Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 1 - 2.fejezet

 

sorskerek-1.jpg

SORSKERÉK  I.rész

(Rózsakvarc- smaragd,  és ami közte volt)

( 1987 )

 

     A nevelőotthon, ahol Anna dolgozik, Budapest belvárosában van. Régi, patinás épület. Az első olyan iskola, ahol valamikor az 1900-as évek elején megkezdődött a gyenge képességű gyermekek oktatása. Ma azt mondják: enyhén értelmi fogyatékos gyermekek iskolája. Ezerkilencszáznegyvenöt után lett egyszerre iskola és bentlakásos nevelőotthon. Egyre több gyermeket, egyre több sérült gyermeket helyeztek állami gondozásba, megvonva a szülő gyámi jogait is.

     Később pedig lehetőség adódott arra is,  - ha a szülő hét közben nem tudta otthon ellátni fogyatékos gyermekét – hogy hetes elhelyezést kapjon a gyermek.  Az ő gyámja továbbra is a szülő maradt.

      A gyerekek ugyanabban az épületben tanultak, majd tanulás után „hazamentek” a tantermekből kialakított hálórészekbe. Először létrejött a koedukációs iskola és nevelőotthon, majd ezerkilencszázhetventől csak leányokat fogadó iskola és otthon, azaz kisegítő iskola és nevelőotthon. Ez az elnevezés az elkövetkezendő évtizedek alatt többször módosult.

   Csak egy nem változott. Az otthonokban élő enyhén értelmi fogyatékos, időnként több fogyatékossággal is küszködő, szeretetre, családra vágyó gyermek.   Az ilyenfajta otthonba kerülők nem igen kellenek a családnak.  Többségében deviáns, alkoholista, idegbeteg és néhány szociálisan nehéz helyzetben lévő szülő (család) a háttér.  Így aztán sorsuk talán csak addig megoldott, amíg az otthonban élnek, aztán mindenki megy nagykorúsága után oda, ahová tud. Sokszor sehová. Kiszolgáltatva az utca világának.

   Itt, ebben az épületben dolgozik Anna negyvenkét évesen, lassan tizenkét éve, mint nevelőtanár.

    Valamikor nem ezt a munkát képzelte, de idővel beletörődött a maga vállalta sorsába.

 

(1987 tavasza)

 

   Vasárnap volt. Kellemesen sütött a Nap, kirándulásra csábította az embereket.  Anna éppen hétvégi ügyeletét teljesítette. Az épület harmadik emeletén a folyosó sarkában lévő, egybenyíló tanterem és háló területén végezte feladatát. Nyolc enyhén értelmi fogyatékos tíz-tizenegy éves leánynak tervezte a délutáni programot. A délelőtt jól sikerült, színházban voltak, ahol a Nyomorultak című előadást nézték meg.

    A lányok áhítattal csodálták a színház belső szépségét, izgatottan várták az előadás kezdetét. Anna is izgult. Figyelte a lányokat, akik láthatóan élvezték az előadást. Hazafelé menet a buszon, villamoson is csendben voltak, az előadásról beszélgettek, persze a maguk szintjén.  Annát örömmel töltötte el, hogy ötlete nem volt hiábavaló.

    Amikor hazaértek a színházból, már éppen ebédidő volt. Közösen megebédeltek az alagsorban elhelyezett ebédlőben, majd együtt felmentek a harmadik emeleti hálóba, az otthonukba, ahol  a fal mellett körben volt elhelyezve  hat  emeletes ágy. A szoba közepén szőnyeg, egy asztal és két kis puff volt. Ha kinéztek az előírás szerinti rácsos ablakon, a szomszéd ház tetejét látták. Ez volt a csoport közös otthona.

  - Anna néni! - szólt most Angéla, a csoport vezéregyénisége – Talán a Városligetbe kellene elsétálni. Olyan jó idő van! Persze én csak úgy ötletként mondom, mert tetszik tudni, értem jönnek a rokonaim három órára, nekem mindenképpen bent kell maradnom, mivel tetszik tudni, ma van a látogatási nap…. – kicsit zavarba jött – hát az anyukám, tetszik tudni a börtönben… és most fogok vele találkozni… Amióta itt vagyok nem is láttam…

    Anna végignézett a csoporton, majd Angéla felé fordult.

 - Tudok róla Angéla. A portára leadtam a kimenői engedélyedet, este hatig szól. Igazad van! Olyan szép idő van, hogy valóban kellene egy nagy sétát tennünk. De előtte, mindenki öltözzön át! Séta a Városligetbe, játék a szabadban. Vagy maradjunk itthon, és mindenki foglalkozik azzal, amivel akar. Döntsetek.

  - Jaj, már megint a séta, jaj, már úgy unom! - kiabált egy vöröses hajú, szeplős kislány, Anett.

  - Persze, te leginkább bekapcsolnád a televíziót és azt néznéd estig. Mert téged semmi más nem érdekel! - kiabált az egyik sarokból, a mindig morcos, ujját szopogató Ági.

    Vita, kiabálás, hangzavar váltotta fel az addigi csendet. Anna közben segített összerakni a levetett ruhákat és Ildikóval együtt átvitte a szemközti gyermekfelügyelői szobába. Anna visszaérkezve a hálóba, megállt az egyik ágy szélénél és csendben figyelte a hevesen kiabáló, hadonászó lányokat. Ildikó is visszaérkezett a terembe és próbálta őket csendre inteni.

 - Nem látjátok, hogy itt van Anna néni? Muszáj ilyen rondán üvöltözni? - szólt a kiabáló lányokra, akik ekkor hirtelen abbahagyták műsorukat. Volt, aki leült a földre, volt, aki a puffra, vagy a saját ágyára és halk morgás követte a heves kiabálást.

     Anna higgadtan és halkan sétálgatni kezdett közöttük, és próbálta őket meggyőzni egy délutáni séta fontosságáról.

  - Jó, de hogyan döntsünk, ha egyikünk menne, a másikunk meg maradna - mormogta, a szeplős, vörös hajú Anett. Irén és barátnője Ági, a két általában mindig csendes, de ugyanakkor nagyon makacs természetű lány szólalt meg egyszerre - Talán szavazzunk!

  Így aztán szavazással döntötték el, hogy kimennek a közeli Városligetbe.    A többség csendben öltözött, a másik három lány morogva, de szintén indulásra készen állt. Anna a hét lánnyal elindult a Városliget felé. Megérkezve a ligetbe, a lányok közül néhányan mászókáztak, mások bóklásztak, beszélgettek. Anna pedig leült egy padra, ahonnan jól belátta a kis csoportot. Kigombolta dzsekijét, élvezte a tavasz közeledtét, a friss levegőt, a meleg napsütést.   Gimnazista korú gyerekeire gondolt, akik most az apjuknál voltak. Nemrég váltak el hivatalosan, nemrég költöztek külön. Szétrobbantva egy belvárosi, nívós kilencven négyzetméteres három és fél szobás, hallos, központi fűtéses tanácsi lakást. Anna nem bírta tovább elviselni férje egyre sűrűbbé vált ivászatát, durvaságát, nőügyeit és sorozatos hazudozásait. Hosszú vajúdás után úgy döntött, hogy lezárja a már régóta húzódó, szakadásra ítélt kapcsolatukat. Tudta, nem lesz könnyű sem neki, sem a férjének.

   - Anna néni!   – kiabált egyszer csak Anett, a kis szeplős lány – Menjünk át a tóhoz, ahol a kacsák vannak!

  - Igen, igen, sétáljunk tovább, mert már itt unalmas!

  - Akkor szedelőzködjünk, és menjünk! - állt fel Anna - Kié ez a két dzseki itt? Vegyétek föl, aztán indulhatunk! – terelte tovább a lányokat.

     Irén és Ági, a két barátnő belekarolt Anna karjába, úgy indultak a tó felé. A többiek előttük mentek, közben beszélgettek. A tónál nézték az úszkáló kacsákat, megcsodálták a Vajdahunyad várát, elsétáltak a Hősök terére, végig nézték az összes történelmi szobrot. Anna röviden elmondta nekik, melyik szobor melyik magyar királyt ábrázolja. Sejtette, hogy a fejükben édes kevés marad meg ebből, de azért bízott abban, hogy amit mond, egy-két gyereknél csak megmarad valami belőle.

    Folytonos ismételgetésekkel igyekezett segíteni a másnapi feladott leckekészítésben is. A tanuláson kívül alapdolgokra hívta fel figyelmüket, amit a család hiánya miatt, tudta, neki kell megtanítania. Időnként félrevonult egy-egy gyerekkel, akivel négyszemközt kellett megoldani lelki problémáját.

   Most a Hősök teréről visszasétáltak a megszokott úton a nevelőotthonba, ahol a bejárati kapu előtt összetalálkoztak egy másik nevelőtanár csoportjával. Ők egy budai kirándulásról érkeztek meg. A gyerekek nagy ricsajjal rohantak előre, mindenki a maga emeletére, a maga hálójába vagy tantermébe.

  - Egész napos kiránduláson voltatok? – kérdezte Anna Andrástól, a középkorú nevelőtanár munkatárstól.

  - Igen, a jó időre való tekintettel már délelőtt elmentünk, előre kikértem a konyháról a hideg ebédet és nagyon jót kirándultunk Makkos - Máriára, majd onnan át Budakeszire. Hallom ti színházban voltatok, milyen volt?

  - A Nyomorultakat néztük meg. Úgy láttam, hogy élmény volt számukra. Délután pedig kimentünk a Városligetbe, hogy azért levegőn is legyünk. Gondolom a te gyerekeid is elfáradtak. Kimozogták magukat, és nyugodt este következik.

  - Reméljük, Anna! Na, megyek a konyhára az uzsonnáért, aztán szétosztom. Majd felküldöm nektek is.

    Anna ezután a portán vásárolt kávéjával a kezében felment a csoportjához, a harmadik emeleti tanterembe. Az osztályterem katedrájára tette a kávéját, majd a sarokban álló fogasra felakasztotta dzsekijét. A lányok közül néhányan társasjátékot játszottak, néhányan rajzoltak, volt, aki csak egyszerűen álldogált és nézett kifelé az ablakon. Anna is bekapcsolódott a társasjátékba.  Közben érkeztek a hétvégi hazalátogatásból visszatérő lányok. Angéla is betoppant, szokásos harsánysága eltűnt, látszott, hogy a börtönlátogatás megrázta. Csendesen elvonult egy sarokba, mesekönyvet vett a kezébe ,  azt forgatta. Anna várt egy kicsit, majd odament hozzá.

    - Nagyon csendes vagy Angéla, csak nincs valami baj? Sikerült beszélned anyukáddal?     

    - Nem, nincsen semmi baj. Jó volt látni anyukámat. Már alig emlékeztem rá. Tessék nézni! - elment a szekrényéhez és két papírzacskót vett elő, az egyik naranccsal, a másik nápolyival volt tele - Ezt kaptam a rokonaimtól, meg anyukámtól. Azt ígérték, hogy majd a többi látogatásra is elvisznek. Megkínálhatom a többieket?

   - Persze. Csak kínáld meg őket – biztatta Anna.

     Egyelőre nem zaklatta további kérdéséivel a kislányt. Rövidesen este fél hét lett, minden gyerek együtt volt, kezet mostak és vacsorához sorakoztak. Anna kíséretével lementek az alagsori ebédlőbe. Estére újra teljes lett a létszám. Kilencven állami gondoskodásban élő enyhén értelmi fogyatékos gyermek, kilenc csoportot alkotva, öt nevelővel és három gyermekfelügyelővel együtt vacsorázott. Közben halk beszélgetés folyt. Persze nem mindig csendben és rendben ment a dolog, akadt olyan este is, amikor valamelyik gyermek valami okból ideges lett, csapkodni, kiabálni kezdett. Ilyenkor lépett közbe a nevelőtanár és megtette a szükséges lépéseket.

    Vacsora után Anna átadta csoportját az ügyeletes éjszakás gyermekfelügyelőnek, elköszönt a gyerekektől. Összeszedte holmiját és hazafelé indult.

    Anna hazafelé menet azon gondolkodott, hogy milyen érzés lehet ezeknek a gyermekeknek ilyen bezárt világban élni. Örökös rendben és korlátok között. Úgy gondolta, biztosan nyomasztó.  De tudta, itt mégis jobb nekik, mint az otthoni italozó, veszekedő családban, ahol sokszor nincs mit enni, éhezni is kell.   Esetleg ki van téve a részeges apa molesztálásának. Mert ilyen eset is előfordult. Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy jobb ezeknek a gyerekeknek itt. Még akkor is, ha zártvilágban élnek. Itt kapnak ellátást, nevelést, és amennyire lehetséges szeretetet, törődést is.   Annához időnként belátogatott egy-egy régi volt növendék, ilyenkor érdeklődve hallgatta a beszámolókat a sorsuk alakulásáról. Örült, ha arról szólt a mese, hogy nem kallódtak el. Többüknek sikerült valami munkát, társat találni. Többnyire rendkívül szerény körülmények között éltek. Sokszor a szülő lakásának egyik szobájában, mert külön lakásról csak álmodozni lehetett.

    Jól emlékezett most egy ilyen találkozására. Ahogy felszállt a buszra, leült egy üres helyre, kifelé bámult az ablakon.  Maga előtt látta egykori növendékét, Julit, aki felkereste őt nem is olyan régen.

 

****

 

    Ezen a napon éppen indult volna haza, de a porta előtti folyosón megpillantotta a lányt, aki hat évvel ezelőtt került ki az intézetből. Nem sokat változott, talán kicsit megasszonyosodott. Valamikor nagyszájú, akaratos kislány volt. Az anya egyedül nem tudta kordában tartani az akkor kilencéves kislányt. Sokat járt az iskola mellé.  Az asszony iszákossága és különböző férfi barátai kiborították a gyermeket. Így került állami gondozásba.

  - Meg tetszik ismerni? - nézett mosolyogva az egykori növendék Annára.

  - Szevasz, Julikám! Hát hogyne ismernélek meg, nem sokat változtál.  Éppen végeztem a munkámmal és indulok hazafelé.   De azért van egy kevés kis időm – Anna úgy érezte, hogy félórai beszélgetés jól fog esni egykori tanítványának - Van itt a sarkon egy presszó, meghívlak egy kávéra.

     Együtt mentek a következő utca sarkán lévő kis presszóba. Leültek egy kis kerek asztalhoz. Anna úgy gondolta ez megfelelő hely arra, hogy elbeszélgessen volt növendékével, és meghallgassa őt. Tudta, hogy ez milyen fontos. 

     - Fagyit, kávét, sütit, mit kérjek? – kérdezte Julitól.

      - Hű Anna néni, tessék rám nézni, még hogy süti, vagy fagyi, hát így is kövér vagyok. Tetszik tudni, nem akarok még jobban elhízni. Inkább egy kávét kérek. De Anna néni nyugodtan ehet bármit, látom, hogy szinte semmit sem változott, még mindig olyan csinos, mint volt. A lányokkal mindig is szépnek találtuk és kedvesnek, és főként az illata! Azt még most is az orromban érzem. Valami finom parfümöt használt, de most is érzem.

  - Nahát! Igazán jól esik a bókod Julikám, de akkor rendelek valamit.

    Anna rendelt egy kávét és fagylaltot, majd rágyújtott, Julit is megkínálta.

  - Köszönöm, nem. Tetszik tudni, a férjem sem dohányzik, és mikortól a férjem lett, én is leszoktam róla.

  - Jól tetted. Én is ezen vagyok, de még nem sikerült leszoknom. De már kevesebbet dohányzom . Hogy vagy Julikám, olyan régen nem tudok rólad semmit, de a többiekről is csak keveset.  Néha betéved egy-egy régi növendék, esetleg az mesél valamit. Pálos Edit járt bent nálam valamikor a télen. Emlékszel rá? Ápolónő lett. Na, de mesélj most magadról. Remélem nincs semmi baj!

  - Én takarítónő vagyok egy kutatóintézetben, laboratóriumokban takarítok. Ott megbízhatónak kell lenni még a takarítóknak is. Jól dolgozom, meg is becsülnek. Na, de elmondom. A férjemmel a Lehel piacon ismerkedtem meg. Ő is vásárolt, meg én is.  Tetszik tudni, amikor kikerültem az intézetből, anyuhoz mentem vissza. Nehéz volt vele. De mára már rendesen él, nem iszik, de sajnos beteges. Így aztán bevásárolok neki is, nem lakunk túl messze egymástól. A pasikról meg leszokott már, hála Istennek! Mert csak kihasználták, leitatták, a pénzét elvették, aztán lett belőle… Persze most már ez nincs és ez az én erőszakosságomon múlott. De sikerült! Na, de a férjemről. Szóval... a Lehel piacon vásároltam, amikor a mostani férjem leszólított, aztán randevúztunk. Elvált ember, de gyereke nem volt. Nekünk viszont kettő lett. Ő a katonaságnál dolgozik. Nem is tudja, hogy én csak kisegítőt végeztem, de ezt nem is szeretném, ha megtudná, mert szégyellem. Ő úgy tudja, hogy rendes nyolc általánost végeztem. Van egy kétszobás lakótelepi szépen berendezett lakásunk. A két kislány már óvodás. Az egyik kis, a másik meg nagycsoportos, ő az ősszel már iskolás lesz. Tessék nézni!  – elővett egy csomó fényképet és odaadta Annának, aki sorra nézegette a színes fotókat: Juli a férjével, a gyerekek az óvodában, a gyerekek otthon a lakásban, karácsonyi ünnepség, együtt a család. A fényképeken rendezett lakás, rendezett kislányok és rendesnek látszó, Julinál tíz-tizenöt évvel idősebb férj.

  - Nahát, Juli ez nem is te vagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép családi életet fogsz élni. Gratulálok! – Anna mosolyogva és elégedetten nézett a lányra.

   - Ugye? Tudom túl nagy volt a szám és lusta is voltam, de megbecsül a férjem. Én is szeretem és a családért mindent megteszek. Én, aki a pénzzel soha nem tudtam bánni, most minden garast a fogamhoz verek. Nagyon beosztottam mindent, csak így tudtunk színes tévét, szép berendezést venni és nem levetett ruhákban járatom a lányaimat, azt meg lehet nézni! Szóval ez van Anna néni. Ezt tudtam elérni. Kicsit büszke is vagyok erre! Nekem nem segített a férjemen kívül senki, még az anyámat is nekem kellett rendbe tenni.

  - Őszintén örülök, hogy ilyen szépen élsz Juli – mondta Anna - azt is látom, hogy boldog vagy, és leginkább, hogy szereted a családodat, a gyermekeidet. Becsüld meg a férjed, ha ilyen rendes hozzád. Látod mindig azt papoltam a becsületességnek, a szorgalomnak előbb-utóbb meglesz a gyümölcse.

    Anna az órájára nézett, fizetett és lassan elindultak hazafelé. Egy darabig még együtt mentek. Jó érzéssel búcsúzott el egykori növendékétől. Ekkor érezte azt, hogy talán nem felesleges a munkája.

 

***

 

   A busz megállt, Anna visszazökkent a napi eseményekbe, majd gyerekei és az otthona jutott az eszébe. A következő megállónál leszállt a buszról és egy fás, bokros ösvényen keresztül besétált a parkban lévő tízemeletes ház egyikébe, ahol gyermekeivel élt egy második emeleti két és fél szobás lakásban. Felsétált az emeletre, a liftet nem szokta igénybe venni, csak akkor, ha bevásárolt. Belépett a pici előszobába, az előszoba fogasra felakasztotta dzsekijét, letette retiküljét, levetette cipőjét.

      A lánya szobájába lépett be először, de ott találta Zsoltot is, aki Dóra heverőjén feküdt és olvasott. Dóra épp felállni készült az íróasztalától, amikor Anna rájuk köszönt.

  - Szia, Mami! De jó, hogy végre itthon vagy! Fáradtnak látszol! - Dóra átölelte anyját.

  - Hát elég kimerítő napom volt.  És veletek mi van? Milyen volt apátokkal a hétvége?  Jól van?  És készen vagytok már a holnapi napra? Remélem, hogy rendesen vacsoráztatok. Nem kell valamiben segíteni? – kérdezte tőlük.

   Zsolt magas kamasz fiú volt, sötétbarna sűrű göndör hajjal, barna szemmel, kissé hányaveti tartással. Ő is felállt és kissé ingerülten válaszolt.

 – Papa? Hát az egy csődtömeg. Állandóan szomorú, csupa búbánat, én ezt meg is értem, de miért kell nekünk ehhez statisztálni? Nem ezért megyünk hozzá. Így aztán nem sok kedvem van vele találkozni. Na, de nem bántalak téged ezzel, mert biztosan nem jó neked ezt hallani…

    Anna válaszolni akart, de hirtelen Dóra is megszólalt ekkor.

  - Igaza van Zsoltnak mami. Tényleg ez van a papánál. Ezért én sem szeretek hozzá járni! Olyan, mint a világfájdalom! Na, de hagyjuk!  Egyébként kirándulni voltunk, aztán moziban.

    Anna szomorúan hallgatta a két gyerekét. Fájt, neki, hogy ennyire nem érzik jól magukat volt férjénél.

   Közben átmentek mindannyian a nagyszobába, ahol Anna lakott. Leültek, és tovább beszélgettek, meséltek egymásnak.

   Valahogy így teltek a napok. Csendben, össze szokottan. Mindenki tette a dolgát. Anna lassan megszokta a férje nélküli életet.  A gyerekeinek, a munkájának élt. Vágyott volna szeretetre, de tudta, ebben a korban nehéz már partnert találnia. Ha erre gondolt csak szomorúan sóhajtozott.

  Beszélgetésüket a telefon csörgése szakította félbe. Anna vette fel a telefonkagylót.

  - Szia Verácskám! Hogy vagytok? Régen hallottam a hangod! - Anna a nővérével beszélt. Döbbenten hallgatta beszámolóját édesapja hirtelen jött rosszullétéről, fellépő tudatzavaráról, arról, hogy kritikus állapota ellenére hazaküldték a kórházból. Anna közben leült a kis puffra, ami a telefon mellett volt. Nehezére esett beszélni, alig tért magához a nővére által elmondott váratlan hírtől.   

 - Akkor a hétvégén, hazamegyünk, feltétlen leutazunk! Előbb nem tudok, értesíts, ha mégis sürgős lenne! Végtelenül szomorú vagyok Vera. Csókolok mindenkit.

    Letette a telefonkagylót. Magába roskadt. Érezte, hogy nagy baj van. Nem számolt még azzal, hogy szülei közül bárkit is elveszítsen. Túl volt már az anyai nagyszülők elengedésén, de akkor még viszonylag fiatal volt. Nagyszülei szép kort értek meg, talán elvesztésük ezért is volt természetesebb számára akkor. 

×××

 

    Pénteki napon a délutáni vonattal indult Anna gyerekeivel a vidéki kisvárosba, ahol szülei laktak. Előtte felhívta volt férjét, értesítette a hírről, s leginkább arról, hogy ne várja a gyerekek jelentkezését, mivel elutaznak.

    Csendben ültek a vonatban. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. A gyerekek elővették tankönyveiket, hogy megtanulják az úton a hétfői leckét, Anna kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen, szemét behunyta, hallgatta a vonat zakatolását és emlékezett. Ide-oda csapongtak gondolatai, de nem tudta kiverni fejéből, hogy talán ez lesz az utolsó találkozása apjával.

 

2

 

(1952 )

      

    Anna hétéves volt. Egy Pécs melletti kis falucskában találta magát, miután a szülők a kuláküldözés miatt kénytelenek voltak elhagyni azt a falut, ahol összeházasodtak, ahol megalapozták jövőjüket, ahol apja eltemette szüleit, ahol felépítették szép, tornácos házukat. El kellett hagyniuk a szülőktől örökölt „Laci ” pusztát is, amit egykor a nagypapa egy pesti zsidó családtól vásárolt. Persze ekkor már ezt, és a hozzá tartozó téglaégetőt, az ott álló gazda és cselédházakat, de a háromszáz hold földet is államosították. Maradt a ház, kevés kis háztáji, maradt a padlás lesöprés és a hegedű. Anna édesapja gyermekkorában autodidakta módon tanult meg játszani a hegedűn.  Titkos vágya volt, hogy zenész legyen, de az apja nem járult hozzá. Így csak szórakozásból, otthon, családi, rokoni körben játszotta a megtanult magyar nótákat vagy népdalokat.

      Az időnkénti tanácsházára való behívások, zaklatások, megveretések után, úgy döntött feleségével együtt, hogy elmennek, elhagyják a falut, a házukat. Volt annyi félretett pénzük, hogy összepakoltak, és Pécs mellett vettek egy pici, szobakonyhás házat. Hátul kerttel, kis udvarral. Muszáj volt elférni, mert más választásuk nem volt. Az apa Pécsre járt be egy mezőgazdasági gépgyárba, ahol mezőgazdasági gépeket javított. Ezt a szakmát még gazda korában kitanulta, így most hasznát vette. Az anya nyáron mindenféle mezőgazdasági segédmunkát elvállalt, ahol igényt tartottak erre. Ilyenkor Anna egyedül volt otthon, vagy szomszédolt. Több gyerekkel volt jó barátságban és a szomszédok is jó emberek voltak. Segítettek egymásnak, amit tudtak. Anna hamar megszokta a szegényes kis lakást.

   A konyhájuk agyagos földdel borított volt. Egy kicsi konyhaszekrény áll bent, csikótűzhely, amelyen édesanyja főzött. Az egyik fal előtt dívány, a dívány fölött a falon egy nagy kép volt felfüggesztve, amely Jézust ábrázolta. Előtte volt a kicsi asztal három székkel. A csikótűzhely mellett vödör volt, amelyben az ivóvizet tartották. Mellette elfért még egy lavór is, ami egy kis hokedlin állt. Így lett a konyha egyben fürdőszoba is.  A szomszédos nagy ház területén volt egy artézi kút, onnan hozták a vizet, ha elfogyott. A szoba is zsúfolt volt. Az utcára nézett két kicsi ablak zsalugáterrel. A fal mellett állt egy kétajtós szekrény, a szülei két ágya egymás mellett, a másik oldalon pedig egy tükrös szekrény. Az ágy előtt egy dívány, ezen aludt Anna, a kislány. A dívánnyal szembeni falon is volt egy pici ablak, előtte pedig egy asztal és három szék. A szoba köves volt, ezt szőnyegekkel borították be. Fűteni egy sarokban álló cserépkályhában lehetett. Az asztalon egy gyönyörű, nagy és díszes, értékes kerámia váza állt, ezt Anna mindig csodálattal bámulta. Talán ez az egy értékes dolog volt a házban, meg egy arany zsebóra hosszú vastag aranyóralánccal, amit Anna kapott apai nagyapjától, aki mielőtt eltávozott az élők világából, magához hívatta gyerekeit, unokáit.  Ott megfogta Anna kezét, és a kezébe nyomta az órát a lánccal együtt. Mintegy jelezve, hogy ez a kislány öröksége. Anna akkor nem értett sokat a dologból. Hiszen mindössze négyéves volt.

     De ez a pillanat örökké megmaradt emlékezetében.

 

***

 

    Egy nagyszobában nagyon sok ember áll körül egy ágyat. Az ágyon nagyapja fekszik, és láthatóan nehezére esik a beszéd. Kezével int, odahívja maga mellé Annát, és a kezébe nyomja az órát. Az anyja elhúzza, az órát kiveszi a kezéből, őt kiküldik játszani az udvarra, aztán este lesz, többen összejönnek, sok feketeruhás ember. Majd vacsora. Anna vacsora után feláll, óvatosan belopódzkodik a nagyszülői szobába, ahol egy kis lámpa világít. Látja nagyapját feküdni a sarokban lévő ágyon, odasettenkedik, megnézi a fejét, furcsának találja, hogy álla egy fehér kendővel fel van kötve, fel van öltöztetve szép fekete ruhába. Majd félve megfogja a lábát, amin cipő van, felemeli, de a láb visszaesik.  Ekkor megijed és kirohan a szobából. Szíve hevesen dobog. Érzi, hogy valami sejtelmes, számára még nem érthető, de szomorú dolog történt.

 

***

 

     Amikor Mecsekaljára költöztek, két testvére már nem lakott velük. Nővére férjnél volt, bátyja pedig Pécs városában bérelt egy szobát. Teherautót vezetett, nem tanult tovább, származására nézve akkor nem vették fel az egyetemre.  A két testvér jóval idősebb volt Annánál, tizenkettő-tizenhárom év volt köztük a korkülönbség.

    Jól emlékezett arra is, amikor anyja hatalmas bevásárlást csinált. Ezen a napon nagyon jó kedve volt, énekelt, futkározva kergette Annát, aki kacagott a játéktól. Nem tudta mire vélni anyja hirtelen jókedvét, felszabadultságát. Nem volt hozzászokva ehhez már jó ideje. Ekkor kapott fekete lakkcipőt és matrózruhát. Anyja felöltöztette, hosszú haját két copfba fonta. Behívta édesapját a szobába, és mosolyogva mutatta, hogy milyen csinos a kislányuk. Édesapja magához ölelte és kezébe nyomott egy könyvet.  Egy kék színű keményfedelű könyvet, amelynek a borítóján egy iskolaköpenyes kislány volt, hajában két fehér szalag, hátán iskolatáska. Ez volt élete első ifjúsági regénye. Később tudta meg, hogy szülei a kötelezően vásárolt békekölcsönön nyertek ötezer forintot, és abból vette anyja a matrózruhát, abból vásároltak egy disznót, amit később levágtak, húsát feldolgozták és kicsit változatosabb lett az étrendjük. Legalábbis egy darabig. Nemcsak cukros és zsíros kenyér volt a tízórai vagy uzsonna, hanem néha kolbász, szalonna, sonka is került két kenyér közé.

    Sok furcsaság történt akkoriban. Év végén a tanévzáró ünnepélyen, a nagy iskolaudvaron szép sorban álltak az osztályok. Az igazgató nagy beszédet tartott, amiből nem sokat értett, majd a jó tanulóknak, jó magatartású, szorgalmas gyerekeknek egyenként adta át a jutalomkönyveket.  Annát is szólították, zavartan ment a pulpitushoz, ahol az igazgató és néhány tanár állt. Kezet fogott az igazgató a kislánnyal és Anna átvette a jutalomkönyvet. A mai napig őrzi. Fazekas Anna: „Ünnepi köszöntő” verses könyve volt, amely Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapjára íródott. Még egy fénykép is volt róla az egyik oldalon, koszorúval körbe fonva. Tele volt Róna Emmy rajzaival. A könyv elején olvashatta:  „ Zana Anna 1.o.tanulónak példás magatartása és jó tanulása jutalmául. 1952-1953.”  Pecsét: Állami Általános Iskola - Mecsekalja. Mellette az igazgató bácsi aláírása. Hazavitte a könyvet, szülei örültek jó eredményének, büszkék voltak rá. Apja forgatta a könyvet, lapozgatott, majd hangosan felolvasott belőle az anyjának: - „Megy Rákosi a Tanácsba, Körülötte fia-lánya, hangja cseng, mint ezüsthang, feje fölött békegalamb. Jobbján munkás, balján paraszt, Lába nyomán lapul a gaz, Sárban, gazban kígyó kúszik, Búza között konkoly búvik! Kígyó fejét eltiporjuk, Konkolyt, gyomot tőstől irtjuk! „ – az apja, amikor a felolvasást itt abbahagyta, összecsapta a könyvet, ledobta az asztalra és kiment a lakásból. Anna csak azt látta, hogy mérhetetlenül dühös lett, de nem értette, hogy miért. Odament az asztalhoz, kezébe vette a könyvet, leült egy székre és lapozgatni kezdte. Nézte a sok képet, dolgozó munkást, óvodában ülő kislányokat, táncoló gyerekeket, Rákosi Mátyás fényképét, a feje fölött viruló, odarajzolt vörös csillagot, majd a másik oldalon a vörös zászlót tartó vonuló tömeget, a parlamentet, a kopasz bácsit, akit sok gyerek vesz körül. Olvasni kezdte az utolsó lapon lévő sorokat:  „ Hazamentek a gyerekek, Fehér ágyban szenderegnek, Mosolyognak, azt álmodják, Hogy Rákosi kezét fogják.  Pirkad az ég, jön a hajnal, Egybeforr az éj a nappal. Tovább szövik boldog álmuk - Nagy Rákosi vigyáz rájuk.” A könyv alján, egy párnán alvó kisgyerek képét nézegette.  Nem értette a dolgot, de érezte, hogy ez a könyv bosszantotta fel apját.

     Nyáron sokszor volt egyedül otthon, mivel anyjának is akadt ilyenkor munka. Néha vele ment a szőlőhegyre, ott elkószált, sétálgatott, futkározott, amíg anyja sarabolt a szőlők között.  Néha édesapjával, leginkább hétvégén, amikor otthon volt és ráért, kiültek a tornácra és ott játszottak, vagy beszélgettek. Itt tanította őt régi szép népdalokra. Még mai is sokat dúdolgatja otthon a lassú ütemű, szép somogyi népdalt: - „Meggyújtom a csumát végig ér az utcán, látom a babámat, végig megy az utcán. Gyűrűm az ujjába, ragyogó sugára, akárki meglátja, nincsen Koppányban párja.” 

     Egy nyári délután látta, hogy anyja nagyon ideges, a szobában a fényképek között matat, egy csomó fényképet kivesz az albumból, egy dobozba rakja őket, majd néhány iratot rak melléjük. Kézen fogja őt és elviszi a dobozt az egyik jó szomszédnak azzal, hogy tegye el és őrizze meg. Tudta, hogy erről senkinek nem szabad szólni. A következő napon édesapja nem jött haza a munkából. Édesanyja szótlan volt, ideges és szomorú. Néha elment hazulról, beutazott Pécsre, ahogy Annának mondta, valami fontos dolgot intézni.  Egyik éjszaka felzörgették a lakást. Anyja az ajtó kopogtatására, rázogatására felkelt, felkapcsolta a villanyt, magára vette a pongyoláját, Anna fülelt. Férfiak hangját hallotta, amint az anyjának azt mondják: - „Úgy tudjuk, hogy maguk itt fegyvert rejtegetnek, ezért házkutatást tartunk” - anyja válaszát is hallotta:  -  „Mi ugyan nem, ha csak maguk nem dugták el valahol!” - aztán hallotta, hogy felmennek a padlásra, majd visszajönnek és betérnek a szobába. Anna fejére húzta a takarót, de előtte megnézte magának az embereket. Két bőrkabátos, barna kalapos férfi volt, akik el kezdték a szekrény fiókokat huzigálni, szerte dobáltak mindent, nézegették a fényképalbumot is. Az egyik férfi odaült az ágya szélére és annyit mondott neki: - „Ne félj kislány, nem bántunk”.

      De ettől nem nyugodott meg Anna. Félt, nagyon félt, hogy elviszik őket. Érezte, hogy az apja eltűnése és a két férfi látogatása között összefüggés van.  Nem tudta meddig voltak ott, de utána anyjával együtt sírtak és ölelgették egymást. Aztán augusztus vége felé, amikor már sötétedett éppen vacsorához készülődtek: zsír, paprika, paradicsom és tea volt a vacsora. Zörgést hallottak a kapuból. Anyja kiszaladt az udvarra, összecsapta kezét és elkiáltotta magát: - „ Istenem! Hát sikerült! Elengedtek! ” - átölelte férjét, aki lefogyva, sápadtan, borostásan, kezében a megszokott, erősen elhasználódott barna aktatáskájával lépett be a konyhába.  Az asztalnál ülő Annát felkapta és össze-vissza csókolta. Majd szemét törülgetve halkan csak annyit mondott: - „ Most, itt, a jó Isten képe előtt mondjunk hálát, hogy ismét köztetek lehetek! „ Miatyánk Isten ki vagy a mennyekben….” - amikor végig mondták az imát mind a hárman sírtak és átölelték egymást. Majd az anyja a gyermek fülébe súgta, hogy szaladjon át a felső szomszédjukhoz, és kérjen kölcsön tíz  darab tojást.  Mondja azt, hogy megjött az édesapja. Anna ekkor örömmel futott. Nyugalom költözött a szívébe, hogy édesapja megérkezett. Hazavitte a tíz darab kölcsönkért tojást, anyja azonnal tojásrántottát készített hagymával és szalonnával. Szótlanul ettek. Édesapja egyszer csak felnézett rájuk és azt mondta: - Mostantól ezt a dolgot elfelejtjük, és erről nem beszélünk, nem beszélek én sem, de ti se kérdezzetek - így is történt.

     El kellett telni majd negyven évnek, amikor anyjától megtudhatta, hogy mi volt ez a történet valójában.  Ekkor tudta meg, hogy koholt vádak alapján vitték el édesapját 1952-ben a pécsi börtönbe. Azon a nyári délutánon a gyárban megjelentek a fekete autós, bőrkabátos ÁVH - ok, az apját keresték, aki éppen egy traktort javított. Az egyik bőrkabátos, valami szerszámot vett ki a traktorból és üvöltözni kezdett az apjával, hogy szabotál, hogy büdös kulák, majd megtanítják, hogy tisztességesen dolgozzon, és berakták a kocsiba, majd se szó, se beszéd a börtöncellában találta magát. Sokszor kihallgatták, olyan vádakat hoztak fel, ami igaztalan volt. Fal felé fordulva, fél lábon kellett napokon keresztül állnia, egy fapriccsen aludnia. Anna anyja elmesélte azt is, hogy elkeseredésében többször beutazott Pécsre, felkereste ismerőseit, kutakodott apja után. Végül rátalált valakire, aki megadta neki annak az ÁVH-s tisztnek a nevét, címét, akit még a faluból ismertek. Ez az ember valamikor az ő pusztájukon szolgált, és kint lakott az egyik cselédházban, amit még apósa építtetett a pusztán dolgozó cselédjei részére. Összeszedte minden erejét és egyik napon becsöngetett a már ÁVH-s tiszt lakásába. A tiszt felesége fogadta. Nagy, háromszobás, szépen berendezett, belvárosi polgári lakásban laktak.  Anyja sejtette, hogy kinek a lakása lehetett valamikor, de nem szólt semmit. Az asszony leültette, majd a bárszekrényből likőrt vett elő és azzal kínálta. Rövidesen megérkezett a férje, aki megismerte az anyját. A férfi egy ideig hallgatott, aztán  megígérte,  hogy majd utána néz a dolognak. Talán tud valamit tenni az érdekében.  Anyja megalázottan jött el tőlük, de úgy érezte, muszáj volt ezt a lépést megtennie. Biztos volt benne, hogy férje nem csinált semmit, nem lehet bűnös. A látogatás után két hét múlva szabadult apja a börtönből. Anyja úgy gondolta, hogy eredményes volt az egykori cselédnél történt siránkozása.  Ki tudja? Hiszen ebben az időben minden olyan bizonytalan, kiszámíthatatlan volt. Közben kapták meg a végzést, hogy a faluban hagyott házukat államosították.

    Valószínű, hogy Anna szüleinek az élete többszörösen összetört a történtek után, de örülhettek, hogy nem telepítették ki őket, és volt egy kicsi hely, ahol kislányukkal együtt reménykedhettek. Apja minden este  a rádió mellé ült, csavargatta a rádió gombját és hol lehetett hallani a szöveget, hol nem. Többször mérgelődött, hogy mennyire zavarják az állomást. Mikor Anna nagyobb lett, már tudta, hogy ez egy tilos adó volt, a Szabad Európa adása.  Mikor már felső tagozatos lett ő is hallgatta, csak nem a politika érdekelte akkor. Cseke László zenei műsorára volt akkor kíváncsi. Itt hallotta először Elvis Presley-t, itt hallott először a rock and roll zenéről, és még sok akkor divatos nyugati táncdalénekes sztárról.

 

***

 

     Anna felnyitotta most szemét, kinézett a vonatablakon. Somogyország dimbes-dombos táját látta. Nézte a zöldellő erdőket, a virágzó gyümölcsfákat, az elsuhanó rendezett kis falvakat kertjeikkel, templomtornyaikkal. Ránézett a gyerekeire, akik behunyt szemmel ültek vele szemben, mindegyik kezében egy könyv volt – Bizonyára elálmosodtak, a vonat monoton zötykölődésétől - gondolta Anna. Körülnézett a kupéban. Szegényes, koszos és lepusztult volt minden. Piszkosak az ablakok, kopottak az ülések, némelyik ablakot le sem lehetett húzni, úgy beragadt. Áporodott szag terjengett a kocsiban, hiába húzta le kicsit az ablakot  –  Istenem, ha akkor húsz éves koromban kint maradok Németországban, bizonyára nem így utazom! – gondolta, és nagyot sóhajtott. Ismét behunyta a szemét, hallgatta a vonat kattogó kerekeinek hangját, majd apjára gondolt ismét. Szorongó érzés fogta el, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, hogy búcsúzni megy hozzá.