Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 10 - 11.fejezet

 

10

 

     Az elkövetkezendő időszakban komolyan készült az érettségire, a kidolgozott tételeket átvette, gyakorolta a verseket, készült egyben a felvételire is, ami rohamosan közeledett. Azért minden nap megengedett magának egy-két óra szabad programot. Felkereste az idősebbik fiú unokatestvérét, akinek elmesélte szerelmi történetét. Unokatestvére is mesélt neki az új szerelméről, érzéseiről. Anna pedig Zoltán esetleges látogatását emlegette. Sándor pedig rögtön felajánlotta barátnője üresen álló lakását ezekre az alkalmakra. De azért hozzátette.

  - Remélem rendes fiú, mert féltelek. A srácok nagyobb része csak kihasználja a lányokat. Te pedig eléggé jóhiszemű lány vagy és nem szeretném, ha átvernének. Legalább olyan szerelmes természetű vagy, mint én, jól ismerlek. Ne veszítsd el teljesen a fejed!

    Anna megnyugtatta, hogy nem így ismeri a fiút.  Boldog volt, hogy megoldódott a Zoltánnal való találkozás lehetősége. Amikor hazament azonnal megírta a jó hírt. Szinte kétnaponta jöttek-mentek a levelek. Zoltánnak sikerült a szigorlata, ráadásul ötösre vizsgázott. Anna vele együtt örült és büszke volt rá. 

      A felvételi vizsgára már az előző este felutazott Pestre, az ott lakó rokonánál szállt meg. Pihent akart lenni. Korán felébredt, felöltözött. Szemét kicsit kifestette, elköszönt Piroska nénjétől és izgalommal utazott busszal, villamossal a Rákóczi útról nyíló Uránia mozi melletti épületbe. Leszállt a hetes buszról. Felnézett a bejárati ajtón lévő feliratra: Színház - és Filmművészeti Főiskola. Fotók voltak az ajtó melletti üvegkirakatokban, végzős vagy harmadéves főiskolai előadások képeit és azok szereplőinek nevét lehetett látni. Kinyitotta az ajtót, egy pici előtér volt előtte, ahonnan lépcső vezetett az emeletre, ahová behívója szólt. Már legalább harminc fiú és lány ült vegyesen az egyik teremben. Ki izgatottan beszélt, ki csak magában üldögélt, Anna is leült egy üres helyre. Kérdezgették egymást. Időnként bekukkantott egy már főiskolás fiú és biztatta őket, hogy nyugi csak semmi pánik. Mindenkinek minden menni fog. - Na, persze! -gondolták mindannyian - Neked már könnyű ! – Aztán a terembe lépett egy alacsony sötét, sima hajú, egyszerű, festetlen arcú hölgy, a tanulmányi titkár, és elmondta a felvételi sorrendjét, aztán mindenki izgatottan várta, hogy mikor kerül rá a sor. Anna szóba elegyedett egy lánnyal, aki Szlovákiából jött, mint megtudta. De nem tudott figyelni senkire és semmire. Aztán egyszer csak meghallotta a nevét. Belépett egy ajtón, egy színpadon találta magát. Kis nézőtért látott maga előtt. Négyen ültek a nézőtéren, különböző helyeken.  Oldalt egy zongora állt, a színpad előtt egy kis asztal, az asztalon egy kancsóban víz, poharak.

   Anna maga elé nézett, érezte, hogy lassan megnyugszik. Két verset mondott el, majd a monológot kérték tőle. Amikor befejezte és meghallotta: - „Köszönjük, elmehet!” - nagy kő esett le a szívéről. Úgy érezte sikerült. Ha nem jut tovább, akkor is jó volt. Szerencsére legyőzte lámpalázát és ettől teljesen felszabadult lett. Amikor kiért az előadóteremből, két főiskolás fiú, akik éppen nagy beszélgetésben voltak két másik lánnyal, kíváncsian feléje fordultak és izgatottan kérdezték: - „Na hogy sikerült?  Biztosan jó voltál!  Te egy drámai alkat vagy, ahogy így elnézünk, biztosan felvesznek! ” – ő pedig zavartan bólogatott, válaszolgatott kérdéseikre. Aztán leült az egyik üres székre. Mindenki izgatottan várta az eredményhirdetést. Majd mikor már az utolsó felvételiző is kijött és eltelt egy jó félóra, megjelent az ajtóban a tanulmányi titkár.  Feszült lett a levegő.

   - Akkor kedves lányok és fiuk most felolvasom azok nevét, akik az első rostavizsgán túljutottak. Az értesítést a következő rostavizsga időpontjáról majd levélben megkapják. Mint tudják három vizsgán kell túljutni ahhoz, hogy valakit a főiskolára felvegyenek.  Azért a többiek, akik nem jutottak tovább, ne keseredjenek el, próbálkozhatnak jövőre is! - mondta kedvesen és mosolyogva.

    A harminc főből három nevet olvastak fel egy fiú és két lány nevét, köztük Annáét utoljára. Anna szíve hevesen kezdett dobogni, hirtelen nem volt kivel megosztani örömét, egy mellette ülő fiút, azt sem tudta kicsoda, átölelt és puszit nyomott az arcára, majd, mint akit puskával lőttek elindult kifelé az épületből. Nagyot szippantott a levegőből, hirtelen csak sétálgatni kezdett az utcán, szinte semmi nem jutott eszébe. Ránézett az órájára, a vonatindulásig még volt egy jó órája. Mivel korábban végzett a kora délutáni vonattal már hazamehetett. Eszébe jutott Zoltán. Gondolt egyet, befordult a sarki postára és feldobott számára egy táviratot: - „Az első rostám sikerült! Továbbjutottam! Szeretlek! Anna „

      Aztán hazafelé a vonaton gondolkodni kezdett. Tudta, hogy örülhet az eredményének, de egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik rostán túl jut. Jól ismerte magát. Arra gondolt, ha nagyon izgul, sokat ront majd vele. Vagy esetleg, aki osztályt indít, annak nem az ő típusa kell. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az agyában. Tudatában volt, hogy legalább ezerötszáz-kétezer a jelentkezők száma és elég nehéz bekerülni. Azért egy kicsit bizakodott. Otthon is örömmel újságolta a hírt.

    Másnap kapott egy táviratot Zoltántól: - „Örülök, gratulálok és szeretlek! Szombaton felkereslek, harangozd be szüleidnek, és oldd meg a találkozásunkat! Kérlek! Látni akarlak! Zoltán. „

    Anna nagyon örült a táviratnak. Csak a szüleinek való beharangozás esett nehezére, tudta, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de, azt is tudta, ha tiltakoznának, akkor is várja Zoltánt. Aztán ismét a nővére segítségével sikerült a szüleit is meggyőzni, akik tudomásul vették, hogy lányuk szerelmes és időnként már önálló életet szeretne élni.

  Annának már nehezére esett a tanulás, a következő hét közepén volt a szóbeli érettségije, de most inkább Zoltán érkezésével és a felvételivel volt tele a lelke.

   Szombaton a délutáni három órás vonattal érkezett Zoltán. Anna várta az állomáson.  Nagy örömmel ment Zoltán elé, aki szorosan átölelte, majd hosszan megcsókolta.

  - De jó, hogy újra látlak! Kezét bele tette Zoltán kezébe, és magával húzta sietve a kijárathoz. Ott állt unokatestvére, aki akkor már végzett testnevelő tanár volt, aki a szobakulcsot adta és látni akarta Anna barátját.

  - Bemutatlak benneteket egymásnak - a fiuk kezet fogtak, majd együtt elindultak a lakáshoz, ahol Anna együtt lehetett Zoltánnal. Zoltán és Sándor beszélgettek, Anna csendesen hallgatva ment mellettük. Nem akarta zavarni őket - Hadd, ismerkedjenek - gondolta. A lakás nem volt messze az állomástól, egy kis hídon átmentek, majd egy szűk családi házas utcába fordultak.  Egy eléggé kopott, régen tatarozott kis családi házba léptek be.

  - Hát ez lenne az – mondta ekkor Sándor - Egy nagyszoba, egy kis szoba, kis fürdőszoba és egy pici konyha.  Nincs még felújítva a lakás, de talán megfelel. Gyere Zoltán, mutatok valamit - és bevitte a másik szobába, addig Anna Zoltán holmiját pakolgatta és körülnézett a konyhában. Hallotta, hogy valamit halkan magyaráz Sándor Zoltánnak.

    Mikor egyedül maradtak, kölcsönösen várták egymás közeledését.  Levetkőztek, de előtte Anna felugrott a heverőről és behúzta a sötétítő függönyöket, hogy legalább félhomály legyen, mivel élesen betűzött a szobába a Nap.  - Így jobb, nem?  – kérdezte Anna

  - Nekem mindegy, nekem te vagy a legjobb!  – válaszolta neki Zoltán.

   Teljes odaadással szeretkeztek. Zoltán semmit sem sietett el. Anna most hagyta, hogy Zoltán kényeztesse, becézgesse. Aztán feküdtek egymás mellett szótlanul, csendben, elnyúlva. Majd Anna hozzábújt. Beszélgetni kezdtek, először csak szerelmes mondatokat mondtak egymásnak, beszéltek az érzelmeikről, egymás hiányáról és végtelen öröm töltötte el őket, úgy érezték, örökre szeretni fogják egymást.

    Aztán Anna készített vacsorát, már amennyire ez annak volt nevezhető. De nekik most ez megfelelt. A hűtőszekrényben meglepetésükre jóformán minden volt, ami két embernek egy délutánra és egy reggelre kell.  – Látod, milyen rendes unokabátyám van? Feltöltötte nekünk a hűtőt! Mert itt nem lakik senki, tudod? - nézett most Anna Zoltánra.

  - Tudom, mert megírtad, de Sándor is elmondta. Nagyon szerethet, mert nagyon félt téged, kaptam egy kis útravalót tőle.

  - Ne mondd! De nem volt bántó?

  - Nem, nem.  Teljesen megértem. Végül is engem nem ismer és félt téged. Ha nekem lenne egy ilyen szeretett unokahúgom, biztosan én is ezt tenném.

   Anna szalonnás, kolbászos tojásrántottát készített, savanyú paprikát tálalt hozzá és vörös bort ittak utána. Anna közben elmondta, hogy másnap mi a program, szabadkozott, hogy muszáj bemutatnia a szüleinek és nővérének, de Zoltán ezen nem akadt fenn.

   - Sajnos, muszáj vasárnap este visszamennem, mivel hétfőn lesz az utolsó vizsgám! Aztán megyek le a Balatonhoz, hogy előkészítsek a nyárra mindent.

  - Zoltánkám, te nagyon okos fiú vagy. Szinte mindenből ötösre vizsgáztál! Büszke vagyok rád!  Azért ezt nem néztem ki belőled!

  - Persze, azt gondolod, hogy én vagyok a hülye kisfiú, meg talán szakbarbár, ugye? 

  -  Kezded? Nekem te férfi vagy!  Olyan férfi, akire vágyakozom, akit szeretek, akit tisztelek… akire szeretnék felnézni…

   - Ezt komolyan mondod? Akkor nem az emancipált kékharisnyákhoz tartozol művésznőm, ha fel akarsz rám nézni - mondta kicsit kuncogva Zoltán.

  - Nem vagyok művésznő, és ne gúnyolódj! Attól, hogy az első rostán átjutottam, még nem biztos, hogy fel is vettek. Sőt!

  - De azért örülsz, nem?

  - Igen örülök, de már tele vagyok kétségekkel. Mi lesz, ha még sem sikerül?

  - Gyere ide, ülj az ölembe. Nem gúnyolódom, nem annak szántam. Ne sanyargasd magad. Ha nem sikerül bejutnod, én akkor is szeretni foglak, és én akkor is…- elhallgatott. Annára nézett, aki visszanézett rá, csókolózni kezdtek. - Szóval én akkor is veled szeretném élni az életem, persze majd, ha te is akarod! Én ezt végig gondoltam most, hogy nem voltál velem. Csak éppen szeretném az egyetemet előbb elvégezni. Bevallom, talán jobban örülnék, ha nem vennének fel a főiskolára. Most ne sértődj meg, de nagyon félek, hogy akkor el foglak veszíteni, sőt biztos vagyok benne.

  - Nahát, ez szép! Én itt örülök, Te meg! Aztán mihez kezdenék?

  - Mondjuk, lehetnél óvónő, ahogy már ezt említetted! Az két év különben is és addigra én is végzek.

   - És, ha nem? Ha mégis csak ezen a pályán maradok? Talán elhagysz, vagy örökké féltékenykedni fogsz?  Hát nem bízol bennem, Zoltán?

  - Dehogynem, csak féltelek.  Nem hagylak el, én nem! De tudom, hogy a színházi világ… Azért szeretsz még, hogy ilyeneket mondok neked?

  - Jó lenne azért, ha nem ilyen szöveggel kínoznál a jövőben. Ezek szerint jobb is, hogy nem voltál velem a felvételin, mert még előbb-utóbb örülni sem tudtál volna velem!

  - Ha ott lettem volna veled, biztosan örültem volna, ne gondold, hogy gátolni akarlak bármiben is, csak az érzéseimet próbálom neked elmondani őszintén. Hát ez van. Az ember sok mindent nem szerethet, de vannak dolgok, amiket meg kell beszélni, el kell fogadni a szeretett embert olyannak amilyen… 

  - Te, Zoltán csak nem úgy vagy velem, hogy engem így kell elfogadni… Mi történt veled? Megőrültél? Te nem szereted bennem, hogy színésznő akarok lenni, ha jól értem.

  - De nem egészen így gondoltam! Különben is, ha az akarsz lenni, akkor az leszel, ha nem, akkor nem az leszel. Én egy asszonyt akarok majd magam mellett tudni, akit szerethetek, és ő is szeret engem. Ennyi. Azt hiszem, most én vagyok a hülye, és én bonyolódok itt bele olyan dolgokba, ami még sehol nincs. Hagyjuk! Inkább azt mondd, mit csináljunk?

   - Kicsit elvetted a kedvemet, de majd talán visszaadod! Szerencséd, hogy szerelmes vagyok, mégpedig bevallom, nagyon! Ha kedved van, sétáljunk egyet, megmutatom a színházat. Tudom, nem szereted, de muszáj a gondolattal megbarátkoznod. Sétálhatunk itt a színház parkban, vagy felmehetünk a park vendéglőbe, ott van zene, tánc, iszunk valamit, zenét hallgatunk.

   -     Nagyon jó. Ha lehet, inkább ez utóbbit választanám.

    Anna és Zoltán elindultak a város Szabadság parkjának nevezett szórakozóhelyére, ahol kint ülhettek a fák alatt, és élő zenét hallgathattak. Szombat lévén elég sokan voltak, de azért jutott hely nekik. Anna észrevette barátnőjét, aki egy eldugottabb helyen ült barátjával, egy nős állatorvossal. Edit, a barátnő épp a napokban mesélt titkos viszonyáról és a férfiról, aki a város melletti egyik faluban lakik, ott állatorvos, és állítólag rossz a házassága. A férfi már rég üldözte Editet szerelmével, tetszett neki az alacsony, töltött galambra emlékeztető fiatal lány.  Edit összeismerkedett vele és kialakult a titkos szerelmi kapcsolatuk. Barátnője Pécsre készült, orvos akart lenni.

    Anna leült Zoltánnal egy asztalhoz, majd Zoltántól kérdezte meg: - Nézd csak ott a fák mellett azt a párt! Látod azt a fiatal lányt és a negyvenes kissé kopaszodó férfit? – Zoltán szemével követte Anna mozdulatait – Akik most fogják egymás kezét, és láthatóan egymással vannak elfoglalva, szőke és rövid hajú a lány. – Igen, látom - válaszolta Zoltán, és ekkor Anna folytatta: – Nos, ő az én barátnőm. Azon gondolkodtam, hogy átüljünk-e hozzájuk ?  – ekkor röviden elmesélte Edit és a férfi történetét.

  - Hát nem is tudom. Az a gyanúm, hogy nem hiányzik a társaságunk nekik, de megvallva az igazat én is szívesebben lennék most csak veled - megfogta Anna kezét, és azt mondta: - Üldögéljünk, beszélgessünk, táncoljunk. Nem baj?

   Anna nem bánta, még örült is Zoltán döntésének. Anna az egyetemi vizsgákról kérdezgette, tanulmányairól, az orvosi hivatásról, munkáról beszélgettek, arról, hogyan jutott arra a döntésre Zoltán, hogy orvos szeretne lenni és azon belül is, ha sikerül miért akar éppen sebészetre szakosodni. Zoltán elmesélte, hogy apja belgyógyász, körzeti orvos, édesanyja abbahagyta énekesi pályáját, persze hangszál problémái is voltak, de testvérével együtt nyugodt gyermekkort tudhatnak maguk mögött, mivel anyjuk csak a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkozott. A szüleiről szeretettel beszélt. Elmondta, hogy nyarait gyakran töltötték testvérével falun, édesapja szüleinél.  Mesélt az ott átélt kalandos gyermekéveikről, arról, hogy szüleinek van egy kis nyaralója Fonyódligeten, a parthoz közel. Még édesanyja szülei szerezték, akik már nem élnek. Elmondta, hogy itt fogja megrendezni a tervezett nyári bulit, ahová Barnát, annak barátnőjét és még két-három ismerősét, és öccsét hívja meg. Anna hallgatta, néha kérdezősködött, amire Zoltán válaszolt. Ha valami kellemes, lassú zene volt, Zoltán táncolni vitte. Szerette magához ölelni, Anna pedig boldogan simult hozzá. Éjfél felé visszasétáltak a lakásba.  Zoltán vetkőzött, már teljesen meztelen volt. Anna is hasonlóképpen tett, már nem zavarta őket a világosság, nem zavarta őket egymás meztelensége, szerették és elfogadták egymást. Kintről kevés fény szűrődött be. Csak egymás sziluettjét láthatták. Szeretkezéseik vég nélkülinek tűntek számukra.

     Másnap délelőtt először elmentek a nővéréhez, majd utána a szüleihez sétáltak el ebédre.  Zoltánt udvariasan fogadták, anyja körbe ajnározta a kosztjával. Látta, hogy tetszik nekik a fiú. Kicsit örült, és abban bízott, talán így nem neheztelnek ezért a kapcsolatáért. Zoltán udvarias volt, kedves és beszédes.  Majd, miután kávét ittak, elköszöntek a szülőktől és elindultak a lakásuk felé, mivel Zoltánnak vissza kellett utaznia ismét Pécsre.

   - Igazán kedves szüleid vannak! Nem is dobtak ki! - cukkolta Annát útközben Zoltán. 

  - Reméltem, hogy tetszel majd nekik, de megsúgom a nővérem is megkedvelt. De kérdeznék valamit. Ha megyek hozzád a Balatonra, elhívhatom Editet a barátjával? Nem zavarna? Meg esetleg az unokatestvéreimet, ha eljönnének a barátnőikkel.

   Zoltán megállt, Annára nézett: - Azt hozol, akit akarsz, csak olyant ne, aki elszerethet tőlem. Csak szólj előre, mert akkor úgy készülünk kajával, meg esetleg egy-két sátorral. Jó?

  - Tényleg, meg akartam kérdezni, Barnával megbékéltél? Már nem vagy féltékeny? Nem haragszol rá?

  - Látod el is felejtettem átadni, hogy kézcsókjait küldi - hirtelen Anna elé állt, szemébe nézett és megkérdezte: - Éreztél valami vonzalmat Barna iránt?

  - Nahát, Zoltán! - fordult egyet Anna és idegesen tovább indult - Ha tudom, hogy erre megint ilyen kérdést teszel fel, szóba sem hozom a dolgot. Nem éreztem semmiféle vonzalmat. Jó fej és kész. De biztosan tudnám szeretni, ha éppen úgy alakult volna, biztosan! - aztán mérgesen Zoltán felé fordult - Téged szeretlek, érted? Téged! 

   Zoltán láthatóan megnyugodott, de Anna érezte, hogy még mindig félti őt a barátjától.

  - Nem válaszoltál a kérdésemre, Zoltán!

  - Ami igaz, volt egy kis vitám vele, kicsit össze is vesztünk, de nem érdekes. Erről nem akarok beszélni. Barátok vagyunk továbbra is.  Nem haragszom rá, akkor sem haragudtam, csak éppen… Anna ne, ne beszéljünk erről. Zárjuk le.

  - Én nem is akartam erről beszélni, csak megkérdeztem, hogy minden rendben van-e köztetek.

    Megérkeztek a lakásba, Anna kevés kis motyóját bele tette csíkos szütyőjébe, Zoltán is elpakolt a táskájába. Megsimogatták, csókolgatták egymást, búcsúztak megint. Aztán Zoltán felállt, megfogta a táskáját és Anna kezét: - Gyere kis kedves, menjünk! - Anna kulcsra zárta az ajtót és elkísérte Zoltánt a vasútállomásra.

  - Azért jobb volt téged várni, mint most búcsúzni - súgta Zoltán fülébe, aki hosszan nézte Anna arcát, megcsókolta a szemét, arcát, száját: - Jó volt veled megint, viszem az illatod és várni foglak! Tudom, nem szeretsz búcsúzni, lassan én sem. Menj! Szeretlek. Felszállt a vonatra, Anna elindult barátnőjéhez, hogy egy jót beszélgessen vele, aki nagyon közel lakott az állomáshoz.

   Zoltán leült a kupé ablak melletti ülésére. Bámult kifelé az ablakon, nézte a piros muskátlikkal díszített állomást, a felszálló embereket. A vonat lassan elindult. Szemét behunyta, Annára gondolt, lassan megnyugodott. Aztán elővette táskájából jegyzetét és olvasni kezdett. Egy vizsgája még hátra volt.

 

11

( 1987)

    Anna másnap reggel, miután megérkeztek apja temetéséről, és átélte volt férje kellemetlen jelenetét, későn ébredt, gyerekei már iskolában voltak. Nagyot nyújtózkodott.

   A lehúzott reluxán keresztül kevés fény szűrődött be a szobába. - Jó ég!  De sokáig aludtam! – gondolta, majd felkelt, kiment a fürdőszobába, rendbe hozta magát. Visszafelé jövet benézett a gyerekek szobáiba. Megállapította, hogy nem dobáltak semmit szét, mindenütt rendben volt a holmijuk, a konyhaasztalon egy terítéket talált, mellette egy cetlit: - „Jó étvágyat és jó reggelt, puszi: Dóra, Zsolt. (Ne feledkezz meg, holnap délután hatkor szülői!) Elmosolyodott. Jókedvűen rendbe tette szobáját, bekapcsolta a rádiót, meghallgatta reggelizés közben a híreket. Eszébe jutott apja temetése, a halála körülményei, magányos édesanyját látta maga előtt. Folytak a könnyei, majd nagyot sóhajtott. Aztán tette a dolgát, hiszen tudta az élet megy tovább. Leszaladt a közértbe, vacsorát vásárolt, betette a hűtőbe és kicsit előbb indult a munkahelyére, hogy találkozhasson egy-két délelőttös kollégájával. A tantestület nagy részét hasonló korú nők, és egy-két férfi népesítette be. Amikor Anna itt kapott állást, abban az időben nevezték ki az új igazgatót, aki eltökélte, hogy frissíteni fog. Fiatal, aktív, hivatását szerető, újításra is képes pedagógusokkal veszi körbe magát. Bízott benne, hogy elképzeléseit velük könnyebben megvalósíthatja, hiszen még ő is csak a negyvenet lépte át. Elképelése sikeres volt. Valami véletlen folytán egy jó mag alakult ki, csupa értelmes, nem kimondottan szakbarbár pedagógussal, akik tele voltak vitalitással, minden újítási ötletet pozitívan fogadtak és szerették a hivatásukat, a gyermekfelügyelői, valamint gazdasági területen dolgozó gárdával együtt. Anna szeretett ebben az intézetben dolgozni.

   Anna belépett az 1903-ban épült, régi patinás épületbe. Felment az előtér lépcsőjén, beköszönt a portásnak, majd belépett a folyosóra, és megcsapta az „iskolaszag, a gyermekszag ”. Ő csak így hívta. Jobbra nyílt a földszinti folyosóról a tanári, éppen szünet volt. Ott talált néhány kollégát, akik mindjárt odaléptek hozzá és tudva, hogy Anna temetésen volt, részvétüket nyilvánították. Mindenki mondott valami vigasztaló szót. Leültek és beszélgettek. Ő ebben a tanévben a nyolcadik osztály nevelőtanára volt. Az osztályfőnökkel pár szót váltottak most a házi feladatról, a gyerekek hangulatáról, a napi viselkedéseikről, és az adott problémáról.   Ezeket a megbeszéléseket fontosnak tartotta, mert így igazította a gyerekek délutánját a délelőtti foglalkozásokhoz.

   Anna csoportjában tíz lány volt, ezek közül egy folyamatosan szökött, illetve hébe-hóba megérkezett, de nem sok remény volt rá, hogy hosszú ideig marad, mivel tizenkét éves cigánylányról volt szó, aki iskolakerülése miatt csak nemrégen került állami gondozásba.  De az anya elmondása szerint az ő törvényeik szerint asszonnyá érett a lánya és kell neki a férfi.  Az, hogy esetleg tizennégy-tizenöt éves korában szülni fog, szinte természetes volt számukra. Anna hiába érvelt azzal, hogy muszáj alkalmazkodni a magyar törvényekhez, hiába említette a tankötelezettséget, az esetleges szülői büntetéseket, pereket, ha részt vesz lánya bujtatásában. Érezte, hogy falra hányt borsó az egész. De azért elmondta, amit el kellett mondania.

    Anna felment az első emeletre a sarokban lévő osztályterembe, ahonnan akkor lépett ki az osztályfőnök, aki azonnal cigarettára gyújtott. Átadta Annának a csoportot, a gyerekek hangos köszönéssel üdvözölték, pakolgatták a dolgaikat, és készülődtek az ebédhez való gyülekezésre.

  - Na, ez jó fárasztó nap volt! - mondta elmenőben a kolléganő - Látszik, hogy hétfő van. Ilyenkor teljesen felbolydultak a vasárnap után, alig lehet velük valamit kezdeni. Sietek haza, ma nem ebédelek, kitartást neked is a délutánhoz, Szia.

  - Szia. Kösz, meglesz. - válaszolta Anna és bement az osztályterembe. Az egyik kislány odament Annához puszit nyomott az arcára. Anna megsimogatta a haját, pár jó szót mondott neki, majd kérte a többieket is, hogy kicsit üljenek le, ha már összepakoltak. Röviden elmondta a délutáni programot, a levegőzést, a beszélgetést, a tanulási időt, majd játékot, szabadfoglalkozást. Csak utána küldte őket, kezet mosni és sorakozni.  Ez mindig így történt.  Ebéd után Anna kivitte őket az udvarra, vagy egy sétára, attól függően, hogy a csoportnak mihez volt kedve az egy órai időtartamra rendelkezésre álló időben. Amikor már jó idő volt, az udvaron zsinórlabdázhattak, vagy ping-pongozhattak, néha Anna is beállt és lejátszott egy meccset valamelyik gyerekkel. Most sétálni volt kedvük, kirakatokat nézegetni. Tele voltak vágyakkal. Nekik az apró mütyürök is nagy dolgoknak számítottak. Anna osztotta be a zsebpénzüket, így felajánlotta nekik, ha vásárolni szeretnének, kiveszi a kis pénzes kazettát a lenti nagy pénztárból, és mindenki vásárolhat valamit, amire telik, és amihez kedve van. Örömükben újráztak a lányok. Egyik hajcsatra vágyott, a másik colát akart venni, a harmadik cukorkát, a negyedik kinézett már magának egy macskás kulcstartót, és így tovább. Anna nem szokott beleszólni vásárlásaikba, csak, ha nagyon, muszáj volt. Hagyta, hogy vágyaik, akaratuk beteljesüljön. Hiszen tudta, olyan kevéssel beérik.  A lányok felvették tavaszi dzsekijüket, kinti cipőjüket, együtt lementek a földszintre, majd Anna a tanári szobában lévő szekrényből szintén kivette sárga dzsekijét, nem öltözött gyászba, nem érezte volna jól magát feketében. A gyász a szívében volt.  Szűk sötétkék szoknyában, és egy sárga pamut pulóverben volt. Fülében a megszokott rózsakvarc köves fülbevalóval. Lábára egy kényelmesebb, magas sarkú fekete velúr cipőt húzott. A lányok közül ketten belé karoltak,  a többiek előtte mentek és a Rákóczi útra kanyarodtak, hogy sétáljanak, kirakatokat nézegessenek és vásároljanak egy trafikban vagy valami útba eső kis boltban.

  - Anna néni, hogy milyen jó illata van magának! Milyen kölnit használ? – kérdezte útközben egy szeplős, cserfes kislány.

  - Ajándékba kapott finom parfüm, kicsit drága lenne, ha nekem kellene megvásárolnom. Nina Ricci- nek hívják. Tetszik az illata?

  - Nagyon! - mondták többen is - Anna néniben az a jó, hogy mindig olyan szépen ápolt, mosolygós és illatos - válaszolta egy alacsony, rövid barnahajú lány, akit versmondási versenyekre szokott Anna felkészíteni.

  - Igyekszem ápolt lenni, mert az fontos. Tőletek is elvárom. Na, nézzétek, itt van egy bizsukat, édességet áruló bolt. Menjetek és vásároljatok, én pedig megvárlak benneteket itt kint, úgyis csak annyi pénzzel tudtok gazdálkodni, amennyit kaptatok. Kíváncsi vagyok, hogy boldogultok segítség nélkül.

   Anna megállt a bolt előtt, elég nagy volt a forgalom a kora délutáni időben. Nem szerette túlságosan ezt az utat, a nyüzsgést, de most kénytelen volt itt lecövekelni. A bolt mellett egy könyvesbolt kirakatát nézegette, amikor hirtelen valaki mellé lépett és ráköszönt.

  - Jól látlak? Te vagy az Anna? A Zana Anna ?

  - Anna megfordult, felismerte a hangot. Ránézett a kérdezősködő férfira.

  - Barna. Szabó Barna! Hát te? Megismertél? Ezer éve nem láttalak! Nahát, ezt a meglepetést! - Anna egy jóképű férfit látott maga előtt, az egykori szerelmének, Zoltánnak a barátját, aki alig változott valamit. Kis szarkalábak voltak a szeme körül, a halántéka táján a haja őszült, de ugyanolyan sűrű barna haja volt, és ugyanaz a meleg barna szempár nézett rá, mint húsz évvel ezelőtt.  Csak éppen jó negyvenes férfi lett belőle.

  - Had öleljelek meg Anna! Ezt a véletlent! Nem igaz! Hadd nézzelek meg jól! Szép vagy még most is. Kicsit asszonyosabb, mondhatnám úgyis, hogy érett nő lettél.  Mit csinálsz itt, nem lenne kedved... Éppen ide a könyvesboltba indultam, egy könyvet akarok vásárolni. És akkor nézem ezt a nőt a kirakat előtt, mondom magamnak, no, milyen jó nő, meg kellene vele ismerkednem, aztán akkor látom, hogy hiszen már ismerem!

   Anna elnevette magát - Barna, te semmit sem változtál! A humorod a régi. Most éppen dolgozom, na, nem strichelek itt az utcán, hanem gyerekekkel vagyok, nevelőtanár lettem. Itt van nem messze az otthon, ahol dolgozom.  A gyerekek éppen vásárolnak a délutáni sétaidőben, itt a mellettünk lévő boltban.  És veled mi van?

  - Hát azért kellene valahol leülni és beszélgetni. Persze ha kedved van! Hogy ennyi év után, ha már így összefutottunk, legalább néhány emberi szót váltsunk.

   Közben kijöttek a lányok, odamentek Annához és mindegyik mutatta volna, hogy mit vásárolt, aztán észrevették az idegen férfit, akkor kicsit félrevonultak, várták, hogy Anna mit fog mondani.

  - Gyerekek egy pillanat, egy régi ismerősömmel megbeszélek valamit, majd utána  megnézek mindent. Addig nézegessétek a mesekönyveket itt a kirakatban! – Barnához fordult, aki ez alatt Annát nézegette és a múlton járt az esze.

  - Nem is tudod mennyire, örülök Barna, hogy a sors így összehozott veled. De ma nem érek rá. Odaadom a telefonszámomat, hívj fel, este hét után általában otthon vagyok és megbeszélünk valamit - Barna felírta Anna otthoni telefonszámát, majd megkérdezte: - És a neved, gondolom, hogy férjnél vagy.

  - A nevem ugyanaz, ami volt.  Zana Anna. Visszavettem a lánykori nevemet, mert közben elváltam.

  - Én is odaadom az én telefonszámomat. Annyit röviden, hogy végül is kardiológus lettem és kórházban dolgozom, nős vagyok… illetve… egy kislányom van. És Te? Azon kívül, hogy elváltál, gyerekeid vannak? Csak röviden mondd, de kíváncsi vagyok, semmit nem tudok rólad, bár ezt azt hallottam, de én a realitások embere vagyok és voltam is mindig, a szóbeszéd nem érdekelt soha.

  - Férjhez mentem, nemrég váltam, amint mondtam, külön költöztünk, két nagy gyerekem van, egy fiú, egy lány, gimnazisták. Hát ennyi. És most csókollak! Nagyon örültem, hogy találkoztunk! Ne haragudj, de muszáj a lányokkal foglalkoznom!

  - Hát még én mennyire örülök!  Feltétlenül hívlak, szervusz. – Barna csak állt és nézte a gyerekkel foglalkozó Annát, majd bement a könyvesboltba.

   Anna alig tért magához, most kezdte érezni, hogy feltört a múlt. Eszébe jutott a Barnánál töltött első este, a nyári balatoni ünnepség, Zoltán. Aztán hirtelen valami sajgást érzett a szíve körül. Azt hitte ez már régen a múlt, amit örökre eltemetett.  Aztán ellepték a gyerekek, velük foglalkozott, így a gondolatai elterelődtek Barnáról és a múltról is. Visszasétáltak az intézetbe. Anna délutáni tanórát tartott, házi feladatokat oldottak meg. Volt, akinek sokat kellett segíteni, a feladathoz külön magyarázatot kellett adni. Sokszor nem értett egyet a tanmenettel, a számukra kiadott tankönyvek követelményeivel, de ő kis pont volt, neki azt kellett tanítani, amit előírtak. Nehéz volt a gyerekekkel. Különösen a matematika, de az olvasás sem volt valami nagy erősségük.

   Tanulás után a lányok közül a napos felhozta egy kis kosárkában az uzsonnájukat, zsíros kenyér volt retekkel. Kézmosás után szabadfoglalkozást adott a gyerekeknek. Egy részük most megmutatta, hogy mit vásárolt, majd hétköznapi dolgokról beszélgettek. Volt, aki engedélyt kért, hogy egy másik osztályba járó társához mehessen, volt aki elvonult a sarokba és olvasgatott. De olyan is akadt, aki egy kézimunkán dolgozott. Ez a kislány ügyes volt, nagyon szépen tudott hímezni. Minden gyereknek volt hasonló kézimunka darabja, kisebb asztalterítő, mintákkal előre kirajzolva, amit ki kellett varrniuk. Nem mindenki volt ügyes, nem sikerült mindenkinek szépen varrni, de közben lefoglalták magukat és fejlődött kicsit a kézügyességük. A terítőket pedig a farsangi vásárra készítették. Már jó előre el kellett kezdeni a munkát, mert igencsak hosszú idő kellett náluk ahhoz, hogy valami elkészüljön. Minden évben megrendezték számukra a farsangi mulatságot az otthonban. Ilyenkor a gyerekek ötletes jelmezeket készítettek a nevelők, gyermekfelügyelők segítségével, a folyosókon az általuk készített termékekből vásárt rendeztek és a befolyt pénz az osztálykasszába került, amit közös programra fordítottak. Vendégeket is hívtak ilyenkor, másik nevelőotthonokból lányokat, fiukat vegyesen. A mulatságot mindig az étteremben tartották, ahol a zenét az igazgató szolgáltatta, magnóval egy erősítő segítségével. Ilyenkor mindig nagy díszben volt az intézet. Rengeteg lampion, a gyerekek által krepp papírból készült színes díszek lógtak a mennyezeten, a falakon. A konyhai dolgozók is kitettek magukért, hideg-meleg szendvics volt, finom sütemények, egyszer még fánkot is sütöttek. Ezek az ünnepségek nagy eseményt jelentettek a lányoknak, táncolhattak, élvezhették a mulatságot és fiukkal is, megismerkedhettek.

    Anna szerette ezeket a rendezvényeket, maga is mindig nagy lelkesedéssel készülődött a csoportjával együtt.  Színes és összetett volt a munkája. Időnként pszichológusi szerepkörbe is bele kellett bújnia, ha egy-egy nehéz esetű lány került az osztályba, de számára ez kihívás volt. Nem félt tőle.

    Eleinte túl nagy nosztalgiával gondolt a színházi világra, lassan tudta elfogadni, hogy fiatalkori vágyálma nem teljesült be, de idővel  megszerette munkáját és csak nagyon ritkán jutott eszébe egykori álma.

   Ezen a napon, amikor már túl voltak a vacsorán és Annának már csak félóra volt vissza munkaidejéből, felment a lányokkal az emeletre és lassan kiadta mindegyiknek az esti feladatát, az osztályt kellett rendbe hozniuk. Ekkor az egyik kislány odament hozzá és megkérte, hogy üljön ki a folyosóra, mert most szeretnének egyedül rendet rakni.  Kicsit furcsának találta a kérést, de érezte, hogy valami készül, ezt most meg kell tennie és nem kérdezősködött.  Kiült a folyosón lévő piros bőrfotelba. A gyerekek zárt ajtók mögött tették a dolgukat. Időnként egyik lány seprűvel és szemétlapáttal jött ki, a másik felmosó ronggyal ment be. Lázasan dolgoztak. Egy negyedóra múlva kinyílt az ajtó, majd kijött az alacsony barna hajú kislány, akit Anna szokott versmondásból felkészíteni.

  - Anna néni! Most, tessék bejönni! – felállt, ránézett az órájára, látta, hogy negyedóra múlva átveszi a gyerekeket az ügyeletes gyermekfelügyelő, gyorsan indult a terem felé. Halálos csendben, szépen kitakarított osztályteremben ültek a lányok a helyükön. A tanári asztal szélére volt szépen elhelyezve a csoportnapló. Az asztal közepét pedig több színes papírszalvéta borította és három kis tálca helyezkedett el rajtuk. Mellette egy pohárban valami üdítő lehetett. Anna meglepetten sétált az asztalhoz, a lányokra nézett meghatottan és értetlenül. Ekkor a cserfes, szeplős kislány felállt a csoportból és a következőket mondta:

  - Anna néninek tavaszi meglepetés és köszönet a sok munkájáért. Az osztály nevében! Tessék fogyasztani! 

   Anna látta, hogy a kis tálcákon cukorkák, apró csokik, rajzok, mütyürkék találhatók, még narancs és alma is került az egyik tálcára. 

   Hálásan nézett a lányaira, nagyon meghatódott, ilyesmire nem számított. Leült és mindent megkóstolt, végig sétált közöttük, mindegyiknek egy-egy simogatást adott. Majd megkérdezte.

  - Nem akartok egy kis zenét hallgatni? Most, hogy így megleptetek, és már rend van a teremben, Irma néni, aki átvesz majd benneteket, biztosan megengedi, hogy kedvenc lemezeiteket hallgassátok. És köszönöm Nektek! Nagyon meghatódtam!   Legyetek jók!

   Közben megérkezett a váltós gyermekfelügyelő, akinek átadta a csoportot, megmutatta az osztályt, elmesélte a gyerekek meglepetését, őt is megkínálták a maradék cukorkákból, csokiból. Csak ez után indult hazafelé. A földszinten, a  folyosón,  összetalálkozott az otthonvezetővel, Mártával, aki behívta az irodájába.

   - Szia, Annám! – mondta az ötven körüli, nagyon kellemes külsejű, mindig vidám, fiatalos, otthonvezető, akit kedveltek a kollégák. Talán, mert nem éreztette, hogy ő a vezetőjük. Természetesen tudott kérni, irányítani. Közeli baráti stílusával soha senkinek nem jutott eszébe visszaélni. Sőt, mindenki igyekezett a kedvéért saját munkája területén maximálisat nyújtani. Anna azt gondolta erre születni kell, meg persze kell hozzá egy jó adag intelligencia is.

  - Gyere, csüccs! Fogadd őszinte részvétemet. Remélem, az idő majd segít neked is. Én már a régen túl vagyok, sajnos! Hanem, hallod, neked elmondom, ráérsz egy kicsit? Persze kérlek, hogy egyelőre maradjon köztünk. Még nem publikus.

  - Ráérek. A gyerekek már megszokták, hogy én időnként csak késő este vagyok otthon, hála Isten elég nagyok, elég önállóak és talán megbízhatóak – leült a Márta íróasztala melletti székre és hallgatta váratlan előadását.

-  Látod ez fontos. De te jól neveled a saját gyerekeidet is. Na, de hadd meséljek neked!  Képzeld! Behívattak a tanácsba, nem tudtam mire vélni a dolgot! Legnagyobb meglepetésemre felajánlottak nekem egy igazgatói állást egy másik otthonban, amit rendbe kellene tenni az ősztől. De ez nem minden! Az osztályvezető elvtárs ugye rögtön hozzátette, hogy lépjek be a pártba, mert e nélkül nem megy a dolog. No, mondom én neki: - Hát Tatár elvtárs nagyon köszönöm ezt a megtiszteltetést, hogy rám gondoltak, de meg kell gondolnom.  A pártba, bocsásson meg, de én nem lépek be! Nem léphetek be! Apám református tiszteletes volt, paplány vagyok, istenhívő, hogyan gondolták, hogy én párttag leszek? Semmiképpen. Ha csak így megy, akkor már most nemet mondok!  Gondoltam lesz, ami lesz, de tudod, hogy én mennyire nem vagyok kommunista. Erre föl próbált még agitálni, de aztán rájött, hogy komolyan beszéltem. És képzeld! Egy kis hallgatás és gondolkodás után, azt mondta: - Tudja mit Király elvtársnő, megoldjuk! Csak mondjon igent, és én elintézem, hogy maga párttagság nélkül is elnyerje ezt az állást. Tudom, hogy jó munkaerő, magára most azon a helyen nagy szükségünk lesz. Holnapra várom a választ. - Hát ez van most.  Még alszom rá egyet, de lehet, hogy nem utasítom el. Nagy kihívás lenne számomra, és kedvem van hozzá. Mit szólsz hozzá? - nézett jókedvűen Annára.

    Anna meglepetten hallgatta Márta monológját. Majd őszintén válaszolt neki: - Sajnálnám, ha elmennél! Nekem, de még sok dolgozónak nagyon hiányoznál! Hiszen ezt az otthont is részben, sőt nagy részben te tetted rendbe! Ennek ellenére azt mondom, ha úgy érzed, hogy kedved van hozzá, menj! Fiatal vagy még, miért ne? Biztosan én is ezt tenném a te helyedben - közben az órájára nézett, már fél nyolc volt - Nem haragszol? De nagyon elszaladt az idő!   És még egyszer: az állással kapcsolatban a szíved szerint dönts! -  Anna vette a táskáját, felvette dzsekijét és elköszönt Mártától, majd sietős léptekkel indult ki az épületből, hogy minél előbb hazaérjen.

   Gyerekei már megvacsoráztak mire megérkezett. Zsolt egy könyvet olvasott, Dóra éppen szépítgette magát a fürdőszobai tükör előtt. Szép, magas nyúlánk, hosszú derekú lány volt. Szabályos, finom arca, mézbarna hosszú haja és nagyon szép kék szeme volt. A szemét az apjától örökölte. Épp a hosszú haját tekergette ide-oda, amikor Anna benyitott a fürdőszobába, hogy kezet mosson.

  - Hát te mit csinálsz?  - puszit adtak egymásnak. Anna közben megmosta a kezét.

  - Á semmit, csak nézem, hogy így, hogy nézek ki. Nem túl öreges?

  - Mutasd!  Nem, nagyon jól áll neked! Szép vékony, hosszú nyakad van, és ez a frizura azt még jobban kiemeli. Milyen szép a szemed most, hogy így kifestetted a szempillád! Talán mész valahová?

  - Sehova. Csak úgy…

  - Akkor jó. Minden rendben?

  - Igen. Egyél mami! Biztosan fáradt vagy, nem unod?

  - Mit?

  - Hát ezt a munkát!

  - Nem, nem unom, sőt! És ekkor elmesélte az egész napot, az esti meglepetést, közben megvacsorázott, Zsolt is odaállt a konyhaajtóba, ott hallgatta végig anyja munkahelyi beszámolóját.

  - Anya lenne egy kérésem, hétvégén lesz egy buli az egyik osztálytársamnál, engem is meghívtak, vinném a gitáromat is, mehetek?

  - Hétvégén, mikor és hánykor?

  -Szombaton délután öttől éjfélig tervezik, Rákospalotán egy családi házban laknak. A szülinapja lesz…

  - Éjfélig? És, hogy jössz haza?

  - Hát, ott aludnék! …. Persze, ha megengeded!

  - Egy feltétellel, hogy beszélek előtte a szüleivel – nézett rá Anna határozottan.

  - Jaj, anya! Nem bízol bennem?

  - Látod, nem bízik bennünk! - tette hozzá Dóra. Egy életre zárkában akar bennünket tartani!

  - Dóra! Hogy beszélsz?- kérdezte most komoly hangon a lányától.

  - Jaj, csak vicceltem mami! – ölelte át anyja nyakát Dóra – De tényleg túl szigorú vagy, másoknak nem kell mindenről beszámolni, nem kell tizenegyre otthon lenni, ha bulin vannak. Én már harmadikos vagyok, nagyon ciki, amikor én jövök el egy buliból elsőnek, mert te kijelented, hogy…

  -Engem mások nem érdekelnek. Majd, ha leérettségiztek, ha lesz egy komoly fiúd, akire rábízhatlak, akkor más lesz. És ez rád is vonatkozik Zsolt. Sajnálom! - felállt és pakolni kezdte maga után az edényeket.

   A két gyerek egymásra nézett és látták, hogy a témát édesanyjuk ezzel lezárta. Majd Zsolt kíváncsisággal a hangjában fordult vissza Annához.

  - Ja, anya, el is felejtettem, valami pasi keresett téged, azt mondta, hogy majd még keres.

 - Ki volt az? - nézett most a fiára.

  - Valami Barna, valami doktor Barna, a másik nevére nem emlékszem.

  - Hú mami, csak nem valami új hódolód? Nem is tudod, de mi Zsolttal örülnénk, ha találnál magadnak valami rendes pasit, mert még fiatal vagy! Igaz Zsolt? Nehogy miattunk magányos maradj! Mert mi éppen arról beszélgettünk, hogy rövidesen felnövünk, esetleg éljük az életünket és akkor Te? Te itt maradsz magányosan?

  - Na, ne aggódjatok miattam! Ti csak foglalkozzatok a saját dolgotokkal! Az én problémámat majd megoldom én. Szólok majd, ha valami különleges mondanivalóm lenne. Amúgy meg egy régi ismerősöm keresett. Véletlenül ma összefutottam vele az utcán miközben a lányokkal sétáltunk. Már vagy húsz éve nem találkoztunk és mondhatom nagy meglepetés voltunk egymás számára. Orvos, felesége van, gyerekei, csak beszélgetni akarunk, régen jó barátok voltunk.

  - Szóval ez a doktor Barna - mondta Zsolt, és jót nevettek ezen mind a hárman.

  - Nem doktor Barna, hanem Dr. Szabó Barna. Elárulom nektek, hogy ő volt az első nagy szerelmemnek a legjobb barátja.

  - Mami, ez nagyon izgi, mesélj! - mondta Dóra.  Ekkor már Anna szobájában ültek, és láthatóan lázba hozta őket anyja elejtett pár mondata. Anna röviden mesélt a két emberről, Zoltánról és Barnáról. Aztán lezárta azzal, hogy majd egyszer máskor, talán okulásul, elmeséli nekik ezt a régi szerelmi románcot. Anna ezzel bement a fürdőszobába, a gyerekek is bevonultak saját szobájukba. Anna fáradtan nyúlt el az illatos meleg vízben. Nem gondolt semmire.

  - Hallotta, hogy csörög a telefon. De nem érdekelte, gondolta majd a gyerekek felveszik.

  - Anya! - kopogott Zsolt - keres a doktor Barna, nagyon fontos lehet neki. Mondtam, hogy mindjárt jössz. Anna kicsit kényszeredetten  magára vette fürdőköpenyét és bement szobájába a telefonhoz.

  - Igen, itt vagyok, szervusz Barna.

  - Szervusz, Anna. Zavarlak? Késő van már telefonhíváshoz talán, de úgy örültem, hogy találkoztunk ennyi idő után! Ezért úgy gondoltam, akkor most felhívlak. Nem haragszol érte? Egyébként már kerestelek, de nem voltál otthon még. Ilyen sokáig dolgozol?

  - Nem, nem zavarsz. Csak éppen a fürdőkádból jöttem ki, kicsit fáradt vagyok. Egyébként pedig nyugodtan lehet hívni este tíz óráig, de ma valóban később jöttem haza, több elintéznivalóm volt bent az intézetben.

  - Jaj, ne haragudj, akkor tényleg rosszkor kereslek, csak meg akarom veled beszélni, hogy találkozzunk, és egy jót beszélgessünk! De, ha gondolod, visszahívlak.

  - Nem, nem, beszéljük meg most! Nekem a péntek, késő délutáni időponttal jó lenne, ha neked is megfelel. Ezen a napon most szabad vagyok és …

  - Príma, az pont jó nekem is. Akár délután háromkor találkozhatunk, én is végzek addigra. Mondd, meg te hol találkozzunk, ahol nyugodtan tudunk nosztalgiázni.

  - Csak nem nosztalgiázni akarsz, Barna?

  - Azt is, ha nem haragszol, az úgyis jön magától, de főként beszélgetni és látni szeretnélek, mint nagyon régi jó ismerősömet. Elárulom neked, nagyon sokszor eszembe jutottál!

  - Igazán? Nehéz ezt elhinni, bár...  No, de majd szóban inkább...  Mit szólnál a Hauer cukrászdához? Ismered a helyet?

  - Tudom, hol van, különösebben nem ismerem, de jó lesz. Akkor nem tartalak fel, pénteken fél négykor ott várlak!

  - Ott leszek. Szia, Barna, örültem a hívásodnak!

    Anna letette a kagylót. Arra gondolt, visszajött a múltja. Legalábbis a múltjának egy fontos kis része. Visszament a fürdőszobába, rendbe tette magát és környezetét, elköszönt a gyerekektől, akik kérdőn néztek rá.

  - Na, mit akartok tudni? – kérdezte Anna.

  - Semmit - mondták a gyerekek zavartan.

  - Akkor jó! Megyek, lefekszem. Kicsit olvasok, aztán alszom, mert tényleg fáradt vagyok. Amúgy pénteken délután találkozom ezzel a régi ismerősömmel egy beszélgetésre. Egy presszóban. Így már most mondom, akkor csak estefelé jövök haza. Nem tudom meddig fogunk mesélgetni egymásnak. Holnap pedig szülői, nem felejtettem el.  Jó éjszakát!

   Anna miután elköszönt a gyerekektől kényelmesen elhelyezkedett széles francia ágyán, elővette könyvét, kinyitotta a könyvjelzőnél, majd olvasni kezdett, de agya lázasan dolgozott, gondolatai egészen máshol jártak. Semmit nem értett a sorokból, emlékei megrohanták és ott találta magát tizenkilenc évesen ezerkilencszázhatvanötben a nyári Balaton parton…