Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipe 36 - 40. fejezet

2014.05.31

 

36

Violetta látogatása

 

    Donát és Violetta, karácsony után együtt ültek a repülőgépre, hogy még együtt töltsenek két hetet. Donát igazi párizsi, csillogó, szeretetben eltöltött karácsonyi ünnepnapokat élvezett. Végül is megkérte Violetta kezét, és amikor felhúzta a lány ujjára kiválasztott gyűrűt, majd belenézett a meleg őzike szemekbe, szívében valami nagyon nagy nyugalmat érzett. Úgy gondolta megtalálta azt a lányt, akivel biztosan együtt tud élni. Tudta, hogy nem azt a viharos szerelmet érzi, amit már átélt egyszer, de azt is tudta, hogy ez a szerelem mély és tartós lesz. Egy estét, és éjszakát, megszakítva az útjukat, Míráéknál töltötték.

   Jó volt látnia testvérét, akin már nagyon látszott, hogy egyre nehezebben viseli állapotát. Nem győztek egymásnak beszámolni érzelmeikről, gondolataikról. Felidézték gyermekkori karácsonyaikat. Nagyokat nevettek, Miklós és Violetta csak mosolyogva hallgatta őket. Piroska néni pedig egyfolytában étellel, itallal tukmálta őket és boldog volt, hogy Donát feleségül kérte ezt a számára szimpatikus lányt.

   Keszthelyre érkezvén, tervük az volt, hogy egy kellemes baráti társaságban töltik a szilvesztert. Violettát titokban zavarta a ház berendezése, sejtette, hogy itt minden az előző feleség emlékét őrzi. Szilveszter reggelén, miközben reggeliztek fel is tette a kérdést Donátnak.

  - Mondd csak! Mi a terved? Már úgy értem, ha összeházasodunk, akkor itt lakunk majd?

  - Ezt hogy érted? - nézett a lányra Donát, kikerekedett szemmel – Hiszen, már megbeszéltük nem? Te jössz ide, és itt élünk Keszthelyen. Vagy meggondoltad magad?

  - Nem erre gondoltam. Persze. Én jövök. Bár kicsit furcsa lesz! De talán megszokom! - átnyúlt az asztalon és hosszú, vékony ujjaival megsimogatta Donát arcát – Nos, az igazat szólva engem zavar ez a ház, úgy érzem, hogy itt van veled a volt feleséged. Én azt szeretném, ha innen elköltöznénk! – Violetta határozott mondatára Donát nem válaszolt azonnal.  Körbenézett a lakásban, lassan felállt, zsebre dugta a kezét, sétálni kezdett, majd hirtelen megállt, a kérdőn rátekintő Violetta előtt. Leguggolt mellé, megfogta a kezét.

  - Megértelek. Nem gondoltam át. Biztosan igazad van. Jó is, hogy szóba hoztad. Ne legyen ez konfliktus kettőnk között. Megoldjuk majd. Ha akarod, elköltözünk egy másik lakásba.  Egyébként pedig ne érezd, hogy Judit kettőnk között áll. Nekem már te vagy a fontos Violetta, és érezned kell, hogy mennyire szeretlek. Alig várom, hogy nyár legyen, esküvő legyen, és te végre mindig itt legyél mellettem. És nagyon vágyom arra, hogy gyerekeink legyenek! 

   Violetta, ekkor felállt, odasimult vékony testével Donáthoz, átkarolta és megcsókolta. Majd néhány perc múlva vidáman neki kezdett a reggeliző készlet elpakolásához, közben csak mondta a magáét, a terveit, az elképzelését kettőjük jövőjéről.

  - Tudod, én mindig vágytam arra, hogy egyszer majd sok pici gyermekem lesz. És féltem, hogy majd te nem így gondolod, de most már nyugodt vagyok. Persze azért szeretnék majd mellettük festegetni... Hogy akkor miből élünk, persze nem tudom. Gondolom, itt a te fizetésed nem olyan hatalmas, és nekem is kellene valamit dolgozni. Én most beiratkozom majd egy magyar tanfolyamra. Nem is tudom, hogy miért nem jó neked Párizs? Ott sokkal többet kereshetnél! – nézett hirtelen megfordulva Donátra, aki a széken ülve, kezét összekulcsolva, mosolyogva nézte és hallgatta Violetta ropogó r betűit.

  - Mert ez bonyolult. Már elmondtam. Akkor meg is értetted.  Tudom neked is rossz. De én a munkámban igazán itt érzem magam otthon. Te pedig, ha jól beszélsz már magyarul, akár taníthatsz is művészettörténetet valamelyik középiskolában. Mellette természetesen annyit festesz, amennyit csak akarsz!  Aztán nyáron mindig elutazhatunk, ha akarod, Párizsba a szüleidhez, vagy leginkább Villefranch-ba. Gyere ide mellém! Kérlek! Hagyd azokat az edényeket! – Violetta letette a kezéből a bögrét, levette kötényét, megtörölte kezét és Donát ölébe ült. Hosszan ölelték egymást.

  - Félek kicsit. Félek, hogy te még mindig a feleségedre gondolsz - nézett őzike szemével bánatosan Donátra.

  - Ugye nem fogsz ezzel kínozni Violetta? Szeretném, ha ezt nem mondanád többet. Annyira hiányoztál!  Talán nem jól szeretlek?

  - De igen! - lehajtott fejét felemelte és ismét Donát szemébe nézett - Csak valami furcsa érzésem van! Persze biztosan bennem van a hiba. Láttam a fényképét. Megnéztem. Ő olyan igazi nő volt. Én pedig... Tudom, hogy kislányos vagyok... És tudom, hogy a férfiak, szeretik, ha egy nő olyan... - Donát zavart lett, majd szinte mérges.

  - Te kutattál? De hát miért nem szóltál? Megmutattam volna a fényképét. Igen, nagyon nőies volt. Más, mint te. De tudnod kell, hogy benned minden meg van, ami nekem kell! És te éppolyan szép vagy, mint Judit volt, csak éppen más. Butaság! – megcsókolta a Judit emlékére féltékeny Violettát – Na, gyere! Álljunk fel és sétáljunk egyet a Balaton parton! Van kedved hozzá? Még nem is láttad hóesésben az én pici, de szép tengeremet!

   Violetta máris öltözni kezdett, már nem gondolt Juditra, csak Donátot látta maga előtt, érezte meleg száját, kezét, simogató és vágyakozó tekintetét és boldogan indult vele a téli Balaton part felé.

37

A kis Anna megérkezik

     Míra szülése nem egészen úgy történt, ahogy azt eltervezték. Miklós is szeretett volna szülés közben vele lenni. De január elején elutazott három napra. A zenekar, koncertet adott egy erdélyi városban. Mírának ekkor még két hét volt vissza a szülésig.  Úgy beszélték meg az orvossal, ahogy Miklós visszajön, befekszik a kórházba. A baba viszont nem várt. Míra egyik reggel érezte, hogy elfolyik a magzatvize, lassan visszatérő fájásai vannak. Azonnal telefonált az orvosának, aki már várta őt a kórházban. Piroska taxit hívott, ő kísérte be Mírát a kórházba, majd rövidesen jött Ibolya néni, és férje is. A folyosón izgultak, de Feri bácsi nyugtatta őket. Aztán késő délutánra megszületett a kislány, akit Annának nevezett el.        

     Míra nagy szenvedések árán szült, de határtalan örömet érzett, amikor maga mellett látta a fekete, nagy hajú, kis vörös testet, aki békésen szuszogott mellette. Miklósra gondolt és sajnálta, hogy nem tudják értesíteni. Megviselte a szülés. Türelmetlenül várta a pillanatot, hogy Miklós mellette legyen. Másnap azért felhívta Donátot, barátnőjét, és minden olyan ismerősét, akit értesíteni szeretett volna a kis Anna születéséről. Érezte, hogy ettől kezdve más lesz az élete. Lassan kialakult benne az anyai érzés, amit eddig nem ismert. Féltés, szeretet, aggodalom, öröm. Szinte nem akarta elhinni, de, mintha Miklós elé belopódzott volna a kis Anna léte. Nagyon szerette a férjét, lassan három és féléves kapcsolatuk után is, de a fontossági sorrend mintha megváltozott volna. Aztán a negyedik napon érkezett hozzá Miklós egy hatalmas virágcsokorral. Látszott rajta a kialvatlanság, mert csak néhány órával előbb jöttek meg a hosszú útról. Meghatottan ölelték át egymást. Majd Miklós szinte imádattal nézte a kislányt. Látszott az arcán, nem akarja elhinni, hogy apa lett és ez a pici, szendergő, fekete hajú baba az ő kislánya.

  A nővér jött hozzájuk, hogy visszavigye a babát, de Miklós még egy pillanatra megnézte. A nővér ekkor átadta a kezébe, Miklós kissé sután megfogta, látszott, hogy mennyire félti, és fogalma sincs, hogy kell fogni egy újszülött babát.

  - Na, kérem vissza, mert még összenyomorítja! Majd megtanulja az apuka is! Csak idő kérdése!  - nevette el magát a nő, és elviharzott a babával.

  - Csak nem akarsz felkelni?- nézett aztán aggódva a felülni készülő Mírára.

  - Ugyan már! Csak nem képzelted, hogy feküdnöm kell? Jól vagyok, csak még a varratok… De az már semmi a szüléshez képest! Sétáljunk egyet! Jobb is, ha kicsit megmozdulok. Olyan kedves volt a családod! Bent volt a húgod is, és Flóri a családjával. És te hogy vagy? Hogy sikerült a turnéd? - nézett Míra Miklósra, aki átölelte feleségét és lassan sétálgattak a kórház folyosóján.

  - Frenetikus sikerünk volt. Nagyon más emberek. Talán tisztább a lelkük. Gyönyörű az a táj, amerre jártunk, de nagyon hosszú és fárasztó volt az út. Az útjaik pedig bődületesen rosszak. Talán egyszer el kellene mennünk együtt arra a tájékra!

  - Egyszer igen.  Jó lenne! Hiányoztál nagyon! - bújt Miklós vállához Míra.

  - Nekem is! Sőt! Már nagyon hiányzol! Mikor szerethetlek már? -mondta zavartan Miklós, és megölelte feleségét.

  - Azért talán nem hanyagoltalak így sem. Persze, nekem is hiányzol! De hát van egy csodaszép gyermekünk Miklós! –szeretettel nézett szép csillogó fekete szemével Miklósra, aki láthatóan meghatódott volt.

38

Miklós félrelépése

   A kórházi látogatásom után hazamentem, hogy lepihenjek. Piroska leutazott Donáthoz pár napra. Úgy tervezte, ha visszajön, pár hetet még nálunk marad, besegít Mírának, aztán visszamegy a saját lakhelyére. Kezdett hiányozni neki a kisvárosi élet.

   Fáradtnak éreztem magam. Megviselt a hosszú út, de koncertjeink sikere és lányom megszületése hatalmas erőt adott nekem. Felhívtam szüleimet, anyám tele volt most aggodalommal, de örömmel is. Miután letettem a kagylót, éreztem lakásunk otthonosságát. Végig néztem a lakáson. Tudtam, hogy nagyrészt mindent Mírának köszönhetek. Néztem a zongora tetején a vörös virágos vázát, a nagy könyvespolc sort, a zöld színű ülő garnitúrát. Hirtelen elszégyelltem magam és lelkiismeret furdalást éreztem. Eszembe jutott Polli és a köztem három hónapja létrejött kapcsolat. Tudtam, hogy ezzel le kell most számolnom, de végleg. Már sokszor akartam, de nem volt hozzá bátorságom. Attól féltem, hogy a lány bosszúból mindent elmond Mírának. Őt pedig nem akartam elveszíteni. Mintegy magamat mentegetve, arra gondoltam, hogy biztosan más férfi is keresett volna magának ebben a helyzetben partnert. Bár én nem kerestem, de adódott. Ezt a lányt kalandnak gondoltam. Leginkább szexuális kapcsolat volt számomra, bár most már sajnáltam őt is. Azt is tudtam, hogy tulajdonképpen ezzel nemcsak Mírával, de vele is becstelen voltam. Igaz, hogy a kapcsolatunk kezdetén, mindent őszintén megmondtam neki. Nem számíthatott semmi komoly kapcsolatra.

     Egy októberi hétvége volt, Polli lejött a pincébe. Eléggé váratlan volt a megjelenése.

 Odajött hozzám, ránéztem, azt hiszem ekkor felébredt bennem az ösztönös férfi vadászszenvedély, és a kíváncsiság. Leültünk, majd hosszan elbeszélgettünk. Hideg volt, esett az eső, felajánlottam neki, hogy hazaviszem. Éreztem vonzalmát a búcsúzáskor. Majd hirtelen átölelte a nyakamat, én magamhoz húztam, nem utasítottam el, mert megkívántam. Nem ellenkezett. Hatalmas feszültség volt bennem. Innen indult minden.

   Aztán hetente egyszer-kétszer, amikor tudtunk és kedvem volt rá, a barátnője lakásán találkoztunk néhány órára. Tudtam, hogy a lány újdonsága, testének kívánalma nem egyenlő a szerelemmel, azzal a kötődéssel, amit Míra iránt éreztem. Arra gondoltam, hogy ez az új vonzalom majd lecseng bennem. Kapcsolatom miatt rossz volt a lelkiismeretem. Most úgy éreztem, fel kell hívnom a lányt, és be kell fejezni, ami eddig köztünk volt. Szégyelltem magamat, de tárcsáztam a lány lakásának a számát.

  -   Jó estét. Pollit keresném.

  - Ki keresi? – kérdezte Polli nagynénje. Megismertem a hangját.

  - Egy régi barátja.

  - Aha. Hát a másik régi barátjához ment Velencére. Majd holnap jön meg.

  - Akkor köszönöm. Majd holnap ismét keresem.

    Így másnapra kellett halasztanom a beszélgetést Pollival.

   - Érdekes!  - gondoltam - Ezek szerint, Gergely is létezik neki még – úgy látszik a hiúságomat ez zavarta, és főként az, hogy hazudozott nekem. Féltem tőle kicsit. Tudtam, hogy bosszúálló. Leginkább attól féltem, hogy Míra mindent megtud. Már azért is nagyon haragudtam rá, amikor egyszer megjelent nálunk.  Aztán eszembe jutott Míra, és most már a kislányom Anna is.

  Tele nyomasztó gondolatokkal, lelkiismeret furdalást érezve, nagy nehezen tudtam csak elaludni, pedig nagyon fáradt voltam.

39

    Miklós és Polli

 

     Másnap megbeszéltem a találkozást Pollival, aki mindenáron a barátnője albérletébe akart elvonszolni, de mondtam neki, hogy ez most nem megy. Nem mondtam neki telefonon, hogy miért, csak annyit, hogy sietnem kell máshová.

   Beültünk egy keleti pályaudvar környékén lévő füstös kis presszóba.

  - Mit kérsz? – néztem rá. Láttam az arcán a fáradtságot, nyúzottságot, amit festékkel, púderral igyekezett eltakarni.

  - Konyakot. Egyébként te kerestél tegnap este? Mondta a nagynéném, hogy egy barátom keresett  - nézett aztán rám ideges tekintettel.

  - Attól függ, hogy hány barátod van! Mert ezek szerint több is. Azt hittem, hogy Gergellyel már régen szakítottál. Ezt mondtad nekem, nem?

  - Mit érdekel téged? – nézett rám, közben rágyújtott és szemembe fújta a füstöt.

  - Te, ezt ne! Utálom a cigi bűzt. Tudod, nem?

  - Na és? Szóval, mit is akarsz nekem mondani? Bár gondolom!

  - Ha gondolod, akkor nem is kell magyarázkodnom talán… Szóval Polli, azt gondolom, hogy az eddigi kapcsolatunknak, akkor vége. Tulajdonképpen a terhesség megszakításod óta nem is találkoztunk.

     Hirtelen tele lett gyűlölettel és haraggal a szeme.

   - Vége. Könnyen mondod te! Csak arra kellettem neked! Hogy a kedves kis feleséged, amíg nem tárja szét…

  - Na, most hallgass! - sziszegtem neki fojtottan. Ne keverd ebbe a dologba Mírát! És ne legyél ilyen közönséges! Megmondtam a kezdet kezdetén, hogy szeretem, hogy nem fogom soha elhagyni, hogy…

  - És azt hiszed, hogy ez az én érzéseimet befolyásolta? Én megszerettelek és megkedveltelek, de már régen.  Még, amikor Keszthelyről jöttünk fel. És boldog voltam, amikor a tiéd lehettem, és végre úgy éreztem, hogy van esélyem, hogy veled éljek!

  - Ezt nem gondoltad komolyan? - néztem rá meredten.

  - Nem, nem gondoltam. Ezt éreztem. Érzelmeim nekem is lehetnek, nem? Jó, a gyereket nem hagytam meg, mert bevallom, nem tudtam, hogy a tied vagy Gergelyé. Annyira hülye azért nem vagyok, hogy teljesen tönkre tegyem az életemet. És ragaszkodom hozzád. Látod, hogy őszinte vagyok.

  - Mi az, hogy ragaszkodsz? Nem értelek! És Gergely? És egyáltalán! Az elején megmondtam neked, hogy köztünk semmi komoly nem lehet. Te akkor azt mondtad, hogy neked így is jó.  Ennek ellenére reménykedtél?

  - Aztán miért ne reménykedtem volna!  Sosem lehet tudni, hogy mi történik, mi történhet két ember között. Gergely? Hát, felkerestem, mert hívott. És kibékültünk. Most ezt hallva, talán jól is tettem. De te más vagy nekem! Érted?

   - Hagyd ezt Polli! Mondtam, hogy vége! - zavartan néztem rá - Megszületett a kislányom! És mellettük a helyem! Ezt, most meg kell értened! Tudnod kellett, hogy ennek a kapcsolatnak előbb-utóbb vége lesz!  És nem szeretném, ha ezt a kapcsolatot kitálalnád Mírának.  Nem akarom bántani őt!

  - Aha. Csak engem lehet bántani. Azt a kis rajkano nőt nem. Nekem viszont te vagy a szerelem.

    Néztem megkínzott arcát, és most éreztem, hogy mit tettem. Nem gondoltam, hogy valóban szerelmes belém. Sajnálni kezdtem. Megsimogattam az arcát, ő megfogta a kezemet, de én visszahúztam, hirtelen kemény lettem.

 - Na, jó. Elég. A házasságom szent dolog. Jó volt, szép volt, ami közöttünk volt Polli, de ennyi. Nekem ennyi. És ne haragudj ezért. Lehet, hogy nem kellett volna, sőt, azt hiszem, hibáztam, nem tudtam, hogy te ennyire…

  - Nem? Ezek szerint te nem is szerettél? A házasságod szent? Akkor miért csaltad meg a feleséged? – nézett rám idegesen és haragosan.

  - Nézd, én úgy, ahogy te gondolod, a feleségemet szeretem és most már a lányomat. És igenis, szent a házasságom, még akkor is, ha veled voltam néhányszor. Ez olyan férfi dolog...

  - És, ha kitálalok neki mindent? Szóval férfi dolog volt csak... Szóval, ha mindent megmondok neki?

    Ekkor iszonyú dühös lettem és felálltam, hogy ott hagyjam.

  - Fenyegetőzöl? Igaz, egyszer már eljöttél a lakásunkra, elég undorítónak tartottam! Szégyelld magad! Okosabbnak, tisztességesebbnek hittelek. Ezzel, sem tudsz megtartani. Vége. Érted? Ha akarod, keresd fel és mondd meg neki a viszonyunkat, de azt is, hogy vége lett!  - Szervusz.

  -  Miklós! Gyere vissza! – nézett utánam.

     Visszanéztem rá, majd szó nélkül otthagytam. Beültem a kocsiba és felkerestem Dezsőt, a zongorista barátomat, mert úgy éreztem, megfulladok, ha nem beszélhetek erről a dologról valakinek. 

40

Míra hite megrendül

    Amikor Míra kijött a kórházból, Miklóssal együtt átrendezte a lakást. A kiságyat a saját hálószobájukba tették. A kislánynak szánt szoba ugyan be volt bútorozva, de még túl kicsi volt ahhoz, hogy magára hagyják.  Míra még azt is mondta Miklósnak, nyugodtan menjen aludni a lakás másik oldalán lévő szobájába, oda talán nem hallatszik át a kislány éjszakai sírása. Miklós, nem élt ezzel a lehetőséggel. Azt mondta, minden percet velük akar tölteni. Örült, hogy maga mellett érezhette éjszakánként Míra meleg testét.

    Mozgalmas éjszakáik voltak. Annácska eleinte sokat sírt, és korán ébresztette őket. Míra élvezte az anyaságot, nem érezte tehernek a hajnali, vagy éjszaki ébredéseket, a rezzenéseket. Úgy látta, hogy Miklós is átment valami változáson, többet volt otthon és Piroska mellett sokat segített neki.  Miklós félt attól, hogy előbb-utóbb fény derül a ballépésére. Töprengett is eleget, hogy talán el kellene mondania Mírának. Aztán feleségére, majd a kislányára nézve, azt gondolta, most semmiképpen nem zavarhatja meg Míra nyugalmát.

   Polli a szakításuk után időnként lement a pincébe, ahol Miklósék játszottak, de világossá vált számára, hogy kapcsolatuknak valóban vége.

   Aztán a lány úgy gondolta, hogy nem zavarja Mírát, nem áll bosszút.  Talán, ha nem lett volna frissen szült anya, megtette volna, de így nem vitte rá a lélek. Sőt arra gondolt, hogy majd felkeresi. Aztán ezt sem tette meg, mert érezte, hogy Mírával szemben becstelen volt ebben a szerelmi játszmában. Végül is ő kezdeményezett és nem Miklós. Mentségére felhozta magának, őszinte szerelmi érzését. Sajnálta és fájt neki, hogy vége a kapcsolatnak, aztán lassan beletörődött. Többet remélt tőle. Gergellyel küszködtek egymásért, időnként egymás ellen. Végül is szakítás lett a megoldás. Ezt követően megismerkedett egy roma fiúval, akivel később összeházasodtak. Lassan ez az új kapcsolat feledtette vele Miklós iránti érzelmét.

   Míra és Miklós boldognak érezték magukat. Kislányuk a fekete göndör hajával, fekete nagy szemével mindenki csodálatát kiváltotta. Szép baba volt. Miklós rajongásig szerette. Megfogadta, minden erejével küzd természete ellen és nem lép félre többet.

   Szép nyári este volt, amikor Míra úgy döntött, hogy kicsit kiruccan Miklóssal. Elmennek valahová együtt szórakozni. A kis Annát rábízták Miklós édesanyjára, aki boldogan bíbelődött a kislánnyal. Beültek egy zenés-táncos helyre, ahol táncoltak, hallgatták a zenét és teljesen felszabadultak lettek.

  - Szeretlek! - nézett Miklós Mírára és táncolni vitte, ahol valóban szerelmes ölelésben tangóztak. Majd visszaültek a helyükre. Vidáman nevetgéltek, beszélgettek, amikor hirtelen megállt mellettük Miklós régi ismerőse Melinda. Látszott, hogy nem egészen józan most sem.

  - Na, csumida! Micsoda meglepetés! Kirúgtok a hámból? Hogy vagytok? – nézett Miklósra, majd Mírára, akik a meglepetéstől szóhoz sem jutottak.

  - Haragszol még rám Miklóska? Látom, azért jól szórakoztok. Miki! Láttalak pár hónappal ezelőtt, azzal a fekete, shuno-shukar roma csajjal. Csak nem a piramnod volt? – tette hozzá gonoszul és nevetgélve - Na, mit mereszted rám a szemed? Így volt. Egy kapun mentél be vele. Fenn is akadt a szemem! Nocsak! Mondom. Miki és a hűség!De, azért nagyon tudhat valamit ez a... - nézett Mírára és kicsit megingott. De ekkor Miklós felállt, megfogta a kezét és elvitte maguktól.

  - Te tiszta mátó vagy Melinda! Miket nem beszélsz itt? Hol az asztalod? Hagyjál már békén, ha egy mód van rá.

  - Ott a sarokban, oda vigyél. Na, jó. Csá, csumi, csumi…- mondta kissé kásásan, majd leült a társaságához, akik csodálkozva néztek Miklósra, de aztán nem törődve sem vele, sem Melindával, aki leült közéjük, tovább beszéltek egymás szavába vágva, Miklós pedig visszament Mírához.

  - Ez mi volt Miklós? – nézett kissé idegesen és kérdőn a férjére.

  - Nem tudom. Ott ül hátul a haverjaival. Részeg, mint mindig. Szerencsétlen. Összehordott itt minden zöldséget - válaszolta zavartan Miklós.

  - Szerintem igazat mondott. Kivel látott Miklós? Mi az, amit elhallgattál előlem? – nézett kitartóan ismét a férjére.

    Miklós láthatóan ideges lett. Azon gondolkodott, hogy most utólag meséljen el mindent? Érdemes ezzel a már letudott történettel Míra lelkét megbántania? Hallgatott.

  - Nos, nem válaszoltál. Érzem, hogy nem véletlenül hallgatsz! Szerintem megcsaltál.

  - Míra!  Menjünk haza! Akármi is történhetett, de szeretlek téged, nagyon is szeretlek! Nem biztos, hogy kellene beszélnem olyan dologról, ami már a múlté – megfogta Míra kezét és megcsókolta.

  - Jó, Miklós.  Menjünk. Kár, hogy így fejeződött be ez az este.  Ha nem akarsz, nem válaszolsz. Én bíztam benned és azt hittem, hogy mi őszinte kapcsolatban élünk.

    Míra ekkor felállt, Miklós hallgatott és fizetett. Beültek a kocsiba. Csend volt közöttük. Majd amikor már a lakásukban voltak, csendesen tették a dolgukat. Míra a kislányára gondolt, majd eszébe jutottak Melinda szavai. Lefürdött, és közben azon morfondírozott, hogy ez a részeg nő igazat mondott, vagy hazudott. Nem hagyta nyugton a gondolat. Miklós kopogott be hozzá.

  - Miért kopogsz? Gyere be! Készen vagyok - azzal, maga köré tekerte a törülközőjét és kifelé indult.

    Miklós zavartan lépett a fürdőszobába, át akarta ölelni a kifelé tartó feleségét, de ő eltolta Miklós kezét, fekete szemével vádlón, szótlanul ránézett, majd hirtelen elindult a hálószoba felé. Miklós magára csukta a fürdőszoba ajtót, lerogyott a kád szélére. Maga elé nézett, majd felállt, odament a tükör elé, és szinte magának motyogta:

    - Na, öregem! Most aztán megnézheted magad! Ezt a dolgot Míra biztosan nem nyeli le. De igaza van! - levetkőzött. Vett egy forró zuhanyt, miközben dobolt az agya, hogy mit is mondjon Mírának. Érezte, hogy beszélnie kell, mégpedig őszintén. Tudta, hogy Míra nem bírja elviselni a hazudozást. Azzal csak rontana a helyzeten.

    Mikor már ő is a hálószobájukba ment, Míra az ágyban ült, két kezével átkulcsolta felhúzott lábát, fejét kissé oldalt tartva a térdén, várakozóan nézett férjére. Nem szólt és nem kérdezett. De Miklós tudta, hogy Míra hallgatása a kérdések özönét hordozza magában. Tétován leült az ágyra Míra mellé. Ránézett. 

  - Nos? - kérdezte ekkor Míra - Hogy is volt?

   Miklós ekkor hirtelen felállt és sétálgatni kezdett. Lassan, és zavartan kezdett bele a mondókájába.

- Nem akartam erről beszélni, mert nem akartalak bántani. Az egésznek semmi jelentősége nem volt számomra. Hiszen itt vagyok melletted, szeretlek, csak téged szeretlek. Szerintem nem kellene erről most sem beszélgetnünk...

  - Semmi jelentősége? Hihetetlen ez a megfogalmazás. Hogyne lett volna! Hiszen szeretkeztél egy másik nővel, miközben én itthon... Egyszerűen nem értem ezt a szöveget! És miért kellett rajtam kívül más is? -  Míra ekkor kinyújtotta a lábát. Nézte az előtte idegesen magyarázkodó férjét, és valójában nem értette, hogy Miklós miért is csalta meg őt. És kivel?

  - Hogy miért?  Ezt nem tudom elmondani. Én férfi vagyok, nálam ez más. Mert nem élhettünk szexuális életet. Talán ezért. És akkor jött Polli - ekkor ránézett Mírára, aki haragosan felpattant, mellé lépett és megrázta.

  - Polli volt? Szóval Polli volt! Még ez is! Ezek szerint jó volt a megérzésem! Én hülye! És még fogadom a lakásomban! Gondolom, már akkor volt köztetek valami?

   Miklós csak nézte Míra dühös járkálását, leült az ágy szélére.

  - Igen volt. De én nem hívtam oda. Én is meglepődtem akkor. Míra ez csak egy rövid kaland volt. A szerelem te vagy az életemben… A fontos te vagy! És nem tartott sokáig, talán két hónap, és karácsony után már vége lett…

  - Úgy? Karácsony után vége lett. Talán, dicsérjelek meg? – hirtelen megpördült – Talán a gyereke is a tiéd volt?

  - Nem tudom, de azt hiszem nem, illetve hát Gergellyel is volt kapcsolata, de én nem tudtam, azt hittem, hogy köztük vége. De ez lényegtelen! Én nem hagylak el téged soha! Szeretlek Míra! Mondtam, hogy nem komoly érzelem volt.

  - Hagyd abba! Hagyd abba! Nem tudom elfogadni a magyarázatot. Persze, így utólag már nem komoly érzelem! Csak átmenetileg volt az. Akkor miért? Miért? Hallod! Ezt nem bírom! Nem értem! Utállak! Polli pedig egy ócska kis cigány kurva! Láttam rajta már az első találkozásnál, hogy meg akar szerezni téged. Hát sikerült neki! Ezt tenni velem! Ennyire megalázni! Hát mi vagyok én neked, mi? Azt hiszed, én is a te karavánodból való vagyok? És mindent eltűrök? Visszaéltél a bizalmammal! Talán én nem vagyok neked elég jó? Nem indok, hogy a terhességem miatt... Válaszolj! És ezen túl ilyen lesz az egész életem?  Roma kurvákkal édesíted az életed? Aztán majd jönnek a többiek, akár romák, akár nem romák!  – ekkor már lerogyott sírva a szőnyegre és dühödt kitörését hangos zokogás követte. Miklós letérdelt mellé, próbálta csitítani.

  - Míra! Kérlek!  Ne keseregj! Hiszen már régen vége! Megbotlottam.  Igazad van! De téged szeretlek, Polli csak kaland volt, csak… Tudom, hogy nem kellett volna! És bocsáss meg!

  - Hagyd abba!  Te egy disznó vagy! Ti férfiak talán mind azok vagytok! Nem adtam elég szabadságot? – ekkor Míra hirtelen felugrott, kezével törölgette a szemét, majd az ágyába feküdt, magára húzta a takaróját, összekuporodott és csendesen tovább sírdogált. Miklós tétován állt az ágy előtt, nem tudta, hogy mit is mondjon. Szerette Mírát, jobban, mint bármikor. Lassan és csendben lefeküdt Míra mellé, próbálta simogatni a hátát, de Míra ellökte a kezét.

   Miklós megfordult, halkan próbált ismét magyarázkodni - Most mit tegyek? Nem tudom a dolgot meg nem történtté tenni. Tudom, hogy igazad van és galádság volt részemről, ráadásul Pollival…

  - Ne magyarázkodj most már! - Míra felült az ágyban, kisírt szemével Miklósra nézett és ismét kifakadt.

  - Azt hiszem, te nem tudsz megváltozni! Még az is lehet, hogy pár év múlva elhagysz majd egy másik nőért. Ne szólj közbe! Megbízhatatlan vagy! Hogy tudjak ismét bízni benned! Aztán olyan sokat vagy távol! Honnan tudjam, hogy te nem találsz ismét valakit magadnak? Örökké erre gondoljak? Féltékenykedjek? Istenem! Szegény édesanya! Most már értem! – újra zokogni kezdett. Miklós magához ölelte a zokogó nőt, csendesen simogatta Míra hosszú haját, aki most hozzábújt és úgy zokogott. Miklós csak halk bocsánatkérő szavakat, mert mondani. Hosszú csend után hozott Mírának egy pohár vizet és tétován megkérdezte. 

  - Lekapcsoljam a villanyt?

  - Nem. Sőt!  Talán inkább menj át aludni a másik szobába! Nem tudlak most ilyen közelségben elviselni. Majd holnap még beszélgetünk. Magam akarok lenni! – válaszolta hidegen Míra, és hátat fordított Miklósnak, aki egy nagyot sóhajtott, összeszedte az ágyneműjét és átvonult a vendégszobába.