Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I 9 - 10. fejezet

 

9

(1965 )

   

    Anna a keszthelyi Helikon ünnepségek után készült az érettségire. A felvételire pedig naponta mondogatta a kiválasztott verseket, a két drámarészletet, és megtanult két dalt is. Tele volt izgalommal és félelemmel. A felvételi vizsgája előbb volt, mint az érettségi napja.

    Közben sűrűn járt a postás a házukhoz, hol Pécsről, hol Stuttgartból hozta a leveleket. Anna Zoltán leveleitől teljesen lázba jött, boldog volt a lelke. Nagyon bízott Zoltán szerelmében. Péter augusztusra tervezte a látogatását, Anna ezzel most nem akart foglalkozni. Zoltán töltötte be minden gondolatát.  Aztán kapott egy táviratot Zoltántól, hogy várja, és arra kérte, hogy látogassa meg őt egyik hétvégén.

    Anna nagy bajban volt, ki kellett találnia, hogy mit mondjon a szüleinek, de mivel utált hazudni, összeszedte minden bátorságát, egyik este eléjük állt, és elmondott Zoltánnal kapcsolatban mindent. Szülei teljesen magukon kívül voltak, és semmihez sem járultak hozzá. Anna sírva gubózott be a szobájába. Másnap elment a nővéréhez segítséget kérni. Teljesen összezavarodott. Nővére elment hozzájuk, összeült a szüleivel, ő nem tudta mit beszéltek, de utána szülei beleegyeztek Zoltánhoz történő utazásába.

    Ez után táviratozott Zoltánnak. Anna egy kis sporttáskába bepakolt pár fehérneműt, fogkefét, egy váltóruhát, kardigánt. Felvette csíkos nyári pólóját, hozzá a kedvenc trapéz nadrágját, lábával pedig belelépett kedvenc indiai sarujába. Kapott szüleitől némi pénzt és útnak indult. Tele volt izgalommal és várakozással.

   Délután érkezett meg a pécsi buszmegállóba. Kiszállt a buszból, körülnézett. Nem látott sehol senkit a tömegben. Elindult előre egy pad felé, szíve elszorult, de akkor Zoltán hátulról befogta a szemét, majd maga felé fordította az arcát, átölelte és szó nélkül hosszan megcsókolták egymást – Annyira örülök, Anna! Már nagyon vártam, hogy ismét lássalak! - mondta Zoltán, majd átvette Anna táskáját és kéz a kézben elindultak a város felé.

    Zoltán a belváros egyik régi, felfelé kanyarodó dombos mellékutcájában lakott. Egy udvarban lévő különálló kis szobát bérelt, fürdőszobával és kis főzőfülkével.

  - És hogy tudtál eljönni? Mit mondtál otthon? – kérdezte útközben Zoltán.

  - Mindent elmondtam. Először a szüleim szörnyen kiborultak, aztán a nővérem besegített és tudomásul vették, hogy szerelmes vagyok, és mostantól kapcsolatom lesz veled. De tudod, hazudni nagyon nehezemre esett volna, ezért döntöttem így. Nem baj?

   - Dehogy baj! Sőt, így nekem is jobb érzés és könnyebb lesz így a találkozás a jövőben is! De itt is vagyunk! - és Zoltán egy nagy régi barna udvari kapuajtót nyitott ki, egy belső udvarra jutottak, majd az udvarban balra mentek egy különálló kis házba. Anna belépett a kis konyhába, ami egyben az előszoba is volt, majd onnan a kicsi szobába. Anna megfordult és Zoltánra nézett, aki miután becsukta az ajtót, letette a táskát.

     - Hát ez az én ideiglenes birodalmam - Annához lépett, beletúrt a hajába, csókolni és vetkőztetni kezdte.

       Anna hirtelen megfogta a fiú kezét, kicsit hátra lépett.

    - Én még nem voltam így senkivel, nekem te vagy az első… Én nem is tudom…  – mondta zavartan és leült az ágy szélére.

      Zoltán mellé ült, maga felé fordította Anna fejét - Gondoltam, de nem baj. Majd igyekszem finoman szeretni téged. Ne félj! Csak ölelj át és szeress!

     Hosszan, nagyon hosszan szeretkeztek.  Tökéletes volt az összhang közöttük, pedig Annának a szexben nem volt semmi tapasztalata, csak az ösztöne és az érzelmei irányították. Már sötét volt, amikor felkeltek az ágyból és együtt, egymást fröcskölve, nevetgélve, zuhanyoztak. Aztán, Anna kipakolt a táskájából. Egy könnyű, nyári halványlila vászon mini ruhát vett magára, hozzá egy törpetűsarkú fehér szandált. A haját feltűzte, mivel melege volt. Zoltán is felvette farmerját, hozzá egy rövid ujjú kockás inget és Anna elé állt.

  - Akkor most elviszlek egy vacsorára! Örülök neked! Na, gyere!  - megfogta Anna kezét és elindultak.

   Elindultak a macskaköves lejtős utcán lefelé. A belváros egyik szűk mellékutcájába vitte Annát. Egy pincehelyiségben kötöttek ki, ami tele volt fiatalokkal, akik vacsoráztak, söröztek, beszélgettek. Zenegép működött, abból halk zene szólt. Egy sarokban lévő asztalhoz ültek le.   Az étlapból mindegyikük kiválasztotta a neki tetsző ételt, italt. Valóban, mindketten nagyon megéheztek, és jóízűen fogyasztották vacsorájukat. Anna üdítő italt kért, Zoltán sört ivott.

  - Hát ez isteni volt! Mondd Zoltán, gyakran jársz ide?

  - Többnyire csak két évfolyamtársammal szoktam jönni, ha éppen valami jót akarunk enni. Vagy csak úgy beülünk egyet sörözni és dumálni.  Ezt a helyet szeretjük, mivel elég jól főznek, sokat adnak és viszonylag olcsó. Mint látod a közönséget, ezt inkább a pécsi egyetemisták, diákok látogatják.

  - Kérdezek tőled valamit, de ne haragudj a kérdésemért. Tudom, hogy semmi közöm a múltadhoz, de… de neked már biztosan volt több barátnőd is itt, és… - nézett most kissé zavartan Anna a fiúra.

  - Nem tudom, hogy ez most miért jutott az eszedbe?  De végül is nem titok.  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt. Több kapcsolatom is volt, de nem űztem ebből sportot. Bevallom, nem tartozom a skalpot gyűjtögetők közé.  És most csak te vagy nekem, és remélem, hogy sokáig leszel… Add a kezed, had csókoljam meg! És ne gondolj rosszakat rólam! Tényleg szeretlek. És örülök, hogy a testedet is megismerhettem.

     Anna odanyújtotta kezét, Zoltán megsimogatta, csókot adott rá és melegen nézett a szemébe. Anna valójában zavarban volt, hogy feltette neki kérdését, de tudni akarta, hogy Zoltán mennyire lesz nyílt vele. Kicsit megnyugodott. Zoltán pedig nem haragudott a kérdés miatt. Érezte a lány szerelmét és féltését.  

  - Én meg azon gondolkodom, hogy milyen programot csinálunk míg itt vagy. Persze azon kívül, hogy éjt nappallá téve szeretkezünk, és pótólunk minden egyes elmaradt napot! – mosolygott  Zoltán Annára.

  - Ne butáskodj Zoltán! Teljesen zavarba hoztál. Biztosan nagyon tapasztalatlan voltam... Én most furcsán érzem magam. Azt hiszem  elment az eszem, de nagyon jó volt veled! Pedig még nem egészen voltam felszabadult sem... De te!  Igazán figyelmes voltál…  - mondta zavartan Anna.

  -  Semmi baj! Nem  vagy te olyan tapasztalatlan, vagy inkább nagyon is tanulékony vagy... Féltem egy kicsit az első együttléttől én is, de bevallom, nagyon jó veled az ágyban is. Ez csak nem baj?  Ezek természetes dolgok…

   Anna átült a Zoltán melletti székre, hogy közelebb legyen hozzá. Odahajolt  és a fülébe súgta: - Boldog vagyok! Örülök, hogy Te jöttél nekem! Tudod?

    Zoltán jó érzéssel ölelte meg, megcsókolták egymást és hirtelen ötlettel megszólalt: - Hétfőn szabad vagyok, igazán maradhatnál! Nem lenne, muszáj vasárnap este már hazautaznod! Csak csütörtökön szigorlatozom, lesz időm készülni. Na, mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kirándulni a Tettyére is, a kilátóhoz. Vagy? - kérdőn nézett Annára.

   Anna elgondolkodva hallgatta, majd hirtelen örömmel válaszolt.

- Tulajdonképpen maradhatok! De akkor táviratoznom kell a szüleimnek, hogy egy nappal később érkezem haza. Azt hiszem sokat kellene együtt lennünk, sok mindenről kellene beszélgetnünk, hogy megtudjuk, melyikünk mi iránt érdeklődik igazán. Például te milyen zenét szeretsz?

  - Szeretem a klasszikusokat is, mivel nyolc évig zongoráztam, így eléggé jártas vagyok a komoly zenében, mivel anyukám reggeltől estig csak ilyen zenét hallgatott. Operaénekes szeretett volna lenni, de csak feleség lett belőle.  Van egy nagyon jó barátom, aki külföldről rengeteg jazz lemezt kap, nála szoktam igazi jó jazzt hallgatni. Szeretek olvasni, a filozófia, pszichológia is érdekel. De leginkább sebész szeretnék lenni majd. Jó sebész. Hát ennyi. Nem lenne kedved a barátomat meglátogatni? - Annára nézett, a kezét simogatta, aki hirtelen jókedvűen mesélni kezdett neki.

   - Ezt hallva, azt hiszem lesz majd sok közös témánk. Menjünk a barátodhoz. Legalább megismerem. És hallgassunk jó jazzt. Tudod, van két fiú unokatestvérem, akikkel jó barátságban vagyok, általuk ismerem egy kicsit ezt a műfajt

  - Hát ez meglepő! Mármint, hogy te is szereted és ismered a jazzt. Azt hiszem csak kevesen értik és szeretik még nálunk ezt a zenét. De annál jobb! Akkor holnap felhívom Barnát, így hívják a haveromat, és ha lehet, elviszlek hozzá. Különben is szeretnélek már valakinek bemutatni, hadd lássák már a szerelmemet! Neki különben is beszéltem már rólad. Nem baj?

  - Jaj, hogy mondhatsz ilyet, miért lenne baj? Biztosan kíváncsi vagy a véleményére is, hogy mi lesz a benyomása rólam?

   - Mondjuk igen, de ha nem vagy neki szimpatikus az sem változtat a helyzeten, mert én akkor is szeretlek. És te hogy álltál a fiúkkal? Most én kérdezek rá, bár tudom, hogy szex kapcsolatod velem az első, de…

    - Én hozzád képest fiatalabb vagyok, lány is vagyok, egyetemre sem járok, csak középiskolás voltam.  Nem mondhatom, hogy tele voltam fiú kapcsolatokkal, de akadt egy-két érzelmes kalandom - hirtelen elhallgatott, majd kissé akadozva folytatta - Egy dolog van, amiről most nem akartam beszélni, mert hosszú és bonyolult - Anna zavarban volt, azon gondolkodott hogyan is beszélhetne a német fiú barátjáról, aki tulajdonképpen valahol élő kapcsolat most is.

   Zoltán szúrós szemmel nézett Annára és kicsit keményebb hangon kérdezte.

   -  Szóval van valakid, akivel ezek szerint nem feküdtél le, legalábbis addig nem, amíg velem találkoztál. De azért van.

  - Úgy van, hogy inkább plátói kapcsolat. Nem, nem feküdtem le vele, valószínű, hogy nem is fogok - ekkor elejétől végéig elmesélte Zoltánnak a Stuttgartban élő német fiúval való találkozását, érzelmét, a fiú idei, nyári látogatási szándékát.

  - Érdekes kapcsolat! Talonban tartogatod magadnak? Nem értelek! - kérdezte Zoltán Annától kissé lehangoltan.

  -  Zoltán ne sértegess! Nem tudtam, hogy te belépsz az életembe, és nem tudom, hogy…

  - Bocsáss meg! De most már vagyok neked. Akkor miért nem zárod le ezt a kapcsolatot? Persze te tudod pontosan, hogy mit is érzel. Csak belőlem ne csinálj hülyét! De talán abból a német fiúból sem kellene!

  - Zoltán, most zárjuk le ezt a témát! Te kérdeztél, én őszintén válaszoltam.  Nem számít ez a dolog nekem… Csak te vagy! Érted? Te! Majd idővel megoldom ezt is… És most már tényleg menjünk, sétáljunk egyet, a fejem is megfájdult. Egyébként ez még olyan messze van!

     Zoltán fizetett, előre engedte Annát, kint már hűvös volt, esőre állt az idő. Anna fázósan Zoltánhoz bújt, aki átölelte. Csendesen, ki nem mondott gondolatokkal sétáltak hazafelé.

   Hajnalban Anna a beszűrődő fényre ébredt, csak sötétítő függöny volt az ablakon és ő hozzá volt szokva a redőnyhöz. Így előbb ébredt fel, mint szerette volna. De nem bánta. Nézte Zoltánt a félhomályban maga mellett, aki egyik kezét feje alá téve csendesen, nyugodtan aludt. Ránézett az órára, hajnali hatóra volt. Alig mert mozdulni, nem akarta Zoltánt felébreszteni. Nem akart gondolkodni, csak érezni akart. Érezni  meleg testét, a csendet, a neki nagyon is friss érzést, a szerelmet. Zoltán, mintha megérezte volna Anna ébrenlétét, megmozdult, kinyitotta szemét, kezét elvette feje alól. A lányhoz simult, kezével simogatni kezdte a testét, átölelte. Hajnali szeretkezésük után álomba zuhantak és már délelőtt tíz óra volt, amikor felébredtek. Anna felült és homlokon csókolta Zoltánt, aki magához ölelte, majd jókedvűen kipattant az ágyból.

  - Tudod mit?  Én most gyorsan letussolok és készítek egy pompás reggelit neked. Kávét szoktál inni?

  - Nem, köszönöm én még nem kávézom, nem szoktam hozzá, egyelőre.

  - Rendben, kis kedves! Nem baj, ha így hívlak majd néha? Valahogy ez illik rád és jó ezt mondanom. Én viszont iszom kávét, mert én már hozzászoktam. Amikor vizsgákra készülök, ezzel tartom magamban éjszaka a lelket.

  - Nyugodtan szólíts annak, aminek akarsz, de ez nagyon kedves tőled! - kicsit hangosabban mondta, hogy Zoltán hallja a csobogó zuhany alatt. Felkelt és bevetette az ágyat, az ágyneműt bepakolta a heverő ágyneműtartójába, majd hallva, hogy nem folyik a víz, indult a zuhanyzó felé.

 - Jöhetek zuhanyozni? – Zoltán ekkor elhúzta a zuhanyfüggönyt, kilépett a zuhany előtti frottír szőnyegre, törülközőt vett a kezébe és betessékelte Annát a zuhany alá, kezébe nyomva egy szappant. Közben Zoltán bekapcsolta a rádiót, valami kellemes angol nyelvű sláger szólt. Rövid nadrágban és világoskék pólóban tojásrántottát sütött , közben fütyörészett. Anna maga köré tekerte a törülközőjét, hogy ne meztelenül menjen ki a szobába.

   - Készen vagyok én is. Mi finomságot készít uraságod? - hajolt Zoltánhoz és egy puszit nyomott az arcára. Zoltán szájon csókolta - Majd meg tudja, ha az asztalra teszem, asszonyságom! - így édelegtek, ami láthatóan mindkettőjüknek tetszett.

  - Zoltán nem tudnál egy inget kölcsön adni, itthonra, amiben kényelmesen ellehetek? Nem hoztam semmi olyant…

  - Vegyél ki a szekrényből egyet, amit akarsz, csak az ünneplőt ne! De gondolom, nem arra fáj a fogad!

   Anna kinyitotta a szekrényajtót, talált magának egy kék nagykockás inget, felvette, térdig ért neki.

  - Na, hadd nézzelek! Nagyon csinos vagy! De tényleg, jól áll neked! Behoznád a konyhából a fehér terítőt, meg a kenyeret?

    Anna gyorsan szaladt a konyhába, mert Zoltán kezében volt már a két tányér, tele tojással. Megtalálta a kért dolgokat, gyorsan leszedte a szobai horgolt terítőt, rátette a damaszt fehér abroszt, Zoltán pedig ráhelyezte a két tányért. Mindketten asztalhoz ültek. Jóízűen enni kezdtek. Zoltán megsimogatta Anna kezét és megkérdezte.

  - Mit tegyünk, kis kedves?  Azt sem tudom, hogy hány óra van… Ahogy elnézem, esőre áll az idő…

  - Akkor Menjünk múzeumba! Vagy a Székesegyházba, este meg egy moziba.  Szeretsz moziba járni?

  - Szeretek, de ki nem szeret? Vagy van olyan? Ez jó ötlet. De hány óra van? Úristen féltizenkettő. Nahát, ez akkor ebéd vagy mi, nem is reggeli. Nem baj, majd lesz estebéd. Szólj majd, hogy hívjam fel Barnát és megbeszélem vele a találkozást. Ha ennyire elment az idő, akkor délután legfeljebb egy mozi, utána séta, mit szólsz hozzá?     

  - Jó ötlet. Akkor szedjük össze magunkat! Én lepakolok az asztalról, elmosogatok, te addig átöltözhetsz. Hol a kávéfőződ? Főzök neked egy jó kávét, lehet, hogy egy picit én is iszom  - Zoltán átölelte Annát, megcsókolta és halkan csak annyit mondott  - Szeretlek és nagyon jó lesz.

  A kávét megitták, Anna is felöltözött és elindultak mozinézőbe. Végig nézték az utcai plakátot. Az egyik moziban késő délutáni előadásban az Előzés című Dino Risi filmet játszották. Megvették előre a két jegyet, aztán besétáltak a dzsámiba, majd elmentek a Dóm térre, szerencsére nem esett az eső, de teljesen beborult. Találtak egy telefonfülkét, ahonnan Zoltán felhívta Barna nevű barátját és másnap délután ötre megbeszélte vele, hogy Annával együtt meglátogatják.

     Zoltán kilépett a telefonfülkéből, Annára nézett, magához húzta, a fejére egy apró csókot nyomott, megsimogatta az arcát :  - Jó veled lenni és most én utálom, hogy el kell szakadnunk megint egymástól. Aztán a nyakamban a szigorlat, meg még két utolsó vizsga.  Te olyan más vagy, mint a többi eddig ismert lányok.

  - Már milyen értelemben vagyok más, és miért mondod ezt?

  - Mert túl szép vagy, túl izgalmas, kedves, értelmes. És azt hiszem nagyon egymásra talált a testünk az ágyban… Mert azt hiszem nagyon beléd szerettem és nem biztos, hogy ez most jó. Te kis kedves! Össze-vissza beszélek itt mindent. Gyere, üljünk be egy presszóba, együnk egy fagyit!  Holnap délután pedig megyünk Barnához, aki nagy vacsorával vár bennünket.

  - Mesélj kicsit a barátodról! – kérte Anna, miközben beültek egy belvárosi kis presszóba, ahol két kehelyben fagyit hozatott Zoltán, közben mesélt Barnáról, a barátjáról, akivel az egyetemen ismerkedett meg, mivel évfolyamtársak lettek.

   Anna örült Zoltán beszámolójának, érdeklődéssel hallgatta.

   Közben megették a fagylaltot, majd elsétáltak a moziba. Zoltán megfogta Anna kezét és végig kéz a kézben ülve élvezettel nézték Dino Risi pergő filmjét. Előadás után, jól esett a meleg teremből a kissé hűvös, borús estébe kilépniük.

  - Na, hogy tetszett? - kérdezte Anna.

  -Én jól szórakoztam, lendületes volt a film és remek volt Gassman. Persze nem egy szimpatikus figurát alakított. Te biztosan sajnáltad szegény Brunót, aki végül is ennek a kiégett, üres embernek lett az áldozata.

  - Miért?  Te nem? De tényleg jó volt a film, élveztem, egy percig nem unatkoztam. Nem szeretnék ilyen pasival összekerülni. De Trintignant is jó volt, nem?

  - Igen. Jó színész. Most pedig beülünk az egyetemi klubba és táncolunk egyet, jó?

  - Nem is mondtad, hogy van ilyen?  Szóval odajársz, ha lányokat akarsz fogni?   - most Anna élcelődött.

  - Hát persze. Ha hazamész, azonnal leájulok ide. És azonnal felszedek valakit. Na, elég ebből a marhaságból! Gyere! Itt lemegyünk.

   Egy pincehelyiségbe mentek. Füst volt, zene szólt. Zoltán köszönést intett a zenészeknek, egy másik asztalhoz is oda köszönt, ahol nagyobb társaság ült.  Majd találtak egy szabad helyet, ahová leültek. Zoltán két pohár sört kért, kicsit hátradőlt a széken és a zenekart nézte. Mindenki fiatal volt, többnyire egyetemista, főiskolás vagy középiskolás.

   Anna egy darabig csendben hallgatta a zenét, körbe nézte a helyiséget, majd Zoltánra nézett és megkérdezte tőle.

  - Ismered a zenekar tagjait?

  - Igen. Három éve alakultak, többek között Barna közbenjárására. Ezek a fiuk többnyire orvostanhallgatók, mellesleg zenélnek, csak hobbyból. Nem is kérdeztem, hogy sört akarsz, vagy mit akarsz, nem baj? Ha nem kell, rendelek mást! - Annára nézett most, kissé kutatón, aki felemelte lehajtott fejét,  barnás zöld szemével Zoltán szemébe nézett.

  - Nem baj! Szerencsére pont eltaláltad, hogy mit ittam volna. És nagyon szeretlek!

     Zoltán ekkor kézen fogta Annát, a zenekar a nagyon népszerű „Petit fleur„-t játszotta, szorosan egymáshoz simulva táncoltak. A szám végén Zoltán csak annyit mondott.

 - Ez a szám Keszthelyre emlékeztet. A megismerkedésünkre. Gyere, bemutatlak a srácoknak!

     A zenekarból a három fiú széket hozott és odaült az asztalukhoz, láthatóan mindegyik jól megnézte magának Annát. Egyik fiúval szóba elegyedett, rájöttek, hogy egy városból valók, csak éppen nem ismerték egymást. Még táncoltak néhányat Zoltánnal, majd tizenegy óra után elindultak hazafelé.

    Másnap kéz a kézben sétáltak a girbe gurbás utcákon, majd busszal mentek fel a Tettyére. Sok mindenről beszélgettek, minden érdekes dolgot megnéztek. Délután pedig gyalog sétáltak vissza délután a lakásba.

     Anna kissé fáradtan ült le az ágy szélére.

  - Szomorú vagy? Vagy fáradt?  – Zoltán a lány mellé ült, megsimogatta arcát és kérdőn nézett rá.

  - Nem szeretném, ha elválnának az útjaink. Most tudom, sokat akarok. Örökké szeretném, ha így lenne, ahogy most van. Persze te is, én is tudom, hogy nem lesz így örökké… Most túl fiatalok vagyunk, még nem eléggé érettek, azt is tudom, Zoltán…

  - Honnan tudod?  És, ha igen? Miért, nem hallottál sírig tartó szerelemről?

  - Jaj, Zoltán, ez kedves, nagyon kedves, de talán a regényekben meg a filmekben van ilyen. Ne áltassuk egymást.

   - Én, nem áltatlak, én most tényleg így gondolom, és így is érzem. Ha mindketten tudunk, képesek vagyunk várni, és a szerelmünk erősebb lesz mindennél, én el tudom képzelni az életemet veled. Lehet, hogy te nem így gondolkodsz, de én…

  - Nagyon szép amit  mondtál, de én, úgy látszik kicsit pesszimistább vagyok, mint te. Bár csak így történne!

     Zoltán Annára nézett, majd rápillantott az ágy melletti órára.

  - Te jó ég!  Öltözzünk, mert Barna vár bennünket! Ötre ígértem és már háromnegyed öt van.

    Sietve lezuhanyoztak, gyorsan átöltöztek, és boldogan indultak Barna lakása felé.

   Zoltán barátja a belvárosban lakott, nem túl messze albérleti lakásától, egy háromemeletes nagy polgári lakás második emeletén. Kicsit késve, kicsit lihegve a lépcsőmászástól, Zoltán az egyik nagy barna ajtón becsengetett.  Kinyílt az ajtó és egy magas, sármos, széles vállú, sportos, barna hajú, barna szemű fiú jelent meg előttük. Mosolygósan rájuk köszönt és betessékelte őket, majd az előszobában Zoltán bemutatta őket egymásnak. Anna érezte, hogy Zoltán barátja alaposan szemügyre veszi. Egymás szemébe néztek, majd kezet fogtak. Erős és határozott kézfogása volt Barnának.

  - Zoltán vezesd be Annát a szobába, foglaljatok helyet, érezzétek magatokat otthon, rögtön megyek, csak még befejezem az utolsó konyhai simításokat.

    Zoltán bekísérte Annát egy nagy négyszögletes szobába, ami antik bútorokkal volt berendezve. Nagy perzsaszőnyeg borította a parkettát, az egyik sarokban kis köralakú asztal állt, mellette pedig három nagy süppedő bársonykárpittal bevont fotel. Az egyik falat könyvespolcok fedték földtől a mennyezetig, majd mellette lemezjátszó, magnó volt. Rengeteg bakelit lemez. Az asztalon, egy tálcán poharak voltak elhelyezve, mellette egy régi italos asztalka mindenféle itallal. Anna és Zoltán elhelyezkedtek a fotelokban, halkan szólt valami jazz, talán Dizzy Gillespie, Charlie Parker vagy talán Coltrane játszott.  Jellegzetes bebop stílust hallottak.  Kellemes, meleg szélfuvallat járta át a lakást, az ablakok nyitva voltak, a meleg nyár eleji szél időnként meglengette a vastag horgolt függönyöket.

  - Na, itt vagyok. Várjatok, becsukom az előszoba ajtót, mert most érzem csak, hogy huzatban ültök. Ki mit kér inni? Zoltán, tudom te gint, Anna te mit iszol? Van üdítő is, ha nem akarsz alkoholt, nem kötelező, de azért inkább hangulatkeltésnek és koccintásra mégis azt javasolnék. Van vörösbor, fehérbor, konyak, gin.

  - Talán egy kis konyakot kérek - mondta Anna.

  -   Én úgy szintén – Barna töltött, majd megemelve poharát mondta.

  - Isten hozott benneteket és különösen téged Anna, örülök, hogy megismerhetlek.

   Mindhárman koccintottak, ittak. Majd leült közéjük a harmadik fotelba Barna is.

 - Már sokat hallottam rólad. Elárulom, Zoltán el volt ájulva a keszthelyi versmondásodtól, rólad nem is beszélve. Vagy baj, hogy elárultalak? – nézett Zoltánra.

   - Miért lenne baj? Csak azért ne vidd túlzásba!

   - Gyerekek! Szól egy kis jazz, de váltani is lehet, ha mást akartok. Nem tudom, hogy te Anna, egyáltalán ismerős vagy-e ebben a műfajban, mert…

 - Csak egy kicsit. Szerencsére az egyik unokatestvéremnél szoktam jazzt hallgatni. Látod, ez a véletlen! Mert az én korosztályom, főleg a lányok egyáltalán nem hallgatnak ilyesmit - szólalt meg Anna - Nagyon jó zene. Micsoda szaxofonjáték!  Tudod Barna, csak úgy nagyjából tudom, hogy milyen nagy jazz egyéniségek voltak, vannak, ki mit játszik.  De szeretem a gospelt is, a blues-t is. Persze ez felületes ismeret részemről, de azért fülem talán van hozzá.

  - Mindenesetre nagyon klassz, hogy te ilyen zenét hallgatsz. Máris a szívembe loptad magadat! Ezt nem tudtam rólad - nézett meglepetten Annára.

     Zoltán felállt, sétálni kezdett a szobában, majd hirtelen megkérdezte Barnát, aki éppen válaszolni készült Annának.

  - Zsuzsa miért nincs itt, arról volt szó, hogy…

    Barna lazán ült a süppedő fotelban, keresztbe tette lábát, hátul két kezével átkulcsolta nyakát, nem is Zoltánt, hanem Annát nézte, mintha a kérdést tőle kapta volna – Kicsit összebalhéztunk, de nem komoly. Majd elmúlik -  felállt és feltett egy Ray Charles lemezt. Ray jellegzetes hangján a Giorgia című számot játszotta és énekelte. Anna sokszor hallgatta ezt a számot unokatestvérénél, egyik kedvence volt.

  - Zoltán, nem ülnél le, úgy járkálsz ott, mintha ideges lennél! – mondta Anna, aki kényelmesen belesüppedt a fotelba. Hosszú haját hátra fésülve egy copfba fonva hordta most, halványlila ruhája kicsit felcsúszott, ahogy ő is kényelmesen átdobta egyik a lábát a másikra, engedte látni formás lábszárát és kivillant rövid ruhája alól combja is. Látta, hogy Barna oda-oda tekint, de ez nem zavarta. Zoltán felé fordult.

    - Gyere Zoltán, ülj a karfára, ide mellém!

     Zoltán kissé idegesnek tűnt, leült a karfára. Barna láthatóan szemrevételezte őket. Aztán Zoltánnal egyetemi dolgokról kezdtek el beszélni, az elkövetkezendő vizsgákról, ki melyik prof könyvéből tanult, mit érdemes még hozzáolvasni. Anna közben felállt, a könyvespolchoz ment. Leemelte Jack Kerouac  Úton című  könyvét. De látta, hogy ott vannak Scott Fitzgerald, Faulkner, Albee könyvei, majd látta az összes Németh László sorozatot. Örömmel lapozgatott bele az egyik Hamingway könyvbe.

  - Ismered Kerouac könyvét? – kérdezte Barna.

  - Igen, elolvastam, azt hiszem, inkább amerikai életérzést ábrázol, beat regény. Neked nem?  Amúgy szép könyvtárad van! Bár nekem lenne ilyen!

  - Nem én vásároltam és gyűjtöttem az egészet. Erre nem tellett volna a zsebpénzemből. Részben örököltem nagybátyámtól, aztán amit lehet, meg amire telik, hozzá vásárolok. Szerencsére nem állunk rosszul anyagilag, mivel anyám testvére kint él Amerikában és, ha hazajön, akkor ellát mindig tisztességes zsebpénzzel. Tudom, hogy irigylésre méltó vagyok. Gaz, kapitalista, elkényeztetett kis aranyifjú. Így gondolod? - nézett most kérdőn Barna Anna felé.

  - Nem ezt gondolom rólad, de talán könnyebben fogod majd kezdeni ilyen háttérrel az életedet. De látom, itt van Osborne Dühöngő Ifjúsága is. Tudod ebből egy monológszerű részt bevettem a főiskolai felvételi anyagomba. Ezért ismerem.

  - Mesélj! Még mit viszel magaddal? – kérdezte Barna.

  - Többek között a tíz különböző hangulatú versből a Lorca verset, amit a Helikonon mondtam, de lesz Ady, József Attila, Paul Geraldy. Ismeritek a verseit? Biztosan nem! Ti fiuk talán túl érzelgősnek találnátok.  Van még Shakespeare szonett ,  és egy Lope de Vega monológ a Hős falu című darabjából. No és két dalocska.

  - Nem mondanád el nekünk most a Lorca verset? – kérdezte Barna - Kíváncsi lennék rá! Várjál! - pattant fel - Megvan nekem is a kötet - odament a polchoz, leemelte és átnyújtotta Annának - Neked is ez a fordítás van meg?

     Anna lapozgatta a Lorca kötetet.

  - Nem, most  nem fogom elmondani. Ideges, izgulós vagyok különben is, vagy inkább lámpalázra hajlamos. Majd egyszer talán! Még akkor is, ha nem vesznek fel a főiskolára. Megígérem! De itt van a vers. Tessék Barna! Ez a fordítás van meg nekem is.  Lorca cigányrománcai közül való. Ha kedved van, olvasd el!  - odaadta Barna kezébe a könyvet, kinyitva a versnél.

  - Nem zavar benneteket, ha most tényleg elolvasom? - kérdezte tőlük Barna.

   - Nem, dehogy! – mondták egyszerre. Addig ők halkan beszélgettek, koccintottak, de csak kortyolgattak.

    Barna miután elolvasta a verset, becsukta a könyvet.

 - Ennek fantasztikus hangulata van. Igazi szürreális vers, nagyon nehéz lehet úgy mondani, hogy ne legyen túljátszott, főleg a párbeszédei miatt. Tulajdonképpen ez olyan, mint egy monológ.  Nem akarlak megbántani, de azon gondolkodtam, hogy elég érett vagy-e hozzá?

  - Igen, Igazad van Barna. Ehhez a vershez azért nem árt egy kis élettapasztalat. De talán most már egy kicsit többet tudok a szerelemről és talán még másképp fogom majd átélni, bizonyos részét esetleg másképp fogom előadni, mint eddig.  Ezt most nem tudom nektek elmagyarázni. Különben a tanárnőm választotta nekem, nem én. Aztán a helybéli színházból egy rendező készített fel rá.

   Zoltán Annára nézett.

 - Rendező ? Azt hittem a tanárnőd? Igaz, hogy eddig nem kérdeztem, te pedig erről nem beszéltél.

  - Nem beszéltem. Hiszen minden másról beszéltünk, és hát mást csináltunk. De azt hiszem ez nem is fontos. Ha akarod majd mesélek erről is - szerelmesen nézett Zoltánra.

   Barna ekkor felállt, mosolygott.

 - Gyertek, menjünk vacsorázni, pompás eledelt készítettem nektek, remélem, hogy ízleni fog!

    Zoltán és Anna is felállt, Barna közrefogta őket, átölelte a vállukat.

 - Már most szeretlek benneteket így együtt! Valahogy összeilletek.

   Kimentek az előszobából nyíló, a szobával szemben lévő téglalap alakú konyhába. Meglepően otthonos volt, az asztalon fehér damaszt abrosz, középen kétágú gyertya, fehér tányérokkal, ezüst evőeszközökkel, az alkalomhoz illő poharakkal volt megterítve.

    Barna közben tálalt:  - A menü:  Csülök pékné módra. Nem tudom ismered-e?

  - Nem ettem még – válaszolta Anna.

  - Az baj, mert nem tudsz viszonyítani – tette hozzá Barna.

  - Nem is akarok - válaszolta Anna - Vagy finom, vagy nem! – koccintottak és enni kezdtek.

  - Barna felülmúltad önmagad. Most jobb, mint bármikor volt! Tudod, Anna azért elárulom, hogy nem először készíti ezt a kaját, de érzéke van a főzéshez, meg persze szíve.

  - Meg egy kis fantázia, Zoltánkám! – válaszolta Barna.

  - Mióta főzöl? – kérdezte Anna.

  - Két éve. Na, nem vagyok háziasszony, azt azért ne képzeld! Csak néha  kedvem van … És főként, ha ilyen szép és értelmes lányokat fogadok… Ne legyél féltékeny Zoltán!  Megmondom  őszintén, ha nem a haverom lennél, elcsábítanám tőled ezt a nőt. Nem haragszol, hogy így beszélek rólad, Anna? 

    Anna nevetett – Dehogy haragszom Barna, de te most bókolsz, hízelegsz és bosszantod Zoltánt!

   Barna komoly lett. Zoltánra nézett.

 - Nem, nem bókolok, nem szokásom, igaz Zoltán? Ezt őszintén mondtam, de felejtsük el. Örülök, hogy Zoltán ráakadtál Annára és örülnék, ha megmaradnátok egymásnak. Na, ennyi! Különben tényleg illetek egymáshoz, szép pár vagytok!

   Zoltán hálásan nézett Barnára, majd hozzátette. Kösz barátom az őszinteségedet. Jól esett, amit mondtál. Ígérem, nem rajtam múlik. Hiszen tudod, hogy mennyire szeretem!

  - Hát azért félhetsz barátom, mert a színházi világ kicsit más, mint a szürke kórház. Azt gondolom kicsit szabadosabban élnek a színészek és túl nagy a csábítás lehetősége. Vagy nem így gondolod Anna? De mi lesz, ha nem sikerül a felvételid? – nézett most Annára kíváncsian.

  - Akkor a helyi színházhoz megyek statisztálni, és a következő évben majd ismét megpróbálom a felvételit. Nem elég a tehetség, legalábbis ezt mondják. Szerencse, kapcsolatok és még sok minden kell, hogy valakiből színész vagy színésznő lehessen, úgy gondolom.

  - Miért nem idejössz akkor Pécsre, itt is van színház – kérdezte Barna - Itt legalább együtt lehetnél Zoltánnal is…

    Ekkor Anna elmesélte, hogy már két éve működik a városukban stúdiószínház, ahol az előadásokban amatőrök és hivatásos színészek együtt játszanak, és ő is tagja ennek a társulatnak. Beszélt a szerepeiről, a táncokról, az előadásokról. Aztán elmesélte a negyven és ötven év közötti vezető rendezővel történt beszélgetéseit, azt sem titkolta, hogy a férfi vonzalmat érzett iránta, amit ő visszautasított. De azt is hozzátette, hogy ennek ellenére lehetőséget kapott további előadásokban is, és ő volt az a rendező, aki segítette a Helikonra szánt vers felkészítésében.

    - Nos, hát róla beszéltem Zoltán. Talán az ő instrukciói is segítettek abban, hogy Keszthelyen aranyérmes lettem. Talán az elmondottak alapján jobban megértetek. Biztos, hogy nehéz lesz nekem ezen a pályán, ha egyáltalán sikerül bejutnom. Hát ezért akarok ott maradni, hátha ott több lehetőséget kapok, és ha nem sikerül a felvételim főiskola nélkül is lehetek színésznő. Arra is gondoltam, ha végképp nem megy, akkor más pályára megyek.

     A két fiú figyelmesen hallgatta Annát.

  - Így már világos! – válaszolta Barna - Hát adja Isten, hogy sikerüljön minden, de akkor se keseredj el, ha nem vesznek fel! Persze kitartás kell hozzá! Többször is meg lehet próbálni! Én mindenesetre felajánlom, ha leérettségiztél, ha sikerült a felvételid, ha nem ; az érettségi biztosan sikerül, vendégül látlak benneteket, szervezek egy nagy bulit!

 - Azt már nem Barna!- mondta Zoltán - Azt én rendezem a balatoni nyaralónkban, Ligeten. Persze te és Zsuzsa is eljöttök, remélem!

     - Az még jobb! Tényleg jó ötlet! A zenét viszem én a többi a te dolgod lesz, de, ha akarod, főzhetek bográcsban gulyást. Ott az udvarotokon lehet!

  - Na, mit szólsz hozzá kis kedves? - kérdezte Annától Zoltán.

  - De szépen mondtad! - nézett Zoltánra Barna - Te tényleg piszok szerelmes vagy Zoltán, de megértelek. Meg fogsz bukni a vizsgákon, ilyen érzelmi viharok közepette. Félek, nem tudsz csütörtökön szigorlatozni. Anna utazz haza minél előbb, és csak a vizsgák után jelentkezz! Ha azt akarod, hogy épeszű legyen a barátom! - mindezt kicsit komolyan, de ugyanakkor élcelődve is mondta.

  - Hogy mit szólok hozzá? - válaszolt Anna Zoltán előbbi kérdésére – Elfogadom a meghívást, bár azt sem tudom hová hívtál, homályos sejtelmeim vannak csak. Ne aggódj Barna! Remélem, Zoltán szeret annyira, hogy erőt vesz magán és, ha elmentem, rajtam kívül foglalkozik a tanulmányaival is. Most nem tennél fel egy kis Mahalia  Jacksont?

  - Igazad van Anna! Na, megyek, felteszem neked a kért lemezt, hadd halljuk a gyönyörű búgó hangot! Jut eszembe, még Zoltán huszonharmadik szülinapját is ott fogjuk ünnepelni, hiszen június végén van a szülinapja, ha eddig nem árulta volna el neked, akkor most én megmondom - bement a szobába és feltette a kért lemezt.

   - Nem, ezt még nem mondtad - nézett most Zoltánra Anna, azzal megfogta a kezét, és a fülébe súgta: - Szeretlek, még mindig szeretlek!- megcsókolta Zoltánt, aki ezt viszonozta.

    Barna visszajött a konyhába, Anna segíteni akart az asztal lepakolásában, de Barna visszaültette - közben Mahalia Jackson erős, fájdalmas hangja csendült fel, amit elmerülve, csendben hallgattak.

 - Nos, még van egy kis desszert is. Nem nagy dolog, fagyi gyümölccsel és nagy adag tejszínhabbal.

   Érezhetően mindhárman felszabadultak lettek. Talán az ital hatására, de Anna is lassan felengedett. Majd hirtelen Barna szólalt meg.

   - Nézd csak meg Zoltán szép kezét Anna, a prof mindig őt dicséri sebészeten, amikor boncolunk. Nagyon jó keze van a prof szerint. Ugye ezzel nem dicsekedtél barátom?

  - Barna, hagyd a hülyeségeidet!

  - Ez nem hülyeség, ezt mondja mindig.  Na, egye fene! Jó volt minden?

  - Isteni volt!- Egyszerre mondták Zoltánnal. Anna felállt és egy nagy csókot nyomott Barna arcára - Finom volt!  Segítek lepakolni, jó?

  - Dehogyis, hagyjuk! Hallgassunk zenét!  - tuszkolta őket Barna a szoba felé.

      Feltett egy szép Gigliola Cinqetti számot, beszélgettek, közben-közben igazi jazz-t hallgattak.  Majd amikor látták, hogy Barna kókadtan ül a fotelban, Zoltán felállt, kicsit megrázta barátja vállát. 

  - Elköszönnénk, mi is fáradtak vagyunk, lassan haza megyünk - mondta Zoltán.

  - Oké, nem akartok itt aludni? Van hely, a szüleim nincsenek itthon – nézett kissé álmosan Zoltánra, majd Annára.

  - Nem, nem, inkább otthon. Kösz, mindent köszönök. Holnap délután felhívlak.

  - Oké, oké! - mondta kissé fáradtan Barna.

    Anna odament hozzá, megpuszilta, majd hozzátette: - Jó volt nálad vendégnek lenni. Finom volt minden és nagyon örülök, hogy megismerhettelek. És, ha minden igaz, ha előbb nem, lent a Balatonon találkozunk.

   - Én is nagyon örültem. Majd tartom a lelket a fiúban! Te pedig vigyázz magadra!

   Elindultak, Barna lekísérte őket a kapuig, kiengedte őket. Zoltán és Anna egymást átölelve elindult az albérleti szobájuk felé a hűvös éjszakában.

   Amikor beléptek a szobába Zoltán megkérdezte Annát: - Tényleg jól érezted magad?

  - Tényleg jól éreztem magam. Nagyon szimpatikus, és úgy látom, tájékozott barátod van, sármos, intelligens… Örülök, hogy….

  - Igen az. Tetszik neked? Okosabb, tájékozottabb, műveltebb, mint én, meg idősebb is, tapasztaltabb is, én most biztosan nagyon kisfiú lettem a szemedben.

   Anna Zoltán szemében fájó érzést vélt felfedezni. Sok igazság volt abban, amit mondott. Legalábbis Anna érettebb embert ismert meg Barnában, érdekes egyéniség volt számára, de nem gondolt semmi mást róla. Zoltánt szerette úgy, ahogy van. Ránézett, odament hozzá, belenézett a szemébe, szájára egy hosszú, forró csókot nyomott - Azt hiszem beléd most a féltékeny zöldszörnyeteg költözött. Kár! Szeretlek, nagyon szeretlek. Így ahogy vagy, amilyen vagy. Megyek zuhanyozni. Gyere inkább te is velem!

   Zoltán ettől jobb kedvre derült. Levetkőzött és együtt mentek a zuhany alá, ahol vad csókolózásba kezdtek. Másnap, mire Anna felébredt már gőzölgött az asztalon a tea, mellette volt a kenyér, felvágott, paradicsom, paprika. Zoltán félmeztelenül kávéját kortyolgatta a csendben. Anna felült az ágyban, megborzolta kócos haját, Zoltánra nézett.

  - Jó reggelt! Bocsánat, hogy így elaludtam - felkelt, gyorsan magára kapta a kölcsön kapott inget, majd kiment a fürdőszobába, ahol rendbe hozta magát, felfrissült és vidáman leült Zoltán mellé, reggelizni kezdett.

   Zoltán nem szólt semmit, nézte Annát, kicsit hátradőlt a széken, és csak annyit mondott - Hiányozni fogsz, hiányozni fognak ezek a reggelek, hiányozni fog a tested, a hangod - ránézett az órára - tíz óra.   Két óra múlva már elillansz! Jaj, de pocsék érzés!

   Anna jóízűen evett, megitta a teáját, majd ezt hallva, letette a bögréjét, Zoltánra nézett.

  - Nekem legalább úgy fogsz hiányozni, mint ahogy te ezt az előbb elmondtad, de nem sírunk, jó? Amíg nem találkozunk, leveleket írunk, és arra gondolunk milyen jó lesz majd újra együtt lennünk!

  - Kicsit megvigasztaltál, kis kedves! Én elpakolok, te meg öltözz, aztán kikísérlek a buszhoz, jó?

     Anna összepakolt, felvette nadrágját, pólóját, saruját, Zoltán is átöltözött, majd Anna még egy pillantást vetett élete első szerelmi életének színhelyére, agyával lefényképezte. Útközben keveset beszéltek, mindkettőjükre rátelepedett az elválás gondolata, szomorúsága. A jegyet még előző nap megvették, a busz már bent állt. Úgy ölelték egymást, mintha örökre elválnának. Anna kicsit eltolta magától Zoltánt, könnyedén végig simított az arcán, majd ennyit mondott.

  - Ünnep volt veled lenni! Csinálj nekem sok ilyen ünnepet! Szeretlek, és most megyek, fordulj meg és indulj, nem akarok integetni, nem akarok hosszan búcsúzni, hidd el így lesz jó!

    Zoltán nagyon elérzékenyült, szívesen mondott volna ő is valami szép útravalót, de megértette kérését, elengedte, megfordult és indult hazafelé. Lassan a busz motorja is berregni kezdett és Annát visszavitte a hétköznapjaiba.

   

 

10

 

     Az elkövetkezendő időszakban komolyan készült az érettségire, a kidolgozott tételeket átvette, gyakorolta a verseket, készült egyben a felvételire is, ami rohamosan közeledett. Azért minden nap megengedett magának egy-két óra szabad programot. Felkereste az idősebbik fiú unokatestvérét, akinek elmesélte szerelmi történetét. Unokatestvére is mesélt neki az új szerelméről, érzéseiről. Anna pedig Zoltán esetleges látogatását emlegette. Sándor rögtön felajánlotta barátnője üresen álló lakását ezekre az alkalmakra. De azért hozzátette.

  - Remélem rendes fiú, mert féltelek. A srácok nagyobb része csak kihasználja a lányokat. Te eléggé jóhiszemű lány vagy és nem szeretném, ha átvernének. Ne veszítsed el teljesen a fejed!

    Anna megnyugtatta, hogy nem így ismeri a fiút.  Boldog volt, hogy megoldódott a Zoltánnal való találkozás lehetősége. Amikor hazament

azonnal megírta a jó hírt. Szinte kétnaponta jöttek-mentek a levelek. Zoltánnak sikerült a szigorlata, ráadásul ötösre vizsgázott. Anna vele együtt örült és büszke volt rá. 

      A felvételi vizsgára már az előző este felutazott Pestre, az ott lakó rokonánál szállt meg. Pihent akart lenni. Korán felébredt, felöltözött. Izgalommal utazott busszal, villamossal a Rákóczi útról nyíló Uránia mozi melletti épületbe. Leszállt a hetes buszról. Felnézett a bejárati ajtón lévő feliratra: Színház - és Filmművészeti Főiskola. Fotók voltak az ajtó melletti üvegkirakatokban, végzős vagy harmadéves főiskolai előadások képeit és azok szereplőinek nevét lehetett látni. Kinyitotta az ajtót, egy pici előtér volt előtte, ahonnan lépcső vezetett az emeletre, ahová behívója szólt. Már legalább harminc-negyven fiú és lány ült vegyesen az egyik teremben. Ki izgatottan beszélt, ki csak magában üldögélt, Anna is leült egy üres helyre. Kérdezgették egymást. Időnként bekukkantott egy már főiskolás fiú és biztatta őket. Aztán a terembe lépett egy alacsony sötét, sima hajú hölgy, a tanulmányi titkár. Elmondta a felvételi sorrendjét, aztán mindenki izgatottan várta, hogy mikor kerül rá a sor. Anna szóba elegyedett egy lánnyal, aki Szlovákiából jött, mint megtudta. De igazán nem tudott figyelni senkire és semmire. Aztán egyszer csak meghallotta a nevét. Belépett egy ajtón, egy színpadon találta magát. Kis nézőtért látott maga előtt. Négyen ültek a nézőtéren, különböző helyeken.  Oldalt egy zongora állt, a színpad előtt egy kis asztal, az asztalon egy kancsóban víz, poharak.

   Anna maga elé nézett, érezte, hogy lassan megnyugszik. Két verset mondott el, majd a monológot kérték tőle. Amikor befejezte és meghallotta: - „Köszönjük, elmehet!” - nagy kő esett le a szívéről. Úgy érezte sikerült. Ha nem jut tovább, akkor is jó volt. Szerencsére legyőzte lámpalázát és ettől teljesen felszabadult lett. Amikor kiért az előadóteremből, két főiskolás fiú, akik éppen nagy beszélgetésben voltak két másik lánnyal, kíváncsian felé  és izgatottan kérdezték: - „Na hogy sikerült?  Biztosan jó voltál!  Te egy drámai alkat vagy, ahogy így elnézünk, biztosan felvesznek! ” – ő pedig zavartan bólogatott, válaszolgatott kérdéseikre. Aztán leült az egyik üres székre. Mindenki izgatottan várta az eredményhirdetést. Majd mikor már az utolsó felvételiző is kijött és eltelt egy jó félóra, megjelent az ajtóban a tanulmányi titkár.  Feszült lett a levegő.

   - Akkor kedves lányok és fiuk most felolvasom azok nevét, akik az első rostavizsgán túljutottak. Az értesítést a következő rostavizsga időpontjáról majd levélben megkapják. Mint tudják három vizsgán kell túljutni ahhoz, hogy valakit a főiskolára felvegyenek.  Azért a többiek, akik nem jutottak tovább, ne keseredjenek el, próbálkozhatnak jövőre is! - mondta kedvesen és mosolyogva.

    A harminc-negyven főből három nevet olvastak fel egy fiú és két lány nevét, köztük Annáét utoljára. Anna szíve ekkor hevesen kezdett dobogni. Felállt és a mellette ülő fiút, azt sem tudta kicsoda, átölelte és puszit nyomott az arcára. Majd, mint akit puskával lőttek elindult kifelé az épületből. Nagyot szippantott a levegőből, hirtelen csak sétálgatni kezdett az utcán, szinte semmi nem jutott eszébe. Ránézett az órájára, a vonatindulásig még volt egy jó órája. Mivel korábban végzett a kora délutáni vonattal már hazamehetett. Eszébe jutott Zoltán. Gondolt egyet, befordult a sarki postára és feldobott számára egy táviratot: - „Az első rostám sikerült! Továbbjutottam! Szeretlek! Anna „

      Aztán hazafelé a vonaton gondolkodni kezdett. Tudta, hogy örülhet az eredményének, de egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik rostán túl jut. Jól ismerte magát. Arra gondolt, ha nagyon izgul, sokat ront majd vele. Vagy esetleg, aki osztályt indít, annak nem az ő típusa kell. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az agyában. Tudatában volt, hogy legalább ezerötszáz-kétezer a jelentkezők száma és elég nehéz bekerülni. Azért egy kicsit bizakodott. Otthon is örömmel újságolta a hírt.

    Másnap kapott egy táviratot Zoltántól: - „Örülök, gratulálok és szeretlek! Szombaton felkereslek, harangozd be szüleidnek, és oldd meg a találkozásunkat! Kérlek! Látni akarlak! Zoltán. „

    Anna nagyon örült a táviratnak. Csak a szüleinek való beharangozás esett nehezére, tudta, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de, azt is tudta, ha tiltakoznának, akkor is várja Zoltánt. Aztán ismét a nővére segítségével sikerült a szüleit is meggyőzni, akik tudomásul vették, hogy lányuk szerelmes és időnként már önálló életet szeretne élni.

  Annának már nehezére esett a tanulás, a következő hét közepén volt a szóbeli érettségije, de most inkább Zoltán érkezésével és a felvételivel volt tele a lelke.

   Szombaton a délutáni három órás vonattal érkezett Zoltán. Anna várta az állomáson.  Nagy örömmel ölelték át egymást.

  - De jó, hogy újra látlak! Kezét bele tette Zoltán kezébe, és magával húzta sietve a kijárathoz. Ott állt unokatestvére, aki akkor már végzett testnevelő tanár volt, aki a szobakulcsot adta és látni akarta Anna barátját.

  - Bemutatlak benneteket egymásnak - a fiuk kezet fogtak, majd együtt elindultak a lakáshoz, ahol Anna együtt lehetett Zoltánnal. A lakás nem volt messze az állomástól, egy kis hídon átmentek, majd egy szűk családi házas utcába fordultak.  Egy eléggé kopott, régen tatarozott kis családi házba léptek be.

  - Hát ez lenne az – mondta ekkor Sándor - Egy nagyszoba, egy kis szoba, kis fürdőszoba és egy pici konyha.  Nincs még felújítva a lakás, de talán megfelel. Gyere Zoltán, mutatok valamit - és bevitte a másik szobába, addig Anna körülnézett a konyhában. Hallotta, hogy valamit halkan magyaráz Sándor Zoltánnak.

    Mikor egyedül maradtak, kölcsönösen várták egymás közeledését.  Levetkőztek, de előtte Anna felugrott a heverőről és behúzta a sötétítő függönyöket, hogy legalább félhomály legyen, mivel élesen betűzött a szobába a Nap.  - Így jobb, nem?  – kérdezte Anna

  - Nekem mindegy, nekem te vagy a legjobb!  – válaszolta neki Zoltán.

   Teljes odaadással szeretkeztek. Zoltán semmit sem sietett el. Anna most hagyta, hogy Zoltán kényeztesse, becézgesse. Aztán feküdtek egymás mellett szótlanul, csendben, elnyúlva. Majd Anna hozzábújt. Beszélgetni kezdtek, először csak szerelmes mondatokat mondtak egymásnak, beszéltek az érzelmeikről, egymás hiányáról és végtelen öröm töltötte el őket, úgy érezték, örökre szeretni fogják egymást.

    Aztán Anna készített vacsorát, már amennyire ez annak volt nevezhető. De nekik most ez megfelelt. A hűtőszekrényben meglepetésükre jóformán minden volt, ami két embernek egy délutánra és egy reggelre kell.  – Látod, milyen rendes unokabátyám van? Feltöltötte nekünk a hűtőt! Mert itt nem lakik senki, tudod?  - nézett most Anna Zoltánra.

  - Tudom, mert megírtad, de Sándor is elmondta. Nagyon szerethet, mert nagyon félt téged, kaptam egy kis útravalót tőle.

  - Ne mondd! De nem volt bántó?

  - Nem, nem.  Teljesen megértem. Végül is engem nem ismer és félt téged. Ha nekem lenne egy ilyen szeretett unokahúgom, biztosan én is ezt tenném.

   Anna szalonnás, kolbászos tojásrántottát készített, savanyú paprikát tálalt hozzá és vörös bort ittak utána. Anna közben elmondta, hogy másnap mi a program, szabadkozott, hogy muszáj bemutatnia a szüleinek és nővérének, de Zoltán ezen nem akadt fenn.

   - Sajnos, muszáj vasárnap este visszamennem, mivel hétfőn lesz az utolsó vizsgám! Aztán megyek le a Balatonhoz, hogy előkészítsek a nyárra mindent.

  - Zoltánkám, te nagyon okos fiú vagy. Szinte mindenből ötösre vizsgáztál! Büszke vagyok rád! 

  - Miért? Nem nézted ki belőlem? 

  -   Dehogynem!  Olyan férfi vagy, akire mindig is vágytam. Okos, jóképű, akit szeretek, akit tisztelek. Akire szeretnék felnézni mindig…

   - Ezt komolyan mondod? Akkor nem az emancipált kékharisnyákhoz tartozol művésznőm, ha fel akarsz rám nézni - mondta kicsit kuncogva Zoltán.

  - Nem vagyok művésznő, és ne gúnyolódj! Attól, hogy az első rostán átjutottam, még nem biztos, hogy fel is vettek. Sőt!

  - De azért örülsz, nem?

  - Igen örülök, de már tele vagyok kétségekkel. Mi lesz, ha még sem sikerül?

  - Gyere ide, ülj az ölembe. Nem gúnyolódom, nem annak szántam. Ne sanyargasd magad. Ha nem sikerül bejutnod, én akkor is szeretni foglak, és én akkor is…- elhallgatott. Annára nézett, aki visszanézett rá, csókolózni kezdtek - Szóval én akkor is veled szeretném élni az életem, persze majd, ha te is akarod! Én ezt végig gondoltam most, hogy nem voltál velem. Csak éppen szeretném az egyetemet előbb elvégezni. Bevallom, talán jobban örülnék, ha nem vennének fel a főiskolára. Most ne sértődj meg, de nagyon félek, hogy akkor el foglak veszíteni, sőt biztos vagyok benne.

  - Nahát, ez szép! Én itt örülök, Te meg! Aztán mihez kezdenék?

  - Mondjuk, lehetnél óvónő, ahogy már ezt egyszer említetted! Az két év különben is, és addigra én is végzek.

   - És, ha nem? Ha mégis csak ezen a pályán maradok? Talán elhagysz, vagy örökké féltékenykedni fogsz?  Hát nem bízol bennem, Zoltán?

  - Dehogynem, csak féltelek.  Nem hagylak el, én nem! De tudom, hogy a színházi világ… Azért szeretsz még, hogy ilyeneket mondok neked?

  - Jó lenne azért, ha nem ilyen szöveggel kínoznál a jövőben. Ezek szerint jobb is, hogy nem voltál velem a felvételin, mert talán örülni sem tudtál volna velem!

  - Ne gondold, hogy gátolni akarlak bármiben is, csak az érzéseimet próbálom neked elmondani őszintén. Hát ez van. Az ember sok mindent nem szerethet, de vannak dolgok, amiket meg kell beszélni, el kell fogadni a szeretett embert olyannak amilyen… 

  - Te, Zoltán csak nem úgy vagy velem, hogy engem így kell elfogadni… Mi történt veled? Megőrültél? Te nem szereted bennem, hogy színésznő akarok lenni, ha jól értem.

  - De nem egészen így gondoltam! Különben is, ha az akarsz lenni, akkor az leszel, ha nem, akkor nem az leszel. Én egy asszonyt akarok majd magam mellett tudni, akit szerethetek, és ő is szeret engem. Ennyi. Azt hiszem, most én vagyok a hülye,  és én bonyolódok itt bele olyan dolgokba, ami még sehol nincs. Hagyjuk! Inkább azt mondd, mit csináljunk?

   - Kicsit elvetted a kedvemet, de majd talán visszaadod! Szerencséd, hogy szerelmes vagyok, mégpedig bevallom, nagyon! Ha kedved van, sétáljunk egyet, megmutatom a színházat. Tudom, nem szereted, de muszáj a gondolattal megbarátkoznod. Sétálhatunk itt a színház parkban, vagy felmehetünk a park vendéglőbe, ott van zene, tánc, iszunk valamit, zenét hallgatunk.

   -     Nagyon jó. Ha lehet, inkább ez utóbbit választanám.

    Anna és Zoltán elindultak a város Szabadság parkjának nevezett szórakozóhelyére, ahol kint ülhettek a fák alatt, és élő zenét hallgathattak.  Anna az egyetemi vizsgákról kérdezgette, tanulmányairól, az orvosi hivatásról, munkáról beszélgettek, arról, hogyan jutott arra a döntésre Zoltán, hogy orvos szeretne lenni és azon belül is, ha sikerül miért akar éppen sebészetre szakosodni. Zoltán elmesélte, hogy apja belgyógyász, körzeti orvos, édesanyja abbahagyta énekesi pályáját. Hangszál problémái is voltak, de testvérével együtt nyugodt gyermekkort tudhatnak maguk mögött, mivel anyjuk csak a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkozott. A szüleiről szeretettel beszélt. Elmondta, hogy nyarait gyakran töltötték testvérével falun, édesapja szüleinél.  Mesélt az ott átélt kalandos gyermekéveikről. Anna hallgatta, néha kérdezősködött, amire Zoltán válaszolt. Ha valami kellemes, lassú zene volt, Zoltán táncolni vitte. Szerette magához ölelni, Anna pedig boldogan simult hozzá. Éjfél felé visszasétáltak a lakásba.  Zoltán vetkőzött, már teljesen meztelen volt. Anna is hasonlóképpen tett, már nem zavarta őket a világosság, nem zavarta őket egymás meztelensége, szerették és elfogadták egymást.

     Másnap délelőtt először elmentek a nővéréhez, majd utána a szüleihez sétáltak el ebédre.  Zoltánt udvariasan fogadták, anyja körbe ajnározta a kosztjával. Látta, hogy tetszik nekik a fiú. Kicsit örült, és abban bízott, talán így nem neheztelnek ezért a kapcsolatáért. Zoltán udvarias volt, kedves és beszédes.  Majd, miután kávét ittak, elköszöntek a szülőktől és elindultak a lakásuk felé, mivel Zoltánnak vissza kellett utaznia ismét Pécsre.

   - Igazán kedves szüleid vannak! Nem is dobtak ki! - cukkolta Annát útközben Zoltán. 

  - Reméltem, hogy tetszel majd nekik, de megsúgom a nővérem is megkedvelt. De kérdeznék valamit. Ha megyek hozzád a Balatonra, elhívhatom Editet, a barátnőmet  a barátjával? Nem zavarna? Meg esetleg az unokatestvéreimet.

   Zoltán megállt, Annára nézett: - Azt hozol, akit akarsz, csak olyant ne, aki elszerethet tőlem. Csak szólj előre, mert akkor úgy készülünk kajával, meg esetleg egy-két sátorral. Jó?

  - Tényleg, meg akartam kérdezni, Barnával megbékéltél? Már nem vagy féltékeny?

  - Látod el is felejtettem átadni, hogy kézcsókjait küldi - hirtelen Anna elé állt, szemébe nézett és megkérdezte: - Éreztél valami vonzalmat Barna iránt?

  - Nahát, Zoltán! - fordult egyet Anna és idegesen tovább indult - Ha tudom, hogy erre megint ilyen kérdést teszel fel, szóba sem hozom a dolgot. Nem éreztem semmiféle vonzalmat. Jó fej és kész. De biztosan tudnám szeretni, ha éppen úgy alakult volna, biztosan! - aztán mérgesen Zoltán felé fordult - Téged szeretlek, érted? Téged! 

   Zoltán láthatóan megnyugodott, de Anna érezte, hogy még mindig félti őt a barátjától.

  - Nem válaszoltál a kérdésemre, Zoltán!

  - Ami igaz, volt egy kis vitám vele, kicsit össze is vesztünk, de nem érdekes. Erről nem akarok beszélni. Barátok vagyunk továbbra is.  Nem haragszom rá, akkor sem haragudtam, csak éppen… Anna ne, ne beszéljünk erről. Zárjuk le.

  - Én nem is akartam erről beszélni, csak megkérdeztem, hogy minden rendben van-e köztetek.

    Megérkeztek a lakásba, Anna kevés kis motyóját bele tette csíkos szütyőjébe, Zoltán is elpakolt a táskájába. Megsimogatták, csókolgatták egymást, búcsúztak megint. Aztán Zoltán felállt, megfogta a táskáját és Anna kezét: - Gyere kis kedves, menjünk! - Anna kulcsra zárta az ajtót és elkísérte Zoltánt a vasútállomásra.

  - Azért jobb volt téged várni, mint most búcsúzni - súgta Zoltán fülébe, aki hosszan nézte Anna arcát, megcsókolta a szemét, arcát, száját: - Jó volt veled megint, viszem az illatod és várni foglak! Tudom, nem szeretsz búcsúzni, lassan én sem. Menj! Szeretlek! -  felszállt a vonatra, Anna pedig elindult  a barátnőjéhez, hogy egy jót beszélgessen vele.

    Zoltán leült a kupé ablak melletti ülésére. Bámult kifelé az ablakon, nézte a piros muskátlikkal díszített állomást, a felszálló embereket. A vonat lassan elindult. Szemét behunyta, Annára gondolt, lassan megnyugodott. Aztán elővette táskájából jegyzetét és olvasni kezdett. Egy vizsgája még hátra volt.