Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 26 - 28. fejezet ( befejezés )

26

 (1969)

  

   Ákos apja csendesen szemlélte Anna odaköltözését. Túl volt a nyolcvanon, de eljárt dolgozni, egy közeli szállodába. A személyzeti portán teljesített éjszakánként szolgálatot.  Jól tartotta magát. Annával magázódtak, nem igen kedvelték egymást. Mivel Ákos csak a nyáron tudott hosszabb ideig otthon lenni, Anna akkor gyakran volt egyedül.    Aztán a nyarat Ákos otthon töltötte.  Anna sorban megismerkedett Ákos pesti barátaival, ismerőseivel, akiket időnként felhívott a lakásukra vagy ők mentek el hozzájuk. Így ismerkedett meg kislánya jövőbeli keresztapjával, a szőke, kék szemű, halk, udvarias fiatalemberrel, aki kórboncnok volt akkor még, majd később lett csak gyermekorvos. Így ismerte meg az akkor még irkálgató írónak, költőnek készülődő fiatalembereket, azok éppen ügyeletes barátnőit, a színházi fodrász házaspárt, a színházi ügyelőt, a szállodai recepcióst, Erdélyből vagy éppen felvidékről jött fiatal színészeket, azok barátnőit, a bárzongoristát. Később  Ákos otthagyta a színházi világot, egy gyári újság lapjához szegődött ismerősei segítségével, ahol újságíró munkát végzett.  Ekkor már két verses kötete is megjelent.

     Sokáig a hall sarkában állt a zongora, amit férje ebben az időben arra használt, hogy pár gyereknek zongoraleckét adjon. Kellett a pénz, hiszen Anna a gyerekek miatt nem tudott dolgozni.  Így aztán nagyon szűkösen, összezártan éltek. Néha úgy érezte, megfullad. A társbérlővel is elkezdődött a veszekedés, nem fizette a ráeső részeket, sokszor berúgott, zajongott. Egy alkalommal mikor Ákos otthon volt még verekedésre is sor került. Aztán elkezdtek vele pereskedni, ami nyolc éven át tartott. Nehéz évek voltak.

     Szép lassan Ákos kedvéért és a gyerekek miatt megtanult háztartást vezetni. Ha Ákos otthon volt, mindig valami különleges étellel lepte meg.  Nagyon várta a hétfőket, hiszen eleinte férje csak egy-két napra tudott hazajönni a vidéki színházból. Aztán volt úgy, hogy már április végén szabad lett, mert felmondott és másik színházhoz szerződött. Így a nyarak és együttlétek megnyúltak, ha éppen nem utazott el Erdélybe, a felvidékre - vagy később, amikor már elfogadott költő lett belőle - Németországba néhány hetes tanulmányútra. Anna eleinte nehezen viselte ezeket a távolléteket. Dóra születése után lelkileg kicsit könnyebb volt, hiszen szinte a nap huszonnégy óráját kitöltötte a vele való együttlét. Csak az estéi voltak magányosak. Ilyenkor olvasott, filmeket nézett egy bérelt tévékészüléken, mert még tévé készülékre sem tellett nekik. Ez volt minden szórakozása.    

    A két kis szobát a meglévő bútorokkal és azzal, amit szülei felküldtek neki, úgy ahogy berendezte. Majd később, amikor már dolgozni kezdett vett néhány új bútordarabot is. A nagyanyjától örökölt toalett tükröt egy kis ülőkével a saját szobájába tette.  Ez volt az egyetlen dolog, ami gyerekkorára emlékeztette. A kiságy is elfért a szobában, de máshova nem is tehette volna, amit aztán Zsolt születése után emeletes ágyra kellett kicserélni.  A másik szobába került a régi két kétajtós hálószoba szekrény, egy szélesebb ágy, és az íróasztal, ahol férje írta a cikkeket és a verseit. A hallban pedig a zongora, Ákos apjának egy dívány és a tévékészülék. Anna szobájából egy hosszú erkély nyílt, amit Anna virágokkal rakott tele. Tavasszal az utcában lévő nagy fák lombjai szinte betakarták őket. Akkor ez egy belvárosi rövid, csendes utca volt. Később innen hordta a gyerekeket a közeli óvodába, majd a közeli iskolába. Innen kezdett járni munkahelyére, a nevelőotthonba. Anna abban reménykedett, hogy valami csoda folytán előbb-utóbb csak sikerül nagyobb, vagy másik lakáshoz jutni. De ez a csoda hosszú ideig nem érkezett meg. 

    Eleinte jól megvoltak Ákossal, aki mindig jókedvűen érkezett haza. Ilyenkor különleges vacsorákkal várta őt, igyekezett a kedvében járni.

    Dóra megszületése után minden felborult. Annának egy új életformára kellett átállnia, Ákos eleinte alkalmazkodott hozzá, nem nagyon ment sehova, vendégeket sem hívott, felmérte, hogy ez nem megy a jövőben egy darabig. Anna elhatározta, hogy pár hónapra, amíg megerősödik, hazamegy a szüleihez. Úgy gondolta onnan is tud levelezni Ákossal. Hiszen kapcsolatuk egyelőre, erre szorítkozott, hiszen Ákos egy vidéki színházban dolgozott akkor. 

   Aztán  pár hónappal később, mikor már nem kellett szoptatnia, mert a teje elapadt, ő maga utazott Ákoshoz. Férje szeretettel fogadta. Anna örült, hogy ismét együtt lehet vele. Már vágyakozott Ákos simogató keze, szeretete után. Aztán egy asztalon felejtett nyitott levélből kiderült Anna számára, hogy Ákosnak színésznő szeretője van, aki itt él a színházban. Átsírta az éjszakát, üvöltöztek egymással, Ákos mindennek lehordta, hogy turkálni merészelt és csak azt hajtogatta semmi nem igaz az egészből, minden az ő fantáziája. Másnap reggel Anna összetörten felkelt, összecsomagolt, Ákos elkísérte az állomásra. Ekkor Anna már nem vitázott vele. Úgy érezte belefáradt. Búcsú nélkül, szótlanul, megkeseredetten felszállt a vonatra és hazautazott a szüleihez. És jöttek a levelek, majd érte jött Ákos és hazavitte Pestre. Akkor már bocsánatot kért, akkor már újból minden jó volt. Anna megbocsátott. Ahogy nagyobb lett Dóra, ha volt rá lehetőség, levitte egy-két hétre szüleihez és ilyenkor ismét együtt jártak szórakozni, baráti társaságot hívtak. Aztán ismét terhes lett, de Ákos ezt a gyermeket már nem akarta. Anna viszont nem tudott lemondani róla és elhatározta, hogy akkor is megszüli.  Ákos pedig beletörődött, de egyre többet volt távol. Ettől kezdve mindketten a maguk módján élték az életet. Anna még mindig ragaszkodott Ákoshoz, akivel, ha ágyba bújtak mindig valami újat tudtak nyújtani, és talán mindketten szerették is egymást, de valószínűleg mást akart az élettől Ákos és mást Anna. Minden színház valami új nőt, új kapcsolatot hozott számára, de amikor ezek kiderültek Anna számára, jelentéktelen semminek nevezte őket a férje, és arra hivatkozott, hogy férfiembernél ez más. Emiatt sok viharos veszekedés zajlott le közöttük, de a két gyerek miatt Anna, állás nélkül, másik lakás nélkül nem nagyon tudott mit kezdeni helyzetével. Ahogy múltak az évek tudta, hogy megalkudott a sorsával. Érezte, hogy csak a gyerekek kötik már össze őket.

    Amikor Ákos felhagyott a színházzal, akkor utazgatni kezdett és egyre jobban rá szokott a rendszeres borozásra. Minden a munkáért, az írásért, a költészetért történt. Úgy állította be, hogy ez az elsődleges és minden más csak másodlagos. Anna ekkor már egyre világosabban látta az életüket. Keserű lett, de ott voltak a gyerekek, az eddigi közös múltjuk, Anna örök hite, hátha valami csoda történik közte és Ákos között. Közben nőttek a gyerekek, ő is dolgozni kezdett, hosszú harcok után a társbérletük is megszűnt, ezáltal a lakásuk is kibővült.  Ákos kicsit többet tartózkodott otthon, megjelent két újabb kötete is, és úgy tűnt, mintha Annával is rendeződött volna a kapcsolata. Anna reménykedni kezdett. Még egy közös, külföldi utat is megtettek együtt Koppenhágába. Egy disszidens barátjuk hívta meg őket három hétre. Mindent megnéztek, amit csak lehetett.  Gyönyörködtek a napsütötte Helsingörben, Hamlet várában .Egy tengerparti kiállítóhelyen Degas, Gauguin, Manet, Monet képeit csodálták meg. Sétáltak egy vadászkastély környékén, ahol előttük szaladgáltak az őzek és szarvasok. Roskildében a királyok temetkezési helyét fedezték fel egy híres templomban. Barátjuk megismertette velük Koppenhága minden nevezetességét, látták a Glyptotek kincseit, megnézték a királyi testőrség testőrváltási ceremóniáját, sétáltak az elegáns Srogeten, voltak igazi dán családnál dán vacsorán, elmentek egy dán skanzenba, este megismerték a csatorna melletti Nyhanban a matróz kocsmákat, azok hangulatát. Aztán szórakoztak a Tivoliban, megcsodálták Louis Tussaud’s viaszfiguráit. Viszonylag csendesen telt a két hét. Csak akkor vesztek össze, amikor egy tengerparti esti séta alkalmából a kis sellőlányt nézdegélve, Ákos bejelentette, hogy ő még marad. Neki még dolga van, mert kíváncsi a Christianiában lévő hippi településre. Annának viszont már haza kellett menni. A szülei csak eddig tudtak vigyázni gyerekeire. Vibrált közöttük a levegő. Anna hiába kérlelte, Ákos nem utazott vele haza. Anna ekkor ismét úgy érezte, hogy Ákos megint elárulta őt. Újabb keserűség költözött a szívébe. Nem tudta, hogy az igazi szomorúság csak ezután következik.  

     Még ezen a nyáron, amikor egyedül volt otthon, Anna elhatározta, hogy nagytakarítást rendez. A könyvespolcot rendezgette. Ahogy kezdte leszedni a könyveket, egy átkötött levélkötegre bukkant. Anna kibontogatta a leveleket, olvasni kezdte. Nézte a dátumot, nézte a női írást. A levélkötegből kihullott egy fénykép, amin fiatal szőke lányt látott maga előtt. Sírógörcsöt kapott. Úgy érezte, meghasad a szíve. Visszacsomagolta a leveleket, ott hagyta Ákos íróasztalán, majd részéről befejezte a takarítást. Bement a szobájába, lehúzta a redőnyt, lefeküdt a heverőjére és összekuporodva átadta magát a fájdalomnak, az önsajnálatnak. Most érezte, hogy eddigi hite, reménye véglegesen összeomlott. Hirtelen tudatosult benne, hogy Ákossal töltött élete kudarcot vallott. 

    Másnap este, amikor megérkezett a férje, Anna csak ült a szobájában, csendben, megalázottan, és várta szokásos magyarázkodását. Nem aludt egész éjszaka. Ákos miután meglátta íróasztalán a levélcsomagot, rögtön gondolta, hogy Anna mindent tud. Először próbált magyarázkodni, de látta, hogy hiába minden. Anna kiborult.  Iszonyú üvöltözésbe kezdtek, durvábbnál durvább szavakat vágtak egymás fejéhez. Aztán Anna kulcsra zárta az ajtaját, bejelentette Ákosnak, hogy elválik tőle. Másnap elment a pszichiátriai rendelőbe, ahol gyors segítséget kért, hogy álmatlanságát valahogy megoldja, és idegeit felerősítse. Másnaponként járt injekciókra, nyugtatókat és altatót szedett. Levegőnek nézték egymást. A válás kimondása után Anna a bíróság előtt sírógörcsöt kapott. Gyerekei is megsínylették ezeket a hónapokat. Elköltözni nem tudott, nem volt hová. Pesti állását nem akarta elhagyni, akkor már megszerette munkáját. A lakást megosztotta a bíróság közöttük. Aztán egy félév után Anna ismerőseitől megtudta, hogy megszakadt Ákos kapcsolata a szőke lánnyal, ezután ismét nála próbálkozott. Békülni akart.  Egy ideig eredménytelenül. De aztán Anna megint megsajnálta. Talán magát is. Nehezen viselte a magányt, nem volt hajlandó ismerkedni senkivel. Nem tudta elképzelni, hogy gyerekeinek esetleg idegen férfi legyen az új nevelőapjuk. Ismét beadta a derekát. Ez már nem szerelem volt, valami megfáradt szeretet, a megszokás, a másik sajnálata és talán az önsajnálata is.  Érezte, hogy ez nem vezet sehová, mégis belement. Ákos viszont egyre jobban inni kezdett, rendszerint estére vagy kidőlt, vagy éppenséggel agresszívvá vált. Az utolsó csepp volt a pohárban, amikor egyik este, olyan sértegetéseket mondott neki és a gyerekeinek is, hogy mindenki sírva vonult félre a szobájába. Másnap határozta el, hogy ennek véget vet. Összeszedte magát és megtett mindent, hogy ketté cserélje a lakást. Pedig ekkor már az egész lakás csak az övék volt. Szépen berendezkedtek, Anna tudta, hogy milyen békében és kényelemben élhetnének. Most már teljesen átlátta, hogy nincs más megoldás. Ákos nem változik és a kapcsolatuknak vége. Rosszullétei is megsokszorozódtak, de akkor még nem beszéltek pánikbetegségről, állapotát sima neuraszténiának hívták. 

    Erre emlékezett most és arra gondolt, hogy biztosan jól cselekedett. Egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást nem érzett magában, bármennyire is igyekezett azt elültetni benne Ákos.  Eszébe jutott, hogy mit is mondott egyszer Barnának erről a kapcsolatáról. Hogy valami megmagyarázhatatlan erő, vagy beteges vonzalom kötötte sokáig a férjéhez. Felállt most a fotelból és neki kezdett lakása porszívózásának. Barnára gondolt. A kiegyensúlyozott, erős, egészséges lelkű férfira, aki szereti őt. Ez erőt adott neki. Csak a gyerekeit féltette, mert szinte előre látta, hogy Ákos nem fogja megkönnyíteni életüket.

 

27

( 1987)

 

     Anna délre besietett munkahelyére, ma neki kellett ügyeletet tartania. Furcsa volt számára, hogy nem egyenesen a gyerekekhez megy, hanem a számára kijelölt irodába, ahol kapott egy sarkot, egy asztalt, egy széket, egy írógépet és egyéb íráshoz szükséges eszközöket. Ezt már napokkal azelőtt elrendezte. A háta mögötti polcos szekrényben csinált különböző kis rekeszeket, hogy rendszerezze majd iratait, külön helyre téve a növendék nyilvántartást, kimenőket, a naplókat, a különböző dokumentumokat.

    Vászonnadrágját vette fel, hozzá egy csíkos nyári blúzt, és lapos sarkú szandált. Haját kontyba tűzte. Volt férje váratlan látogatása megviselte, de gondjait soha nem vitte be munkahelyére.  Kinyitotta a nagy utcára néző ablakokat, szerette, ha friss levegő veszi körül. Majd maga mögött bezárta az iroda ajtót és elsőként felment az emeletre, megnézni a gyerekeket. Beszélni akart a beosztott kollégákkal, meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e. A gyerekek nyugodtak voltak, készülődtek az ebédre, a délutáni programra. A  nyári nyaralás programját még Mártával közösen szervezték meg. Kevés volt a pénz, sok válogatásra nem volt lehetőség. Egyelőre a gyerekek benti programokkal tölthették idejüket. Strandolással, kirándulásokkal, a közeli parkban való szabadidős játékokkal. De Anna most nem a gyerekekkel kellett, hogy foglalkozzon, hanem az intézeti élet összehangolásával.

    Volt növendékei közül néhányan odamentek hozzá, átölelték, megpuszilták, Anna viszonozta érzelmeiket egy-egy simogatással, jó szóval, rövid beszélgetéssel. Majd lement a konyhára, üdvözölte az ott dolgozókat, itt találkozott Tiborral, a gazdasági vezetővel, aki éppen egy kis teát és zsíros kenyeret falatozott a konyha előterében. Üdvözölték egymást Annával. Tibor mosolyogva kérdezte tőle: - Na, hogy érzed magad, mint igazgatóhelyettes asszony? - Anna is visszamosolygott rá és azt válaszolta. - Ugyanúgy, mint azelőtt. Nem lettem tőle több, maradtam az, aki voltam. Kicsit, talán nagyobb a felelősségem, de ennek tudatában teszem, amit teszek. Szerette a konyhai személyzetet, kitűnő szakácsnőjük volt, intelligens, nagyon jól főző, munkáját szerető asszony. Az élelmezésvezető rátermett volt, mintha csak neki találták volna ki ezt a munkakört. Összeszokott emberek dolgoztak itt is, akárcsak a gazdasági területen. Ez egy olyan időszak volt, amikor az intézet minden területén jó irányítók voltak, ez kihatott az elért eredményekre. Szerencséje volt Annának, hogy éppen ebben az időszakban kapta vezetői teendőkkel való megbízását.   

   Három óra felé Anna, amikor már nagyjából elintézett mindent és ment volna hazafelé, két rendőr jelent meg egy kislánnyal, aki már több hete szökés miatt körözés alatt állt. Anna átvette a gyermeket, aláírta a papírokat, majd visszament az irodájába a lánnyal együtt. Leültette Anikót, a szép arcú, jó alakú, fejlett tizenöt éves cigánylányt.

  - Adok neked egy papírt Anikó, tudod, hogy ilyenkor röviden le kell írnod hol, merre jártál, miért szöktél meg. Amíg én itt dolgozom, te ezt leírod, és utána beszélgetni is szeretnék veled.  

    Amíg a kislány írt, addig Anna is tette a dolgát.  A nyári táborozáshoz készítette elő a szükséges füzeteket. Néha rápillantott a lányra, aki láthatóan nehezen, de írta mondandóját. Majd amikor elkészült vele, odavitte Annához a papírt.

  - Nos, hadd olvassak bele – csendben átfutotta a leírtakat - Látom, a lényeg benne van. Tudom, hogy már nagylánynak érzed magad, tudom, hogy nem szereted a kötöttségeket, de ez nem vezet sehova Anikó - mondta neki Anna tanárosan, de nem tehetett mást -, Azt is tudom, hogy Anyukáddal, a tavasszal találkoztál tíz év után, aki akkor szabadult a börtönből. Jó, nála voltál, de, a rendőrségi jelentésből az derül ki, hogy nem jó helyen, hiszen arra használt fel, hogy futtasson a Rákóczi téren. Bár te azt állítod, hogy önként és dalolva tetted. Így volt? Anikó én nem bántani akarlak, szeretnélek megérteni, és nyugodtan mondd el, ha gondod van, valami bajod van, segíteni szeretnék.

   A feketeszemű, szép arcú, jó alakú, fejlett kislány először hallgatott, majd lassan megnyílt Anna előtt.

  - Amikor Anyukám először bejött, haragudtam rá, de aztán mégis csak az Anyukám. Hiszen tetszik emlékezni, hogy mennyi levelet kaptam tőle a börtönből és jó anya akart lenni, mindig ezt írta, csak a férfiak elvitték őt rossz irányba.

  - Hát ez az Anikó, nem gondolod, hogy veled is hasonló fog történni, ha ezt az életformát választod, amit most elkezdtél?

  - Nem tudom, de lehet. Anyukám, akkor látogatni kezdett, voltam kint nála többször, láttam, hogy szép ruhái vannak, elég jó pasija, nála lakik. Szóval tetszett mindez Aztán levittek Csatkára a vásárra, az már nem tetszett, mert ott el akartak adni, azt mondták, hogy szűzlány vagyok, és sokat érek.

  - És eladtak? - nézett rá kíváncsian Anna.

 - Nem, mert meggondolták magukat és visszajöttünk és…

  - És? Magadtól vagy anyukád barátja tanácsára kimentél a Rákóczi térre?

  - Hát, anyukám barátja mondta, hogy milyen gazdag lehetek, lesz sok pénzem, meg minden.

  - És lett? Sok pénzed van?- kérdezgette Anna, miközben egy tollat forgatott a kezében.

  - Hát sok új ruhát vettem, a pénzemet le kellett adnom anyukám barátjának, de adott mindig sokat nekem.

  - Aztán ezért mit kellet tenned Anikó? – hátradőlt a székén és szomorúan hallgatta a lány válaszait.

  - Szobára menni azzal, aki jött. Vagy kocsival vittek. Csak aztán az volt a baj, hogy anyukám pasiját megkedveltem és elszerettem tőle, és akkor állandóan veszekedtünk, meg vitáztunk. Anyukám ezért ott is hagyta őt, most elment vidékre, mert talált valakit, aki elvitte magához, én meg ennek a férfinak lettem a barátnője.

  - De nem csak neki? Mert az még hagyján lenne.

  - Hát a munkát, mert ugye mi így hívjuk, azt el kell végezni, de én ezt az embert szeretem, és én nem akarok másképp élni, úgy sem maradnék itt. Ha nem mehetek, hát megszökök.

  - Azt lehet, de akkor kislányom zárt intézetbe fogsz kerülni, mert még nem vagy tizennyolc éves. A barátodat meg futtatás miatt le fogják ültetni, ez jó lesz neked?

  - Ne tessék mondani! Tényleg? - nézett nagy kerek szemmel most Annára a lány.

  - Tényleg, Anikó. Ezen gondolkodhatsz. Én azt tanácsolom neked, hogy maradj a fenekeden. Ne okozz magadnak rosszat, mert ebből csak bajod lesz.  No, gyere, felkísérlek a többiekhez és megkérlek, hogy azért ne nagyon mesélgesd a történeteidet a többieknek, nem tartozik rájuk. Majd még beszélgetünk.

     Felkísérte a kislányt abba a csoportba, ahová tartozott. Átvette intézeti ruháit, lekerült róla az emeletes tele talpú szandál, a szűk miniszoknya, a kivágott, szűk blúz, és a sok festék.

    A kislányt a későbbiekben is hajtotta a vére, a szabadságvágya, gyakorta szökdösött, gyakorta visszahozta a rendőrség, mígnem terhes lett, fiúgyermeket szült. Ekkor visszajött az intézetbe és tekintettel, hogy alkalmatlan volt a gyereknevelésre állami gondozásba került a kisfia, ő pedig javító-nevelő intézetbe. Később hallotta aztán Anna, hogy Anikó tizennyolc éves kora után a Rákóczi tér környékén és menőbb helyeken is profi kurva lett, futtatója maradt továbbra is az élettársa, kisfiát kivette az otthonból, iskolába járatta, zongorázni taníttatta és élte az életét, gyűjtögette a pénzét, hogy minél jobb életkörülményeket tudjon fiának teremteni.

    Miután visszajött most az irodájába, már délután öt körül volt. Úgy döntött telefonál Barnának.

  - Anna vagyok, szervusz. Még a munkahelyemen vagyok, kicsit hosszabbra nyúlt, mint gondoltam volna, mertem remélni, hogy otthon vagy már.

  - Mi van édes Anna? Remélem, azért tudunk találkozni? Menjek, ahogy megbeszéltük?

  - Javasolnám, hogy hadd menjek én hozzád, nincs kedvem most hazafelé menni. Te közelebb vagy és különböző okok miatt szívesebben tölteném az estét veled a te lakásodon. A gyerekek, úgy sincsenek itthon, tehát?

  - Menjek érted?

  - Nem, dehogy, felülök a trolira és megyek hozzád most, ha jó neked is.

  - Várlak édes Anna. Siess, jó?

    Anna sietett. Szeretett Barnánál lenni, ahol nyugalmat és szeretetet kapott. Régóta vágyott valami ilyesmire. Válása, majd férjétől való szétköltözése után sem gondolt arra, hogy ebben valaha még része lesz. Félt új kapcsolatot létesíteni. Pedig, amikor egy időre teljesen magányosan élte életét, még közvetlenül a válás után, gyakorta eljárt gyerekeivel nyáron a római, a csillaghegyi strandfürdőkre. Míg gyerekei lubickoltak a vízben, vagy labdáztak, ő napozott, olvasott magányosan. Akkor észrevette a rá eső fiatal férfi, vagy éppenséggel fiatal fiú tekinteteket. Sőt, gyakran odaültek mellé és próbálták megkörnyékezni. Jól esett neki, mert érezhette, hogy még nő, hogy kívánatos nő, hogy talán kell még valakinek, de nem kívánt kalandokba bocsátkozni. Akkor még egyáltalán nem volt kész egy másik férfi elfogadására. Most, talán, hogy Barna a múltjából jött vissza, valamennyire ismerte őt, könnyebb volt számára a döntés és már nagyon vágyakozott arra, hogy ő is szeresen valakit, hogy tartozzon valakihez. Ezekkel a gondolatokkal érkezett Barna lakásához, aki már várta őt.

    Az ajtó nyitva volt, Anna elé jött, amikor hallotta lépteit. Szerette Barna mosolygó melegbarna szemét, átölelő erős karját.

  - Éhes vagy? Vagy le akarsz tussolni? Látom, nagyon meleged van – kérdezte Barna - amikor Anna letette táskáját a szobában, majd visszafelé jövet az előszobában kibujt szandáljából.

  - Letussolok előbb és utána, ha gondolod együnk pár falatot. Bár nem vagyok túlságosan éhes. Valóban melegem van, és kicsit fáradt vagyok, de melletted, majd ez elmúlik  - mondta kedvesen Anna – és bement a fürdőszobába. Jól esett a langyos zuhany. Éppen törülközött, amikor barna bekopogott - Bemehetek?

  - Gyere, már éppen készen vagyok.

  - Csak ezt akarom odaadni neked - egy piros, fekete csíkos, oldalt felsliccelt tunikát adott Anna kezébe.  - Vedd fel! És majd megnézlek! Addig én tálalok a vacsorához- Anna átvette az inget, felvette, belenézett a tükörbe, úgy találta jól áll neki. Megfésülködött, bekrémezte magát és illatosan kiment a konyhába.

   Barna mosolyogva nézte: - Szép vagy benne! Örülök, hogy megvettem neked, bár gondban voltam kicsit a méreteddel.

   Anna odament Barnához, átölelte, megcsókolta, láthatóan meghatott és boldog volt. Úgy vacsoráztak együtt, mintha együtt élték volna eddig az életüket. Anna elmosogatott, Barna bement a szobába, két hideg narancslevet vitt maguknak. A kanapén ült és olvasott. Anna is mellé telepedett majd arra kérte tegyen fel egy kis zenét, szeretné kicsit behunyni a szemét, szeretne egy kicsit ellazulni.

  - Mit szeretnél édes Anna? Látom fáradt vagy.

  - Talán Vivaldit. Hegedűszót szeretnék hallani. A négy évszakot, minden tételét szeretném végig hallgatni.

   Barna feltette a kért lemezt, most Anna hajtotta fejét barna ölébe. Egy ideig szótlanul hallgatták a természet ébredését, szinte érzékelték a tikkasztó napsütést, a madarak hangját, hallgatták a viharra emlékeztető éles futamokat, dübörgő tremolókat, az ősz táncos hangvételű saroktételeit, majd a tél gazdag hangfestéses vonós effektusait. Amikor vége lett a számnak csendesen megölelték egymást. Majd Anna felült és mesélni kezdett az intézeti életről, férje délelőtti műsoros látogatásáról, amitől Barna ideges lett. 

- Anna! Ez így nem mehet tovább! Ha akarod, beszélek vele! Lehetetlen, hogy egy értelmes, felnőtt ember ne tudjon másképp viselkedni. Hát hogy szeretett ez az ember téged? Egyáltalán! Nem is értem! Miért viseltél el magad mellett egy ilyen beteg embert? Ha feleségül veszlek, akkor mi lesz? Örökké zavarni akar téged?

   - Nem szeretném, ha találkoznál vele Barna. Ez az én ügyem. Ne kérdezz engem erről, mert amit neked tudnod kellett, azt elmondtam. A többi meg rám tartozik. Bizonyára nagyon rosszul választottam, de visszacsinálni semmit nem tudok. Csak talán eddig abban a hitben élt, hogy ismét összejön majd velem. Bízom abban, hogy előbb-utóbb belátja, hogy valóban nem létezem már a számára. A többi nem rám tartozik, majd csak talál magának egyszer már valakit! És akkor talán megnyugszik, csak az a baj tudod, hogy ivászatba menekül, és kinek kell egy ivós pasi? De ne beszéljünk erről többet! És a te házasságod?

  - Az én házasságom? Azt hiszem, szerettem Ildikót és jó volt vele eleinte, különben minek is vettem volna el? Aztán valahogy kiderült, hogy nem egymáshoz valók vagyunk. Ő túl racionális, túl száraz, kevésbé érzelmes, mint te.  Aztán, most így utánad Anna, nem hízelegni akarok, de a szex sem volt igazán az, amit én elképzeltem. Ellaposodott a végén minden. Hiányzott a közös érdeklődés  is.... Aztán bevallom megcsaltam, amire rájött, bepöccent. Én nem akartam a lányunk miatt válni, meg azt gondoltam, hogy talán helyrehozható minden, de ő ragaszkodott a szétköltözéshez. Hát ennyi. Azóta persze akadtak kalandjaim, de valójában egyik nőt sem kívántam magamhoz kötni. Biztosan voltak olyanok is, akik a főorvost szerették talán bennem, nem is igazán bíztam bennük.

  - Miért? Annyi nőügyed volt? Mert most úgy beszélsz, mintha hetenként váltogattad volna őket? Ez kicsit meglep. Hát most, ezek után, hogy bízzak meg benned?

- Ne butáskodj Anna, azt hiszem a mi kapcsolatunk teljesen más. Miért keresnék én másik nőt magamnak? Alapvetően hűséges természetű vagyok, de már húsz éves sem vagyok. Ezt te is tudod.  De őszintén, négy év alatt akadt egy-kettő, de nem annyi, ahogy gondolod. Hát próbálkoztam, de én is azt mondom, erről ennyit. Beléd szerettem! Hiszen már huszonkét évvel ezelőtt is szerelmes voltam beléd, csak éppen nem kaptam viszonzást. Tudod, hogy te kellesz nekem, remélem, hogy te is így vagy ezzel, mert óriási csalódás lenne, ha félrevezetnél. Kicsit félek már a nőktől.

  - Tőlem is? - simogatta meg Barna arcát Anna.

  - Nem, azt hiszem nem. Téged ismerlek. Tudom, hogy milyen vagy és ez köszönhető a huszonkét évvel ezelőtti barátságunknak és Zoltánnak. Akkor most elmondom, beszéltem vele telefonon - Barna Annára nézett, tekintetét fürkészte, aki tudta, hogy mit jelent ez a nézés.

  - Drága Barnus! Ne nézz így rám! Nem Zoltánt, hanem téged szeretlek! A múlt elmúlt!

  - Akkor mondhatod ezt, azt hiszem, ha találkozni fogsz vele! De annyira bízok a szeretetedben, hogy még egy találkozást is megkockáztatnék.

  - Tudod, az a szerelem akkor ért véget, amikor én húsz éves voltam, azóta...

  - Azóta tudom, hogy mit éltél meg. Mi pedig összefutottunk és csak itt ülünk, ész nélkül szeretkezünk és... Akkor ez miért ne történhetne meg Zoltánnal és veled?

  - Te jó ég, most te kezdesz fantáziálni? Barna! Nekem elég volt, amikor Zoltán féltékenykedett rád. Látod, nem is ok nélkül. Talán a jövőt látta meg?

  - Nem is kérdezed, hogy mit mondott?

  - Majd megmondod, ha akarod!

  - Szóval az a helyzet, hogy nem akarta elhinni, először azt mondta, hogy hülyítem őt, aztán rögtön belekezdett abba, amit te mondtál, hogy ő már akkor tudta, hogy mi vagyunk egymáshoz valók és nem ti, nem ok nélkül volt féltékeny meg ilyenek. De tulajdonképpen, mint régi haver örült, hogy megtaláltam a magam boldogságát. Hívott magukhoz bennünket, de én nélküled nem döntök. Mondtam már neked, hogy együtt él valakivel.

  - Hát elég furcsa helyzet lenne most azért kiutazni hozzá. Én nem félek a találkozástól, bár nem tudom az emlékek, hogyan dolgoznak ilyenkor az emberben. De még korai lenne, talán jövőre, ha nagyon akarod.

  - Én is pontosan így gondoltam. Bár ez nem idő kérdése. Ha most nem elég erős a te szerelmed... Ha benned Zoltán emléke még most is erős... Akkor teljesen mindegy mikor találkozunk vele. De hagyjuk! Azt hiszem, most teljesen zavaros dolgokat beszélek itt össze.

  - Ne hasonlítsd össze Barna a különböző szerelmi érzéseket. Hiába fogunk sokkal többet együtt lenni, hiába tartozunk szorosabban egymáshoz, ha netán tán feltör egy szerelem érzés az emberben...

  - Igen, bennem is feltört a szerelemérzés irántad huszonkét évvel ezelőtt, bevallom pocsék érzés volt a visszafojtott vágy. De én becsületes pali akartam lenni a haverommal szemben is, meg aztán úgy láttam tényleg egymáshoz vagytok nőve, akkor meg mit erőlködöm én…

   Anna átkarolta Barna nyakát, megcsókolta és nagyon szerelmesnek érezte magát ezektől a szavaktól - Barna drága ez a múlt már. Most itt vagyok neked, igaz nem húsz évesen!

  - Látod? Nem vagyok normális! Hülyeségeket fecsegek itt összevissza öreg fejjel. De akarom, hogy tudd, miket gondolok néha magamban rólad, rólunk. Egyébként, pedig ami fontos. Ildikóval beadtuk a válókeresetet. Ha ez lezajlott, remélem rövid idő alatt sikerül hivatalosan is házasságunk végére rátenni a pontot, akkor összeházasodunk. Én már nézegetem a lakáshirdetéseket, sőt itt a házban van egy lakás... De hát nem is kérdezlek téged, akarsz velem együtt élni?

  - Félve mondom, hogy igen Barna. Félek kicsit, hátha minden megváltozik, ha együtt élünk! Te nem félsz tőle?

  - Nem. Alapjában te olyan vagy amilyen, én sem változom. Dolgozom, nem iszom, szeretek zenét hallgatni, néha társaságba járni, olvasni, szerelmeskedni veled, szeretem a gyerekeidet is, mitől féljek? Tőled biztosan nem.

  - Akkor jó. Most kicsit megnyugodtam. Mondd Barna, hogy lehet megszoknod, mint orvosnak a halál tényét? Érzel valamit, ha elveszítesz egy beteget? Vagy már megszoktad?

  - Ez most, hogy jön ide? Hogy jutott ez most az eszedbe?

  - Nem tudom, csak hirtelen magam előtt láttalak, mint orvost, ahogy dolgozol, ahogy gyógyítasz. Nem is tudom…

  - Nehéz kérdés. Eleinte nagyon nehéz volt, bevallom. Ma már egy halál is elfogadott ténnyé alakul át. Persze mindig kudarc egy orvosnak, de az utolsó pillanatig hiszek a magam részéről valami csodában. Anna ne beszéljünk most a halálról! Mindjárt Mozart Requiemjét fogod kérni, te fekete bú románca! Tényleg! Soha nem mondtad el nekem ezt a verset! - megcsókolta a mellette ülő Annát, majd folytatta - Tudod mi a fontos? Hogy szeretjük egymást és elviszlek két hét múlva a tengerhez, ahol csak te, én, a tenger, a napfény, a Hold, a csillagok és a szél leszünk. A többi a díszlet lesz. Na, mit szólsz hozzá? Most piszok érzelgős vagyok ugye? De komolyan így gondolom!

   Anna melegen nézett rá -  Ez gyönyörű volt! Ilyen szépet még senki nem mondott nekem! De azért megnézzük a díszletet is?

   Barna elnevette magát:  - Ha marad rá időnk.

 

xxx

 

  A következő héten megjöttek Anna gyerekei a táborból. Együtt várták őket a vasútállomáson. Dóra és Zsolt jókedvűen, pihenten, barnán érkezett meg a balatoni alkotó táborból, ahol zenéltek, néptáncoltak, kézműveskedtek és ismerkedtek különböző helyekről jött hasonló korú diákokkal.  Anna örült a gyerekeinek, Barna pedig úgy fogadta őket, mint egy bölcs fiatalos jó barát. Pontosan tudta, hogy nem játszhatja el nekik az apa szerepét, de ugyanakkor azt is tudta, hogy valahol valami apa-barát féle kapcsolat kell, hogy kialakuljon közöttük, hiszen együtt kívánt élni  az  anyjukkal és ez által velük is. Tudta nem könnyű feladat, amihez társult még a saját lánya, akivel szintén meg kellett küzdeni, nehogy egy pillanatra is azt érezze majd, hogy Anna gyerekei fontosabbak számára, mint ő. Hiszen Kata a lánya, a volt feleségével maradt, vele csak hétvégén és a szünetekben tudott együtt lenni. Azt is tudta, hogy nem lesz könnyű összehangolni majd ezt az újfajta családot, de bízott Anna ösztöneiben, szerető, anyáskodó szívében. Barna a gyerekek érkezésére, estére vacsora meghívást rendezett egy étterembe, ahová lányát is elhívta, így együtt voltak, akikkel szerette volna a további életét leélni. Anna kicsit furcsán érezte magát, de megnyugodott, amikor Barna a három gyereket egymás mellé ültette, ő pedig Anna mellé ült és kezét simogatva vidáman beszélgetett a gyerekekkel. Rengeteg mesélnivalójuk volt. Kata is élvezettel hallgatta gyerekei tábori beszámolóját.

    Anna titokban abban reménykedett, hogy volt férje is megnyugvást talál, hiszen ez lett volna jó mindenkinek.  Úgy szervezte a tengerparti nyaralását, hogy az időpont egybeesett a gyerekek apjukkal történő tíz napos balatoni nyaralásával. Így nyugodtabban indulhatott Barnával oda, ahová már régen vágyott.

 

 

28

 

(1987 )

 

 

    Nagy várakozással készültek a tervezett útra. Anna igyekezett praktikusan egy bőröndben elférni. Barna, mint afféle férfiember kikérte tanácsát, hogy mit is vigyen magával.  Anna, miután kinyitotta szekrényét és átvizsgálta ruhatárát, ötleteket adott neki.

    Tíz napra foglalt Barna egy magánházban lévő szállást, és úgy tervezte egy huzamban, némi megállással, de levezeti az utat. Nagyon meleg volt, amikor indultak, de tele voltak jó kedvvel, egymás örömével. Már késő este volt, amikor lent jártak a szlovén tengerparton, Portoroz környékén, talán, éppen Piran volt kiírva a táblára, amikor hirtelen nagy vihar támadt. Úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

  - Barna drága, nem kellene megállnunk?- kérdezte aggodalmasan Anna - Látom, hogy te nagyon jól vezetsz, de épségben szeretnék leérni veled. Talán, már fáradt is vagy.

  - Szálljunk meg itt valahol, egy éjszakára?

  - Talán most okos dolog lenne, ha ezt tennénk.

    Barna ekkor megállította az autót egy téren. Alig lehetett látni a sűrűn zuhogó esőtől.

 – Add oda az esernyőmet! Körülnézek, hogy hol a csudába is vagyunk. Mert tényleg elfáradtam. Lehet, hogy itt kellene aludnunk. És reggel indulni tovább. Innen egyébként már nem vagyunk olyan nagyon messze, de ilyen időben… - kiugrott a kocsiból, bement egy közeli vendéglőbe, majd kissé átázva sietett vissza az autóhoz és beült a volánhoz.

   - Nos, megyünk tovább, itt nem tudunk megszállni, de innen már kibírható távolság Umag. Ott megszállunk a kikötőben lévő szállók valamelyikében. Remélem, hogy lesz helyünk!

   Az eső nem állt el, szinte ködfátyolt eresztett az útra. Csendben ültek egymás mellett. Hamarosan megérkeztek a nagy öböl mellett elterülő kikötői részbe, és megszálltak a Hotel Palma szállodában. Csuromvizesen érkeztek a recepcióra, felmentek a szobájukba.  Barna azon nyomban lezuhant az ágyra. Anna hagyta, hadd pihenjen. Ő addig a bőröndökből kipakolta, ami egy éjszakára, és reggelre kellett nekik. Bement a fürdőszobába, rendbe tette magát. Majd mire kijött, átcsavarva magán a frottír törülközőt, már Barna is magához tért. Átölelte Annát és a tengerre néző erkély felé indultak.

  - Gyere, nézzünk le! Bár zuhog az eső, de így is látnunk kell az Adriát. Ne izgulj, holnapra süt a Nap, én bízom benne! Lefürdök én is, és utána lemegyünk vacsorázni. Mit szólsz hozzá?

  - Nem vagy túl fáradt? – simogatta meg Barna arcát Anna.

  - Már nem, de azt hiszem  jól döntöttünk, mert kezdtem kimerülni. Különösen, hogy semmit sem láttam.

    Átöltöztek, majd lementek a szálloda éttermébe, ahol nem voltak túl sokan. Inkább nyugati turisták, talán németek. Barna rendelt, halat ettek és rengeteg zöldséget. Bort ittak hozzá, majd felmentek szobájukba és fáradtan, egymást átölelve feküdtek az ágyban. Barna hamar elaludt, Anna még nyitott szemmel nézelődött a félhomályban és azon csodálkozott, mindez valóság és nem álom.

    Másnap reggel ragyogó napsütés köszöntötte őket, Barna vidám volt, pihent. Letussoltak, átöltöztek, lementek reggelizni, Barna fizetett, majd a kocsiban találták magukat, és most már a napsütésben, jókedvűen indultak Vrsarba, eredeti szálláshelyükre.

   Anna útközben gyönyörködött a tengerparti településekben. Áthaladtak Novigradon, Porecen, és rövidesen egy dombtetőn elterülő kis települést pillantott meg.

  - Na, mit szólsz? Milyen a díszlet? – kérdezte jókedvűen Barna Annától.

  - Gyönyörű, el vagyok már most varázsolva. Nem is tudod, hogy mit érzek!

     Barna egy szűk kis utcán vezetett felfelé, majd egy kétszintes villa előtt megállt. Kiszálltak a kocsiból, körül néztek. Szűk, macskaköves utca volt, sok kis mediterrán villával. Fent voltak egy dombtetőn, és ha lefelé néztek, a végtelen tengert látták.

   - Akkor, fogjuk a bőröndjeinket és induljunk Anna!  – szólalt meg Barna.

   Egy kedves háziasszony fogadta őket. Rossz németséggel és leginkább horvátul beszélt. Most Anna tolmácsolt. Felvezette őket a felső szintre, ahol két nagyszoba fogadta őket, konyha, fürdőszoba és egy nagy terasz, ahonnan a tengerre láttak és az óvárosra. Barna leült az asszonnyal a konyha asztalhoz, kiszámolták a tíznapi összeget, fizetett. Anna pedig elővette a kecskeméti barackpálinkát és átadta az asszonynak ajándékként – Egy kicsi szuvenír Magyarországról, Kóstolják meg a férjével! - mondta neki. Az asszony hálásnak mutatkozott, megnyugtatta őket, hogy nem fogják zavarni egymást. Ők a melléképületben laknak, de ha kell valami segítség, nyugodtan szóljanak nekik. Aztán elköszönt.

    Anna kitárta a nagy zsalus teraszajtót, napfény tűzött be hozzájuk. Egy nagy francia ágy volt a szoba közepén, mellette éjjeliszekrények, kislámpával.  A másik szobában találtak szekrényeket, oda bepakolták ruháikat. Majd megbeszélték, hogy bevásárolnak reggelire és vacsorára valót, aztán vagy ebédelnek, vagy vacsoráznak valahol, de főzni nem főznek. 

   - Öltözz át Anna és menjünk le a tengerhez! Menjünk le a partra. Azt hiszem, ma csak ezzel töltjük az időt, este pedig sétálgatunk a díszletek között, és ismerkedünk a hellyel. Jó lesz? Van itt egy nudista camping, ha akarsz meztelenkedni…

  - Dehogyis akarok! Nem ezért jöttem.

  - Miért?  Nagyon egészséges!

  - Persze, tudom, de majd, ha ismét huszonkét éves leszek, jó?

  - Na, jó. Nem erőltetem. Pedig te még nyugodtan levetkőzhetsz - nézett Annára teljes komolysággal Barna.  

    Elindultak lefelé a girbe-gurba szűk utcákon, Anna látta a dombtetőn virító velencei stílusú templomtornyot, ahova aztán később fel is mentek. Csodálatos volt a kilátás onnan a környékre. Megnézték később a régi városkaput, majd az ó-városban, a tizenkettedik században épült Szent Mária templomhoz is eljutottak. Ez az épület isztriai román építészeti stílusban épült. Falaival és a mögötte emelkedő körbástyákkal egyházi célokat is szolgált valamikor. A most már romos kastély, a poreci püspök nyaralója volt valamikor.

    A kis halászfalu utcái itáliai hangulatot keltettek Annában. Sok ablak zsaluja napközben behúzva állt, kötélre kifeszített ruhák lógtak a házak között. Az ablakokba tett sűrű, futómuskátlik színes özöne tetté színessé, a már kissé megkopott épületeket.  Csend és nyugalom volt mindenütt. Egyet kifogásolt csak Anna, hiányolta a tengerparti homokot, ami itt nem volt jellemző. Itt kavicsos volt minden.

    A camping előtt lévő kavicsos, beton padkákhoz jártak le. Ott napoztak, fürödtek, úsztak. Aztán egyik nap Barna egy idősebb, magyar származású emberrel elegyedett szóba a kikötőben, aki halászni ment. Összebarátkoztak.

    Egyik este felmentek a domb tetején lévő kilátóhoz, ahol kis gyerekek árulták az általuk összegyűjtött kagylóikat, Barna összevásárolta mindet, majd odaadta Annának - Ez mind a tied, ezek tengeri kincsek. Úgy őrizd őket! – Barna ekkor mosolygott, és átölelte Annát. A két ember azonos hangot talált, azonos érzelmek játszódtak le bennük. Leültek a domb tetején lévő kilátó egyik padjára és nézték a naplementét. Gyönyörű volt, ahogy a Nap korongja eltűnt a végeláthatatlan tenger mögött. Gyengéden átölelve ültek egymás mellett, érezték a tenger felől érkező kicsit hűvös szellőt, lassan felragyogtak a csillagok is.

   Másnap kimentek motorcsónakkal az egyik közeli kis szigetre. Ott meztelenül napoztak, élvezték a kristálytiszta sós vizet, csak egymással voltak elfoglalva, a napfénnyel, a vízzel, a széllel, néhány sirállyal. Késő délután mentek vissza a kikötőbe. Ezen az estén Barna a magyar emberrel elment halászni. Anna nem tartott velük, mondván ez inkább férfi dolog.  Már hajnal felé járt az idő, amikor Barna visszajött, de akkor Anna még aludt. Barna nem ébresztette fel, halkan mellé feküdt és csak későn ébredt.  Anna, reggelivel várta a teraszon, miközben olvasott, és átadta magát a semmittevésnek.

   - Na, mit fogtatok? - kérdezte Barnát, amikor megjelent a teraszajtóban.

  - Mindenféle tengeri halakat. De nem hoztam, majd este átmegyünk az öreghez, meghívott bennünket roston sült halvacsorára. Mit szólsz hozzá?

    Anna persze, hogy igent mondott. Elhatározták, hogy ezen a napon kirándulást tesznek a környéken. Elmentek Rovinjba. Meglátogatták a híres Szent Eufémia templomot, ami az ötödik században lévő szentély helyén épült, a tizennyolcadik században, barokk stílusban. Ámulva nézték a hatalmas hatvan méteres tornyát. Mint megtudták ez Isztria legmagasabb tornya. Csúcsán pedig Szent Eufémia kis szobra állt. Megnézték jobboldali kápolnájában az oltár mögött található Szent Eufémia kőkoporsóját is. Aztán Rovinjt elhagyva jutottak a Limski csatornához. A monda szerint, ez a tizenkét kilóméter hosszú, hatszáz méter széles és harminc méter mély fjord, valaha a kalózok búvóhelye volt. Az itt megtett csónakázó útvonal vadregényes partszakaszai, teljesen lenyűgözték őket

    Este, kiültek a teraszra, kicsit elfáradtak. Csendesen beszélgettek, hideg sört ittak, sós pálcikát rágcsáltak.

  - Kicsit szégyellem magamat most Barna, lassan már egy hete itt vagyunk és csak most jutottak eszembe a gyerekeim, a hozzátartozóim. Nagyon elvarázsolódtam, nem is tudom, hogy fogok visszatérni a valóságba.

  - Miért, most nem a valóságban vagy? Úgy érzed?

  - Úgy érzem, Barna. Ne nevess ki, de tényleg valahol lebegek a valóság fölött.

  - Akkor ketten lebegünk. De szerintem semmi baj. Ezt minden évben megismételhetjük akár ketten is, akár külön a gyerekekkel is. De azt hiszem, ahhoz, hogy a hétköznapokat normálisan tudjuk élni, szükség van az ilyenfajta föld feletti lebegésekre, ahogy te mondtad Anna. Szerencsénkre megadatott, hogy ezt megtehessük, akkor meg előre ne sajnálj majd elbúcsúzni ettől a helytől. Inkább azt mondd meg, hogy hova menjünk nászútra?

  - Te meg vagy őrülve, hát nem ez a nászutunk? Sehova. Ez nekem így tökéletesen megfelel.

  - Lehet, de nekem nem. Ha feleségül veszlek, szeretnék veled elmenni négy-öt napra valahova, az ünnepeket nem szabad mellőzni Anna. Ha tudunk ünnepelni, akkor hétköznapokat is tudunk majd együtt élni. Nekem ez a filozófiám. És hogy gondoltad? Szűk körben ünnepelni, vagy? Tudod megírtam anyám testvérének az egész kapcsolatunkat. Szeretne megismerni téged. Úgy, hogy hamarosan meg fog látogatni bennünket. Sajnálom, hogy a szüleim nem láthattak ilyen felhőtlenül boldognak és kiegyensúlyozottnak. Egy szem fia voltam anyámnak, aki mindig nagyon féltett. Nem kertelek, nincs gyereke a nagynénémnek, gazdag emberhez ment Amerikában férjhez. Van mit a tejbe aprítania. Gyakran és szívesen támogatott mindig. De talán nem vagyok túl anyagias, üresfejű férfi. Mert tudom, hogy te azt a fajtát nem szeretnéd.

  - Annyit meséltél már Böbe néniről, hogy kíváncsivá tettél. Ha haza mentünk, írj neki, vagy telefonálj! Szívesen megismerném most már én is! Hogy hová menjünk nászútra? Ezen nem gondolkodtam. Mert eszembe sem jutott. De, hogy így felajánlottad, és szeretnél velem elmenni valahova, akkor menjünk Velencébe! Ha pedig valaha hosszabb utat tervezel egyszer, szeretnék eljutni Andalúziába és Toszkánába. Ennyi. Több vágyam nincs.

  - Ezeket a kívánságaidat nem lesz nehéz teljesíteni. Nem is rossz ötlet. 

  Másnap reggel korán keltek, ismét útnak indultak. Porec volt az úti céljuk.

    Anna olvasott róla, hogy ez a környék már a bronzkorban is lakott volt. A római város nyomát valójában végig láthatták, ahogy sétáltak a városban. Megnézték a tizenharmadik században épült ötszögletű várostornyot, Velence oroszlános címerével. Majd betértek a püspöki palota mellett álló bazilikába, amely a harmadik században ókeresztény imaház volt és hosszú századok alatt hatalmas épületté alakult át.  Auprasius püspök alakította ki a mai állapotot, ezért róla is nevezték el. A szentély falán megnézték a csodálatos mozaikokat, amelyek Szent Mór életét ábrázolták. Ámuldoztak a régi bazilika mozaikpadló darabjain. Séta közben elgyönyörködtek a gótikus házakban, lementek a partra, ahol a Riviera szálló mögött felfedezték a legrégebbi poreci római templomot, a Mars-szentély maradványait. Majd a partról induló motorcsónakkal bementek a Szent Miklós szigetre, egy korai illír településre, amit remeték, majd görögkeleti szerzetesek laktak valaha. Itt egy reneszánsz palota volt. Itt láthatták Adria egyik legrégebbi világítótornyát, ami a tizenötödik században épült.

   A következő napon úgy döntöttek, kicsit beljebb mennek, hogy ne csak tengerpartot ismerjék. Több kisebb települést ismertek meg, meglátogatták azok nevezetességeit, templomait. Eljutottak Beramba, ahol megtekintették a tizenharmadik századi Szűz Mária-temetőkápolnában Isztria leghíresebb freskóját, ami tizenötödik századbeli volt. Az Utolsó ítéletet csodálhatták. A hosszú, több méteres képen, kaszás, harsonás csontvázak vezették a bűnösöket az utolsó ítéletre. Láthatták a vonulók között a pápát, a püspököt, a királyt, gazdag, szegény embert. Lenyűgöző volt számukra, a múltból itt maradt hátborzongató freskó.

    Az utolsó napot otthon töltötték, lementek a partra, napfürdőztek, úsztak, Barna a tengerből egy gyönyörű piros tengeri csillagot hozott fel Annának. Kitették a partra.

    - Ezt neked hoztam fel a mélyről emlékül. Majd kiszárítod.  És, ha otthon ránézel, mindig ez a pillanat fog eszedbe jutni, legalábbis remélem! - mondta Barna, kicsit kifulladva.

   - Én meg itt frászban vagyok, hogy lent maradsz a mélyben!

  - Ne félts engem! Hozzád mindig visszajövök!- megcsókolta Annát.

     Este ismét felmentek a dombra naplementét nézni. Búcsúztak a tengertől. Aztán felálltak, lesétáltak a forgatagosabb tengerparti kikötőbe, ami tele volt jachtokkal, kisebb-nagyobb hajókkal. Megnézték a bazár sort, majd beültek egy kerti kisvendéglőbe kagylót és különböző tengeri herkentyűket enni. Lesétáltak a partra, leültek egy fa mellé, a kavicsos, kicsit füves part szélére. Előttük pihent a tenger, sötéten, csendesen. 

     Anna hangja törte meg a csendet: - Most elsuttogom neked az egykori kedvenc versemet, nem egészen illik ide, meg nem is erről szól, de talán mégiscsak most kell hallanod, hiszen egyszer nagyon régen, megígértem. 

    Anna halkan elmondta Lorca egykori cigányrománcát. Barna meghatódottan hallgatta.

  - Anna, ez gyönyörű volt! Ezt most ajándékba kaptam tőled, és soha nem felejtem el. Vigyázni fogok rád, hogy neked ne kelljen ilyen bánatot átélned, mert azt szeretném, ha a te szép zöldes barna szemed mindig mosolyogna! Tudom nagy szavak, szentimentális vagyok, de te is az vagy.  Ezért nem szégyellek férfi létemre így beszélni hozzád.

     Lassan felálltak, átölelve egymást indultak szállásuk felé.

    Már mindent összepakoltak. Másnap, kora reggel indultak haza, az otthonuk felé.