába.

  - Hozok sütit is, mert sovány vagy, tessék hízni!

   Donát csak intett egyet a kezével, mint akinek minden mindegy. Míra, megsimogatta.

  - Egyedül érzed most magad? Akkor jó volt Violettával? Tudsz felejteni?  Na, jó! Mindjárt jövök és mesélj nekem! Piroska elfáradt, lefeküdt, mert azt mondta, holnap ti korán indultok. De miért? Nem értek rá?

     Kiment a konyhába, rövid időn belül visszajött a teraszra. A nagy tálcára pakolt enni és inni valót letette az asztalra, majd leült Donát mellé. Kényelmesen elhelyezkedett a gyékény fotelban, jól körbe párnázta magát. Megsimogatta pocakját, ami már egy picit domborodni kezdett. Donát, Míra mozdulatát látva, el is mosolyogta magát.

  - Milyen szép kismama vagy! Nem gondoltam, hogy majd felnőtt korunkban így ülünk egymás mellett. Emlékszel? Hogy ha jól meg is voltunk, de mennyit utálkoztunk kiskamasz korunkban? Én bevallom még féltékeny is voltam rád, mert úgy éreztem, édesapa téged jobban szeretett – szólalt meg aztán Donát.

   Míra közben magának kevés vörösbort, Donátnak konyakot töltött.

  - Na, akkor egészségünkre és a boldogságunkra! – koccintottak – Tudod, Donát nincs igazad. Édesapa téged éppúgy szeretett, mint engemet. Csak én lány voltam és engem másképpen szeretgetett.  De azért az a jó, hogy ismét együtt vagyunk. Olyan ritkán adatik ez meg nekünk. Többet kellene találkoznunk! Még nem is kérdeztem milyennek találtad a cigányos esküvőmet?  Mert tudom, hogy neked ez a véleményed róla. Nagyon is így sikeredett az este. Hiába is nem beszélsz erről, mert nem akarsz bántani.

  - Ugyan Míra! Színes és szép esküvő volt. Violettának pedig egész kuriózum volt. Ilyet az életben nem lát, azt hiszem! De te boldog voltál, azt láttam!  Azt hittem itt lesz Márta néni és Rezső bácsi is. Bár, megértem, hogy nem volt erejük eljönni.

  - Te is beszéltél velük? Nem is mondták. Azt hiszem Rezső bácsi sosem fog magához térni. Márta néni legalábbis azt mondja. De az esküvőre visszatérve, örülök, hogy jól érezted magad! Én valójában nagyon boldog voltam. Szerintem a szüleink is nagyon jól érezték volna magukat...

  - Egészen biztos Míra. Tulajdonképpen egy nagyon melegszívű és szerencsédre egy értelmes, érzelmes fiú a férjed. Remélem, hogy nem keres majd melletted roma csajokat! Én, ettől féltelek. Bár elmesélte a kis kellemetlen esetét, de úgy látszik, neked tényleg jó természeted van. Judit már megtépte volna - hirtelen maga elé nézett és elhallgatott.

   Míra meglepetten nézett rá.

  - Hogy jön ide Judit? Szegényt, Isten nyugtassa! Nem tudod elfelejteni még? Bár, ez egyáltalán nem természetellenes – majd kis szünet után folytatta - Violetta sem tudott neked segíteni? Pedig én azt hittem...

  - Ne aggódj Míra!  Jól hitted. Azt hiszem, hogy megszerettem őt, csak valahogy Judit reagálása jutott az eszembe, mert nagyon tudott jeleneteket rendezni, ha éppen ahhoz volt kedve. De azt hiszem, lassan lezárul bennem a múlt. Azért még túl korai a történetünk, hogy mindenek ellenére ne jutna eszembe.  Hogy Violettával így alakult? Talán jó sül ki belőle. A sors akarta, hogy mi összetalálkozzunk.

  - Nem a sors akarta, hanem te és Violetta akarta. Ne a sorsra bízd a dolgaidat. Szereted vagy sem? Jó, tudom még ez korai, de talán elkezdődhet köztetek valami. Én így gondolom. A sorsnak csak annyi a része, hogy itt nálam véletlenül összetalálkoztál vele. Ezt a sors adta. A többi, már a ti dolgotok!

  - Talán igazad van. Tudod, amit Judit iránt éreztem talán nem is szerelem volt, hanem a teste utáni örökös vágyam, nem tudom. Bár azért, akárhogy is, azt hiszem nagyon szerettem. Most pedig egy újfajta, számomra eddig ismeretlen érzelem kerített hatalmába. Vágyódom Violetta után, minden percben szinte rá gondolok. Jó volt vele a keszthelyi együttlét. Annyi szép órát, boldog és meghitt, de ugyanakkor szenvedélyes pillanatot éltem át, hogy azt kell hinnem, talán ez lehet a szerelem. Tudod nagyon intelligens, okos, finom, kedves lány. Olyan szép a szeme!  Annyi mindenről tudunk beszélgetni!  Csak hát ő francia, én meg magyar!

  - Na, és? Beszéled a nyelvét, és ő is megtanulhat magyarul. Egyáltalán beszéltetek erről?

   - Persze. Ő lelkesen belekezd a magyar nyelv tanulásába, de azért bizonytalan vagyok - látszott Donáton, hogy valóban gondolkodóba esett a kapcsolatán.

  - Miben vagy bizonytalan? Nem értelek! Az érzelmeidben? - nézett rá Míra.

  - Nem.  Kötődöm  hozzá nagyon is. De most mit tegyek? Meddig lehet ilyen távkapcsolatban élni? Jó, hogy megyünk hozzá, látjuk ismét egymást. Aztán? Én már azért nem vagyok gyerek – Donát közben egy süteményt majszolt.

  - Ezt nem nekem kell tudni. Nektek kell majd megbeszélni! Miért? Ott nem tudnál például tanítani? Vagy esetleg ő jönne ide. Ez csak a ti közös elhatározásotokon múlik.

  - Nekem ez a szülőhazám, itt éltem, itt vagy te, Piroska néni.

  - Szereted? Szeretnél vele élni? Vagy korai a kérdés?  – kérdezte, határozottabban Míra.

    Ekkor csörgött a telefon. Violetta kereste Donátot. Legalább félórát beszélgettek. Míra fél füllel hallotta, hogy mit beszélhetnek és tudta, hogy Donát már Violetta hatása alá került.

  - Na, mi van? Most már tudsz válaszolni az előbbi kérdésemre? - nézett Donátra jókedvűen, amikor Donát befejezte a telefonbeszélgetést.

  - Ne hozz zavarba. Tudom, hogy hallottál mindent. Lehet, hogy valóban szerelmes lettem. És nagyon hiányzik. Kicsit szégyellem is magamat, hogy Juditot ilyen hamar... Nem is értem... Vagy ez így természetes?  De ezt a kapcsolatot akaratlanul is neked köszönhetem, akármit is mondasz!  Ez akkor is sorsszerűség. De végre én is tartozni akarok valakihez és szeretnék majd kisgyerekeket.  Most nem követem el azt a hibát, amit eddig tettem. Ha elszánjuk magunkat esetleg házasságra, akkor ezt tisztázom Violettával. Lehet, hogy furcsállod, de gyanakvó lettem. Igaz, hogy Violetta olyan tiszta lelkű lány, akárcsak te!  - nézett a testvérére szeretettel - Kíváncsi vagyok, hogy milyenek a szülei. Látod? Ők is vegyes házasságban élnek. Olasz-francia házasság. Na, akkor esetleg a mi gyerekünk ereiben már olasz-francia és magyar vér fog keveredni. Érdekes, nem? Ezt meg te tetőzöd be a roma vérvonallal. 

  - Igen. De hát mindig is keveredett az emberiség. Egyébként pedig csak nem lesz lelkiismeret furdalásod Judit miatt? Sajnálom szegényt, de visszahozni nem lehet! Ő már megnyugodott Donát. Te pedig, megérdemelsz már egy kis nyugalmat és főként boldogságot!  Menjünk aludni, ha korán akartok kelni! De miért is?

  - Mert délre be kell mennem az egyetemre.  Megígértem. Jó volt veled elbeszélgetni. Azért hétvégén lejöhetnétek, ha Miklós is ráér, vagy akár te egyedül is! Majd gondold át!

  - Jól van. Majd megbeszélem Miklóssal és megtelefonálom – csókot adott bátyjának, megsimogatta - Szeretlek, ugye tudod?  Jó, hogy vagy nekem! Aludj jól.

  - Te pedig vigyázz nagyon magatokra és pihenj sokat! Dolgozol még?

  - Néha igen. Felvettem most egy kislányt a kozmetikai részlegbe, mert elég sok a vendég. Tudod, azért szeretem ezt a munkát, de kell gondoskodnom az utánpótlásról is. Jól keresek az üzleten – magyarázkodott Míra.

  - Édesapa és Piroska üzleti szellemét örökölted, azt látom. Én erre alkalmatlan lennék!

  - Te másra születtél!  Álmodj szépeket! Én még beviszem a konyhába az edényeket, aztán utána én is lefekszem. Hiányozni fogsz most! - azzal elindult a konyha felé. Donát pedig a szobájába.

30

Roma vagy gadzso

   Miklóssal élveztük a már hivatalosan is elismert összetartozásunkat. Szerencsére jól viseltem a terhességem első időszakát is, így nem okozott problémát a minden napjaimban. Azt gondoltam, hogy igazán boldog lehetek. Az is voltam. Néha ugyan elfogott a szüleim után való vágyódás, szerettem volna velük megbeszélni boldogságomat, érzéseimet. Időnként meglátogattam Ibolya nénit, Miklós édesanyját, akivel érzelmileg közeli kapcsolatba kerültem. Egyszerű asszony volt, de nagyszívű és intelligens. Az apjával, már más volt a kapcsolatom. Idegesített harsánysága és néha közönségesnek tetsző stílusa. Az időnkénti együtt eltöltött hétvégi ebédeket azért elviseltem, Miklós és Ibolya néni kedvéért.

    Hetente két napot dolgoztam, a többi munkát átadtam már az új lánynak, akit a helyemre szántam.  Így is szépen virágzott az üzletem. Soha nem gondoltam, hogy valaha is üzletasszony lesz belőlem. De beletanultam. Jól tudtam szervezni, vásárolni, és jó viszonyom volt a munkatársakkal. Úgy látszik sikerült olyan személyeket felvennem, akik szintén szerették a munkájukat és jól is végezték azt. Megköveteltem a rendet, a maximálisan jó munkát, a kellő diszkrét magatartást. Így a vendégeim is szívesen voltak visszajárók.

    Miklóssal egy dolgon szólalkoztunk csak össze. Kissé rendetlen kezdett lenni és én ezt nem kedveltem. Igaz, talán túlzottan is rendmániás voltam. Ő, ebben sokkal lazább volt, ami valahogy az idő múlásával, jobban feltűnt számomra. Ilyenkor, csak úgy pergett a nyelvem, de Miklós is visszavágott, ha nem volt hozzám türelme. Aztán persze én duzzogtam, még olyan is előfordult, hogy egy napig nem beszéltem vele. Aztán vagy ő, vagy én nem bírtuk tovább. Elég volt egy ölelés, egy bocsánat szó, egy meleg pillantás, közeledés és újból szent volt közöttünk a béke. Lassan közelgett a franciaországi utunk eljövetelének ideje. Időnként telefonon beszélgettem Donáttal, aki tele volt várakozással.  

   Szokatlanul hideg, szeles augusztus eleji hétvége volt. Miklós szüleinél voltunk ebéden, de korán hazajöttünk, mivel Miklósnak este előadása volt.  Ahogy hazaértünk kedvet kapott egy új szám komponálására, és leült a zongorához.  Hogy ne zavarjam, hagytam neki egy cetlit, hogy hol vagyok, ha mégis keresne majd.

   Átkopogtam a szomszédomhoz, Évához, a főiskolai tanárnőhöz. Ajtót nyitott és betessékelt a lakásukba. Éppen egyedül volt, így nem zavartunk senkit a csevegésünkkel. Az ő lakásuk kisebb volt valamivel, bár egy nagyszobát műteremnek használt a férje.

  - Gyere csak kedves, foglalj helyet a fotelban, tegyél magad mögé egy párnát, ha nem elég kényelmes. Látom már picit nő a pocakod is. Jól vagytok? - kérdezte mosolyogva, majd teát főzött, apró süteményt tálalt hozzá. Kicsit anyám helyett anyám lett és barátnőm. Őszülő, rövid hajú, gömbölyded arcú, telt nő volt. Mindig vidám. Én legalább is ilyennek láttam.

  - Szerencsére jól vagyok. Nincs semmi panaszom.  Nem beszélgettünk az esküvő óta, hogy éreztétek magatokat? Ne haragudj, ha nem tudtam sokat veletek lenni, de láthattad, hogy mekkora volt a banzáj. Biztosan furcsállottátok is, de hát…- közben szürcsölgettem a finom gyümölcsteát, amit odakészített.

  - Ugyan, ne szabadkozz! Ez amolyan igazi roma lakodalom lett a végére. Így volt szép!  Dezső és én is jól éreztük magunkat és nagy élmény volt! Nekem a templomi esküvő nagyon megható volt, de mi volt veled?  Rosszul lettél, amikor megjöttetek, aztán nem is kérdeztem akkor...

  - Azt hiszem az izgalom, a szüleim hiánya, a sok esemény, ami összejött előtte, gondolom, hogy pszichés okok miatt kicsit elgyengültem. Meg biztosan az állapotom is közrejátszott.

  - Hát igen. Még így is nagyon tartod magam... Hála Isten! Na, és milyen most így hivatalosan is? Nem változott férjed-urad? Nem lett biztos a dolgában?  Mert tudod a férfivilág az egy külön világ, szerintem. Ha már biztonságban érzik magukat, kicsit alábbhagy az alkalmazkodás, a szerelem.

   - Hát igen. Néha az alkalmazkodásban érzem is, de szerelemben talán nem. Most éppen egy új számon dolgozik Miklós, ezért is jöttem át, hogy ne zavarjam, hadd merüljön el a gondolataiban, érzelmeiben.

  - Ezt ismerem. Hiszen az én férjem is alkotó. Ő meg aztán addig nem enged megnézni semmit, amíg teljesen el nem készül a képpel. Még a műtermét is kulcsra zárja. Ez a rigolyája. Istenem! - húzta fel a vállát.

  - Kicsit izgulok, hogy ha megszületik a kisbabánk milyen lesz a kapcsolatunk. Azt mondják, minden megváltozik majd. Félek is, hogy Miklós esetleg csak eleinte örül, aztán… Persze, ki tudja!

  - Ugyan, Míra! – mosolygott rám - Minek ezen töprengeni. Okos legyél. Ne csak a gyermekedet szeresd, azaz ne hanyagold el Miklóst sem! Szerintem, csak az okozhatna köztetek problémát.  Én ugyan, elgondolkodtam a ti házasságotokon. Két másvilág a tiétek. A szüleidet nem ismertem, de mint mondtad értelmiségi emberek voltak.

  - Igen. Én más kultúrkörből jöttem. Én két nyelvet beszélek, bár egyetemre nem mentem, de nagyon sokat olvastam, sok minden érdekelt. Más volt a neveltetésem is. Jómagam is tudok gitározni, énekelni. Mégis, valahogy elsikkadtam. Ez bánt is. Többre lettem volna képes, mint kozmetikus vagy idegenvezető. Néha, Miklóson kiütközik az apja természete, amit nem kedvelek, de igazából mi ezt a problémát már százszor átbeszéltük és Miklós valamennyire olvasott, tájékozott férfi. Persze művészlélek, és én így fogadtam el őt.

  - Hát, igen. És nem akarnál tovább tanulni most? Még nem késő!

  - Nem. Már nem. Tulajdonképpen kielégít a szakmám, nem hülyültem el azért, jól vezetem az üzletemet... Ehhez kell egy kis spiritusz... És majd, ha jönnek a gyerekek, akkor én igazi anya szeretnék lenni.

  - Akartam is mondani, hogy milyen kellemes szalont varázsoltál! Ha meg családot akartok, több gyereket, akkor neked éppen elég lesz!  Bár nekem is lett volna gyerekem! De ez nem adatott meg. Tudod Dezső miatt. De, nem vagy te kishitű? Nem kell lenézni a szakmádat sem! Remek kozmetikus, remek üzletasszony lettél. Te egy különleges nő vagy a szememben. Az én munkám kicsit bezárt egy szakterületre. De én szeretek tanítani. Bár a mai fiatalok nagy része lenne olyan, mint te vagy! Elkötelezett. Tudod, sokan elvégzik a főiskolát és mennek máshova. Rádió, tévé, mit tudom én micsoda. Ugródeszka a főiskola nekik. Kevés az, aki olyan szándékkal jár hozzánk, hogy majd fogyatékosokat fog tanítani. Talán a pénz is az oka. Nem egyszerű kérdés, az biztos. De térjünk más témára.  Jövő hétvégén lesz Dezsőnek kiállítása, örülnénk, ha ti is eljönnétek! - felállt, és átadott egy meghívót.

  - Köszönöm. Ott leszünk feltétlenül! Egyébként, köszönöm, amiket itt mondtál rólam, visszaadtad az önbizalmamat. Néha úgy érzem, hogy semmi az, amit én teszek. Azt hiszem, ha én is úgy akarnék szárnyalni, mint Miklós, akkor nem szülnék gyerekeket, de ő nagyon szeretne legalább három gyermeket - ekkor csengettek, Miklós jött értem. Tudtam, hogy elszaladt az idő, neki hamarosan az esti előadására kell mennie, így felálltam, elköszöntem Évától, majd Miklóssal bementünk a lakásunkba.

  - Hagytalak dolgozni. Remélem, hogy sikerült valami szépet alkotnod?

  - Azt hiszem, valami jót sikerült összehoznom, de még nem vagyok készen. Na, kibeszélgetted magadat?  És jössz velem a koncertre vagy meggondoltad magad? - nézett rám kérdőn.

  - Igen. Jót beszélgettünk. Nem gondoltam meg magam, átöltözöm még. Nekem még van egy-két dolgom, inkább utánad megyek. Te meg siess Miklós, mert elkésel!

  - Jó ég! – nézett ekkor az órára - Hogy elszaladt az idő! Tényleg elkések! - Miklós csókot dobott felém és már el is viharzott.

    Már szünet volt, amikor odaértem klubba. Kerestem Miklóst, aki egy asztalnál ült egy fiatal fiú és egy roma lány társaságában. Amikor meglátott, felállt, odajött hozzám és a fülembe súgta – stoppos  ismerőseim, lejöttek meghallgatni a zenémet. Szép vagy, mint mindig!  - átölelte a derekamat és az asztalukhoz mentünk.

   Én csak néztem a párra, azon töprengtem milyen stoppos ismerősei? De aztán bemutatkoztunk egymásnak, láttam a fiú és főleg a lány szemében a pillanatig tartó meglepetést! 

  - Látom, hogy nem gádzsó nőt vártatok.

  - Tudod, amikor Keszthelyről egyedül jöttem vissza Pestre, akkor ők stoppoltak és onnan az ismeretség - magyarázta Mikós.

  - Mindenesetre én meglepődtem rajtad, mert nem gondoltam volna, hogy egy roma srác... Igaz, hogy Miklós jóképű, meg zenész, meg biztosan szereted!- nézett rám a lány fekete kifestett szemével.

  - Gyerekek!  - szóltam hirtelen ekkor - Felejtsük el ezt a kérdést! Szórakozni jöttünk, nem?

  - Nem muszáj beszélni róla, de én is gádzsó vagyok, mint te. Ők meg romák. Ez a különbség, ha tetszik, ha nem! Ez a kérdés örök időkre megmarad. Ha valaki meglát egy romával, a bőre színét nézi, és rögtön levonja a következtetést, de rólad is.

   Nem válaszoltam. Csak néztem őket és hallgattam. Nem volt kedvem valahogy most erről beszélgetni. Miklós közben visszament a zenészekhez és lassan folytatták a játékukat.

  - Nagyon jók! Nekem tetszik a játékuk! - mondta aztán a fiú.

  Élvezettel hallgattam a zenét, néztem időnként a lány túlfestett arcát, a mini szoknyáját, a nagy melleit, majd a fiúra néztem, aki szőke volt, kék szemű, teljesen ellentéte a lánynak. Annak ellenére, hogy az én férjem is roma volt, valahogy természetellenesnek véltem a kapcsolatukat. No, gondoltam, szépen vagyunk. Eszembe jutott, amikor megismerkedtem Miklóssal, amikor meg kellett szoknom az emberek első reagálását. Azt hittem már régen levetkőztem ezt az érzést.  Hirtelen, szíven ütött ez a gondolat. Aztán mikor már Miklós is leült közénk, heves vitába bonyolódtunk. Elsősorban a fiú és a lány vitatkoztak egymással, aztán közbeléptem én.

  - Mi értelme van itt a származás kérdésének? Nem mindegy, hogy ki honnan jön? A lényeg az, hogy mi lesz belőle? Ember lesz belőle vagy sem – ezzel le akartam zárni a vitát, de ekkor megszólalt a lány.

  - Nem egészen így van. Nekem százszor többet kell bizonyítanom, mint nektek. Nekem meg különösen, hiszen hallottad most az egész szerencsétlen életemet. Aztán mit gondolsz hová megyek haza? Én nem tudom, hogy ti hol laktok, hogy éltek, de ahogy elnézlek, biztosan valami úri eresztés vagy, finom vagy és okos.

    Ekkor hirtelen közbevágtam. Kénytelen voltam megszólalni.

  - Te Polli! Nem akarlak téged bántani, de akárhonnan is jöttél, túl sokat foglalkozol magaddal. Na de tényleg hagyjuk! Azért, ha nagyon akarsz, akkor te be tudsz illeszkedni, de hát tulajdonképpen te már az otthonban ezt megtetted.

  - Beilleszkedni, beilleszkedni! Sehova sem akarok illeszkedni! Elég volt nekem tizennyolc évig jó kislánynak lenni! Örökké alkalmazkodni, megalázkodni! - nézett rám haragosan a lány - El sem tudod képzelni, hogy milyen felnőni apa és anya nélkül. Kaptam valamiféle szeretetet egy-két gondozómtól, de az más. Aztán a nagynéném is tudom, hogy a pénzemért vett leginkább magához. Gergely pedig nem igazán vállal engem, mert a szülei kitagadják, ha velem akar élni! Neki sincs lakása, nekem sincs, mire mennénk lyukas fenékkel? Előbb-utóbb csak kiábrándulnánk egymásból! Kimondom, Gergő! Nem vagyunk mi egymáshoz valók! Akárhogy is! Milyen jövőm van nekem? Tanulhatok! Ennyi. Aztán, hogy utána kapok-e majd munkát, ha ránéznek a bőrömre?

   Sajnálattal néztem rá. Teljesen megértettem. Majd láttam Gergő arcán a keserűséget, némi haragot is. Talán most szembesült azzal, hogy kit is választott, de az érzelmek ellen mit tehet az ember?

  - Megyünk haza? - néztem aztán Miklósra, aki elgondolkodva iddogálta kortyonként a vörös borát, majd megszólalt. 

   - Akkor most itt hagyunk benneteket.  Azért a zenénk talán tetszett?

  - Igen. Nagy élmény volt! Azt hiszem, azért majd lenézek hozzátok néha. És ne haragudjatok a jelenetekért! – nyújtotta a kezét Miklós felé Gergely.

    Felálltam én is, majd az elkeseredett lányra néztem.

    - Akkor, szervusztok. Sajnálom! Igazán sajnálom!  Itt a telefonszámom, ha esetleg kedved van egy beszélgetésre! - nyújtottam Polli felé a névjegykártyámat.

   Ekkor felállt, majd hirtelen megölelt - Köszönöm. Köszönöm, hogy nem haragszol rám. Gergely mi még maradunk, ugye? Még akarok veled beszélni! - hirtelen megfogta, a szintén indulni készülő fiú kezét, és szinte könyörögve nézett rá.

   Gergely láthatóan tele bizalmatlansággal ült vissza hozzá, mi pedig hazafelé indultunk.

31 

Bonyodalmak az utazás körül

  Úgy látszik, a sors időnként mégiscsak beleszól az emberek terveibe. Már csak négy nap volt vissza, hogy Míra, Miklós és Donát felüljenek a repülőgépre, és együtt elutazzanak Villefranche-ba, ahol Violetta várta őket.

    Míra éppen a munkahelyén tartózkodott, amikor hirtelen nagy fájdalmai lettek, rosszul érezte magát. Kollégái azonnal hívták a mentőt, majd értesítették Miklóst. Mire a kórházba érkezett, Míra már túl volt a legfontosabb vizsgálatokon. Szerencséjükre a baba megmaradt. Míra is jobban lett, de egy hetet bent kellett maradnia a kórházban, megfigyelések és további kezelések miatt. A történtek után az orvosok veszélyeztetett terhesnek nyilvánítva szigorú pihenésre ítélték. Így az ő utazásuk elmaradt. Csak Donát repült el francia barátnőjéhez.

     Augusztusi meleg délután volt. Míra a teraszon olvasott. Piroska néni a vacsorát főzte. Amint megtudta a hírt, azonnal jött, hiszen most Mírának volt rá szüksége.  Míra letette a könyvét, nézte a körülötte lévő fákat, a kék égboltot. Piroska néni kijött hozzá, limonádét hozott neki egy tálcán és egy üvegtálban őszibarackot.

  - Hoztam neked egy kis vitamint. Egyél. Elkészültem én is. Mire Miklós hazajön, már hideg lesz minden – leült a gyékény asztal mellé. Míra hálásan nézett rá. Felállt a camping ágyból és leült Piroska mellé az asztalhoz. Levette a tálcáról az odakészített kistányért, szalvétát, és őszibarackot. Jóízűen enni kezdett.

  - Nem is tudom, hogy mi lenne most velünk nélküled? – nézett hálásan nagynénjére.

  - Gondolom, hogy Miklós megoldotta volna, hiszen Ibolya, az édesanyja felajánlotta, hogy főz majd nektek, nem?

  - Nekem, kellemetlen lett volna, hiszen már ő sem húszéves és van más dolga is. Nagyon jó, hogy itt vagy Piroska! - felállt és átölelte, megcsókolta nagynénjét.

  - Na, ülj csak vissza. Nekem meg öröm, ha segíthetek valamiben. Csak adjon a jó isten egészséget hozzá. Mikorra is várjátok a babát?

  - Január közepére. Iszonyú hosszú idő. Nem is tudom, hogy Miklós és én hogyan bírjuk ezt ki addig. Nem mehetek sehová. Többnyire itthon ülök, mint egy rab. Őrület! Persze, mondanád, hogy örüljek, hogy nem ment el a baba. Igazad is van. Több türelem kellene. Félek is, hogy Miklós maajd…

  - Ejnye , lányom, ne féltékenykedj most! Minden férfi olyan, amilyen! Bízzál, azért Miklósban! Ha belegondolok, hogy szegény anyád, mit nem tűrt el apádtól! Sajnáltam szegény édesanyádat, de biztos voltam abban, hogy István soha nem hagyja el senki kedvéért. Mindazok ellenére, hogy időnként talált magának ilyen-olyan kalandot, nagyon szerette Dinát. Hát igen. Sajnos a nagyapja vérét örökölte… Nem tehetett róla…

  - Dehogynem! Haragudtam is rá ezért sokszor, amikor már nagyobb lány lettem. Azért uralkodhatott volna a kicsapongásain! De ne bántsuk őt! Tudod, nagyon rossz, hogy nincsenek a szüleim. Olyan sokat gondolok rájuk, hogy ennyire ráérek. Lehet, hogy igazad van. Miklós szeret engem és aggódik miattam, a baba miatt. Annyira várja! Talán jobban, mint én. Ugye nem szép, hogy ezt mondom?  Én ugyan később szerettem volna szülni, de a véletlen így hozta. Istenem! Azt hittem, hogy ez velem nem fordulhat elő. Nem is tudom, hogyan vállalkozhatok akkor még több gyerekszülésre? Lehet, hogy kicsit túlhajtottam magam?

  - Lehet szívem.  Meg a stressz. Neked nyugodtan kell élned. Semmi izgalom. Örülj neki, hogy én azért itt vagyok, és Miklósra sem panaszkodhatsz. Igazán rendesen viselkedik. Látod, inkább ide jön a barátaival, és itt beszélgetnek, hogy azért a közeledben legyen. Vajon mi van Donátunkkal? Hiányzik nekem nagyon! Remélem, hogy ezzel a Violettával csak összeházasodik majd! De bevallom neked, nem szeretném, ha külföldre menne. Hiszen akkor alig láthatnám!

  - Éppen tegnap este beszéltem vele. Nagyon jól érzi magát. Azt mondja, hogy gyönyörű a hely. Villefranche, egy kis halászfalú, nagyon régi, az óvárost a tizenharmadik században alapították. Gondolhatod!  Gyönyörű öböl, és hegyek veszik körül. Azt mondja, kár, hogy nem tud búvárkodni, mert ott a mélytengeri búvárkodásra is lehetőség van. Aztán kirándulnak ide-oda. Voltak már több híres múzeumban, aztán Grasse-ban a parfümök városában, Nizzában és környékén. Azt mondja, valami fantasztikus látvány a hosszú pálmás tengerparti sétány, a nagy luxus hotelokkal. A házak vörösek, okker sárgák, mintha egy festmény lenne körülötte. El van kábulva. Violetta mindent megmutat neki. A lány nagyszülei még élnek, ők laknak ott. Egy régi nagy kis házban, ami nagyon szép, a nagypapája imád kertészkedni. Így aztán jól megértik egymást Donáttal. Én remélem, hogy házasság lesz belőle. Hát hogy hol élnek utána? Azt nem tudom. De mindegy Piroska. Csak ő legyen boldog! Sajnálom, hogy ez az út elmaradt!  Pedig hogy várta Miklós!  De majd talán még bepótolhatjuk.

  - Ezen ne bánkódj, de most elmegyek kicsit, lepihenek én is – Piroska felállt és kivitte az üres üvegedényt. Míra jó étvággyal ette meg az összes odakészített barackot. Elgondolkodva ült az asztalnál, felállt, hogy feltegyen valami CD-lemezt. Túlságosan nagy volt a csend.

   Miklós érkezett meg. Amikor meglátta Mírát, odasietett hozzá, átölelte, Míra odabújt hozzá és sírva fakadt.

  - Na, mi baj van? Miért sírsz?  - nézett, Míra szomorú arcába.

  - Nem tudom. Tényleg nem tudom. Talán örömömben, hogy hazajöttél. Pokoli rossz nekem így egész nap semmit nem tenni. Csak várni, várni…

     Leültek a teraszon lévő asztalhoz.

  - Mi lenne, ha, mondjuk, gitározgatnál… Vagy megpróbálnál könyvfordítással. Csak úgy magadnak. Aztán ki tudja? - nézett Mírára.

  - Most még nincs hozzá kedvem. De nem is rossz ötlet. Lehet, hogy belekezdek. Örökké olvasni sem tudok. Persze azért néha besegítek Piroskának. De Miklós! Gondolj bele! Most mi is gyönyörű helyen lehetnénk, mint Donát! Ilyen nem adódik mindenkinek! Hiszen tudjuk, hogy méregdrága hely a Cote d´ Azur. Ahogy meséli Donát, gyönyörű hely!  Biztosan neked is fáj a szíved, hogy nem mehettünk!

  -  Míra! Hagyd abba! Majd elmegyünk egyszer, hiszen Violetta máskor is meghívhat. És akkor mindent bepótolunk. Azt hiszed, nem lehet? Akár ketten is. Egy hétre majd, ha már lehet, anyám biztosan elvállalja a babánkat. Jól vagy? – nézett aggodalmasan Mírára - Olyan nagyon féltelek benneteket. Annyira várom! Én tényleg tiszta szívből kívánom a közös gyerekünket. Nekem ő minden francia útnál fontosabb! Hidd el! Én úgyis utazgatok azért, ha nem is kirándulni, kikapcsolódni. Csak azt sajnálom, hogy te tényleg ilyen nehéz helyzetbe kerültél.

  - Miklós! Ha így kell végig pihennem a terhességeket, akkor én kettőnél többre nem vállalkozom. Arra is csak azért, hogy ne maradjon testvér nélkül. Nekem ez nagyon rossz. Én nem egy itthon ülő voltam, és téged pedig féltelek, nem szeretném, ha most keresnél magadnak valakit… - nézett kicsit szomorúan és zavartan Míra a férjére.

  - Remélem, hogy ez azért nem a központi problémád?  Kezdesz féltékeny lenni? De hát nincs kire! Eszembe sem jutott eddig! - elnevette magát, felkapta Mírát, és bevitte a nappaliba, letette a kanapéra. Ő pedig leült a zongora elé és játszani kezdett, aztán hirtelen megfordult.

  - Ezt neked írtam. A tenger. Ez lesz a címe. És tudod, hogy miért? Amikor megtudtam, hogy bent vagy a kórházban, pokolian féltem, hogy mi lesz veled és a babával. Aztán, amikor megnyugodtam, hirtelen eszembe jutott a tenger. A csendjével, a haragjával, a viharos nagy hullámaival, a simogatásaival, a napfénnyel, a borús felhőkkel, az öbleivel. Te pedig Míra, mint a szerelem, az életem közepe, ott álltál valahol a homokos parton a születendő babánkkal. Valami ilyesmiket próbálok itt neked most eldadogni. Hallgasd! - ismét játszani kezdett. Míra felült, és csak nézte a férjét, aki teljes átéléssel játszotta a szebbnél szebb és felkavaró dallamokat. Majd, amikor Miklós befejezte, Míra felállt, odament hozzá, meghatottan ölelte át - Álomszép zene! Köszönöm.

32

Donát visszatér

   Donát két hetet töltött Violettával. Tíz napot voltak a tenger mellett Villefranche-ban, de a kis halászfalu környékét is alaposan megismerte. Violetta mindenhová elvitte. Majd Párizsba mentek, ahol az utolsó négy napot Violetta szüleinél töltötték. Most, hogy elbúcsúzott a lánytól és a repülőgépen ült, nagyon magányosnak érezte magát. Félt ettől a pillanattól. Előre tudta, hogy majd mennyire hiányzik neki a lány. A kedvessége, vidám mosolya, szelíd tekintete. Eszébe jutott az érkezése a Nizzai repülőtérre, ahol Violetta várta, akinek a látványa ismét megdobogtatta a szívét. Közelsége melegséggel és szerelemmel töltötte el.

   Útban Villefranche felé, megcsodálta a sík tenger és a partot övező hegyek látványát. Lenyűgözte, a pálmafák kilométeres sora, a köztük nyíló mimózák és bougenvilleák, a gazdagságot tükröző szállodasor, magánpaloták. Megcsodálta az „Angyal öböl” hosszú díszes utcáit. Eszébe jutott Antibes, ahol egymást átölelve barangoltak az óváros sikátoros utcáin, a hangulatos kis kávézó, ahol ismét szerelmet vallott Violettának. Aztán Cannes. Ahol talán, nem is a híres fesztiválpalota, a pálmák, a luxuspaloták, a híres sétány, a  Bulevard Croiselle fényűzése volt rá nagy hatással, hanem a temető. Itt a hat-hét méter magas sírok fölé emelkedő szobrok fogták meg.  Lenyűgözte Eze városa, ez a sziklaszirtre épült középkori óváros, a sikátoros útvesztőivel, ahol még halászkeselyűket is látott. Az Esterel hegység vörös sziklabérceinél úgy ölelte magához Violettát, mintha a mennybe utazás előtt állnának. Leérve a csúcsról a vörös sziklás fjordnál önfeledt örömmel fürödtek. Majd eszébe jutott Violetta nagyszüleinek a háza. A hangulatos, napsugaras szoba, ahol Violettával annyi szép meghitt estét töltött együtt. A házat körül ölelő nagy park, Jean, a nagyapa, aki idős kora ellenére fürgén tett-vett a kertben. Vele elmerülten beszélgetett a növényekről, a fákról.  A még most is szép vonásokat őrző nagymama, aki odaadó szeretetével, derűjével, halmozta el őket. Aztán jött Párizs. A szülők megismerése, akik először kicsit feszélyezetten fogadták, talán nem örültek, hogy esetlegesen Violetta elszakadhat tőlük szerelme révén egy másik országba. Ahogy ránézett Violetta édesanyjára, a lány idősebb hasonmását látta meg benne. Az apa fekete, kicsit hízásra hajlamos, olasz temperamentumú férfi volt, aki fel is tette neki a kérdését a harmadik este. Megkérdezte, hogy mik a szándékai.  Donát meg is lepődött az apa kérdésén, de őszintén válaszolt rá, hiszen Violettával már beszélgettek erről. A lánynak még egy év volt vissza a tanulmányai befejezéséhez. Művészettörténész szakra járt, de mellette festegetett. Donátnak tetszettek a képei.  Érdekes szürrealista világban mozgott Violetta. Házasság volt a tervük, de arra nem tudott egyikőjük sem pontos választ adni, hogy hol kívánnak majd élni. Az apa féltette a lányát attól, hogy egy kommunista országban éljen. Donát ugyan sok mindent mesélt az ország helyzetéről, politizáltak is az apával, aki erősen jobboldali ember volt. Donát érezte Violetta válaszaiból, hogy ha nagyon akarja, akkor hajlandó akár Keszthelyen is vele élni. Korainak tartotta, hogy erről mélyebben beszéljenek. Most viszont, ahogy a gépen ült, és a múltban majd a jelenben elemezgette a helyzetét, úgy érezte, akármilyen szép volt a világ két hétig számára, az ő helye nem Franciaországban van. Úgy érezte, hogy nagyon szereti a lányt, de nem tudna hosszú távon ott élni. Minden zsigere az ő szegényes hazájához kötötte, az apja által beletáplált hazaszeretet talán most került felszínre. Eddig nem kellett ezen gondolkoznia. Abban reménykedett, hogy Violetta szereti őt annyira, hogy el tudjon szakadni majd hazájától. Sajgó érzés fogta el esetleges, ebből adódó elszakadásukra. Amire ezen elgondolkodott volna, elaludt. A Ferihegyi reptéren ébredt, ahol húga és férje, Miklós várta. Barnán, kipihenten, tele boldogság érzettel ölelte át hozzátartozóit. Míra lakásában Piroska már izgatottan várta Donátot, a kedvencét főzte. Amikor kinyitotta az ajtót és meglátta a fiút, könnyes szemmel ölelte át. Donát úgy érezte, hogy ezeket a pillanatokat, érzéseket semmi sem pótolhatja számára. Az egész este részletes beszámolójával, fényképek nézegetésével telt. Majd Piroska szólalt meg.

  - Aztán lesz ebből a kapcsolatból házasság vagy sem? Nem muszáj rá válaszolnod! Csak úgy kérdezem.

    Míra és Miklós is kíváncsian várta Donát válaszát. Donát kicsit zavartan fészkelődött a széken, majd hozzátartozóira tekintve elmondta ezzel kapcsolatos gondolatait, egyelőre, várakozó álláspontját.

  - Édes Donát! Azt gondolom, hogy azért megkérhetted volna Violetta kezét, vagy túl korainak tartod? Biztosan boldog lett volna! Meg aztán a szülők is jobban szeretik, ha a lányuk ugye... - szólalt meg váratlanul Míra.

  - Ugyan Míra! Nem kell annyira sietni!  És különben is, várunk egymásra, legalábbis én úgy érzem.  Violetta is tudja, hogy szeretem és nem kaland nekem. Két hónap múlva eljön majd egy-két hétre, addig csak kibírjuk. Nem lesz könnyű ez az év. Próbára tesz mindkettőnket. Ez lesz talán a megmérettetés számunkra. De, hogy megnyugodj Piroska - ekkor megsimogatta Piroska kezét - én nem akarok innen elmenni. Végig gondoltam. Azt hiszem, én az a fajta ember vagyok, aki csak itt, ebben a szerencsétlen országban tud élni. De úgy érzem, hogy itt valami készülődik.  Új szelek fújnak, nem tudom, hogy ti érzitek-e. De azért mindenek ellenére olyan szerencsés család vagyunk, akik nem élnek rosszul. Legalábbis az anyagiak terén nem panaszkodhatunk.  Talán köszönhetjük édesapának Míra. Mert gondoljatok bele, ha nem így lenne! Vagy, ha Miklós szülei nem támogatnak benneteket, akkor hol laknátok? Higgyétek el nekem, hogy ilyen szép és nagy lakása, főként ilyen jó helyen, nem sok hasonló korú házaspárnak van… Vagy, ha magamra gondolok csak. Mi még nagyon jó helyzetben vagyunk. De ezt sokan nem mondhatják el! A szabadságról nem is beszélve! – nézett aztán zavartan Miklósra és Mírára.

  - Én megértelek! - mondta elgondolkodva Miklós - Jómagam is, hasonlóan tennék. Ezt az országot érzem én is az otthonomnak, a hazámnak.  Pedig a zene területén talán más országban is el tudnék boldogulni. Talán még jobban is keresnék. De valahogy ideköt minden és idegennek lenni… Főleg nekem, aki még itthon sem tudok igazán otthon lenni.

   Míra szeretettel nézte Donátot és Miklóst, majd megsimogatva férjét hozzátette.

  - Azért Miklós te túlzásba viszed. Szerintem te teljesen itthon vagy. Bánt, hogy még mellettem is így érzed. Jó, te kapod a külvilág jelzéseit, ha egyedül mész valahová, de azért nem mondhatod, hogy ki vagy közösítve.

  - Ezek tények Míra, de hagyjuk. A kisebbség, a kisebbség. Vonatkozik ez főleg a cigány kisebbségre. És szerintem az is marad. Csak nem mindegy, hogy hogyan él, hogyan hagyják élni. De talán, ha lenne valami változás. Amiről Donát beszélt… Nem panaszkodom. Csak megértem Donátot. És Violetta? - nézett aztán Míra bátyjára Miklós, kissé rosszkedvűen.

  - Boldog. Úgy érzem, hogy tényleg szeret, és azt hiszem én is. Egészen más, mint Judit és mégis. Nem is értem magamat. Úgy gondolom, talán nem kell sokat győzködnöm, hogy ebben az országban éljünk együtt, ha házasságra kerül a sor. Bár konkrétan nem tettem fel neki a kérdést. Még túl korainak tartottam…

  - Akkor, reménykedjünk!  Majd imádkozom az úrhoz kisfiam! Megsegít, majd meglátod! Gyerekek én elmegyek aludni! - azzal Piroska felállt, a gyerekek mosolyogva néztek utána, és még sokáig beszélgettek.