Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 18-19. fejezet

 

18

 

(1987)

 

   Másnap reggel Anna sokáig aludt, az injekció, az átélt pánikroham teljesen kimerítette.  Tíz óra körül azért felkelt. Belenézett a tükörbe. Nagyot sóhajtott. Barnára, a régi barátra gondolt.

   Megfőzte a hétvégi ebédet. Mire mindennel elkészült már délután kettőre járt az idő. Evett egy keveset, bevette a szokásos nyugtatóját, majd bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, kicsit bepúderozta magát, szemhéját kihúzta, szempilláját befestette, szájára halvány terrakotta színű rúzst rakott. Haját kettéválasztotta, hátul franciásan kontyba tekerte. Könnyű nyári ruhába öltözött. Vállára tette kis fekete táskáját, füle mögé spriccelt keveset az ajándékba kapott Nina Ricci parfümjéből. Megtapogatta fülbevalóját. Eszébe jutott, amikor ezt ajándékba kapta Zoltántól és eszébe jutott, ahogy ezután a Balaton parton beszélgetett Barnával. Elgondolkodott. Most érezte, hogy az a szerelem tényleg szép volt. Zoltánra gondolt. Arra, hogy vajon hol van, hogyan él. Anna végleges elválásuk után semmit sem tudott róla. Pedig sokszor eszébe jutott, amikor férje megalázta őt.   

    Ilyen gondolatokkal szállt fel a belvárosba induló buszra, hogy a megbeszélt helyen találkozzon több mint húsz év után Barnával. Akivel a sors úgy látszik, valamiért ismét összehozta.

   Anna kicsit késett, mivel várnia kellett a buszra, többet, mint gondolta. Leszállt a Rákóczi úton és indult a cukrászda felé.  Kellemes május végi meleg nap volt, egy kardigánt is vitt magával, nem tudta meddig is beszélgetnek majd. Belépett a cukrászdába.

    A belső, kis asztalokkal, székekkel ellátott helyiségben, egy sarokban ült Barna, újságot olvasott.  Amikor Annát észrevette, felállt és szinte egymás felé indultak. Megölelték egymást, mintha tegnap váltak volna el. Barna még mindig jóképű volt, haja kissé mákos, de szeme ugyanolyan mélybarna, mint valaha. Fekete garbó volt rajta, zakó és könnyű nyári nadrág. Rendezett volt, mint régen is.

  - Bocsáss meg Barna, nem szokásom a késés, de nem tudtam kiszámítani, többet kellett várnom a buszra, mint gondoltam.

  - Foglalj helyet, nem érdekes, elnézelődtem addig, meg olvastam ezt az újságot, úgyis keveset mozgok ilyen helyeken. Mit kérsz? Kávét? Vagy iszol valamit?

   Közben kölcsönös kíváncsisággal méregették egymást, mindegyikük pontosan tudta, hogy ez már csak ezzel jár. Kölcsönösen dicsérték egymást milyen jól néznek ki. Anna gyorsan elhadarta, hogy ő nem iszik kávét, inkább egy narancslét kérne, talán egy kis édességet is megkockáztatna.

  - Igaz is, te sosem voltál nagy kávés. Dohányzol még? Mert azzal meg nem tudok szolgálni - kérdezte tőle Barna.

  - Nem, nem, jobban mondva már éppen leszokóban vagyok, próbálom abbahagyni, csak nagyon keveset szívok. Tudod, valószínűleg pánik betegségem van és ezért is kell leszoknom… - és ekkor röviden elmondta betegségét, rohamait.

  - Csak nézlek Anna, nézlek és hallgatlak. Beszélj! Visszahozod az ifjúságom! Mindent tudni akarok rólad! Aztán majd visszatérünk a betegségedre, szeretnék segíteni neked!

  - Akkor folytassam én? Na, jó.  De utána te jössz. Meddig érsz rá? Gondolom vár a családod! - kérdezte kíváncsian Anna.

  - Nos, nem akartam a találkozásunkkor mondani, hogy igazából már négy éve külön élünk.  Nem Zsuzsa lett a feleségem, hanem egy fogorvosnő, de őt már itt Pesten ismertem meg. Mert egyetem után idejöttem. A kislányom, aki most tizenöt éves, vele él, de rendesen tartjuk a kapcsolatot. Harag nincs, elválni még nem váltunk. Sajnos megromlott a házasságom, de ez hosszú, majd bővebben, bár én akár holnapig is ráérek, ha éppen addig beszélgetünk. Tulajdonképpen osztályos, vezető főorvos helyettes vagyok, rengeteg a munkám, így aztán nem nagyon érek rá egyéb kalandokra. Nem mondom, hogy nem fordult elő vagy nem fordul elő. Én is csak egy galád férfi vagyok. De tudod mindig jól bírtam a magányt. A zene az megmaradt, biztosan kérdeznéd, igen, a gyűjteményem azóta is bővült, többek között ez is egy hülye konfliktus volt köztünk, mert a feleségem, nem szerette a jazzt. Aztán maradt még az utazás, de az csak nyáron, ha éppen el tudok a kórházból szabadulni.  De most mesélj te!

  - Sajnálom!  Nem is tudom, honnan kezdjem! De igazából untatni sem akarlak. Akkor folytatom a Balaton után, az volt az utolsó találkozásunk, ugye? Nem. Azt hiszem még egy futó találkozásunk volt, szintén a Balatonon, de akkor te is, én is siettem valahová, ha jól emlékszem…

   - Hogy te mire nem emlékszel? De igaz. Nem felejtettem el! Te egy buszról szálltál le, sort nadrág volt rajtad, barna voltál, hajad szinte ugyan így és két kisgyereket vezettél.  Gondoltam a gyerekeid voltak. És én csak néztem ámulva utánad, mert szép voltál a két gyermekeddel együtt. Utána többször eszembe jutottál, bevallom. Kerestelek is a telefonkönyvben, de nem tudtam a férjes nevedet, lánykori néven meg nem szerepeltél a telefonkönyvben. Annyit tudtam csak, hogy férjhez mentél. Ahhoz, akiről azon az utolsó balatoni estén beszélgettünk. Akiről mindenáron lebeszéltelek, de ezek szerint nem hallgattál rám, mint ahogy nem hallgattál rám Zoltánnal kapcsolatban sem, csak mentél a saját fejed után.   Engem meg nem sikerült megszeretned. Ez volt az én pechem! - mondta nevetve Barna.

  - Ne hozz már zavarba! - nézett most Anna egyenesen Barna szemébe.

  - Hiszen tudod Anna! Huszonegy-huszonkét éve?   Amikor találkoztunk a Balatonon! Talán emlékszel arra a hosszú beszélgetésre. Kínosan őszinte voltam, igazából szégyelltem is hogy akkor úgy kiadtam magam, és nem igazán tudtam uralkodni az érzelmeimen. De hát fiatalok voltunk, és én tele vággyal.  Akkor azt is gondoltam, ha nincs már Zoltán, miért ne lehetnék én… De hát ez már a múlt. Azért szép volt! Mesélj tovább!

    Anna igyekezett azon lenni, hogy tömören összefoglalja a tizennyolc éves házassága történetét, szakítását a színházi világgal, tanulmányait a soproni óvónőképzőben, gyermekei születését, elromlott házasságát. Csak annyit mondott Barnának amennyit úgy érzett, egy volt jó barátnak abból ismernie kell. Beszélt a gyerekeiről, munkájáról.

   Barna érdeklődve hallgatta. Valamikor reménytelenül szerelmes volt ebbe a nőbe, de Anna nem állt kötélnek, pedig Barna érezte, hogy némi vonzalom volt Annában is iránta. Igaz, hogy barátja, Zoltán miatt soha nem erőszakoskodott. Mindig is féltette Annát. Tudta róla, hogy érzelmei fogják elvinni, és olyan férfi kellene mellé, aki sokkal racionálisabb, talán kicsit hasonló, mint ő.  Közel érezte magát Annához, kedvelte őt. Most feltörtek benne az emlékek és egymás szavába vágva, nosztalgiáztak.

    Barna nézte Anna fülében a rózsakvarc fülbevalót.

  - Még mindig hordod? Gondolsz még Zoltánra?

  - Lehet, hogy kinevetsz, de ezt az egy dolgot megtartottam. Nem vagyok egy gyűjtögető fajta, de ez az első nagy szerelem egy része, amit azért, bevallom, a mai napig hordok magamban. Persze ez csak egy külső dolog, de szeretem. Ne gondold, hogy nem zártam le… Igaz, hogy nem volt könnyű… Nagyon fájdalmas volt és kegyetlenül csalódott voltam. Ennek ellenére elég hamar belementem az új kapcsolatba, amiből aztán a házasságom lett. Ezt még a mai napig sem egészen értem. Bár… Talán féltem a magánytól…

   Barna elgondolkodva nézett Annára, majd tétován megkérdezte tőle.

 - Nem is kérdezed, mi van Zoltánnal? Vagy nem akarsz tudni róla?

    Anna lehajtotta a fejét, elsimította a szoknyáját.

 - Hát nem is tudom, mondjad! … De nem akarok vele találkozni. Gondolom nős, gondolom sebész lett… Azt hiszem, mindkettőnknek fájdalmas lenne még ennyi év után is a találkozás.  Persze, az idő…

   - Még, ha akarnál is, kicsit nehéz lenne most a hirtelen találkozás. Nem, nem lett sebész. Nőgyógyász lett, aztán megnősült, két gyereke van, és bevallom, utánad nem igazán volt boldog. Nagyon szerelmes volt beléd és nagyon nehezen tudott elfelejteni. Egyébként disszidált. Kint él Ausztriában. Elhagyta a feleségét, a gyerekeit és valami nővel él együtt, nem házasodott újra. De tartom vele a kapcsolatot, igaz nem olyan intenzíven, de tudunk egymásról. Beszélhetek neki rólad?

  - Nem is tudom… Talán csak annyit… Örülök, hogy jól van, hogy boldogul az életben és mindig szeretettel gondolok rá, ma már harag nélkül. Ahogy talán én is szép emlék, vagy szép szerelem vagyok neki a múltból, ő is ugyanaz nekem. Furcsa az élet! Néha eszembe jutott és elgondolkodtam, mi lenne most velünk, ha akkor nem szakadunk el egymástól. Persze ez egy nagy kérdőjel maradt csak!

   - Azt hiszem Anna, hogy ez örök titok marad. Azért sajnálom, hogy akkor úgy végződött a kapcsolatotok. Sokáig hiányoztál neki. Még nekem is…

   Aztán beszélgettek a jelenről. Barna beszélt a házasságáról, magányos voltáról, munkájáról, a kórházak lehetetlen pénzügyi helyzetéről. Politizáltak is kicsit, mint kiderült ő is eljárt a március tizenötödikei tüntetésekre. Beszélgettek arról, hogy valami változás készülődik az országban. Elmondta, hogy a szülei nem élnek már. Mesélt az Amerikában élő nagynénjéről, akivel a mai napig szoros a kapcsolata. Anna is elmondta édesapja halálát, mesélt a munkájáról, a gyerekeiről.  Közben rendeltek még üdítőket, úgy érezték, hogy még sok mondanivalójuk van egymás számára. Anna ránézett az órájára. - Jó ég!  Már ennyi idő van! Nekem mennem kell!

   Barna zavartan próbálta még marasztalni.

 -Szívesen elüldögélnék még veled! Hová sietsz?  Egyszer igazán eljöhetnél hozzám zenét hallgatni, persze, ha van kedved! … Azt sem tudom, hogy van-e most valakid, vagy ráérsz-e…

   - Mondd, hogy pontosan mit is akarsz, ne beszélj mellé Barna. Ebből kinőttem, meg az időm is kevés, már úgy értem, öregszem! Persze veled együtt - nevetett zavartan Anna.

  - Kicsit megkeményedtél. Határozottabb lettél Anna, de nem baj! Akkor világosan beszélek. Szeretnék veled többször találkozni, nem kívánok semmit tőled, vagy mit tudom én. Ne hozz zavarba! Azt hiszem azért te is, tudod, hogy egy el sem kezdett és egy be sem fejezett kapcsolat volt a miénk. Igaz te csak barátnak tekintettél, de hátha most… Ne válaszolj semmit, amúgy meg hazaviszlek, ha megengeded.

  - Nem vagyok már fiatal Barna, és nem az vagyok, aki voltam, ne dédelgess hamis ábrándokat! Két nagy gyerekem van, dolgozom, élek. Nem utasítalak vissza. Boldogan találkozom veled. Mindig is kellemes volt veled lenni, jó társaság voltál. Találkozzunk, miért ne? Bár még nem hevertem ki teljesen a házasságom kudarcát!

   Kimentek a Rákóczi útra, aztán egy mellékutcába, ott volt Barna kocsija, a legújabb Dácia. Barna kinyitotta a kocsiajtót, Annát beültette, majd mellé ült és kérte a címet.

  - Nekem nem megy olyan jól, nekem csak egy vacak kis lakásom van, de hát te gondolom, kapsz annyi paraszolvenciát, a nevetségesen alacsony orvosi fizetésen kívül, hogy viszonylag jól élhetsz.

  - Nem panaszkodom. Így igaz. Holnap mit csinálsz?

  - Dolgozom, ügyelek. Hétvégi beosztás.

  - Kár! Szívesen elhívtalak volna egy kirándulásra valahova, de akár a gyerekeidet is szívesen megismertem volna.

    Anna Barnára nézett - Hát uram, maga aztán nem lacafacázik. Hova siet? Na, de félre a tréfát, gyere fel hozzám most egy félórára, vagy órára és megismered őket.  Aztán majd a többi jön magától. Vagy nem akarod?

  - Komolyan mondod? Nem fognak kinézni? Nehéz korosztály!

  - Az én gyerekeim nem olyanok. De majd meglátod. Meséltem már rólad, legalább nem fantáziálnak.

  - Te tudod! Én boldogan megyek veled. Én ráérek. Jut eszembe!  A rohamaiddal kapcsolatos dologról el kell beszélgetnünk, és majd eldöntjük, hogy mit tegyünk. Jobban mondva én javaslok, te pedig döntesz, hogy elfogadod-e. Jó lesz így?

  - Aranyos vagy Barna, előre is köszönöm, hát jó lenne már véget vetni ennek, mert borzalmas dolog nekem azt átélni - majd elhallgatott és zavartan folytatta - Nálam, ne számíts nagy dolgokra, egyszerű kis lakótelepi lakásom van…

  - Most miért eszkuzálod magad? Gondoltam, hogy nem vagy milliomos, de gondolod, hogy ez engem befolyásol valamiben is? - közben megérkeztek Anna lakása elé.

   - Gyere utánam Barna, gyalogolni szoktam. A második emeleten lakunk, ennyi mozgás nem árt.

    Anna keresgélte a kulcsot, de bentről valószínű meghallották gyerekei a zörgést, és Zsolt kinyitotta az ajtót, mielőtt anyja a kulcshoz ért volna. Nagyon meglepődött Barna láttán, de aztán udvariasan köszönt, anyjával puszit váltott. Anna betessékelte Barnát a saját szobájába, majd Dórának is szólt, és bemutatta őket egymásnak. Anna izgult, hogy Barna mit fog szólni gyerekeihez, de látta rajta, hogy szimpatikusnak találja őket.

 - Gyerekek, csüccs!  Egy kicsit beszélgessetek, addig én készítek némi szendvicset, Barna mit szólnál egy kis meleg szendvicshez? Elfogadod? 

  - Bármit nagyon szívesen, de ne fáraszd magad, majd otthon vacsorázom.

  - Ne, nem! Hadd tegyem meg! Hányszor főztél nekünk annakidején sok-sok finomságot. Na, de beszélgessetek kicsit, ismerkedjetek, aztán jövök. Ti ettetek, gondolom? – kérdezte a gyerekeitől.

  - Igen, mami ettünk, már vártunk nagyon! Betettük a hétvégi kaját a frigóba, mert kint volt - mondta Dóra.

   Barna remek társalgó volt, jól értett a gyerekek nyelvén.  Kicsit meg is lepődött Anna, de hát eszébe jutott, hogy neki is hasonló korú lánya van. Egy nagy tálcán bepakolt mindent a benti asztalra és falatozni kezdtek, akárcsak régen.

   - Ahhoz, hogy igazi jazzt hallgassunk, hozzád kell mennünk, már amennyiben érdekli ezeket a gyerekeket! – mondta Anna.

  - Nagyon helyes, hallom, hogy Zsolt gitározik, gondolom, Dóra is szeret zenét hallgatni. Mit szólnátok egy vasárnapi ebédhez, ráértek? – kérdezte Barna.

   Anna kicsit meglepődött, de a gyerekei is. Aztán hirtelen döntött.

 - Nagyszerű ötlet, ha fogadsz bennünket, elfogadjuk a meghívást, de ne főzz semmit, majd…

  - Nem, nem. Megismerkedésünk is így kezdődött, így lettünk jó batárok, és most így szeretném folytatni, ha már a sors így összehozott ismét bennünket. Persze, ha ti is ráértek - nézett a gyerekekre.

  - Én előtte bulin leszek, de addigra hazaérek, és szívesen megyek - mondta Zsolt.

  - Én meg csak késő délután megyek moziba, tehát az ebédidő jó. Anya meg maradhat utána.  Megengedjük neki - tette hozzá hamiskásan Dóra.

  - Szólítsatok csak Barnának, látom zavar benneteket a megszólítás. És tegezzetek, de nem visszaélni vele! Talán még nem vagyok nektek túl öreg.

   Ebben maradtak. A gyerekek elköszöntek, Anna még egy keveset beszélgetett Barnával, majd lekísérte a kapuhoz, ahol Barna megfogta Anna kezét, kézfejére csókot nyomott és elindult, majd visszaszólt.

 - Nagyon várlak benneteket! De várjál Anna! - szaladt vissza - Itt a telefonszámom, az otthoni. Hadd adjam oda. Ha valami mégis közbe jönne. Hátha nem vagyok éppen a kórházban.  Kedves gyerekeid vannak! - Majd hirtelen odaállt Anna elé és megcsókolta a homlokát - Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Jó éjszakát!

  - Jó éjszakát Barna, én is örülök.

    Anna visszament a lakásba, gyerekei megrohanták, Dóra szokatlanul élénk volt, Zsolt pedig megjegyezte - Teljesen jó fej. Szóval ő csak barátod volt?

   - Igen, csak a lelki jó barátom volt. Ahogy már mondtam is az első, de igazi nagy és szép szerelmem barátja volt.  Az ő révén ismerkedtem meg Barnával.

- Te mami, ez a férfi egyedül él? Mert nem egészen értem. 

- Igen ez a pasi egyedül él, azaz külön él a feleségétől, van egy Zsolthoz hasonló korú lánya. Elmondása szerint jó kapcsolatban van a feleségével, csak éppen nem tudnak együtt élni. Van ilyen!

  - Akkor van esélyed mami, úgy láttam, tetszel még neki, erre nekem van szemem. Neked nem tetszik? Illetve azt gondolod, hogy csak barátság lehet köztetek? – kérdezte Dóra teljes komolysággal.

  - Majd erről máskor, különben is majd szólók, ha ezzel kapcsolatban valami különös közlendőm lenne. Találkoztunk, örültünk egymásnak és egyelőre ennyi. Akkor én holnap csak későn jövők haza, egész nap ügyeletben leszek, Ti pedig készüljetek hétfőre, mert a vasárnap akkor táblázva van. Ennivaló a frigóban és legyetek jók, aludjatok tovább, ha tudtok, én nyolcra megyek. Azzal megcsókolta gyerekeit és ő is indult pihenni a szobájába. Megágyazott, lefeküdt. Barnára gondolt, a régi balatoni nyárra, amikor utoljára találkozott vele.

 

 

19

( 1966 )

 

   Hirtelen maga előtt látta a huszonkét évvel ezelőtti Balatont, ahol Barnával ülnek a part szélén.  Zoltán utáni szakítása, az új ébredező szerelem, és fel-felújuló lelki válsága idején a következő nyáron, találkozott ismét vele. Nem véletlenül, hanem előre megbeszélve, hiszen mindketten szerettek volna egymással beszélgetni. Barna egy barátjánál nyaralt Bogláron, idehívta Annát.  Furcsa volt mindkettőjüknek ez a találkozás Zoltán nélkül, érezhetően más volt a hangulat közöttük, mint máskor. Aztán ahogy múlt az idő felengedtek.

   Fürödni nem tudtak, mivel borongós volt az idő, de végig sétáltak a parton, ebédeltek, délután pedig kiültek a teraszra és Barna először az új kapcsolatáról kérdezte. Anna elmesélte megismerkedését Ákossal, részletesen ecsetelte kusza kapcsolatukat, amelyet most éppen megszakítottak. Beszámolt az ismételten sikertelen felvételijéről, arról, hogy a színházat is otthagyta, főként azért, hogy szabaduljon Ákostól. Mesélt a sikereiről, kudarcairól. Elmondta, hogy az ősszel Sopronba megy, ahová felvették az óvónőképzőbe.

   Barna csak hallgatta, majd megkérdezte.

 - Mondd, ha ennek a fiúnak sokkal rútabb dolgaiért meg tudsz bocsátani, akkor ezt miért nem tetted meg Zoltánnak? Hiszen annyira szeretted, annyira tudtad, hogy ő is szeret. Jó, tudok a ballépéséről, de az tényleg nem volt komoly. Kár, hogy akkor még velem sem voltál hajlandó találkozni! Érdemes volt ezt így csinálnod? Úgy mellesleg mondom csak. Zoltán azóta sem igen tért magához… Igazából nem értelek… Nem akarsz vele találkozni? - nézett kérdőn Annára.

   - Tulajdonképpen én sem értem magamat.  Talán ha Zoltán erőszakosabb, ha rámenősebb lett volna a szakításom után. Találkozni? Minek? Már nem… Már nem akarok vele találkozni… Olyan zavaros minden. És elég volt a fájdalmakból. Valószínű, hogy én másképp szerettem Zoltánt, és másképp szeretem Ákost. Nem tudom ezt most neked megmagyarázni. Lehet, hogy rosszul döntöttem, lehet, hogy meg kellett volna bocsátanom Zoltánnak. Lehet. De ahogy te mondtad, én mindig kicsit szertelen, kicsit szabadosabb életre vágytam. Ő meg azt hiszem túlságosan csak magának akart volna tudni. Legszívesebben azt szerette volna, ha csak otthon ülök, mint feleség.  Hiszen rád is olyan féltékeny volt! Igaz, hogy okot is adtál erre az őszinteségeddel… persze, hogy mi lesz ebből az Ákossal kapcsolatos sem vele, sem nélküle kapcsolatomból? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer majd ennek is vége lesz. Keserű vagyok most és tanácstalan.

  - Sajnálom. Igazán sajnálom Anna. De én segíteni nem tudok. Legfeljebb tanácsot adni. De már kezdelek érteni. Valószínű, hogy több közös szellemi ponton tudsz találkozni a te Ákosoddal, mint Zoltánnal és valami mágikus vonzalom van köztetek… De jól tetted, hogy eldöntöttél valamit, és tovább tanulsz. Bár, sajnálom, hogy feladtad művészi vágyaidat, mert szerintem tehetséges vagy. Átjöhettél volna Pécsre is! Persze az a fajta életmód, ami ezzel jár… Ahhoz neked talán megfelelő társra lenne szükséged. Lehet, hogy könnyelmű döntés volt részedről és ezt egyszer még megbánod Anna. No, de te tudod.  Én a helyedben az időre hagynám az Ákos kérdést, de lehet, hogy végleg szakítanék vele. Úgy érzem, nem egy biztos támpont a további életedhez. Persze te tudod, én csak mondom a gondolataimat, annak alapján, amit elmondasz nekem ebből a kapcsolatból. Labilis egyéniség lehet, talán egoista is… Nem hinném, hogy neked ilyen férfira lenne szükséged…  

    Így beszélgettek hosszan azon a délután. Anna is megtudakolta Barna érzelmi életét, aki elmondta, hogy az Anna által ismert Zsuzsával a kapcsolata él, de még mindig nem az igazi és valószínű nem is lesz az – Tudod Anna!  – mondta kicsit keserűen Barna: - Néha magányos farkasnak érzem magam. Szeretem a vidámságot, a zenét, el tudok bújni a könyvekben… Remélem nem lesz belőlem szakbarbár orvos! Szíveket akarok gyógyítani, aztán látod, a sajátomat és a barátaimét nem tudom helyre tenni! 

    Késő délután volt már, amikor Barna felállt, Anna is felkecmergett a székből.

  - Nem lenne kedved egyet szórakozni velem, jobb híján a Hullámban? Hallgatnánk egy kis zenét, táncolnánk, ne búslakodjunk itt, amondó vagyok! – mondta neki Barna.

    Anna nem ellenkezett, átöltöztek, fekete hosszú nadrágot és szürke akkor divatos kék twist pulóvert vett fel, papucscipővel, egy pulóvert még átdobott a vállán. Barna szerette a nyakig érő garbókat, most is abban volt és az amerikai nagynénitől kapott eredeti farmernadrágjában, ami ebben az időben ritka volt.  Szintén egy vastagabb pulóvert tett a vállára és együtt, egymás mellett elindultak a zenés, szabadban lévő szórakozóhelyre. Leültek egy fa alatt lévő asztalhoz, sört ittak mindketten. Anna néha rágyújtott egy-egy cigire, Barna nem dohányzott. Zenéről, filmekről, könyvekről beszélgettek, aztán táncoltak is. Anna akkor arra gondolt, hogy tulajdonképpen milyen jól érzi magát Barnával. A lassú számoknál Barna közelebb húzta magához, Anna érezte, hogy a férfi még mindig vágyakozik rá. Arra gondolt, hogy semmiképpen nem szabad ezt a barátságot elrontania. Szerette Barnát, de nem szerelemmel és most Ákos ült a szívében. Tizenegy óra körül hazafelé indultak.  Tettek egy sétát a mólon, majd a vízpart mellett sétáltak a félhomályban, miközben mindketten magukra vették a pulóverüket.

  - Gyere, üljünk le a partra és hallgassuk a csendet! - mondta Barna.

    A strand környékén jártak, leültek a füves part szélére, a beton padkára.

  - Fázol? Átölelhetlek? Legalább megmelegítelek - mondta Barna. Anna nem szólt semmit. Kicsit közelebb ült Anna mellé és kezével átölelte a vállát. Csend volt közöttük, hallgatták a víz csobogását, nézték a nagy barna hullámokat és a nád hajladozását.  Barna hangja törte meg a csendet. Megmozdult, levette karját Anna hátáról, majd felé fordulva ránézett és hirtelen annyit mondott.

  - Nem érdekel! Semmi nem érdekel! Most megcsókollak, utána felpofozhatsz!   

    Anna először nem értette a dolgot. Aztán a váratlan, kapkodó csók után gyengéden eltolta magától Barnát és zavartan, kicsit sajnálkozva csak ennyit mondott: - Ne haragudj! A világ egyik legjobb pasasa vagy. De mit tegyek, ha az érzelmeim megint másutt vannak?

   Barna lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mondta.

- Bocsáss meg nekem Anna! Én sem tehetek róla, hogy még mindig reménytelen érzelmeket táplálok irántad… Tudod, én vagyok a te életedben a lekésős pasas, sajnos midig lemaradtam a te vonatodról, pedig mit nem adtam volna, ha... Sajnálom! Leginkább magamat! De értelek. És hagyjuk a magyarázkodást. És még egyszer bocsáss meg! 

    Anna elszomorodva nézett rá.

  -Sajnálom, tényleg sajnálom, de azért remélem, továbbra is a jó barátom maradsz! Menjünk haza! - felálltak és elindultak a villa felé. 

    Anna másnap délután elutazott, elköszönt Barnától. Mindketten ígérték, hogy hírt adnak majd egymásnak, amiből aztán az évek folyamán nem lett semmi. Elveszítették egymást. Mindegyikük járta a saját felnőtt útját.