Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 14 - 15 . fejezet

14

(1965 )

   

      Augusztus lett. Anna reggelente egyre ijesztőbb tüneteket vett magán észre. Hányingere, émelygése volt és havi mensese sem érkezett meg. Először csak azt gondolta, hogy késik, mint általában. Aztán, mivel nem történt semmi, ott helyben nem akart orvoshoz menni, felhívta Zoltánt telefonon. Kérte, hogy segítsen neki. Ő pedig azt javasolta, hogy Pécsett kellene megvizsgáltatnia magát, és ott kellene valamit tenni, ha tényleg az van, amire gondol. Zoltán hangján hallatszott, hogy milyen ideges. Megbeszélték, hogy találkozni fognak. Zoltán megígérte, hogy először Barnával beszél, és esetleg nála megszállnak, mivel az albérlete csak az ősztől szól.

   Anna a szüleinek nem szólt erről, sőt még a nővérének sem. Barátnőjével beszélt csak, aki nyugtatgatta és megkérdezte tőle, hogy most mit fog tenni. Anna két álmatlan éjszakát töltött emiatt, végig gondolta az egészet, de fájó szívvel arra a döntésre jutott, hogy meg fog válni Zoltántól fogant gyermekétől. Úgy érezte, hogy még egyikük sem eléggé érett arra, hogy tanulás mellett és mindenféle létezés nélkül, gyermeket neveljenek.  Sírt egy sort, Edit vigasztalta, de egyetértett döntésével.

    Ezek után utazott le Anna Pécsre Zoltánhoz. Barnának volt egy nőgyógyász ismerőse, Zoltán másnap hozzá vitte Annát. Az orvos kedvesen fogadta. Anna idegesen vetkőzött, majd felfeküdt a vizsgálóra, utálta ezt a pózt, de arra gondolt, az orvosnak ez a munkája, neki biztosan nem azt jelenti, mint neki. Kicsit szégyenkezett, hogy lány létére került ilyen helyzetbe, de nem tehetett mást. Az orvos hat-hetes terhességet állapított meg. Az orvossal megbeszélték a terhesség megszakítás időpontját és az ezzel járó ügyintézést.

    Barna az egész ügy lebonyolításában igyekezett segíteni őket. Az abortusz előtti este vacsorát készített nekik, együtt hallgattak egy kis zenét. Barna vigasztalta Annát, többször megkérdezte, hogy jól meggondolta-e.

     Később Zoltán és Anna egymás mellett feküdt. Csend ült közöttük. Zoltán a mennyezetet nézte. Anna várta, hogy Zoltán szól valamit. Lassan, csendben peregtek arcán lefelé a könnycseppek, oldalra fordult és hüppögött. Zoltán ekkor maga felé fordította: - Te döntöttél így, nem én. Ha rajtam múlik, holnap a mi gyerekünk nem fog meghalni! Te ragaszkodsz görcsösen ehhez az abortuszhoz. Mi lesz, ha valami műtéti zűr lesz, és többet nem lehet gyerekünk, pedig én többet is szeretnék tőled! - így mondta. Úgy látszott a jövőjét teljes egészében Annával képzelte el - Vagy mégsem szeretsz eléggé? A szüleim biztosan segítenének, nem tudom, valahogy meg lehetne oldani. Anna, nem gondolod meg? Még nem késő! Imádnám, ha szülnél nekem egy kis babát! Olyan szép lenne, mint te! Vagy mindenáron színészi karriert akarsz?

  - Persze! - fordult felé most Anna - És olyan okos lenne, mint te. Nem Zoltán, jól meggondoltam. Vétek, tudom nagy vétek, és nagyon fáj, mert ez tényleg egy szerelemből született kisbaba lenne, de nem. Gondolkodj reálisan. Neked még három-négy éved van, hogy tanulj, én meg a színháznál szeretnék kezdeni magammal valamit, és nem karriert akarok, csak ezt szeretném csinálni. Ahogy te orvos akarsz lenni. Olyan nehéz ezt megérteni? Ne sértegess most!  Legfőképpen pedig nincs lakásunk, nincs semmink, hát hova, hát mire? Rontsuk el egymás életét, főként a kapcsolatunkat? Korán jött, tudom Isten adománya, tudom, hogy nagy bűnt követek el…

  - Én vagyok a hibás, mert annyira akartalak érezni…

  - Hagyjuk, hogy ki a hibás. Ölelj át és aludjunk!

    Másnap reggel Anna bevonult a kórházba, Zoltán bekísérte.

   - Bocsáss meg nekem Anna, gondolatban veled leszek!   - Zoltán a kórház folyosóján bánatosan búcsúzott tőle.  

    Anna nem szólt semmit, megcsókolta Zoltánt, bevonult a kórterembe, két ágyas szoba volt, egy másik hölgy volt a szobában, aki szintén hasonlóra várt, mint Anna. Átöltözött a hálóingjébe. Leült az ágy szélére és rettenetesen félt. Úgy érezte valami összetört a lelkében és Zoltánból is el fog veszíteni egy darabot.

   Dél körül arra ébredt, hogy Zoltán pofozgatja. Lassan kinyitotta a szemét, felébredt.  Ránézett Zoltánra, aki a kezét fogta, a homlokát simogatta, látta, hogy fájdalma, együttérzése szívből jön. 

  - Azt hittem csipkerózsikává akarsz változni, olyan nehezen ébredtél. Már kezdtem ideges lenni. Jól vagy? Nem érzed rosszul magad? - kérdezte Zoltán.

  - Most kezdem érezni, hogy van hasam.  Hát nem valami rózsásan érzem magam… - válaszolta Anna, aztán sírni kezdett - Olyan nagy ürességet érzek most! Olyan szörnyű volt ez az egész! Vigyél haza, vigyél el innen! Nem akarok itt maradni éjszakára!

    Anna kiborult. Zoltán nyugtatta.

 - Megpróbálok beszélni az orvossal, szerencsére ügyeletes, itt van. De nem lenne jobb, ha itt maradnál azért éjszakára? Tudom, a saját felelősségedre eljöhetsz, de én orvos leszek, nem szeretném, ha ezt tennéd, lebeszéllek róla, inkább itt ülök melletted éjszaka, megbeszélem az orvossal. Látod a melletted lévő hölgy már elment, gondolom az is a saját felelősségére.

- Nem tudom Zoltán, össze vagyok zavarodva, kérek egy nyugtatót, kérj egy nyugtatót nekem!

   Zoltán kiment, felkereste az orvost, beszélt vele, aki elmondta, hogy nem volt semmi komplikáció, de ő is jobban örülne, ha bent maradna még éjszakára, és reggel menne haza Anna. Visszament Zoltánnal együtt Annához.

   - Hogy van? - kérdezte Annától.

   - Nem jól, mármint az idegeim. Kicsit fáj a hasam is.

  - Az természetes még, de ha szükséges adunk fájdalomcsillapítót. Küldök a nővértől egy enyhe nyugtatót. Kicsit túlaludta magát az altatástól, de más gond nem volt. Pihenjen, aludja ki magát, és reggel haza mehet. Bírja ki ezt az éjszakát Anna, kérem! Rendben? - Anna az orvosra nézett, kicsit gyengének érezte magát, megnyugodott kicsit és halkan válaszolt.

  - Rendben. És köszönök mindent.

  - Ne köszönjön semmit. Küldöm a nővért a nyugtatóval. Este pedig kap egy altatót, ha szükséges. Most pihenjen, próbáljon megnyugodni! - az orvos biztatóan mosolygott.

   Zoltán estig vele maradt, kitámogatta Annát a fürdőbe, Anna valóban kicsit labilisnak, gyengének érezte magát, de erőt vett magán. Nyolc óra felé megcsókolta Annát, és  elköszönt tőle.

   - Ne haragudj, de nekem nagyon fáj, hogy így döntöttél! Azt hiszem a mai napon sok mindent elveszítettem. Nem beszélve arról, hogy nagyon féltettelek! - majd összeszedte magát, igyekezett ismét erős férfi lenne.

  - Elmegyek kis kedves, holnap jövök érted, és taxival hazaviszlek. Vigyázz nagyon magadra és pihenj, aludj! Nagyon szeretlek! - megcsókolták egymást. Zoltán az ajtóból még integetett, aztán Anna az oldalára fordult, nagyon nehezen tudott csak elaludni.

    Másnap már nyolc órakor ott volt Zoltán, Anna is korán kelt, különösebb panasza nem volt, az orvos meglátogatta reggel, nyugodtan útra engedte.  Anna kicsit megkönnyebbült, bár a lelke tele volt fájdalommal, de azt gondolta ennek most meg kellett történnie, bármennyire fájdalmas volt az egész. Mosolyogva üdvözölte Zoltánt, aki elvette a csomagját, kézen fogta és elindult vele a taxihoz.

  - Hol a záróm?  - kérdezte Anna.

  - Nyugodj meg! Itt van nálam.  Otthon odaadom. Jól vagy? – kérdezte Zoltán.

   - Jól. És te?

  - Én pocsékul aludtam. Barnával sokáig beszélgettünk, különben talán semmit sem alszom. Nehezen fogom túl tenni magamat ezen az egészen, nem így gondoltam.

  - Én sem. De ez benne volt a paklinkban Zoltán. Te is tudod, hogy mindennek van következménye is. De most kérlek, hogy ne beszéljünk erről, nem akarok erről többet beszélni. Örülök, hogy egyáltalán ismét itt vagyok veled.

   Kiszálltak Barna lakása előtt a taxiból, felmentek hozzá, aki már várta őket. Barna egy tálcán reggelit tálalt Annának.

   - Jól vagy? – nézett aztán a szemébe. Anna arca kicsit megnyúlt, szeme alatt sötétkarikák voltak, szomorúság ült szája szélére. Ez Barna jól látta. - Segíthetek valamiben?  Tudod, az idő megold mindent. Egyébként bármilyen rosszul hangzik, a rosszban jól döntöttél. Legalábbis én így vélem. Azt hiszem, te is tudod, hogy ezzel mire gondolok.

    Anna enni kezdett, majd válaszolt.

 - Jól vagyok, különösebben semmi panaszom. Nem fáj semmim, és már erősebbnek érzem magam. Persze csak fizikailag… De majd csak túlélem valahogy! – tette hozzá keserűen.

    Ekkor Zoltán is bejött és leült Anna mellé.

   - Neked barátom - szólt Zoltánhoz Barna - hozok egy kávét, mert úgy nézel ki, mint egy mosott rongy! De én is iszom egyet.

     Anna teázott, a két fiú kávézott, a háttérben halkan szólt egy Edith  Piaff szám.

 

15

 (1987)

 

    Anna másnap úgy ébredt, mint aki semmit nem aludt. Egész éjjel forgolódott, a könyv, amit olvasott volna, ott feküdt mellette a földön. Felült, megborzolta haját, az órára nézett, kilencfelé járt a mutató - Már megint túlaludtam magam - gondolta. Aztán Barna jutott az eszébe.  Majd végig gondolta napját, tudta, hogy hosszú délutánja lesz, mivel este még szülői értekezletre is kell mennie. Anna nem szerette a szülői értekezleteket a sok felesleges mellébeszélés miatt. De azért mindig elment. Szerencséjére eddig nem sok gond adódott gyerekeivel kapcsolatban.

     Délután a munkahelyén viszonylag nyugodtan ment minden. A gyerekek dolgoztak, játszottak, szép idő volt, az udvaron töltötték a délután nagyobb részét.  Egy széken ülve másik két délutános kolléganővel beszélgetett szakmai dolgokról vagy a helyi gyerekekkel kapcsolatos történtekről. Közben figyelték a gyerekeket, vagy aki odaszaladt hozzájuk válaszoltak kérdéseikre. Egy kis időre kijött hozzájuk Márta, a nevelőotthoni igazgatóhelyettes is. Hirtelen megkérdezte tőle, hogy nem tudna-e szombatra ügyeletet vállalni. Kérdőn nézett Annára. 

   Anna szívesebben lett volna most otthon, de látta Márta segélykérő tekintetét.

  - Mást terveztem, de bejövök, számíthatsz rám. Egyébként hogy döntöttél? - kérdezte halkan.

  - Egyelőre csak neked - mondta halkan - Igennel válaszoltam, megyek, de majd csak az ősztől. Gábor majd el fogja mondani értekezleten a többieknek is. Kicsit sajnálom itt hagyni ezt az intézetet, de erről már beszélgettünk. Na, most megyek. Elköszönt tőlük, és visszament a házba.

    A másik két kolléganő kérdezősködött, hogy miről volt szó, hova megy Márta. De Anna nem mondta el nekik. Nem kapott rá felhatalmazást. Aztán délután ötkor átadta a csoportját. Ezen a napon rövidített időben dolgozott, mivel saját gyermekei szülői értekezletére kellett mennie. Mire este hazaért már fél kilenc volt. Gyerekei már ágyban voltak, olvastak. Fáradtan szólt be hozzájuk.

  - Megjöttem. Nincs semmi különös. Meg vagyok veletek elégedve, a többit majd máskor megbeszéljük. Kicsit fáradt vagyok most. Akkor holnap én előre megfőzök hétvégére, mert szabad vagyok egész nap, délután pedig megyek beszélgetni az általatok doktor Barnának nevezett úrral, majd valamikor jövök. Hogy hétvégén mit csinálunk, nem tudom. Azaz, szombaton dolgozom, de vasárnap szabad vagyok. Nektek van valami külön programotok? Persze a tanuláson kívül. Tudom, hogy Zsolt szombaton este buliba megy és te Dóra?  Te mit tervezel? Apátok? - a gyerekek hallgattak.

  - Ne hallgassatok! Mi van? - kis szünet után Zsolt szólalt meg.

  - Nem akartunk keseríteni, de ide telefonált apa, mikor még nem voltál itthon. Szerintem kissé kapatos volt most is, és piszkosul sajnálkozott önmagán.

   - Zsolt! - szólt rá az anyja!

  - Igenis! Imádja sajnáltatni magát, és ezt utáljuk! - tette hozzá Dóra Zsolt védelmére kelve - Úgy sír, mint egy fürdős ... Bocs mami, de ezt a kifejezést tőled loptuk el egyszer.

  - Gyerekek, nem lehetne ezt a kapcsolatot normálisan kezelni?

  - Nem rajtunk múlik anya! - fűzte hozzá Zsolt- Most is normálisan mondtam neki, hogy ez a hétvége miért nem jó a találkozásra, Dóra is elmondta az érveit, a programját, de nem érti, vagy nem akarja érteni, nem pici kisiskolás gyerekek vagyunk. Úgy látszik képtelen ezt felfogni, és közben téged szid, hogy biztosan te vagy az oka. Á.... Unom ezt anya!

   Anna megsimogatta a két gyerek fejét, csitította őket. Biztatta őket, hogy majd előbb-utóbb jóra fordul minden. Nyugodjanak meg, majd ő próbál vele beszélni. Mint kiderült Dóra vasárnap a barátnőjével egy délutáni mozielőadásra készült. Ezt Anna megértette. Most arra gondolt, hogy az apjával is meg kell értetni, mert a helyzet egyre gyatrább lesz, és ez senkinek sem jó. Jó éjszakát nektek!

    Anna bement a szobájába és tárcsázta volt férje telefonszámát. Nem sok kedve volt hozzá, de a gyerekek érdekében tette.  Hosszan kicsengett a telefon.

  - Halló!

  - Én lennék, Anna, szervusz.

  - Na, eszedbe jutottam?

  - Igen eszembe juttattak a gyerekek! Hallom, nem tetszik neked, hogy saját programjaik vannak és nem érnek rá veled találkozni a hétvégén. Erről szeretnék veled beszélni. Ákos! Hát nem veszed észre, hogy félig már felnőttek? Hogy szükségük van időnként a saját kis életüket élni nélküled és nélkülem is? 

   - Nem érdekel! Elvetted tőlem őket! Tönkre tetted az életem! Nekem már mindegy! Ti csak éljétek a kis életeteket, majd én megdöglöm - Ákos egyre hangosabban üvöltött a telefonba. Anna eltartotta magától a készüléket, majd hirtelen beleszólt - Ákos ebből elég, úgy hallom már megint tök vagy! Nem ezért hívtalak! Szevasz! - letette a kagylót és remegett a gyomra az idegességtől - Hát ez nem lehet igaz, milyen ember lett ebből? És én még ezt az ember szerettem, őt választottam, Úristen! - temette fejét a kezébe. Ekkor csengett a telefon, Anna felvette.

  - Tessék!  Zana Anna.

  - Igen? Itt meg a férjed! Ne csapkodd le nekem a telefont! - üvöltötte tovább.

  - Nem csapkodom! - válaszolta most már idegesen Anna - és ne kiabálj velem! Amúgy meg nem vagy már a férjem, a volt férjem legfeljebb, kikérem magamnak, hogy a gyerekek előtt pocskondiázz! Én megpróbálok emberi módon beszélni veled, de ez már a századik alkalom, hogy sikertelenül. Csak tőlem váltál el és nem a gyerekektől, de engem száz kötéllel sem tudsz visszahúzni magadhoz, ha ez a célod, én előttem ne siránkozz, mint egy fürdős! - erre a volt férj, Ákos ismét üvöltözni kezdett, majd Anna valóban lecsapta a kagylót és kihúzta a zsinórt, nem akart több telefont, vitát, úgy gondolta, nem ezért rúgta fel a házasságát. Ki kellett mennie a konyhába, dupla adag nyugtatót vett be, mert érezte, nem tud elaludni, sőt mi több pánikrohama is előjött. Remegett. A két gyerek hallotta anyjuk előző kiabálását, riadtan jöttek ki hozzá a konyhába, Anna nyugtatgatta őket, hogy semmi baj, de egyre rosszabbul lett. Beültették a fotelba. Anna úgy érezte itt a vég. Halálfélelme volt, szíve hevesen dobogott, izmai megfeszültek, egész teste remegett, elsápadt, szédülni kezdett.

  - Dóra hozz be egy kis kendőt, kérlek, vizezd kicsit meg, a csuklómra teszem! Zsolt te hozz egy kis vizet, innom kell, kiszárad a szám…

   A két gyerek ijedten ugrált körülötte, Anna igyekezett uralkodni magán. Ezek a tünetek már tizennyolc éve kisérték, talán azóta, amióta volt férjét megismerte. Talán összefüggésben volt vele, ezen már sokat gondolkodott, de még nem volt pszichológusnál. Pedig többen ajánlották, többen mondták, hogy már a pánik betegségre is remek gyógyszerek vannak. Ez pedig valószínűleg az lehet, mivel eddig más komoly szervi bajt nem találtak nála, hiszen a rosszullétek miatt már többször volt kórházi kivizsgáláson is. Rég nyúlt ilyen hosszura ez a fajta rohama, végül is olyan félelem kerítette hatalmába, hogy ő kérte a gyerekeket, hívjanak ügyeletes orvost hozzá.

   Az orvos elég hamar megérkezett, a gyerekeket kiküldte, meghallgatta szívét, megmérte a vérnyomását, megkérdezte milyen gyógyszert vett be.  Anna röviden elmondta és azt is, hogy mióta vannak hasonló rohamai.  Az orvos javasolta, hogy menjen el egy pszichológushoz. Nem talált semmi ijesztőt, egy nyugtató injekciót adott, remélte, hogy ettől majd tud aludni is. Anna az orvos jelenlététől megnyugodott, az injekció is hatott egy idő után. Gyerekeit is megnyugtatta, elküldte őket aludni. Aztán bebujt az ágyába, párnájára hajtotta fejét. Az orvos fehér köpenyéről hirtelen Zoltánt látta maga előtt huszonhárom évesen és magát fiatalon, jókedvűen.