Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipe 33 - 35. fejezet

2014.05.31

33

Polli látogatása

 

    Már december közepe felé járt az idő. Míra, egyre nehezebben viselte a terhességével járó pihenő életmódot. Piroska leutazott egy-két alkalommal Donáthoz, hogy rendbe tegye neki a lakást. Donát karácsonyra meghívást kapott Violettától. Hosszan töprengett eddigi életén, a szerencsétlenné vált házasságán, Judit bekövetkezett halálán, majd Violettán, a hozzáfűződő érzelmein. Elhatározta, hogy megkéri a lány kezét, és tisztázza a továbbiakat. Míra, ebben egyetértett. Nagyon drukkolt, hogy Violetta ne utasítsa el testvére kérését. Úgy érezte ezzel a lánnyal Donát boldog lesz.

    Piroska Miklóssal együtt bejárta a piacokat, bevásároltak az ünnepekre. Míra már nagyon várta a szülés idejét. Nehéz volt elviselnie a semmittevést. Bár saját szórakozására franciából fordított, de nagyon hiányzott számára a megszokott üzleti nyüzsgés. A kozmetikai kis szalon jól működött. Jól tudta, hogy az üzletből befolyó pénzen képesek egy bizonyos szinten élni. Nem volt túl sok pénzük így sem. Miklós keresete változó volt. Hol többet, hol kevesebbet tudott hazaadni. Ez időnként Miklósban rossz érzetet szült. El is mondta Mírának ezzel kapcsolatos gondolatait és félelmét, de Míra mindig megnyugtatta. Tudta, férje foglalkozása nem mindennapi. Azt is látta, a művészetért fel kell áldozni valamit. És Míra szerette a művészetet, szerette a zenét. Nagyon tehetségesnek tartotta Miklóst és külön örült, hogy a nehezen születő, de megjelenő lemezükön két számnak a szerzője, Miklós lesz. Ezért aztán nem áldozatnak gondolta, hogy a pénz tekintélyes része az ő üzletéből adódott. Erről mindig úgy beszélt, hogy ez az ő részbeni szerencséjének és bizonyos adottságának, ügyességének köszönhető.

  - Miért vagy ennyire nyugtalan Míra? Félek, hogy nem elégít ki majd az anyaság. Olvass! Pihenj! Látom, hogy mennyi francia nyelvű könyved van. Bár én tudnék eredetiben olvasni! - nézett kicsit aggodalmasan feleségére Miklós.

   - Féltékeny leszel talán a nyelvtudásomra, vagy kisebbségi komplexusod van tőle? Észrevettem már ezt az érzést benned, de hát jól tudod, hogy szeretlek téged! Így, ahogy vagy! Te meg a zenében vagy nagy! Jól látod, valóban rosszkedvű vagyok, de majd elmúlik!  Na, Miklós, gyere ide! - szeretettel nézett a férjére, és Miklós felé nyújtotta kezét. Nagy pocakja már erősen ereszkedett lefelé. Leült Miklós mellé, aki megsimogatta Míra hasát. Majd kissé rezignáltan válaszolt neki.

   - Lehet, hogy te azt képzeled, hogy kisebbségi komplexusom van, de ebben az esetben nincs. Én nagyon jó zenésznek képzelem vagy hiszem magamat. Szerintem én a helyemen vagyok. Talán te nem vagy a helyeden, ezt érzed, és ettől vagy olyan ingerült néha!

  - Ugyan Miklós! Még, hogy én nem vagyok a helyemen! Ez most buta mondta volt tőled! Csak hiányzik a megszokott életformám! De semmi baj! Ha már itt lesz a babánk… - ekkor csengettek.

  - Megyek. Ki lehet az? Nem tudod? –kérdőn nézett Mírára Miklós.

  - Jaj, el is felejtettem! Polli! Tudod az útitársad! Felhívott és meg akart látogatni, hát én nem mondtam nemet.

     Miklós láthatóan ideges lett, de nem szólt semmit, majd beengedte a lányt.

  - Helló! Meglepődtél? – nézett Miklósra a lány, majd suttogva tette hozzá - Ne félj! Neked én nem akarok rosszat! Örülök, hogy itthon vagy és láthatlak! – mélyen Miklós szemébe nézett, aki közben lesegítette a kabátját. Polli haja most lófarokban volt, kevesebb festék volt rajta, egész jól mutatott. Miklós kicsit zavarban is volt, ahogy nézte a lányt, de aztán jó hangosan  válaszolt neki.

  - Csak egy kicsit lepődtem meg, hiszen nem is olyan régen találkoztunk a pincében, lent voltatok Gergellyel. Tényleg, akkor mondtad is, hogy majd felkeresed Mírát.  De menj befelé, Míra már vár.

    A lány megállt egy pillanatra, körbe nézett.

  - Hú, de szép lakásotok van! Hány szoba? - majd ismét halkan sustorogta - Na, értelek én téged, hogy ehhez ragaszkodsz! – nézett ismét Miklósra, aki egyre idegesebben tessékelte a nappali felé.

  - Három kisebb szoba van és a nagy nappali. De menj csak előre! - de ekkor már ott állt mellettük Míra is. Üdvözölték egymást a lánnyal, majd leültek a nappaliban lévő étkezőasztalhoz, Míra üdítőt és süteményeket tálalt fel, Piroska a konyhában készítette a vacsorát. Egy pillanatra kinézett, megismerkedett a lánnyal. Látszott a szemén, hogy nem igazán szimpatizál vele.

  - Rosszkor jöttem? – kérdezte a lány zavartan.

  - Nem, dehogy! - válaszolt neki Míra, majd Miklósra és a lányra nézett - De, én már nagyon nehezen viselem a terhességem utolsó szakaszát. Hallom, hogy jártatok Gergellyel a pincében. Ezt nem is mesélte Miklós. De ezek szerint nem szakítottatok.

  - Nem. Együtt járunk. Igaz, hogy csak ritkán tudunk találkozni. Hiszen ő még mindig Velencén tanít, én meg tanulok. Most vizsgaidőszak van, elég sokat kell magolnom - hol Mírára, hol Miklósra nézett. Láthatóan a szeme időnként elidőzött Miklóson. Míra érezte, hogy a lánynak még mindig tetszik Miklós. Ettől kissé rossz kedve lett, de nem éreztette a lánnyal, sem Miklóssal.

  - És, hogy érzed magad a főiskolán? Nem rekesztenek ki a többiek, hogy te roma vagy? - nézett aztán a lányra Míra.

  - Talán csak eleinte volt a többieknek furcsa. Mert egyedül vagyok roma. De nem, nem éreztetik velem. Van már egy barátnőm is, albérletben lakik, mert nem kapott a kollégiumban szállást. Én meg ott, ahol eddig is, a nagynénémnél.

  - És szereted majd ezt a munkát? Tudod, azért kérdezem, - kezdett bele Míra - mert a szomszédom éppen ott tanít, ahová te jársz. Nem ismered? – Míra, ekkor mesélt a szomszédjukban élő Éváról. Kiderült, hogy Polli is ismeri, hiszen az egyik tanára. Úgy látta, hogy Polli kiegyensúlyozottabb, mint megismerkedésük idején.

  - Na, és Gergely? – érdeklődve nézett a lányra.

  - Hát, nem is tudom... - lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd Mírára nézett egyenesen - Tudod, valahogy elvagyunk. Ragaszkodunk egymáshoz, bár én úgy látom, hogy semmi jövője ennek a kapcsolatnak. Olyan vértelen már az egész. De azt hiszem, ezt már tudja ő is, lehet, hogy szakítani fogunk – ekkor Miklósra nézett, aki  csendben ült mellettük, majd hirtelen megszólalt.

  - Nem könnyű neki Míra.  Ritka szerencse a mi találkozásunk! Nem minden roma-gádzsó szerelem végződik úgy, mint a miénk. Persze te egy kivételes ember vagy, ezt hozzá kell tennem – nézett most a feleségére Miklós és megsimogatta, majd az órájára és a lányra pillantott - De én megyek, tudod, hogy találkozásom van Csabával. Beszélgessetek! Miklós elköszönt tőlük, és Míra Pollival kettesben maradt. Néha kijött hozzájuk Piroska, később hozott nekik hideg vacsorát is. Polli láthatóan jól érezte magát. Mírával később végig járta a lakást, majd hosszan mesélt az otthonban töltött éveiről, a jelenlegi kilátástalan helyzetéről. Tanulmányairól, elképzeléseiről. Míra csendesen és megértően hallgatta, de még mindig nem értette, hogy mire volt jó ez a váratlan látogatás.

  - És mondd csak, miért éppen most jutottam az eszedbe? Eddig miért nem kerestél? - kérdezte tőle hirtelen Míra.

  - Hát, az a helyzet, hogy bajban vagyok. A nagynénémnek nem nagyon akarom elmondani, de terhes vagyok, és nem akarom megtartani a gyereket. Igazából egy orvos kellene, ha tudnál segíteni. Gondoltam, hogy neked biztos jó orvosod van, nem akarom magamat akárkire bízni, és Miklós is tanácsolta... – hirtelen zavart lett és elhallgatott. Majd nagyon határozottan és gátlástalanul nézett Mírára, aki megdöbbenve hallgatta a lányt, majd elgondolkodva ránézett.

  - És hány hetes terhes vagy? – gyanakodva nézett a lányra – Hogy, hogy Miklós is tud róla?

  - Nyolc hetes.  Sürgős lenne. Miklós? Nem… Nem… Csak azt kértem tőle, hogy beszéljen veled, és kérje el tőled egy jó nőgyógyász telefonszámát. Ott lent a pincében. Nem mondtam neki, hogy miért, de biztosan gondolja.  - tette hozzá gyorsan.

  - Aha! - nézett kétkedve a lányra - Odaadom a saját orvosom címét, telefonszámot, hívd fel és kérj tőle időpontot. Biztosan fogad.

  - Most biztosan rosszakat gondolsz rólam… És ti jól vagytok Miklóssal? - nézett hirtelen témát váltva Mírára.

  - Jól. Miért érdekel? - húzta el a száját Míra, majd felkelt, elment a másik szobába, és a kért telefonszámmal jött vissza.

  - Tessék. Itt a cím, és a telefonszám. Nagyon rendes orvos. Mindegy, hogy mit gondolok. De én a helyedben azért, nem tenném ezt! És kié a gyerek? - nézett a lányra most Míra.

  - Kié lenne? Hát a Gergelyé! - válaszolta zavartan, majd Míra nyílt és szúrós tekintetére nézett – De hát se lakásunk, semmi. Így nem akarom megtartani.

  - Megértelek. Persze ez a te magánügyed! Ha nem haragszol én elfáradtam, tudod… - mondta aztán Míra, mintegy ösztönözve a lányt, hogy hagyja őt magára.

  - Persze, persze, De nem haragszol? Nem tudtam, kihez forduljak most, aztán eszembe jutottál. Amikor először találkoztunk, olyan szimpatikus voltál! És senkim sincs, aki most segítene nekem. Ne haragudj, hogy ezzel zaklattalak. És köszönöm, hálásan köszönöm – mondta majd elköszönt Mírától, beszólt Piroskának is, aki biccentett neki.

   Amikor elment, Míra lepihent a kanapéra, elgondolkodott a lány történetén. Sajnálta, mert úgy érezte, hogy ez a lány nagyon sérült és magányos. Furcsállotta ugyan, hogy éppen őt kereste fel ezzel a gondjával, de gyanúját, hogy esetleg Polli és Miklós között van valami, gyorsan elhessegette. Aztán Piroska jött be hozzá.

  - Ki volt ez? - nézett Mírára.

  - Egy közös régi ismerősünk Piroska. Főiskolára jár. Szerencsétlen sorsú roma lány.

  - Úgy! - nézett furcsán Mírára - Szerintem ez egy kétszínű lány. Nekem nem szimpatikus. De ti tudjátok!

  - Piroska! Előítéleteid vannak? - válaszolt haragosan nagynénjének. Te is csak Miklóst fogadod el, esetleg a szüleit.  - tette hozzá keserűen Míra.

  - Nahát! Miért? Te minden cigányt elfogadsz? Miért kell nekem ezt a lányt elfogadnom? Csak azért mert cigány lány? Amúgy meg nincs igazad. De miért is ne fogadnám el Miklóst meg a családját? Rendes emberek. Nekem ez a lényeg. A magyarok között is vannak… No, csak vigyázz ezzel a lánnyal! Láttam Miklós szemét. Akkor is a fajtája! És még elveszi tőled.

    Míra felült és látszott, hogy idegesíti ez a beszélgetés.

  - Piroska hagyjad ezt a butaságot! Inkább tálalj a vacsorához! - ránézett az órára - Azt hiszem, Miklós nemsokára hazajön.

34

Különös találkozás

   Sokat gondolkodtam Polli váratlan látogatása után Piroska mondatain. Figyelni kezdtem Miklóst, de nem láttam rajta semmi változást. Járta a maga útját. Talán többször volt kicsit távol, de ez nekem nem volt furcsa. Tudtam, hogy próbáik, előadásaik vannak, aztán nem éppen otthonülő típus volt. De hát én így fogadtam el őt. Ha együtt voltunk mindig szeretettel és megértéssel közeledett hozzám. Láttam rajta, hogy féltett. Röviddel Polli látogatása után volt, amikor szüleihez mentünk egy vasárnapi ebédre.

  - Már nagyon unom ezt a kismama ruhát! Úgy nézek ki, mint egy kis gömböc? Elnéztem Pollit. Milyen jó neki! Karcsú. Te tudod, hogy terhes? És azért keresett fel, mert orvos kell neki. Nem akarja megszülni a gyerekét. Szép kis nő! - a tükör előtt álltam és nagy hasamat néztem, kissé kikerekedett arcomat. Majd a tükörből figyeltem Miklós reagálást, aki odajött mellém. Hátulról átölelt, és nyugodt hangon válaszolt.

  - Te így vagy szép nekem. A legszebb. Polli meg nem érdekel. Az ő gondja! Ha ilyen hülyeséget csinál - hirtelen elengedett, majd járkálni kezdett a szobában. Én megfordultam, hogy kérdezek tőle valamit, aztán nem tudom miért, de visszanyeltem kérdésemet.

  - Na, akkor indulunk?  Vagy Polli lesz a téma most? Olyan fontos ez a nő? – néztem aztán rá kérdőn.

  - Dehogyis. Csak te kezdtél beszélni róla. Néha eljön Gergővel a koncertekre. Na, mindegy. Tényleg ne ez legyen a téma!  Anyámék már biztosan várnak. Meg fogod ismerni a nagybátyámat, édesanyám testvérét. Ő egy idős úr és költészettel foglalkozik. Nem is beszéltem még róla, majd meglátod, hogy milyen nagyszerű ember! Ideje megismerned lassan mindenkit a családomból neked is! - mondta aztán Miklós magyarázva, miközben mindketten felöltöztünk.

     Kíváncsian vártam ezt a találkozást. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is nézhet ki, hogyan is viselkedhet egy igazi értelmiségi cigány származású ember. Izgatott voltam. Kiszálltunk a kocsiból a házuk előtt, lifttel mentünk fel az emeletre, majd az ajtóban már ott várt bennünket Feri bácsi. Nagy ovációval fogadott bennünket, miután levetettük kabátunkat, betessékelt a szobába, ahol már együtt volt a népes család. Egyedül a Németországban élő Natasa nem volt itt. Ibolya néni is kiöltözött, kis kötény volt előtte, amit éppen levenni készült, odalépett hozzám.

  - Már nagyon vártunk benneteket! Éppen most fejeztem be a konyhai munkát. Gyere Míra drágám, hadd mutassam be a bátyámat, Mártont. De legyetek már csendesebben, nem értjük egymás szavát sem! – intette csendre közben az összevissza beszélő társaságot, majd egy sötét öltönyben ülő, szakállas, ősz hajú, vékony idős emberhez vitt Ibolya néni, aki az egyik nagy fotelban ült, és csendben pipázgatott. Rám nézett, felállt, én a kezemet nyújtottam. Ő pedig hosszan megnézett, majd átölelt.

  - Hát Isten hozott a családba! Örülök, hogy megismerhettelek!  Már előbb kellett volna! De sajnos az esküvőre nem tudtam elmenni, beteg voltam. Ibolya már ódákat regélt rólad és a családodról is! Jól választottál Miklós fiam! – nézett aztán Miklósra, akivel még elviccelődtek egy ideig, én pedig leültem a kanapén lévő üres helyre, és Flóri feleségével beszélgettem. Majd rövid időn belül ebédre került a sor. A népes család az étkezőasztalnál foglalt helyet, és nem győztük enni és dicsérni Ibolya néni jobbnál jobb falatjait. Közben halkabban, de folyt a társalgás. Márton bácsi, aki mellettem ült, csendesen evett én pedig a verseiről kérdezgettem. Szerényen válaszolgatott kérdéseimre, majd ebéd után mikor már a kávén is túl voltunk, hirtelen Miklósnak szegezte a kérdést, de szinte válaszra sem várva hosszú monológba kezdett.

  - Aztán, hogy ízlik a házasélet, fiam? Látom már útban, van a baba. Itt az ideje! Édes lányom! Te pedig elfogadtad-e már a mi családunkat? Nincsenek benned ellenérzések? Hallom, hogy a családodban milyen tragédiák voltak! Látod Míra! - rám nézett, miközben pöfékelt egyet a pipájából - Ez egy többgenerációs család lehetne! De hol van már az ilyen? Hol van már az, amikor együtt éltek öregek, fiatalok, gyerekek és volt kire otthon hagyni a kicsiket. Ahol mégiscsak a családban, szeretetben, biztonságban voltak. Igaz, hogy ilyen városi körülmények és nagy igények között ehhez egy hatalmas lakás kellene, meg aztán ez a fiatalság már külön akar élni. Szóval? Elfogadtál már bennünket? Nem vagyunk furcsa bogarak, mi barna bőrűek? - nézett rám szúrós tekintettel és én zavartan, majd egyre hevesebb őszinteséggel válaszolni kezdtem.

  - Egészen zavarba tetszett hozni… Márton bácsi!  Bevallom a legelső alkalommal, amikor megismertem Miklóst, már akkor sem jutott eszembe, hogy én magyar vagyok, ő meg roma… Én szeretem őt úgy, ahogy van. Bár bevallom, volt, amikor elgondolkodtam magamban a cigánykérdésen. Hiszen idetartozom már félig- meddig én is. De hát miért kell erről beszélni?

  - Azért lányom, mert azzal, hogy Miklós cigány származású egy stigmát kaptok. Cigány család leszel te is, hiába vagy te magyar. Legfeljebb kicsit enyhül majd ugyan ezzel a ti helyzetetek...

  - Na, de Márton bátyám! - szólalt meg ekkor Miklós – miért kell ezeket mondanod Mírának! Ez nem egészen így van. Milyen stigmákról beszélsz? Ez őt nem érinti, meg aztán igazán…

  - Na, na, fiam! Persze igazad van. Nem a név viseli a stigmát, hanem a viselkedés. Legalábbis így kellene, hogy legyen…

  - Akkor Márton bácsi! Azt, tessék nekem megmondani, hogy mit kellene tenni a magyaroknak, hogy elfogadják a romákat vagy… - kérdeztem tőle.

  - Nem romákat, hanem a cigányokat. Én nem szeretem ezt a romázást. Ahogy te magyar vagy, én cigány vagyok, de magyar cigány. Ezt vállalom. Az egyetemes magyar kultúra része a cigány folklór, a zene, a művészet. Ez elválaszthatatlan. Mi cigányok, azt hiszem, olyanok vagyunk, mint a nagy halraj, érzelemben, összetartozásban. Mi megtanultuk Magyarországot, itt élünk, ez a hazánk nekünk is. De azt hiszem bennünk elsősorban, mint egy egzotikus vadállatot látnak a magyarok. És ez bizony sokszor fáj! Mint egy ostorcsapás, úgy ér néha ez a fájdalom. Talán kicsit költőien fejezem ki magamat - nézett aztán rám - De azt hiszem, sok igazság van abban, amit mondtam… Te mit gondolsz erről?

  - Azt hiszem értem. És igazat adok Márton bácsinak.  De nekünk, magyaroknak, ahogy fogalmazott, akkor mi a dolgunk? És a cigányoknak mi a dolguk, hogy ne legyenek stigmák? Én azt hiszem, sokan vannak közülünk, akik a normálisan élő cigányokat elfogadják, befogadják, de hát Márton bácsi a többség, akárhogy is csűrjük csavarjuk a dolgot…

  - A többség? Ne is folytasd!  Hát igen. Európai mérce kellene. Viselkedés, elfogadás, befogadás. Úgy, hogy megtartsuk a saját szokásainkat. Sok a sallang is. Azokat, nekünk is le kellene tudni vetni. Aki meg a cigányságától akar megszabadulni, mert van ilyen is, rosszul teszi. Nekünk magunknak is fel kell tenni sok kérdést, és csak belső tudatformálással lehet a stigmáktól megszabadulni. Nehéz kérdés ez lányom… Sajnos az előítéletek adottak… Lehetőség kellene, hogy tegyük azt, amit nekünk tenni kell, ebben az országban, mint cigány származású, de magyar emberek. Aki meg nem így érzi, hát annak annyi! - nézett hosszan elgondolkodva a távolba én pedig hallgattam. És igazat adtam neki. Valahogy én is így gondoltam. Feri bácsi szólalt meg hirtelen, aki közben az egyik unokájával játszott.

  - Na, ha abbamaradt a világmegváltó Mártoni előadás, akkor talán beszélhetnénk másról is…

  - Miért? - szólalt meg Ibolya néni - Erről is kell beszélni. Nem igaz Míra?

  - Dehogynem. Nincs ebben semmi rossz. Az a baj, hogy nehéz közös nevezőre jönni. Azt hiszem, hosszú időnek kell eltelni, hogy úgy éljük meg az ünnepeket, a hétköznapokat, a mindennapokat, az életet ebben az országban, hogy ne érezzük, ne éreztessük, hogy ez cigány, ez bolgár, ez zsidó, ez magyar, ez szláv… Azt akarom mondani, hogy együtt dobogjon a szívünk! És mind magyarok legyünk! Mind! Szeretet legyen, együttérzés, segítőkészség, egymás megbecsülése. És a cél az legyen, hogy itt ebben a kis Kárpát - medencei országban boldogok, gazdagok legyünk. Tűnjön el már ez az országhatáron belüli gyűlölködés! De hát azt hiszem ez utópia…

  - Jól beszélsz lányom! Utópia. De azért reménykedjünk! Na, Miklós! Vigyázz nagyon erre a kedves nőre! Becsüld meg! Nemcsak szép, de szép a lelke is! Szeresd szépen! Aztán, te meg, gyere ide hozzám! Mesélj kicsit a muzsikátokról! Már régen nem beszélgettünk – nézett közben rám mosolyogva.

  - Bízd csak rám! – Miklós megsimogatott, majd helyet cseréltünk vele, hosszan beszélgetni kezdtek Márton bácsival. Én pedig Ibolya nénivel és Flóri feleségével beszélgettem, majd a gyerekekkel játszottam. Már este, nyolcfelé járt az idő, amikor hazafelé indultunk.

  - Na, milyennek találtad az öreget? – nézett rám a kocsiban Miklós.

  - Nagyon kedves és érzelmes ember. Azt hiszem sok mindent, jól gondol, jól lát. Szeretlek Miklós és azt hiszem mi, mint kis közeg jól megvagyunk. Talán te sem tartozol a kirekesztettek közé.

  - Persze. De miért kell kirekesztetteknek, megbélyegzetteknek lenni?

  - Ezt átbeszéltük Márton bácsival és világos választ adott rá. Azt hiszem, te is figyeltél.

  - Igen. Akkor ott vagyunk, ahol elkezdtük a témát.

  - Nem. Nem ott vagyunk. Például ő, te, a te családod már máshol van. Ez az én véleményem. De itthon vagyunk! Azért örültem, hogy megismerhettem Márton bácsit! És kaptam tőle egy könyvet. Biztosan elgondolkodtató és szép verseket ír. Már alig várom, hogy beleolvassak!

35

Donát 

    A karácsony előtti héten, Donát egyedül volt a házban, mert Piroska, felutazott Pestre, mivel közeledett Míra szülésének az ideje. Donát eredetileg úgy tervezte, hogy karácsonyra elutazik Párizsba Violettához, de nem tudta megoldani szabadságát, mivel vizsgaidőszak volt az egyetemen. Csak pár szabadnap adódott számára. Bántotta a dolog. Biztos volt abban, hogy Violetta nagyon várja őt. Sokat gondolt a lányra, szerette kedvességét, bársonyos őzike tekintetét. Úgy érezte valóban beleszeretett ebbe a törékeny francia lányba. Kinézett az ablakon, sűrű pelyhekben hullt a hó. Gondolt egyet, felvette a kabátját, sapkát tett a fejére és kocsiba ült. Elindult egy virágüzlet felé.

     Még nem beszélt Violettával a szükségszerűen módosítandó utazásról. Töprengett, hogy három napra érdemes-e elutazni hozzájuk. Legszívesebben Keszthelyre hívta volna a lányt, de tudta, hogy Violetta szülei is nagyon várják. Érezte, hogy nem boríthatja fel az ünnepüket. Azt is tudta, hogy a nagyszülők is velük töltik majd a karácsonyt. Jó érzéssel gondolt az idős házaspárra, akiket már ismert és nagyon hamar megszeretett. Úgy döntött, megkéri Violetta kezét.

    Kiszállt a kocsiból, belépett egy virágüzletbe, ahol egy fenyőgallyas, tobozos koszorút vásárolt. Ránézett egy szép sírcsokorra, egy darabig eltöprengett felette, majd azt is megvette. Juditra gondolt most. Fehér bőrére, telt mellére, nagy barna szemére. Egy pillanatra elszorult a szíve. Filmszerűen lepergett előtte az utolsó együtt töltött karácsonyi este borzongatóan szép, csillagfényes ünnepe. Judit nagyon tudott örülni. És, ha éppen jó passzban volt, nagyon tudta őt szeretni. Nagyot sóhajtott mikor megérkezett a temető kapuja elé. Kiszállt a kocsiból és elindult Judit sírja felé. Bár a szívét lassan betöltötte Violetta élő és létező alakja, de még ott ült a szíve egyik szegletén Judit emléke. Letette a sírkőre koszorúját, mécsest gyújtott. Fájdalmas volt számára Judit megfoghatatlansága. Szinte félhangosan mondta a sír felé, mikor megfordult és távozni készült:- Szerettelek Judit, nagyon szerettelek - körülnézett, de szinte senki nem volt a temetőben. A sűrű, tiszta hóesésben felnézett az égre, egy pillanatra behunyta szemét. Hideg hópelyhek simogatását érezte az arcán. Eszébe jutott édesanyja, édesapja. Hirtelen meggyorsította a lépteit. Mikor beült a kocsiba, csak nézett maga elé üres tekintettel. Megrohanták az emlékek. Aztán egy gyors elhatározással elindult a régen nem látott somogyi dombság felé, egykori gyerekkori falujának temetőjébe, a szülei sírjához. Szükségét érezte, hogy letegye sírjukra a csokrot, hogy meggyújtsa  mécsesét és elbeszélgessen velük. Nem szégyellte most férfiúi gyengeségét. 

    Ahogy visszaért a meleg lakásába, megnyugvást érzett. Feltett egy lemezt, majd vacsorát készített magának, később leült az étkezőhöz és lassan majszolta a falatokat. Spanyol édesbús, fájdalmas hangulatú gitárzene szólt. A Villefranch- i tengerpart jutott most eszébe. Szinte érezte a meleg homokot, látta Violettát, amint lebarnult karcsú testével szalad a tenger felé, és ő csak vágyakozva nézi a lány mozdulatait. Felállt és gondolkodás nélkül felhívta. Violetta kedves hangjától Donát azonnal megnyugodott. Melegség költözött a szívébe, és most nagyon érezte a lány hiányát.

   - Olyan szomorú a hangod Donát! Csak nincs valami baj? Remélem, jössz? Tudod, hogy már nagyon várlak!  Éppen most akartalak én is hívni - mondta izgatottan Violetta.

  - Nem, nincs semmi különös. Csak nagyon hiányzol és ezt el akartam mondani. És hát rossz hírt kell mondanom, mert csak az ünnepnapokra tudok hozzátok menni, vizsgaidőszak van, vizsgáztatnom kell. Sajnos nem kaptam szabadságot.

  - Ez tényleg szomorú, pedig úgy elterveztem mindent. Itt a Champs Elysées-én már fényárban úszik minden, csupa karácsonyi hangulat van! Olyan gyönyörű minden! És a szüleim is úgy készülnek!  A nagypapa pedig nagyon vár! Tudod, hogy megszeretett téged?

  •   

 

  - Egészen meghatódtam most. Tulajdonképpen én is megkedveltem és örülök, hogy ismét láthatom. Huszonharmadikán este érkezem és huszonhatodikán kell visszajönnöm. Sajnos az eredeti hosszú két hét, de még egy sem valósul meg. Te nem tudnál visszajönni velem? Itt tölthetnéd a szilvesztert! És utána is maradhatnál! Vagy még vannak akkor vizsgáid?

  - Ezen gondolkodnom kell. De azt hiszem nem lesz akadálya. Majd átszervezek mindent. De ne aggódj! Várni fogunk és nagyon-nagyon szeretlek!

  - Én is szeretlek! Megnyugtattál kicsit.  És a szó szoros értelmében repülők hozzád!- letette a kagylót, és már megnyugodva a testvérét hívta, hogy megossza vele gondolatait, érzelmeit.