Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 1.fejezet

 

sorskerek-1.jpg

 

 

SORSKERÉK  I.rész

(Rózsakvarc- smaragd,  és ami közte volt)

 

 

( 1987 )

 

     A nevelőotthon, ahol Anna dolgozik, Budapest belvárosában van. Régi, patinás épület. Az első olyan iskola, ahol valamikor az 1900-as évek elején megkezdődött a gyenge képességű gyermekek oktatása. Ma azt mondják: enyhén értelmi fogyatékos gyermekek iskolája. Ezerkilencszáznegyvenöt után lett belőle egyszerre iskola és bentlakásos nevelőotthon. Egyre több gyermeket, egyre több sérült gyermeket helyeztek állami gondozásba, megvonva a szülő gyámi jogait is.

     Később pedig lehetőség adódott arra is, ha a szülő hét közben nem tudta otthon ellátni fogyatékos gyermekét, akkor itt kérte annak hetes elhelyezését. Ezeknek a gyerekeknek a gyámja továbbra is a szülő maradt.

      A gyerekek ugyanabban az épületben tanultak, majd tanulás után „hazamentek” a tantermekből kialakított hálórészekbe. Először létrejött a koedukációs iskola és nevelőotthon, majd ezerkilencszázhetventől csak leányokat fogadó iskola és otthon, azaz kisegítő iskola és nevelőotthon. Ez az elnevezés az elkövetkezendő évtizedek alatt többször módosult.

   Csak egy nem változott. Az otthonokban élő enyhén értelmi fogyatékos, időnként több fogyatékossággal is küszködő, szeretetre, családra vágyó gyermek. A  huszadik század végére pedig egyre több lett ezekben az otthonokban a sok oda nem való, valójában speciális intézetet igénylő, komoly magatartászavarokkal küszködő, pszichésen erősen sérült, időnként elmés tüneteket produkáló gyermekek sokasága.

   Az ilyenfajta otthonba kerülő gyermekek nem igen kellenek a családnak.  Többségében deviáns, alkoholista, idegbeteg és néhány szociálisan nehéz helyzetben lévő szülő (család) a háttér.  Így aztán sorsuk talán csak addig megoldott, amíg az otthonban élnek, aztán mindenki megy nagykorúsága után oda, ahová tud. Sokszor sehová. Kiszolgáltatva az utca világának.

   Itt, ebben az épületben dolgozik Anna negyvenkét évesen, lassan tizenkét éve, mint nevelőtanár.

    Valamikor nem ezt a munkát képzelte, de idővel beletörődött a maga vállalta sorsába.

 

(1987 tavasza)

 

   Vasárnap volt. Kellemesen sütött a Nap, kirándulásra csábította az embereket.  Anna éppen hétvégi ügyeletét teljesítette. Az épület harmadik emeletén a folyosó sarkában lévő, egybenyíló tanterem és háló területén végezte feladatát. Nyolc enyhén értelmi fogyatékos tíz-tizenegy éves leánynak tervezte a délutáni programot. A délelőtt jól sikerült, színházban voltak, ahol a Nyomorultak című előadást nézték meg. A lányok áhítattal csodálták a színház belső szépségét, izgatottan várták az előadás kezdetét. Anna is izgult. Figyelte gyerekeit, akik láthatóan élvezték az előadást. Hazafelé menet a buszon, villamoson is csendben voltak, az előadásról beszélgettek, persze a maguk szintjén.  Annát örömmel töltötte el, hogy ötlete nem volt hiábavaló.

    Amikor hazaértek a színházból, már éppen ebédidő volt. Közösen megebédeltek az alagsorban elhelyezett ebédlőben, majd együtt felmentek a harmadik emeleti hálóba, az otthonukba, ahol tizenkét leány számára a fal mellett körben volt elhelyezve hat emeletes ágy. A szoba közepén szőnyeg, egy asztal és két kis puff volt. Ha kinéztek az előírás szerinti rácsos ablakon, a szomszéd ház tetejét látták. Ez volt a csoport közös otthona.

  - Anna néni! - szólt most Angéla, a csoport vezéregyénisége – Talán a Városligetbe kellene elsétálni. Olyan jó idő van! Persze én csak úgy ötletként mondom, mert tetszik tudni, értem jönnek a rokonaim három órára, nekem mindenképpen bent kell maradnom, mivel tetszik tudni ma van a látogatási nap…. – kicsit zavarba jött – hát az anyukám, tetszik tudni a börtönben… és most fogok vele találkozni… Amióta itt vagyok nem is láttam…

    Anna végignézett a csoporton, majd Angéla felé fordult.

 - Tudok róla Angéla. A portára leadtam a kimenői engedélyedet, este hatig szól. Remélem, addigra visszaérkezel! De igazad van! Olyan szép idő van, hogy valóban kellene egy nagy sétát tennünk.De előtte, mindenki öltözzön át!  Tegyétek egy helyre az ünnepi ruhátokat! Ha ezzel elkészültök, döntsetek ! Séta a Városligetbe, játék a szabadban. Vagy maradjunk itthon, és mindenki szabadon foglalkozik azzal, amivel akar.

  - Jaj, már megint a séta, jaj, már úgy unom! - kiabált egy vöröses hajú, szeplős kislány, Anett.

  - Persze, te leginkább bekapcsolnád a televíziót és azt néznéd estig. Mert téged semmi más nem érdekel! - kiabált az egyik sarokból, a mindig morcos, ujját szopogató Ági.

    Vita, kiabálás, hangzavar váltotta fel az addigi csendet. Anna közben segített összerakni a levetett ruhákat és Ildikóval együtt átvitte a szemközti gyermekfelügyelői szobába. Anna visszaérkezve a hálóba, megállt az egyik ágy szélénél és csendben figyelte a hevesen kiabáló, hadonászó lányokat. Ildikó is visszaérkezett a terembe és próbálta őket csendre inteni.

 - Nem látjátok, hogy itt van Anna néni? Muszáj ilyen rondán üvöltözni? - szólt a kiabáló lányokra, akik ekkor hirtelen abbahagyták műsorukat, volt, aki leült a földre, volt, aki a puffra, vagy a saját ágyára és csendes morgás követte a heves kiabálást.

     Anna higgadtan és halkan sétálgatni kezdett közöttük, és próbálta őket meggyőzni egy délutáni séta fontosságáról.

  - Jó, de hogyan döntsünk, ha egyikünk menne, a másikunk meg maradna - mormogta, a szeplős, vörös hajú Anett. Irén és barátnője Ági, a két általában mindig csendes, de ugyanakkor nagyon makacs természetű lány szólalt meg egyszerre - Talán szavazzunk!

  Így aztán szavazással döntötték el, hogy kimennek a közeli Városligetbe.    A többség csendben öltözött, a másik három lány morogva, de szintén indulásra készen állt. Anna a hét lánnyal elindult a Városliget felé, ami egy hosszú sétát tett ki a Bethlen Gábor, Damjanich utcán át a városligeti játszótér felé. A ligetbe érkezve a lányok közül néhányan mászókáztak, mások bóklásztak, beszélgettek. Anna pedig leült egy padra, ahonnan jól belátta a kis csoportot. Néha felállt, sétált egyet, figyelte a lányokat. Majd visszaült a padra, kigombolta dzsekijét, hátra hajtotta fejét, szemét lehunyta, élvezte a tavasz közeledtét, a friss levegőt, a meleg napsütést.   Gimnazista korú gyerekeire gondolt, akik most az apjuknál voltak. Nemrég váltak el hivatalosan, nemrég költöztek szét. Szétrobbantva egy belvárosi, nívós kilencven négyzetméteres három és fél szobás, hallos, központi fűtéses tanácsi lakást. Anna nem bírta tovább elviselni férje egyre sűrűbbé vált ivászatát, durvaságát, nőügyeit és sorozatos hazudozásait. Hosszú vajúdás után úgy döntött, hogy lezárja a már régóta húzódó, szakadásra ítélt kapcsolatukat. Tudta, nem lesz könnyű sem neki, sem a férjének.

   - Anna néni!   – kiabált egyszer csak Anett, a kis szeplős lány – Menjünk át a tóhoz, ahol a kacsák vannak!

  - Igen, igen, sétáljunk tovább, mert már itt unalmas!

  - Akkor szedelőzködjünk, és menjünk! - állt fel Anna -  De kié ez a két dzseki itt? Vegyétek föl, aztán indulhatunk! – terelte tovább a lányokat.

     Irén és Ági, a két barátnő belekarolt Anna karjába, úgy indultak a tó felé. A többiek előttük mentek, közben beszélgettek. A tónál nézték az úszkáló kacsákat, megcsodálták a Vajdahunyad várát, elsétáltak a Hősök terére, végig nézték az összes történelmi szobrot. Anna röviden elmondta nekik, melyik szobor melyik magyar királyt ábrázolja. Sejtette, hogy a fejükben édes kevés marad meg ebből, de azért bízott abban, hogy amit mond, egy-két gyereknél csak megmarad valami belőle.

    Folytonos ismételgetésekkel igyekezett segíteni a másnapi feladott leckekészítésben is. A tanuláson kívül alapdolgokra hívta fel figyelmüket, amit a család hiánya miatt, tudta, neki kell megtanítania. Időnként félrevonult egy-egy gyerekkel, akivel négyszemközt kellett megoldani lelki problémáját.

   Most a Hősök teréről visszasétáltak a megszokott úton a nevelőotthonba, ahol a bejárati kapu előtt, összetalálkoztak egy másik nevelőtanár csoportjával. Ők egy budai kirándulásról érkeztek meg. A gyerekek nagy ricsajjal rohantak előre, mindenki a maga emeletére, a maga hálójába vagy tantermébe.

  - Egész napos kiránduláson voltatok? – kérdezte Anna Andrástól, a középkorú nevelőtanár munkatárstól.

  - Igen, a jó időre való tekintettel már délelőtt elmentünk, előre kikértem a konyháról a hideg ebédet és nagyon jót kirándultunk Makkos - Máriára, majd onnan át Budakeszire. Hallom ti színházban voltatok, milyen volt?

  - A Nyomorultakat néztük meg. Úgy láttam, hogy élmény volt számukra. Délután pedig kimentünk a Városligetbe, hogy azért levegőn is legyünk. De a te gyerekeid is elfáradtak talán. Kimozogták magukat, és nyugodt este következik.

  - Reméljük, Anna! Na, megyek a konyhára az uzsonnáért, aztán szétosztom. Majd felküldöm nektek is.

   Anna ezután a portán vásárolt kávéjával a kezében, felment a csoportjához, a harmadik emeleti tanterembe. Az osztályterem katedrájára tette a kávéját, majd a sarokban álló fogasra felakasztotta dzsekijét. A lányok közül néhányan társasjátékot játszottak, néhányan rajzoltak, volt, aki csak egyszerűen álldogált és nézett kifelé az ablakon. Anna is bekapcsolódott a társasjátékba.  Közben érkeztek a hétvégi hazalátogatásból visszatérő lányok. Angéla is betoppant, szokásos harsánysága eltűnt, látszott, hogy a börtönlátogatás megrázta, csendesen elvonult egy sarokba, mesekönyvet vett a kezébe azt forgatta. Anna várt egy kicsit, majd odament hozzá.

    - Nagyon csendes vagy Angéla, csak nincs valami baj? Sikerült beszélned anyukáddal?     

    - Nem, nincsen semmi baj. Jó volt látni anyukámat. Már alig emlékeztem rá. Tessék nézni! - elment a szekrényéhez és két papírzacskót vett elő, az egyik naranccsal, a másik nápolyival volt tele - Ezt kaptam a rokonaimtól, meg anyukámtól. Azt ígérték, hogy majd a többi látogatásra is elvisznek. Megkínálhatom a többieket?

   - Persze. Csak kínáld meg őket – biztatta Anna.

     Egyelőre nem zaklatta további kérdéséivel a kislányt. Rövidesen este fél hét lett, minden gyerek együtt volt, kezet mostak és vacsorához sorakoztak. Anna kíséretével lementek az alagsori ebédlőbe. Estére újra teljes lett a létszám. Kilencven állami gondoskodásban élő enyhén értelmi fogyatékos gyermek, kilenc csoportot alkotva, öt nevelővel és három gyermekfelügyelővel együtt vacsorázott. Közben halk beszélgetés folyt. Persze nem mindig csendben és rendben ment a dolog, akadt olyan este is, amikor valamelyik gyermek valami okból ideges lett, csapkodni, kiabálni kezdett. Ilyenkor lépett közbe a nevelőtanár és megtette a szükséges lépéseket.

    Vacsora után Anna átadta csoportját az ügyeletes éjszakás gyermekfelügyelőnek, elköszönt a gyerekektől. Összeszedte holmiját és hazafelé indult.

    Anna hazafelé menet azon gondolkodott, hogy milyen érzés lehet ezeknek a gyermekeknek ilyen bezárt világban élni. Örökös rendben és korlátok között. Úgy gondolta, biztosan nyomasztó.  De tudta, itt mégis jobb nekik, mint az otthoni italozó, veszekedő családban, ahol sokszor nincs mit enni, éhezni kell.   Esetleg ki van téve a részeges apa molesztálásának is. Mert ilyen eset is előfordult. Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb ezeknek a gyerekeknek itt. Még akkor is, ha zártvilágban élnek. Itt kapnak ellátást, nevelést, és amennyire lehetséges szeretetet, törődést is.   Annához időnként belátogatott egy-egy régi volt növendék, ilyenkor érdeklődve hallgatta a beszámolókat a sorsuk alakulásáról. Örült, ha arról szólt a mese, hogy nem kallódtak el. Többüknek sikerült valami munkát, társat találni. Többnyire rendkívül szerény körülmények között éltek. Sokszor a szülő lakásának egyik szobájában, mert külön lakásról csak álmodozni lehetett.

    Jól emlékezett most egy ilyen találkozására. Ahogy felszállt a buszra, leült egy üres helyre, kifelé bámult az ablakon.  Maga előtt látta egykori növendékét, Julit, aki felkereste őt nem is olyan régen.

 

****

 

    Ezen a napon éppen indult volna haza, de a porta előtti folyosón megpillantotta a lányt, aki hat évvel ezelőtt került ki az intézetből. Nem sokat változott, talán kicsit megasszonyosodott. Valamikor nagyszájú, akaratos kislány volt. Anyja egyedül nem tudta kordában tartani az akkor kilencéves kislányt. Sokat járt az iskola mellé.  Az anya iszákossága és különböző férfi barátai kiborították a gyermeket. Így került állami gondozásba.

  - Meg tetszik ismerni? - nézett mosolyogva az egykori növendék Annára.

  - Szevasz, Julikám! Hát hogyne ismernélek meg, nem sokat változtál. Kicsit megasszonyosodtál, rendezettebb lettél. Éppen végeztem a munkámmal és indulok hazafelé.   De azért van egy kevés kis időm – Anna úgy érezte, hogy félórai beszélgetés jól fog esni egykori tanítványának - Van itt a sarkon egy presszó, meghívlak egy kávéra.

     Együtt mentek a következő utca sarkán lévő kis presszóba. Leültek egy kis kerek asztalhoz. Anna úgy gondolta ez megfelelő hely arra, hogy elbeszélgessen volt növendékével, és meghallgassa őt. Tudta, hogy ez milyen fontos. 

     - Fagyit, kávét, sütit, mit kérjek? – kérdezte Julitól.

      - Hű Anna néni, tessék rám nézni, még hogy süti, vagy fagyi, hát így is kövér vagyok. Tetszik tudni, nem akarok még jobban elhízni. Inkább egy kávét kérek. De Anna néni nyugodtan ehet bármit, látom, hogy szinte semmit sem változott, még mindig olyan csinos, mint volt. A lányokkal mindig is szépnek találtuk és kedvesnek, és főként az illata! Azt még most is az orromban érzem. Valami finom parfümöt használt, de most is érzem.

  - Ne bókolj nekem itt Julikám, mert még zavarba jövök.

    Anna rendelt egy kávét és egy fagylaltot, majd rágyújtott. Megkérdezte Julitól kér-e egy cigarettát. Eszébe sem jutott, hogy esetleg a lány nem dohányzik, hiszen a nevelőotthoni gyerekek megszállottan dohányoztak már kicsi koruktól kezdve. De Juli nem kért.

  - Tetszik tudni, a férjem sem dohányzik, és mikortól a férjem lett, én is leszoktam róla.

  - Jól tetted. Én is ezen vagyok, de még nem sikerült leszoknom. De már kevesebbet dohányzom azért. Hogy vagy Julikám, olyan régen nem tudok rólad semmit, de a többiekről is csak keveset.  Néha betéved egy-egy régi növendék, esetleg az mesél valamit. Rólad is csak azt hallottam, hogy férjhez mentél, dolgozol valahol, és talán gyermeked is van, ha jól emlékszem. Pálos Edit járt bent nálam valamikor a télen. Emlékszel rá? Ápolónő lett. Na, de mesélj most magadról. Remélem nincs semmi baj!

  - Nem, nincs. Pálos Edit? Ja, igen tudom, egyszer összefutottam vele, amikor az egyik gyereket vittük a kórházba, amikor beteg volt. Azért sokra vitte, nem? El tudta végezni az ápolónőképzőt.

   - Szorgalmas kislány volt nagyon, de hát te mivel foglalkozol, mit dolgozol most?

  - Én takarítónő vagyok egy kutatóintézetben, laboratóriumokban takarítok. Ott megbízhatónak kell lenni még a takarítóknak is. Jól dolgozom, meg is becsülnek. Na, de elmondom. A férjemmel a Lehel piacon ismerkedtem meg. Ő is vásárolt, meg én is.  Tetszik tudni, amikor kikerültem az intézetből, anyuhoz mentem vissza. Nehéz volt vele. De mára már rendesen él, nem iszik, de sajnos beteges. Így aztán bevásárolok neki is, nem lakunk túl messze egymástól. A pasikról meg leszokott már, hála Istennek! Mert csak kihasználták, leitatták, a pénzét elvették, aztán lett belőle… Na, de most már ez nincs és ez az én erőszakosságomon múlott. De sikerült! Na, de a férjemről. Szóval... a Lehel piacon vásároltam, amikor a mostani férjem leszólított, aztán randevúztunk. Elvált ember, de gyereke nem volt. Nekünk viszont kettő lett. Ő a katonaságnál dolgozik. Nem is tudja, hogy én csak kisegítőt végeztem, de ezt nem is szeretném, ha megtudná, mert szégyellem. Ő úgy tudja, hogy rendes nyolc általánost végeztem. Van egy kétszobás lakótelepi szépen berendezett lakásunk. A két kislány már óvodás. Az egyik kis, a másik meg nagycsoportos, ő az ősszel már iskolás lesz. Tessék nézni!  – elővett egy csomó fényképet és odaadta Annának, aki sorra nézegette a színes fotókat: Juli a férjével, a gyerekek az óvodában, a gyerekek otthon a lakásban, karácsonyi ünnepség, együtt a család. A fényképeken rendezett lakás, rendezett kislányok és rendesnek látszó, Julinál tíz-tizenöt évvel idősebb férj.

  - Nahát, Juli ez nem is te vagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép családi életet fogsz élni. Gratulálok! – Anna mosolyogva és elégedetten nézett a lányra.

   - Ugye? Tudom túl nagy volt a szám és lusta is voltam, de megbecsül a férjem. Én is szeretem és a családért mindent megteszek. Én, aki a pénzzel soha nem tudtam bánni, most minden garast a fogamhoz verek. Nagyon beosztottam mindent, csak így tudtunk színes tévét, szép berendezést venni és nem levetett ruhákban járatom a lányaimat, azt meg lehet nézni! Szóval ez van Anna néni. Ezt tudtam elérni. Kicsit büszke is vagyok erre! Nekem nem segített a férjemen kívül senki, még az anyámat is nekem kellett rendbe tenni.

  - Őszintén örülök, hogy ilyen szépen élsz Juli – mondta Anna - azt is látom, hogy boldog vagy, és leginkább, hogy szereted a családodat, a gyermekeidet. Becsüld meg a férjed, ha ilyen rendes hozzád. Látod mindig azt papoltam a becsületességnek, a szorgalomnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse.

    Anna az órájára nézett, majd fizetett és lassan elindultak hazafelé. Egy darabig még együtt mentek, beszélgettek és jó érzéssel búcsúzott el egykori növendékétől. Ekkor érezte úgy, hogy talán nem felesleges a munkája.

 

***

 

   A busz megállt, Anna visszazökkent a napi eseményekbe, majd gyerekei és az otthona jutott az eszébe. A következő megállónál leszállt a buszról és egy fás, bokros ösvényen keresztül besétált a parkban lévő tízemeletes ház egyikébe, ahol gyermekeivel élt egy második emeleti két és fél szobás lakásban. Felsétált az emeletre, a liftet nem szokta igénybe venni, csak akkor, ha bevásárolt. Belépett a pici előszobába, az előszoba fogasra felakasztotta dzsekijét, letette retiküljét, levetette cipőjét.

      A lánya szobájába lépett be először, de ott találta Zsoltot is, aki Dóra heverőjén feküdt és olvasott. Dóra épp felállni készült az íróasztalától, amikor Anna rájuk köszönt.

  - Szia, Mami! De jó, hogy végre itthon vagy! Fáradtnak látszol! - Dóra átölelte anyját.

  - Hát elég kimerítő napom volt.  És veletek mi van? Milyen volt apátokkal a hétvége?  Jól van?  És készen vagytok már a holnapi napra? Remélem, hogy rendesen vacsoráztatok. Nem kell valamiben segíteni? – kérdezte tőlük.

   Zsolt magas kamasz fiú volt, sötétbarna sűrű göndör hajjal, barna szemmel, kissé hányaveti tartással. Ő is felállt és kissé ingerülten válaszolt.

 – Papa? Hát az egy csődtömeg. Állandóan szomorú, csupa búbánat, én ezt meg is értem, de miért kell nekünk ehhez statisztálni? Nem ezért megyünk hozzá. Így aztán nem sok kedvem van vele találkozni. Szóval, erőltetett az egész. Na, de nem bántalak téged ezzel, mert biztosan nem jó neked ezt hallani…

   Anna válaszolni akart, de hirtelen Dóra is megszólalt ekkor.

  - Igaza van Zsoltnak mami. Tényleg ez van a papánál. Ezért én sem szeretek hozzá járni! Olyan, mint a világfájdalom! Na, de hagyjuk!  Egyébként kirándulni voltunk, aztán moziban.

    Anna szomorúan hallgatta a két gyerekét. Fájt, neki, hogy ennyire nem érzik jól magukat volt férjénél.

   Közben átmentek mindannyian a nagyszobába, ahol Anna lakott. Leültek, és tovább beszélgettek, meséltek egymásnak. Szerencséjére mindegyik gyermeke nyílt és egyenes volt. Vidáman számoltak be a hét iskolai eseményéről, feladataikról.

   Valahogy így teltek a napok. Csendben, összeszokottan. Mindenki tette a dolgát. Anna lassan megszokta a férje nélküli életet.  A gyerekeinek, a munkájának élt. Vágyott volna szeretetre, de tudta, ebben a korban nehéz már partnert találnia. Ha erre gondolt csak szomorúan sóhajtozott.

  Beszélgetésüket a telefon csörgése szakította félbe. Anna vette fel a telefonkagylót.

  - Szia Verácskám! Hogy vagytok? Régen hallottam a hangod! - Anna a nővérével beszélt. Döbbenten hallgatta nővére beszámolóját édesapja hirtelen jött rosszullétéről, fellépő tudatzavaráról, arról, hogy kritikus állapota ellenére hazaküldték a kórházból. Anna közben leült a kis puffra, ami a telefon mellett volt. Nehezére esett beszélni, alig tért magához a nővére által elmondott váratlan hírtől.   

 - Akkor a hétvégén, hazamegyünk, feltétlen leutazunk! Előbb nem tudok, értesíts, ha mégis sürgős lenne! Végtelenül szomorú vagyok Vera. Csókolok mindenkit.

    Letette a telefonkagylót. Magába roskadt. Érezte, hogy nagy baj van. Nem számolt még azzal, hogy szülei közül bárkit is elveszítsen. Túl volt már az anyai nagyszülők elengedésén, de akkor még viszonylag fiatal volt. Nagyszülei szép kort értek meg, talán elvesztésük ezért is volt természetesebb számára akkor. 

    Zsolt és Dóra hallva a telefonbeszélgetést csendben ültek a fotelban és hallgatták anyjuk mondandóját nagyapjukról, akit a gyerekek nagyon szerettek, hiszen a nyarakat , szüneteket általában a vidéki kisvárosban Anna szüleinél töltötték. Megbeszélték, hogy hétvégén leutaznak a nagyszülőkhöz.

×××

 

 

    Pénteki napon a délutáni vonattal indult Anna gyerekeivel a vidéki kisvárosba, ahol szülei laktak. Előtte felhívta volt férjét, értesítette a hírről, s leginkább arról, hogy ne várja a gyerekek jelentkezését, mivel elutaznak. Csendben ültek a vonatban. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. A gyerekek elővették tankönyveiket, hogy megtanulják az úton a hétfői leckét, Anna kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, szemét behunyta, hallgatta a vonat zakatolását és emlékezett. Ide-oda csapongtak gondolatai, de nem tudta kiverni fejéből, hogy talán ez lesz az utolsó találkozása apjával.

 ( 1987 )

 

     A nevelőotthon, ahol Anna dolgozik, Budapest belvárosában van. Régi, patinás épület. Az első olyan iskola, ahol valamikor az 1900-as évek elején megkezdődött a gyenge képességű gyermekek oktatása. Ma azt mondják: enyhén értelmi fogyatékos gyermekek iskolája. Ezerkilencszáznegyvenöt után lett belőle egyszerre iskola és bentlakásos nevelőotthon. Egyre több gyermeket, egyre több sérült gyermeket helyeztek állami gondozásba, megvonva a szülő gyámi jogait is.

     Később pedig lehetőség adódott arra is, ha a szülő hét közben nem tudta otthon ellátni fogyatékos gyermekét, akkor itt kérte annak hetes elhelyezését. Ezeknek a gyerekeknek a gyámja továbbra is a szülő maradt.

      A gyerekek ugyanabban az épületben tanultak, majd tanulás után „hazamentek” a tantermekből kialakított hálórészekbe. Először létrejött a koedukációs iskola és nevelőotthon, majd ezerkilencszázhetventől csak leányokat fogadó iskola és otthon, azaz kisegítő iskola és nevelőotthon. Ez az elnevezés az elkövetkezendő évtizedek alatt többször módosult.

   Csak egy nem változott. Az otthonokban élő enyhén értelmi fogyatékos, időnként több fogyatékossággal is küszködő, szeretetre, családra vágyó gyermek. A  huszadik század végére pedig egyre több lett ezekben az otthonokban a sok oda nem való, valójában speciális intézetet igénylő, komoly magatartászavarokkal küszködő, pszichésen erősen sérült, időnként elmés tüneteket produkáló gyermekek sokasága.

   Az ilyenfajta otthonba kerülő gyermekek nem igen kellenek a családnak.  Többségében deviáns, alkoholista, idegbeteg és néhány szociálisan nehéz helyzetben lévő szülő (család) a háttér.  Így aztán sorsuk talán csak addig megoldott, amíg az otthonban élnek, aztán mindenki megy nagykorúsága után oda, ahová tud. Sokszor sehová. Kiszolgáltatva az utca világának.

   Itt, ebben az épületben dolgozik Anna negyvenkét évesen, lassan tizenkét éve, mint nevelőtanár.

    Valamikor nem ezt a munkát képzelte, de idővel beletörődött a maga vállalta sorsába.

 

(1987 tavasza)

 

   Vasárnap volt. Kellemesen sütött a Nap, kirándulásra csábította az embereket.  Anna éppen hétvégi ügyeletét teljesítette. Az épület harmadik emeletén a folyosó sarkában lévő, egybenyíló tanterem és háló területén végezte feladatát. Nyolc enyhén értelmi fogyatékos tíz-tizenegy éves leánynak tervezte a délutáni programot. A délelőtt jól sikerült, színházban voltak, ahol a Nyomorultak című előadást nézték meg. A lányok áhítattal csodálták a színház belső szépségét, izgatottan várták az előadás kezdetét. Anna is izgult. Figyelte gyerekeit, akik láthatóan élvezték az előadást. Hazafelé menet a buszon, villamoson is csendben voltak, az előadásról beszélgettek, persze a maguk szintjén.  Annát örömmel töltötte el, hogy ötlete nem volt hiábavaló.

    Amikor hazaértek a színházból, már éppen ebédidő volt. Közösen megebédeltek az alagsorban elhelyezett ebédlőben, majd együtt felmentek a harmadik emeleti hálóba, az otthonukba, ahol tizenkét leány számára a fal mellett körben volt elhelyezve hat emeletes ágy. A szoba közepén szőnyeg, egy asztal és két kis puff volt. Ha kinéztek az előírás szerinti rácsos ablakon, a szomszéd ház tetejét látták. Ez volt a csoport közös otthona.

  - Anna néni! - szólt most Angéla, a csoport vezéregyénisége – Talán a Városligetbe kellene elsétálni. Olyan jó idő van! Persze én csak úgy ötletként mondom, mert tetszik tudni, értem jönnek a rokonaim három órára, nekem mindenképpen bent kell maradnom, mivel tetszik tudni ma van a látogatási nap…. – kicsit zavarba jött – hát az anyukám, tetszik tudni a börtönben… és most fogok vele találkozni… Amióta itt vagyok nem is láttam…

    Anna végignézett a csoporton, majd Angéla felé fordult.

 - Tudok róla Angéla. A portára leadtam a kimenői engedélyedet, este hatig szól. Remélem, addigra visszaérkezel! De igazad van! Olyan szép idő van, hogy valóban kellene egy nagy sétát tennünk.De előtte, mindenki öltözzön át!  Tegyétek egy helyre az ünnepi ruhátokat! Ha ezzel elkészültök, döntsetek ! Séta a Városligetbe, játék a szabadban. Vagy maradjunk itthon, és mindenki szabadon foglalkozik azzal, amivel akar.

  - Jaj, már megint a séta, jaj, már úgy unom! - kiabált egy vöröses hajú, szeplős kislány, Anett.

  - Persze, te leginkább bekapcsolnád a televíziót és azt néznéd estig. Mert téged semmi más nem érdekel! - kiabált az egyik sarokból, a mindig morcos, ujját szopogató Ági.

    Vita, kiabálás, hangzavar váltotta fel az addigi csendet. Anna közben segített összerakni a levetett ruhákat és Ildikóval együtt átvitte a szemközti gyermekfelügyelői szobába. Anna visszaérkezve a hálóba, megállt az egyik ágy szélénél és csendben figyelte a hevesen kiabáló, hadonászó lányokat. Ildikó is visszaérkezett a terembe és próbálta őket csendre inteni.

 - Nem látjátok, hogy itt van Anna néni? Muszáj ilyen rondán üvöltözni? - szólt a kiabáló lányokra, akik ekkor hirtelen abbahagyták műsorukat, volt, aki leült a földre, volt, aki a puffra, vagy a saját ágyára és csendes morgás követte a heves kiabálást.

     Anna higgadtan és halkan sétálgatni kezdett közöttük, és próbálta őket meggyőzni egy délutáni séta fontosságáról.

  - Jó, de hogyan döntsünk, ha egyikünk menne, a másikunk meg maradna - mormogta, a szeplős, vörös hajú Anett. Irén és barátnője Ági, a két általában mindig csendes, de ugyanakkor nagyon makacs természetű lány szólalt meg egyszerre - Talán szavazzunk!

  Így aztán szavazással döntötték el, hogy kimennek a közeli Városligetbe.    A többség csendben öltözött, a másik három lány morogva, de szintén indulásra készen állt. Anna a hét lánnyal elindult a Városliget felé, ami egy hosszú sétát tett ki a Bethlen Gábor, Damjanich utcán át a városligeti játszótér felé. A ligetbe érkezve a lányok közül néhányan mászókáztak, mások bóklásztak, beszélgettek. Anna pedig leült egy padra, ahonnan jól belátta a kis csoportot. Néha felállt, sétált egyet, figyelte a lányokat. Majd visszaült a padra, kigombolta dzsekijét, hátra hajtotta fejét, szemét lehunyta, élvezte a tavasz közeledtét, a friss levegőt, a meleg napsütést.   Gimnazista korú gyerekeire gondolt, akik most az apjuknál voltak. Nemrég váltak el hivatalosan, nemrég költöztek szét. Szétrobbantva egy belvárosi, nívós kilencven négyzetméteres három és fél szobás, hallos, központi fűtéses tanácsi lakást. Anna nem bírta tovább elviselni férje egyre sűrűbbé vált ivászatát, durvaságát, nőügyeit és sorozatos hazudozásait. Hosszú vajúdás után úgy döntött, hogy lezárja a már régóta húzódó, szakadásra ítélt kapcsolatukat. Tudta, nem lesz könnyű sem neki, sem a férjének.

   - Anna néni!   – kiabált egyszer csak Anett, a kis szeplős lány – Menjünk át a tóhoz, ahol a kacsák vannak!

  - Igen, igen, sétáljunk tovább, mert már itt unalmas!

  - Akkor szedelőzködjünk, és menjünk! - állt fel Anna -  De kié ez a két dzseki itt? Vegyétek föl, aztán indulhatunk! – terelte tovább a lányokat.

     Irén és Ági, a két barátnő belekarolt Anna karjába, úgy indultak a tó felé. A többiek előttük mentek, közben beszélgettek. A tónál nézték az úszkáló kacsákat, megcsodálták a Vajdahunyad várát, elsétáltak a Hősök terére, végig nézték az összes történelmi szobrot. Anna röviden elmondta nekik, melyik szobor melyik magyar királyt ábrázolja. Sejtette, hogy a fejükben édes kevés marad meg ebből, de azért bízott abban, hogy amit mond, egy-két gyereknél csak megmarad valami belőle.

    Folytonos ismételgetésekkel igyekezett segíteni a másnapi feladott leckekészítésben is. A tanuláson kívül alapdolgokra hívta fel figyelmüket, amit a család hiánya miatt, tudta, neki kell megtanítania. Időnként félrevonult egy-egy gyerekkel, akivel négyszemközt kellett megoldani lelki problémáját.

   Most a Hősök teréről visszasétáltak a megszokott úton a nevelőotthonba, ahol a bejárati kapu előtt, összetalálkoztak egy másik nevelőtanár csoportjával. Ők egy budai kirándulásról érkeztek meg. A gyerekek nagy ricsajjal rohantak előre, mindenki a maga emeletére, a maga hálójába vagy tantermébe.

  - Egész napos kiránduláson voltatok? – kérdezte Anna Andrástól, a középkorú nevelőtanár munkatárstól.

  - Igen, a jó időre való tekintettel már délelőtt elmentünk, előre kikértem a konyháról a hideg ebédet és nagyon jót kirándultunk Makkos - Máriára, majd onnan át Budakeszire. Hallom ti színházban voltatok, milyen volt?

  - A Nyomorultakat néztük meg. Úgy láttam, hogy élmény volt számukra. Délután pedig kimentünk a Városligetbe, hogy azért levegőn is legyünk. De a te gyerekeid is elfáradtak talán. Kimozogták magukat, és nyugodt este következik.

  - Reméljük, Anna! Na, megyek a konyhára az uzsonnáért, aztán szétosztom. Majd felküldöm nektek is.

   Anna ezután a portán vásárolt kávéjával a kezében, felment a csoportjához, a harmadik emeleti tanterembe. Az osztályterem katedrájára tette a kávéját, majd a sarokban álló fogasra felakasztotta dzsekijét. A lányok közül néhányan társasjátékot játszottak, néhányan rajzoltak, volt, aki csak egyszerűen álldogált és nézett kifelé az ablakon. Anna is bekapcsolódott a társasjátékba.  Közben érkeztek a hétvégi hazalátogatásból visszatérő lányok. Angéla is betoppant, szokásos harsánysága eltűnt, látszott, hogy a börtönlátogatás megrázta, csendesen elvonult egy sarokba, mesekönyvet vett a kezébe azt forgatta. Anna várt egy kicsit, majd odament hozzá.

    - Nagyon csendes vagy Angéla, csak nincs valami baj? Sikerült beszélned anyukáddal?     

    - Nem, nincsen semmi baj. Jó volt látni anyukámat. Már alig emlékeztem rá. Tessék nézni! - elment a szekrényéhez és két papírzacskót vett elő, az egyik naranccsal, a másik nápolyival volt tele - Ezt kaptam a rokonaimtól, meg anyukámtól. Azt ígérték, hogy majd a többi látogatásra is elvisznek. Megkínálhatom a többieket?

   - Persze. Csak kínáld meg őket – biztatta Anna.

     Egyelőre nem zaklatta további kérdéséivel a kislányt. Rövidesen este fél hét lett, minden gyerek együtt volt, kezet mostak és vacsorához sorakoztak. Anna kíséretével lementek az alagsori ebédlőbe. Estére újra teljes lett a létszám. Kilencven állami gondoskodásban élő enyhén értelmi fogyatékos gyermek, kilenc csoportot alkotva, öt nevelővel és három gyermekfelügyelővel együtt vacsorázott. Közben halk beszélgetés folyt. Persze nem mindig csendben és rendben ment a dolog, akadt olyan este is, amikor valamelyik gyermek valami okból ideges lett, csapkodni, kiabálni kezdett. Ilyenkor lépett közbe a nevelőtanár és megtette a szükséges lépéseket.

    Vacsora után Anna átadta csoportját az ügyeletes éjszakás gyermekfelügyelőnek, elköszönt a gyerekektől. Összeszedte holmiját és hazafelé indult.

    Anna hazafelé menet azon gondolkodott, hogy milyen érzés lehet ezeknek a gyermekeknek ilyen bezárt világban élni. Örökös rendben és korlátok között. Úgy gondolta, biztosan nyomasztó.  De tudta, itt mégis jobb nekik, mint az otthoni italozó, veszekedő családban, ahol sokszor nincs mit enni, éhezni kell.   Esetleg ki van téve a részeges apa molesztálásának is. Mert ilyen eset is előfordult. Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb ezeknek a gyerekeknek itt. Még akkor is, ha zártvilágban élnek. Itt kapnak ellátást, nevelést, és amennyire lehetséges szeretetet, törődést is.   Annához időnként belátogatott egy-egy régi volt növendék, ilyenkor érdeklődve hallgatta a beszámolókat a sorsuk alakulásáról. Örült, ha arról szólt a mese, hogy nem kallódtak el. Többüknek sikerült valami munkát, társat találni. Többnyire rendkívül szerény körülmények között éltek. Sokszor a szülő lakásának egyik szobájában, mert külön lakásról csak álmodozni lehetett.

    Jól emlékezett most egy ilyen találkozására. Ahogy felszállt a buszra, leült egy üres helyre, kifelé bámult az ablakon.  Maga előtt látta egykori növendékét, Julit, aki felkereste őt nem is olyan régen.

 

****

 

    Ezen a napon éppen indult volna haza, de a porta előtti folyosón megpillantotta a lányt, aki hat évvel ezelőtt került ki az intézetből. Nem sokat változott, talán kicsit megasszonyosodott. Valamikor nagyszájú, akaratos kislány volt. Anyja egyedül nem tudta kordában tartani az akkor kilencéves kislányt. Sokat járt az iskola mellé.  Az anya iszákossága és különböző férfi barátai kiborították a gyermeket. Így került állami gondozásba.

  - Meg tetszik ismerni? - nézett mosolyogva az egykori növendék Annára.

  - Szevasz, Julikám! Hát hogyne ismernélek meg, nem sokat változtál. Kicsit megasszonyosodtál, rendezettebb lettél. Éppen végeztem a munkámmal és indulok hazafelé.   De azért van egy kevés kis időm – Anna úgy érezte, hogy félórai beszélgetés jól fog esni egykori tanítványának - Van itt a sarkon egy presszó, meghívlak egy kávéra.

     Együtt mentek a következő utca sarkán lévő kis presszóba. Leültek egy kis kerek asztalhoz. Anna úgy gondolta ez megfelelő hely arra, hogy elbeszélgessen volt növendékével, és meghallgassa őt. Tudta, hogy ez milyen fontos. 

     - Fagyit, kávét, sütit, mit kérjek? – kérdezte Julitól.

      - Hű Anna néni, tessék rám nézni, még hogy süti, vagy fagyi, hát így is kövér vagyok. Tetszik tudni, nem akarok még jobban elhízni. Inkább egy kávét kérek. De Anna néni nyugodtan ehet bármit, látom, hogy szinte semmit sem változott, még mindig olyan csinos, mint volt. A lányokkal mindig is szépnek találtuk és kedvesnek, és főként az illata! Azt még most is az orromban érzem. Valami finom parfümöt használt, de most is érzem.

  - Ne bókolj nekem itt Julikám, mert még zavarba jövök.

    Anna rendelt egy kávét és egy fagylaltot, majd rágyújtott. Megkérdezte Julitól kér-e egy cigarettát. Eszébe sem jutott, hogy esetleg a lány nem dohányzik, hiszen a nevelőotthoni gyerekek megszállottan dohányoztak már kicsi koruktól kezdve. De Juli nem kért.

  - Tetszik tudni, a férjem sem dohányzik, és mikortól a férjem lett, én is leszoktam róla.

  - Jól tetted. Én is ezen vagyok, de még nem sikerült leszoknom. De már kevesebbet dohányzom azért. Hogy vagy Julikám, olyan régen nem tudok rólad semmit, de a többiekről is csak keveset.  Néha betéved egy-egy régi növendék, esetleg az mesél valamit. Rólad is csak azt hallottam, hogy férjhez mentél, dolgozol valahol, és talán gyermeked is van, ha jól emlékszem. Pálos Edit járt bent nálam valamikor a télen. Emlékszel rá? Ápolónő lett. Na, de mesélj most magadról. Remélem nincs semmi baj!

  - Nem, nincs. Pálos Edit? Ja, igen tudom, egyszer összefutottam vele, amikor az egyik gyereket vittük a kórházba, amikor beteg volt. Azért sokra vitte, nem? El tudta végezni az ápolónőképzőt.

   - Szorgalmas kislány volt nagyon, de hát te mivel foglalkozol, mit dolgozol most?

  - Én takarítónő vagyok egy kutatóintézetben, laboratóriumokban takarítok. Ott megbízhatónak kell lenni még a takarítóknak is. Jól dolgozom, meg is becsülnek. Na, de elmondom. A férjemmel a Lehel piacon ismerkedtem meg. Ő is vásárolt, meg én is.  Tetszik tudni, amikor kikerültem az intézetből, anyuhoz mentem vissza. Nehéz volt vele. De mára már rendesen él, nem iszik, de sajnos beteges. Így aztán bevásárolok neki is, nem lakunk túl messze egymástól. A pasikról meg leszokott már, hála Istennek! Mert csak kihasználták, leitatták, a pénzét elvették, aztán lett belőle… Na, de most már ez nincs és ez az én erőszakosságomon múlott. De sikerült! Na, de a férjemről. Szóval... a Lehel piacon vásároltam, amikor a mostani férjem leszólított, aztán randevúztunk. Elvált ember, de gyereke nem volt. Nekünk viszont kettő lett. Ő a katonaságnál dolgozik. Nem is tudja, hogy én csak kisegítőt végeztem, de ezt nem is szeretném, ha megtudná, mert szégyellem. Ő úgy tudja, hogy rendes nyolc általánost végeztem. Van egy kétszobás lakótelepi szépen berendezett lakásunk. A két kislány már óvodás. Az egyik kis, a másik meg nagycsoportos, ő az ősszel már iskolás lesz. Tessék nézni!  – elővett egy csomó fényképet és odaadta Annának, aki sorra nézegette a színes fotókat: Juli a férjével, a gyerekek az óvodában, a gyerekek otthon a lakásban, karácsonyi ünnepség, együtt a család. A fényképeken rendezett lakás, rendezett kislányok és rendesnek látszó, Julinál tíz-tizenöt évvel idősebb férj.

  - Nahát, Juli ez nem is te vagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép családi életet fogsz élni. Gratulálok! – Anna mosolyogva és elégedetten nézett a lányra.

   - Ugye? Tudom túl nagy volt a szám és lusta is voltam, de megbecsül a férjem. Én is szeretem és a családért mindent megteszek. Én, aki a pénzzel soha nem tudtam bánni, most minden garast a fogamhoz verek. Nagyon beosztottam mindent, csak így tudtunk színes tévét, szép berendezést venni és nem levetett ruhákban járatom a lányaimat, azt meg lehet nézni! Szóval ez van Anna néni. Ezt tudtam elérni. Kicsit büszke is vagyok erre! Nekem nem segített a férjemen kívül senki, még az anyámat is nekem kellett rendbe tenni.

  - Őszintén örülök, hogy ilyen szépen élsz Juli – mondta Anna - azt is látom, hogy boldog vagy, és leginkább, hogy szereted a családodat, a gyermekeidet. Becsüld meg a férjed, ha ilyen rendes hozzád. Látod mindig azt papoltam a becsületességnek, a szorgalomnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse.

    Anna az órájára nézett, majd fizetett és lassan elindultak hazafelé. Egy darabig még együtt mentek, beszélgettek és jó érzéssel búcsúzott el egykori növendékétől. Ekkor érezte úgy, hogy talán nem felesleges a munkája.

 

***

 

   A busz megállt, Anna visszazökkent a napi eseményekbe, majd gyerekei és az otthona jutott az eszébe. A következő megállónál leszállt a buszról és egy fás, bokros ösvényen keresztül besétált a parkban lévő tízemeletes ház egyikébe, ahol gyermekeivel élt egy második emeleti két és fél szobás lakásban. Felsétált az emeletre, a liftet nem szokta igénybe venni, csak akkor, ha bevásárolt. Belépett a pici előszobába, az előszoba fogasra felakasztotta dzsekijét, letette retiküljét, levetette cipőjét.

      A lánya szobájába lépett be először, de ott találta Zsoltot is, aki Dóra heverőjén feküdt és olvasott. Dóra épp felállni készült az íróasztalától, amikor Anna rájuk köszönt.

  - Szia, Mami! De jó, hogy végre itthon vagy! Fáradtnak látszol! - Dóra átölelte anyját.

  - Hát elég kimerítő napom volt.  És veletek mi van? Milyen volt apátokkal a hétvége?  Jól van?  És készen vagytok már a holnapi napra? Remélem, hogy rendesen vacsoráztatok. Nem kell valamiben segíteni? – kérdezte tőlük.

   Zsolt magas kamasz fiú volt, sötétbarna sűrű göndör hajjal, barna szemmel, kissé hányaveti tartással. Ő is felállt és kissé ingerülten válaszolt.

 – Papa? Hát az egy csődtömeg. Állandóan szomorú, csupa búbánat, én ezt meg is értem, de miért kell nekünk ehhez statisztálni? Nem ezért megyünk hozzá. Így aztán nem sok kedvem van vele találkozni. Szóval, erőltetett az egész. Na, de nem bántalak téged ezzel, mert biztosan nem jó neked ezt hallani…

   Anna válaszolni akart, de hirtelen Dóra is megszólalt ekkor.

  - Igaza van Zsoltnak mami. Tényleg ez van a papánál. Ezért én sem szeretek hozzá járni! Olyan, mint a világfájdalom! Na, de hagyjuk!  Egyébként kirándulni voltunk, aztán moziban.

    Anna szomorúan hallgatta a két gyerekét. Fájt, neki, hogy ennyire nem érzik jól magukat volt férjénél.

   Közben átmentek mindannyian a nagyszobába, ahol Anna lakott. Leültek, és tovább beszélgettek, meséltek egymásnak. Szerencséjére mindegyik gyermeke nyílt és egyenes volt. Vidáman számoltak be a hét iskolai eseményéről, feladataikról.

   Valahogy így teltek a napok. Csendben, összeszokottan. Mindenki tette a dolgát. Anna lassan megszokta a férje nélküli életet.  A gyerekeinek, a munkájának élt. Vágyott volna szeretetre, de tudta, ebben a korban nehéz már partnert találnia. Ha erre gondolt csak szomorúan sóhajtozott.

  Beszélgetésüket a telefon csörgése szakította félbe. Anna vette fel a telefonkagylót.

  - Szia Verácskám! Hogy vagytok? Régen hallottam a hangod! - Anna a nővérével beszélt. Döbbenten hallgatta nővére beszámolóját édesapja hirtelen jött rosszullétéről, fellépő tudatzavaráról, arról, hogy kritikus állapota ellenére hazaküldték a kórházból. Anna közben leült a kis puffra, ami a telefon mellett volt. Nehezére esett beszélni, alig tért magához a nővére által elmondott váratlan hírtől.   

 - Akkor a hétvégén, hazamegyünk, feltétlen leutazunk! Előbb nem tudok, értesíts, ha mégis sürgős lenne! Végtelenül szomorú vagyok Vera. Csókolok mindenkit.

    Letette a telefonkagylót. Magába roskadt. Érezte, hogy nagy baj van. Nem számolt még azzal, hogy szülei közül bárkit is elveszítsen. Túl volt már az anyai nagyszülők elengedésén, de akkor még viszonylag fiatal volt. Nagyszülei szép kort értek meg, talán elvesztésük ezért is volt természetesebb számára akkor. 

    Zsolt és Dóra hallva a telefonbeszélgetést csendben ültek a fotelban és hallgatták anyjuk mondandóját nagyapjukról, akit a gyerekek nagyon szerettek, hiszen a nyarakat , szüneteket általában a vidéki kisvárosban Anna szüleinél töltötték. Megbeszélték, hogy hétvégén leutaznak a nagyszülőkhöz.

×××

 

 

    Pénteki napon a délutáni vonattal indult Anna gyerekeivel a vidéki kisvárosba, ahol szülei laktak. Előtte felhívta volt férjét, értesítette a hírről, s leginkább arról, hogy ne várja a gyerekek jelentkezését, mivel elutaznak. Csendben ültek a vonatban. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. A gyerekek elővették tankönyveiket, hogy megtanulják az úton a hétfői leckét, Anna kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, szemét behunyta, hallgatta a vonat zakatolását és emlékezett. Ide-oda csapongtak gondolatai, de nem tudta kiverni fejéből, hogy talán ez lesz az utolsó találkozása apjával.

 ( 1987 )

 

     A nevelőotthon, ahol Anna dolgozik, Budapest belvárosában van. Régi, patinás épület. Az első olyan iskola, ahol valamikor az 1900-as évek elején megkezdődött a gyenge képességű gyermekek oktatása. Ma azt mondják: enyhén értelmi fogyatékos gyermekek iskolája. Ezerkilencszáznegyvenöt után lett belőle egyszerre iskola és bentlakásos nevelőotthon. Egyre több gyermeket, egyre több sérült gyermeket helyeztek állami gondozásba, megvonva a szülő gyámi jogait is.

     Később pedig lehetőség adódott arra is, ha a szülő hét közben nem tudta otthon ellátni fogyatékos gyermekét, akkor itt kérte annak hetes elhelyezését. Ezeknek a gyerekeknek a gyámja továbbra is a szülő maradt.

      A gyerekek ugyanabban az épületben tanultak, majd tanulás után „hazamentek” a tantermekből kialakított hálórészekbe. Először létrejött a koedukációs iskola és nevelőotthon, majd ezerkilencszázhetventől csak leányokat fogadó iskola és otthon, azaz kisegítő iskola és nevelőotthon. Ez az elnevezés az elkövetkezendő évtizedek alatt többször módosult.

   Csak egy nem változott. Az otthonokban élő enyhén értelmi fogyatékos, időnként több fogyatékossággal is küszködő, szeretetre, családra vágyó gyermek. A  huszadik század végére pedig egyre több lett ezekben az otthonokban a sok oda nem való, valójában speciális intézetet igénylő, komoly magatartászavarokkal küszködő, pszichésen erősen sérült, időnként elmés tüneteket produkáló gyermekek sokasága.

   Az ilyenfajta otthonba kerülő gyermekek nem igen kellenek a családnak.  Többségében deviáns, alkoholista, idegbeteg és néhány szociálisan nehéz helyzetben lévő szülő (család) a háttér.  Így aztán sorsuk talán csak addig megoldott, amíg az otthonban élnek, aztán mindenki megy nagykorúsága után oda, ahová tud. Sokszor sehová. Kiszolgáltatva az utca világának.

   Itt, ebben az épületben dolgozik Anna negyvenkét évesen, lassan tizenkét éve, mint nevelőtanár.

    Valamikor nem ezt a munkát képzelte, de idővel beletörődött a maga vállalta sorsába.

 

(1987 tavasza)

 

   Vasárnap volt. Kellemesen sütött a Nap, kirándulásra csábította az embereket.  Anna éppen hétvégi ügyeletét teljesítette. Az épület harmadik emeletén a folyosó sarkában lévő, egybenyíló tanterem és háló területén végezte feladatát. Nyolc enyhén értelmi fogyatékos tíz-tizenegy éves leánynak tervezte a délutáni programot. A délelőtt jól sikerült, színházban voltak, ahol a Nyomorultak című előadást nézték meg. A lányok áhítattal csodálták a színház belső szépségét, izgatottan várták az előadás kezdetét. Anna is izgult. Figyelte gyerekeit, akik láthatóan élvezték az előadást. Hazafelé menet a buszon, villamoson is csendben voltak, az előadásról beszélgettek, persze a maguk szintjén.  Annát örömmel töltötte el, hogy ötlete nem volt hiábavaló.

    Amikor hazaértek a színházból, már éppen ebédidő volt. Közösen megebédeltek az alagsorban elhelyezett ebédlőben, majd együtt felmentek a harmadik emeleti hálóba, az otthonukba, ahol tizenkét leány számára a fal mellett körben volt elhelyezve hat emeletes ágy. A szoba közepén szőnyeg, egy asztal és két kis puff volt. Ha kinéztek az előírás szerinti rácsos ablakon, a szomszéd ház tetejét látták. Ez volt a csoport közös otthona.

  - Anna néni! - szólt most Angéla, a csoport vezéregyénisége – Talán a Városligetbe kellene elsétálni. Olyan jó idő van! Persze én csak úgy ötletként mondom, mert tetszik tudni, értem jönnek a rokonaim három órára, nekem mindenképpen bent kell maradnom, mivel tetszik tudni ma van a látogatási nap…. – kicsit zavarba jött – hát az anyukám, tetszik tudni a börtönben… és most fogok vele találkozni… Amióta itt vagyok nem is láttam…

    Anna végignézett a csoporton, majd Angéla felé fordult.

 - Tudok róla Angéla. A portára leadtam a kimenői engedélyedet, este hatig szól. Remélem, addigra visszaérkezel! De igazad van! Olyan szép idő van, hogy valóban kellene egy nagy sétát tennünk.De előtte, mindenki öltözzön át!  Tegyétek egy helyre az ünnepi ruhátokat! Ha ezzel elkészültök, döntsetek ! Séta a Városligetbe, játék a szabadban. Vagy maradjunk itthon, és mindenki szabadon foglalkozik azzal, amivel akar.

  - Jaj, már megint a séta, jaj, már úgy unom! - kiabált egy vöröses hajú, szeplős kislány, Anett.

  - Persze, te leginkább bekapcsolnád a televíziót és azt néznéd estig. Mert téged semmi más nem érdekel! - kiabált az egyik sarokból, a mindig morcos, ujját szopogató Ági.

    Vita, kiabálás, hangzavar váltotta fel az addigi csendet. Anna közben segített összerakni a levetett ruhákat és Ildikóval együtt átvitte a szemközti gyermekfelügyelői szobába. Anna visszaérkezve a hálóba, megállt az egyik ágy szélénél és csendben figyelte a hevesen kiabáló, hadonászó lányokat. Ildikó is visszaérkezett a terembe és próbálta őket csendre inteni.

 - Nem látjátok, hogy itt van Anna néni? Muszáj ilyen rondán üvöltözni? - szólt a kiabáló lányokra, akik ekkor hirtelen abbahagyták műsorukat, volt, aki leült a földre, volt, aki a puffra, vagy a saját ágyára és csendes morgás követte a heves kiabálást.

     Anna higgadtan és halkan sétálgatni kezdett közöttük, és próbálta őket meggyőzni egy délutáni séta fontosságáról.

  - Jó, de hogyan döntsünk, ha egyikünk menne, a másikunk meg maradna - mormogta, a szeplős, vörös hajú Anett. Irén és barátnője Ági, a két általában mindig csendes, de ugyanakkor nagyon makacs természetű lány szólalt meg egyszerre - Talán szavazzunk!

  Így aztán szavazással döntötték el, hogy kimennek a közeli Városligetbe.    A többség csendben öltözött, a másik három lány morogva, de szintén indulásra készen állt. Anna a hét lánnyal elindult a Városliget felé, ami egy hosszú sétát tett ki a Bethlen Gábor, Damjanich utcán át a városligeti játszótér felé. A ligetbe érkezve a lányok közül néhányan mászókáztak, mások bóklásztak, beszélgettek. Anna pedig leült egy padra, ahonnan jól belátta a kis csoportot. Néha felállt, sétált egyet, figyelte a lányokat. Majd visszaült a padra, kigombolta dzsekijét, hátra hajtotta fejét, szemét lehunyta, élvezte a tavasz közeledtét, a friss levegőt, a meleg napsütést.   Gimnazista korú gyerekeire gondolt, akik most az apjuknál voltak. Nemrég váltak el hivatalosan, nemrég költöztek szét. Szétrobbantva egy belvárosi, nívós kilencven négyzetméteres három és fél szobás, hallos, központi fűtéses tanácsi lakást. Anna nem bírta tovább elviselni férje egyre sűrűbbé vált ivászatát, durvaságát, nőügyeit és sorozatos hazudozásait. Hosszú vajúdás után úgy döntött, hogy lezárja a már régóta húzódó, szakadásra ítélt kapcsolatukat. Tudta, nem lesz könnyű sem neki, sem a férjének.

   - Anna néni!   – kiabált egyszer csak Anett, a kis szeplős lány – Menjünk át a tóhoz, ahol a kacsák vannak!

  - Igen, igen, sétáljunk tovább, mert már itt unalmas!

  - Akkor szedelőzködjünk, és menjünk! - állt fel Anna -  De kié ez a két dzseki itt? Vegyétek föl, aztán indulhatunk! – terelte tovább a lányokat.

     Irén és Ági, a két barátnő belekarolt Anna karjába, úgy indultak a tó felé. A többiek előttük mentek, közben beszélgettek. A tónál nézték az úszkáló kacsákat, megcsodálták a Vajdahunyad várát, elsétáltak a Hősök terére, végig nézték az összes történelmi szobrot. Anna röviden elmondta nekik, melyik szobor melyik magyar királyt ábrázolja. Sejtette, hogy a fejükben édes kevés marad meg ebből, de azért bízott abban, hogy amit mond, egy-két gyereknél csak megmarad valami belőle.

    Folytonos ismételgetésekkel igyekezett segíteni a másnapi feladott leckekészítésben is. A tanuláson kívül alapdolgokra hívta fel figyelmüket, amit a család hiánya miatt, tudta, neki kell megtanítania. Időnként félrevonult egy-egy gyerekkel, akivel négyszemközt kellett megoldani lelki problémáját.

   Most a Hősök teréről visszasétáltak a megszokott úton a nevelőotthonba, ahol a bejárati kapu előtt, összetalálkoztak egy másik nevelőtanár csoportjával. Ők egy budai kirándulásról érkeztek meg. A gyerekek nagy ricsajjal rohantak előre, mindenki a maga emeletére, a maga hálójába vagy tantermébe.

  - Egész napos kiránduláson voltatok? – kérdezte Anna Andrástól, a középkorú nevelőtanár munkatárstól.

  - Igen, a jó időre való tekintettel már délelőtt elmentünk, előre kikértem a konyháról a hideg ebédet és nagyon jót kirándultunk Makkos - Máriára, majd onnan át Budakeszire. Hallom ti színházban voltatok, milyen volt?

  - A Nyomorultakat néztük meg. Úgy láttam, hogy élmény volt számukra. Délután pedig kimentünk a Városligetbe, hogy azért levegőn is legyünk. De a te gyerekeid is elfáradtak talán. Kimozogták magukat, és nyugodt este következik.

  - Reméljük, Anna! Na, megyek a konyhára az uzsonnáért, aztán szétosztom. Majd felküldöm nektek is.

   Anna ezután a portán vásárolt kávéjával a kezében, felment a csoportjához, a harmadik emeleti tanterembe. Az osztályterem katedrájára tette a kávéját, majd a sarokban álló fogasra felakasztotta dzsekijét. A lányok közül néhányan társasjátékot játszottak, néhányan rajzoltak, volt, aki csak egyszerűen álldogált és nézett kifelé az ablakon. Anna is bekapcsolódott a társasjátékba.  Közben érkeztek a hétvégi hazalátogatásból visszatérő lányok. Angéla is betoppant, szokásos harsánysága eltűnt, látszott, hogy a börtönlátogatás megrázta, csendesen elvonult egy sarokba, mesekönyvet vett a kezébe azt forgatta. Anna várt egy kicsit, majd odament hozzá.

    - Nagyon csendes vagy Angéla, csak nincs valami baj? Sikerült beszélned anyukáddal?     

    - Nem, nincsen semmi baj. Jó volt látni anyukámat. Már alig emlékeztem rá. Tessék nézni! - elment a szekrényéhez és két papírzacskót vett elő, az egyik naranccsal, a másik nápolyival volt tele - Ezt kaptam a rokonaimtól, meg anyukámtól. Azt ígérték, hogy majd a többi látogatásra is elvisznek. Megkínálhatom a többieket?

   - Persze. Csak kínáld meg őket – biztatta Anna.

     Egyelőre nem zaklatta további kérdéséivel a kislányt. Rövidesen este fél hét lett, minden gyerek együtt volt, kezet mostak és vacsorához sorakoztak. Anna kíséretével lementek az alagsori ebédlőbe. Estére újra teljes lett a létszám. Kilencven állami gondoskodásban élő enyhén értelmi fogyatékos gyermek, kilenc csoportot alkotva, öt nevelővel és három gyermekfelügyelővel együtt vacsorázott. Közben halk beszélgetés folyt. Persze nem mindig csendben és rendben ment a dolog, akadt olyan este is, amikor valamelyik gyermek valami okból ideges lett, csapkodni, kiabálni kezdett. Ilyenkor lépett közbe a nevelőtanár és megtette a szükséges lépéseket.

    Vacsora után Anna átadta csoportját az ügyeletes éjszakás gyermekfelügyelőnek, elköszönt a gyerekektől. Összeszedte holmiját és hazafelé indult.

    Anna hazafelé menet azon gondolkodott, hogy milyen érzés lehet ezeknek a gyermekeknek ilyen bezárt világban élni. Örökös rendben és korlátok között. Úgy gondolta, biztosan nyomasztó.  De tudta, itt mégis jobb nekik, mint az otthoni italozó, veszekedő családban, ahol sokszor nincs mit enni, éhezni kell.   Esetleg ki van téve a részeges apa molesztálásának is. Mert ilyen eset is előfordult. Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb ezeknek a gyerekeknek itt. Még akkor is, ha zártvilágban élnek. Itt kapnak ellátást, nevelést, és amennyire lehetséges szeretetet, törődést is.   Annához időnként belátogatott egy-egy régi volt növendék, ilyenkor érdeklődve hallgatta a beszámolókat a sorsuk alakulásáról. Örült, ha arról szólt a mese, hogy nem kallódtak el. Többüknek sikerült valami munkát, társat találni. Többnyire rendkívül szerény körülmények között éltek. Sokszor a szülő lakásának egyik szobájában, mert külön lakásról csak álmodozni lehetett.

    Jól emlékezett most egy ilyen találkozására. Ahogy felszállt a buszra, leült egy üres helyre, kifelé bámult az ablakon.  Maga előtt látta egykori növendékét, Julit, aki felkereste őt nem is olyan régen.

 

****

 

    Ezen a napon éppen indult volna haza, de a porta előtti folyosón megpillantotta a lányt, aki hat évvel ezelőtt került ki az intézetből. Nem sokat változott, talán kicsit megasszonyosodott. Valamikor nagyszájú, akaratos kislány volt. Anyja egyedül nem tudta kordában tartani az akkor kilencéves kislányt. Sokat járt az iskola mellé.  Az anya iszákossága és különböző férfi barátai kiborították a gyermeket. Így került állami gondozásba.

  - Meg tetszik ismerni? - nézett mosolyogva az egykori növendék Annára.

  - Szevasz, Julikám! Hát hogyne ismernélek meg, nem sokat változtál. Kicsit megasszonyosodtál, rendezettebb lettél. Éppen végeztem a munkámmal és indulok hazafelé.   De azért van egy kevés kis időm – Anna úgy érezte, hogy félórai beszélgetés jól fog esni egykori tanítványának - Van itt a sarkon egy presszó, meghívlak egy kávéra.

     Együtt mentek a következő utca sarkán lévő kis presszóba. Leültek egy kis kerek asztalhoz. Anna úgy gondolta ez megfelelő hely arra, hogy elbeszélgessen volt növendékével, és meghallgassa őt. Tudta, hogy ez milyen fontos. 

     - Fagyit, kávét, sütit, mit kérjek? – kérdezte Julitól.

      - Hű Anna néni, tessék rám nézni, még hogy süti, vagy fagyi, hát így is kövér vagyok. Tetszik tudni, nem akarok még jobban elhízni. Inkább egy kávét kérek. De Anna néni nyugodtan ehet bármit, látom, hogy szinte semmit sem változott, még mindig olyan csinos, mint volt. A lányokkal mindig is szépnek találtuk és kedvesnek, és főként az illata! Azt még most is az orromban érzem. Valami finom parfümöt használt, de most is érzem.

  - Ne bókolj nekem itt Julikám, mert még zavarba jövök.

    Anna rendelt egy kávét és egy fagylaltot, majd rágyújtott. Megkérdezte Julitól kér-e egy cigarettát. Eszébe sem jutott, hogy esetleg a lány nem dohányzik, hiszen a nevelőotthoni gyerekek megszállottan dohányoztak már kicsi koruktól kezdve. De Juli nem kért.

  - Tetszik tudni, a férjem sem dohányzik, és mikortól a férjem lett, én is leszoktam róla.

  - Jól tetted. Én is ezen vagyok, de még nem sikerült leszoknom. De már kevesebbet dohányzom azért. Hogy vagy Julikám, olyan régen nem tudok rólad semmit, de a többiekről is csak keveset.  Néha betéved egy-egy régi növendék, esetleg az mesél valamit. Rólad is csak azt hallottam, hogy férjhez mentél, dolgozol valahol, és talán gyermeked is van, ha jól emlékszem. Pálos Edit járt bent nálam valamikor a télen. Emlékszel rá? Ápolónő lett. Na, de mesélj most magadról. Remélem nincs semmi baj!

  - Nem, nincs. Pálos Edit? Ja, igen tudom, egyszer összefutottam vele, amikor az egyik gyereket vittük a kórházba, amikor beteg volt. Azért sokra vitte, nem? El tudta végezni az ápolónőképzőt.

   - Szorgalmas kislány volt nagyon, de hát te mivel foglalkozol, mit dolgozol most?

  - Én takarítónő vagyok egy kutatóintézetben, laboratóriumokban takarítok. Ott megbízhatónak kell lenni még a takarítóknak is. Jól dolgozom, meg is becsülnek. Na, de elmondom. A férjemmel a Lehel piacon ismerkedtem meg. Ő is vásárolt, meg én is.  Tetszik tudni, amikor kikerültem az intézetből, anyuhoz mentem vissza. Nehéz volt vele. De mára már rendesen él, nem iszik, de sajnos beteges. Így aztán bevásárolok neki is, nem lakunk túl messze egymástól. A pasikról meg leszokott már, hála Istennek! Mert csak kihasználták, leitatták, a pénzét elvették, aztán lett belőle… Na, de most már ez nincs és ez az én erőszakosságomon múlott. De sikerült! Na, de a férjemről. Szóval... a Lehel piacon vásároltam, amikor a mostani férjem leszólított, aztán randevúztunk. Elvált ember, de gyereke nem volt. Nekünk viszont kettő lett. Ő a katonaságnál dolgozik. Nem is tudja, hogy én csak kisegítőt végeztem, de ezt nem is szeretném, ha megtudná, mert szégyellem. Ő úgy tudja, hogy rendes nyolc általánost végeztem. Van egy kétszobás lakótelepi szépen berendezett lakásunk. A két kislány már óvodás. Az egyik kis, a másik meg nagycsoportos, ő az ősszel már iskolás lesz. Tessék nézni!  – elővett egy csomó fényképet és odaadta Annának, aki sorra nézegette a színes fotókat: Juli a férjével, a gyerekek az óvodában, a gyerekek otthon a lakásban, karácsonyi ünnepség, együtt a család. A fényképeken rendezett lakás, rendezett kislányok és rendesnek látszó, Julinál tíz-tizenöt évvel idősebb férj.

  - Nahát, Juli ez nem is te vagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép családi életet fogsz élni. Gratulálok! – Anna mosolyogva és elégedetten nézett a lányra.

   - Ugye? Tudom túl nagy volt a szám és lusta is voltam, de megbecsül a férjem. Én is szeretem és a családért mindent megteszek. Én, aki a pénzzel soha nem tudtam bánni, most minden garast a fogamhoz verek. Nagyon beosztottam mindent, csak így tudtunk színes tévét, szép berendezést venni és nem levetett ruhákban járatom a lányaimat, azt meg lehet nézni! Szóval ez van Anna néni. Ezt tudtam elérni. Kicsit büszke is vagyok erre! Nekem nem segített a férjemen kívül senki, még az anyámat is nekem kellett rendbe tenni.

  - Őszintén örülök, hogy ilyen szépen élsz Juli – mondta Anna - azt is látom, hogy boldog vagy, és leginkább, hogy szereted a családodat, a gyermekeidet. Becsüld meg a férjed, ha ilyen rendes hozzád. Látod mindig azt papoltam a becsületességnek, a szorgalomnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse.

    Anna az órájára nézett, majd fizetett és lassan elindultak hazafelé. Egy darabig még együtt mentek, beszélgettek és jó érzéssel búcsúzott el egykori növendékétől. Ekkor érezte úgy, hogy talán nem felesleges a munkája.

 

***

 

   A busz megállt, Anna visszazökkent a napi eseményekbe, majd gyerekei és az otthona jutott az eszébe. A következő megállónál leszállt a buszról és egy fás, bokros ösvényen keresztül besétált a parkban lévő tízemeletes ház egyikébe, ahol gyermekeivel élt egy második emeleti két és fél szobás lakásban. Felsétált az emeletre, a liftet nem szokta igénybe venni, csak akkor, ha bevásárolt. Belépett a pici előszobába, az előszoba fogasra felakasztotta dzsekijét, letette retiküljét, levetette cipőjét.

      A lánya szobájába lépett be először, de ott találta Zsoltot is, aki Dóra heverőjén feküdt és olvasott. Dóra épp felállni készült az íróasztalától, amikor Anna rájuk köszönt.

  - Szia, Mami! De jó, hogy végre itthon vagy! Fáradtnak látszol! - Dóra átölelte anyját.

  - Hát elég kimerítő napom volt.  És veletek mi van? Milyen volt apátokkal a hétvége?  Jól van?  És készen vagytok már a holnapi napra? Remélem, hogy rendesen vacsoráztatok. Nem kell valamiben segíteni? – kérdezte tőlük.

   Zsolt magas kamasz fiú volt, sötétbarna sűrű göndör hajjal, barna szemmel, kissé hányaveti tartással. Ő is felállt és kissé ingerülten válaszolt.

 – Papa? Hát az egy csődtömeg. Állandóan szomorú, csupa búbánat, én ezt meg is értem, de miért kell nekünk ehhez statisztálni? Nem ezért megyünk hozzá. Így aztán nem sok kedvem van vele találkozni. Szóval, erőltetett az egész. Na, de nem bántalak téged ezzel, mert biztosan nem jó neked ezt hallani…

   Anna válaszolni akart, de hirtelen Dóra is megszólalt ekkor.

  - Igaza van Zsoltnak mami. Tényleg ez van a papánál. Ezért én sem szeretek hozzá járni! Olyan, mint a világfájdalom! Na, de hagyjuk!  Egyébként kirándulni voltunk, aztán moziban.

    Anna szomorúan hallgatta a két gyerekét. Fájt, neki, hogy ennyire nem érzik jól magukat volt férjénél.

   Közben átmentek mindannyian a nagyszobába, ahol Anna lakott. Leültek, és tovább beszélgettek, meséltek egymásnak. Szerencséjére mindegyik gyermeke nyílt és egyenes volt. Vidáman számoltak be a hét iskolai eseményéről, feladataikról.

   Valahogy így teltek a napok. Csendben, összeszokottan. Mindenki tette a dolgát. Anna lassan megszokta a férje nélküli életet.  A gyerekeinek, a munkájának élt. Vágyott volna szeretetre, de tudta, ebben a korban nehéz már partnert találnia. Ha erre gondolt csak szomorúan sóhajtozott.

  Beszélgetésüket a telefon csörgése szakította félbe. Anna vette fel a telefonkagylót.

  - Szia Verácskám! Hogy vagytok? Régen hallottam a hangod! - Anna a nővérével beszélt. Döbbenten hallgatta nővére beszámolóját édesapja hirtelen jött rosszullétéről, fellépő tudatzavaráról, arról, hogy kritikus állapota ellenére hazaküldték a kórházból. Anna közben leült a kis puffra, ami a telefon mellett volt. Nehezére esett beszélni, alig tért magához a nővére által elmondott váratlan hírtől.   

 - Akkor a hétvégén, hazamegyünk, feltétlen leutazunk! Előbb nem tudok, értesíts, ha mégis sürgős lenne! Végtelenül szomorú vagyok Vera. Csókolok mindenkit.

    Letette a telefonkagylót. Magába roskadt. Érezte, hogy nagy baj van. Nem számolt még azzal, hogy szülei közül bárkit is elveszítsen. Túl volt már az anyai nagyszülők elengedésén, de akkor még viszonylag fiatal volt. Nagyszülei szép kort értek meg, talán elvesztésük ezért is volt természetesebb számára akkor. 

    Zsolt és Dóra hallva a telefonbeszélgetést csendben ültek a fotelban és hallgatták anyjuk mondandóját nagyapjukról, akit a gyerekek nagyon szerettek, hiszen a nyarakat , szüneteket általában a vidéki kisvárosban Anna szüleinél töltötték. Megbeszélték, hogy hétvégén leutaznak a nagyszülőkhöz.

×××

 

 

    Pénteki napon a délutáni vonattal indult Anna gyerekeivel a vidéki kisvárosba, ahol szülei laktak. Előtte felhívta volt férjét, értesítette a hírről, s leginkább arról, hogy ne várja a gyerekek jelentkezését, mivel elutaznak. Csendben ültek a vonatban. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. A gyerekek elővették tankönyveiket, hogy megtanulják az úton a hétfői leckét, Anna kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, szemét behunyta, hallgatta a vonat zakatolását és emlékezett. Ide-oda csapongtak gondolatai, de nem tudta kiverni fejéből, hogy talán ez lesz az utolsó találkozása apjával.

 

 

     A nevelőotthon, ahol Anna dolgozik, Budapest belvárosában van. Régi, patinás épület. Az első olyan iskola, ahol valamikor az 1900-as évek elején megkezdődött a gyenge képességű gyermekek oktatása. Ma azt mondják: enyhén értelmi fogyatékos gyermekek iskolája. Ezerkilencszáznegyvenöt után lett belőle egyszerre iskola és bentlakásos nevelőotthon. Egyre több gyermeket, egyre több sérült gyermeket helyeztek állami gondozásba, megvonva a szülő gyámi jogait is.

     Később pedig lehetőség adódott arra is, ha a szülő hét közben nem tudta otthon ellátni fogyatékos gyermekét, akkor itt kérte annak hetes elhelyezését. Ezeknek a gyerekeknek a gyámja továbbra is a szülő maradt.

      A gyerekek ugyanabban az épületben tanultak, majd tanulás után „hazamentek” a tantermekből kialakított hálórészekbe. Először létrejött a koedukációs iskola és nevelőotthon, majd ezerkilencszázhetventől csak leányokat fogadó iskola és otthon, azaz kisegítő iskola és nevelőotthon. Ez az elnevezés az elkövetkezendő évtizedek alatt többször módosult.

   Csak egy nem változott. Az otthonokban élő enyhén értelmi fogyatékos, időnként több fogyatékossággal is küszködő, szeretetre, családra vágyó gyermek. A  huszadik század végére pedig egyre több lett ezekben az otthonokban a sok oda nem való, valójában speciális intézetet igénylő, komoly magatartászavarokkal küszködő, pszichésen erősen sérült, időnként elmés tüneteket produkáló gyermekek sokasága.

   Az ilyenfajta otthonba kerülő gyermekek nem igen kellenek a családnak.  Többségében deviáns, alkoholista, idegbeteg és néhány szociálisan nehéz helyzetben lévő szülő (család) a háttér.  Így aztán sorsuk talán csak addig megoldott, amíg az otthonban élnek, aztán mindenki megy nagykorúsága után oda, ahová tud. Sokszor sehová. Kiszolgáltatva az utca világának.

   Itt, ebben az épületben dolgozik Anna negyvenkét évesen, lassan tizenkét éve, mint nevelőtanár.

    Valamikor nem ezt a munkát képzelte, de idővel beletörődött a maga vállalta sorsába.

 

(1987 tavasza)

 

   Vasárnap volt. Kellemesen sütött a Nap, kirándulásra csábította az embereket.  Anna éppen hétvégi ügyeletét teljesítette. Az épület harmadik emeletén a folyosó sarkában lévő, egybenyíló tanterem és háló területén végezte feladatát. Nyolc enyhén értelmi fogyatékos tíz-tizenegy éves leánynak tervezte a délutáni programot. A délelőtt jól sikerült, színházban voltak, ahol a Nyomorultak című előadást nézték meg. A lányok áhítattal csodálták a színház belső szépségét, izgatottan várták az előadás kezdetét. Anna is izgult. Figyelte gyerekeit, akik láthatóan élvezték az előadást. Hazafelé menet a buszon, villamoson is csendben voltak, az előadásról beszélgettek, persze a maguk szintjén.  Annát örömmel töltötte el, hogy ötlete nem volt hiábavaló.

    Amikor hazaértek a színházból, már éppen ebédidő volt. Közösen megebédeltek az alagsorban elhelyezett ebédlőben, majd együtt felmentek a harmadik emeleti hálóba, az otthonukba, ahol tizenkét leány számára a fal mellett körben volt elhelyezve hat emeletes ágy. A szoba közepén szőnyeg, egy asztal és két kis puff volt. Ha kinéztek az előírás szerinti rácsos ablakon, a szomszéd ház tetejét látták. Ez volt a csoport közös otthona.

  - Anna néni! - szólt most Angéla, a csoport vezéregyénisége – Talán a Városligetbe kellene elsétálni. Olyan jó idő van! Persze én csak úgy ötletként mondom, mert tetszik tudni, értem jönnek a rokonaim három órára, nekem mindenképpen bent kell maradnom, mivel tetszik tudni ma van a látogatási nap…. – kicsit zavarba jött – hát az anyukám, tetszik tudni a börtönben… és most fogok vele találkozni… Amióta itt vagyok nem is láttam…

    Anna végignézett a csoporton, majd Angéla felé fordult.

 - Tudok róla Angéla. A portára leadtam a kimenői engedélyedet, este hatig szól. Remélem, addigra visszaérkezel! De igazad van! Olyan szép idő van, hogy valóban kellene egy nagy sétát tennünk.De előtte, mindenki öltözzön át!  Tegyétek egy helyre az ünnepi ruhátokat! Ha ezzel elkészültök, döntsetek ! Séta a Városligetbe, játék a szabadban. Vagy maradjunk itthon, és mindenki szabadon foglalkozik azzal, amivel akar.

  - Jaj, már megint a séta, jaj, már úgy unom! - kiabált egy vöröses hajú, szeplős kislány, Anett.

  - Persze, te leginkább bekapcsolnád a televíziót és azt néznéd estig. Mert téged semmi más nem érdekel! - kiabált az egyik sarokból, a mindig morcos, ujját szopogató Ági.

    Vita, kiabálás, hangzavar váltotta fel az addigi csendet. Anna közben segített összerakni a levetett ruhákat és Ildikóval együtt átvitte a szemközti gyermekfelügyelői szobába. Anna visszaérkezve a hálóba, megállt az egyik ágy szélénél és csendben figyelte a hevesen kiabáló, hadonászó lányokat. Ildikó is visszaérkezett a terembe és próbálta őket csendre inteni.

 - Nem látjátok, hogy itt van Anna néni? Muszáj ilyen rondán üvöltözni? - szólt a kiabáló lányokra, akik ekkor hirtelen abbahagyták műsorukat, volt, aki leült a földre, volt, aki a puffra, vagy a saját ágyára és csendes morgás követte a heves kiabálást.

     Anna higgadtan és halkan sétálgatni kezdett közöttük, és próbálta őket meggyőzni egy délutáni séta fontosságáról.

  - Jó, de hogyan döntsünk, ha egyikünk menne, a másikunk meg maradna - mormogta, a szeplős, vörös hajú Anett. Irén és barátnője Ági, a két általában mindig csendes, de ugyanakkor nagyon makacs természetű lány szólalt meg egyszerre - Talán szavazzunk!

  Így aztán szavazással döntötték el, hogy kimennek a közeli Városligetbe.    A többség csendben öltözött, a másik három lány morogva, de szintén indulásra készen állt. Anna a hét lánnyal elindult a Városliget felé, ami egy hosszú sétát tett ki a Bethlen Gábor, Damjanich utcán át a városligeti játszótér felé. A ligetbe érkezve a lányok közül néhányan mászókáztak, mások bóklásztak, beszélgettek. Anna pedig leült egy padra, ahonnan jól belátta a kis csoportot. Néha felállt, sétált egyet, figyelte a lányokat. Majd visszaült a padra, kigombolta dzsekijét, hátra hajtotta fejét, szemét lehunyta, élvezte a tavasz közeledtét, a friss levegőt, a meleg napsütést.   Gimnazista korú gyerekeire gondolt, akik most az apjuknál voltak. Nemrég váltak el hivatalosan, nemrég költöztek szét. Szétrobbantva egy belvárosi, nívós kilencven négyzetméteres három és fél szobás, hallos, központi fűtéses tanácsi lakást. Anna nem bírta tovább elviselni férje egyre sűrűbbé vált ivászatát, durvaságát, nőügyeit és sorozatos hazudozásait. Hosszú vajúdás után úgy döntött, hogy lezárja a már régóta húzódó, szakadásra ítélt kapcsolatukat. Tudta, nem lesz könnyű sem neki, sem a férjének.

   - Anna néni!   – kiabált egyszer csak Anett, a kis szeplős lány – Menjünk át a tóhoz, ahol a kacsák vannak!

  - Igen, igen, sétáljunk tovább, mert már itt unalmas!

  - Akkor szedelőzködjünk, és menjünk! - állt fel Anna -  De kié ez a két dzseki itt? Vegyétek föl, aztán indulhatunk! – terelte tovább a lányokat.

     Irén és Ági, a két barátnő belekarolt Anna karjába, úgy indultak a tó felé. A többiek előttük mentek, közben beszélgettek. A tónál nézték az úszkáló kacsákat, megcsodálták a Vajdahunyad várát, elsétáltak a Hősök terére, végig nézték az összes történelmi szobrot. Anna röviden elmondta nekik, melyik szobor melyik magyar királyt ábrázolja. Sejtette, hogy a fejükben édes kevés marad meg ebből, de azért bízott abban, hogy amit mond, egy-két gyereknél csak megmarad valami belőle.

    Folytonos ismételgetésekkel igyekezett segíteni a másnapi feladott leckekészítésben is. A tanuláson kívül alapdolgokra hívta fel figyelmüket, amit a család hiánya miatt, tudta, neki kell megtanítania. Időnként félrevonult egy-egy gyerekkel, akivel négyszemközt kellett megoldani lelki problémáját.

   Most a Hősök teréről visszasétáltak a megszokott úton a nevelőotthonba, ahol a bejárati kapu előtt, összetalálkoztak egy másik nevelőtanár csoportjával. Ők egy budai kirándulásról érkeztek meg. A gyerekek nagy ricsajjal rohantak előre, mindenki a maga emeletére, a maga hálójába vagy tantermébe.

  - Egész napos kiránduláson voltatok? – kérdezte Anna Andrástól, a középkorú nevelőtanár munkatárstól.

  - Igen, a jó időre való tekintettel már délelőtt elmentünk, előre kikértem a konyháról a hideg ebédet és nagyon jót kirándultunk Makkos - Máriára, majd onnan át Budakeszire. Hallom ti színházban voltatok, milyen volt?

  - A Nyomorultakat néztük meg. Úgy láttam, hogy élmény volt számukra. Délután pedig kimentünk a Városligetbe, hogy azért levegőn is legyünk. De a te gyerekeid is elfáradtak talán. Kimozogták magukat, és nyugodt este következik.

  - Reméljük, Anna! Na, megyek a konyhára az uzsonnáért, aztán szétosztom. Majd felküldöm nektek is.

   Anna ezután a portán vásárolt kávéjával a kezében, felment a csoportjához, a harmadik emeleti tanterembe. Az osztályterem katedrájára tette a kávéját, majd a sarokban álló fogasra felakasztotta dzsekijét. A lányok közül néhányan társasjátékot játszottak, néhányan rajzoltak, volt, aki csak egyszerűen álldogált és nézett kifelé az ablakon. Anna is bekapcsolódott a társasjátékba.  Közben érkeztek a hétvégi hazalátogatásból visszatérő lányok. Angéla is betoppant, szokásos harsánysága eltűnt, látszott, hogy a börtönlátogatás megrázta, csendesen elvonult egy sarokba, mesekönyvet vett a kezébe azt forgatta. Anna várt egy kicsit, majd odament hozzá.

    - Nagyon csendes vagy Angéla, csak nincs valami baj? Sikerült beszélned anyukáddal?     

    - Nem, nincsen semmi baj. Jó volt látni anyukámat. Már alig emlékeztem rá. Tessék nézni! - elment a szekrényéhez és két papírzacskót vett elő, az egyik naranccsal, a másik nápolyival volt tele - Ezt kaptam a rokonaimtól, meg anyukámtól. Azt ígérték, hogy majd a többi látogatásra is elvisznek. Megkínálhatom a többieket?

   - Persze. Csak kínáld meg őket – biztatta Anna.

     Egyelőre nem zaklatta további kérdéséivel a kislányt. Rövidesen este fél hét lett, minden gyerek együtt volt, kezet mostak és vacsorához sorakoztak. Anna kíséretével lementek az alagsori ebédlőbe. Estére újra teljes lett a létszám. Kilencven állami gondoskodásban élő enyhén értelmi fogyatékos gyermek, kilenc csoportot alkotva, öt nevelővel és három gyermekfelügyelővel együtt vacsorázott. Közben halk beszélgetés folyt. Persze nem mindig csendben és rendben ment a dolog, akadt olyan este is, amikor valamelyik gyermek valami okból ideges lett, csapkodni, kiabálni kezdett. Ilyenkor lépett közbe a nevelőtanár és megtette a szükséges lépéseket.

    Vacsora után Anna átadta csoportját az ügyeletes éjszakás gyermekfelügyelőnek, elköszönt a gyerekektől. Összeszedte holmiját és hazafelé indult.

    Anna hazafelé menet azon gondolkodott, hogy milyen érzés lehet ezeknek a gyermekeknek ilyen bezárt világban élni. Örökös rendben és korlátok között. Úgy gondolta, biztosan nyomasztó.  De tudta, itt mégis jobb nekik, mint az otthoni italozó, veszekedő családban, ahol sokszor nincs mit enni, éhezni kell.   Esetleg ki van téve a részeges apa molesztálásának is. Mert ilyen eset is előfordult. Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb ezeknek a gyerekeknek itt. Még akkor is, ha zártvilágban élnek. Itt kapnak ellátást, nevelést, és amennyire lehetséges szeretetet, törődést is.   Annához időnként belátogatott egy-egy régi volt növendék, ilyenkor érdeklődve hallgatta a beszámolókat a sorsuk alakulásáról. Örült, ha arról szólt a mese, hogy nem kallódtak el. Többüknek sikerült valami munkát, társat találni. Többnyire rendkívül szerény körülmények között éltek. Sokszor a szülő lakásának egyik szobájában, mert külön lakásról csak álmodozni lehetett.

    Jól emlékezett most egy ilyen találkozására. Ahogy felszállt a buszra, leült egy üres helyre, kifelé bámult az ablakon.  Maga előtt látta egykori növendékét, Julit, aki felkereste őt nem is olyan régen.

 

****

 

    Ezen a napon éppen indult volna haza, de a porta előtti folyosón megpillantotta a lányt, aki hat évvel ezelőtt került ki az intézetből. Nem sokat változott, talán kicsit megasszonyosodott. Valamikor nagyszájú, akaratos kislány volt. Anyja egyedül nem tudta kordában tartani az akkor kilencéves kislányt. Sokat járt az iskola mellé.  Az anya iszákossága és különböző férfi barátai kiborították a gyermeket. Így került állami gondozásba.

  - Meg tetszik ismerni? - nézett mosolyogva az egykori növendék Annára.

  - Szevasz, Julikám! Hát hogyne ismernélek meg, nem sokat változtál. Kicsit megasszonyosodtál, rendezettebb lettél. Éppen végeztem a munkámmal és indulok hazafelé.   De azért van egy kevés kis időm – Anna úgy érezte, hogy félórai beszélgetés jól fog esni egykori tanítványának - Van itt a sarkon egy presszó, meghívlak egy kávéra.

     Együtt mentek a következő utca sarkán lévő kis presszóba. Leültek egy kis kerek asztalhoz. Anna úgy gondolta ez megfelelő hely arra, hogy elbeszélgessen volt növendékével, és meghallgassa őt. Tudta, hogy ez milyen fontos. 

     - Fagyit, kávét, sütit, mit kérjek? – kérdezte Julitól.

      - Hű Anna néni, tessék rám nézni, még hogy süti, vagy fagyi, hát így is kövér vagyok. Tetszik tudni, nem akarok még jobban elhízni. Inkább egy kávét kérek. De Anna néni nyugodtan ehet bármit, látom, hogy szinte semmit sem változott, még mindig olyan csinos, mint volt. A lányokkal mindig is szépnek találtuk és kedvesnek, és főként az illata! Azt még most is az orromban érzem. Valami finom parfümöt használt, de most is érzem.

  - Ne bókolj nekem itt Julikám, mert még zavarba jövök.

    Anna rendelt egy kávét és egy fagylaltot, majd rágyújtott. Megkérdezte Julitól kér-e egy cigarettát. Eszébe sem jutott, hogy esetleg a lány nem dohányzik, hiszen a nevelőotthoni gyerekek megszállottan dohányoztak már kicsi koruktól kezdve. De Juli nem kért.

  - Tetszik tudni, a férjem sem dohányzik, és mikortól a férjem lett, én is leszoktam róla.

  - Jól tetted. Én is ezen vagyok, de még nem sikerült leszoknom. De már kevesebbet dohányzom azért. Hogy vagy Julikám, olyan régen nem tudok rólad semmit, de a többiekről is csak keveset.  Néha betéved egy-egy régi növendék, esetleg az mesél valamit. Rólad is csak azt hallottam, hogy férjhez mentél, dolgozol valahol, és talán gyermeked is van, ha jól emlékszem. Pálos Edit járt bent nálam valamikor a télen. Emlékszel rá? Ápolónő lett. Na, de mesélj most magadról. Remélem nincs semmi baj!

  - Nem, nincs. Pálos Edit? Ja, igen tudom, egyszer összefutottam vele, amikor az egyik gyereket vittük a kórházba, amikor beteg volt. Azért sokra vitte, nem? El tudta végezni az ápolónőképzőt.

   - Szorgalmas kislány volt nagyon, de hát te mivel foglalkozol, mit dolgozol most?

  - Én takarítónő vagyok egy kutatóintézetben, laboratóriumokban takarítok. Ott megbízhatónak kell lenni még a takarítóknak is. Jól dolgozom, meg is becsülnek. Na, de elmondom. A férjemmel a Lehel piacon ismerkedtem meg. Ő is vásárolt, meg én is.  Tetszik tudni, amikor kikerültem az intézetből, anyuhoz mentem vissza. Nehéz volt vele. De mára már rendesen él, nem iszik, de sajnos beteges. Így aztán bevásárolok neki is, nem lakunk túl messze egymástól. A pasikról meg leszokott már, hála Istennek! Mert csak kihasználták, leitatták, a pénzét elvették, aztán lett belőle… Na, de most már ez nincs és ez az én erőszakosságomon múlott. De sikerült! Na, de a férjemről. Szóval... a Lehel piacon vásároltam, amikor a mostani férjem leszólított, aztán randevúztunk. Elvált ember, de gyereke nem volt. Nekünk viszont kettő lett. Ő a katonaságnál dolgozik. Nem is tudja, hogy én csak kisegítőt végeztem, de ezt nem is szeretném, ha megtudná, mert szégyellem. Ő úgy tudja, hogy rendes nyolc általánost végeztem. Van egy kétszobás lakótelepi szépen berendezett lakásunk. A két kislány már óvodás. Az egyik kis, a másik meg nagycsoportos, ő az ősszel már iskolás lesz. Tessék nézni!  – elővett egy csomó fényképet és odaadta Annának, aki sorra nézegette a színes fotókat: Juli a férjével, a gyerekek az óvodában, a gyerekek otthon a lakásban, karácsonyi ünnepség, együtt a család. A fényképeken rendezett lakás, rendezett kislányok és rendesnek látszó, Julinál tíz-tizenöt évvel idősebb férj.

  - Nahát, Juli ez nem is te vagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép családi életet fogsz élni. Gratulálok! – Anna mosolyogva és elégedetten nézett a lányra.

   - Ugye? Tudom túl nagy volt a szám és lusta is voltam, de megbecsül a férjem. Én is szeretem és a családért mindent megteszek. Én, aki a pénzzel soha nem tudtam bánni, most minden garast a fogamhoz verek. Nagyon beosztottam mindent, csak így tudtunk színes tévét, szép berendezést venni és nem levetett ruhákban járatom a lányaimat, azt meg lehet nézni! Szóval ez van Anna néni. Ezt tudtam elérni. Kicsit büszke is vagyok erre! Nekem nem segített a férjemen kívül senki, még az anyámat is nekem kellett rendbe tenni.

  - Őszintén örülök, hogy ilyen szépen élsz Juli – mondta Anna - azt is látom, hogy boldog vagy, és leginkább, hogy szereted a családodat, a gyermekeidet. Becsüld meg a férjed, ha ilyen rendes hozzád. Látod mindig azt papoltam a becsületességnek, a szorgalomnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse.

    Anna az órájára nézett, majd fizetett és lassan elindultak hazafelé. Egy darabig még együtt mentek, beszélgettek és jó érzéssel búcsúzott el egykori növendékétől. Ekkor érezte úgy, hogy talán nem felesleges a munkája.

 

***

 

   A busz megállt, Anna visszazökkent a napi eseményekbe, majd gyerekei és az otthona jutott az eszébe. A következő megállónál leszállt a buszról és egy fás, bokros ösvényen keresztül besétált a parkban lévő tízemeletes ház egyikébe, ahol gyermekeivel élt egy második emeleti két és fél szobás lakásban. Felsétált az emeletre, a liftet nem szokta igénybe venni, csak akkor, ha bevásárolt. Belépett a pici előszobába, az előszoba fogasra felakasztotta dzsekijét, letette retiküljét, levetette cipőjét.

      A lánya szobájába lépett be először, de ott találta Zsoltot is, aki Dóra heverőjén feküdt és olvasott. Dóra épp felállni készült az íróasztalától, amikor Anna rájuk köszönt.

  - Szia, Mami! De jó, hogy végre itthon vagy! Fáradtnak látszol! - Dóra átölelte anyját.

  - Hát elég kimerítő napom volt.  És veletek mi van? Milyen volt apátokkal a hétvége?  Jól van?  És készen vagytok már a holnapi napra? Remélem, hogy rendesen vacsoráztatok. Nem kell valamiben segíteni? – kérdezte tőlük.

   Zsolt magas kamasz fiú volt, sötétbarna sűrű göndör hajjal, barna szemmel, kissé hányaveti tartással. Ő is felállt és kissé ingerülten válaszolt.

 – Papa? Hát az egy csődtömeg. Állandóan szomorú, csupa búbánat, én ezt meg is értem, de miért kell nekünk ehhez statisztálni? Nem ezért megyünk hozzá. Így aztán nem sok kedvem van vele találkozni. Szóval, erőltetett az egész. Na, de nem bántalak téged ezzel, mert biztosan nem jó neked ezt hallani…

   Anna válaszolni akart, de hirtelen Dóra is megszólalt ekkor.

  - Igaza van Zsoltnak mami. Tényleg ez van a papánál. Ezért én sem szeretek hozzá járni! Olyan, mint a világfájdalom! Na, de hagyjuk!  Egyébként kirándulni voltunk, aztán moziban.

    Anna szomorúan hallgatta a két gyerekét. Fájt, neki, hogy ennyire nem érzik jól magukat volt férjénél.

   Közben átmentek mindannyian a nagyszobába, ahol Anna lakott. Leültek, és tovább beszélgettek, meséltek egymásnak. Szerencséjére mindegyik gyermeke nyílt és egyenes volt. Vidáman számoltak be a hét iskolai eseményéről, feladataikról.

   Valahogy így teltek a napok. Csendben, összeszokottan. Mindenki tette a dolgát. Anna lassan megszokta a férje nélküli életet.  A gyerekeinek, a munkájának élt. Vágyott volna szeretetre, de tudta, ebben a korban nehéz már partnert találnia. Ha erre gondolt csak szomorúan sóhajtozott.

  Beszélgetésüket a telefon csörgése szakította félbe. Anna vette fel a telefonkagylót.

  - Szia Verácskám! Hogy vagytok? Régen hallottam a hangod! - Anna a nővérével beszélt. Döbbenten hallgatta nővére beszámolóját édesapja hirtelen jött rosszullétéről, fellépő tudatzavaráról, arról, hogy kritikus állapota ellenére hazaküldték a kórházból. Anna közben leült a kis puffra, ami a telefon mellett volt. Nehezére esett beszélni, alig tért magához a nővére által elmondott váratlan hírtől.   

 - Akkor a hétvégén, hazamegyünk, feltétlen leutazunk! Előbb nem tudok, értesíts, ha mégis sürgős lenne! Végtelenül szomorú vagyok Vera. Csókolok mindenkit.

    Letette a telefonkagylót. Magába roskadt. Érezte, hogy nagy baj van. Nem számolt még azzal, hogy szülei közül bárkit is elveszítsen. Túl volt már az anyai nagyszülők elengedésén, de akkor még viszonylag fiatal volt. Nagyszülei szép kort értek meg, talán elvesztésük ezért is volt természetesebb számára akkor. 

    Zsolt és Dóra hallva a telefonbeszélgetést csendben ültek a fotelban és hallgatták anyjuk mondandóját nagyapjukról, akit a gyerekek nagyon szerettek, hiszen a nyarakat , szüneteket általában a vidéki kisvárosban Anna szüleinél töltötték. Megbeszélték, hogy hétvégén leutaznak a nagyszülőkhöz.

×××

 

 

    Pénteki napon a délutáni vonattal indult Anna gyerekeivel a vidéki kisvárosba, ahol szülei laktak. Előtte felhívta volt férjét, értesítette a hírről, s leginkább arról, hogy ne várja a gyerekek jelentkezését, mivel elutaznak. Csendben ültek a vonatban. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. A gyerekek elővették tankönyveiket, hogy megtanulják az úton a hétfői leckét, Anna kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, szemét behunyta, hallgatta a vonat zakatolását és emlékezett. Ide-oda csapongtak gondolatai, de nem tudta kiverni fejéből, hogy talán ez lesz az utolsó találkozása apjával.