Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I 4 - 8. fejezet

 

4

 

( 1957 )

 

      Amikor Anna szüleivel visszaérkezett ezerkilencszázötvenhétben a kis somogyi szülőfalujába, tavasz volt, mint most, csak éppen nem temetésről mentek egyik helyről a másikra, hanem ismét új életet kezdeni. Apja a helyi téesznél lett gépszerelő. Később, az ősz folyamán megszervezett egy zenekart, két hegedűvel, dobbal, trombitával, harmonikával. A következő évben már lakodalmakban, nagyobb eseményeken ők játszottak, ami apjának nem is munka, inkább szórakozás volt, hiszen fiatalkori vágya volt, hogy zenélhessen. Apja zenei munkája jó pénzt hozott a házhoz.

     Anyja megérkezésük után azonnal hozzákezdett a ház rendbetételéhez. Falakat meszelt, ajtókat, ablakokat mázolt a rokonok segítségével. A ház virágos kertjébe virágot ültetett. A házat szép kovácsoltvas kerítés vette körül, ezt anyja zöldre mázolta, a ház előtti két nagy fenyőfa megmaradt és mellette két virágos grupp rózsákkal és kéknefelejccsel beültetve terpeszkedett. A négy utcára néző ablakra vadonatúj csipke függöny került.

     Volt kis háztáji is, ahol anyja gazdálkodott. Az udvar alatt kis kert terült el, amiben megtermett nekik a szükséges zöldség, krumpli, és gyümölcs. Nem volt túl nagy, de arra elég, hogy nyugodtan élhessenek. Két disznót hizlaltak, ami a húskészlethez éppen elég volt számukra.

    Anna a kert alatti patakparton gyakran sétált, szitakötőt, vagy mezei virágot gyűjtött. Esténként pedig a környékbeli gyerekekkel ipiapacs játékot játszott, sokszor besötétedésig. Ismét be kellett illeszkednie az új iskolába, új lányok, új fiuk, új tanárok közé. A legjobb barátnőjével gyakran csatangolt a közeli réten. Később együtt jártak biciklizni. Nagyon élvezték a száguldást, gyakran átkerekeztek a szomszédos falvakba is. Útközben, egy-egy szántó mellett megpihentek, nyáron pipacsot, mezei virágot gyűjtöttek. Sokat nevetgéltek, az együtt látott filmekről, és könyvekről beszélgettek.

    A minden évben megrendezett községi búcsú is nagy esemény volt számára. Ilyenkor vendégsereg érkezett hozzájuk, eljöttek a magszülők, a testvérei és azok családtagjai, távolabbi más községekben élő unokatestvérei. Előtte édesanyja nagy főzést rendezett. Szépen megterített hatalmas asztalt ültek körül. A gőzölgő aranyosan sárgálló húslevest, sült húst, torták, sütemények zárták le. A felnőttek vörös és fehérbort ittak, beszélgettek, nevetgéltek, majd apja elővette hegedűjét, mindenkinek eljátszotta kedvenc nótáját, majd közösen népdalokat énekeltek.  Aztán késő délután a család kiöltözött és a Fő utcán felállított sátrakhoz mentek búcsúfiát vásárolni. Nem nagy dolgok voltak ezek. Mézeskalács, a gyerekeknek apróbb játékok, cukorkák. Ilyenkor az egész falú eggyé forrott. A már rég elköltözöttek találkoztak régi ismerősökkel. Mindenki mesélt magáról, mintha csak tegnap látták volna egymást.

   A vonat hirtelen megállt. Anna pedig kinyitotta fáradt, kisírt szemét. Visszazökkent a jelenbe.

 

5

 

( 1987 )

 

   A temetés után a vonat, amivel visszajöttek, késő délután érkezett meg a Déli pályaudvarra. Metróval és busszal indultak hazafelé. Mindannyian elcsigázottak, lelkileg megtörtek voltak. Hazaérkezvén a lakásukba szótlanul tették a dolgukat, majd leültek vacsorázni. Csendben, szótlanul ettek. Hallgatásukat a csengő berregése rázta fel. Anna kérdőn tekintett a gyerekekre - Vártok valakit?

     A gyerekek szinte egyszerre mondták - Nem, nem várunk senkit.

  - Akkor megyek én, megnézem, ki lehet az - Anna felállt, elindult, hogy kinyissa az ajtót. Volt férje állt az ajtóban.

   - Hát, Te? – kérdőn nézett Ákosra - Nem vártunk. És egyáltalán… Nem értem!  Most jöttünk éppen haza...

  - Beengedsz? – kérdezte volt férje kissé ingerülten.

  - Hát gyere, ha már itt vagy - Anna a férjét kelletlenül a szoba felé irányította, a két gyerek is felpattant és apjuk felé közeledtek.

  - Fogadd őszinte részvétemet! – megfordult és átölelte meglepett volt feleségét, majd Dórának és Zsoltnak is adott egy-egy puszit: - Jól vagytok, gyerekek? - nézett fáradtan rájuk, majd leült a fotelba.

  - Igen, apa, nagyon jól vagyunk, épp most jöttünk haza a temetésről, baromi jó a kérdésed! - válaszolta Dóra pimaszul és kivonult a szobából.

  - Hát, ami azt illeti apa, nem igazán jól időzítettél, ezért ne is haragudj Dórára - kezdte a mondókáját Zsolt - az előbbi mondatáért! Én is furcsának tartom, hogy a temetésre nem jössz el, most meg csak úgy váratlanul, a legjobb időpontban beállítasz, de látom, hogy ennek is megvan az oka, hiszen nem vagy éppen a legjózanabb állapotban...

    Anna érezte, hogy most kell közbelépnie, ha már ilyen kínos szituáció alakult ki volt férje és gyerekei között. Jómaga is tele volt haraggal, hogy csak úgy beállított Ákos és valóban látszott rajta, hogy nem egészen józan. Tudta, hogy ilyenkor mindig kötekedő, erőszakos. Félt, hogy hangos vita, veszekedés alakul ki közöttük.

  - Zsolt! - fordult most Anna a fia felé - Azt hiszem neked is, van még tanulni valód, majd mi apáddal megbeszéljük, amit kell…

  - Jó, tudom, de azért a véleményemet akkor is elmondhatom…

  - Na, lassan a testtel fiacskám! - állt fel az apja és idegesen fel-alá kezdett sétálni a szobában - Elképesztő, hogy mit meg nem engednek maguknak! Persze ez a te nevelésed.  Tönkre tetted az életemet és még a gyerekeimet is ellenem neveled.

    Anna a fiát kifelé tuszkolta a szobából, halkan kérve őt, hogy most hallgasson és hagyja őket magukra.  Fia visszafogva mérgét, lehajtott fejjel elvonult a szobájába. Anna bezárta a nappali szoba ajtaját és volt férje, Ákos felé fordult. Igyekezett halkan beszélni, kínos volt neki volt férje megjelenése, utálta, hogy alkoholos állapotban volt, hogy bejelentkezés nélkül, tapintatlanul pont most, apja temetése után zavarta őket.

  - Mondd, te nem tisztelsz semmit? Ide jössz hívatlanul, ilyen állapotban, akkor, amikor pontosan tudod, hogy mit érezhetek, mit érezhetnek a gyerekek?

  - Hát pontosan azért jöttem, hogy segítsek nektek, de ti, te és a kedves gyerekeid így fogadnak, ahelyett, hogy... Amúgy meg semmilyen állapotban nem vagyok!

  - Mi az, hogy kedves gyerekeid? Már megint kezded? Mit akarsz segíteni? És egyáltalán! Még, hogy semmilyen állapotban nem vagy! Bűzlesz az alkoholtól! Nem fogod fel, hogy elsősorban ezért váltam el tőled? Aztán a tapintatlanságod, a mélyen sértő gorombaságod. Gondolod, hogy nekem öröm téged megint így látni? És egyáltalán, hogyan képzeled, hogy csak úgy beállítasz, mintha mi sem történt volna…

  - Te csak ne beszélj itt össze-vissza, én jó állapotban vagyok és semmi kijózanodásról nincs szó, én nem ittam.  Jössz ezzel az örök mániáddal... Ezzel védekezel… Szétzúztad a családunkat, bekényszerítettél egy kutyaólba, csak szapulni voltál képes, mit gondolsz ki vagy te? - egyre hangosabbá kezdett válni Ákos hangja.

  - Én ki vagyok? Én, én vagyok. És ne kezdd a becsmérlésedet! Miért te ki vagy? Nobel díjas költő talán? De nem is ez a lényeg. Ember vagyok, azt hiszem. Érző ember. A gyerekeid anyja, ha nem tudnád. És valamikor szerettelek… Ha valaki, akkor te tetted tönkre a családodat! Csak nem vagy képes beismerni. Ki volt az, aki éveken keresztül különböző nőügyekbe bonyolódott, ki volt az, aki egy éve szinte folyamatosan mámoros állapotban járt haza, üvöltözött… és...  Kutyaól? Még te beszélsz lakásról? Szóltam én a balatoni háromszáz négyszögöles telekről, amit megtartottál magadnak, pedig közös szerzemény volt… Úristen, már megint itt tartunk. Hát ebből elég! Most pláne elég! Na, szedd össze magad és menj innen! - most már kiabálni kezdett Anna - Te egy egoista ember vagy! Most is csak magaddal vagy elfoglalva. Nézz már egyszer magadba! Na, nem, te erre képtelen vagy!  Menj, kérlek, menj el innen!

    Ákos dühödten mászkált a szobában, majd kiabálva mondta: - Nem változtál te semmit, sem a díszes családod! - mutatott a gyerekek szobája felé - Elmegyek, de többet nem látsz, nem láttok! - azzal kicsit megbillentette a szobaajtóban álló Annát, az előszobába ment, kinyitotta a kijárati ajtót, majd jó erősen bevágta maga után. Anna csak állt a szobaajtóban, a két gyerek az ajtócsapódás után anyjukhoz ment, átölelték, és sírni kezdtek.

  - Hát erre nem számítottam. Nem értem, hogy mi a csudának jött? És most, pont most? … Egyáltalán honnan tudta, hogy itthon vagyunk? Na, persze, az állapota!

  - Jaj, anya! Elképesztő, hogy így viselkedik. A szenvedése nem ok arra, hogy veled úgy beszéljen… - szólalt meg haragosan Zsolt.

  - Igaza van Zsoltnak! - tette hozzá magából kikelve Dóra - Olyan nyugodtan megvagyunk mi hárman… Ne érts félre mami! Mindenhol kikel magából, üvöltözik, nagyképűsködik. Erről eddig nem akartam beszélni.  Ha józan, akkor meg tiszta búval-bélelt, csak sajnáltatja magát, sóhajtozik, nem tud felnőtt, értelmes, intelligens ember módjára viselkedni, vagy nem is akar. Tudod mit anya? Színjátszik! Miért? Te nem vagy egyedül? Az, hogy mi itt vagyunk veled, attól még egyedül vagy, nem?

  - Jaj, gyerekeim, ne menjünk ebbe bele! - válaszolt lehajtott fejjel Anna - Ne legyen ez a ti problémátok! Egy dologtól érzem borzasztónak a dolgot, hogy a ti kapcsolatotok nem tud apátokkal normálissá válni. Nem tudom, hogy ebben én mit segíthetnék? Annyira szeretném, ha ez nem így lenne!

    Zsolt felállt, az anyja mellé ült - Tudod anya, az, hogy mi apával nem tudunk jó kapcsolatot kialakítani nem a te hibád, ahogy ő képzeli. Igazából kicsi korunktól kezdve, valahogy nem tudott kialakulni közöttünk igazi, őszinte kapcsolat. Ő csak a munkájával volt elfoglalva, nem tudott velünk soha önfeledten sem játszani, sem beszélgetni. És, hogy Te ellene neveltél volna? Röhej! Ne izgasd magad, majd csak lesz valahogy. Azért mi a magunk módján apát is szeretjük, csak nagyon nehéz nekünk vele, igaz, Dóra?

  - Hát igen - Dóra hangja keserű volt – Szomorú, hogy pont most kell ilyesmiről beszélnünk, de hagyjuk is! –  anyja haját megsimogatta, majd elköszönt és közölte, hogy fürödni és aludni megy.

  - Anya!  - mondta Zsolt - Most ne szomorkodj tovább, ne félj, túléljük ezt a jelenetet is! Pihenj le Te is, rád fér! - átölelte anyját és a fülébe súgta: - Szeretlek, anya! És ne haragudj, hogy apával szemtelenkedtem, de muszáj volt.

   Anna megsimogatta fia fejét, fürödni és aludni küldte, majd kicsit megkönnyebbülve a beszélgetés után arra gondolt, hogy jó gyerekei vannak, ennél nagyobb öröm nem is kell neki. Tudta, hogy mi minden zajlik serdülő gyerekei fejében, lelkében, ettől nem volt nyugodt. Nem ezt szánta nekik. De a saját sorsát - úgy gondolta Anna - ő választotta. Végtelen szomorúsággal kezdett készülődni a lefekvéshez. Mikor gyerekei már lefeküdtek ő is bement a fürdőszobába. Teleengedte a fürdőkádat vízzel, virágillatú mézes habfürdőt öntött bele. Haját egy csattal feltűzte, levetkőzött és fáradtan belemerült a kád vízébe. A sarokban lévő polcon volt egy kis rádió, amit bekapcsolt, halk, kellemes zene szólt. Anna behunyta a szemét és igyekezett nem gondolni semmire, átadta magát teljesen a meleg fürdőnek, az érzelmes zenének. Kicsit talán el is szundikált. Arra riadt, hogy nem zene szól, hanem híreket mondanak. Kikapcsolta a rádiót. Kilépett a puha fürdőszobaszőnyegre, belebújt a papucsába, a fehér frottír fürdőköpenyébe, és lekapcsolva a fürdőszoba villanyt indult a szobájába. Egy pillantást vetett a gyerekek szobái felé, az üvegajtókon keresztül egyik szobából sem áradt már ki fény.

    A szobájában átöltözött egy hálóingbe, majd fáradtan elnyújtózott az ajtóval szembeni sarokban álló francia ágyán. A villanyt lekapcsolta, szemét behunyta és aludni próbált. Fejében emlékképek száguldoztak. Apjára gondolt ismét, majd az este váratlanul megjelent volt férjére. Arra gondolt, hol is rontotta el, miért is őt választotta, mi is történt vele ezt megelőzően.

 

6

 

(1961-1964 )

 

   Anna szülei és nagyszülei úgy döntöttek ezerkilencszázhatvanegyben, hogy feladják falusi életüket. Ismételten költözködésre szánták el magukat. A somogyi megyeszékhely külső részén, csendes környezetben sikerült egy háromszobás, kiskerttel rendelkező családi házat vásárolniuk, amit fel kellett újítaniuk. Szűkösen, de elfértek. Házuk előtt, közvetlenül Anna szobájának ablaka előtt két nagyra nőtt nyárfa volt. Gyakran nézegette sárga vagy éppen zöld rezgő leveleiket.

    A gimnázium második évét már innen járta. Az iskola egy parkban volt, reggelente kellemes sétával, húsz perc alatt odaért.  Délután irodalmi szakkörre járt, ahol mindig nagy áhítattal hallgatta a negyven valahány évesnek tűnő irodalmi szakkört tartó tanárnő előadásait, élvezte az irodalmi művek elemzéseit, és felkészítését a versmondó versenyekre.

   Nem messze tőlük egy társasházban lakott két fiú unokatestvére. Az egyik hat évvel volt idősebb Annánál, a másik pedig vele volt egyidős. Kisportolt, jóképű,  és okos fiuk voltak. Most, hogy Annáék is beköltöztek a városba, sokat voltak együtt. A kisebbik fiúval rendszeresen jártak egy belvárosi klubba táncolni. Együtt hallgatták Tom Jones, Brenda Lee, Pat Boone, Ray Charles, Elvis Presly számait. Az idősebb fiúval, aki történelem és testnevelés szakos tanárnak készült, sokat beszélgettek a világ folyásáról, terveikről, az életről, néha filozofálgattak is a maguk módján. A fiú jazz gyűjteményét hallgatták. Ő nem szeretett táncolni, de ebben a zenében nagyon jártas volt és Anna így általa megszerette és megismerte, ezt az akkori időben kevésbé ismert műfajt.

   Aztán a fiuk később barátnőt találtak maguknak, lassan kezdtek elszakadni egymástól, de azt tudták, hogy bármikor, bármiben számíthatnak egymásra. Anna az osztályból két lánnyal tartott barátságot, velük többször összejött, moziba, színházba, vagy egymáshoz jártak. Mélyebb barátnői kapcsolat egyik lánnyal sem alakult ki. Inkább az irodalommal, olvasással, az iskolai irodalmi szakkörrel foglalkozott és szinte minden színházi előadást megnézett. Ott érezte igazán jól magát.

    Később az irodalmi szakkört vezető tanárnő, aki úgy maradt meg Anna emlékezetében, mint egy füstölgő gyárkémény - mivel láncdohányos volt - alakított egy irodalmi színpadot is. Anna ekkor már negyedikes volt. Tőle kapta Lorca verseskötetét, és az ő ajánlatára készült ebből a könyvből versmondással a keszthelyi Helikonra. Lorca cigányrománcai közül választott ki egy verset.

7

( 1965 )

 

   Május vége felé nagy izgalommal utazott el a gimnázium irodalmi színpad csoportja, Anna és még pár kiválasztott versmondó, szólóénekes, és az énekkar a Keszthelyen megrendezendő nagy eseményére, az  országos középiskolás kulturális seregszemlére, amit Helikonnak neveztek el. Kísérőjük a két irodalom tanár volt. Csoportjuk, a Balaton partján lévő kis motelokban lakott tíz napig.

   Külön helikoni műsorfüzetet adtak ki, ebből lehetett tájékozódni, hogy hol milyen programok vannak, mikor kik lépnek fel. Nagy élményt jelentett talán mindenki számára, hogy az énekkarok, a kórusok vetélkedőjén jelen volt Kodály Zoltán. Csodálattal és kíváncsisággal nézték az ősz hajú, nekik nagyon öregnek látszó mestert, aki nagy figyelemmel hallgatta a különböző kórusokat és az általuk előadott műveket. Amikor nem szerepeltek, elmentek megnézni egy-egy más városból érkezett gimnáziumi csoport műsorát is. Anna egy ilyen alkalommal ismerkedett meg a Zala megyéből érkezett gimnázium tanulóival, köztük is egy fiúval, aki élete első nagy szerelme lett.   

    Már az előadott darab nézése közben megtetszett neki a mellette ülő kék szemű, szőke fiú, aki gyakran pislogott felé, majd megszólította Annát.

  - Te mondtad a Lorca verset, ugye?

  - Igen, én. És tetszett? – kérdezte csendesen és zavartan.

  - Igen, nagyon tetszett. Maga a vers is, de nagyon megragadó volt az előadásod, de talán érezhetted, hiszen senki nem kapott olyan nagy tapsot. Biztosan aranyérmes leszel.

  - Az nagyon szép lenne! Mindenesetre köszönöm a dicséretet, és remélem, hogy aranyérmes leszek, de az sem baj, ha nem.

  - Hadd, mutatkozzam be. Hegedűs Zoltán vagyok. A testvérem játszik itt a darabban és mivel ráértem, elkísértem őt. Egyébként orvostanhallgató vagyok Pécsett. 

   Anna ölébe így hullott az első szerelem, minden erőlködés nélkül. Anna és Zoltán a bemutatkozás után érezték, hogy valami különös erő vonzza őket egymáshoz. A Helikon végéig szinte minden nap együtt voltak. Zoltán végigdrukkolta az eredményhirdetés utáni rádiós szereplését, ahol annyira izgult, hogy nagy szüksége volt Zoltán támogatására.

   Kéz a kézben sétálgattak esténként a Balaton parton. Ha programra nem mentek, beültek egy törökösen berendezett kávézóba. Rengeteget beszélgettek, tele volt a lelkük egymás iránt érzett friss szerelemmel.

    Aztán elkövetkezett a záróünnepély, amelyet a Balaton parton a motel melletti helyen rendeztek meg. Lampionokkal volt feldíszítve minden, zenekar játszott. A tanárok engedélyével éjfélig mindenki szórakozhatott. Anna Zoltánnal és a zalai fiuk csoportjával ült egy asztalnál. Szólt a zene. Beszélgettek, nevetgéltek. Aztán, amikor a zenekar Paul Anka közismert Only You slágerére zendített, Zoltán kézen fogta Annát, és a táncparkettre vitte, ahol átölelték egymást, egymáshoz bújva andalogtak a búgó zenére.  Amikor ismét leültek Zoltán Annára nézett, majd megszólalt:

  - Tudod, amikor verset mondtál a színpadon, már akkor éreztem, hogy nekünk valahogy találkozni kell. Aztán amikor megláttalak mellettem, nagyon megörültem. Nagyon jó, hogy összetalálkoztunk. Muszáj majd bíznunk egymásban, különben ez a kapcsolat nem fog működni. Én orvosnak készülök, egyelőre Pécsett van egy albérleti szobám. Te azt mondtad, hogy színésznő akarsz lenni. Most nem beszélünk arról, mi lesz, ha nem vesznek fel, vagy mi lesz, ha felvesznek a főiskolára. De így is, úgy is, akár hetenként is tudunk, de akarok is veled találkozni! Érted? Remélem, hogy te is így gondolod!

  - Igen. Jó lenne, ha majd így alakulna minden. Remélem, hogy ha jobban megismerjük egymást, akkor is ugyanezt fogjuk érezni... Csak rajtunk múlik minden. Nekem te vagy életem első szerelme…  –  Anna zavartan hajtotta le a fejét, kicsit közelebb húzódott a fiúhoz.

   Ez volt a búcsúestéjük. Mindketten tudták, hogy találkozásaik ritkák lesznek, hogy Annának az érettségire, a felvételire kell készülnie. Zoltánra pedig vizsgák, szigorlatok várnak. De arra is gondoltak, hogy jön a nyár, és majd akkor talán sokat együtt lehetnek. Másnap bizakodva váltak el egymástól, tele mindenféle ígérettel és szerelem érzéssel.

   Anna a Helikonról aranyéremmel és az első szerelem érzésével érkezett haza, amit elsősorban nővérével osztott meg. Tudta, hogy szülei nem értették volna meg őt. Szülei a régi szokás szerint úgy gondolták, előbb a házasság, aztán a többi. Ezért Anna nem is gondolt arra, hogy ilyesmiről említést tegyen nekik. Nővére megértőbb volt. Tanácsokat adott Annának. Bár tudta, látta, hogy Anna bódultan szerelmes és nem valószínű, hogy bármivel is meg tudná őt most győzni. Azért megkérdezte tőle, hogy mi lesz a németországi plátói kapcsolatával? Mi lesz Péterrel, akit két évvel ezelőtt ismert meg nyáron egy balatoni nyaralás alkalmával?  Anna sem tudta. Válaszolni sem nagyon tudott rá. Tetszett neki Péter, de nem érzett szerelemet iránta. Most már tudta. Talán „nyugatisága”, talán „külföldisége” volt izgató Anna számára annak idején, amikor megismerte.

 

8

( 1963 )

 

  A gimnázium második évét végezte el Anna, amikor egyik osztálytársa meghívására balatonboglári nyaralójukban töltött egy hetet másik két barátnőjével együtt. Anna nővére volt, aki, mint felnőtt felügyelt rájuk. Az osztálytárs szülei csak így engedték meg a nyári nyaralást lányuknak és barátnőinek. Ezen a nyáron, a strandon ismerkedett meg Anna az akkor Nyugat-Németországból szintén itt nyaraló Péterrel, aki szüleivel és két testvérével töltött itt két hetet. A fiú elég jól beszélt magyarul, mivel apja valamikor Erdélyből ment ki Stuttgartba, anyja pedig félig magyar, félig osztrák származású volt. Annát a vízben labdázás közben környékezte meg Péter és testvére, aztán szóba elegyedtek, majd randevúztak. Péter jóképű, szelíd szemű, kedves, udvarias, huszonkét éves fiú volt, aki utolsó éveit töltötte tanulással. Francia- biológia szakos tanárnak készült. Anna előtt egy egészen más világ nyílt meg, amit maga körül tapasztalt eddig.  Különleges, szép, elegáns ruhák, számára ismeretlen illatok, autó, könnyedébb életforma. Ez tetszett Annának. Tetszett a fiú kedvessége, udvarlása, szívesen sétált, beszélgetett, csókolózott vele. Anna elfogadta ezt a kapcsolatot, hiszen egyelőre igencsak plátóinak ígérkezett, mivel tudta, hogy köztük országhatárok lesznek, és csak levelezéssel tudják tartani a kapcsolatot. Aztán karácsonyra küldtek számára meghívót, de nem kapta meg a látogatóba kérvényezett útlevelét. Majd a gimnázium harmadik évfolyamának befejezése után Anna ismét próbálkozott. Látogatói útlevele ekkor megérkezett, egy hónapos kint tartózkodást engedélyeztek, és a látogatói útlevélhez tartozó öt dollárt. Péter szülei küldték a vonatjegyet, és Anna Pesten, a német nagykövetségen, beadta vízumkérelmét. Csak később tudta meg, hogy unokatestvérének egy barátja, aki a BM-ben dolgozott, kicsit besegített, hogy hozzájusson az útleveléhez. Ennek köszönhette, hogy ezerkilencszázhatvanhárom augusztusában felüljön a vonatra és megtegye élete első nyugati útját. Megtapasztalja, hogy milyen is az élet a kapitalizmusban, ahogy azt tanították az iskolákban.

      Egy középkorú hölggyel együtt utazott, aki szintén Stuttgartba tartott, a testvéréhez. Így beszélgető és segítőtársa is akadt. Amikor elhagyták a magyar határt és már Ausztriában jártak, nem győzte a tájat csodálni. Minden tisztábbnak, rendezettebbnek tűnt, a föld, a mező, a kis falvak. Anna csendben, figyelmesen nézegette ezt a számára teljesen más világot. Hosszú volt az út. Csak másnap éjjel tizenegy óra után érkezett meg a stuttgarti vasútállomásra. Hatalmas virágcsokorral várta őt Péter.

   Péter és szülei, egy kétemeletes négy szobás, balkonos társasházban laktak. A fiú édesapja mérnök volt egy nagyvállalatnál, anyja pedig otthon volt, felnevelte a három gyermeket, hét közben főzött, ellátta a családot, de a szombat és vasárnap neki is ünnep volt. Ilyenkor a család reggel misére ment, majd egy étteremben ebédelt. Péter és családja számára  természetes volt, hogy minden hétvégén kiránduljanak, hogy minden nyáron más és más országban töltsék a nyarat, hogy télen síelni menjenek. Anna látta, hogy nem milliárdosok, de jól élnek, nyugodtan élnek. Minden reggel Grüss Gott-tal köszöntek egymásnak az emberek, mosolyogtak, jókedvűnek látszottak.  Tiszták voltak az utcák, a villamosok. Szépek, felújítottak a házak. Virág a balkonon, az ablakokban. Péter egy sárga kétszemélyes Opel sportkocsit kapott apjától ajándékba erre a nyárra. Így aztán nem volt gond a hosszabb távra tervezett utazás sem. Annát egyik este elvitte vacsorázni egy erdei kis vendéglőbe, ahol őzpörköltet ettek, vörös bort ittak, utána sétálni mentek a stuttgarti kilátó tetejére, onnan nézték a fényben úszó, jól kivilágított várost.

     Annának gyönyörű volt minden. Kellemesen érezte magát. Bejárták a múzeumokat, felmentek Killes-Berg-be, a többhektáros virágos, fás kirándulóhelyre. Néha együtt vásároltak egy-két apróságot a belvárosi áruházakban, megnézték együtt az akkor forgalmazott My fair Lady című filmet. Egy másik estén egy fiataloknak való klubban voltak, ahol élő zene volt, és sok Beatles számot is játszottak.  Itt ivott életében először pepsi-colát.

    Péter láthatóan beleszeretett Annába. Egyik sétájuk alkalmával megkérdezte tőle, hogy tudna-e itt élni. Anna zavarban volt, nem tudta, hogy mit is válaszoljon erre. Hiszen alig ismerték egymást és tudta, hogy az újdonság varázsa előbb-utóbb el fog múlni. A sok jó ellenére a harmadik hét után vágyakozott hazafelé. Hiányoztak szülei, testvérei, ismerősei és az otthona. Így aztán csak homályos és kitérő válaszokat adott a fiúnak. De Péter nem adta fel, tovább mondta közös jövőjük tervezgetését. Séta közben egyszer csak megállt. Jelentőségteljesen nézett Annára, megfogta a kezét, majd egy szép nagy házra mutatott és azt mondta: - „Látod azt a házat? Egy ilyen hasonlóról álmodozok én is. Ahol mi együtt élhetnénk… ” – Annának ugyan jól estek ezek a szavak, de ő nem tervezett ennyire előre. Nem egészen azt érezte, amit Péter. De erről nem beszélt. Kedvesen hozzábújt, megcsókolták egymást és csendben sétáltak tovább. Egyik alkalommal, amikor későn értek haza, Péter bement a szobájába és szexuális kapcsolatot kezdeményezett, de Anna zavartan és finoman visszautasította. Arra hivatkozott, hogy erre ő még nem érett meg, túl korainak találja. És Péter nem erőszakoskodott. Akkor ő ezt természetesnek vette.  Így utaztak el egy hétvégén a Fekete erdőhöz, Titisee-be.  Anna az autóból nézegette a környező domboldalak rendezett zöld legelőit, amelyeket barna fehér foltos legelésző tehenek tarkítottak.  Titisee-ben egy faházat béreltek, benne két szobát. Jól érezték magukat. Nagyokat úsztak, csónakáztak, este táncolni mentek és a gyönyörű környékkel ismerkedtek.

     Ezután utaztak a szülőkkel közösen a Münchenben élő rokonaikhoz. Úgy fogadták Annát, mintha régi rokon lenne. Megnézték München nevezetességeit, megnézték a Nymphenburg-kastélyt, a híres Hellabraun Állatkertet, voltak a  schwabingben, sétáltak az éjszakai városban. Péter arról beszélt, hogy milyen rossz lesz majd nélküle, mivel egyre jobban közeledett Anna visszautazásának az ideje. Beszélt a terveiről, arról, ha végez az egyetemen, hol szeretne majd tanítani. Egyik este beültek egy elegáns kávézóba és akkor Anna is megkérdezte tőle, hogy mi lesz tovább. A fiú azt válaszolta, hogy sokat kell írniuk egymásnak és a következő nyáron ő szeretné majd felkeresni Magyarországon, ha Anna is úgy gondolja. Ez a beszélgetés eléggé ködös volt. Anna kedves volt ugyan, de nem igazán adott egyértelmű válaszokat Péter kérdéseire. Mindenesetre megígérte, hogy várja majd a viszontlátogatását, és várja a leveleit is. Aztán eljött a búcsúzás napja. A család ajándékokkal halmozta el, szeretettel köszöntek el tőle, Péter pedig kikísérte az állomásra, felsegítette a vonatra és Anna fülébe súgva azt kérte: - Ne felejts el és szeress! Én várni fogok rád!  Írj azonnal, ha megérkezel!

    Anna ígéretet tett, de nem tudott szerelmes szavakat suttogni Péternek, ahogy ő tette, inkább hallgatott. Kellemes volt vele az együttlét, de nem több. Ezt már biztosan tudta. Sőt, azt is, hogy nem szeretne itt élni, még akkor sem, ha százszor jobb élete lenne itt. A vonat elindult, hosszan integettek egymásnak, aztán Anna leült és furcsa módon, mintha megkönnyebbült volna. Örömmel töltötte el, hogy nemsokára otthon lesz.  Pedig éles volt az otthoni kontraszt a nyugaton látottakkal szemben. Mégsem vágyakozott vissza, amikor már pár hete otthon volt.

    Eljött az ősz, megkezdődött az iskola, az érettségi tételek kidolgozása, és készülődés a Helikonra. A levelezés Péterrel nem maradt abba. Levelek mentek, válaszok jöttek. De Annának egyelőre a Színművészeti Főiskolai felvételin járt az esze és nem Péteren. Minden vágya az volt, hogy felvegyék, és egyszer színésznő lehessen belőle.