Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kámipé 5 - 6. fejezet

2014.05.31

 

5

Míra és Miklós

    Az előző este után, mindketten fáradtak voltunk, mivel  elég későn feküdtünk le. Másnap reggel, kellemes, ír meditációs zene ébresztett bennünket.  Kilencre állítottam be a cédés rádiót. Miklós elnyúlva feküdt mellettem, lassan kinyitotta fekete szemét, én még hozzá bújtam, mert jó volt éreznem meleg testét. Sűrű, fekete bodros hajába beletúrtam, megcsókolgattam, és ő ugyanolyan melegséggel ölelt vissza, mint én.

  - Jó volt veled az éjszaka Míra. Nem akarsz egy gyereket? - nézett aztán rám, félig felkönyökölve -  Nekem lassan már itt lenne az apaság ideje, nem?

  - Nahát! Váratlan és meglepő a kérdésed! Én még csak neked szeretnék élni. Nem baj? Talán két év múlva, ha nem sietős.

  - Te ezt tényleg így eldöntötted? – nézett rám csodálkozva.

  - Igen. Bármily furcsa is lehet ez számodra. Szükségünk van még egy kis időre, ahhoz, hogy még jobban, még szorosabban összenőjünk, összeszokjunk. Ahhoz meg sokat együtt kell lennünk és te azért nem vagy mindig itthon. Elég változatos az életed. Hol itt játszol, hol ott. De ez nem baj.  Hiszen nagyon fontos, hogy legyen munkád. Nemcsak a pénzkereset miatt gondolom. Tudom, hogy a zene, a játék milyen fontos neked. Vagy te jobban szeretnél már most egy babát?

  - Én örülnék neki. És nem is egyet. Remélem, ezzel egyetértesz velem? Szerintem egy kisgyerek éppolyan közel hozna bennünket egymáshoz, mint…

  - Tudom. De én még nem vagyok ehhez elég érett. Ha összeházasodunk én komolyan, csak neked akarok élni. Aztán majd idővel jöhetnek sorba a gyerekek is. Neheztelsz rám?

    Ekkor Miklós magához húzott, csókolgatott és csak annyit mondott: - Nem neheztelek. Remélem, idővel majd meggondolod! Szeretlek! És ezt mindig érezned kell!

    Egy félóra múlva felkeltünk, bőséges reggelit készítettem magunknak, Miklós letussolt, jókedvű volt. Feltett egy Charlie Mingus cédét. Élvezettel hallgattuk, miközben megbeszéltük a majdani közös utazásunkat szüleimhez. Ahogy azt előzőleg elterveztük Donáttal és Judittal is. Most azon járt az agyam, hogy ezt hogyan fogom a szüleimnek telefonon előre bejelenteni.

    - Gondterhelt lettél! Mi baj van? Izgulsz, hogy a szüleid kihajítanak, ha meglátnak? Tényleg nem tudnak rólam? Ez azért nem igazán jóleső érzés nekem, hogy eddig hallgattál rólam - nézett rám Miklós!

  - Igen, kicsit izgulok. Mondtam már, hogy teljesen biztos akartam lenni a saját és a te érzelmeidben. Addig nem akartam szólni, nem azért mert te roma vagy, hagyjuk ezt a kérdést! Tudod, hogy szeretem a szüleimet és szoros a kapocs közöttünk. Édesapa nagyon szeret engem, persze édesanya is, de ő nagyon érzékeny, és sajnos beteges. De erről már mesélten neked. Miklós! Ugye azért te nem leszel olyan, mint az édesapám? Nem fogsz fűvel-fával megcsalni? Mert azt nem bírom ki. Nagyon érzékeny vagyok, csak talán eddig nem vetted észre. Láttam, hogy legeltetted a szemed Judit nagy mellein.

   Miklós komolyan nézett rám. Közben öltözni kezdett, mert neki tizenegykor már dolga volt, nekem csak délután kezdődött a munkaidőm. Estére meg a szüleihez ígérkeztem. Velük is meg akartuk beszélni a most már konkrét házasságkötési terveinket.

  - Nem ígérek semmit. Mi tagadás szép mellei vannak Donát menyasszonyának, meg a szeme is szép. De nem az esetem. Tudod, hogy én csak a fekete nőkre bukom. És főleg rád. Fogalmam sincs, hogy a vérem merre hajt, egyelőre csak hozzád, és remélem ez így marad. Nézd meg apámat! Nálunk a család fontos! Talán ezt észrevetted. Egy nőnek, szerintem tudni kell a családot összetartani, talán képes leszel rá. Nem azért nősülök, hogy fűvel-fával csaljalak, és ne neked éljek. Na, kész vagyok, és lassan indulok.

    Én csak ültem a maradék reggelim mellett, hallgattam Miklóst és arra gondoltam, hogy biztosan szeret. Miért is foglalkozom én ezzel a gondolattal? Odajött hozzám, leguggolt mellém.

   - Te kétkedő perszóna! Miért kell neked ilyeneken törni a fejedet? Itt vagyok, neked vagyok, a zenémnek vagyok, és nagyon szeretlek! Ennyi nem elég?

   Hálásan néztem rá, majd felálltam, összesimultunk, megöleltük egymást. Érzékeny búcsút vettünk, majd egyedül maradtam a lakásban. Lassan elrendeztem mindent, én is letussoltam. Kinyitottam az ablakot, a nagy ecetfa ágai szinte belógtak az ablakom párkányára. Beraktam a mosógépbe a mosnivaló ruhákat, aztán leültem a lakásom kedvenc olvasó saroknak kinevezett részében lévő kényelmes fotelomba, odahúztam a telefont és elhatároztam, hogy felhívom a szüleimet. Mezítláb voltam, összekuporodtam a fotelban és tárcsáztam a számunkat. Nem tudtam, hogy ki veszi fel a készüléket, de szerencsémre édesapa még otthon volt, és vele tudtam elsőnek beszélni.

  - Szervusz, édesapa, Míra vagyok. Hogy vagytok?

  - Na, csak, hogy eszedbe jutottunk! Jól. Főleg, hogy ilyen kellemes idő van, de szerencséd van, mert szabadságon vagyok, már akartunk is hívni, mert anyával tervezünk egy kis adriai utat. Úgy döntöttem, hogy itt az idő és el kell vinnem őt valami különleges helyre. Most már, hogy lassan ti sem vagytok nekünk, így csak mi is egymásnak élünk már. Illetve, ha jönnének az unokák akkor azokkal foglalkoznánk...

  - Na, édesapa a közepébe trafáltál, mert lehet, hogy majd szép lassan, de jönnek. Na, ülj le, mielőtt nagyon meglepődnél. Ne szólj közbe, kérlek! És hallgass végig nyugodtan. De először is mit szólnátok majd egy hétvégi meglepetéshez? Donát feleségül kérte Juditot a szüleitől...

  - Na, álljunk meg! Máris közbe szólok! És erről Donát miért nem tett említést nekünk? Igaz, hogy szerintünk nem hozzá való lány, de hát, akkor is. A tetejébe zsidó lány, azt hiszed, hogy nem tudjuk?

    Ekkor nagy lélegzetet vettem, már éreztem, hogy mit fogok én kapni tőle, ha egy zsidó lánnyal ilyen fenntartásai vannak, de egyelőre kivártam.

   - Édesapa! Arról volt szó, hogy nem szólsz közbe. Előbb végig mondom, aztán utána mondd a mondandódat. Édesanya is ott van?

  - Igen, itt ül mellettem. Miért kérdezed? 

  - Akkor először neked, jó? Aztán majd te szépen, aranyosan, ahogy szoktad, adagolod az én dolgaimat is, mert lesz még meglepetés! Akkor a lényeg! Két hét múlva, pénteken este, leutaznánk mindannyian hozzátok. Donát és Judit, meg én és... Nos, most aztán ne lepődj meg, és ne szólj bele!  Vinném a saját választottamat. Egy nagyon csinos, nagyon okos, intelligens, zenész fiút, aki már elég idős ahhoz, azaz huszonkilenc éves, hogy feleségül kérjen tőletek. Fél éve tart a kapcsolat, jól megvagyunk, szeretjük egymást.

  - Kiver a veríték kislányom! Zenész fiú! Csak nem cigány?

  - Roma származású, de éppolyan ember, mint te vagy én! Hidd el! Ismerem a családját, nagyon kedves, rendes emberek. Nem az a cigány, akire te gondolsz.

  - De mégiscsak cigány, édes lányom. Elment az eszed? Anyád és én honnan jöttünk? Ezt elfelejtetted? Nem elég a bátyád, aki egy zsidó lánnyal akarja összekötni magát, te meg egyenest egy cigányt hozol ide! Anyád itt ül mellettem, és látom a megrökönyödését, de meg is értem. Nem tudod, hogy milyenek a romák? Nem is tudom, mit mondjak most?  Jobbra nem futotta? Szép, okos lány vagy! Neked tényleg elment a józan eszed!

  - Ne sértegess, mert ezzel mélységesen megbántasz engem. Azt gondolom, hogy téged is anya szült, és anyát is. Meg őt is. Donát nevében is kérlek, hogy ne bántsd Juditot sem. És ne zsidózz, ne cigányozz, ha kérhetlek! Mi Donáttal másképp látjuk a világot.

    Ekkor már sírni volt kedvem, éreztem apám elkeseredését, fájdalmát, de nem fogadtam el. Mondtam tovább az érveimet, nem adtam fel egyhamar soha semmit, majd szinte sírva kérleltem.

  - Édesapa, ha szeretsz, ha szerettek, akkor elfogadod Miklóst. Így hívják. Majd meglátod, hogy csupa szív fiú és nagyon szeret engem. Ne okozz nekem boldogtalanságot! Értsétek meg, hogy hajthatatlan vagyok, ismersz, nem? Rád hasonlítok, tudod? Annyira szeretném, ha megismernétek és elfogadnátok őt! Az ő szülei már úgy szeretnek, mint a saját lányukat, akár a szüleit is bemutatom nektek. Édesapa, add anyát kicsit!

  - Jaj, édes kislányom, de nehezet kérsz tőlem. Miért nem előbb beszéltél erről, ezt meg kell emésztenem. Ez nem olyan egyszerű, ahogy te ezt képzeled! Te fiatal vagy, naiv vagy, fogalmad sincs mibe mész bele! Majd visszahívlak, de most adom anyádat.

  - Édesanya! Kérlek! Szerelmes vagyok! Nagyon jól vagyok ezzel a fiúval. Meglátod, hogy milyen kedves, csinos, jóképű, okos, segíts nekem. Hátha te nem vagy olyan elfogult, mint édesapa! Donát is megkedvelte!  Ugye segítesz? - mondtam szinte könyörgően.

  - Jaj, kicsikém, hát nem is tudom, hogy mit mondjak? Felfogni nem tudom! Elképzelni sem tudom. Miért telefonba kell ezt megbeszélnünk? Mit mond a falu? Majd megbeszéljük édesapáddal, és ahogy mondta, visszahívunk este - éreztem, hogy most nagyon felzaklatott állapotban van.

  - Nem leszek itthon, csak későn. Vendégségben leszek Miklós szüleinél. Addigra szeretném tudni, hogy fogadtok-e bennünket, áldásotokat adjátok-e a házasságunkra, lemehetünk mindahányan akkor? Piroska néném jól van?

  - Jól. Kint van a kertben. Na, akkor mi apával beszélgetünk most, aztán bemegyünk útlevél ügyben a városba. Délután dolgozol?

  - Igen. De hívhattok ott is. Este hatig dolgozom.  Szeretlek benneteket, és nagyon kérlek édesanya, segíts nekem!

    Letettem a kagylót. Csak ültem magam előtt és zokogás fogott el. Hát ennyi előítélet vár majd a jövőben is? Ha gyerekeket szülök, akkor a fél cigány gyermekeimen is csattan az ostor?  Most éreztem mit vállaltam magamra ezzel a szerelemmel. Még jobban szerettem most Miklóst, még jobban éreztem, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Tudtam, hogy szüleim reagálását nem mesélhetem el neki. Nem akartam ezzel fájdalmat okozni neki. De nagyon bíztam szüleim reális döntésében.

    Ezek után elég rossz lelkiállapotban mentem  be a munkahelyemre. Előre bejelentkezett, főleg budai úriasszonyok voltak a vendégeim. Igyekeztem jókedvűen paskolni, kezelni az arcukat, masszírozni, ott, ahol kellett, mindenféle finom kenceficéket raktam rájuk, közben kedélyesen beszélgettünk. Gyorsan telt az idő. Már az utolsó vendégemnél voltam, amikor telefonhoz hívtak. Édesapám volt az.

  - Szervusz, édesapa!- igyekeztem nyugodtan és halkan köszönni.

  - Na, ne legyél bánatos szépségem! Kicsit lehiggadtunk édesanyáddal. Elintéztük az utat, beadtuk az útlevél kérelmünket, augusztus elején mennénk tíz napra. Ti mikorra terveznétek az esküvőt?

  -Édesapa!- mondtam érezhető örömmel - Elfogadjátok? Komolyan? Hogy én milyen boldog lettem! Szeretlek benneteket!

  - Na, azért először még látni szeretnénk! Bízunk az ítélőképességedben, Donátéban már kevésbé, de mindegy. Ha így lesztek boldogok, ám legyetek! Várunk benneteket. Majd meglátjuk! Aztán majd beszéld meg a szülőkkel, hogy mikor találkozhatunk. Szeretünk benneteket! Na, jól van. Édesanyát még kicsit nyugtatgatom, de majd meglátjuk!

     Letettem a kagylót, megkönnyebbültem. Bíztam a szüleim szeretetében, belátásában. Tudtam, hogy bármilyen előítélettel vannak tele, alapvetően szeretik az embereket, intelligensek, érzékenyek és nem elvadult rasszisták.

    Igyekeztem az utolsó hölgyvendégnél az utolsó simításokat befejezni. Aztán felhívtam Donátot, aki nagyon örült, hogy mindezt előre elintéztem. Csak a lényeget említettem neki. Gondoltam itt mindenki előtt mégsem beszélhetek. Hétre már Miklós szüleinek  a lakásán voltam.

    Ibolya néni, Miklós édesanyja szép arcú, középkorú, telt nő volt, ugyanolyan égő fekete szemmel, mint Miklós. Látszott, hogy a lelkét adná a családjáért. Miklós apja, kissé kopaszodó, horgas orrú, magas férfi volt, ahogy Miklóstól tudtam nagyon keményen bánt a gyerekeivel. Lakásuk tiszta, és rendezett volt, számomra kissé túl díszített, de tudtam, hogy ízlésviláguk más, mint az enyém és végül is nem én laktam ott. Ettől függetlenül otthonos melegség fogadott mindig. Ibolya néni nyitott ajtót csengetésemre. Csak vékony otthonka volt rajta, kényelmes papucsban volt, sűrű fekete haját nagy kontyba csavarta.

  - Szervusz, drága Mírám! - megcsókoltuk egymást - Gyere beljebb, csak én vagyok még itthon, de érezd otthon magadat. Nem akarsz valamit enni, biztosan éhes vagy már?

  - Nem vagyok éhes, köszönöm. Inkább várjuk meg a férfiakat. De hol vannak?

  - Vásárolni mentek. Akkor, gyere csillagom, üljünk le a szobában. Egy kávét azért hozhatok?

  - Azt elfogadom, köszönöm. Hogy van Ibolya néni?

  - Ne is mondd! Tele izgalommal. Most szül a lányom a napokban majd, tudod, aki Németországban él, a Natasa. Aztán Flóri a fiam hol itt van, hol a feleségénél. Dúl a vihar a családjukban, azért remélem, hogy nem válnak, hiszen ott a kislányuk! Zsuzsikám pedig egy hete az együttessel egy európai turnén van. Zajlik az élet... – álltam a konyhaajtóban, ő közben főzte a kávét, majd amikor elkészült egy tálcára pakolta, de akkor én azt mondtam, hogy inkább maradjunk a konyhában. Leültem az egyik székre, aztán ő is leült, megsimogatta a karomat, cukrot kínált.

  - Szép vagy lelkem, jó az alakod, nem is csodálom, hogy Miklós beléd esett, szeret is a fiam!  Elárulom, elment most az apjával gyűrűt venni neked. De ez titok! Maradjon köztünk! Azt mondta, hogy feleségül vesz, az apja meg azon nyomban magával cipelte egy ékszerüzletbe. Tudod milyen a férjem?  Tényleg így döntöttetek? Én aggódom, hogy te nem közülünk való vagy, a szüleid meg túlságosan úriemberek mi hozzánk, de hát én mit tehetek. Azért érzem, hogy jó felesége leszel a fiamnak. Benne pedig megbízhatsz. Mindig nagyon komoly, aranyos fiú volt. Udvarias, és azt mondták a tanárai, hogy nagyon okos. Kitűnő tanuló volt, lehetett volna belőle más is, de a zenét imádta, mit tehettünk volna? Tudnak-e a szüleid rólatok? Eddig nem is kérdeztem. Féltem őt is. De téged is. Mert tudnod kell, hogy nagyon megkedveltelek!

  - Tudnak már róla a szüleim. Igen. Azért is jöttem most fel, hogy közösen elmondjuk Miklóssal a házassági tervünket, és egyben megbeszélhetnénk egy időpontot, hogy összehozzam Ibolya néniéket a szüleimmel.

  - Igazán? Nem is tudom, hogy mit mondjak? Majd Ferivel, az urammal közösen megbeszéljük. Ne félj, azért nem vagyunk szegények, megadjuk mi is a módját majd az esküvőtöknek! Feri, a férjem, mint tudod, nem akárki a szakmájában.

  - Tudom Ibolya néni! Én, aki nagyon nem ismertem a magyar cigányzenét, rajta keresztül szerettem meg. Édesapám és édesanyám majd biztosan nagyra értékelik a csodálatos hegedűjátékát. Ők még sok hasonló zenét hallgattak, nem úgy, mint az én nemzedékem. De már hallom megjöttek a fiúk.

     Miklós és az apja lépett be a konyhába, ahol Ibolya nénivel üldögéltünk és beszélgettünk.

  - Csókolom Feri bácsi! – felálltam és Feri bácsi, ha akartam, ha nem, magához ölelt és megcsókolta az arcomat.

  - Szervusz, édes lányom! Az eljövő eseményekre való tekintettel most már így szólítalak. Hallom, hogy ez a fiam is mire készül. De ez az élet rendje.

     Közben mindahányan beültünk a szobába a megterített nagy étkezőasztalhoz. Ibolya néni tálalta a sült kacsát, párolt káposztával. Nagyon ízletesen tudott főzni, de ezt a férje el is várta.

  - Tudod - folytatta aztán, miközben Miklóssal egymás mellé leültünk és halkan elsuttogtunk egymásnak egy, szeretlek szót - ha cigányok vagyunk is, de azért a jobbik fajtából. Tudom, hogy van az a te fajtádnál. Bár, mint tudod, nekem nevem volt, vagy még most is van. Sajnos, hogy egyre nehezebb a helyzet. A fiatalok nem ismerik az igazán nívós cigányzenét, akkor meg hogyan kedvelhetnék meg? Alig van egy-két olyan hely, ahol játszanak cigányzenekarok. Pedig egy nívós szállodai szoba napi árából meg lehetne őket talán fizetni. De valamiért nincs igény rá. Nagy a munkanélküliség ezekben a körökben is. Amikor én voltam fiatal egészen más volt a helyzet. Igaz, hogy sokat voltam külföldön is, de a szívem mindig hazahúzott. Én büszke vagyok a családomra. Remélem, hogy te is sok tehetséges unokával örvendeztetsz majd meg. Aztán bízom benne, hogy nem szégyellsz a szüleid előtt bennünket és főleg Miklóst nem! Azt mondja, hogy elmegy veled a szüleidhez és megkéri a kezed. Nálunk az úgy szokás…

  - Papa! - szólt az apjára Miklós – itt most más szokás lesz. És ne tarts most kiselőadást, és ne sértegesd Mírát!

  - Dehogy sérteget! Miket nem beszélsz Miklós! Sőt, örömmel hallgatom édesapádat, hiszen olyan dolgokról beszél, amikről én édeskeveset tudok. Feri bácsi, épp mondtam Ibolya néninek, hogy majd megbeszélünk egy összejövetelt a szüleinkkel és a testvéremmel akár itt, akár a szüleimnél, ahol jobbnak gondolják, hogy megismerjék egymást, mielőtt az esküvőnk lesz. A szüleim, főleg édesapám nagyon szereti a cigányzenét. Ha vannak fenntartásai, azok biztosan elmúlnak, ha megismeri Miklóst és Feri bácsiékat. Tessék időpontot mondani majd. Csak augusztus eleje nem jó, mert akkor külföldre mennek.

  - No, ezt jó volt hallanom Míra. Okos és nagyszívű lány vagy. Érzem én ezt. Őszintén szereted a fiamat, és bennünket is. Ez pedig örömmel tölt el. Akkor én hívom meg őket magunkhoz, ha majd hazamentek beszéld meg velük. Nekünk minden időpont jó lesz. Miklós azt mondta, hogy szeptemberre tervezitek az esküvőt.

    Ránéztem Miklósra, erről nem beszéltünk, de rábólintottam. Éreztem, hogy Miklós nem szereti ezeket a családi jeleneteket, kissé idegesen járt a lába mellettem, de én a kezemmel időnként megsimogatva combját rendre intettem, hogy a szülei ezt ne vegyék észre.

  - Amúgy meg majd anyagilag szépen besegítünk, amit tudunk, igaz Ibolyám? - nézett a feleségére és rám.

  - Köszönjük Feri bácsi előre is, de én azt gondolom, hogy nem akarunk túlságosan nagy esküvőt. Vagy te mást gondoltál Miklós? - néztem rá.

  - Erről még ráérünk beszélni, azt hiszem, de nem kell túl nagy esküvő. Szerintem a legközelebbi rokonság, mert különben papa több ezren leszünk.

 

   Ránéztem Miklósra, ő elhallgatott, idegesen dobolt az ujjaival, kénytelen voltam folytatni.

  - Egyetértek Miklóssal. Lakás? Tetszik tudni, hogy nekem van lakásom, egy ideig az lesz. Aztán majd meglátjuk. Még erről sem beszéltünk igazán.

    Feri bácsi elnevette magát. Majd Miklósra nézett, aztán a feleségére.

  - Hát persze, csak az ágy, meg a szerelem. A többi nem érdekes, igaz? Így voltunk valamikor mi is, de azért ennél több is kell. Persze, komolyra fordítva a szót, azért majd segítünk nektek. Van némi félretett pénzünk. Legalább két-három szoba kell. Jönnek majd a gyerekek is - csak hallgattam, ahogy Feri bácsi máris intézkedett.

  - Jönnek majd Papa, ne izgulj! De azért nem most, azonnal!- nézett rá kissé nyugodtabban Miklós – Most pedig Mírával elmennénk sétálni, utána pedig, hozzá. Úgy, hogy elköszönünk tőletek - állt fel Miklós.

  - Édes egy kisfiam! Hát már alig látlak! De szeretjük ezt a lányt és vidd csak, vidd el tőlem Míra, hadd legyen boldog! De azért az utazásig még látunk Miklós? - kérdezte az édesanyja, amikor az ajtóban álltunk.

  - Persze, hogy láttok! Hol van még az utazás? - válaszolta az anyjának Miklós.

  - Felajánlom a kocsimat nektek, utazzatok azzal!  Nekem most úgy sem kell. Mivel jöttök vissza, ha Míra testvére ott marad? - nézett ránk kérdőn Feri bácsi.

  - Menjünk akkor apám kocsijával, Míra ? - nézett rám Miklós - Tényleg, erre nem is gondoltunk. Bár jár a vonat is, de így kényelmesebb lesz.

  - Köszönjük Feri bácsi! Elfogadjuk a segítségét. Így valóban kényelmesebb lesz az utazásunk - tettem hozzá, aztán én is megcsókoltam mindkét szülőt, majd Miklóssal megkönnyebbülve értünk le az utcára.

  - Hová menjünk? Hiába, azért idegesítőek tudnak lenni a szülők! – nézett rám Miklós, amikor már az utcán voltunk.

  - Szeretnek és féltenek. Miklós, ne így fogd fel. Az enyémek is hasonlóak. Menjünk fel a várba. Van kedved egy esti sétára? Én annyira jól laktam a mamád finom falatjaitól, hogy muszáj egy kiadós sétát tenni.

     Átölelte a derekamat, megcsókolta a fejem búbját –J ó ötlet. Romantikázzunk egyet az ódon várnegyedben! Nem haragszol azért a szüleimre?

  - Miért haragudnék? Szégyelled a szüleidet? Nagyon kedves és rendes emberek. Édesapád pedig csodálatosan zenél! Akárcsak te! A szívetekből jön a zene! Szeretem őket. Remélem, te majd nem veted meg az én érzékeny, úri anyámat és az állatorvos, de bővérű, parasztivadék apámat. Beszéltem velük.

  - Mesélj! Mit szóltak? Mehetünk akkor nyugodtan? Nagyon kiborultak? Gondolom, hogy már előre mennyire utálnak.

  - Nyugodj meg, mehetünk. Nem volt könnyű, de… Nem haragszol, ha most erről nem akarok beszélni? Akárhogy is, őszinte leszek, a származásod biztosan okoz majd nekem időnként meglepetést, esetleg fájdalmat is, de ezt én elfogadom. Ugyanis, ha téged bántanak, az nekem olyan, mintha engem bántanának. Nem ragozom. Szeretlek Miklós, és így szeretlek amilyen vagy, ahonnan jöttél. Azért ne képzelődj a szüleimről. Majd megszeretnek. De most hagyjuk ezt! Donáttal is beszéltem és boldog vagyok, hogy végre jössz velem, megismered a szüleimet, és te is láthatod majd, hogy én honnan jöttem. Majd beviszlek az én bájos, habos lányszobámba, befektetlek a fodros-bodros ágyikómba...

  - Tényleg? Habos lányszobád volt? Na, erre kíváncsi vagyok. Az én kis tüzes nőm meg a habos, hercegkisasszony szoba! Kíváncsivá tettél. Nekem biztosan furcsa lesz!

  - Még egészen pici koromban, anyám ízlésének megfelelően lett berendezve én meg hagytam később is mindent változatlanul. Kicsit mindig egy lányregényben éreztem magam.

  - A te kis érzelmes lelked! - ölelt át, de aztán jött a busz. Felszálltunk rá, és Miklóssal együtt egy budai, ódon hangulatú andalgásra készültünk. Szűk, sikátoros utcácskákban sétáltunk egymás mellett, halkan beszélgettünk, egy-egy csendes eldugott zugban csókolóztunk, mint a kamaszok, lenéztünk a Halászbástyáról a fényben úszó nagyváros lüktetésére. Aztán beültünk egy kedves, hangulatos kis zenés helyre, ahol kortyolgatva valami finom bort ittunk, egymás kezét fogva hallgattuk a zenét.

 

6

Míra keserű gondolatai

 

    Hétvége volt. Miklós elutazott két napra, vidéken volt koncertjük. Megnyugodtam, hogy túl voltam a Donáttal való találkozásunkon és a szüleimmel való beszélgetésen.  Megnyugtató volt számomra, hogy végre a szüleim is tudtak, Miklós létezéséről.  Bár, nagyon megviselt a szüleimmel való beszélgetés. Nem szóltam erről sem Donátnak, sem Miklósnak. Csak hordoztam magamban a keserűséget. Felkeltem, elhúztam a sötétítő függönyt, kinyitottam az ablakot. Néztem az ecetfa ablakomba behajló ágait, kezemmel megsimogattam a leveleket.  Friss, meleg levegő áradt az arcomba. Bekapcsoltam a rádiót, zenét kerestem. Valami keleti zenén akadt meg a fülem, hagytam, hadd szóljon. Lefürödtem, szép lassan megreggeliztem, kávéztam. Közben azon gondolkodtam, hogy mit is tegyek ma Miklós nélkül. A lakás rendben volt, a mosáson és vasaláson is túl voltam.

   Csendes szombat délelőtt volt. Kellemesen sütött a Nap. Rövid tétovázás után kisétáltam a Duna partra. Leültem egy padra.  Olvasni kezdtem a könyvemet. Néhány ember sétálgatott csak. Főleg turisták voltak. Jól is éreztem volna magam, ha hirtelen nem üti meg a fülemet két nő beszélgetése a szomszédos padon.

  - És akkor jön az a nagyszájú cigány asszony! El kezdett velem üvölteni, hogy mit képzelek én! Ki vagyok én? Hogy merészelem az ő fiát bántani, aki egy rendes ember, miket beszélek én róla! Mert utálom a cigányokat... Hát tudod, szóhoz sem jutottam, de tisztára kikészültem idegileg. Nem is bántottam a fiát, csak éppen beszélgettünk róla valamelyik szomszéddal, és talán meghallotta. De mi a francnak engedik közénk őket? Tudod Lenke, kutyából nem lesz szalonna! Hiába tiszták, de akkor is cigányok maradnak. Nagyhangúak, szemtelenek, és félni kell tőlük, mert akkora a szabadságuk, hogy még nekünk kell majd fejet hajtani előttük.  Annyi van belőlük, mint a pelyva! Csak szülik a gyerekeket az utcára, majd ötven-hatvan év múlva már ők vezetik az országot is!

   Ekkor felálltam. Elindultam a Lánchíd irányába, csak hogy ne kelljen ezt tovább hallgatnom. Mintha csak engem sértettek volna meg. Pedig nem tudtam, hogy pontosan miről van szó, de az asszony hozzá állása, vak gyűlölete felkavarta a lelkem. Gondolkodóba estem. Aztán átnéztem a túlpartra, megnyugtatott a budai oldal látványa, fogtam magam és leültem a lépcsők egyikére. Magam mellé tettem a könyvem, nekidőltem a betonfalnak és csak a Nap melegét akartam érezni. Hirtelen magam előtt láttam Miklóst. Visszakalandoztak a gondolataim megismerkedésünk idejére.

 

¨¨¨

 

  Ibolya néni másfél havonta járt a budai szalonba. Mint mondta, egyik barátnője lakik a környéken és ő ajánlott bennünket neki. Ilyenkor kozmetikai kezelést és haja rendbetételét kérte. Mindig nagyon jól öltözött volt, tiszta és rendezett. Sokat mesélt az ő zenész családjáról, rövidesen mindenki megkedvelte. Mindig nagy borravalót adott, és ragaszkodott hozzám. Sokat mesélt Miklósról, azt hiszem a kedvenc gyereke volt. Szinte mindent tudtam már a fia gyerekkoráról, tanulmányairól. Azon a napon, amikor Miklós érte jött kocsival, elővette táskájából a fia fényképét.  Ránéztem a képre és megállapítottam, hogy kimondottan jóképű férfi.

  - Tudod, Míra, ilyen komoly. Nem szeret sokat nevetni, fényképen meg ritkán mosolyog. De azért, jóképű, nem? - nézett rám  kutakodva.

  - Igen, valóban az. Kicsit hasonlít Ibolya nénire, talán a szeme, a szája - néztem a képet, majd visszaadtam. Ekkor lépett be az ajtón Miklós. Körülnézett, majd láttam, hogy megáll a tekintete rajtam. Én is furcsán nézhettem rá, hiszen egy pillanattal előtte néztem a fotóját és most itt állt teljes valóságában egy magas, jóképű, fekete, göndör hajú, fekete szemű férfi. Rögtön éreztem, hogy valami furcsa érzés kerít hatalmába. Elköszöntem Ibolya nénitől, aki már ment is a fia irányába. Éreztem Miklós rajtam csüngő tekintetét, aki megcsókolta a felé érkező anyját, valamit mondott neki, majd felém indult. Láttam Ibolya néni meglepődött tekintetét, aki az ajtóban várta a fiát. Miklós megállt előttem, egymás szemébe nézve, egyszerre nyújtottuk a kezünket. Bemutatkoztunk.

  - Bocsánat, hogy így lerohanom, lerohanlak. Tegezhetlek? Oláh Miklós vagyok.

  - Szervusz. Tegezz csak nyugodtan.  Akkor te vagy Ibolya néni fia. Már sokat hallottam rólad édesanyádtól... Csák Míra vagyok – néztem rá zavartan.

  - Igen. Szeret sokat beszélni, mesélni.  Tulajdonképpen érte jöttem, de megláttalak. Rövidre fogom – közben zavartan körülnézett és halkra fogta a hangját - lehet, hogy meglepődsz a kérésemen, az is lehet, hogy elutasítasz, de megkérdezem. Találkozhatnánk valamikor? Szeretnélek megismerni - határozott volt, elszánt, reménykedő. Néztem a fekete szemét, a vonásait, zavartan, tétován megmozduló szép barna kezét, és akkor igennel válaszoltam. Egy vacsorára hívott, de azt kérte, hogy értem jöhessen. Kérését elfogadtam és beleegyeztem.

   Ahogy elment, nagy levegőt vettem. Láttam, a két kolléganőm, furcsa szemmel néz rám. De nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Majd hirtelen a jutott eszembe, hogy biztosan a származása miatt néznek rám ilyen furcsán. A szalonban már csak egy nő volt, annak a haját vágta az egyik fodrász lány. Jó óra volt már csak zárásig és ezen a napon kevés vendég akadt. Hirtelen valami dac fogott el. Megszólaltam.

  - Na, mi baj van? – kérdeztem halkan a hozzám közel álló fodrász Ilditől, aki nálamnál egy tízessel volt idősebb.

  - Semmi - mondta aztán zavartan. Csak furcsa volt, hogy hozzád lépett a fia, mert az, nem? Akiről már annyit mesélt! Jóképű srác! Láttam, hogy tetszel neki. Nagyon fennakadt a szeme rajtad! Nem egy elveszett pasi. Amúgy találkozol vele? - kérdezte aztán kíváncsian. Leült mellém az én munkahelyi kis területemen, hogy ne hallják beszélgetésünket a többiek. Már neki sem volt vendége.

  - Igen, találkozom.  Miért ne ismerkedhetnénk meg? Nekem szimpatikus így az első pillantásra. Egy vacsorára hívott.

  - Nocsak? Olyan amerikai módi. Jól kereső zenész család. Ki tudja? Köztük is akadnak rendes emberek - nézett ki az ablakon - Talán még én is hasonlóan tennék a helyedben, ha ilyen fiatal lennék, mint te. De azért vigyázz! - felállt és visszament a helyére, lassan pakolni kezdett. Utána néztem. Nem szóltam semmit, csak elgondolkodtam. Vigyázzak. Mire is kell vigyáznom? Eszembe jutottak a falum béli cigányok, aztán néhány városi zenész. Hirtelen magam előtt láttam azt a kimondottan szép cigány származású lányt, aki abban a kisvárosban élt, ahol én középiskolába jártam. Sokat láttuk annak idején a városban sétálni, aki akkor már huszonéves lehetett. Irigylésre méltó volt az alakja, a tartása és kimondottan szép volt. Mindig a legújabb divat szerint és nagyon elegánsan öltözött. A bátyja, zenész volt, gyakran láttuk őket együtt. Emlékeztem az egyik osztálytársam megjegyzésére: - Szép lány, meg a fiú is jóképű, de hát cigány. – Ilyen gondolatokkal vártam Miklóst a szalon előtt. Pontos volt. Kiszállt a kocsiból, mint megtudtam az apja kocsija volt. Kinyitotta a kocsiajtót, betessékelt, majd leült a volán mellé, és indultunk. Én ránéztem.

  - Nem tudtam, hogy ma még vacsorázni megyek egy étterembe. Csak farmernadrág, fehér blúz van rajtam. Nem vagyok valami elegáns. Vagy nem baj? Hová megyünk?

  - Ne aggódj! Jól nézel így is ki. Van egy kedves kis belvárosi étterem, most megengedhetem magamnak. Én is csak egy farmerban vagyok. Vagy valami elegáns helyre gondoltál?

  - Én nem gondoltam semmire. Nem szoktam éttermekben vacsorázni, talán egyszer-kétszer fordult elő itt Pesten. Vidéken, édesapám gyakran elvitt bennünket vendéglőbe, ha kirándultunk. De az már régen volt.

  - Na, olyan régen nem lehetett. Hiszen nagyon fiatal vagy még. Ezek szerint vidéki lány vagy. Honnan jöttél? – nézett rám kíváncsian.

  - Huszonkettő elmúltam. Érettségi után jöttem Pestre, Somogyból.  Pesten tanultam a kozmetikus szakmát, de jól beszélek két nyelvet, és gitározgatok. De azt csak úgy a magam szórakozására.

  - Én pedig huszonkilenc vagyok. De szerintem te már jóformán mindent tudsz rólam édesanyámtól: Ugye, hogy mindent elmondott rólam? Két nyelvet beszélsz? Okos lány lehetsz akkor!  – nézett aztán rám érdeklődve.

  - Ugyan! Gyerekkoromban kezdtem a nyelvtanulást, muszáj volt, de szívesen tettem. De, hogy ettől én okos lennék? De a mamádra visszatérve! Jól gondoltad. Jól ismered őt. Sok mindent mesélt rólad, még a fényképedet is láttam, éppen mielőtt beléptél hozzánk - zavartan ültem mellette. Volt már egy-két fiú kapcsolatom, de valahogy mindig szakítás lett a vége. Arra gondoltam hirtelen, hogy ezzel a fiúval vajon milyen lesz?

  - Na, ugye? – mondta vidáman - De bevallom, hogy én is hallottam már rólad édesanyámtól. Persze a származásunk miatt nem igen gondolt arra, hogy majd te szóba állsz velem. Meg is kérdezem tőled? Nem zavar, hogy én cigány vagyok? Pontosan tudom, hogy mit gondolnak az emberek. Általánosítanak, de még ezt sem csodálom. Na, mindegy. Itt is vagyunk.

  - Kiszálltunk a kocsiból, megfogtuk egymás kezét és, mintha már régóta ismertük volna egymást beléptünk egy kellemes kisvendéglőbe. Beültünk egy négyszemélyes kis bokszba, Miklóssal böngésztük az étlapot, majd rendeltünk. Inni, vörösbort kértünk. Hosszan, és csendben, kutakodva néztük egymást.  Majd Miklós törte meg a csendet.

  - Gondolom, magyarázatot vársz – ekkor hátradőlt, egyik keze az asztalterítőn nyugodott, a másik kezével gesztikulált. Mielőtt kihozták volna a vacsorát, beszélni kezdett.

  - Nem azzal a szándékkal mentem anyámért, hogy veled megismerkedjek. Bár anyám, már mesélt rólad. Olyankor kíváncsivá is tett, de aztán valahogy a munkám és egyéb elfoglaltságom miatt elfelejtődött bennem a dolog. Most, hogy érte jöttem egy teljesen véletlen dolog. Amikor beléptem az ajtón és megláttalak, tudtam, hogy te lehetsz az a lány, akiről anyám szokott regélni. Ahogy ott álltál és rám néztél, rögtön tudtam, nekünk, találkozni kell. Valami furcsa vonzerőt éreztem irántad! - ekkor előre tette a kezét és a kezem után nyúlt, én pedig bele tettem a kezem a két tenyerébe - Gyönyörű vagy nekem! – ki akartam húzni a kezem a kezéből, de nem engedte - Hadd, fogjam még! Szép kezed van!

  - Most pokoli zavarban vagyok. Biztosan tudni akarod, hogy én miért is jöttem el veled minden előzetes ismeretség nélkül. Bár azt hiszem ezt e nélkül is sejted. Ha nem tetszettél volna, akkor nem jövök veled. Egyértelmű. Az előbb azt kérdezted a kocsiban, hogy zavar-e a roma származásod. Nyugodj meg, egy cseppet sem. De, jó, ha tudod, egyáltalán nem szokásom az ilyenfajta rohamismeretség. Most nem tudom mi történt. De itt vagyok... - néztem rá zavartan, de szerencsémre ekkor jött a pincér és hozta a vacsoránkat.

    Ezen az estén vacsora után szinte megállás nélkül beszélgettünk. Egyre jobban oldódott a kezdeti feszültség, a zavartság bennünk. Egyre nyíltabbak lettünk. Közelebb ültünk egymáshoz, és jó volt érezni a közelségét. Később, lementünk a Duna partra, sétáltunk. Alig vártam, hogy átöleljen és megcsókoljon. De nem sietett vele. Amikor aztán visszafelé sétáltunk, hogy haza vigyen, megállt, átölelt, majd megemelte az államat, megcsókolt. Viszonzásul átöleltem.  Nagyon jó volt éreznem őt.  Majd hazavitt a kocsival. A kapuhoz érve, tudtam, arra várt, hogy meghívjam a lakásomba. De nem tettem, bármennyire is vágytam rá. Úgy éreztem, meg kell bizonyosodnom az érzelmeiről. Nem szabad elveszíteni a fejemet. Hiszen alig ismerem.

  - Nem mehetnék fel hozzád? Vagy te nem akarod? - nézett aztán rám kérdőn.

  - Nem Miklós. Nálam ez nem így működik. Hogy mikor jön el az a pillanat, nem tudom. De még nincs itt. Nekem nincs itt! Ha unalmas lesz így a kapcsolat, akkor elmész – félve néztem a szemébe és féltem, hogy elmegy végleg. Biztos voltam benne, hogy ez cigány fiú nem ehhez van szokva. Mintha megérezte volna félelmemet, megcsókolt, majd fogta a kezemet és egyenes, őszinte tekintettel nézett rám: - Szeretlek, tudod? És várom, hogy újra lássalak! Akkor holnap, a pinceklubban. Jövök érted!

   És jött értem. Amikor az első alkalommal hallgattam a zenéjüket és láthattam őt játszani, olvadozott a szívem. Nagyon megszerettem a zenéjüket, megkedveltem a zenész társait is, és Mikós nagyot nőtt a szememben.  Szinte nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna.

   Az első szüleivel töltött ebédre is jól emlékszem. Miklós úgy döntött, hogy bemutat a családjának. Szépen össze is jött tiszteletemre a család. Nagyon izgultam, hogy mit fogok látni és főként, hogy fogadnak majd a szülei. Csak néztem a sok kreol bőrű, hangos embert. Miklósék tiszták voltak, rendezettek. Nagy lakásuk volt, az is igaz. Ahogy ő mondaná, kikupálódott zenészcsalád voltak. Megkedveltem és elfogadtam őket. A mi csendes, szertartásos ebédjeink után ez az ebéd náluk számomra kész lakodalom volt. Mintha egy népes, olasz családba csöppentem volna. Jól éreztem magam közöttük. Miklós annál zavartabb volt. Láttam rajta, hogy engem figyel. Aztán megnyugtattam, amikor eljöttünk tőlük.

    Eszembe jutott Miklós első találkozása az én barátaimmal. Szembesülése az én úri körömmel, ahogy ő nevezte őket. Később jöttem rá, hogy nem ilyen baráti körhöz volt szokva. Hát igen. Egy alkalommal egy egész napos strandolás után, az én baráti körömmel voltunk együtt. Enikő, a barátnőm, az akkori barátja, egy orvostan hallgató fiú, Péter egy régi barát, annak az akkori barátnője egy közgazdász, és még egy fodrász lány voltak velem. És persze Miklós. Amikor kezet fogtak vele, láttam, hogy jól végig nézik. Láttam a szemükben azt a furcsa pillantást, amit az óta is gyakran tapasztaltam, de mára már megszoktam.

     Tudomásul vettem, hogy észrevehető, a kettőnk származási különbsége. Pedig jómagam is kreol bőrű, fekete hajú és fekete szemű vagyok. Aztán lassan kezdett nem érdekelni a dolog.  Szerettem Miklóst, aki intelligens volt, tehetséges zenész, és nekem való férfi. Láttam, hogy a családja rendezett, ugyan más, mint az enyém, de úgy éreztem tisztességes emberek. Az is igaz, hogy a köreiben nem mozogtam addig, csak a családját ismertem. Erre csak később került sor. Ott meg én lettem a megbámulandó gádzsó. Észrevettem, hogy egy más világba léptem be. Számomra más világba. Milyen sokszor kellett eleinte hallanom a kérdéseket ismerőseimtől, barátaimtól is - „ És, hogy jössz ki a fiúd családjával? Milyen a családja? Milyen szokások vannak náluk? Nem furcsa számodra? Te azért máshonnan jöttél! A szüleid mit szólnak hozzá? Rendes veled? Nem fogod megbánni?”

    A barátaimmal töltött közös strandolás után Miklós hazakísért. Addig nem volt a lakásomban.  És ekkor jött el a pillanat, amikor eldöntöttem, teljesen az övé leszek. Úgy éreztem a mai nap után, a barátaimmal folytatott beszélgetések, viták után, hogy nagyon szeretem. Azt is éreztem, hogy Miklós miattam sok mindent elvisel, bár nagyon értelmesen és világosan reagálta le barátaim időnként talán bántó mondatait. Jó beszélgető partner volt. Kicsit csodáltam is, hogy heves természete ellenére milyen higgadt tud lenni. Amikor a kapu előtt álltunk, a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem, majd megfogtam a kezét és húztam magam után.

  - Gyere, gyere! Vagy nem akarod? Nem vagy rá felkészülve? - néztem aztán vissza meglepett arcára.

  - Felkészülve? – elnevette magát – Már több hete készülök rá, abszolút készen állok!

    Gyalog mentünk fel az emeletre. Bementünk a lakásomba, a szoba közepén hirtelen átölelt és onnantól már csak azt tudom, hogy felejthetetlen hosszú estét, éjszakát és reggelt töltöttünk együtt. Tulajdonképpen mindketten biztosak voltunk abban, hogy közöttünk csak ez lehet. Nem több, nem kevesebb.

    Reggel aztán Miklós rám nézett és megkérdezte:- Csak azt mondd meg, miért kellett nekem erre annyit várnom!

  - Azért Miklós, hogy ilyen szép legyen! És szerettem volna megbizonyosodni, hogy valóban szeretsz-e, tudsz-e várni? Mennyire vagy kitartó és még sok minden.

    Megcsókolta a homlokomat és hosszan, elgondolkodva nézett rám: - Lehet, hogy igazad van. De ne kételkedj a szeretetemben!  Ezek után még inkább azt érzem, hogy nem tudok nélküled élni! Elhiszed nekem? – Kíváncsian nézett rám.

   

   Hirtelen visszatértem a jelenbe. Éreztem a Nap meleg sugarát, néztem a víz sodrását, ahogy egy nagy fatönköt visz magával. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, hogy hazafelé induljak. Ránéztem az órámra.  Déli tizenkettőt mutatott.  Ezektől az emlékképektől lelkem hol feldúlt, hol örömmel teli volt. Aztán a másnapi estére gondoltam, amikor ismét magam előtt láthatom Miklóst. Ettől megnyugodtam.