Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipé 23-24. fejezet

2014.05.31

23

Judit örökre elúszik

    Donát, másnap reggel bódultan ébredt. Piroska néni is megtudta az éjszakai eseményeket, csak tördelte a kezét, aggódott Judit állapota miatt is, és látta Donáton, hogy valami nagyon nincs rendben a két ember között. Érezte, hogy valami rossz dolog történhetett, de nem mert rákérdezni. Nekiállt az ebédkészítésnek, Donát elment bevásárolni, beszaladt a kórházba is, de Judit bódult állapotban volt. Egyelőre pihentették az orvosok. Szomorúan nézte Judit sápadt, szinte összeaszalódott arcát, üveges tekintetét. Próbált mosolyogva beszélni hozzá, vigasztalta, de Judit csak azt hajtogatta: - Tudom, hogy nem fogsz szeretni többé. Tudom, hogy, úgy teszel majd, hogy nincs semmi baj közöttünk, de az már nem lesz az igazi. Nem baj! Akkor is könnyebb egy kicsit. Bár, ha a jövőnket látom…

    Majd behunyta a szemét, intett neki, hogy most menjen el, aludni szeretne. Donát kétségbeesve nézte feleségét, és egyelőre gondolni sem akart arra, hogy ezután akkor mi lesz. Amikor hazament felhívta Judit szüleit, tájékoztatta őket Judit állapotáról, az édesapja meg akarta látogatni, de Donát egyelőre lebeszélte erről. Azt mondta, hogy nincs olyan rosszul, és még felhívja őket. Dél körül aztán megérkezett Miklós és Míra. Donát igyekezett erőt venni magán. Míra a nyakába ugrott és a fülébe súgta a nagy eseményt. Kézen fogva mentek a lakásba, majd Miklóst is üdvözölte. Piroska pedig boldogan ölelte át a vendégeket. Míra a szemével kereste Juditot, és akkor Donát röviden elmesélte a kórházi kezelését, rosszullétét, többet nem mondott ekkor még. Miklóssal együtt sajnálkoztak, aztán Donát hirtelen jókedvet tettetve, kiült Miklóssal a kertbe, és hagyta, hogy Míra és Piroska együtt fecsegjenek és tálaljanak az ebédhez.

  - Gratulálok Miklós! Gondolom, hogy örömmel fogadtad a jó hírt Mírától? Mit szeretnétek?

  - Gondolhatod! Mit szeretnénk?  Mindegy, csak egészséges legyen! Aztán, hogy így esett, eldöntöttük, hogy semmi nagy esküvőt nem csapunk! Hiszen már olyan régen együtt vagyunk. Három hónap múlva várunk benneteket is! Mírával, már kikölcsönöztünk egy szép esküvői ruhát, tudod, hogy van ez a nőknél! De mesélj Juditról? Mi van vele? Mi történt?

    Donát zavartan söprögette lábával a füvet, és csak annyit mondott.

  - Nagyon rossz állapotban van. A depressziója. Tudod, majd, ha Míra is itt lesz, beszélgetünk, beszélgetek veletek. Talán még te is tudsz tanácsot adni. De hagyjuk… Most inkább rólatok!  Szívből örülök, hogy ti ilyen jól vagytok! – válaszolt Donát tettetett nyugalommal és zavartan.

  - Igen. Tényleg jól vagyunk. Bár, bevallom volt egy kellemetlen esetem. Majdnem mindent leromboltam, amibe, azt hiszem, belebetegedtem volna, de szerencsére ezt a kis botlásomat, a te húgod… De hát ismered? Jön is. Majd elmesélem máskor! Gyere, ülj ide mellém!

   Míra megcsókolta a két fiút. Majd leült Miklós és Donát közé.

  - Na, mesélj! Félig-meddig Piroska néni pöntyögött dolgokat - hirtelen elkomorult az arca - nevezzük nevén a gyereket. Judit hazudott neked és nem lehet valami okból gyereke. És ettől van a betegsége. De majd elmondod, ha akarod Donát!  Délután be kell mennünk hozzá a kórházba! Jó, Miklós?

   - Ez csak természetes! - nézett rájuk Miklós, és mindketten kíváncsian, majd döbbenten hallgatták Donát részletes beszámolóját, érzelmeit, gondolatait, kételyeit. És Míra érezte testvére magára hagyottságát, megrendült szeretetét, amit eddig Judit iránt érzett. Nehéz helyzetbe került. Eddig sem igazán szerette Juditot. Mindig volt benne valami fenntartás vele szemben. Úgy érezte, hogy természetellenes viselkedése mögött valami árnyék van, valami rossz, valami hamis. De most mindezt nem mondta ki. Tudta, hogy nem teheti. Ránézett Donátra, megfogta a kezét.

   - Donát! Mit érzel a szívedben? – nézett Míra aggódva a bátyjára - Tudod még szeretni ezek után is? El tudod fogadni a történtek után? Szereted annyira, hogy mellette élj? Hogy elfogadod-e ezt a helyzetet, azt neked kell tudnod!  Lehet, hogy most erre nem is tudsz válaszolni. Le kell ülepedni a dolgoknak.  Úgy mellesleg, részben sajnálom Juditot. Pokoli lehet élni ezzel a bűntudattal!  Mindenesetre, semmiképpen nem hagyhatod magára most, hogy ilyen állapotban van!

  - Nagyon sokat töprengtem az éjszaka. És iszonyúan megsajnáltam Juditot is. De magamat is. Talán vakon szerettem. Sok mindent nem akartam vele kapcsolatban észre venni. Úgy szerettem, ahogy volt. És azt hiszem, szeretem még mindig. Akkor is, ha iszonyú harag van bennem, hogy ennyire becsapott! Ha őszinte hozzám, biztos vagyok benne, hogy elfogadom őt. Még akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy soha nem lehet gyerekem. De ezt feldolgozni! Nem tudok mit mondani! Tudom, hogy mellette kell lennem, félre kell tennem a haragomat!   Tudom már, hogy soha nem épül fel. De hát alapvetően beteg! Most már tudom. Teljesen bizonytalan vagyok. Még az sem biztos, hogy valaha is tudunk erről beszélgetni vele. És ez nagyon megnehezíti a helyzetemet - látszott, hogy nagyon megtört és nehezére esik a vallomás. Hirtelen Miklós szólt közbe.

  - Ha megengeditek, én is mondanék valamit.  Én férfiszemmel és kicsit kívülállóként látom, érzem a te helyzetedet Donát. Lehet, hogy te abban reménykedsz, hogy együtt tudsz majd élni Judittal és megbocsátasz neki, és a többi és a többi… Én viszont azt mondom soha többet nem lesz olyan a kapcsolatotok, mint eddig volt. Még Judit érzelmei is mások lesznek. Ráadásul valóban a legnagyobb gond, hogy beteg. Iszonyú nehéz helyzetben vagy! Persze az emberi érzelmek nagyon bonyolultak, és ti szorosan kötődtök egymáshoz, amit nem lehet csak úgy megszüntetni.  De nem is kell! Hirtelen, nem is tudom, mit tudnék neked tanácsolni? Talán időt kell adnod magatoknak. Nem lenne okosabb felvinni Gábor klinikájára és kicsit a szüleihez? Esetleg vele mehetnél te is, ha az neki úgy jobb? Persze, az idő majd megold mindent, de nem helyettetek! Ha bármiben segítség kell, csak szólj! Te mit mondasz ere Míra?

  - Hát, nagyon hasonlókat, mint te Miklós. Judit egy törékeny, eleve sérült lelkű nő, aki a nőiességébe menekült, talán a szexbe veszett bele és az érzelmekbe. Azt hiszem Donát, hogy valóban szerelmes volt beléd, szeret téged a maga módján, és nemcsak a szex miatt kellettél neki. Ne haragudj, ha ilyen keményen fogalmazok. De az egész élete menekülés valahonnan valahová. Sajnállak. Soha nem leszel boldog mellette! Nagyon bánt, hogy ezt kell mondanom, de ez a valóság. Egyelőre segíteni kell a felépülésében, és éreznie kell, hogy ott állsz mellette.

    Donát csak hallgatott és hirtelen sírással küszködött.

  - Ne szégyellj sírni! Megértelek - ölelte át bátyját Míra, majd felálltak mind a ketten és sétálgatni kezdtek a kertben, körbe-körbe, Míra halkan beszélt hozzá. Miklós felállt, nem akarta zavarni őket, bement a szobába, megkereste Piroska nénit. Vele beszélgetett, majd egy jó félóra múlva bejött a testvérpár és közösen megebédeltek. Utána lepihentek, Míra berendezkedett a vendégszobába, majd késő délután mindahányan bementek Judithoz, aki úgy tűnt, már egészen jól érezte magát. Legalábbis ezt mutatta. Nyugodtnak tűnt, örömmel üdvözölte Miklóst és Mírát is. Sétáltak a folyosón és egyszer csak Donáthoz fordult.

  - Megbeszéltem az orvossal, hogy saját felelősségemre hazamegyek. Nem bírok itt maradni. Haza fogadsz? – nézett félve és kérdőn férjére, Donátra.

   Donát hirtelen zavart lett. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit kellene neki mondania. Aztán mégiscsak válaszolt, miközben Míra Judit mögött nemet intett a fejével, amit Donát jól értett.

  - Édes Judit! Hiszen még csak az éjszaka kerültél be! Korai lenne! Buta dolog saját felelősségre egy kezelést abbahagyni! Meggyógyulsz, és majd utána viszlek haza!

  - Tudtam, hogy nem bocsátasz meg nekem! Persze! Sose gyógyulok meg! Jól tudod, nem ? – sírva fakadt, majd kiszakította magát Donát karjából és visszarohant az ágyába.

  - Most mit tegyek? - nézett tanácstalanul Mírára Donát.

  - Beszélj az orvossal! - válaszolta neki Míra - Én meg bemegyek hozzá, és elbeszélgetek vele. Legalábbis megpróbálok.

   Addig, addig sikerült megnyugtatni Juditot, hogy a kórterembe siető orvos még legalább három napot fontosnak tartott, hogy bent legyen, megígérte, hogy utána feltételesen hazaengedi. Ebbe aztán lassan Judit is beletörődött és már jókedvűen köszönt el tőlük.

  - Addig is fürödjetek, napozzatok! Donát vidd el őket oda, ahová terveztük! És te Míra vigyázz a babádra! – majd integetett nekik még az ablakból is.

    Mindhárman beültek Donát kocsijába, majd elmentek együtt a partra, ott sétálgattak, nézték a hullámzó vizet, érezték a nyár illatát, hangulatát. Csak a szívük volt szomorú. Donát elnézését kérte és inkább hazasétált a bánatával, hagyta, hogy legalább a húga és Miklós felejtsék el az ő gondját, baját. Vele akartak menni, de Donát ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül lehessen. Így aztán Miklós és Míra csak andalogtak a vízparton. Már fürödni sem volt kedvük.  Felhős lett az idő, fújt a szél, leültek a parton egy kőcsomóra, átölelték, megcsókolták egymást és nézték a fonyódi kis hegycsúcsot, a kilátót a tetején, az ide-oda jövő hajókat.

  - Nem is tudom, mit segítsünk rajtuk Miklós! Annyira sajnálom Donátot! Szerintem ebbe belebetegszik. Sajnálom, hogy azt kell mondanom, de Judit tényleg beteg. Terhelt személyiség! Talán az anyukájától hozta, mert az apja egészséges, normális ember!  Én miattam mesélhetnek a pszichiáterei! Mert én azt gondolom, ha ép lelkű lenne, akkor még talán valahogy rendbe is jöhetne köztük minden, ha olyan nagyon mély és nagy a szeretet közöttük. Azt tudom, hogy Donát imádta mindig. Persze Judit is biztosan szereti Donátot, de hát ekkora titokkal élni! És így becsapni az én bátyámat!  Ez egy eszelős nő, de az is volt mindig! És hogy tehetett olyant tizenhat éves korában? Imádott mindenkinek tetszeni. Én ezt régen is láttam! De ezt csak neked mondom. Édesanya is labilis idegrendszerű nő volt, de hol volt ő Judit esetétől! Úristen! Szerintem, el kellene válnia tőle Donátnak. Nem szép, hogy ezt mondom, ugye?  Persze, nem most, de hát abba meg beleőrül Judit még jobban! Nincs más köteléke az élethez csak Donát!  …Szörnyű! … Szinte nem tudok neki semmi tanácsot adni, mert, ha Judittal történne valami, még engem okolna! Aztán még Juditot is sajnálom valahol, pedig nem érdemli meg. Gyere, induljunk lassan hazafelé - Miklós felsegítette Mírát, megsimogatta a pocakját, rámosolygott.

   - De, jó, hogy én ilyen földhözragadt nőt találtam magamnak! Aki, azért, ha kell, szárnyalni is tud. De visszatérve a gondolataidra, én is hasonlóan látom és láttam, Juditot. Nem is értettem, hogy a te okos bátyád hogy tudott egy ilyen nőbe belebukni, bár biztosan a szex erős oldala. Az egész nőből csak úgy árad a túlfűtöttség, kicsit olyan Marylin Monroe eset nekem. Nem tudom miért, de valahogy Juditról mindig ez a színésznő ugrott be.  Az egész nő, mint egy kitalált, dögös baba. De azt hiszem ettől függetlenül, intelligens és okos is. De az a művi viselkedése! Mintha mindig valami éppen aktuális szerepet játszott volna. Én legalábbis így láttam. Hát, nem tudom, mit kellene Donátnak tennie, de azt hiszem, valóban nem tud leélni vele egy életet. Sajnálom azért én is a szerencsétlen Juditot is! Olyan nyomorultnak, elesettnek láttam ma, hogy tényleg megsajnáltam - nézett elgondolkodóan Miklós.

   Amikor Míráék hazaérkeztek, Donát sétálgatott a kertjükben, láthatóan gondolkodott. Piroska néni kint ült a kerti székben és nagyon idegesen beszélt hozzá. Donát láthatóan megörült, amikor meglátta húgát és Miklóst.

  - De, jó, hogy jöttök! Piroska néni azt mondja, búcsú van most itt a Sal-völgyében, nincs messze kocsival. Nem nézünk át? Judittal ugyan mást terveztünk, de most…

    Egymásra néztek, majd úgy döntöttek, hogy menjenek. De ragaszkodtak, hogy előtte bevacsorázzanak Piroska néni hideg tálaiból, amit nekik készített. Piroska nagy örömmel tálalta nekik a hideg vacsorát, majd megszólalt.

  - Holnap Juditnak is visztek be ebből. Én nem megyek most be hozzá, vagytok ti elegen, majd egy másik napon. Addig is berakom a hűtőbe. Mindig is szerette, ez volt a kedvence.

    A fiatalok egyetértően bólogattak, majd lassan készülődni kezdtek a salföldi kiruccanáshoz.  Donát még felhívta a kórházat, az orvos megnyugtatta, hogy Judit jól van, még a telefonhoz is odahívta. Röviden, de beszéltek egymással néhány mondatot és Donátból láthatóan áradt a sajnálat és féltés Judit iránt.  Aztán elmentek kicsit körülnézni a salföldi éjszakában. Jól érezték magukat, még talán Donátnak is sikerült valamennyire kikapcsolódnia. Éjfél után értek haza.

     Hajnali ötkor csengett a telefon. Donát mellett ott volt a készülék, felvette. Álmosan szólt bele. A kórház kereste.

  - Tessék? – ült fel hirtelen Donát - Hol? Itt? Nincs? Miért? De, ne haragudjon nem értem. Nem találják? Az nem lehet, talán kiment a fürdőbe! A ruhája sincs ott? De hát hogyan képzelik, hogy lehet egy kórházból kimenni! Nem veszik észre? Azonnal megyek! A rendőrséget értesítették? Akkor tegyék meg, de azonnal! – öltözni kezdett, nagyon ideges lett. Piroska néni ijedten botorkált lefelé a lépcsőn.

  - Mi történt Donát? Csak nincs valami baj Judittal?

  - Eltűnt! Elszökött a kórházból! Nézz körül a házban, addig! Én rohanok a kórházba.

  - Ekkor már Míra és Miklós is kijöttek szobájukból. Felébredtek a zajra és szinte mindent hallottak. 

  - Szerinted hová ment, ha ide nem jött? – kérdezte izgatottan Miklós, miközben Donát idegesen szaladt lefelé a lépcsőn.

  - Talán a partra. Esetleg lemennél kocsival? Körül néznél? - de meg sem várva a választ már eltűnt.

  - Míra, te feküdj vissza, én lemegyek a partra és körülnézek ott. Hátha valóban ott üldögél valahol…- szólt Miklós az ijedten néző Mírára.

   Piroska néni és Míra persze nem feküdt vissza. Leültek a nappaliban és csak vártak.

  - Istenem! Istenem! De jó, hogy a szüleid ezt nem érték meg! Egy őrült nő Donát életében! Ne haragudj Míra, hogy ezt mondom! Szegény, szerencsétlen Judit! Én mindig is láttam, hogy valami nincs rendben nála. Az örökös szexmániájával… Én rosszat sejtek Míra…

  - Jaj, Piroska néni nem kel mindjárt a legrosszabbra gondolni! – nézett rá Míra - Pedig mintha kicsit nyugodtabb lett volna délután, amikor elköszöntünk tőle. Nem is értem, de hát hogyan tudott kiszökni… Persze, miért is ne? Talán valóban lement a partra… Istenem! Ez egy őrület! Csak ne tegyen valami őrültséget!

   Teltek az órák és csak Miklós jött vissza. Elújságolta, hogy sehol nem találják. A reggeli nővérváltáskor vették észre, hogy nincs a helyén Judit. Azt gondolták, hogy a fürdőben van, aztán kezdett számukra gyanús lenni a dolog, majd rájöttek, hogy az éjszaka valamikor kimehetett az épületből. De még a portás sem látta eltávozni. Aztán mikor egész nap nem került elő, Donát már magán kívül volt. Míra felhívta Judit szüleit, elmondta nekik az esetet, kétségbe voltak esve. Az asszony zokogott és váratlanul megkérdezte Mírától.

   - Nem tudod, elmondta Judit a titkát Donátnak? - Míra egyenesen válaszolt - Igen. Elmondta, és utána lett rosszul. Így került a kórházba, de Donát megbocsátott neki, nem bántotta. Nem is értem? Amikor bent voltunk nála, már teljesen nyugodtnak tűnt.

   Csend lett a telefonban, majd Márta néni halkan csak annyit tett hozzá - Akkor ne is keressétek, már halott. Tudom, hogy az. Belefojtotta magát a vízbe. Biztos vagyok benne. Szegénykém! Ha tudtok valami biztosat, értesítsetek. Hogy mondom meg ezt Rezsőnek? – hirtelen zokogni kezdett - Azonnal leutazunk, ha már tudtok valamit. Utazunk, ahogy tudunk - Míra csak nyugtatgatta a nőt, de semmi mást nem tudott neki mondani. Végül letette a kagylót és Donátra nézett, aki le-föl alá mászkált, látszott, hogy a gondolatai egészen máshol vannak.

  - Donát, erősnek kell lenned! Bármi történt téged felelősség nem terhel! Ülj le. Hozok egy kávét - Míra kiment a konyhába, ahol Piroska már csendesen tevékenykedett.

   Donát és Miklós a nappaliban ültek.  Baljós csend volt a szobában. Majd Miklós szólalt meg.

  - Donát! Együtt érzek veled. Azt hiszem Juditnak az idegei túlságosan gyengék, nem akarlak bántani, de lehet, hogy nem bírta tovább elviselni az életet, készülj fel, ha valami...

  - Mire? Mire készüljek? Hogy tönkre tette az életemet? Hiszen én annyi jót adtam neki! Én elfogadtam őt. Szerettem úgy, ahogy volt. És talán még a történtek ellenére is... Képes lenne ilyet tenni? Vagy már meg is tette? – megtörten, és magába roskadtan nézett Miklósra. 

    Míra behozta a kávét, letette az asztalra.

  - Tessék, igyátok meg! Szeretted igen. Ő is a maga módján szeretett, de beteg volt. Összetört benne minden. Miért nem vetted észre ezt időben Donát? Hiszen az édesanyja is. Tudod, hogy bizonyos dolgok örökletesek… - nézett rá fájdalmasan Míra és átölelte bátyját, aki ekkor zokogni kezdett.

 

   Judit testét két nap múlva találták meg a vízi rendőrök.  Valószínű, hogy belegyalogolt a vízbe és elnyelték a hullámok.  Hagyta magát a vízbe veszni. Ahogy titkától megszabadult, megkönnyebbült, de nem tudott szembenézni önmagával. Túl gyenge volt hozzá.

    Míra és Miklós, amit ilyenkor tenni lehet, támogatást nyújtott Donátnak, Piroska néninek. Donát egészen összetört. Szótlan lett, csendes. Intézte a temetést. Az első napokban valóban rászorult Piroska néni és Míra támogató szeretetére, és valószínűleg jót tett neki minden egyes kibeszélés, amit hol Miklóssal tettek, hol Mírával. Bármennyire is nem akart, de hurcolták magukkal, ahová csak mentek, mert azért ők kirándulgattak, strandoltak. Míra valahol arra gondolt, talán a sors még jót is tett a testvérével, hiszen látható volt, hogy Judit nem tud felépülni. Persze sajnálta Juditot, de azt is tudta, hogy Donát előbb-utóbb áldozat lett volna. Ezt csak Miklóssal beszélte meg. Abban reménykedett, ha egyszer majd már kellő távolságból tud testvére visszanézni erre a kapcsolatára, majd amikor eljön az idő, tisztán látja a múltjukat ő is, akkor tudja csak lezárni véglegesen a Judithoz fűződő érzelmeit. Míra tudta, hogy lélekben csak ezután lesz teljesen szabad. Hogy ez mikor következik be? Biztos volt abban, hogy hosszú lesz ez az idő. Töprengett is később sokat, hogyan húzza fel ismét testvérét az életbe. Egyelőre maradt vele a temetésig. Miklós visszautazott, mert neki már fellépései voltak.

24

Miklós

 

    Mielőtt Pest felé indultam volna, Míra és én lementünk a strandra fürödni. Kellemes meleg idő lett.  Sajnáltam, hogy vége a pihenésnek, bár a nyomasztó haláleset, az egész Judit és Donát féle történet kezdett pocsék érzést kelteni bennem.  Ahogy elnéztem Mírát és bátyját, elfogott valami baljós érzet. Eszembe jutott szüleik tragikus halála és most Judit öngyilkossága. Átéreztem Miklós fájdalmát és Míra szorongását is. Kicsit féltettem is, hogy esetleg ez stresszes helyzet, nem tesz jót a mi magzatunknak, de  Míra megnyugtatott. Az én családi körömben és ismerőseim között sokkal nagyobb volt a külszínre kivitt hangos fájdalom ilyenkor. Arra gondoltam, talán jobb is kitombolni magunkból, ha fáj valami. Gyorsabban gyógyul a szív.

    Szép lassan, egymás derekát átfogva jöttünk ki a vízből.

  - Olyan szomorú vagy Miklós! Elromlott ez az egész szépnek ígérkező nyaralás, ami idehozott bennünket. De hát mit tegyek? – nézett rám szomorúvá vált sötét szemével.

   - Ami igaz, az. Nem ezt terveztük, de ez az élet. Időnként beleszól a terveinkbe. Azon gondolkodtam most, hogy esetleg Donáttal együtt kellene elmennünk a nyáron, augusztusban, Villefranch-ba. Annyira hívott Violetta és egész csinos lány. Talán, ha megismeri Donát... Most ne gondolj semmire, akár sima barátság is jót tenne neki! - néztem Mírára.

  - Nem rossz ötlet. Már csak az is jó dolog lenne, ha velünk utazna, és kicsit más környezetben lenne. Más nyelven beszélne, emberekkel ismerkedne, és akkor talán könnyebben felejtene! Nem csúnya dolog, hogy erről beszélgetünk? Hiszen még el sem temette Juditot! Azért szörnyű az egész, nagyon a hatása alatt vagyok!

  - Ne szomorkodj! Semmi rosszra nem gondoltam, csak előre nézek. És tudom, hogy segítségre szorul a bátyád. Nagyon nehéz lesz neki. De beszéljünk már kicsit magunkról! Nem beszéltünk még arról, hogy hívjuk majd a gyermekünket? Legszívesebben gyöngynek nevezném, ha kislány lesz. Olyan lenne nekem, mint egy drágagyöngy!  Egyáltalán van ilyen név? -  Míra, végre elnevette magát.

  - Hogy te miket nem találsz ki?  Fogalmam sincs! De én egyszerű nevet szeretnék. Mit szólnál, ha Anna lenne a neve? Vagy te valami különlegest szeretnél? És, ha mégis fiú lesz? Őt nem is fogod szeretni?

  - Fiú néven nem gondolkodtam, azt rád bízom. Persze, ha mégis fiú lesz, őt is ugyanúgy szeretem majd! Ne aggódj! De szerintem most kislányunk születik. Akkor legyen Anna! Nem akarok semmi idegen nevet!– lassan kiértünk a partra, leültünk a fűre kiterített pokrócunkra. Jól éreztem magamat Mírával, valójában nagy hatással volt rám az első pillanattól kezdve. Amikor megláttam a csillogó fekete szemét, fekete haját, kissé teltkarcsú alakját, eldöntöttem, hogy tűzön-vízen harcolni fogok érte. Féltem, hogy roma voltom miatt el fog utasítani, de az érzelem, ami láttára kavargott bennem, erőt adott nekem. Igaz, hogy egy hónapig nem adta be a derekát, és nem lett teljesen az enyém, ami nekem szokatlan volt, de kitartó voltam. Aztán, ahogy jobban megismertem, ahogy rájöttem, hogy egy okos és nem mindennapi, különleges lánnyal van dolgom, még jobban beleszerettem. Kimondhatatlanul boldog voltam aztán, amikor az első éjszakánk után reggel vele ébredhettem. Nem a birtoklás miatt, nem azért, mert sikerült őt is ágyba vinnem, mint a legtöbb lányt, akivel eddig dolgom volt. Ez egészen más és új érzés volt nekem. Azt hiszem valahol magamat is megtaláltam benne. Eleinte még volt bennem félelem, hogy el fog hagyni, és nagyon izgatott, hogy a szülei befogadnak-e. Tudtam, hogy neki sem könnyű. De ma már tudom, hogy legalább úgy kötődik hozzám, mint én hozzá. A Melinda eset kapcsán nagyon rosszul éreztem magam. Valójában elöntött a szégyen, hogy valaha képes voltam ilyen nőt szeretni. Pontosan tudtam, hogy mennyire megaláztam Mírát. Persze abban az időben a gyásza miatt nem törődött az én testi vágyaimmal, ami nekem mindig is fontos volt. Igaz, ez nem mentség semmire. Kész szerencsémnek tartottam, hogy Míra nem dobott ki utána. Egy dolog azért mindig zavart. Nem mondta, nem éreztette velem, hogy honnan jött, de én mégis mindig tudatában voltam ennek. Nem tehettem róla, de időnként ettől rossz kedvem lett. Most szeretettel simogattam fekete haját, átöleltem a derekát, jó volt tudnom, hogy hozzám tartozik. Nagyon vártam a gyermekünk megszületését. Talán még jobban, mint ő.

   Késő délután elköszöntünk egymástól, a családtól, Szomorú volt látnom Donát megviselt arcát, átéreztem a bánatát. Beültem a kocsiba, és elindultam Pest felé. Míra maradt még egy hetet. Rossz érzés volt egyedül utaznom. Nézegettem vezetés közben a balatoni tájat, csak dúdolgattam, tele volt a fejem mindenféle hangokkal. Éreztem, ha hazaérek, leülök a zongorához és valami gyászos, fájdalmas nótát fogok kipréselni magamból. Kemény hét volt és nagyon mélyen hatottak rám a történtek. Siófoknál egy pár integetett, felvettem őket. Gondoltam, legalább nem leszek egyedül. A fiú hátra, a lány mellém ült. Bár mondtam neki, hogy talán inkább üljön hátra, de ő azt mondta, hogy jobban szeret elől ülni, és a barátja úgyis kiszáll még félúton, mert nem egy helyen laknak. Ő Pestre jött. Ekkor jobban megnéztem. Rájöttem, hogy roma lány. Hirtelen elgondolkodtam, hogy ezt most miért is állapítottam meg. Aztán bekapcsoltam a rádiót, zenét kerestem.

  - Te melyik kerületben laksz? – nézett rám a lány.

  - Miért kérdezed? Nem mindegy? Amúgy Zuglóban. Te hová mész? És Te? - néztem hátra, a fiúra. Láttam, hogy már kicsit idősebb a lánynál.

  - Én, Velencén kiszállnék. Ott lakom és ott is tanítok.

- Tényleg? Tanár vagy? Mit tanítasz? - kérdeztem aztán.

  - Gyógypedagógus vagyok, van ott kisegítő iskola és ott.

  - És te? Mit csinálsz? - néztem a lányra, aki vékony volt, a dereka feltűnően hosszú és karcsú.  Nagy mellei voltak. Hosszú fekete haját kibontva hordta, erősen festette magát, mint általában a roma lányok.

  - Hát én most iratkoztam be a Bárczira, ahol a srácom végzett.

  - Az, micsoda? Ne haragudj, de nem tudom – néztem most rá kíváncsian. Csodálkoztam még én is, hogy ez a lány roma létére tovább tanul, valahogy ki sem néztem belőle.

  - Főiskola, fogyatékosokat fogok majd én is tanítani. Csodálkozol? De te is roma vagy - folytatta aztán kicsit bátortalanul.

  - Az vagyok. De ezt most miért mondtad? Attól még lehetek tanult.

  - Na, persze, mint a hollók közt a fehér holló, olyan ritkák vagytok!- tette hozzá most a hátul ülő Gergely, mert közben megtudtam, hogy így hívják.

  -  És vannak előítéleteid? - kérdeztem a sráctól.

  - Én igazán ismerem a mélyét a cigányságnak. Persze akadnak köztük rendes emberek is, de kevesen vannak. Tudnék százalékot mondani, a tanítványaim nagy része roma. Ne képzeld azt, hogy tévedésből és megkülönböztetésből kerültek oda. Sajnos nem mondhatom ezt!  És a legtöbbje csak azt tudja, hogy neki mi jár.  Hogy neki is van kötelessége, tőle is vár valamit a társadalom… A gyerekek még hagyján, de honnan jöttek? Ha tudnád? Csoda, hogy még olyanok, amilyenek. Persze nagyrészüknek még családi háttere sincs. A beilleszkedésükről már nem is beszélek. Na, a vidéki cigányság is más, mint a pesti persze. Erről lehetne vitatkoznunk. De ha te közülük való vagy, érdekes lenne erről elbeszélgetnünk. Amúgy mivel foglalkozol?

  - Amúgy?  - néztem rá a visszapillantó tükörből - Zenész vagyok, egy jazz zenekarban bőgőzök. De komoly zenét is tanultam. Szóval én zenész családból származom.

  - Na, az meg egy teljesen más kaszt. De még köztük is óriási különbségek vannak! Azért nem lehet neked sem könnyű!  Polli. Így hívják a csajt, aki most melletted ül. Amúgy a barátnőm.  Na, van is ebből balhé otthon nálunk, de mindegy. Szóval a tetejében Polli meg állami gondozott volt, és külön tanulmány az élete.

  - Nagyon érdekes, amiket itt hallok most. Bonyolult kérdés az biztos, amiket itt feszegetni kezdtél. Egyszer majd folytatjuk, ha úgy adódik… 

  Ekkor már Velencén jártunk és elbúcsúztunk egymástól. Megkérdezte, hol játszom és azt ígérte, hogy majd felkeres.

    A lány visszaült mellém, miután elbúcsúzott a fiútól, és fészkelődni kezdett. Láthatóan tetszeni akart nekem, kihívóan dőlt hátra, hogy nagy mellei csak úgy kínálkoztak nekem, és nagy fekete szemeivel igyekezett elbűvölni. Pontosan éreztem, hogy milyen elképzelései vannak velem. Úgy látszik kedve volt rám. Nem volt csúnya lány, elképeltem, hogy milyen lenne vele, de aztán eszembe jutott, hogy miken jár megint az eszem. Elszégyelltem magam, ahogy hirtelen Mírára gondoltam. Na, Miklós térj észhez. Megkapsz minden olyant Mírától, amit ez a kis csaj nyújtani tudna, mondtam szinte magamnak.

  - Mintha megérezte volna, rátette kezét a combomra és csúszott volna a keze a nadrágom bizonyos irányába, de akkor én megfogtam a kezét és határozottan, visszaraktam a saját ölébe. Majd ránéztem.

  - Ne tedd ezt! Nincs esélyed! Micsoda dolog ez! Nem most búcsúztál el a fiúdtól? 

  - Nincs esélyem?  Miért? Kár! Pedig én mindent megtennék neked! Kedvelem a fiúmat, ne érts félre. Tényleg rendes srác. És sokat segít nekem. Csak tudom, hogy te sokkal forróban tudnál engem szeretni!  Te is, én is ,romák vagyunk. Meg aztán már unom, hogy állandóan bujkálni kell a szülei elől.

  - Én már foglalt vagyok, és szeretem a páromat! Semmi értelme erőlködnöd! - néztem rá egy pillanatra.

  - Pedig piszok jóképű vagy! Biztos, hogy buknak rád, meg zenész is vagy! Hogy bírja a csajod?

  - Nem a csajom. Már együtt élünk és rövidesen összeházasodunk. Jól bírja.  Azt azért tudod, hogy mit jelent szeretni?  Vagy, nem? - néztem rá és ekkor már elég kemény lett a hangom.

  - Bocs. Te egy rendes roma csávó vagy látom. Tényleg kár!  Én nem kaptam sok szeretetet az életben. Engem elhagyott az anyám csecsemőkoromban, aztán egy ideig a nagyagyanyám nevelt, majd beadott államiba, mert nem bírt velem, beteg lett. Apám nem volt. Anyám fűvel-fával lefeküdt, azt sem tudta, hogy kitől vagyok. Így aztán négyéves koromtól tizennyolc éves koromig állami gondozott voltam. Most már Pesten lakom, kikerültem. Szerencsére, magához vett anyám egyik testvére. Persze az összegyűlt pénzem is jó volt nekik. De azért hagytak valamit nekem is.  A Mátyás téren laknak. Tudod, én sokat köszönhetek a tanáraimnak, nevelőimnek.  Tökéletesen látom, hogy mi a különbség a magyarok és a cigányok között.  Komoly és zavaros hovatartozási gondjaim vannak. Talán megérted! Aztán eléggé heves természetem van, nem könnyű velem. Kicsit korán kezdtem a fiukkal is. Na, nem gondolod meg magadat? - tette a kezét a karomra és felkínálkozott megint, felhúzta a szoknyáját a combján kicsit, ekkor lehúzódtam oldalra, megállítottam a kocsit.

  - Figyelj!  Polli! Így hívnak, ugye? Milyen név ez meg? Na, mindegy. Én hallgattam, amiket magadról meséltél, sanyarú életed volt, sajnálom!  De ha ezt továbbra is így csinálod, akkor ki kell, hogy szállj a kocsiból! Érted? Világosan értésedre adtam, hogy hagyjál szépen békén. Semmit nem akarok tőled és ülj nyugodtan! Ha akarod, tovább beszélgethetünk. Hazaviszlek és ennyi. Na, gyorsan döntsd el! Mert sietek! Normális leszel vagy nem? - láttam, hogy megsértődött. Majd hirtelen stílust váltott.

  - Oké! Maradok magamnak. Értem. Te biztosan úri cigány vagy, meg a barátnőd is az.  

  - Az. Nagyon is az.  Szóval honnan van a neved?

  - Apollónia, csak így. Ebből lettem Polli. Szeretnék majd kiszabadulni abból a gettóból, amiben most élek. Mert te nem tudod, de az egy gettó. Tele mindenféle lezüllött társasággal. Ott még a gyerekek is mások. Akad azért köztük normális is, de kevés. Én nem közöttük nőttem fel, így pontosan tudom, hogy hogyan kellene élniük, de a többség nem teszi. Képtelen beilleszkedni. Szerencsére a nagynéném, még a normálisabbak közé tartozik. Anyám valahol vidéken él, de látni nem akarom! Sejtheted, hogy mennyire haragszom rá. Tudod, nem azt mondom, hogy a szokásaikat ne tartsák meg, de az örökös kiabálás, kosz, összevisszaság, neveletlenség a gyerekek között, ami ott a környéken van. Nem is tudom, hogyan mondjam el neked - nézett aztán rám.

  - Ismerem. Laktam ott egy kis ideg. A szüleim ott kezdték, csak később költöztünk el, amikor már apám jól keresett. Mi akkor a testvéreimmel valóban az utcán éltük az életünket. Akkor nekem is természetes volt, meg aztán anyám nagyon szigorú volt és igyekezett korlátokat szabni nekünk, De tanulj! Tartsd a kapcsolatot a barátoddal, és ne feküdj össze-vissza mindenkivel, akire éppen kedved szottyan, mert éppen megtetszik! Mert látod, már majdnem ebbe a hibába estél! Mit szólna Gergely, ha megtudná? Mit gondolsz, minek nevezne? Ócska kis roma kurvának. Bizonyíts neki és magadnak is. Vagy nem szereted még sem? Csak jársz vele? Rajta keresztül szeretnél talán kikerülni…

  - Jól esik, hogy valaki szeret. Nem, nem rajta keresztül. Ez eszembe sem jutott.  De részemről nem ez a szerelem, már mondtam… Én mást képzelek… Egyelőre ez van.

   - Ebbe én nem tudok beleszólni – válaszoltam és kezdtem sajnálni.

  - Én szívesebben járnék a magam fajtájával, de azok között meg olyan sok a bunkó, én azért már többre vágyom…  És mondom, tanulni szeretnék - nézett rám tovább reménykedve.

   - Reménykedj, hogy majd megtalálod az igazit egyszer magadnak! Na, de itt is vagyunk.

  - Azért, kösz! Örültem, hogy megismertelek, majd azért én is lemegyek Gergellyel a klubodba. Mit is játszotok? - nézett még vissza hozzám, a kocsiba.

  - Jazzt, nem tánczenét, nem biztos, hogy kedveled és érted majd!

  - Na, jó, szevasz Miklós! Azért ne haragudj, de sajnálom még most is, hogy nem jöttünk össze! Te komoly srác vagy! Meg nem húszéves és én az idősebb csávókat, jobban komálom.  Talán ilyen kellene nekem is. Mindegy. Biztosan szép roma csajod van!

   Nem válaszoltam, intettem neki, aztán hazamentem. Sajnáltam a lányt, láttam, hogy tényleg oda van értem, és erősen küzd a világgal, önmagával sincs megelégedve. Keresi a helyét.  Valóban szüksége lenne valami komoly értelmes férfira vagy akár nőre, aki segítené, támogatná. Hosszan elgondolkodtam, hogy milyen nehéz sorsok vannak.

   Amikor haza érkeztem, bevacsoráztam Piroska néni csomagolt ételéből. Felhívtam Mírát, jó volt hallanom a hangját, majd hirtelen erőt vett rajtam a hangok utáni vágyódás, leültem a zongorához. Mindenféle hangulatok, érzelmek voltak bennem, elfeledkeztem mindenről és csak játszottam, majd kottáztam, jegyzeteltem. Talán éjjel kettő volt, amikor hullafáradtan lezuhantam az ágyba és elaludtam.

   Másnap délelőtt ellátogattam a szüleimhez, anyám elborult tekintettel fogadott, jóformán nem is kérdezte, hogy hogyan éreztük magunkat, amikor meglátott, csak vonszolt a szobába és leültetett.

  - Mit kérsz te elmeháborodott fiam?  Hozok neked kávét, reggeliztél? - nézett rám villogó tekintettel.

  - Anya mi a túró van? Mit csináltam? Mi a baj? Nem kérek semmit. Reggeliztem, kávéztam is - néztem rá meglepődve.

  - Míra hol van? Jól van? A kisbabátok? – nézett rám aztán kicsit kedvesebben.

  - Jól van anya. Nagyon is jól. Aztán elmeséltem hirtelen az egész szörnyűséges hetünket. Anyám csak csapkodta a kezét, még sírva is fakadt. Egészen belelovalta magát, mintha a saját gyerekéről lett volna szó.

  - Szegény Donát! Istenem! Micsoda tragédia! Előbb a szülei most meg a felesége! Valami átok ül a családon. Dögös egy nő volt, biztosan szerette.  Nagyon tetszett az apádnak is!  De hát én láttam már rajta a végzetét. Én megéreztem. Hanem te átokfajzat! Mit tettél? Itt járt az idétlen, alkoholistává vedlett Melinda! Hogy miket nem mondott nekem! Te tényleg kikezdtél vele? És, Míra tud róla? Te szerencsétlen, hát el fog hagyni! Az a szép, intelligens, kedves nő! És mennyire szeret téged! Hát ezt érdemli? Erre neveltelek én? Ezt láttad te itthon? Micsoda átokfajzat vagy te? És hogyan jutott eszedbe, hogy ágyba vidd ezt a közönséges rinyát? Volt hozzá gusztusod? Pfuj, fiam! Az idegtől alig bírtam magammal, apádnak meg sem mondtam, mert szétveri a fejedet!

   Nagyon meglepődtem, amit anyám mondott, de számíthattam rá, hogy fel fog keresni Melinda. Még örülhettem, hogy nem tudja hol lakom. Pedig helyre tettem, úgy látszik nem eléggé.

  - Anya! Azért nem kell neki elhinni mindent, én nem feküdtem le vele, csak… volt egy csumida, de semmi más. Én egy hülye voltam…  Ittam is…   Míra tudja a lényeget, de minden rendben közöttünk. Kivételes nő! Tényleg az! Nem győzök hálát adni, hogy nem csináltam nagyobb őrültséget!

   - Na, akkor jó – nézett rám kicsit nyugodtabban anyám - Sejthetted, hogy kiosztottam és úgy elküldtem, ahogy azt kellett. Remélem, hogy békén hagy! Ha nem, akkor kénytelen leszek apádnak szólni. Vagy tedd helyre te fiam! Mert nem tűröm, hogy ez a gusztustalan nő, ez a... tönkre tegye az életed! Elég volt már egyszer! Akkor is mit küzdöttem, majd belebetegedtem!  Na, kisfiam! Ne csinálj, ekkora marhaságot! Nem elég neked Míra? - nézett aztán rám kutakodóan, közben erősen gesztikulált.

  - Mondtam, már, hogy dehogynem. Nem tudom mi történt, már régóta nem voltunk együtt, tudod, hogy a gyásza… és hát…

  - A fenébe !  Uralkodj már a kangörcsödön! Hiszen olyan kis vérmes nőnek látom, aki neked való. Biztosan jó neked úgy is! Vagy nem? Rosszul látom? – kérdezte kíváncsian.

  - Ne hozz zavarba! Ez különben is rám tartozik! De nyugodj meg, amire te gondolsz abban is tökéletesen jól vagyunk! – nyugtattam meg.

  - Na, akkor jó. Jön Natasa is, és a férje az esküvőtökre. Nagyon készül rá apád is, persze haverokat is hívott. Nem baj? - közben azért csak hozott be ennivalót, üdítőt, kávét. Aztán még megbeszéltük Flóri ügyeit is, aki lassan rendbe jött a feleségével. Anyám most már lecsillapodott.

  - De jó, hogy feljöttél. Tele voltam izgalommal, hogy mi lehet veletek? De hát ez a haláleset ez borzasztó. Mikor lesz a temetés? És hol lesz?

   - Lent Keszthelyen. El akartok jönni? - néztem rá.

   - Én gondolom, hogy igen, hiszen családtagok vagyunk, leszünk, vagy nem? - nézett rám kissé gondterhelten.

  - Persze. Majd akkor velem jöttök, mert Míra lent maradt Keszthelyen. Na, de nekem lassan mennem kell. És, ha idejönne ez a Melinda, valahogy zavard el, ha véletlenül találkozom vele, majd a helyére teszem. Nagy baklövést tettem, most hozhatom helyre. Ezt érdemlem. Na, csók anya és apát is csókolom, számolj be neki a dolgokról, mármint a Judittal történtekről.

  - Te haszontalan gyerek! Tudtam, hogy szereted nagyon ezt a lányt! Hiszen amikor megláttad először a szalonban csak bámultam, hogy mihez nincs bátorságod és láttam a szemeteken, hogy egymásba estetek az első pillanatban. Fiacskám ez a szerelem! Shukár kámipé!  Becsüld meg magad Miklós! Nem azért mondom, de ritkaság, hogy valaki ilyen okos, szép nőt kapjon! És tudom, hogy szeret téged. Ami nagyon fontos!

  - Megígérem anya! Nyugodj meg! És apának azért ne szólj erről az esetről!- átöleltem és megcsókoltam anyámat. Ő meg elsírta magát, majd kikísért és láttam, hogy még hosszan nézett utánam.