Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék 2 - 3. fejezet

 

 

2

(1952 )

    Anna hétéves volt. Egy Pécs melletti kis falucskában találta magát, miután a szülők a kuláküldözés miatt kénytelenek voltak elhagyni azt a falut, ahol összeházasodtak, ahol megalapozták jövőjüket, ahol apja eltemette szüleit, ahol felépítették szép, tornácos házukat. El kellett hagyniuk a szülőktől örökölt „Laci ” pusztát is, amit egykor a nagypapa egy pesti zsidó családtól vásárolt. Persze ekkor már ezt, és a hozzá tartozó téglaégetőt, az ott álló gazda és cselédházakat, de a háromszáz hold földet is államosították. Maradt a ház, kevés kis háztáji, maradt a padlás lesöprés és a hegedű. Anna édesapja gyermekkorában autodidakta módon tanult meg játszani a hegedűn.  Titkos vágya volt, hogy zenész legyen, de az apja nem engedte - ” Cigány nem leszel!” – mondta neki.  Így csak szórakozásból, otthon, családi körben játszotta a megtanult magyar nótákat vagy népdalokat. Néha a kiterjedt rokonságnak is, nagyobb családi vacsorák után.  

     Az időnkénti tanácsházára való behívások, zaklatások, megveretések után, úgy döntött feleségével együtt, hogy elmennek, elhagyják a falut, a házukat. Volt annyi félretett pénzük, hogy összepakoltak, és Mecsekalja-Patacson, Pécs mellett, vettek egy pici, szobakonyhás házat. Hátul kerttel, kis udvarral. Muszáj volt elférni, mert más választásuk nem volt. Az apa Pécsre járt be egy mezőgazdasági gépgyárba, ahol mezőgazdasági gépeket javított. Ezt a szakmát még gazda korában kitanulta, így most hasznát vette. Az anya nyáron mindenféle mezőgazdasági segédmunkát elvállalt, ahol igényt tartottak erre. Ilyenkor Anna egyedül volt otthon, vagy szomszédolt. Több gyerekkel volt jó barátságban és a szomszédok is jó emberek voltak. Segítettek egymásnak, amit tudtak. Anna hamar megszokta a szegényes kis lakást. A konyhájuk agyagos földdel borított volt. Egy kicsi konyhaszekrény áll bent, csikótűzhely, amelyen édesanyja főzött. Az egyik fal előtt dívány, a dívány fölött a falon egy nagy kép volt felfüggesztve, amely Jézust ábrázolta. Előtte volt a kicsi asztal három székkel. A csikótűzhely mellett vödör volt, amelyben az ivóvizet tartották. Mellette elfért még egy lavór is, ami egy kis hokedlin állt. Így lett a konyha egyben fürdőszoba is.  A szomszédos nagy ház területén volt egy artézi kút, onnan hozták a vizet, ha elfogyott. A szoba is zsúfolt volt. Az utcára nézett két kicsi ablak zsalugáterrel. A fal mellett állt egy kétajtós szekrény, a szülei két ágya egymás mellett, a másik oldalon pedig egy tükrös szekrény. Az ágy előtt egy dívány, ezen aludt Anna, a kislány. A dívánnyal szembeni falon is volt egy pici ablak, előtte pedig egy asztal és három szék. A szoba köves volt, ezt szőnyegekkel borították be. Fűteni egy sarokban álló cserépkályhában lehetett. Az asztalon egy gyönyörű, nagy és díszes, értékes kerámia váza állt, ezt Anna mindig csodálattal bámulta. Talán ez az egy értékes dolog volt a házban, meg egy arany zsebóra hosszú vastag aranyóralánccal, amit Anna kapott apai nagyapjától, aki mielőtt eltávozott az élők világából, magához hívatta gyerekeit, unokáit.  Ott megfogta Anna kezét, és a kezébe nyomta az órát a lánccal együtt. Mintegy jelezve, hogy ez a kislány öröksége. Anna akkor nem értett sokat a dologból. Hiszen mindössze négyéves volt.

     De ez a pillanat örökké megmaradt emlékezetében.

 

***

 

    Egy nagyszobában nagyon sok ember áll körül egy ágyat. Az ágyon nagyapja fekszik, és láthatóan nehezére esik a beszéd. Kezével int, odahívja maga mellé Annát, és a kezébe nyomja az órát. Majd anyja elhúzza, az órát kiveszi a kezéből, őt kiküldik játszani az udvarra, aztán este lesz, többen összejönnek, sok feketeruhás ember. Majd vacsora. Anna vacsora után feláll, óvatosan belopódzkodik a nagyszülői szobába, ahol egy kis lámpa világít. Látja nagyapját feküdni a sarokban lévő ágyon, odasettenkedik, megnézi a fejét, furcsának találja, hogy álla egy fehér kendővel fel van kötve, fel van öltöztetve szép fekete ruhába. Majd félve megfogja a lábát, amin cipő van, felemeli, de a láb visszaesik.  Ekkor megijed és kirohan a szobából. Szíve hevesen dobog. Érzi, hogy valami sejtelmes, számára még nem érthető, de szomorú dolog történt.

 

***

 

     Amikor Mecsekaljára költöztek, két testvére már nem lakott velük. Nővére férjnél volt, bátyja pedig Pécs városában bérelt egy szobát. Teherautót vezetett, nem tanult tovább, származására nézve akkor nem vették fel az egyetemre.  A két testvér jóval idősebb volt Annánál, tizenkettő-tizenhárom év volt köztük a korkülönbség.

    Jól emlékezett arra is, amikor anyja hatalmas bevásárlást csinált. Ezen a napon nagyon jó kedve volt, énekelt, futkározva kergette Annát, aki kacagott a játéktól. Nem tudta mire vélni anyja hirtelen jókedvét, felszabadultságát. Nem volt hozzászokva ehhez már jó ideje. Ekkor kapott szép fekete lakkcipőt és matrózruhát. Anyja felöltöztette, hosszú haját két copfba fonta. Majd behívta édesapját a szobába, és mosolyogva mutatta, hogy milyen csinos a kislányuk. Édesapja ekkor magához ölelte és kezébe nyomott egy könyvet.  Egy kék kemény fedelű könyvet, amelynek a borítóján egy iskolaköpenyes kislány volt, hajában két fehér szalag, hátán iskolatáska. Ez volt élete első ifjúsági regénye. Később tudta meg, hogy szülei a kötelezően vásárolt békekölcsönön nyertek ötezer forintot, és abból vette anyja a matrózruhát, abból vásároltak egy disznót, amit később levágtak, húsát feldolgozták és kicsit változatosabb lett az étrendjük, legalábbis egy darabig. Nemcsak cukros és zsíros kenyér volt a tízórai vagy uzsonna, hanem néha kolbász, szalonna, sonka is került két kenyér közé. Jól emlékezett arra is, amikor egy decemberi este apja hazajött a gyárból.  Elővett a táskájából egy viaszos vászonból készített babát, néhány szaloncukrot. Odaadta neki azzal, hogy a gyárban adták az ajándékot és Sztálin bácsi küldi az ő kislányának. Szülei morogtak, sutyorogtak és nevetgéltek ezen, ő pedig nem értette, hogy ki az a Sztálin bácsi, és miért nem a Mikulás küldte. De sok furcsaság történt számára akkoriban. Év végén a tanévzáró ünnepélyen, a nagy iskolaudvaron szép sorban álltak az osztályok. Az igazgató nagy beszédet tartott, amiből nem sokat értett, majd a jó tanulóknak, jó magatartású, szorgalmas gyerekeknek egyenként adta át a jutalomkönyveket.  Annát is szólították, zavartan ment a pulpitushoz, ahol az igazgató és néhány tanár állt. Kezet fogott az igazgató a kislánnyal és Anna átvette a jutalomkönyvet. A mai napig őrzi. Fazekas Anna: „Ünnepi köszöntő” verses könyve volt, amely Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapjára íródott. Még egy fénykép is volt róla az egyik oldalon, koszorúval körbe fonva. Tele volt Róna Emmy rajzaival. A könyv elején olvashatta:  „ Zana Anna 1.o.tanulónak példás magatartása és jó tanulása jutalmául. 1952-1953.”  Pecsét: Állami Általános Iskola - Mecsekalja. Mellette az igazgató bácsi aláírása. Hazavitte a könyvet, szülei örültek jó eredményének, büszkék voltak rá. Apja forgatta a könyvet, lapozgatott, majd hangosan felolvasott belőle az anyjának: - „Megy Rákosi a Tanácsba, Körülötte fia-lánya, hangja cseng, mint ezüsthang, feje fölött békegalamb. Jobbján munkás, balján paraszt, Lába nyomán lapul a gaz, Sárban, gazban kígyó kúszik, Búza között konkoly búvik! Kígyó fejét eltiporjuk, Konkolyt, gyomot tőstől irtjuk! Jó Rákosink, édesapánk, Megvédjük mi drága hazánk! Ha az ellen megtámadja, karunk, kardunk megszalasztja! Megy Rákosi a Tanácsba, Vele tart a nép országa, Mint vihar zúg népe hangja – Nevét zengő nagy harangja” – az apja, amikor a felolvasást abbahagyta, összecsapta a könyvet, ledobta az asztalra és kiment a lakásból. Anna csak azt látta, hogy apja mérhetetlenül dühös lett, de nem értette, hogy miért. Odament az asztalhoz, kezébe vette a könyvet, leült egy székre és lapozgatni kezdte. Nézte a sok képet, dolgozó munkást, óvodában ülő kislányokat, táncoló gyerekeket, Rákosi Mátyás fényképét, a feje fölött viruló, odarajzolt vörös csillagot, majd a másik oldalon a vörös zászlót tartó vonuló tömeget, a parlamentet, egy kopasz bácsit, akit sok gyerek vesz körül és az egyiket, akit felemelt, láthatóan szeretgeti. Olvasni kezdte az utolsó lapon lévő sorokat. „ Hazamentek a gyerekek, Fehér ágyban szenderegnek, Mosolyognak, azt álmodják, Hogy Rákosi kezét fogják.  Pirkad az ég, jön a hajnal, Egybeforr az éj a nappal. Tovább szövik boldog álmuk - Nagy Rákosi vigyáz rájuk.” A könyv alján, egy párnán alvó kisgyerek képét nézegette.  Nem értette a dolgot, de érezte, hogy ez a könyv bosszantotta fel apját.

   Az ezt megelőző télen történt, hogy hatalmas hóesés volt, talán egyméteres hó is takarta az utakat. Vége volt a tanításnak és Anna hazafelé indult, de mindent befedett a fehér hó. Nem találta a hidakat, nem látta hol az árok. Úgy találomra próbált átmenni a másik oldalra, hogy haza érhessen, de beleesett az árokba, nagy nehezen tudott csak kikecmeregni.  Majd egy házból kijövő ember szaladt a segítségére, aki a kertjük mögötti házban lakott. A férfi ölbe vette, és haza vitte. Apja pedig két lavórba vizet tett, az egyikbe hideget, a másikba jó meleget.  Azonnal levetkőztette őt, lehúzta lábáról a bakancsot, a meleg zoknit. Minden csupa víz volt és vörösre, szinte lilára fagytak a lábai. Apja parancsára Anna a lábait felváltva rakosgatta hol az egyik, hol a másik lavórba. Lassan kezdett felmelegedni. Hálásan nézett apjára, nyakát átkulcsolta és arcon csókolta.

     Nyáron sokszor volt egyedül otthon, mivel anyjának is akadt ilyenkor munka. Néha vele ment a szőlőhegyre, ott elkószált, sétálgatott, futkározott, amíg anyja sarabolt a szőlők között.  Néha édesapjával, leginkább hétvégén, amikor otthon volt és ráért, kiültek a tornácra és ott játszottak, vagy beszélgettek. Itt tanítgatta édesapja régi szép népdalokra. Még mai is sokat dúdolgatja otthon a lassú ütemű, szép somogyi népdalt: - „Meggyújtom a csumát végig ér az utcán, látom a babámat, végig megy az utcán. Gyűrűm az ujjába, ragyogó sugára, akárki meglátja, nincsen Koppányban párja.” 

     Egy nyári délután látta, hogy anyja nagyon ideges, a szobában a fényképek között matat, egy csomó fényképet kivesz az albumból, egy dobozba rakja őket, majd néhány iratot rak melléjük. Kézen fogja őt és elviszi a dobozt az egyik jó szomszédnak azzal, hogy dugja el és őrizze meg. Tudta, hogy erről senkinek nem szabad szólni. A következő napon édesapja nem jött haza a munkából. Édesanyja ekkor sokat sírt. Teltek, múltak a napok, de nem került elő az apja. Édesanyja szótlan volt, ideges és szomorú. Néha elment hazulról, beutazott Pécsre, ahogy Annának mondta, valami fontos dolgot intézni.  Túl nagy volt a csend a házban. Egyik éjszaka aztán felzörgették a lakást. Anyja az ajtó kopogtatására, rázogatására felkelt, felkapcsolta a villanyt, magára vette a pongyoláját, Anna fülelt. Férfiak hangját hallotta, amint az anyjának azt mondják: - „Úgy tudjuk, hogy maguk itt fegyvert rejtegetnek, ezért házkutatást tartunk” - anyja válaszát is hallotta:  -  „Mi ugyan nem, ha csak maguk nem dugták el valahol!” - aztán hallotta, hogy felmennek a padlásra, majd visszajönnek és betérnek a szobába. Anna fejére húzta a takarót, de előtte megnézte magának az embereket. Két bőrkabátos, barna kalapos férfi volt, akik el kezdték a szekrény fiókokat huzigálni, szerte dobálták az iratokat, papírokat, nézegették a fényképalbumot is. Az egyik férfi odaült az ágya szélére és annyit mondott neki: - „Ne félj kislány, nem bántunk”.

      De ettől nem nyugodott meg Anna. Félt, nagyon félt, hogy elviszik őket. Érezte, hogy az apja eltűnése és a két férfi látogatása között összefüggés van.  Nem tudta meddig voltak ott, de utána anyjával együtt közösen sírtak és ölelgették egymást. Aztán augusztus vége felé, amikor már sötétedett, anyjával éppen vacsorához készülődtek: zsír, paprika, paradicsom és tea volt a vacsora. Zörgést hallottak a kapuból. Anyja kiszaladt az udvarra, összecsapta kezét és elkiáltotta magát: - „ Istenem! Hát sikerült! Elengedtek! ” - átölelte férjét, aki lefogyva, sápadtan, borostásan, kezében a megszokott, erősen elhasználódott barna aktatáskájával lépett be a konyhába.  Az asztalnál ülő Annát felkapta és össze-vissza csókolta. Hangosan zokogott, majd szemét törülgetve halkan csak annyit mondott: - „Most, itt, a jó Isten képe előtt mondjunk hálát, hogy ismét köztetek lehetek! „ Miatyánk Isten ki vagy a mennyekben….” - amikor végig mondták az imát mind a hárman sírtak és átölelték egymást. Majd az anyja a gyermek fülébe súgta, hogy szaladjon át a felső szomszédjukhoz, és kérjen kölcsön tíz  darab tojást. Mondja azt, hogy megjött az édesapja. Anna ekkor örömmel futott.  Nyugalom költözött a szívébe, hogy édesapja megérkezett. Hazavitte a tíz darab kölcsönkért tojást, anyja azonnal tojásrántottát készített hagymával és szalonnával. Szótlanul ettek. Édesapja egyszer csak felnézett rájuk és azt mondta: - Mostantól ezt a dolgot elfelejtjük, és erről nem beszélünk, nem beszélek én sem, de ti se kérdezzetek - így is történt.

     El kellett telni majd negyven évnek, amikor anyjától megtudhatta, hogy mi volt ez a történet valójában.  Ekkor tudta meg, hogy koholt vádak alapján vitték el édesapját 1952-ben a pécsi börtönbe. Azon a nyári délutánon a gyárban megjelentek a fekete autós, bőrkabátos ÁVH - sok, az apját keresték, aki éppen egy traktort javított. Az egyik bőrkabátos, valami szerszámot vett ki a traktorból és üvöltözni kezdett az apjával, hogy szabotál, hogy büdös kulák, majd megtanítják, hogy tisztességesen dolgozzon, és berakták a kocsiba, majd se szó, se beszéd a börtöncellában találta magát. Sokszor kihallgatták, olyan vádakat hoztak fel, ami igaztalan volt. Fal felé fordulva, fél lábon kellett napokon keresztül állnia, egy fapriccsen aludnia. A szomszéd cellából egy börtöntársa jajgatását hallgatta, később kiderült, hogy egy volt katonatisztet vertek ott kíméletlenül.  Anna anyja elmesélte azt is, hogy elkeseredésében többször beutazott Pécsre, felkereste ismerőseit, kutakodott apja után. Végül rátalált valakire, aki megadta neki annak az ÁVH-s tisztnek a nevét, címét, akit még a faluból ismertek. Ez az ember valamikor az ő pusztájukon szolgált, és kint lakott az egyik cselédházban, amit még apósa építtetett a pusztán dolgozó cselédjei részére. Összeszedte minden erejét és egyik napon becsöngetett a már ÁVH-s tiszt lakásába. A tiszt felesége fogadta. Nagy, háromszobás, szépen berendezett, belvárosi polgári lakásban laktak.  Anyja gondolta, hogy kinek a lakása lehetett valamikor, de nem szólt semmit. Az asszony leültette, majd a bárszekrényből likőrt vett elő és azzal kínálta. Rövidesen megérkezett a férje, aki megismerte az anyját. A férfi nem mondott semmit, azt állította, hogy ő erről a dologról nem értesült.  De anyja kérésére, rimánkodására megígérte, hogy majd utána néz a dolognak, és mivel valamikor jó embernek, emberséges gazdának ismerte férjét, talán tud valamit tenni az érdekében.  Anyja megalázottan jött el tőlük, de úgy érezte, muszáj volt ezt a lépést megtennie. Reménykedett, hogy ez az ember tud segíteni férje kiszabadulásában. Biztos volt benne, hogy férje nem csinált semmit, nem lehet bűnös. A látogatás után két hét múlva szabadult apja a börtönből. Anyja úgy gondolta, hogy eredményes volt az egykori cselédnél történt siránkozása.  Ki tudja? Hiszen ebben az időben minden olyan bizonytalan, kiszámíthatatlan volt. Közben kapták meg a végzést, hogy a faluban hagyott házukat államosították.

    Valószínű, hogy Anna szüleinek az élete többszörösen összetört a történtek után, de örülhettek, hogy nem telepítették ki őket, és volt egy kicsi hely, ahol kislányukkal együtt reménykedhettek. Apja minden este rádiót hallgatott, szorosan a rádió mellé ült, csavargatta a rádió gombját és hol lehetett hallani a szöveget, hol nem. Többször mérgelődött, hogy mennyire zavarják az állomást. Mikor Anna nagyobb lett, már tudta, hogy ez egy tilos adó volt, a Szabad Európa adása.  Mikor már felső tagozatos lett ő is hallgatta, csak nem a politika érdekelte akkor. Cseke László zenei műsorára volt akkor kíváncsi. Itt hallotta először Elvis Presley-t, itt hallott először a rock and roll zenéről, és még sok akkor divatos nyugati táncdalénekes sztárról.

 

***

 

     Anna felnyitotta most szemét, kinézett a vonatablakon. Somogyország dimbes-dombos tájait látta, nézte a zöldellő erdőket, a virágzó gyümölcsfákat, az elsuhanó rendezett kis falvakat, rendezett kertjeikkel, templomtornyaikkal. Ránézett a gyerekeire, akik behunyt szemmel ültek vele szemben, mindegyik kezében egy könyv volt – Bizonyára elálmosodtak, a vonat monoton zötykölődésétől - gondolta Anna. Körülnézett a kupéban. Szegényes, koszos és lepusztult volt minden. Piszkosak az ablakok, kopottak az ülések, némelyik ablakot le sem lehetett húzni, úgy beragadt. Áporodott szag terjengett a kocsiban, hiába húzta le kicsit az ablakot – Ez van. Ezt kell szeretnem! Istenem, ha akkor húsz éves koromban kint maradok Németországban, bizonyára nem így utazom! – gondolta, és nagyot sóhajtott. Ismét behunyta a szemét, hallgatta a vonat kattogó kerekeinek hangját, majd apjára gondolt ismét. Szorongó érzés fogta el, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy búcsúzni megy hozzá.

 

3

( 1954 )

 

     Anna már a második osztályt fejezte be, amikor a szülők úgy döntöttek, hogy édesanyja szüleihez költöznek, egy tolna megyei kis faluba. Egyre szűkösebben éltek, nehéz volt a kevés pénzt beosztani, abban reménykedtek, hogy a nagyszülőkkel közösen egy kicsit könnyebb lesz az élet. Édesapja már talált gépszerelői munkát, igaz nem a faluban, hanem egy közeli másik településen.  

   Anna, amikor meghallotta a hírt, hogy költöznek, sírdogálni kezdett, sajnálta itt hagyni a már meg szokott barátnőket, a megszokott iskolát, a megszokott kedves, idős tanító nénijét. Szorongani kezdett, hogy vajon az új helyen milyen iskola várja, lesznek-e barátnői? Aztán eljött a költözés napja, anyja már hetekkel előtte nagy csomagolásban volt, a szomszédok is segítettek. Nem sok holmijuk volt, mégis több doboz, több zsák megtelt ruháikkal, háztartási eszközeikkel. Némi pénzt is kaptak a kis házért, ebből vette aztán apja a motort, amivel új munkahelyére utazgatott. Anna bátyja hozta a teherautót és az ő segítségével indultak útnak Baranyából Tolnába. Anna jól emlékezett ideköltözésük éjszakájára is. Akkor is egy teherautóval jöttek. A kis somogyi faluból a baranyai, mecseki településre. Anna megszerette a szép dombokat, szép emlékek fűzték a mecseki kirándulásokhoz, a pécsi, városi sétákhoz. Bármilyen szegényesen éltek, szerette a környéket a domboldali mandulafáival,  nagy kajszibarackosaival.  Jól emlékezett arra is, amikor anyjával buszra szálltak és beutaztak Pécsre, ahol nagyokat sétáltak, megnézték a főtéren álló templomot, a mecsetet, leültek a téren lévő padra és bámulták a házakat, az embereket, kenyérdarabokat szórtak a körülöttük röpködő galamboknak. 

     Annának nem volt ismeretlen a falu és nagyszülei háza, ahová költöztek, hiszen kicsi korától kezdve minden évben többször meglátogatta nagyszüleit. Szép, nagy, tornácos parasztportálja volt nagyszüleinek négy   szobával, nagy konyhával, nagy éléskamrával, nagy pincével, virágos előkerttel, rendezett udvarral, kúttal. Az udvar végén nagy pajta állt, mögötte nagy zöld terület volt, dió, szilvafákkal. Mellette vezetett ki az út nagyapja háztáji kertjébe, ahol zöldség, kukorica, burgonya termett, és azon túl következett a szőlő, ahol évi borát a nagyapja megtermelte. A ház öt ablaka az utcára nézett, a ház előtt mindig tisztára sepert téglával lerakott járda volt, az árok szélén pedig négy szép hársfa állt. A gangra, ahogy erre nevezték, elől is be lehetett jutni, az úgynevezett pihenő lépcsős feljárón. Ide ült ki nagyanyjával nyári estéken egy kis kőpadra, amely a pihenő legfelső részén állt. Innen egy színes üveges ajtó nyílt a tornácra. A tornácot nyáron felfuttatott szőlőlugas védte a melegtől. Ünnepnapokon, ha jó idő volt, nagyanyja ide tálalta az ebédet. Anna szerette ezt a helyet. A tornác előtti kis virágoskert fehérre festett kúpalakú tégladarabokkal volt elosztva ágyásokra. El alakban végig egy keskeny sor ágyás volt, tele petúniával, büdöskével, kukacvirággal, legényvirággal, árvácskával, rozmaringgal. Eztán következtek a kör alakú fehér kúpalakú téglával körbevett középső ágyások, amelyek közepén rózsabokrok álltak, vagy dáliák. A virágos kert apró lyukú drótkerítéssel volt körbe kerítve. Kívül egy nagy diófa adott árnyékot, mellette két oldalt mályva és fátyolka bokrok voltak.  A szomszéd hátulsó házfalát sorba állított szilvafák tették láthatatlanná. Alattuk szépen gondozott gyep volt. Ennek a végében volt a zöldre festett kerekes kút. Innen vitték a tiszta vizet a konyhába főzésre és fürdésre. Nagyanyja takaros, tiszta, egyszerű parasztasszony volt, alsószoknyát, sötét felsőszoknyát, kötényt, réklit, fejkendőt hordott, haját hátul összecsavarta és azt hajtűvel kontyba tüze. Többnyire különböző színű fejkendőket hordott. Anna ritkán látta fejkendő nélkül. Csendes, nyugodt szikár asszony volt. Minden szoba ragyogott a tisztaságtól, a rendtől. Nyáron a szobák utcai ablakait spaletta védte a melegtől.  Napközben így minden szobában félhomály uralkodott. Csak este volt szabad kinyitni az ablakokat. Ilyenkor, ha éppen virágoztak a hársfák édeskés hársfaillat terjengett mindenütt. Anna számára felnőtt korára is megmaradtak ezek az illatélmények. Szeretett ezekre a hársfaillatú falusi gyermekkori estékre emlékezni.     

      Nagyapja szélesarcú, szép fehér bajuszos, magas, szikár parasztember volt, Anna később hallotta, hogy nemesi oklevelet tudhatott magának. Fekete nadrágot, kockás inget, mellényt, és többnyire egy sötétkék vászonból készült kötényt viselt. Ha vasárnap misére ment, akkor felvette az ünnepi fekete nadrágját, a fényesre pucolt csizmáját, fekete kabátját, fekete kalapját.

    Anna, amikor a nyarait itt töltötte, megszokta, hogy itt mindig csend, nyugalom, béke van. Hangos kiabálás, veszekedés nem hangzott el soha. Furcsa volt számára, hogy amikor beszédbe elegyedtek nagyszülei, nagyanyja magázta nagyapját,  ő pedig tegezte őt. Gyakran felvillant Anna emlékezetében egy kép: a nagyapa megérkezik a szomszéd faluban megtartott vásárról, ahová már korán reggel elment, egy borjút vitt magával, hogy eladja. A vásár sikeres lehetett, mert borjú nélkül érkezett meg. Miközben nagyapja átöltözött ünnepi ruhájából a hétköznapiba, nagyanyja a mosdóba vizet öntött, feltette az ételt a tűzhelyre, a viaszos vászonnal borított asztalra tányért, kanalat, kést, villát helyezett, kenyeret szelt, az asztal közepére egy fehér alapon piros pöttyös kerámia kancsót tett, mellé egy üvegpoharat. A kancsóban vörös bor volt. Majd a megmelegített húsos káposztából jócskán tett nagyapja tányérjába. Aztán leült az asztal másik végére és várta férjét, aki csendben, pontosan végezte dolgát: alaposan megmosta a kezét, kicsit bevizezte haját és oldalra fésülte, bajuszát megsimogatta, majd leült a tányérja elé, keresztet vetett és áldást mondott. Anna a konyha sarkában lévő díványon ült és ámulattal figyelte a jelenetet. Nagyapja nagyon lassan evett, jól megrágott minden falatot és feleségének töviről hegyire mindent elmesélt az útról, a vásárról, kivel mit beszélt, minek mi az ára. Nagyanyja bólogatva, csendben hallgatta, néha szólalt csak meg. Aztán az ebéd végén, ami hosszú ideig eltartott, a kancsóból töltött bort üvegpoharába, amit az asztalon lévő szódásüvegből kicsit megspriccelt, majd szép lassan felhajtotta. Száját kezével megtörölte, bajuszát ismét megigazította, majd megkérdezte, hogy otthon történt-e valami. Nagyanyja csak ekkor beszélt erről-arról, amit fontosnak tartott elmondani.  Aztán nagyapja felállt, a dívány felé indult, hogy ebéd után lepihenjen. Anna ilyenkor kint szokott játszani a kertben vagy az udvaron. Ott egy pokrócot leterített, mesét olvasott, vagy éppen az összegyűjtött ragadáncsból, errefelé így hívták a bogáncsot, készített bababútort babáinak, amit aztán apróra szabdalt ruhákkal borított be. Néha átment a szomszédba egy kislányhoz, vagy ő jött át hozzájuk. Labdáztak, ugróst játszottak.

     Időnként belopódzott a konyhába, amikor nagyapja elaludt, és megfigyelte, hogy milyen viccesen „fújja a kását.” Nagyanyjától hallotta ezt a kifejezést.  A nagyapa oldalra dőlve aludt, a kalapját kicsit a fél szemére húzta, és horkolás helyett, a szája egyik sarkával pöfögött, ilyenkor a bajusza is felemelkedett. Anna ezen mindig jót kuncogott, mivel nagyon mókásnak találta a jelenetet. Nagyapja gazdálkodott, néhány tehenet, disznót nevelt. Szerette volna, ha lánya is igazi parasztemberhez megy majd feleségül, de ez nem egészen így sikerült. Anna apja szívesebben foglalkozott a gépek javításával és szabad idejében a hegedüléssel. Nagyapját is többször agitálták az ötvenes évek elején, hogy lépjen be a téeszbe, de nagyapja hajthatatlan volt. Aztán kit tudja miért, de  békén hagyták.  A megmaradt kertjében, szőlőjében, tíz hold földjén gazdálkodott és még néhány állatot is tartott.

     Költözésük után lassan megindult a normális élet. Apja dolgozni járt, anyja a nagymamával felváltva főzött, eljártak kapálni, sarabolni a külső kertbe, szőlőbe. Annának pedig közeledett a szeptember, elkezdődött lassan az új iskolaév, új tanítóval, új gyerekekkel kellett megismerkednie.

   Harmadik osztályos lett. Az iskola kicsit messzebb esett tőlük, közvetlenül egy kis emelkedőn, a templom mellett állt. Jó félórányi séta volt Annáék házától. Megszerette ezeket az utakat. Később, már több iskolatársával együtt közlekedett, akikkel hazafelé menet mindenféléről el lehetett beszélgetni. Örömmel látta, hogy az új tanító néni is barátságos, aki kicsit gömbölyded, mindig mosolygós, piros arcú, nagy barna gombszemű, már őszülő hajú. Kékszínű, fehér galléros iskolaköpenyben ültek az osztályban, Anna is így járt iskolába. A tanító néni, mint új tanulót bemutatta, kedvesen köszöntötte, és több dologról kérdezgette. Anna félénken válaszolgatott.

    Rövid idő alatt beilleszkedett a csoportba, jól tanult. Szülei a nagyszülők kérésére beíratták hittanra is. Ezt a parókián tartotta a plébános, az iskolával szembeni épületben. 

    Némi fogalma volt már Annának Jézusról, hitről, templomról, vallásról, hiszen első áldozó volt még a Pécs melletti kis faluban.  Akkor anyja az ünnep előtt elvitte fodrászhoz, aki hosszú barna hajából gyönyörű loknikat fésült. Édesanyja fehér mirtuszkoszorút tett a fejére, fehér nubuk cipőt, fehér térdzoknit adott a lábára és térdig érő, bubi galléros fehér ruhában, kezén fehér cérnakesztyűben jelent meg a kis rácvárosi katolikus templomban, ahol átélte az elsőáldozósok ünneplését. Erre az ünnepre egy rácvárosi pap készítette fel a csoportot. Különösen emlékezetes volt számára az áldozási ceremónia után következő kis kerti ünnepség, ami a papi parókia kertjében zajlott. Egy hosszú asztal szép fehér asztalterítővel volt leborítva, sok-sok szék állt az asztal előtt. Az asztalon fehér kistányérok, fehér csészék, fehér korsók, és sok csokoládés, kakaós kalács volt. Minden gyerek leült, kakaót ivott, hozzá finom kakaós, csokoládés kalácsot majszolt. Anna Számára ez a kép, azok az ízek örökre megmaradtak.

   Szeretett templomba járni, szerette a sok díszes, fehér terítős, állandóan virágban úszó oltárokat. A hatalmas falfreskókat sokszor nézegette és gondolkodott, hogy mit is lát a képeken. A templomnak külön illata, külön misztikuma volt. Szerette hallgatni a miséken szóló orgona búgó hangját is.

   Ebben az időben kapott rá az olvasásra. Később pedig a mozi lett a legnagyobb szórakozása.   A filmeken és könyveken keresztül kezdett tágulni, kialakulni a világra való rálátása. Talán akkor, a sok film hatására döntötte el magában, hogy ő is színésznő lesz.    Ezerkilencszázötvenhat októberében egyik este arra lett figyelmes, hogy apja késő este, amikor a rádiót bújta, izgatottan felállt és anyjának azt mondta, hogy baj van, nagy baj van. Valószínű, hogy kitört a forradalom. Ettől a naptól kezdve apja szinte folyamatosan hallgatta hol a magyar, hol a Szabad Európa rádió híreit és Anna csak azt érzékelte, hogy anyja félni kezdett, apja pedig azt hajtogatta - ” Nem fog sikerülni, nem fog sikerülni, a nyakunkon ülnek az oroszok ” - Anna fülében a mai napig cseng az a segélykérő fiatal fiú hang, amit egyik délelőtt hallott a Kossuth rádióban. A fiatal fiú nyugathoz rimánkodott, hogy adjanak segítséget a forradalmároknak, mert elvesznek. Anna ebből nem túl sokat értett akkor, csak azt érezte, amit apjától is hallott, hogy valami jobbért küzdenek, harcolnak most az országban, főleg Budapesten.  Az emberek azt akarják, hogy legyen végre szabadság, hogy a ruszkik menjenek haza, és ehhez segítség kellene. De a segítség nem érkezett meg.

   Aztán ezerkilencszázötvenhat november negyedike után családja szinte gyászba borult. A forradalom elbukott, vagy ahogy az iskolában kellett mondani: az ellenforradalmat leverték.

     Ötödikes korában, a második félévet megint másik helyen kellett folytatnia, mivel anyja nehezen tudott alkalmazkodni szülei szokásaihoz, jobbnak látta, ha elköltöznek. Anna sok szóváltást hallott anyja és nagyapja között, aki elvárta volna, hogy apja maradjon otthon és gazdálkodjon. Nem tetszett neki, hogy nem úgy élnek, ahogy ők. Anyja ideges, hisztériás természetű volt, hamar elveszítette idegei felett az uralmat és még nagyanyjával is összezördült nem egyszer. Anna utálta ezeket a hangos veszekedéseket, mindenkit egyformán szeretett és bántotta, hogy egyre rosszabb viszony alakult ki szülei és nagyszülei között. Anyja leveleket, kérvényeket írt az illetékes minisztériumba, a jogtalanul államosított házukat követelte vissza, többször járt ebben az ügyben a kis somogyi falu megyeszékhelyén is, ügyvédet is fogadott, mígnem egy szép tavaszi napon megkapták az értesítést, hogy a házat visszakapták. Így aztán ismét költözhettek. Vissza, abba a faluba, ahonnan történelmi kényszerűség miatt elmenekültek. Ekkor már ezerkilencszáz ötvenhetet írtak.

 

 

 

 

(1987)

 

    A vonat megállt. Anna hirtelen felriadt, gyerekei már nagyban beszélgettek, megkérdezte tőlük, hogy hol vannak, melyik állomáson.

  - Ó már mindjárt megérkezünk Mami - mondta Dóra - már csak egy megálló és leszállhatunk végre.

  - Gyerekek, lassan szedelőzködjünk! Szeretném, ha mindannyian összeszednénk magunkat, tudom, hogy nehéz lesz, de muszáj!

    A vonat megállt. Anna a két nagy gyermekével elcsigázottan, szívszorongva indult a buszmegállóhoz, már alig várták, hogy minél előbb eljussanak Anna szüleinek a lakásához.

     Édesanyja már a nyitott ajtóban várta őket, kisírt szemmel. Egymás nyakába borultak, majd csendben először a vendégszobába mentek, ahol lepakoltak, aztán elsőnek Anna lépett a szülök szobájába, ahol édesapja az egyik fal melletti rekamién feküdt behunyt szemmel. A látványtól – apja, mintha összezsugorodott volna, mintha élettelen lett volna – elszorult szívvel ment az ágyhoz, lehajolt, megcsókolta, majd a homlokát megsimogatta – Szervusz, édesapám, hát itt vagyok. Hogy vagy? – kérdezte tőle.

      Édesapja lassan kinyitotta szemét, ránézett, lassan válaszolt, látszott, hogy tudatánál van. A gyerekek is beléptek, mellé álltak és megfogták nagypapájuk kezét, simogatták és sírva fakadtak. Halkan, visszafogottan sírtak. A nagypapa csak nézte őket, majd tekintete homályos lett és folytak a könnyek az ő szeméből is. Anna hagyta a gyerekeit, átment a másik szobába, ahol anyja ült magába roskadva.  Most fogta fel igazán, hogy apja a halálán van. Anna ekkor hirtelen kifakadt, és zokogva mondta kibuggyanó fájdalmát: – Nem lehet igaz! Meg fog halni, most már tudom, hogy meg fog halni, de hát miért? Nem élem túl, ez nem lehet! - szinte kiabált, de édesanyja és Dóra átfogták a vállát, csitították, nyugtatgatták.

       Később, amikor már Anna is megnyugodott a vacsorához készülődtek, édesanyja megterített nekik a kis konyhában, férjének is elkészítette a pépes eledelt.

    Anna kezébe vette apja tányérját, bement vele apja szobájába, leült mellé egy székre az ágy mellett, kicsit felpolcolta a párnáját, megemelte a fejét és csak beszélt hozzá. Az apja pedig engedelmesen nyitogatta a száját, lassan beszürcsölte az ennivalót, miközben szeme egyfolytában könnyezett. Anna szíve majd meghasadt ettől a látványtól és a tudattól, hogy apja rövidesen elmegy a földi világból. Így búcsúztak égmástól. Apja szótlan, fájó tekintettel, Anna pedig kényszerített, biztató szavakkal.

    Másnap eljött az orvos, beadta a szükséges injekciókat, és azt mondta, nem lehet tudni, hogy a szervezete meddig bírja.

     Nem kellett sokat várni. Édesapja mintha csak őket várta volna meg egy utolsó találkozásra. Visszautazásuk után két nappal nővére telefonon értesítette, hogy apjuk hajnalban örökre lehunyta a szemét. Anna napokig kénytelen volt több nyugtatót bevenni, mert nehezen birkózott meg a ténnyel, hogy édesapját már soha nem láthatja. Gyerekeit is megviselte a hír, hiszen az első haláleset volt életükben, ami mélyen érintette őket.

    A temetés, a vele járó ceremónia, a rengeteg rokon jelenléte, a temetés utáni tor, mind-mind valami eufórikus állapotban történt. Anna úgy érezte, nem is ezen a földön van. Egy hatalmas fekete zsongás volt az egész és utána óriási csend következett. Fájdalmas, hosszú, nagyon sokáig tartó csend. 

   Temetés után elbúcsúzott a családtól, édesanyjától, akit árvának, nagyon magányosnak látott most. Csak állt az erkélyen, sírva integetett utánuk.

   Amikor felszálltak a vonatra mindegyikük magával, a saját gondolatával volt elfoglalva. A vonat lassan elindult, Anna ismét behunyta a szemét, fel-felvillant apja beteg arca, anyja kisírt szeme, a temetés feketesége, majd ismét a régmúlt felé kalandozott gondolataiban.