Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék 3-8. fejezet

 

3

( 1954 )

 

     Anna már a második osztályt fejezte be, amikor a szülők úgy döntöttek, hogy édesanyja szüleihez költöznek, egy tolna megyei kis faluba. Egyre szűkösebben éltek, nehéz volt a kevés pénzt beosztani. Abban reménykedtek, hogy a nagyszülőkkel közösen egy kicsit könnyebb lesz az élet. Édesapja már talált gépszerelői munkát, igaz nem a faluban, hanem egy közeli másik településen.  

   Anna, amikor meghallotta a hírt, hogy költöznek, sírdogálni kezdett, sajnálta itt hagyni a már meg szokott barátnőket, az iskolát, a kedves, idős tanító nénijét. Szorongani kezdett, hogy vajon az új helyen milyen iskola várja, lesznek-e barátnői?

   Aztán eljött a költözés napja, anyja már hetekkel előtte nagy csomagolásban volt, a szomszédok is segítettek. Nem sok holmijuk volt, mégis több doboz, több zsák megtelt ruháikkal, háztartási eszközeikkel. Némi pénzt is kaptak a kis házért, ebből vette aztán apja a motort, amivel új munkahelyére utazgatott. Anna bátyja hozta a teherautót és az ő segítségével indultak útnak Baranyából Tolnába. Anna jól emlékezett ideköltözésük éjszakájára is. Akkor is egy teherautóval jöttek. A kis somogyi faluból a baranyai, mecseki településre. Anna megszerette a szép dombokat, szép emlékek fűzték a mecseki kirándulásokhoz, a pécsi, városi sétákhoz.

     Annának nem volt ismeretlen a falu és nagyszülei háza, ahová költöztek, hiszen kicsi korától kezdve minden évben többször meglátogatta őket. Szép, nagy, tornácos parasztportálja volt nagyszüleinek négy  szobával, nagy konyhával, éléskamrával, pincével, virágos előkerttel, rendezett udvarral, kúttal. Az udvar végén  pajta állt, mögötte nagy zöld terület volt, dió és szilvafákkal. Mellette vezetett ki az út háztáji kertjükbe, ahol zöldség, kukorica, burgonya termett, és azon túl következett a szőlő.

    A ház öt ablaka az utcára nézett, a ház előtt mindig tisztára sepert téglával lerakott járda volt, az árok szélén pedig négy szép hársfa állt. A gangra, ahogy erre nevezték, elől is be lehetett jutni, az úgynevezett pihenő lépcsős feljárón. Ide ült ki nagyanyjával nyári estéken egy kis kőpadra, amely a pihenő legfelső részén állt. Innen egy színes üveges ajtó nyílt a tornácra. A tornácot nyáron felfuttatott szőlőlugas védte a melegtől. Ünnepnapokon, ha jó idő volt, nagyanyja ide tálalta az ebédet. Anna szerette ezt a helyet. A tornác előtti kis virágoskert fehérre festett kúpalakú tégladarabokkal volt elosztva ágyásokra. El alakban végig egy keskeny sor ágyás volt, tele petúniával, büdöskével, kukacvirággal, legényvirággal, árvácskával, rozmaringgal. Eztán következtek a kör alakú fehér kúpalakú téglával körbevett középső ágyások, amelyek közepén rózsabokrok álltak, vagy dáliák. A virágos kert apró lyukú drótkerítéssel volt körbe kerítve. Kívül egy nagy diófa adott árnyékot, mellette két oldalt mályva és fátyolka bokrok voltak.  A szomszéd hátulsó házfalát sorba állított szilvafák tették láthatatlanná. Alattuk szépen gondozott gyep volt. Ennek a végében volt a zöldre festett kerekes kút. Innen vitték a tiszta vizet a konyhába főzésre és fürdésre.

    Nagyanyja takaros, tiszta, egyszerű parasztasszony volt, alsószoknyát, sötét felsőszoknyát, kötényt, réklit, fejkendőt hordott, haját hátul összecsavarta és azt hajtűvel kontyba tüze. Többnyire különböző színű fejkendőket hordott. Anna ritkán látta fejkendő nélkül. Csendes, nyugodt szikár asszony volt. Minden szoba ragyogott a tisztaságtól. Nyáron a szobák utcai ablakait spaletta védte a melegtől.  Napközben így minden szobában félhomály uralkodott. Csak este volt szabad kinyitni az ablakokat. Ilyenkor, ha éppen virágoztak a hársfák édeskés hársfaillat terjengett mindenütt. Anna számára felnőtt korára is megmaradtak ezek az illatélmények. Szeretett ezekre a hársfaillatú falusi gyermekkori estékre emlékezni.     

      Nagyapja szélesarcú, szép fehér bajuszos, magas, szikár parasztember volt. Anna később hallotta, hogy családja nemesi oklevelet tudhatott magának. Fekete nadrágot, kockás inget, mellényt, és többnyire egy sötétkék vászonból készült kötényt viselt. Ha vasárnap misére ment, akkor felvette az ünnepi fekete nadrágját, a fényesre pucolt csizmáját, fekete kabátját, fekete kalapját.

    Anna, amikor a nyarait itt töltötte, megszokta, hogy itt mindig csend, nyugalom, béke van. Hangos kiabálás, veszekedés nem hangzott el soha. Furcsa volt számára, hogy amikor beszédbe elegyedtek nagyszülei.  A nagyanyja magázta nagyapát,  ő pedig tegezve beszélt vele. Gyakran felvillant Anna emlékezetében egy kép: a nagyapa megérkezik a szomszéd faluban megtartott vásárról, ahová már korán reggel elment, egy borjút vitt magával, hogy eladja. A vásár sikeres lehetett, mert borjú nélkül érkezett meg. Miközben nagyapja  átöltözött ünnepi ruhájából a hétköznapiba, nagyanyja a mosdóba vizet öntött, feltette az ételt a tűzhelyre, a viaszos vászonnal borított asztalra tányért, kanalat, kést, villát helyezett, kenyeret szelt, az asztal közepére egy fehér alapon piros pöttyös kerámia kancsót tett, mellé egy üvegpoharat. A kancsóban vörös bor volt. Majd a megmelegített húsos káposztából jócskán tett nagyapja tányérjába. Aztán leült az asztal másik végére és várta férjét, aki csendben, pontosan végezte dolgát: alaposan megmosta a kezét, kicsit bevizezte haját és oldalra fésülte, bajuszát megsimogatta, majd leült a tányérja elé, keresztet vetett és áldást mondott. Anna a konyha sarkában lévő díványon ült és ámulattal figyelte a jelenetet. Nagyapja nagyon lassan evett, jól megrágott minden falatot és feleségének töviről hegyire mindent elmesélt az útról, a vásárról, kivel mit beszélt, minek mi az ára. Nagyanyja bólogatva, csendben hallgatta, néha szólalt csak meg.  Az ebéd végén, ami hosszú ideig eltartott, a kancsóból töltött bort üvegpoharába, amit az asztalon lévő szódásüvegből kicsit megspriccelt, majd szép lassan felhajtotta. Száját kezével megtörölte, bajuszát ismét megigazította, majd megkérdezte, hogy otthon történt-e valami. Nagyanyja csak ekkor beszélt erről-arról, amit fontosnak tartott elmondani.  Nagyapja lassan felállt, a dívány felé indult, hogy ebéd után lepihenjen. Anna ilyenkor kint szokott játszani a kertben vagy az udvaron. Ott egy pokrócot leterített, mesét olvasott, vagy éppen az összegyűjtött ragadáncsból, errefelé így hívták a bogáncsot, készített bababútort babáinak, amit aztán apróra szabdalt ruhákkal borított be. Néha átment a szomszédba egy kislányhoz, vagy ő jött át hozzájuk. Labdáztak, ugróst játszottak.

     Nagyapja gazdálkodott, néhány tehenet, disznót nevelt. Szerette volna, ha lánya is igazi parasztemberhez megy majd feleségül, de ez nem egészen így sikerült. Anna apja szívesebben foglalkozott a gépek javításával és szabad idejében a hegedüléssel. Nagyapját is többször agitálták az ötvenes évek elején, hogy lépjen be a téeszbe, de nagyapja hajthatatlan volt. Aztán kit tudja miért, de békén hagyták.  A megmaradt kertjében, szőlőjében, tíz hold földjén gazdálkodott és még néhány állatot is tartott.

     Költözésük után lassan megindult a normális élet. Apja dolgozni járt, anyja a nagymamával felváltva főzött, eljártak kapálni, sarabolni a külső kertbe, szőlőbe. Annának pedig közeledett a szeptember, elkezdődött lassan az új iskolaév, új tanítóval, új gyerekekkel kellett megismerkednie.

   Harmadik osztályos lett. Az iskola kicsit messzebb esett tőlük, közvetlenül egy kis emelkedőn, a templom mellett állt. Jó félórányi séta volt Annáék házától. Megszerette ezeket az utakat. Később, már több iskolatársával együtt közlekedett, akikkel hazafelé menet mindenféléről el lehetett beszélgetni. Örömmel látta, hogy az új tanító néni is barátságos. Kicsit gömbölyded, mindig mosolygós, piros arcú, nagy barna gombszemű, már őszülő hajú. Kékszínű, fehér galléros iskolaköpenyben ültek az osztályban, Anna is így járt iskolába.

    Rövid idő alatt beilleszkedett a csoportba, jól tanult. Szülei a nagyszülők kérésére beíratták hittanra is. Ezt a parókián tartotta a plébános, az iskolával szembeni épületben. 

    Némi fogalma volt már Annának Jézusról, hitről, templomról, vallásról, hiszen első áldozó volt még a Pécs melletti kis faluban.  Akkor anyja az ünnep előtt elvitte fodrászhoz, aki hosszú barna hajából gyönyörű loknikat fésült. Édesanyja fehér mirtuszkoszorút tett a fejére, fehér nubuk cipőt, fehér térdzoknit adott a lábára és térdig érő, bubi galléros fehér ruhában, kezén fehér cérnakesztyűben jelent meg a kis rácvárosi katolikus templomban, ahol átélte az elsőáldozósok ünneplését. Különösen emlékezetes volt számára az áldozási ceremónia után következő kis kerti ünnepség, ami a papi parókia kertjében zajlott. A kerti asztalon fehér kistányérok, fehér csészék, fehér korsók, és sok csokoládés, kakaós kalács volt. Minden gyerek leült, kakaót ivott, hozzá finom kakaós, csokoládés kalácsot majszolt. Anna számára ez a kép, azok az ízek örökre megmaradtak.

   Szeretett templomba járni, szerette a sok díszes, fehér terítős, állandóan virágban úszó oltárokat. A hatalmas falfreskókat sokszor nézegette és gondolkodott, hogy mit is lát a képeken. A templomnak külön illata, külön misztikuma volt. Szerette hallgatni a miséken szóló orgona búgó hangját is.

   Ebben az időben kapott rá az olvasásra. Később pedig a mozi lett a legnagyobb szórakozása.   A filmeken és könyveken keresztül kezdett tágulni, kialakulni a világra való rálátása. Talán akkor, a sok film hatására döntötte el magában, hogy ő is színésznő lesz.    Ezerkilencszázötvenhat októberében egyik este arra lett figyelmes, hogy apja késő este, amikor a rádiót bújta, izgatottan felállt és anyjának azt mondta, hogy baj van, nagy baj van. Valószínű, hogy kitört a forradalom. Ettől a naptól kezdve apja szinte folyamatosan hallgatta hol a magyar, hol a Szabad Európa rádió híreit és Anna csak azt érzékelte, hogy anyja félni kezdett, apja pedig azt hajtogatta - ” Nem fog sikerülni, nem fog sikerülni, a nyakunkon ülnek az oroszok ” - Anna fülében a mai napig cseng az a segélykérő fiatal fiú hang, amit egyik délelőtt hallott a Kossuth rádióban. A fiatal fiú nyugathoz rimánkodott, hogy adjanak segítséget a forradalmároknak, mert elvesznek. Anna ebből csak azt érezte, amit apjától is hallott, hogy valami jobbért küzdenek, harcolnak most az országban, főleg Budapesten.  Az emberek azt akarják, hogy legyen végre szabadság, hogy a ruszkik menjenek haza, és ehhez segítség kellene. De a segítség nem érkezett meg. Ezerkilencszázötvenhat november negyedike után családja szinte gyászba borult. A forradalom elbukott, vagy ahogy az iskolában kellett mondani: az ellenforradalmat leverték.

     Ötödikes korában, a második félévet megint másik helyen kellett folytatnia, mivel anyja nehezen tudott alkalmazkodni szülei szokásaihoz, jobbnak látta, ha elköltöznek. Anna sok szóváltást hallott anyja és nagyapja között, aki elvárta volna, hogy apja maradjon otthon és gazdálkodjon. Nem tetszett neki, hogy nem úgy élnek, ahogy ők. Anyja ideges természetű volt, hamar elveszítette idegei felett az uralmat és még nagyanyjával is összezördült nem egyszer. Anna utálta ezeket a hangos veszekedéseket, mindenkit egyformán szeretett és bántotta, hogy egyre rosszabb viszony alakult ki szülei és nagyszülei között. Anyja leveleket, kérvényeket írt az illetékes minisztériumba, a jogtalanul államosított házukat kérte vissza. Többször járt ebben az ügyben a kis somogyi falu megyeszékhelyén is, ügyvédet is fogadott, mígnem egy szép tavaszi napon megkapták az értesítést, hogy a házat visszakapták. Így aztán ismét költözhettek. Vissza, abba a faluba, ahonnan történelmi kényszerűség miatt elmenekültek. Ekkor már ezerkilencszáz ötvenhetet írtak.

 

(1987)

 

    A vonat megállt. Anna hirtelen felriadt, gyerekei már nagyban beszélgettek, megkérdezte tőlük, hogy hol vannak, melyik állomáson.

  - Ó már mindjárt megérkezünk Mami - mondta Dóra - már csak egy megálló és leszállhatunk végre.

  - Gyerekek, lassan szedelőzködjünk! Szeretném, ha mindannyian összeszednénk magunkat, tudom, hogy nehéz lesz.

    Amikor megérkeztek, Anna a két nagy gyermekével elcsigázottan, szívszorongva indult a buszmegállóhoz, már alig várták, hogy minél előbb eljussanak Anna szüleinek a lakásához.

     Édesanyja már a nyitott ajtóban várta őket, kisírt szemmel. Egymás nyakába borultak, majd csendben először a vendégszobába mentek, ahol lepakoltak. Elsőnek Anna lépett a szülök szobájába, ahol édesapja az egyik fal melletti rekamién feküdt behunyt szemmel. A látványtól – apja, mintha összezsugorodott volna, mintha élettelen lett volna – elszorult szívvel ment az ágyhoz, lehajolt, megcsókolta, majd a homlokát megsimogatta – Szervusz, édesapám, hát itt vagyok. Hogy vagy? – kérdezte tőle.

      Édesapja lassan kinyitotta szemét, ránézett, lassan nagyon halkan válaszolt. A gyerekek is beléptek, megfogták nagypapájuk kezét, simogatták és sírva fakadtak. Halkan, visszafogottan sírtak. A nagypapa csak nézte őket, majd tekintete homályos lett és folytak a könnyek az ő szeméből is. Anna hagyta a gyerekeit, átment a másik szobába, ahol anyja ült magába roskadva.  Most fogta fel igazán, hogy édesapja a halálán van.

      Később, amikor már  a vacsorához készülődtek, édesanyja megterített nekik a kis konyhában, férjének is elkészítette a pépes eledelt.

    Anna kezébe vette a tányért, bement vele apja szobájába, leült mellé egy székre az ágy mellett, kicsit felpolcolta a párnáját, megemelte a fejét és csak beszélt hozzá. Az apja pedig engedelmesen nyitogatta a száját, lassan beszürcsölte az ennivalót, miközben szeme egyfolytában könnyezett. Anna szíve majd meghasadt  a látványtól és a tudattól, hogy apja rövidesen elmegy a földi világból. Így búcsúztak égmástól. Apja szótlan, fájó tekintettel, Anna pedig kényszerített, biztató szavakkal.

    Másnap eljött az orvos, beadta a szükséges injekciókat, és azt mondta, nem lehet tudni, hogy a szervezete meddig bírja.

     Nem kellett sokat várni. Édesapja mintha csak őket várta volna meg egy utolsó találkozásra. Visszautazásuk után két nappal nővére telefonon értesítette, hogy apjuk hajnalban örökre lehunyta a szemét. Anna napokig kénytelen volt több nyugtatót bevenni, mert nehezen birkózott meg a ténnyel, hogy édesapját már soha nem láthatja. Gyerekeit is megviselte a hír, hiszen az első haláleset volt életükben, ami mélyen érintette őket.

 

                                        xxx

 

      A temetés, a vele járó ceremónia, a rengeteg rokon jelenléte, a temetés utáni tor, mind-mind valami eufórikus állapotban történt. Anna úgy érezte, nem is ezen a földön van. Egy hatalmas fekete zsongás volt az egész és utána óriási csend következett. Fájdalmas, hosszú, nagyon sokáig tartó csend. 

   Temetés után elbúcsúzott a családtól, édesanyjától, akit árvának, nagyon magányosnak látott most.

   Amikor felszálltak a vonatra mindegyikük magával, a saját gondolatával volt elfoglalva. A vonat lassan elindult, Anna ismét behunyta a szemét, fel-felvillant apja beteg arca, anyja kisírt szeme, a temetés , majd ismét a régmúlt felé kalandozott gondolataiban.

 

4

 

( 1957 )

 

      Amikor Anna szüleivel visszaérkezett ezerkilencszázötvenhétben a kis somogyi szülőfalujába, tavasz volt, mint most, csak éppen nem temetésről mentek egyik helyről a másikra, hanem ismét új életet kezdeni. Apja a helyi téesznél lett gépszerelő. Később, az ősz folyamán megszervezett egy zenekart, két hegedűvel, dobbal, trombitával, harmonikával. A következő évben már lakodalmakban, nagyobb eseményeken ők játszottak, ami apjának nem is munka, inkább szórakozás volt, hiszen fiatalkori vágya volt, hogy zenélhessen. Apja zenei munkája plusz pénzt hozott a házhoz.

     Anyja megérkezésük után azonnal hozzákezdett a ház rendbetételéhez. Falakat meszelt, ajtókat, ablakokat mázolt a rokonok segítségével. A ház virágos kertjébe virágot ültetett. A házat szép kovácsoltvas kerítés vette körül, ezt anyja zöldre mázolta, a ház előtti két nagy fenyőfa megmaradt és mellette két virágos grupp rózsákkal és kéknefelejccsel beültetve terpeszkedett. A négy utcára néző ablakra vadonatúj csipke függöny került.

     Volt kis háztáji is, ahol anyja gazdálkodott. Az udvar alatt kis kert terült el, amiben megtermett nekik a szükséges zöldség, krumpli, és gyümölcs. Nem volt túl nagy, de arra elég, hogy nyugodtan élhessenek. Két disznót hizlaltak, ami a húskészlethez éppen elég volt számukra.

    Anna a kert alatti patakparton gyakran sétált, szitakötőt, vagy mezei virágot gyűjtött. Esténként pedig a környékbeli gyerekekkel ipiapacs játékot játszott, sokszor besötétedésig. Ismét be kellett illeszkednie az új iskolába, új lányok, új fiuk, új tanárok közé. A legjobb barátnőjével gyakran csatangolt a közeli réten. Később együtt jártak biciklizni. Nagyon élvezték a száguldást, gyakran átkerekeztek a szomszédos falvakba is. Útközben, egy-egy szántó mellett megpihentek, nyáron pipacsot, mezei virágot gyűjtöttek. Sokat nevetgéltek, az együtt látott filmekről, és könyvekről beszélgettek.

   A vonat hirtelen megállt. Anna pedig kinyitotta fáradt, kisírt szemét. Visszazökkent a jelenbe.

 

5

 

( 1987 )

 

   A temetés után a vonat, amivel visszajöttek, késő délután érkezett meg a Déli pályaudvarra. Metróval és busszal indultak hazafelé. Mindannyian elcsigázottak, lelkileg megtörtek voltak. Haza érkezvén a lakásukba szótlanul tették a dolgukat, majd leültek vacsorázni. Csendben, szótlanul ettek.  Mikor gyerekei már lefeküdtek ő is bement a fürdőszobába. Végtelen szomorúsággal kezdett készülődni a lefekvéshez. Teleengedte a fürdőkádat vízzel, virágillatú mézes habfürdőt öntött bele. Haját egy csattal feltűzte, levetkőzött és fáradtan belemerült a kád vízébe. A sarokban lévő polcon volt egy kis rádió, amit bekapcsolt, halk, kellemes zene szólt. Anna behunyta a szemét és igyekezett nem gondolni semmire, átadta magát teljesen a meleg fürdőnek, az érzelmes zenének. Kicsit talán el is szundikált. Arra riadt, hogy nem zene szól, hanem híreket mondanak. Kikapcsolta a rádiót. Kilépett a puha fürdőszobaszőnyegre, belebújt a papucsába, a fehér frottír fürdőköpenyébe, és lekapcsolva a fürdőszoba villanyt indult a szobájába. Egy pillantást vetett a gyerekek szobái felé, az üvegajtókon keresztül egyik szobából sem áradt már ki fény.

    A szobájában belebújt hálóruhájába, majd fáradtan elnyújtózott az ajtóval szembeni sarokban álló francia ágyán. A villanyt lekapcsolta, szemét behunyta és aludni próbált. Fejében emlékképek száguldoztak. Apjára gondolt ismét, majd a volt férjére. Arra gondolt, hol is rontotta el, miért is őt választotta, mi is történt vele ezt megelőzően.

 

6

 

(1961-1964 )

 

   Anna szülei és nagyszülei úgy döntöttek ezerkilencszázhatvanegyben, hogy feladják falusi életüket. Ismételten költözködésre szánták el magukat. A somogyi megyeszékhely külső részén, csendes környezetben sikerült egy háromszobás, kiskerttel rendelkező családi házat vásárolniuk, amit fel kellett újítaniuk. Szűkösen, de elfértek. Házuk előtt, közvetlenül Anna szobájának ablaka előtt két nagyra nőtt nyárfa volt. Gyakran nézegette sárga vagy éppen zöld rezgő leveleiket.

    A gimnázium második évét már innen járta. Az iskola egy parkban volt, reggelente kellemes sétával, húsz perc alatt odaért.  Délután irodalmi szakkörre járt, ahol mindig nagy áhítattal hallgatta a negyven valahány évesnek tűnő irodalmi szakkört tartó tanárnő előadásait.

   Nem messze tőlük egy társasházban lakott két fiú unokatestvére. Az egyik hat évvel volt idősebb Annánál, a másik pedig vele volt egyidős. Kisportolt, jóképű,  okos fiuk voltak. Most, hogy Annáék is beköltöztek a városba, sokat voltak együtt. A kisebbik fiúval rendszeresen jártak egy belvárosi klubba táncolni. Együtt hallgatták Tom Jones, Brenda Lee, Pat Boone, Ray Charles, Elvis Presly számait. Az idősebb fiúval, aki történelem és testnevelés szakos tanárnak készült, sokat beszélgettek a világ folyásáról, terveikről, az életről, néha filozofálgattak is a maguk módján. A fiú jazz gyűjteményét hallgatták. Ő nem szeretett táncolni, de ebben a zenében nagyon jártas volt és Anna így általa megszerette és megismerte, ezt az akkori időben alig ismert műfajt.

   Aztán a fiuk később barátnőt találtak maguknak, lassan kezdtek elszakadni egymástól, de azt tudták, hogy bármikor, bármiben számíthatnak egymásra. Anna az osztályból két lánnyal tartott barátságot, velük többször összejött, moziba, színházba, vagy egymáshoz jártak. Mélyebb barátnői kapcsolat egyik lánnyal sem alakult ki. Inkább az irodalommal, olvasással foglalkozott és szinte minden színházi előadást megnézett. Ott érezte igazán jól magát. Közben megalakult egy városi irodalmi színpad is, ahová lelkesen eljárt.

 

 

 

7

( 1965 )

 

     Május vége felé nagy izgalommal utazott el a gimnázium irodalmi színpadi csoportja, Anna és még pár kiválasztott versmondó, szólóénekes, és az iskola énekkara a Keszthelyen megrendezendő nagy eseményre. Az  országos középiskolás kulturális seregszemlére, amit Helikonnak neveztek el. Kísérőjük a két irodalom tanár volt. Csoportjuk a Balaton partján lévő kis motelokban lakott tíz napig.

   Külön helikoni műsorfüzetet adtak ki, ebből lehetett tájékozódni, hogy hol milyen programok vannak, mikor kik lépnek fel. Amikor nem szerepeltek, elmentek megnézni egy-egy más városból érkezett gimnáziumi csoport műsorát is.

     Anna egy ilyen alkalommal ismerkedett meg a Zala megyéből érkezett gimnázium tanulóival, köztük is egy fiúval, aki élete első nagy szerelme lett.   

    Már az előadott darab nézése közben megtetszett neki a mellette ülő kék szemű, szőke fiú,  aki  megszólította Annát.

  - Te mondtad a Lorca verset, ugye?

  - Igen, én. És tetszett? – kérdezte csendesen és zavartan.

  - Igen, nagyon tetszett. Maga a vers is. Nagyon megragadó volt az előadásod, de talán érezhetted, hiszen senki nem kapott olyan nagy tapsot. Biztosan aranyérmes leszel.

  - Az nagyon szép lenne! Mindenesetre köszönöm a dicséretet.  Remélem, hogy aranyérmes leszek, de az sem baj, ha nem.

  - Hadd, mutatkozzam be. Hegedűs Zoltán vagyok. A testvérem játszik itt a darabban és mivel ráértem, elkísértem őt. Egyébként orvostanhallgató vagyok Pécsett. 

   Anna ölébe így hullott az első szerelem, minden erőlködés nélkül. Anna és Zoltán a bemutatkozás után érezték, hogy valami különös erő vonzza őket egymáshoz. A Helikon végéig szinte minden nap együtt voltak. Zoltán végig drukkolta az eredményhirdetés utáni rádiós szereplését, ahol annyira izgult, hogy nagy szüksége volt Zoltán támogatására.

   Kéz a kézben sétálgattak esténként a Balaton parton. Ha programra nem mentek, beültek egy törökösen berendezett kávézóba. Rengeteget beszélgettek, tele volt a lelkük egymás iránt érzett friss szerelemmel.

    Aztán elkövetkezett a záróünnepély, amelyet a Balaton parton a motel melletti helyen rendeztek meg. Lampionokkal volt feldíszítve minden, zenekar játszott. A tanárok engedélyével éjfélig mindenki szórakozhatott. Anna Zoltánnal és a zalai fiuk csoportjával ült egy asztalnál. Szólt a zene. Beszélgettek, nevetgéltek. Aztán, amikor a zenekar Paul Anka közismert Only You slágerére zendített, Zoltán kézen fogta Annát, és a táncparkettre vitte,  egymáshoz bújva andalogtak a búgó zenére.  Amikor ismét leültek Zoltán Annára nézett, majd megszólalt:

  - Tudod, amikor verset mondtál a színpadon, már akkor éreztem, hogy nekünk valahogy találkozni kell. Aztán amikor megláttalak mellettem, nagyon megörültem. Nagyon jó, hogy összetalálkoztunk. Muszáj majd bíznunk egymásban, különben ez a kapcsolat nem fog működni. Remélem, hogy te is így gondolod!

  - Igen. Jó lenne, ha majd így alakulna minden. Remélem, hogy ha jobban megismerjük egymást, akkor is ugyanezt fogjuk érezni. Nekem te vagy életem első szerelme…  –  Anna zavartan hajtotta le a fejét, kicsit közelebb húzódott a fiúhoz.

   Ez volt a búcsúestéjük. Mindketten tudták, hogy találkozásaik ritkák lesznek, hogy Annának az érettségire, a felvételire kell készülnie. Zoltánra pedig vizsgák, szigorlatok várnak. De arra is gondoltak, hogy jön a nyár, és majd akkor talán sokat együtt lehetnek. Másnap bizakodva váltak el egymástól, tele mindenféle ígérettel és szerelem érzéssel.

   Anna a Helikonról aranyéremmel és az első szerelem érzésével érkezett haza.   

 

8

( 1963 )

 

  A gimnázium második évét végezte el Anna, amikor egyik osztálytársa meghívására balatonboglári nyaralójukban töltött egy hetet másik két barátnőjével együtt. Anna nővére volt, aki, mint felnőtt felügyelt rájuk. Az osztálytárs szülei csak így engedték meg a nyári nyaralást lányuknak és barátnőinek. Ezen a nyáron, a strandon ismerkedett meg Anna az akkor Nyugat-Németországból szintén itt nyaraló Péterrel, aki szüleivel és két testvérével töltött itt két hetet. A fiú elég jól beszélt magyarul, mivel apja valamikor Erdélyből ment ki Stuttgartba, anyja pedig félig magyar, félig osztrák származású volt. Annát a vízben labdázás közben környékezte meg Péter és testvére, aztán szóba elegyedtek, majd randevúztak. Péter jóképű, szelíd szemű, kedves, udvarias, huszonkét éves fiú volt, aki utolsó éveit töltötte tanulással. Francia- biológia szakos tanárnak készült. Anna előtt egy egészen más világ nyílt meg, amit maga körül tapasztalt eddig.  Különleges, szép, elegáns ruhák, számára ismeretlen illatok, autó, könnyedébb életforma. Ez tetszett Annának. Tetszett a fiú kedvessége, udvarlása, szívesen sétált, beszélgetett, csókolózott vele. Anna elfogadta ezt a kapcsolatot, hiszen egyelőre igencsak plátóinak ígérkezett, mivel tudta, hogy köztük országhatárok lesznek, és csak levelezéssel tudják tartani a kapcsolatot. Aztán karácsonyra küldtek számára meghívót, de nem kapta meg a látogatóba kérvényezett útlevelét. Majd a gimnázium harmadik évfolyamának befejezése után Anna ismét próbálkozott. Látogatói útlevele ekkor megérkezett, egy hónapos kint tartózkodást engedélyeztek, és a látogatói útlevélhez tartozó öt dollárt. Péter szülei küldték a vonatjegyet, és Anna Pesten, a német nagykövetségen, beadta vízumkérelmét. Csak később tudta meg, hogy unokatestvérének egy barátja, aki a BM-ben dolgozott, kicsit besegített, hogy hozzájusson az útleveléhez. Ennek köszönhette, hogy ezerkilencszázhatvanhárom augusztusában felüljön a vonatra és megtegye élete első nyugati útját. Megtapasztalja, hogy milyen is az élet a kapitalizmusban, ahogy azt tanították az iskolákban.

      Egy középkorú hölggyel együtt utazott, aki szintén Stuttgartba tartott, a testvéréhez. Így beszélgető és segítőtársa is akadt. Hosszú volt az út. Csak másnap éjjel tizenegy óra után érkezett meg a stuttgarti vasútállomásra. Hatalmas virágcsokorral várta őt Péter.

   Péter és szülei, egy kétemeletes négy szobás, balkonos társasházban laktak. A fiú édesapja mérnök volt egy nagyvállalatnál, anyja pedig otthon volt, felnevelte a három gyermeket, hét közben főzött, ellátta a családot, de a szombat és vasárnap neki is ünnep volt. Ilyenkor a család reggel misére ment, majd egy étteremben ebédelt. Péter és családja számára természetes volt, hogy minden hétvégén kiránduljanak, hogy minden nyáron más és más országban töltsék a nyarat, hogy télen síelni menjenek. Anna látta, hogy nem milliárdosok, de jól élnek, nyugodtan élnek. Minden reggel Grüss Gott-tal köszöntek egymásnak az emberek, mosolyogtak, jókedvűnek látszottak.  Tiszták voltak az utcák, a villamosok. Szépek, felújítottak a házak. Virág a balkonon, az ablakokban. Péter egy sárga kétszemélyes Opel sportkocsit kapott apjától ajándékba erre a nyárra. Így aztán nem volt gond a hosszabb távra tervezett utazás sem. Annát egyik este elvitte vacsorázni egy erdei kis vendéglőbe, ahol őzpörköltet ettek, vörös bort ittak, utána sétálni mentek a stuttgarti kilátó tetejére, onnan nézték a fényben úszó, jól kivilágított várost.

     Annának gyönyörű volt minden. Kellemesen érezte magát. Bejárták a múzeumokat, felmentek Killes-Berg-be, a többhektáros virágos, fás kirándulóhelyre. Néha együtt vásároltak egy-két apróságot a belvárosi áruházakban, megnézték együtt az akkor forgalmazott My fair Lady című filmet. Egy másik estén egy fiataloknak való klubban voltak, ahol élő zene volt, és sok Beatles számot is játszottak.  Itt ivott életében először pepsi-colát.

    Péter láthatóan beleszeretett Annába. Egyik sétájuk alkalmával megkérdezte tőle, hogy tudna-e itt élni. Anna zavarban volt, nem tudta, hogy mit is válaszoljon erre. Hiszen alig ismerték egymást és tudta, hogy az újdonság varázsa előbb-utóbb el fog múlni. A sok jó ellenére a harmadik hét után vágyakozott hazafelé. Hiányoztak szülei, testvérei, ismerősei és az otthona. Így aztán csak homályos és kitérő válaszokat adott a fiúnak. De Péter nem adta fel, tovább mondta közös jövőjük tervezgetését. Séta közben egyszer csak megállt. Jelentőségteljesen nézett Annára, megfogta a kezét, majd egy szép nagy házra mutatott és azt mondta: - „Látod azt a házat? Egy ilyen hasonlóról álmodozok én is. Ahol mi együtt élhetnénk… ” – Annának ugyan jól estek ezek a szavak, de ő nem tervezett ennyire előre. Nem egészen azt érezte, amit Péter. De erről nem beszélt. Kedvesen hozzábújt, megcsókolták egymást és csendben sétáltak tovább. Egyik alkalommal, amikor későn értek haza, Péter bement a szobájába és szexuális kapcsolatot kezdeményezett, de Anna zavartan és finoman visszautasította. Arra hivatkozott, hogy erre ő még nem érett meg, túl korainak találja. És Péter nem erőszakoskodott. Akkor ő ezt természetesnek vette.  Így utaztak el egy hétvégén a Fekete erdőhöz, Titisee-be.  Anna az autóból nézegette a környező domboldalak rendezett zöld legelőit, amelyeket barna fehér foltos legelésző tehenek tarkítottak.  Titisee-ben egy faházat béreltek, benne két szobát. Jól érezték magukat. Nagyokat úsztak, csónakáztak, este táncolni mentek és a gyönyörű környékkel ismerkedtek.

     Ezután utaztak a szülőkkel közösen a Münchenben élő rokonaikhoz. Úgy fogadták Annát, mintha régi rokon lenne. Megnézték München nevezetességeit, megnézték a Nymphenburg-kastélyt, a híres Hellabraun Állatkertet, voltak a  schwabingben, sétáltak az éjszakai városban. Péter arról beszélt, hogy milyen rossz lesz majd nélküle, mivel egyre jobban közeledett Anna visszautazásának az ideje. Beszélt a terveiről, arról, ha végez az egyetemen, hol szeretne majd tanítani. Egyik este beültek egy elegáns kávézóba és akkor Anna is megkérdezte tőle, hogy mi lesz tovább. A fiú azt válaszolta, hogy sokat kell írniuk egymásnak és a következő nyáron ő szeretné majd felkeresni Magyarországon, ha Anna is úgy gondolja. Ez a beszélgetés eléggé ködös volt. Anna kedves volt ugyan, de nem igazán adott egyértelmű válaszokat Péter kérdéseire. Mindenesetre megígérte, hogy várja majd a viszont látogatását, és várja a leveleit is. Aztán eljött a búcsúzás napja. A család ajándékokkal halmozta el, szeretettel köszöntek el tőle, Péter pedig kikísérte az állomásra, felsegítette a vonatra és Anna fülébe súgva azt kérte: - Ne felejts el és szeress! Én várni fogok rád!  Írj azonnal, ha megérkezel!

    Anna ígéretet tett, de nem tudott szerelmes szavakat suttogni Péternek, ahogy ő tette, inkább hallgatott. Kellemes volt vele az együttlét, de nem több. Ezt már biztosan tudta. Sőt, azt is, hogy nem szeretne itt élni, még akkor sem, ha százszor jobb élete lenne itt. A vonat elindult, hosszan integettek egymásnak, aztán Anna leült és furcsa módon, mintha megkönnyebbült volna. Örömmel töltötte el, hogy nemsokára otthon lesz.  Pedig éles volt az otthoni kontraszt a nyugaton látottakkal szemben. Mégsem vágyakozott vissza, amikor már pár hete otthon volt.

    Eljött az ősz, megkezdődött az iskola, az érettségi tételek kidolgozása, és készülődés a Helikonra. A levelezés Péterrel nem maradt abba. Levelek mentek, válaszok jöttek. De Annának egyelőre a Színművészeti Főiskolai felvételin járt az esze és nem Péteren.