Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I . 9.fejezet

9

(1965 )

   

    Anna a keszthelyi Helikon ünnepségek után teljes erőbedobással készült az érettségire. A felvételire pedig naponta mondogatta a kiválasztott verseket, a két drámarészletet, és megtanult két dalt is. Tele volt izgalommal és félelemmel. A felvételi vizsgája előbb volt, mint az érettségi napja.

    Közben sűrűn járt a postás a házukhoz, hol Pécsről, hol Stuttgartból hozta a leveleket. Anna Zoltán leveleitől teljesen lázba jött, boldog volt a lelke. Nagyon bízott Zoltán szerelmében. Péter augusztusra tervezte a látogatását, Anna ezzel most nem akart foglalkozni. Zoltán töltötte be minden gondolatát.  Aztán kapott egy táviratot Zoltántól, hogy várja, és arra kérte, hogy látogassa meg őt egyik hétvégén.

  Anna nagy bajban volt, ki kellett találnia, hogy mit mondjon a szüleinek, de mivel utált hazudni, összeszedte minden bátorságát, egyik este eléjük állt, és elmondott Zoltánnal kapcsolatban mindent. Szülei teljesen magukon kívül voltak, és semmihez sem járultak hozzá. Anna sírva gubózott be a szobájába. Másnap elment a nővéréhez segítséget kérni. Teljesen összezavarodott. Nővére elment hozzájuk, összeült a szüleivel, ő nem tudta mit beszéltek, de utána szülei beleegyeztek Zoltánhoz történő utazásába.

    Ez után táviratozott Zoltánnak, hogy mikor várja őt a busz állomáson. Anna egy kis sporttáskába bepakolt pár fehérneműt, fogkefét, egy váltóruhát, kardigánt. Felvette csíkos nyári pólóját, hozzá a kedvenc trapéz nadrágját, lábával pedig belelépett kedvenc indiai sarujába. Kapott szüleitől némi pénzt és útnak indult. Tele volt izgalommal és várakozással.

   Délután érkezett meg a pécsi buszmegállóba. Kiszállt a buszból, körülnézett. Nem látott sehol senkit a tömegben. Elindult előre egy pad felé, szíve elszorult, de akkor Zoltán hátulról befogta a szemét, majd maga felé fordította az arcát, átölelte és szó nélkül hosszan megcsókolták egymást – Annyira örülök, Anna! Már nagyon vártam, hogy ismét lássalak! - mondta Zoltán, majd átvette Anna táskáját és kéz a kézben elindultak a város felé.

    Zoltán a belváros egyik régi, felfelé kanyarodó dombos mellékutcájában lakott. Egy udvarban lévő különálló kis szobát bérelt, fürdőszobával és kis főzőfülkével együtt.

  - És hogy tudtál eljönni? Mit mondtál otthon? – kérdezte útközben Zoltán.

  - Mindent elmondtam. Először a szüleim szörnyen kiborultak, aztán a nővérem besegített és tudomásul vették, hogy szerelmes vagyok, és mostantól kapcsolatom lesz veled. Persze ez nem jelenti azt, hogy, ha te eljössz esetleg hozzánk, akkor mi ott együtt lehetünk. De tudod, hazudni nagyon nehezemre esett volna, ezért döntöttem így. Nem baj?

   - Dehogy baj! Sőt, így nekem is jobb érzés és könnyebb lesz így a találkozás a jövőben is! De itt is vagyunk! - és Zoltán egy nagy régi barna udvari kapuajtót nyitott ki, egy belső udvarra jutottak, majd az udvarban balra mentek egy különálló kis házba. Anna belépett a kis konyhába, ami egyben az előszoba is volt, majd onnan a kicsi szobába. Anna megfordult és Zoltánra nézett, aki miután becsukta az ajtót, letette a táskát.

     - Hát ez az én ideiglenes birodalmam - Annához lépett, beletúrt a hajába, csókolni és vetkőztetni kezdte.

       Anna hirtelen megfogta a fiú kezét, kicsit hátra lépett.

    - Én még nem voltam így senkivel, nekem te vagy az első… Én nem is tudom…  – mondta zavartan és leült az ágy szélére.

      Zoltán mellé ült, maga felé fordította Anna fejét - Gondoltam, de nem baj. Majd igyekszem finoman szeretni téged. Ne félj! Csak ölelj át és szeress!

     Hosszan, nagyon hosszan szeretkeztek.  Tökéletes volt az összhang közöttük, pedig Annának a szexben nem volt semmi tapasztalata, csak az ösztöne és az érzelmei irányították. Már sötét volt, amikor felkeltek az ágyból és együtt, egymást fröcskölve, nevetgélve, zuhanyoztak. Aztán, Anna kipakolt a táskájából. Egy könnyű, nyári halványlila vászon mini ruhát vett magára, hozzá egy törpetűsarkú fehér szandált. A haját feltűzte, mivel melege volt. Zoltán is felvette farmerját, hozzá egy rövid ujjú kockás inget és Anna elé állt.

  - Akkor most elviszlek egy vacsorára! Örülök neked! Na, gyere!  - megfogta Anna kezét és elindultak.

   Elindultak a macskaköves lejtős utcán lefelé. A belváros egyik szűk mellékutcájába vitte Annát. Egy pincehelyiségben kötöttek ki, ami tele volt fiatalokkal, akik vacsoráztak, söröztek, beszélgettek. Zenegép működött, abból halk zene szólt. Egy sarokban lévő asztalhoz ültek le.   Az étlapból mindegyikük kiválasztotta a neki tetsző ételt, italt. Valóban, mindketten nagyon megéheztek, és jóízűen fogyasztották vacsorájukat. Anna üdítő italt kért, Zoltán sört ivott.

  - Hát ez isteni volt! Mondd Zoltán, gyakran jársz ide?

  - Többnyire csak két évfolyamtársammal szoktam jönni, ha éppen valami jót akarunk enni. Vagy csak úgy beülünk egyet sörözni és dumálni.  Ezt a helyet szeretjük, mivel elég jól főznek, sokat adnak és viszonylag olcsó. Mint látod a közönséget, ezt inkább a pécsi egyetemisták, diákok látogatják.

  - Kérdezek tőled valamit, de ne haragudj a kérdésemért. Tudom, hogy semmi közöm a múltadhoz, de… de neked már biztosan volt több barátnőd is itt, és… - nézett most kissé zavartan Anna a fiúra.

  - Nem tudom, hogy ez most miért jutott az eszedbe?  De végül is nem titok.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt. Több kapcsolatom is volt, de nem űztem ebből sportot. Bevallom, nem tartozom a skalpot gyűjtögetők közé.  És most csak te vagy nekem, és remélem, hogy sokáig leszel… Add a kezed, had csókoljam meg! És ne gondolj rosszakat rólam! Tényleg szeretlek. És örülök, hogy a testedet is megismerhettem.

     Anna odanyújtotta kezét, Zoltán megsimogatta, csókot adott rá és melegen nézett a szemébe. Anna valójában zavarban volt, hogy feltette neki kérdését, de tudni akarta, hogy Zoltán mennyire lesz nyílt vele. Kicsit megnyugodott. Zoltán pedig nem haragudott a kérdés miatt. Érezte a lány szerelmét és féltését.  

  - Én meg azon gondolkodom, hogy milyen programot csinálunk ez alatt a rövid idő alatt, míg itt vagy. Persze azon kívül, hogy éjt-nappallá téve szeretkezünk és bepótolunk minden egyes elmaradt napot! – mosolygott most Zoltán Annára.

  - Ne butáskodj Zoltán! Teljesen zavarba hoztál. Biztosan nagyon tapasztalatlan voltam... De én most furcsán érzem magam, teljesen elment az eszem, de nagyon jó volt veled! Talán még nem egészen voltam felszabadult sem... De te igazán figyelmes voltál hozzám...  - mondta aztán zavartan Anna.

  -  Semmi baj! Nem  vagy te olyan tapasztalatlan, vagy inkább nagyon is tanulékony vagy... Féltem egy kicsit az első együttléttől én is, de bevallom, nagyon jó veled az ágyban is. Ez csak nem baj?  Ezek természetes dolgok…

   Anna átült a Zoltán melletti székre, hogy közelebb legyen hozzá, kicsit Zoltánhoz bújt, a fülébe súgta: - Boldog vagyok! Örülök, hogy Te jöttél nekem! Tudod?

   Zoltán jó érzéssel ölelte meg, majd megcsókolták egymást és hirtelen ötlettel megszólalt: - Hétfőn szabad vagyok, igazán maradhatnál! Nem lenne, muszáj vasárnap este már hazautaznod! Én is csak szerdán szigorlatozom, lesz időm készülni. Na, mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk, ha kedved van kirándulni a Tettyére is, a kilátóhoz. Vagy? - kérdőn nézett Annára.

   Anna elgondolkodva hallgatta, majd hirtelen örömmel válaszolt.

- Tulajdonképpen maradhatok! De akkor táviratoznom kell a szüleimnek, hogy egy nappal később érkezem haza. Azt hiszem, sokat kellene együtt lennünk, sok mindenről kellene beszélgetnünk, hogy megtudjuk, melyikünk mi iránt érdeklődik igazán. Például te milyen zenét szeretsz?

  - Szeretem a klasszikusokat is, mivel nyolc évig zongoráztam, így eléggé jártas vagyok a komoly zenében, mivel anyukám reggeltől estig csak ilyen zenét hallgatott. Operaénekes szeretett volna lenni, de csak feleség lett belőle. De van itt egy nagyon jó barátom, aki külföldről rengeteg jazz lemezt kap, nála szoktam igazi jó jazzt hallgatni. Szeretek olvasni, a filozófia, pszichológia is érdekel. De leginkább sebész szeretnék lenni majd. Jó sebész. Hát ennyi. Nem lenne kedved a barátomat meglátogatni? - Annára nézett, a kezét simogatta, aki hirtelen jókedvűen mesélni kezdett neki.

   - Ezt hallva, azt hiszem lesz majd sok közös témánk. De a kérdésedre is válaszolok. Menjünk a barátodhoz. Legalább megismerem. És hallgassunk jó jazzt. Tudod, van két fiú unokatestvérem, akikkel jó barátságban vagyok, általuk ismerem egy kicsit ezt a műfajt

  - Hát ez meglepő! Mármint, hogy te is szereted és ismered a jazzt. Azt hiszem csak kevesen értik és szeretik még nálunk ezt a zenét. De annál jobb! Akkor holnap felhívom Barnát, így hívják a haveromat, és ha lehet, elviszlek hozzá. Különben is szeretnélek már valakinek bemutatni, hadd lássák már a szerelmemet! Neki különben is beszéltem már rólad. Nem baj?

  - Jaj, hogy mondhatsz ilyet, miért lenne baj? Biztosan kíváncsi vagy a véleményére is, hogy mi lesz a benyomása rólam?

   - Mondjuk igen, de ha nem vagy neki szimpatikus az sem változtat a helyzeten, mert én akkor is szeretlek. És te hogy álltál a fiukkal? Most én kérdezek rá, bár tudom, hogy szex kapcsolatod velem az első, de…

    - Én hozzád képest fiatalabb vagyok, lány is vagyok, egyetemre sem járok, csak középiskolás voltam.  Később is kezdtem a fiukkal való ismerkedést, így aztán nem mondhatom, hogy tele voltam fiú kapcsolatokkal, de akadt egy-két érzelmes kalandom - hirtelen elhallgatott, majd kissé akadozva folytatta - Egy dolog van, amiről most nem akartam beszélni, mert hosszú és bonyolult - Anna zavarban volt, azon gondolkodott hogyan is beszélhetne a német fiú barátjáról, aki tulajdonképpen valahol élő kapcsolat most is. Hogy is magyarázhatná meg Zoltánnak, hogy a nyáron idejön hozzá. Elhallgatott.

   Zoltán szúrós szemmel nézett Annára és kicsit keményebb hangon kérdezte.

   -  Szóval van valakid, akivel ezek szerint nem feküdtél le, legalábbis addig nem, amíg velem találkoztál. De azért van.

  - Úgy van, hogy inkább plátói kapcsolat, legalábbis részemről.  Nem, nem feküdtem le vele, valószínű, hogy nem is fogok - ekkor elejétől végéig elmesélte Zoltánnak a Stuttgartban élő német fiúval való találkozását, érzelmét, a fiú idei, nyári látogatási szándékát.

  - Érdekes kapcsolat! Talonban tartogatod magadnak? Nem értelek! - kérdezte Zoltán Annától élesen és csattanóan.

  -  Zoltán ne sértegess! Nem tudtam, hogy te belépsz az életembe, és nem tudom, hogy…

  - Bocsáss meg! Zavar egy kicsit. És most már vagyok neked. Akkor miért nem zárod le ezt a kapcsolatot? Idejön, feleségül kér, és még elmész vele! Na, nem! Megírod neki, hogy vége. Mert nekem ez gond lenne, ha idejönne nyáron. Amúgy meg túlbonyolítod ezt a plátóinak mondott kapcsolatodat.  Persze Te tudod pontosan, hogy mit érzel. Csak belőlem ne csinálj hülyét! De talán abból a német fiúból sem kellene!

  - Zoltán, most zárjuk le ezt a témát! Te kérdeztél, én őszintén válaszoltam.  Nem számít ez a dolog nekem… Csak te vagy! Érted? Te! És most már tényleg menjünk, sétáljunk egyet, a fejem is megfájdult… Egyébként ez még olyan messze van!...

     Zoltán fizetett, előre engedte Annát, kint már hűvös volt, esőre állt az idő. Anna fázósan Zoltánhoz bújt, aki átölelte. Csendesen, kicsit megbántottan sétáltak hazafelé.

   Hajnalban Anna a beszűrődő fényre ébredt, csak sötétítő függöny volt az ablakon és ő hozzá volt szokva a redőnyhöz. Így előbb ébredt fel, mint szerette volna. De nem bánta. Nézte Zoltánt a félhomályban maga mellett, aki egyik kezét feje alá téve csendesen, nyugodtan aludt. Ránézett az órára, hajnali hatóra volt. Alig, mert mozdulni, nem akarta Zoltánt felébreszteni. Nem akart gondolkodni, csak érezni akart. Érezni Zoltán meleg testét, a csendet, a neki nagyon is friss érzést, a szerelmet. Zoltán, mintha megérezte volna Anna ébrenlétét, megmozdult, kinyitotta szemét, kezét elvette feje alól. Annához simult, kezével simogatni kezdte a testét, átölelte a lányt, aki hagyta, hogy teljesen birtokba vegye Zoltán minden porcikáját. A hajnali szeretkezésük után álomba zuhantak és már délelőtt tíz óra volt, amikor felébredtek. Anna felült és homlokon csókolta Zoltánt, aki magához ölelte, majd jókedvűen kipattant az ágyból.

  - Tudod mit?  Én most gyorsan letussolok és készítek egy pompás reggelit neked. Kávét szoktál inni?

  - Nem, köszönöm én még nem kávézom, nem szoktam hozzá, egyelőre.

  - Rendben, kis kedves! Nem baj, ha így hívlak majd néha? Valahogy ez illik rád és jó ezt mondanom. Én viszont iszom kávét, mert én már hozzászoktam. Amikor vizsgákra készülök, ezzel tartom magamban éjszaka a lelket.

  - Nyugodtan szólíts annak, aminek akarsz, de ez nagyon kedves tőled! - kicsit hangosabban mondta, hogy Zoltán hallja a csobogó zuhany alatt. Felkelt és bevetette az ágyat, az ágyneműt bepakolta a heverő ágyneműtartójába, majd hallva, hogy nem folyik a víz, indult a zuhanyzó felé.

 - Jöhetek zuhanyozni? – Zoltán ekkor elhúzta a zuhanyfüggönyt, kilépett a zuhany előtti frottír szőnyegre, törülközőt vett a kezébe és betessékelte Annát a zuhany alá, kezébe nyomva egy szappant. Közben Zoltán bekapcsolta a rádiót, valami kellemes angol nyelvű sláger szólt, rövid nadrágban és világoskék pólóban tojásrántottát sütött és fütyörészett. Anna maga köré tekerte a törülközőjét, hogy ne meztelenül menjen ki a szobába.

   - Készen vagyok én is. Mi finomságot készít uraságod? - hajolt Zoltánhoz és egy puszit nyomott az arcára. Zoltán szájon csókolta - Majd meg tudja, ha az asztalra teszem, asszonyságom! - így édelegtek, ami láthatóan mindkettőjüknek tetszett.

  - Zoltán nem tudnál egy inget kölcsön adni, itthonra, amiben kényelmesen ellehetek? Nem hoztam semmi olyant…

  - Vegyél ki a szekrényből egyet, amit akarsz, csak az ünneplőt ne! De gondolom, nem arra fáj a fogad!

   Anna kinyitotta a szekrényajtót, talált magának egy kék nagykockás inget, felvette, térdig ért neki.

  - Na, hadd nézzelek! Nagyon csinos vagy! De tényleg, jól áll neked! Behoznád a konyhából a fehér terítőt, meg a kenyeret?

    Anna gyorsan szaladt a konyhába, mert Zoltán kezében volt már a két tányér, tele tojással. Megtalálta a kért dolgokat, gyorsan leszedte a szobai horgolt terítőt, rátette a damaszt fehér abroszt, Zoltán pedig ráhelyezte a két tányért. Mindketten asztalhoz ültek. Jóízűen enni kezdtek. Majd Zoltán megsimogatta Anna kezét és megkérdezte.

  - Mit tegyünk, kis kedves?  Azt sem tudom, hogy hány óra van… Ahogy elnézem, esőre áll az idő…

  - Akkor Menjünk múzeumba! Vagy a Székesegyházba, este meg egy moziba...  Szeretsz moziba járni?

  - Szeretek, de ki nem szeret? Vagy van olyan? Ez jó ötlet. De hány óra van? Úristen féltizenkettő. Nahát, ez akkor ebéd vagy mi, nem is reggeli. Nem baj, majd lesz estebéd. Szólj majd, hogy hívjam fel Barnát és megbeszélem vele a találkozást. Ha ennyire elment az idő, akkor délután legfeljebb egy mozi, utána séta, mit szólsz hozzá?     

  - Jó ötlet. Akkor szedjük össze magunkat! Én lepakolok az asztalról, elmosogatok, te addig átöltözhetsz. Hol a kávéfőződ? Főzök neked egy jó kávét, lehet, hogy egy picit én is iszom  - Zoltán átölelte Annát, megcsókolta és halkan csak annyit mondott - Szeretlek és nagyon jó lesz.

  A kávét megitták, majd Anna is felöltözött és elindultak mozinézőbe. Végig nézték az utcai plakátot, az egyik moziban délutáni előadásban az Előzés című Dino Risi filmet játszották. Megvették előre a két jegyet, aztán besétáltak a dzsámiba, majd elmentek a Dóm térre, szerencsére nem esett az eső, de teljesen beborult. Találtak egy telefonfülkét, ahonnan Zoltán felhívta Barna nevű barátját és másnap délután ötre megbeszélte vele, hogy Annával együtt meglátogatják.

     Zoltán kilépett a telefonfülkéből, Annára nézett, magához húzta, a fejére egy apró csókot nyomott, megsimogatta az arcát  - Jó veled lenni és most én utálom, hogy el kell szakadnunk megint egymástól. Aztán a nyakamban a szigorlat, meg még két utolsó vizsga.  Te olyan más vagy, mint a többi eddig ismert lányok. Teljesen meghülyültem, bevallom.

  - Már milyen értelemben vagyok más, és miért mondod ezt?

  - Mert túl szép vagy, túl izgalmas, kedves, értelmes. És azt hiszem nagyon egymásra talált a testünk az ágyban… Mert azt hiszem nagyon beléd szerettem és nem biztos, hogy ez most jó. Te kis kedves! Össze-vissza beszélek itt mindent. Gyere, üljünk be egy presszóba, együnk egy fagyit!  Holnap délután pedig megyünk Barnához, aki nagy vacsorával vár bennünket.

  - Mesélj kicsit a barátodról! – kérte Anna, miközben beültek egy belvárosi kis presszóba, ahol két kehelyben fagyit hozatott Zoltán, közben mesélt Barnáról, a barátjáról, akivel az egyetemen ismerkedett meg, mivel évfolyamtársak lettek.

   Anna örült Zoltán beszámolójának, érdeklődéssel hallgatta.

   Közben megették a fagylaltot, majd elsétáltak a moziba. Zoltán megfogta Anna kezét és végig kéz a kézben ülve élvezettel nézték Dino Risi pergő filmjét. Előadás után, jól esett a meleg teremből a kissé hűvös, borús estébe kilépniük.

  - Na, hogy tetszett? - kérdezte Anna.

  - Nekem nagyon. Én jól szórakoztam, lendületes volt a film és remek volt Gassman. Persze nem egy szimpatikus figurát alakított. Te biztosan sajnáltad szegény Brunót, aki végül is ennek a kiégett, üres embernek lett az áldozata.

  - Miért?  Te nem? De tényleg jó volt a film, élveztem, egy percig nem unatkoztam. Nem szeretnék ilyen pasival összekerülni. De Trintignant is jó volt, nem?

  - Igen. Jó színész. Most pedig beülünk az egyetemi klubba és táncolunk egyet, jó?

  - Nem is mondtad, hogy van ilyen?  Szóval odajársz, ha lányokat akarsz fogni?   - most Anna élcelődött.

  - Hát persze. Ha hazamész, azonnal leájulok ide. És azonnal felszedek valakit. Na, elég ebből a marhaságból! Gyere! Itt lemegyünk.

   Egy pincehelyiségbe mentek. Füst volt, zene szólt. Zoltán köszönést intett a zenészeknek, egy másik asztalhoz is oda köszönt, ahol nagyobb társaság ült.  Majd találtak egy szabad helyet, ahová leültek. Zoltán két pohár sört kért, kicsit hátradőlt a széken és a zenekart nézte. Mindenki fiatal volt, mindenki egyetemista, főiskolás vagy középiskolás.

   Anna egy darabig csendben hallgatta a zenét, körbenézte a helyiséget, majd Zoltánra nézett és megkérdezte tőle.

  - Ismered a zenekar tagjait?

  - Igen. Három éve alakultak, többek között Barna közbenjárására. Ezek a fiuk többnyire orvostanhallgatók, mellesleg zenélnek, csak hobbyból. Nem is kérdeztem, hogy sört akarsz, vagy mit akarsz, nem baj? Ha nem kell, rendelek mást! - Annára nézett most, kissé kutatón, aki felemelte lehajtott fejét, nagy barnás-zöld szemével Zoltán szemébe nézett.

  - Nem baj! Szerencsére pont eltaláltad, hogy mit ittam volna. És nagyon szeretlek!

     Zoltán ekkor kézen fogta Annát, a zenekar a nagyon népszerű „Petit fleur-„t játszotta, szorosan egymáshoz simulva táncoltak. A szám végén Zoltán csak annyit mondott.

 - Ez a szám Keszthelyre emlékeztet. A megismerkedésünkre. Gyere, bemutatlak a srácoknak!

     A zenekarból a három fiú széket hozott és odaült az asztalukhoz, láthatóan mindegyik jól megnézte magának Annát. Egyik fiúval szóba elegyedett, rájöttek, hogy egy városból valók, csak éppen nem ismerték egymást. Még táncoltak néhányat Zoltánnal, majd tizenegy óra után elindultak hazafelé. Örömmel bújtak ezen az estén is az ágyba, de mindketten fáradtak voltak, hamar elaludtak.

    Másnap kéz a kézben sétáltak a girbe-gurbás utcákon, majd busszal mentek fel a Tettyére. Sok mindenről beszélgettek, minden érdekes dolgot megnéztek. Délután pedig gyalog sétáltak vissza délután a lakásba.

     Anna kissé fáradtan ült le az ágy szélére.

  - Szomorú vagy? Vagy fáradt?  – Zoltán a lány mellé ült, megsimogatta arcát és kérdőn nézett rá.

  - Nem szeretném, ha elválnának az útjaink. Most tudom, sokat akarok. Örökké szeretném, ha így lenne, ahogy most van. Persze te is, én is tudom, hogy nem lesz így örökké… Most túl fiatalok vagyunk, még nem eléggé érettek, azt is tudom, Zoltán…

  - Honnan tudod?  És, ha igen? Miért, nem hallottál sírig tartó szerelemről?

  - Jaj, Zoltán, ez kedves, nagyon kedves, de talán a regényekben meg a filmekben van ilyen. Ne áltassuk egymást.

   - Én, nem áltatlak, én most tényleg így gondolom, és így is érzem. Ha mindketten tudunk, képesek vagyunk várni és a szerelmünk erősebb lesz mindennél, én el tudom képzelni az életemet veled. Lehet, hogy te nem így gondolkodsz, de én…

  - Nagyon szép amit  mondtál, de én, úgy látszik kicsit pesszimistább vagyok, mint te. Bár csak így történne!

     Zoltán Annára nézett, majd rápillantott az ágy melletti órára.

  - Te jó ég!  Öltözzünk, mert Barna vár bennünket! Ötre ígértem és már háromnegyed öt van.

    Sietve lezuhanyoztak, gyorsan átöltöztek, és boldogan indultak Barna lakása felé.

   Zoltán barátja a belvárosban lakott, nem túl messze albérleti lakásától, egy háromemeletes nagy polgári lakás második emeletén. Kicsit késve, kicsit lihegve a lépcsőmászástól, Zoltán az egyik nagy barna ajtón becsengetett.  Kinyílt az ajtó és egy magas, sármos, széles vállú, sportos, barna hajú, barna szemű fiú jelent meg előttük, mosolygósan rájuk köszönt és betessékelte őket, majd az előszobában Zoltán bemutatta őket egymásnak. Anna érezte, hogy Zoltán barátja alaposan szemügyre veszi. Egymás szemébe néztek, majd kezet fogtak. Erős és határozott kézfogása volt Barnának.

  - Zoltán vezesd be Annát a szobába, foglaljatok helyet, érezzétek magatokat otthon, rögtön megyek, csak még befejezem az utolsó konyhai simításokat.

    Zoltán bevezette Annát egy nagy négyszögletes szobába, ami antik bútorokkal volt berendezve. Nagy perzsaszőnyeg borította a parkettát, az egyik sarokban kis köralakú asztal állt, mellette pedig három nagy süppedő bársonykárpittal bevont fotel. Az egyik falat könyvespolcok fedték földtől a mennyezetig, majd mellette lemezjátszó, magnó volt. Rengeteg bakelit lemez. Az asztalon, egy tálcán poharak voltak elhelyezve, mellette egy régi italos asztalka mindenféle itallal. Anna és Zoltán elhelyezkedtek a fotelokban, halkan szólt valami jazz, talán Dizzy Gillespie, Charlie Parker vagy talán Coltrane játszott.  Jellegzetes bebop stílust hallottak.  Kellemes, meleg szélfuvallat járta át a lakást, az ablakok nyitva voltak, a meleg nyár eleji szél időnként meglengette a vastag horgolt függönyöket.

  - Na, itt vagyok. Várjatok, becsukom az előszoba ajtót, mert most érzem csak, hogy huzatban ültök. Ki mit kér inni? Zoltán, tudom te gint, Anna te mit iszol? Van üdítő is, ha nem akarsz alkoholt, nem kötelező, de azért inkább hangulatkeltésnek és koccintásra mégis azt javasolnék. Van vörösbor, fehérbor, konyak, gin.

  - Talán egy kis konyakot kérek - mondta Anna.

  -   Én úgy szintén – Barna töltött, majd megemelve poharát mondta.

  - Isten hozott benneteket és különösen téged Anna, örülök, hogy megismerhetlek.

   Mindhárman koccintottak, ittak. Majd leült közéjük a harmadik fotelba Barna is.

 - Már sokat hallottam rólad. Elárulom, Zoltán el volt ájulva a keszthelyi versmondásodtól, rólad nem is beszélve. Vagy baj, hogy elárultalak? – nézett Zoltánra.

   - Miért lenne baj? Csak azért ne vidd túlzásba!

   - Lehet, hogy ódivatú vagyok ezzel a köszöntővel, de nálam ez a természetes. Ha nem teszik valakinek, majd megmondja. Gyerekek! Szól egy kis jazz, de váltani is lehet, ha mást akartok. Nem tudom, hogy te Anna, egyáltalán ismerős vagy-e ebben a műfajban, mert…

 - Csak egy kicsit. Szerencsére az egyik unokatestvéremnél szoktam jazzt hallgatni. Látod, ez a véletlen! Mert az én korosztályom, főleg a lányok egyáltalán nem hallgatnak ilyesmit - szólalt meg Anna - Nagyon jó zene. Micsoda szaxofonjáték!  Tudod Barna, csak úgy nagyjából tudom, hogy milyen nagy jazz egyéniségek voltak, vannak, ki mit játszik.  De szeretem a gospelt is, a blues-t is. Persze ez felületes ismeret részemről, de azért fülem talán van hozzá. De, ha beszélgetni is akarunk, javasolnám, hogy mégiscsak váltsunk. Mondjuk, legyen Ray Charles, Ella Fitzgerald. Mahalia Jacksont egyenesen imádom, vagy akár a te kedvenced is jöhet. Louis Armstrong.  Persze, ha ti is így gondoljátok.

  - Hogy te milyen finoman fogalmazol Anna! Kicsit feszengsz, nem? Mindenesetre nagyon klassz, hogy te ilyen zenét hallgatsz. Máris a szívembe loptad magadat! Ezt nem tudtam rólad - nézett meglepetten Annára - De nyugodtan mond, hogy tedd fel ezt a számot, és én felteszem, ne udvariaskodj és magyarázkodj.

  - Kissé zavarban vagyok, az igaz. De majd feloldódom. Ilyen vagyok. Kissé zárkózott. Na, ennyi.

     Zoltán felállt, sétálni kezdett a szobában, majd hirtelen megkérdezte Barnát, aki éppen válaszolni készült Annának.

  - Zsuzsa miért nincs itt, arról volt szó, hogy… Egyébként pedig ne bántsd Annát, ha megkérhetlek!

   Barna lazán ült a süppedő fotelban, keresztbe tette lábát, hátul két kezével átkulcsolta nyakát, nem is Zoltánt, hanem Annát nézte, mintha a kérdést tőle kapta volna – Kicsit összebalhéztunk, de nem komoly. Majd elmúlik. Bántottalak Anna, úgy érezted? Mimóza barátom látom, nagyon vigyáz rád! Azzal felállt és feltett egy Ray Charles lemezt, Ray jellegzetes hangján a Giorgia című számot játszotta és énekelte. Anna sokszor hallgatta ezt a számot unokatestvérénél, egyik kedvence volt.

  - Zoltán, nem ülnél le, úgy járkálsz ott, mintha ideges lennél! – mondta Anna, aki kényelmesen belesüppedt a fotelba. Hosszú haját hátra fésülve egy copfba fonva hordta most, halványlila ruhája kicsit felcsúszott, ahogy ő is kényelmesen átdobta egyik a lábát a másikra, engedte látni formás lábszárát és kivillant rövid ruhája alól combja is. Látta, hogy Barna oda-oda tekint, de ez nem zavarta. Most feléje fordult.

  - Nem vagyok sértődős, de nem bántottál meg. Szerintem mindenki beszéljen úgy, ahogy tud, és leginkább, ahogy szokott. Amúgy meg ilyesmire gondoltam, ilyen zene mellett beszélgetni is lehet és azért közben nagyon kellemes a hangulat is. Gyere Zoltán, ülj a karfára, ide mellém! Akkor talán megnyugszol!

   Zoltán kissé idegesnek tűnt, leült a karfára és átölelte Annát. Barna láthatóan szemrevételezte őket. Aztán Zoltánnal egyetemi dolgokról kezdtek el beszélni, az elkövetkezendő vizsgákról, ki melyik prof könyvéből tanult, mit érdemes még hozzáolvasni. Anna közben felállt a könyvespolchoz ment. Leemelte Jack Kerouac  Úton című  könyvét. De látta, hogy ott vannak Scott Fitzgerald, Faulkner, Albee könyvei, majd látta az összes Németh László sorozatot. Örömmel lapozgatott bele az egyik Hamingway könyvbe.

  - Ismered Kerouac könyvét? – kérdezte Barna.

  - Igen, elolvastam, azt hiszem, inkább amerikai életérzést ábrázol, beat regény. Neked nem?  De nagyon szeretem Hamingwayt.  Szép könyvtárad van! Bár nekem lenne ilyen!

  - Nem én vásároltam és gyűjtöttem az egészet. Erre nem tellett volna a zsebpénzemből. Részben örököltem nagybátyámtól, aztán amit lehet, meg amire telik, hozzá vásárolok. Szerencsére nem állunk rosszul anyagilag, mivel anyám testvére kint él Amerikában és, ha hazajön, akkor ellát mindig tisztességes zsebpénzzel. Tudom, hogy irigylésre méltó vagyok. Gaz, kapitalista, elkényeztetett kis aranyifjú. Így gondolod? - nézett most kérdőn Barna Anna felé.

  - Nem ezt gondolom rólad, de talán könnyebben fogod majd kezdeni ilyen háttérrel az életedet. De látom, itt van Osborne Dühöngő Ifjúsága is. Tudod ebből egy monológszerű részt bevettem a főiskolai felvételi anyagomba. Ezért ismerem.

  - Mesélj! Még mit viszel magaddal? – kérdezte Barna.

  - Többek között a tíz különböző hangulatú versből a Lorca verset, amit a Helikonon mondtam, de lesz Ady, József Attila, Paul Geraldy. Ismeritek a verseit? Biztosan nem! Ti fiuk talán túl érzelgősnek találnátok.  Van még Shakespeare szonett, Burns vers.  És egy Lope de Vega monológ a Hős falu című darabjából. No és két dalocska.

  - Nem mondanád el nekünk most a Lorca verset? – kérdezte Barna - Kíváncsi lennék rá! Várjál! - pattant fel - Megvan nekem is a kötet - odament a polchoz, leemelte és átnyújtotta Annának - Neked is ez a fordítás van meg?

  - Barna, ne vizsgáztasd nekem most Annát! Majd, ha akarja, egyszer elmondja – szólalt meg Zoltán mérgesen.

  - Vizsgáztatja a fene! Csak úgy kértem, hátha van hozzá kedve! Ha nincs, akkor nincs. Miért zavar, hogy kíváncsi vagyok rá? Szeretem a verseket, tudod. Amúgy meg mi bajod?

  - Semmi, csak...

  - Akkor igyál egy kortyot, és egy félóra múlva vacsorázhatunk. Na, Anna?

     Anna lapozgatta a Lorca kötetet.

  - Nem, most tényleg nem fogom elmondani, ideges, izgulós vagyok különben is, vagy inkább lámpalázra hajlamos. Majd egyszer talán! Még akkor is, ha nem vesznek fel a főiskolára. Megígérem! De itt van a vers. Tessék Barna. Egyébként ez a fordítás van meg nekem is.  Lorca cigányrománcai közül való. Ha kedved van, olvasd el! - A fekete bú románca, ez lenne az… - odaadta Barna kezébe a könyvet, kinyitva a versnél.

  - Nem zavar benneteket, ha most tényleg elolvasom? - kérdezte tőlük Barna.

   - Nem, dehogy! – mondták egyszerre. Addig ők halkan beszélgettek, koccintottak, de csak kortyolgattak.

    Barna miután elolvasta a verset, becsukta a könyvet.

 - Ennek fantasztikus hangulata van. Igazi szürreális vers, nagyon nehéz lehet úgy mondani, hogy ne legyen túljátszott, főleg a párbeszédei miatt. Tulajdonképpen ez olyan, mint egy monológ.  Nem akarlak megbántani, de azon gondolkodtam, hogy elég érett vagy-e hozzá?

  - Igen, elég érett hozzá! - válaszolta Anna helyett Zoltán – De később még érettebb lesz.

   - Zoltán ne pattogj! – kérte Anna - Igaza van Barnának. Ehhez a vershez azért nem árt egy kis élettapasztalat. De talán most már egy kicsit többet tudok a szerelemről és talán még másképp fogom majd átélni, bizonyos részét esetleg másképp fogom előadni, mint eddig.  Ezt most nem tudom nektek elmagyarázni. Különben a tanárnőm választotta nekem, nem én. Aztán a helybéli színházból egy rendező készített fel rá.

   Zoltán Annára nézett.

 - Rendező? Azt hittem a tanárnőd? Igaz, hogy eddig nem kérdeztem, te pedig erről nem beszéltél.

  - Nem beszéltem, mert versmondásról én nem szeretek beszélni. Előadom, aztán vagy tetszik, vagy nem. Vagy sikerül, vagy nem. De nem is volt rá alkalom, hiszen minden másról beszéltünk, és hát mást csináltunk. De azt hiszem ez nem is fontos. Ha akarod, persze mesélek erről is - szerelmesen nézett Zoltánra.

   Barna ekkor felállt, mosolygott.

 - Gyertek, menjünk vacsorázni, pompás eledelt készítettem nektek, remélem, hogy ízleni fog!

    Zoltán és Anna is felállt, Barna közrefogta őket, átölelte a vállukat.

 - Már most szeretlek benneteket így együtt! Valahogy összeilletek.

   Kimentek az előszobából nyíló, a szobával szemben lévő téglalap alakú konyhába. Meglepően otthonos volt, az asztalon fehér damaszt abrosz, középen kétágú gyertya, fehér tányérokkal, ezüst evőeszközökkel, az alkalomhoz illő poharakkal volt megterítve. Zoltán Annára nézett.

  - Na, milyen a barátom? Fantasztikusan tud tálalni, szervírozni és majd a főztjét kóstold meg!

    Barna közben tálalt:  - A menü:  Csülök pékné módra. Nem tudom ismered-e?

  - Nem ettem még – válaszolta Anna.

  - Az baj, mert nem tudsz viszonyítani – tette hozzá Barna.

  - Nem is akarok - válaszolta Anna - Vagy finom, vagy nem! – koccintottak és enni kezdtek.

  - Barna felülmúltad önmagad. Most jobb, mint bármikor volt! Tudod, Anna azért elárulom, hogy nem először készíti ezt a kaját, de érzéke van a főzéshez, meg persze szíve.

  - Meg egy kis fantázia, Zoltánkám! – válaszolta Barna.

  - Mióta főzöl? – kérdezte Anna.

  - Két éve. Na, nem vagyok háziasszony, azt azért ne képzeld, csak, néha ha kedvem van és főként, ha ilyen szép és értelmes lányokat fogadok… Ne legyél féltékeny Zoltán, de én már csak ilyen vagyok! Megmondom és kimondom őszintén, ha nem a haverom lennél, elcsábítanám tőled ezt a nőt. Nem haragszol, hogy így beszélek rólad, Anna? 

    Anna nevetett – Dehogy haragszom Barna, de te most bókolsz, hízelegsz és bosszantod Zoltánt!

   Barna komoly lett. Zoltánra nézett.

 - Nem, nem bókolok, nem szokásom, igaz Zoltán? Ezt őszintén mondtam, de felejtsük el. Örülök, hogy Zoltán ráakadtál Annára és örülnék, ha megmaradnátok egymásnak. Na, ennyi! Különben tényleg illetek egymáshoz, szép pár vagytok!

   Zoltán hálásan nézett Barnára, majd hozzátette. Kösz barátom az őszinteségedet. Jól esett, amit mondtál. Ígérem, nem rajtam múlik. Hiszen tudod, hogy mennyire szeretem!

  - Hát azért félhetsz barátom, mert a színházi világ kicsit más, mint a szürke kórház. Azt gondolom kicsit szabadosabban élnek a színészek és túl nagy a csábítás lehetősége. Vagy nem így gondolod Anna? De mi lesz, ha nem sikerül a felvételid? – nézett most Annára kíváncsian.

  - Akkor a helyi színházhoz megyek statisztálni, és a következő évben majd ismét megpróbálom a felvételit. Nem elég a tehetség, legalábbis ezt mondják. Szerencse, kapcsolatok és még sok minden kell, hogy valakiből színész vagy színésznő lehessen, úgy gondolom.

  - Miért nem idejössz akkor Pécsre, itt is van színház! – kérdezte Barna - Itt legalább együtt lehetnél Zoltánnal is…

    Ekkor Anna elmesélte, hogy már két éve működik a városukban stúdiószínház, ahol az előadásokban amatőrök és hivatásos színészek együtt játszanak, és ő is tagja ennek a társulatnak. Beszélt a szerepeiről, a táncokról, az előadásokról. Aztán elmesélte a negyven és ötven év közötti vezető rendezővel történt beszélgetéseit, azt sem titkolta, hogy a férfi vonzalmat érzett iránta, amit ő visszautasított. De azt is hozzátette, hogy ennek ellenére lehetőséget kapott további előadásokban is, és ő volt az a rendező, aki segítette a Helikonra szánt vers felkészítésében.

    - Nos, hát róla beszéltem Zoltán. Talán az ő instrukciói is segítettek abban, hogy Keszthelyen aranyérmes lettem. Talán az elmondottak alapján jobban megértetek. Biztos, hogy nehéz lesz nekem ezen a pályán, ha egyáltalán sikerül bejutnom. Hát ezért akarok ott maradni, hátha ott több lehetőséget kapok, és ha nem sikerül a felvételim főiskola nélkül is lehetek színésznő. Arra is gondoltam, ha végképp nem megy, akkor más pályára megyek. Óvónő lennék talán, kicsi gyerekek életét elindítani…

   A két fiú figyelmesen hallgatta Annát. Ez Zoltánnak is új volt.

  - Így már világos! – válaszolta Barna - Hát adja isten, hogy sikerüljön minden, de akkor se keseredj el, ha nem vesznek fel! Persze kitartás kell hozzá! Többször is meg lehet próbálni! Én mindenesetre felajánlom, ha leérettségiztél, ha sikerült a felvételid, ha nem ; az érettségi biztosan sikerül, vendégül látlak benneteket, szervezek egy nagy bulit!

 - Azt már nem Barna!- mondta Zoltán - Azt én rendezem, lent a balatoni nyaralónkban Ligeten. Persze te és Zsuzsa is eljöttök, remélem!

  - Az még jobb! Tényleg jó ötlet! A zenét viszem én a többi a te dolgod lesz, de, ha akarod, főzhetek bográcsban gulyást. Ott az udvarotokon lehet!

  - Na, mit szólsz hozzá kis kedves? - kérdezte Annától Zoltán.

  - De szépen mondtad! - nézett Zoltánra Barna - Te tényleg piszok szerelmes vagy Zoltán, de megértelek. Meg fogsz bukni a vizsgákon, ilyen érzelmi viharok közepette. Félek, nem tudsz szerdán szigorlatozni. Anna utazz haza minél előbb, és csak a vizsgák után jelentkezz! Ha azt akarod, hogy épeszű legyen a barátom! - mindezt kicsit komolyan, de ugyanakkor élcelődve is mondta.

  - Hogy mit szólok hozzá? - válaszolt Anna Zoltán előbbi kérdésére – Elfogadom a meghívást, bár azt sem tudom hová hívtál, homályos sejtelmeim vannak, ahogy hallgatlak benneteket, hogy ünnepelni akartok engem, de egyelőre még nem érettségiztem le, vissza van addig három hét, és előtte még felvételizek. Te pedig ne aggódj Barna! Remélem, Zoltán szeret annyira, hogy erőt vesz magán és, ha elmentem, rajtam kívül foglalkozik a tanulmányaival is. Majd te rugdosod kicsit. Külön megkérlek rá!  Most nem tennél fel egy kis Mahalia  Jacksont? Különben meg nem csak engem kell ünnepelni, hanem a ti sikeres vizsgáitokat is, remélem!

  - Igazad van Anna! Na, megyek, felteszem neked a kért lemezt, hadd halljuk a gyönyörű búgó hangot! Jut eszembe, még Zoltán huszonharmadik szülinapját is ott fogjuk ünnepelni, hiszen június végén van a szülinapja, ha eddig nem árulta volna el neked, akkor most én megmondom - bement a szobába és feltette a kért lemezt.

   - Nem, ezt még nem mondtad - nézett most Zoltánra Anna, azzal megfogta a kezét, és a fülébe súgta: - Szeretlek, még mindig szeretlek!- megcsókolta Zoltánt, aki ezt viszonozta.

    Barna visszajött a konyhába, Anna segíteni akart az asztal lepakolásában, de Barna visszaültette - közben Mahalia Jackson erős, fájdalmas hangja csendült fel, amit élvezettel hallgattak.

 - Nos, még van egy kis desszert is, na, nem nagydolog, fagyi gyümölccsel és nagy adag tejszínhabbal.

   Érezhetően mindhárman felszabadultak lettek. Talán az ital hatására, de Anna is lassan felengedett. Majd hirtelen Barna szólalt meg.

   - Nézd csak meg Zoltán szép kezét Anna, a prof mindig őt dicséri sebészeten, amikor boncolunk. Nagyon jó keze van a prof szerint. Ugye ezzel nem dicsekedtél barátom?

  - Barna, hagyd a hülyeségeidet!

  - Ez nem hülyeség, ezt mondja mindig. Én meg büszke vagyok erre, mint a barátod! Baj?

  - Ne bántsd ezt a szerény fiút Barna!- mondta Anna - Nem szeret róla beszélni, de akkor add ide a szép kezedet, legalább hadd simogassam meg! Barna, nem zavar, ha néha így enyelgünk? Tudom nem is illik...

  - Csak annyiban zavar, hogy nem nekem enyelegsz! Na, egye fene! Jó volt minden?

  - Isteni volt!- Egyszerre mondták Zoltánnal. Anna felállt és egy nagy csókot nyomott Barna arcára. - Finom volt!  Segítek lepakolni, jó?

  - Dehogyis, hagyjuk! Inkább táncoljunk! - tuszkolta őket Barna a szoba felé - Zoltán táncolhatok Annával? Kedvem van hozzá.

     A választ meg sem várta. Feltett egy szép Gigliola Cinqetti számot, Annával táncolni kezdtek. Anna kicsit kínosan érezte magát, Barna magához húzta, és a fülébe súgta: - Kár, hogy nem előbb találkoztam veled, mint Zoltán, de ne is hallgass rám...- azzal odavezette a fotelban ülő Zoltánhoz, aki kicsit rosszallóan nézte barátját, de valószínűleg ismerte. Ismerte a szokásait, felfogta az érzelmeit és nem szólt neki egy szót sem. Majd amikor látták, hogy Barna kókadtan ül a fotelban, Zoltán felállt, kicsit megrázta barátja vállát. 

  - Elköszönnénk, mi is fáradtak vagyunk, lassan haza megyünk - mondta Zoltán.

  - Oké, nem akartok itt aludni? Van hely, a szüleim nincsenek itthon – nézett kissé álmosan Zoltánra, majd Annára.

  - Nem, nem, inkább otthon. Kösz, mindent köszönök. Holnap délután felhívlak.

  - Oké, oké! - mondta kissé fáradtan Barna.

    Anna odament hozzá, megpuszilta, majd hozzátette: - Jó volt nálad vendégnek lenni. Finom volt minden és nagyon örülök, hogy megismerhettelek. És, ha minden igaz, ha előbb nem, lent a Balatonon találkozunk.

   - Én is nagyon örültem. Majd tartom a lelket a fiúban! Te pedig vigyázz magadra!

   Elindultak, Barna lekísérte őket a kapuig, kiengedte őket, majd Zoltán után kiabált, visszahívta. Zoltán lassan visszaballagott. Anna várt rá, a beszélgetés rövid volt. Barna valamit mondott Zoltánnak, majd hátba veregetve útnak eresztette. Zoltán és Anna egymást átölelve elindult az albérleti szobájuk felé a hűvös éjszakában.

   Amikor beléptek a szobába Zoltán megkérdezte Annát: - Tényleg jól érezted magad?

  - Tényleg jól éreztem magam. Nagyon szimpatikus, és úgy látom, tájékozott barátod van, nagyon sármos, intelligens… Örülök, hogy….

  - Igen az. Tetszik neked? Okosabb, tájékozottabb, műveltebb, mint én, meg idősebb is, tapasztaltabb is, én most biztosan nagyon kisfiú lettem a szemedben.

   Anna Zoltán szemében fájó érzést vélt felfedezni. Sok igazság volt abban, amit mondott. Legalábbis Anna érettebb embert ismert meg Barnában, érdekes egyéniség volt számára, de nem gondolt semmi mást róla. Zoltánt szerette úgy, ahogy van. Ránézett, odament hozzá, belenézett a szemébe, szájára egy hosszú, forró csókot nyomott- Azt hiszem beléd most a féltékeny zöldszörnyeteg költözött. Kár! Szeretlek, nagyon szeretlek. Így ahogy vagy, amilyen vagy.

  - Tudod miért hívott vissza, a kissé már ittas állapotban lévő barátom?

  - Nem, nem fontos. Nem rám tartozik.

  - De megmondom: - Azt mondta: „Baromira irigyellek öreg! Csak ennyit akartam mondani és ettől most rossz kedvem van, de erről nem te tehetsz! Megfogtad Barna lelkét Anna, tetszel neki és nekem ez nagyon rossz érzés most. Lehet, hogy rámegy a barátságunk?

  - Zoltán ülj le. Ettől még a barátod. Ne csinálj hülyeséget! Eszembe sincs, hogy kettőtök közé álljak! Na, szépen vagyunk! Őszinte volt hozzád. Ha ez így van, majd kigyógyul. Pontosan tudja, hogy nálam nincs esélye, meg különben is én nem vagyok olyan, ezt ő pontosan tudja, de szeret és becsül téged. Őszinte volt, örülj neki!  Nem játszunk „Jules és Jim” - et, ha ismered a filmet.

  - Ismerem. Ettől féltem, mert Barna nagyon érzelmes ember, csak jól takargatja.

  - Becsületes és a barátod. Majd elmúlik nála és jó barátok maradunk, mint most is.

  - A szerelem sokszor nem ismer barátságot...

  - Zoltán én holnap elutazom. Ha ettől szenvedni akarsz, ahelyett, hogy nyugodtan, lefeküdnél, hát üldögélj itt és szenvedj. Én többet nem tudok ezzel foglalkozni, értelme sincs. Megyek zuhanyozni. Gyere inkább te is velem!

   Zoltán ettől jobb kedvre derült. Levetkőzött és együtt mentek a zuhany alá, ahol vad csókolózásba kezdtek. Másnap, mire Anna felébredt már gőzölgött az asztalon a tea, mellette volt a kenyér, felvágott, paradicsom, paprika. Zoltán félmeztelenül kávéját kortyolgatta a csendben. Anna felült az ágyban, megborzolta kócos haját, Zoltánra nézett.

  - Jó reggelt! Bocsánat, hogy így elaludtam - felkelt, gyorsan magára kapta a kölcsön kapott inget, majd kiment a fürdőszobába, ahol rendbe hozta magát, felfrissült és vidáman leült Zoltán mellé, reggelizni kezdett.

   Zoltán nem szólt semmit, nézte Annát, kicsit hátradőlt a széken, és csak annyit mondott - Hiányozni fogsz, hiányozni fognak ezek a reggelek, hiányozni fog a tested, a hangod - ránézett az órára - tíz óra.   Két óra múlva már elillansz! Jaj, de pocsék érzés!

   Anna jóízűen evett, megitta a teáját, majd ezt hallva, letette a bögréjét, Zoltánra nézett.

  - Nekem legalább úgy fogsz hiányozni, mint ahogy te ezt az előbb elmondtad, de nem sírunk, jó? Amíg nem találkozunk, leveleket írunk, és arra gondolunk milyen jó lesz majd újra együtt lennünk!

  - Kicsit megvigasztaltál, kis kedves! Én elpakolok, te meg öltözz, aztán kikísérlek a buszhoz, jó? - Anna összepakolt, felvette nadrágját, pólóját, saruját, Zoltán is átöltözött, majd Anna még egy pillantást vetett élete első szerelmi életének színhelyére, agyával lefényképezte. Útközben keveset beszéltek, mindkettőjükre rátelepedett az elválás gondolata, szomorúsága. A jegyet még előző nap megvették, a busz már bent állt. Úgy ölelték egymást, mintha örökre elválnának. Anna kicsit eltolta magától Zoltánt, könnyedén végig simított az arcán, majd ennyit mondott.

  - Ünnep volt veled lenni! Csinálj nekem sok ilyen ünnepet! Szeretlek, és most megyek, fordulj meg és indulj, nem akarok integetni, nem akarok hosszan búcsúzni, hidd el így lesz jó!

    Zoltán nagyon elérzékenyült, szívesen mondott volna ő is valami szép útravalót, de megértette kérését, elengedte, megfordult és indult hazafelé. Lassan a busz motorja is berregni kezdett és Annát visszavitte a hétköznapjaiba.