Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 14 - 16. fejezet

 

14

(1965 )

   

      Augusztus lett. Anna reggelente egyre ijesztőbb tüneteket vett magán észre. Hányingere, émelygése volt és havi mensese sem érkezett meg. Először csak azt gondolta, hogy késik, mint általában. Aztán, mivel nem történt semmi, ott helyben nem akart orvoshoz menni, felhívta Zoltánt telefonon. Kérte, hogy segítsen neki. Ő pedig azt javasolta, hogy Pécsett kellene megvizsgáltatnia magát, és ott kellene valamit tenni, ha tényleg az van, amire gondol. Zoltán hangján hallatszott, hogy milyen ideges. Megbeszélték, hogy találkozni fognak. Zoltán megígérte, hogy először Barnával beszél, és esetleg nála megszállnak, mivel az albérlete csak az ősztől szól.

   Anna a szüleinek nem szólt erről, sőt még a nővérének sem. Barátnőjével beszélt csak, aki nyugtatgatta és megkérdezte tőle, hogy most mit fog tenni. Anna két álmatlan éjszakát töltött emiatt, végig gondolta az egészet, de fájó szívvel arra a döntésre jutott, hogy meg fog válni Zoltántól fogant gyermekétől. Úgy érezte, hogy még egyikük sem eléggé érett arra, hogy tanulás mellett és mindenféle létezés nélkül, gyermeket neveljenek.  Sírt egy sort, Edit vigasztalta, de egyetértett döntésével.

    Ezek után utazott le Anna Pécsre Zoltánhoz. Barnának volt egy nőgyógyász ismerőse, Zoltán másnap hozzá vitte Annát. Az orvos hathetes terhességet állapított meg. Anna megbeszélte vele a terhesség megszakítás időpontját és az ezzel járó ügyintézést.

    Barna az egész ügy lebonyolításában igyekezett segíteni őket. Az abortusz előtti este vacsorát készített nekik, együtt hallgattak egy kis zenét. Barna vigasztalta Annát, többször megkérdezte, hogy jól meggondolta-e.

     Később Zoltán és Anna egymás mellett feküdt. Csend ült közöttük. Zoltán a mennyezetet nézte. Anna várta, hogy Zoltán szól valamit. Lassan, csendben peregtek arcán lefelé a könnycseppek, oldalra fordult és hüppögött. Zoltán ekkor maga felé fordította: - Te döntöttél így, nem én. Ha rajtam múlik, holnap a mi gyerekünk nem fog meghalni! Te ragaszkodsz görcsösen ehhez az abortuszhoz. Mi lesz, ha valami műtéti zűr lesz, és többet nem lehet gyerekünk, pedig én többet is szeretnék tőled! - így mondta. Úgy látszott a jövőjét teljes egészében Annával képzelte el - Vagy mégsem szeretsz eléggé? A szüleim biztosan segítenének. Nem tudom hogyan, de valahogy meg lehetne oldani. Anna, nem gondolod meg? Még nem késő! Imádnám, ha szülnél nekem egy kis babát! Olyan szép lenne, mint te! Vagy mindenáron színészi karriert akarsz?

  - Persze! - fordult felé Anna - És olyan okos lenne, mint te. Nem Zoltán, jól meggondoltam. Vétek, tudom nagy vétek, és nagyon fáj, mert ez tényleg egy szerelemből született kisbaba lenne, de nem. Gondolkodj reálisan. Neked még három-négy éved van, hogy tanulj, én meg a színháznál szeretnék kezdeni magammal valamit, és nem karriert akarok, csak ezt szeretném csinálni. Ahogy te orvos akarsz lenni. Olyan nehéz ezt megérteni? Ne sértegess most!  Legfőképpen pedig nincs lakásunk, nincs semmink, hát hova, hát mire?  Rontsuk el egymás életét, főként a kapcsolatunkat? Korán jött, tudom Isten adománya, tudom, hogy nagy bűnt követek el…

  - Én vagyok a hibás, mert annyira akartalak érezni…

  - Hagyjuk, hogy ki a hibás. Ölelj át és aludjunk!

    Másnap reggel Anna bevonult a kórházba, Zoltán bekísérte.

   - Bocsáss meg nekem Anna, gondolatban veled leszek!   - Zoltán a kórház folyosóján bánatosan búcsúzott tőle.  

    Anna nem szólt semmit, megcsókolta Zoltánt, bevonult a kórterembe, két ágyas szoba volt, egy másik hölgy volt a szobában, aki szintén hasonlóra várt, mint Anna. Átöltözött a hálóingjébe. Leült az ágy szélére és rettenetesen félt. Úgy érezte valami összetört a lelkében és Zoltánból is el fog veszíteni egy darabot.

   Dél körül arra ébredt, hogy Zoltán pofozgatja. Lassan kinyitotta a szemét, felébredt.  Ránézett Zoltánra, aki a kezét fogta, a homlokát simogatta, látta, hogy fájdalma, együttérzése szívből jön. 

  - Azt hittem csipkerózsikává akarsz változni, olyan nehezen ébredtél. Már kezdtem ideges lenni. Jól vagy? Nem érzed rosszul magad? - kérdezte Zoltán.

  - Hát nem valami rózsásan érzem magam… - válaszolta Anna, aztán sírni kezdett - Olyan nagy ürességet érzek most! Olyan szörnyű volt ez az egész! Vigyél haza, vigyél el innen! Nem akarok itt maradni éjszakára!

    Anna kiborult. Zoltán nyugtatta.

 - Megpróbálok beszélni az orvossal, szerencsére ügyeletes, itt van. De nem lenne jobb, ha itt maradnál azért éjszakára? Tudom, a saját felelősségedre eljöhetsz, de én orvos leszek, nem szeretném, ha ezt tennéd, lebeszéllek róla, inkább itt ülök melletted éjszaka, megbeszélem az orvossal. Látod a melletted lévő hölgy már elment, gondolom az is a saját felelősségére.

- Nem tudom Zoltán, össze vagyok zavarodva, kérek egy nyugtatót, kérj egy nyugtatót nekem!

   Zoltán kiment, felkereste az orvost, beszélt vele, aki elmondta, hogy nem volt semmi komplikáció, de ő is jobban örülne, ha bent maradna még éjszakára, és reggel menne haza Anna.

   Zoltán estig vele maradt, kitámogatta Annát a fürdőbe, Anna valóban kicsit labilisnak, gyengének érezte magát, de erőt vett magán. Nyolc óra felé megcsókolta Annát, és  elköszönt tőle.

   - Ne haragudj, de nekem nagyon fáj, hogy így döntöttél! Azt hiszem a mai napon sok mindent elveszítettem. Nem beszélve arról, hogy nagyon féltettelek! - majd összeszedte magát, igyekezett ismét erős férfi lenne.

  - Elmegyek kis kedves, holnap jövök érted, és taxival hazaviszlek. Vigyázz nagyon magadra és pihenj, aludj! Nagyon szeretlek! - megcsókolták egymást. Zoltán az ajtóból még integetett, aztán Anna az oldalára fordult, nagyon nehezen tudott csak elaludni.

    Másnap már nyolc órakor ott volt Zoltán, Anna is korán kelt, különösebb panasza nem volt, az orvos meglátogatta reggel, nyugodtan útra engedte.  Anna kicsit megkönnyebbült, bár a lelke tele volt fájdalommal, de azt gondolta ennek most meg kellett történnie, bármennyire fájdalmas volt az egész. Mosolyogva üdvözölte Zoltánt, aki elvette a csomagját, kézen fogta és elindult vele a taxihoz.

  - Hol a záróm?  - kérdezte Anna.

  - Nyugodj meg! Itt van nálam.  Otthon odaadom. Jól vagy? – kérdezte Zoltán.

   - Jól. És te?

  - Én pocsékul aludtam. Barnával sokáig beszélgettünk, különben talán semmit sem alszom. Nehezen fogom túl tenni magamat ezen az egészen, nem így gondoltam.

  - Én sem. De ez benne volt a paklinkban Zoltán. Te is tudod, hogy mindennek van következménye is. De most kérlek, hogy ne beszéljünk erről, nem akarok erről többet beszélni. Örülök, hogy egyáltalán ismét itt vagyok veled.

   Kiszálltak Barna lakása előtt a taxiból, felmentek hozzá, aki már várta őket. Barna egy tálcán reggelit tálalt Annának.

   - Jól vagy? – nézett aztán a szemébe. Anna arca kicsit megnyúlt, szeme alatt sötétkarikák voltak, szomorúság ült szája szélére. Ezt Barna jól látta  - Segíthetek valamiben?  Tudod, az idő megold mindent. Egyébként bármilyen rosszul hangzik, talán a rosszban jól döntöttél. Legalábbis én így vélem. Azt hiszem, te is tudod, hogy ezzel mire gondolok.

    Anna enni kezdett, majd válaszolt.

 - Jól vagyok, különösebben semmi panaszom. Nem fáj semmim, és már erősebbnek érzem magam. Persze csak fizikailag… De majd csak túlélem valahogy! – tette hozzá keserűen.

    Ekkor Zoltán is bejött és leült Anna mellé.

   - Neked barátom - szólt Zoltánhoz Barna - hozok egy kávét, mert úgy nézel ki, mint egy mosott rongy! De én is iszom egyet.

     Anna teázott, a két fiú kávézott, a háttérben halkan szólt egy Edith  Piaff szám.

 

15

 (1987)

 

    Anna másnap úgy ébredt, mint aki semmit nem aludt. Egész éjjel forgolódott, a könyv, amit olvasott volna, ott feküdt mellette a földön. Felült, megborzolta haját, az órára nézett, kilencfelé járt a mutató - Már megint túlaludtam magam - gondolta. Aztán Barna jutott az eszébe.  Majd végig gondolta napját, tudta, hogy hosszú délutánja lesz, mivel este még szülői értekezletre is kell mennie. Anna nem szerette a szülői értekezleteket a sok felesleges mellébeszélés miatt. De azért mindig elment. Szerencséjére eddig nem sok gond adódott gyerekeivel kapcsolatban.

     Délután a munkahelyén viszonylag nyugodtan ment minden. A gyerekek dolgoztak, játszottak, szép idő volt, az udvaron töltötték a délután nagyobb részét.  Egy széken ülve másik két délutános kolléganővel beszélgetett szakmai dolgokról vagy a helyi gyerekekkel kapcsolatos történtekről. Közben figyelték a gyerekeket, vagy aki odaszaladt hozzájuk válaszoltak kérdéseikre. Egy kis időre kijött hozzájuk Márta, a nevelőotthoni igazgatóhelyettes is. Hirtelen megkérdezte tőle, hogy nem tudna-e szombatra ügyeletet vállalni. Kérdőn nézett Annára. 

   Anna szívesebben lett volna most otthon, de látta Márta segélykérő tekintetét.

  - Mást terveztem, de bejövök, számíthatsz rám. Egyébként hogy döntöttél? - kérdezte halkan.

  - Egyelőre csak neked - mondta halkan - Igennel válaszoltam, megyek, de majd csak az ősztől. Gábor majd el fogja mondani értekezleten a többieknek is. Kicsit sajnálom itt hagyni ezt az intézetet, de erről már beszélgettünk. Na, most megyek. Elköszönt tőlük, és visszament a házba.

    A másik két kolléganő kérdezősködött, hogy miről volt szó, hova megy Márta. De Anna nem mondta el nekik. Nem kapott rá felhatalmazást. Aztán délután ötkor átadta a csoportját. Ezen a napon rövidített időben dolgozott, mivel saját gyermekei szülői értekezletére kellett mennie. Mire este hazaért már fél kilenc volt. Gyerekei már ágyban voltak, olvastak. Fáradtan szólt be hozzájuk.

  - Megjöttem. Nincs semmi különös. Meg vagyok veletek elégedve, a többit majd máskor megbeszéljük. Kicsit fáradt vagyok most. Akkor holnap én előre megfőzök hétvégére, mert szabad vagyok egész nap, délután pedig megyek beszélgetni az általatok doktor Barnának nevezett úrral, majd valamikor jövök. Hogy hétvégén mit csinálunk, nem tudom. Azaz, szombaton dolgozom, de vasárnap szabad vagyok. Nektek van valami külön programotok? Persze a tanuláson kívül. Tudom, hogy Zsolt szombaton este buliba megy és te Dóra?  Te mit tervezel? Apátok? - a gyerekek hallgattak.

  - Ne hallgassatok! Mi van? - kis szünet után Zsolt szólalt meg.

  - Nem akartunk keseríteni, de ide telefonált apa, mikor még nem voltál itthon. Szerintem kissé kapatos volt most is, és piszkosul sajnálkozott önmagán.

   - Zsolt! - szólt rá az anyja!

  - Igenis! Imádja sajnáltatni magát, és ezt utáljuk! - tette hozzá Dóra Zsolt védelmére kelve - Úgy sír, mint egy fürdős ... Bocs mami, de ezt a kifejezést tőled loptuk el egyszer.

  - Gyerekek, nem lehetne ezt a kapcsolatot normálisan kezelni?

  - Nem rajtunk múlik anya! - fűzte hozzá Zsolt - Most is normálisan mondtam neki, hogy ez a hétvége miért nem jó a találkozásra, Dóra is elmondta az érveit, a programját, de nem érti, vagy nem akarja érteni, nem pici kisiskolás gyerekek vagyunk. Úgy látszik képtelen ezt felfogni, és közben téged szid, hogy biztosan te vagy az oka. Á.... Unom ezt anya!

     Anna megsimogatta a két gyerek fejét, csitította őket. Biztatta őket, hogy majd előbb-utóbb jóra fordul minden. Nyugodjanak meg, majd ő próbál vele beszélni. Mint kiderült Dóra vasárnap a barátnőjével egy délutáni mozielőadásra készült. Ezt Anna megértette. Most arra gondolt, hogy az apjával is meg kell értetni, mert a helyzet egyre gyatrább lesz, és ez senkinek sem jó. Jó éjszakát nektek!

    Anna bement a szobájába és tárcsázta volt férje telefonszámát. Nem sok kedve volt hozzá, de a gyerekek érdekében tette.  Hosszan kicsengett a telefon.

  - Halló!

  - Én lennék, Anna, szervusz.

  - Na, eszedbe jutottam?

  - Igen eszembe juttattak a gyerekek! Hallom, nem tetszik neked, hogy saját programjaik vannak és nem érnek rá veled találkozni a hétvégén. Erről szeretnék veled beszélni. Ákos! Hát nem veszed észre, hogy félig már felnőttek? Hogy szükségük van időnként a saját kis életüket élni nélküled és nélkülem is? 

   - Nem érdekel! Elvetted tőlem őket! Tönkre tetted az életem! Nekem már mindegy! Ti csak éljétek a kis életeteket, majd én megdöglöm - Ákos egyre hangosabban üvöltött a telefonba. Anna eltartotta magától a készüléket, majd hirtelen beleszólt - Ákos ebből elég, úgy hallom már megint tök vagy! Nem ezért hívtalak! Szevasz! - letette a kagylót és remegett a gyomra az idegességtől - Hát ez nem lehet igaz, milyen ember lett ebből? És én még ezt az ember szerettem, őt választottam, Úristen! - temette fejét a kezébe. Ekkor csengett a telefon, Anna felvette.

  - Tessék!  Zana Anna.

  - Igen? Itt meg a férjed! Ne csapkodd le nekem a telefont! - üvöltötte tovább.

  - Nem csapkodom! - válaszolta most már idegesen Anna - és ne kiabálj velem! Amúgy meg nem vagy már a férjem, a volt férjem legfeljebb, kikérem magamnak, hogy a gyerekek előtt pocskondiázz! Én megpróbálok emberi módon beszélni veled, de ez már a századik alkalom, hogy sikertelenül. Csak tőlem váltál el és nem a gyerekektől, de engem száz kötéllel sem tudsz visszahúzni magadhoz, ha ez a célod, én előttem ne siránkozz, mint egy fürdős! - erre a volt férj, Ákos ismét üvöltözni kezdett, majd Anna valóban lecsapta a kagylót és kihúzta a zsinórt, nem akart több telefont, vitát, úgy gondolta, nem ezért rúgta fel a házasságát. Ki kellett mennie a konyhába, dupla adag nyugtatót vett be, mert érezte, nem tud elaludni, sőt mi több pánikrohama is előjött. Remegett. A két gyerek hallotta anyjuk előző kiabálását, riadtan jöttek ki hozzá a konyhába, Anna nyugtatgatta őket, hogy semmi baj, de egyre rosszabbul lett. Beültették a fotelba. Anna úgy érezte itt a vég. Halálfélelme volt, szíve hevesen dobogott, izmai megfeszültek, egész teste remegett, elsápadt, szédülni kezdett.

  - Dóra hozz be egy kis kendőt, kérlek, vizezd kicsit meg, a csuklómra teszem! Zsolt te hozz egy kis vizet, innom kell, kiszárad a szám…

   A két gyerek ijedten ugrált körülötte, Anna igyekezett uralkodni magán. Ezek a tünetek már tizennyolc éve kisérték, talán azóta, amióta volt férjét megismerte. Talán összefüggésben volt vele, ezen már sokat gondolkodott, de még nem volt pszichológusnál. Pedig többen ajánlották, többen mondták, hogy már a pánik betegségre is remek gyógyszerek vannak. Ez pedig valószínűleg az lehet, mivel eddig más komoly szervi bajt nem találtak nála, hiszen a rosszullétek miatt már többször volt kórházi kivizsgáláson is. Rég nyúlt ilyen hosszura ez a fajta rohama, végül is olyan félelem kerítette hatalmába, hogy ő kérte a gyerekeket, hívjanak ügyeletes orvost hozzá.

   Az orvos elég hamar megérkezett, a gyerekeket kiküldte, meghallgatta szívét, megmérte a vérnyomását, megkérdezte milyen gyógyszert vett be.  Anna röviden elmondta és azt is, hogy mióta vannak hasonló rohamai.  Az orvos javasolta, hogy menjen el egy pszichológushoz. Nem talált semmi ijesztőt, egy nyugtató injekciót adott, remélte, hogy ettől majd tud aludni is. Anna az orvos jelenlététől megnyugodott, az injekció is hatott egy idő után. Gyerekeit is megnyugtatta, elküldte őket aludni. Aztán bebujt az ágyába, párnájára hajtotta fejét. Az orvos fehér köpenyéről hirtelen Zoltánt látta maga előtt huszonhárom évesen és magát fiatalon, jókedvűen.

 

16

 

(1965)

 

   Eljött az ősz, Zoltán megkezdte újból egyetemi tanulmányait, visszaköltözött albérleti szobájába, Anna pedig ismerkedett a színházzal, a színházi világgal. Nem volt számára teljesen új, de tudta, hogy itt gátlásait, örökös lámpalázát, szerénységét, szorongását, ugyancsak le kell vetkőznie. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz rá.  Mindjárt az elején egy operettben kellett statisztálnia. A darabban két táncbetét is volt. Hatan voltak lányok, akik a statiszta körből bekerültek a tánckarba is.  Anna, ahol öltözött, négyen voltak. Mellette ült egy kezdő statiszta lány, nagyon alacsony volt, kicsit pösze és vékony hangú, de jóindulatú és segítőkész.  A másik oldalon egy jó negyvenesnek látszó régebb óta itt statisztáló, mindig jókedvű, kicsit rekedtes hangú, szabad szájú nő sminkelte magát. Ő már kisebb szerepeket is játszott néha. A negyedik lány Pestről jött, hasonló korú volt, mint Anna.  Ezt a lányt Marcsinak hívták és ő a színészházban lakott. A lány fogai kicsit előre álltak, mindig komoly volt, tudálékos, kicsit összezárt szájjal beszélt. Nagy ibolyakék szemével úgy tudott pislogni, mint egy ártatlan alvós baba.

    Az darabban az egyik táncbetét bajadér tánc volt. A táncosok a tüllbugyogókban, olyanok voltak, mint a török háremhölgyek. Csak fátyol nem volt a szájuk előtt. Keleti hangzású zene szólt és a koreográfia szerint indiai és hastáncra emlékeztetető mozdulatokkal táncoltak, köztük Anna is. Ennek a számnak mindig óriási sikere volt.  Anna napjait kitöltötték a próbák, ami kiegészült a délutáni táncpróbákkal. Zoltánnal ugyan sűrűn váltottak levelet, néha a színházból telefonálni is szokott neki Barna lakására. Időnként legalább egymás hangját akarták hallani. A színházi munka nem volt olyan könnyű, mint Anna gondolta, hiszen a sokszor egész napos próbák kifárasztották, ilyenkor még Zoltánt is elfelejtette. Pontos, precíz munkára, nagy koncentrálásra volt szükség. Lassan megismerkedett a színházi dolgozókkal is.  Jól látta, ez egy zárt és más világ.

    Esténként a Pestről jött lánnyal, ha kedvük volt és szabadok voltak, beültek a színházi klubba. Általában előadások után idejöttek a színészek enni, inni, beszélgetni vagy kártyázni. Az előre álló fogú lány, Marcsi már kapott egy kisebb szerepet a következő darabban, igaz, hogy csak pár mondatos szerep volt, de örült neki. Nem irigykedtek egymásra, inkább örültek egymás sikereinek. A számukra akkor már öregnek tetsző öltöző társuk, Rózsa remek sztorikkal szórakoztatta őket. Soha nem unatkoztak mellette. Amikor belépett az öltözőbe valami különös hangulat uralkodott el rajtuk.

    Marcsi titokban a fiatal karmesterbe volt szerelmes. A kis alacsony lány pedig az egyik zenekari fiúval járt, aki trombitán játszott. Rózsa, a már idősebb színésznő a nálánál majd tíz évvel fiatalabb vezető táncos férfival élt együtt, már vagy tizenöt éve. Előző házasságából volt már egy nagy fia. Nem volt túl művelt, de intelligens volt és tudták, hogy megélte az élet sűrűjét, színházi berkeken belül. Megkedvelték egymást.

      Már a főpróba felé közeledtek, amikor a vörös rekedt hangú kolléganő, Rózsa, odafordult Annához.

 - Na, szivi hogy állsz? Látom, remekül megy a tánc, még lepipálhatod a nagys’ asszonyt is! Csak vigyázz! Mert az a nő egy kígyó! Hadd kérdezzem meg, neked nincs senkid?

  - Ezt hogy érted?   Kérdezte Anna, miközben az arcát sminkelte éppen.

  - Hát valami krapek, férfi! Nem látlak senkivel, pedig tudom, több pasinak fáj itt rád a foga. Csak vigyáz! Ne add könnyen magad! Szerepekért meg, tudjátok, hogy van minden színházban? Létezik a „szereposztó dívány!” Hajaj! Tudnék mesélni!  Na, de ez a te magánügyed lesz! Csak úgy mondom.

    Közben megszólalt az ügyelő hangja: - Első figyelmeztetés, kérem az előadásra felkészülni, tíz perc múlva kezdünk!

   Anna csak ezután válaszolt.

  - Az én barátom nem itt él. Ő medikus és Pécsett tanul. Így aztán csak nagy ritkán sikerül találkoznunk. De egész nyáron együtt voltunk!

    Rózsa erősen sminkelte az arcát, csücsörítette száját, hogy szép vörösre berúzsozza, kicsit sziszegve mondta.

 - Az jó. Medikus. Akkor okos. Nagy parti lehet, ha végez, csak várjon ki! Meg te várd ki bogaram, mert az nem lesz könnyű, elhiheted nekem! Ez egy más világ! Meg az is más világ!

   Megszólalt az ügyelő hangja és a statisztákat kérte színpadra.

    A premier egy pénteki napon volt. Anna meghívta Zoltánt és Barnát is.  A darab negédes nagyoperett volt, kellemes zenével, nagy szerelemről, elválásról szólt, természetesen happyenddel végződve. Jó volt a közönség. Együtt lüktetett a színpad a nézőtérrel. Háromszor is visszatapsolták bajadér táncukat, nagy tapsokat kaptak a főszereplők is.  

   Anna a klubban találkozott barátaival, akik már várták őt egy asztalnál. Nagy volt a ricsaj, hangzavar, valami zene is szólt. Barna őszinte szívvel gratulált: - A legjobb voltál mindegyik lány közül. Az a szőke, dús keblű jó nő, de kissé modoros már. Gondolom ő a szóló táncos, azért ez látszik rajta.  Te viszont könnyed voltál, nagyon szépen mozogtál és mutatós vagy a színpadon.

    Zoltán kicsit feszélyezve érezte magát, jóformán másfél hónapja, csak levélen keresztül érintkeztek vagy telefonon.  Egyszer találkoztak, amikor letelt a hat-hét és Anna elutazott vizsgálatra az orvoshoz. Akkor egy éjszakára ott tudott maradni.

    Anna Barna monológja után Zoltánra nézett: - Hát te, nem szólsz semmit? Na, nem kell nagy dicséret, nem nagy ügy! - látta, hogy Zoltán zavarban van. Mondana is valamit meg nem is - Na, jó ne szólj semmit, csak úgy mondtam valamit... Mit iszunk fiuk? – kérdezte Barnára nézve.

    Barnán látszott, hogy otthonosabban mozog itt a füstös, felszabadult színházi világban, mint Zoltán. Odament a pulthoz és rövid idő után hozta az italokat. Anna rágyújtott közben. Zoltán rákérdezett.

- Te el kezdtél dohányozni?

   - Hát csak úgy hébe-hóba, ne izgulj! - válaszolta neki Anna. Aztán hozzájuk csapódott Marcsi, Anna bemutatta barátainak. Leült hozzájuk és Barna vele kezdett beszélgetni, Anna pedig Zoltánnal. Zoltán mesélt egy-két dolgot a tanulmányairól, majd az öccséről regélt, akit végül is felvettek a konziba. Aztán megfogta Anna kezét és megkérdezte tőle.

-         Nem mehetnénk? - Anna látta Zoltán vágyakozó tekintetét és felállt.

  - Nem baj, ha itt hagyunk benneteket? Akkor, ahogy megbeszéltük Barna. Reggel találkozunk. Marcsi vigyázz a barátomra! - mondta Anna mosolyogva.

     Elköszöntek és elindultak kifelé. Ahogy az alagsori folyosóra értek, velük szembe jött egy magas vékony, fekete sima hajú huszonöt év körüli kék szemű fiú. Fekete garbóban volt, kezében egy könyvet hozott. Anna már többször összefutott vele itt a klubban, mint megtudta, ebben az évben szerződött a zenekarhoz, hogy az idén végzett a konzin, és korrepetitornak jött.  Túl komolynak tűnt, mindig mogorván köszönt, többnyire egyedül bóklászott és pipázott.  Egyik este Juli a kis alacsony kolléganője be is mutatta neki, mivel az ő barátja is zenész volt, és együtt jöttek le a klubba Ákossal.  Anna úgy gondolt rá, mint egy fővárosból ide kényszerített entellektüelre, aki mindig szenved. Igazából nem tudta hová tenni akkor. Most is foghegyről köszönt neki.

   -  Szevasz.

   -  Szevasz - válaszolta Anna.

   - Már mész, már mentek? - kérdezte aztán Annától, mert észrevette, hogy nem egyedül van.

  - Igen, megyünk, de vannak még sokan, nyugodtan menjél csak! - a fiú csak bólintott és tovább sietett.

  - Ez ki volt? - kérdezte Zoltán.

  - A színház új korrepetitora, amúgy zongoraszakon végzett a konzin ő is, hogy miért éppen idekeveredett, nem tudom. Miért kérdezed?

   - Hát csak úgy, elég fura fazon, kicsit fenn hordja az orrát, nem? Jól ismered?

  - Nem, nem ismerem jól, de nem is érdekel. Talán féltékeny vagy rá?

  - Nem, dehogy Anna. Csak úgy vibrált a levegő, ahogy leviharzott.

    Ahogy sétáltak a lakás felé, ami nem volt túl messze a színháztól, Zoltán átölelte Anna vállát. Hűvös november eleji szél fujt, kicsit fázósan összebújtak és úgy mentek, szorosan egymás mellett lépkedve. A lakásban is hűvös volt, bár délelőtt eljött unokatestvére és kicsit befűtött nekik a cserépkályhában.

  - Nem vagy éhes? - kérdezte Zoltántól Anna, mikor már otthon voltak.

  - Nem, mert előadás előtt ettünk néhány falatot. De most jut eszembe! Milyen figyelmetlen vagyok. Te nem is vacsoráztál…

  - Hát nem! Előadás előtt nem tudtam volna lenyelni egy falatot sem! Tudod Zoltán - közben leültek egymással szemben - ez az életforma fordított életrendet hoz magával, talán egy kis összevisszaságot is. Már megszoktam, de neked biztosan furcsa lenne. De ne zavarjon! Majd eszem később egy falatot. Különösebben nem vagyok éhes.

    Zoltán felállt, megtalálta a kenyeret, a hűtőből vajat, sajtot, felvágottat vett ki, vacsorát készített Annának, aki fáradtan ült a székben és szótlanul nézte Zoltán igyekezetét.

  - Tessék, ezt legalább meg kell enned! - egy tálcán Anna elé tette a forró teát és a szendvicseket.

   Anna megköszönte és csendben enni kezdett. Zoltán leült vele szemben, majd zavartan megszólalt.

  - Ne haragudj rám, hogy eddig semmit nem mondtam… Valahogy a színházban én tele vagyok gátlásokkal. Nem tudom miért… Szóval gratulálok én is!  Tényleg jó voltál, szép voltál! És ezt neked hoztam - Anna felé nyújtott egy könyvet - Életed első igazi bemutatójára. Csak egy könyv. De tudom, hogy szeretsz olvasni, talán nincs meg neked.

    Anna meghatottan vette át a könyvet, lassan oldottabbak lettek mindketten. Sokáig beszélgettek, majd szerelemmel simultak egymáshoz és boldogságban töltötték az éjszakát. Másnap reggel, kicsit tovább lustálkodtak, és Anna úgy érezte, hogy Zoltán jókedve valamiért elszállt. Csendben felkeltek, reggeliztek, majd Barna jött kocsijával értük.  Fáradtnak látszott, de szokásához híven humorát nem veszítette el.

  - Jó reggelt! Na, hogy telt az éjszaka? Hülye kérdés! Jól, biztosan jobban, mint az enyém! Ez a csaj kicsit hóbortos, az atyaistennek nem akarta megérteni, hogy nem akarok vele semmit kezdeni. Vagy olyan jóképű vagyok Anna, hogy nem lehet rólam lemondani?

  - Gyere, ülj le, főzők nektek egy kávét, de magamnak is - szólt hozzá Anna.  Barna ledobta magát a heverőre, nézte Annát és Zoltánt, látta, hogy kissé lehangolt állapotban vannak.  Anna hozta a forró kávét, szépen tálcára helyezve az asztalra tette.

  - Tessék, frissüljetek! - jómaga is kezébe vette a kis kávéscsészét, és lassan kortyolgatta kávéját. Most egy szőke, kékszemű és egy barna, meleg szemű fiú ült előtte. Az egyik kisfiúsabb a másik férfiasabb. Két jó barát. Anna mindkettőjüket szerette. Zoltánt szerelemmel, Barnát barátsággal.

 - Szóval elcsábított a kis babaszemű?- kérdezte Barnától.

  - Na, nem hagytam magam, igaz, hogy kínos volt, de nem volt hozzá semmi indíttatásom. De tényleg jó ez a kifejezés. Mint egy ártatlan szűzlány úgy tud nézni a nagy kék szemével. De nem válaszoltál az előbbi kérdésemre, Anna!

  - Provokálsz?  Hogy te milyen erőszakos vagy! - kacagott Anna - Hát, ami azt illeti – folytatta jelentőségteljesen, kicsit játszadozva – meglehetősen vonzó pasi vagy, nem csodálom, hogy Marcsi rád akart akaszkodni, bár titokban éppen a karmesterbe szerelmes, de gondolom te elvarázsoltad.

     Barnának láthatóan jól estek Anna szavai, Zoltán csak mosolygott, letette kávéspoharát az asztalra, felállt, nyújtózkodott és megkérdezte – Nem járunk egyet?

   Elindultak a Róma hegy felé, gondolták, megnézik a Rippl-Rónai villát, ahol egykor a festő lakott és dolgozott. Anna a két fiú között sétált, Zoltán kezét fogva. Barna törte meg a csendet.

  - Tudod Anna, én úgy látom, hogy a színészet kemény fizikai és idegmunka. Aztán gondolom, vannak intrikák, meg mit tudom én milyen szerepharcok, meg sértődések. Szóval, nem irigyellek. Az életformáról nem is beszélve. Mondtam én neked Zoltán, hogy a szürke, igaz, esetleg életet visszaadó, gyógyító kórházi munkához képest, ami nagyon szép munka persze, ez egy színes förgeteg. Fogod bírni ezt Anna?

  - Még csak most kezdtem, egyelőre élvezem, szokom. Majd meglátom, csak az fáj, hogy Zoltán nem tudja elfogadni, ugye jól látom? Tőled mindez messze áll. Akkor pedig mi lesz a kapcsolatunkkal?

  - Anna! - válaszolta Zoltán és haragosan Annára nézett - Ezt ne most, nem tartozik Barnára, ha a legjobb barátom, akkor sem.

    Barna csendesen Annára és Zoltánra nézett, nem szólt semmit, úgy gondolta ez valóban nem rá tartozik.  Ugyanakkor érezte, ha visszamennek Pécsre, beszélnie kell a barátjával.  Sajnálta Anna és Zoltán látható érzelmi válságát. Közéjük állt a színház, ez érezhető lett.

    A két nap gyorsan eltelt. Anna és Zoltán rossz érzettel búcsúzott egymástól. Barna jókedvűen kérdezte: – Akkor jövünk legközelebb, vagy te jössz?

  - Nekem csak a hétfői napok szabadok és kész. Egyelőre ez van - aztán magához húzta Zoltánt, aki fájdalmasan átölelte.

  - Nagyon hiányzol! Nekem ez így nem jó. Olyan ritkán tudunk együtt lenni! Te pedig az előadások, próbák miatt el sem tudsz jönni. Hát, akkor majd jövök én! Vársz? Még mindig vársz azért? - kérdőn nézett Annára.

  - Zoltán! Miért kérdezel ilyet?  Én lennék a legboldogabb, ha nem ilyen fancsalogva járnál-kelnél a világban. Én már dolgozom, na, pocsék a fizetésem, tudom, de hát egyelőre ez van. Te tanulsz, nem tudom mi olyan katasztrofális neked. Aztán nyáron szabad vagyok! Te is az vagy! Mi a gond? Szeretlek! Ne kételkedj, és ne félts! - mondta Anna nyugtatóan és tele reménnyel.

   A két fiú beszállt Barna apjának bogárhátú Volkswagenjébe, Anna  integetett nekik, akik ekkor visszaindultak Pécsre. 

    Anna bement a színházba, aznap két előadás volt, egy délután, egy este. Nem ért rá gondolkodni, mert lefoglalta az előadás, aztán Marcsi sugdosott a fülébe, hogy milyen jó fej a barátja Barna - Sajnos nem tudtam elcsábítani! - tette hozzá kicsit fanyalogva. Rózsa szokásához híven tréfálkozott.

  - Na, láttam a fiúkat! Jóképű fazonok! Jól telt a hétvégéd? – kérdezte Annától, kicsit anyáskodva.

  - Hát nem egészen úgy, ahogy elképzeltem, de jó volt!  – válaszolta Anna.

  - Volt digi-dugi, love? Mert az kell! – válaszolt neki nevetve Rózsa - Az ér a legtöbbet az életben, én mondom! A többi csak kellék! Lányok!  Egy jó szerető, egy megbízható szerető, vagy legyen több, mindennél többet ér!  Jól jegyezzétek meg! Látjátok én is milyen, jól megvagyok Dénessel, egyenesen imádjuk egymást, pedig már úgy tűnik százéves a kapcsolatunk! De még mindig megy és nincs egyedül az ember! A magány nem jó dolog!

   Így folyt az élet szinte nap, mint nap, Anna két hónap múlva a stúdió színpadon belül kapott egy kisebb szerepet, utcalányt alakított egy olasz egyfelvonásosban. Aztán a rendező rábízott egy flamenco táncot, egy spanyol est keretén belül, amit egy új színházi táncos fiúval együtt tanultak be. Hallatlan nagy energiát fektettek a táncba. A fájdalmat, szerelmet, bánatot, büszkeséget, mindenfajta érzelmet magába foglaló táncot, mélyen átélve adta elő táncospárjával együtt. Ehhez kapcsolódott három gyönyörű Lorca vers, amit Anna mélyen átélt és még a rendező is elámult, hogy milyen kiforrottan adta elő. Lorca verseit nagyon megszerette még gimnazista korában és most boldog volt, hogy sikerült úgy elmondani, ahogy mindig is szerette volna. Csak két-három előadást terveztek a szervezők, amit a művelődési házban adtak elő. Az előadás nagy siker lett, Anna ettől boldog volt.  Telt ház előtt futott a darab, így aztán a szervezők úgy döntöttek, hogy a szokásostól eltérően többször is előadják, sőt tájolnak vele.

    A bemutatóra lejött Zoltán és Barna is. Most jobb kedve volt Zoltánnak is, együtt gratuláltak és ünnepelték Annát. Barna meghívta egy vacsorára őket.  Este pedig a bárban kötöttek ki, ahol együtt beszélgettek, jól érezték magukat.  Lassan kezdte úgy érezni, mintha mind a hárman összenőttek volna. De Zoltánhoz nagyon mély érzelmek fűzték, és meg sem fordult a fejében, hogy Barna és közte, a barátságon kívül más kapcsolat is lehetne.

     Ezt az előadást a színház vezető rendezője rendezte, aki Annát valóban támogatta és továbbra is, csábítgatta, de eredménytelenül. Anna érdekből, érzelmek nélkül nem tudott volna senkivel kapcsolatot tartani. Tudta, hogy erre alkalmatlan. Sokat vívódott magában, látva több színésznő könnyedebben vett életét, hogy alkalmas lesz-e a pályára. 

   Egyik este a klubban összefutott a nyáron megismert keramikus lány barátjával, a híres vidéki egyetemi színpad volt rendezőjével, aki szintén ideszerződött segédrendezőnek. Láthatóan jól ismerték egymást Ákossal a fekete garbós entellektüel korrepetitorral. Anna csak így nevezte magában.  István, a segédrendező már látta Annát a spanyol estet idéző stúdió előadáson, látta az operettben és most úgy ment oda Anna asztalához, mintha ismernék egymást.

  - Nos, én már a színpadról jól ismerlek. Gratulálok, remekül táncoltad a flamencót! Tehetséges vagy! - kezet nyújtott és bemutatkozott Annának - Leülhetek? – kérdezte, de a választ meg sem várva leült. Annának Greco megnyúlt, hosszú, sovány alakjai jutottak róla eszébe. A fiú szeme kéken és tisztán csillogott.

  - Köszönöm a kritikát. Én már hallottam felőled. Éva, aki keramikus hallgató a barátnőd, nem? - Anna kérdőn nézett Istvánra, aki nagyon meglepődött  

  - Te honnan tudsz róla? Ismered talán?

    Anna ekkor elmesélte nyári találkozásukat.

  - Hát ez fantasztikus! Látod, ez a véletlen! Nemsokára jön hozzám, akkor találkozhattok!  - közben észrevette a pultnál álló Ákost, odaköszönt neki, majd az asztalukhoz hívta, aki hozta az italát és leült hozzájuk.

    Ákos ekkor Annára nézett - Bocs, nem is kérdeztem, hogy hozzak-e nektek is valami innivalót…

  - Nekem ne hozz semmit, köszönöm. Itt van az üdítőm, azt iszogatom és várok a jelenetemre – nézett rá hosszan Anna.

    Anna a török bugyogós csillogó flitteres öltözékében volt és itt a klubban várta, hogy szólítsák a tánckart, csak éppen lejött egy kávéra és üdítőre. István nyugodt, halk szavú fiú volt, vele ellentétben Ákos mély bariton hangú és izgága. Ha megjelent azonnal izzott tőle a levegő, valami furcsa idegesség áradt belőle. Most Istvánnal egy könyvről beszélgettek, majd  régi szegedi emlékekről.  Anna csendben hallgatta őket.

   - Tart még a kapcsolatod azzal a sebész orvosnővel? – kérdezte aztán Ákostól István.

  - Igen még tart, tulajdonképpen miatta szerződtem ebbe a városba, mert ide közel van a kisváros, ahol dolgozik és él a kislányával.

  - Együtt lesztek szilveszterkor?

  - Valószínű, hogy igen, de én utazom hozzá - válaszolta Ákos

  - Hát te? - fordult most István Anna felé - Megkérdezhetem, hogy te hol töltöd a szilvesztert? Csak azért kérdezem, mert együtt szórakozhatnánk, Éva is lejön ide. Akkor úgy szervezek.

    Anna arra gondolt, hogy Zoltán biztosan nem szívesen szilveszterezne az ő színházi ismerőivel, de erről nem akart beszélni. Annyit válaszolt csak, hogy az ő barátja lehet, hogy eljön, de az is lehet, hogy ő megy el hozzá, mivel medikus, és Pécsett él. Aztán megszólalt az ügyelő, elköszönt tőlük és sietett a színpadra. Közeledett a karácsony, közeledett a szilveszter és Anna már előre tudta, hogy milyen kevés szabad ideje lesz. Legnagyobb bánatára szilveszter este pont ezt az operett műsort játszotta a színház.  Tudta, hogy emiatt mindenképpen Zoltánnak kell idejönnie, ha együtt akarják tölteni első szilveszterüket. Azt is tudta, hogy Zoltánnak vizsgaidőszaka lesz.  Azon törte a fejét, hogy meghívja magához egy-két napra.  Hiszen itt is tud majd tanulni. Félt, hogy Zoltán előbb-utóbb meg fogja unni őt a ritka találkozások miatt, de ugyanakkor szerette a színházi világot, tetszett neki, egyelőre élvezte a próbákat, az előadásokat. Már kapott egy kisebb szerepet is a következő darabban, de annak a próbái csak a következő évben indultak.

     Közben kialakult egy társaság, akivel általában szabad idejét együtt töltötte. Marcsi a pesti lány, Julcsi és a trombitás barátja, István a segédrendező, és a mindig vele tartó Ákos. Velük tartott időnként egy ügyelő fiú, akinek a barátnője jegypénztáros volt a színháznál, de sokszor volt velük egy Pestről jött igencsak jóképű táncos fiú, akivel Anna a flamencót táncolta. Ez a társaság időnként együtt ment a bárba, együtt ment Marcsi lakásába, ahol általában komoly zenét hallgattak: Vivaldit, Bachot. Nagy beszélgetések voltak a klubban, vagy a színháztól nem messze egy hangulatos kis borozóban. Filmekről, könyvekről, pesti előadásokról, amit az onnan ideszerződöttek láttak, vagy éppen helybéli dolgokról, az itteni színházi életről, elképzelésekről. Szóba került itt az egzisztencializmus, Kafka világa, Proust, Simon de Beaovuir, Sartre, és még sok olyan dolog, amit akkor Anna még nem ismert. Együtt járt a társaság moziba, ebben az időben még kevés művész film került az országba, így azt nézték, ami adódott. Emlékezetes volt Anna számára egy Fellini film. Szerette a francia romantikus kalandfilmeket. Belmondo, Delon ,  Vittorió de Sica , Godard és Truffot filmjeit is élvezettel nézte. Teljesen elvarázsolódott James Dean alakításától, amit az Édentől Keletre című filmben nyújtott. Mégis magányosnak érezte magát, hiányzott számára Zoltán. Egyik este előadás után a portásfülkébe telefonhoz hívták, Zoltán kereste.

  - Szervusz, kis kedves! Tudom, hogy most végeztél, muszáj volt hallani a hangodat, hiányzol nagyon! Egy hét múlva kezdődik a vizsgaidőszakom, mi lenne, ha még karácsony előtt, lemennék hozzád, és ott készülnék a vizsgáimra? Aztán onnan hazamennék karácsonyra, pár napra, majd vissza hozzád. A szilvesztert veled akarom tölteni, akárhol! Ha gondolod, Barna és barátnője is velünk lehetne. Mit szólnál hozzá? Megoldható? Mármint a lakás, az unokatestvéred nem lakik még ott?

  - Zoltán, de jó hallani a hangod, nem is tudod, hogy mennyire örülök! Tulajdonképpen hívtalak volna én is, és pont ezt akartam volna ajánlani, de így még jobb! Márt azt hittem, hogy kezdesz nem szeretni…

  - Ne beszélj butaságot! Talán megzavart ez az új életformád, a nyár végi események, de sokat gondolkodtam, és azt hiszem, neked van igazad, túlságosan görcsöltem.

  - Mikor jössz Zoltán? Addigra mindent elintézek és nagyon-nagyon foglak várni! Barnát is üdvözlöm! És szóban mindent megbeszélünk majd.

    Anna boldog volt, hogy Zoltán kezdeményezett. Tulajdonképpen már régóta erre várt, de nem akarta erőltetni. Annál is inkább örült, mert túlságosan sok időt töltött a színházban, jóformán azon kívül alig maradt másra ideje.  Túlságosan zárt világban kezdett élni. Elnézte a már régóta itt élő akár vezető, akár mellékszereplő, akár statiszta színészeket. Sok boldogtalan, megkeseredett embert látott maga körül. Ettől aztán időnként tele volt kétségekkel, de erről egyelőre senkivel nem beszélt.  Arra is gondolt, hogy talán ő az, aki rosszul fogja fel az egészet, túl civil, túlságosan külső szemmel nézi az eseményeket, vagy egyszerűen most jön rá, hogy igazából nem erre az életformára vágyik. Mindezek ellenére szerette azt, amit csinált.  Ezt az érzést még jobban megerősítette benne Ákossal történt egyik előadás utáni beszélgetése, akit lassan kezdett megismerni és rájött, hogy nyegle magatartása mögött sok gyerekkori sérelem lakozik. Talán így akart védekezni az esetleges csalódásoktól, így palástolta szentimentális természetét.  Egy hosszú, éjszakába nyúló beszélgetés után jött rá, hogy igencsak mélyen érző és rendkívül olvasott, tájékozott, nagyon érzékeny, korához képest megkeseredett emberrel ül szemben. Ez a beszélgetés, még Zoltán jövetele előtt történt, amikor István barátjával együtt hárman ültek egy presszóban, majd István távozása után, ők még maradtak, mert valószínű mindegyikük magányos volt. Legalábbis annak érezték magukat, és muszáj volt beszélgetniük. Anna ekkor tudta meg róla, hogy huszonöt éves, később került csak be a konzervatóriumba. Ötéves korában a háború alatt édesanyja meghalt, apja nevelte, aki már idős ember volt. Ákos már a harmadik házasságból születtet, amikor az apja túl volt az ötvenen. Az élet úgy hozta, hogy mégis fiatal édesanyját vette el tőle a jó Isten. Innentől kezdve magányosan, korán felnőtté érve nőtt fel egy budapesti külső kerületi városrészben. Apja valamikor jól menő vállalkozó, lóistálló tulajdonos volt, több villával, házzal rendelkezett, amit a kommunizmus után el is veszített. Így aztán Ákos szegényen, jóformán szeretet nélkül nőtt fel. Talán akkor keményedett meg.  Ákos hosszú meséje során tudomására jutott, hogy gimnazista korában, ezerkilencszázötvenhétben disszidált, majd visszajött. Leérettségizett, aztán mindenféle segéd és egyéb munkát elvállalt, amíg fel nem vették a főiskolára. Elmesélte jelenlegi kapcsolatát is a sebészorvos barátnővel. Ákos szerint, ebből, kapcsolatból, ami már három éve tartott közöttük, valami hiányzott. Anna pedig nem kérdezte tőle, hogy mégis mit akar neki ezzel mondani. Igencsak meglepődött, amikor a hosszú vallomás után, miközben hazafelé kísérte, egyszer csak megállt és megfogta Anna kezét, majd azt mondta:

  - Te tetszel nekem, mindezt azért mondtam el neked, hogy tudd, ki vagyok és tudnál-e szeretni engem, mert azt hiszem én, szeretlek téged! Látom, hogy te is magányos vagy, tulajdonképpen én is az vagyok. Miért nem próbálhatnánk valamit elkezdeni együtt.

    Anna akkor ránézett, Ákos kék szemében nem a szokásos szúró tekintetet, hanem lágyságot fedezett fel. Hirtelen megdöbbent. Eszébe jutott Zoltán kék szeme. Valami hasonló tekintet nézett rá.  Egy pillanatra összezavarodott.

  - Nem is tudom, mit mondjak, azok után, hogy ilyen őszintén elmondtál nekem mindent…

  - Miért, nem vetted észre, hogy miért járok veletek? Hát azt hiszed, hogy nekem mindig kedvem van ide-oda beülni, és hülyeségeket fecsegni? Miattad tettem…

  Anna most igazán zavarban volt. Csak hallgatott és némán ment egy darabig Ákos mellett, aki tovább fűzte érzelmi vonzalmával kapcsolatos fejtegetéseit.

  - Nekem van valakim és szeretem. Én nem tudok most mit mondani neked, és ne haragudj! - mondta egy idő után Anna.

   Ekkor Ákos hirtelen megfogta Annát, magához húzta és megcsókolta. Annát meglepte ez a hirtelen és váratlanul jött csók, és leginkább az, hogy hagyta mindezt.  Hirtelen hátrált, majd annyit mondott.

  - Ne, kérlek, ne! És most innen már egyedül megyek hazafelé. Hagyj engem! Neked és nekem is van valakim… És én őt nagyon, nagyon szeretem!

   Ákos szomorúan lehajtotta fejét, majd annyit mondott: - Bocsáss meg! Talán túl korai volt, maradj mindig ilyen, hát akkor majd még találkozunk! Szervusz.

    Ezzel valóban otthagyta Annát, ahogy az kérte, és elment. Anna egyedül bandukolt haza az éjszakában, lelke felzaklatott volt, nem tudta hova tenni azt a fajta érzelmét, amit Ákos ölelése és csókja okozott neki. Úgy érezte hűtlen lett szerelméhez, Zoltánhoz, pedig igazából semmi olyan nem történt Ákos és Anna között, ami erre a gondolatra okot adott volna.

    Zavaros napok következtek, kerülte az Ákossal való találkozását. Szerencséjére ritkábbak lettek az előadások, mivel már új darab is ment a színházban. Egyelőre úgy nézett ki, majd csak januárban kell az új darabban próbákra járnia. Így aztán örült, hogy több ideje marad másra is, és el tud majd utazni Zoltánhoz is.

    December közepe után megérkezett hozzá Zoltán, ahogy ígérte. Anna izgatottan várta az állomáson. Hideg volt, nagy pelyhekben hullt a hó. Anna befűtött a lakásban, szerencséjére még mindig üresen állt unokatestvére barátnőjének a lakása. Mindketten érezték, hogy vissza kell találniuk egymáshoz, és rendezni kell kapcsolatukat, a távolság miatti feszültséget és még sok olyan dolgot, amit távolról nem tudtak megbeszélni. Anna esténként előadásra ment, majd előadás után érte ment Zoltán, aki arra kérte inkább a színház előtt találkozzanak. Anna sehogy sem értette, hogy miért nem akar vele lemenni a színház klubjába. Egyszer meg is kérdezte tőle.

- Félsz lejönni a klubba, vagy kisebbségi komplexusod van? Vagy utálod a kollégáimat?

  - Nem Anna, csak valahogy az nem az én világom, igazából nem érzem ott jól magamat, akkor meg minek erőltessük - volt a válasz.

   Anna tudomásul vette, bár furcsállotta a dolgot. De azért esténként szerelmesen bújtak egymáshoz, össze szokottabban, mint valaha. Az első este tele volt vad érzelmekkel, testiséggel, majd lecsendesedtek és örültek egymásnak.  Egyik este Zoltán várta őt meleg vacsorával, amíg Anna a színházban volt, Zoltán főzött neki. Jókedvű beszélgetés közepette fogyasztották vacsorájukat, majd egymás mellé ülve, egymást átölelve a heverőn olvasgattak. Aztán egyszer csak kitört belőlük, amit már régóta tartogattak magukban. Zoltán letette könyvét és váratlan kérdéssel fordult Annához.

  - Mondd Anna, mit szoktál csinálni, ha nem vagyok itt?

  - Amit már százszor elmeséltem neked Zoltán, azzal a baráti társasággal találkozom, akiket távolról te is ismersz, és hát olvasok, moziba járok, de miért kérdezed ezt most?

  - Mert te nem kérdezed meg, hogy én mit szoktam csinálni nélküled.

  - Valóban, nem is tudom miért? Nélkülem töltöd a napjaidat, de gondolom, hogy bejársz előadásokra, Barnával és más barátokkal találkozol, esetleg lányokkal is?

   Anna elgondolkodott.  Eddig eszébe sem jutott, hogy Zoltán lányokkal is találkozhat. Hirtelen kíváncsisággal kérdezte meg ismét tőle.

   - Tényleg Zoltán, lányokkal is szoktál találkozni?  Esetleg még meg is csalsz?

     Valahogy nem tudta elképzelni Zoltánról, hogy becsapná őt, hiszen ő sem teszi. Már azon is gondolkodott, hogy elmeséli furcsa beszélgetését Ákossal, de ismerve Zoltán természetét, inkább hallgatott róla, hiszen nem történt semmi olyan Ákos és közte, amiről be kellene számolnia. Ránézett Zoltánra, aki mintha zavart lett volna Anna kérdésére. Nem várta tőle, szokatlan volt Annától a kérdés.

  - Csak nem kezdesz féltékenykedni, Anna? Hiszen neked olyan természetes, hogy én így vagyok neked.

  - Tényleg? Mit akarsz ezzel mondani? Hiszen nem vagyunk férj és feleség!

  - De még lehetünk Anna, hiszen tudhatod, hogy nem futó kalandként éllek meg. Te sokkal több voltál nekem.

  - Voltam?  Talán elmúltam? - nézett fájón Zoltánra.  Már nem kötődsz úgy hozzám, mint régen?

  - És te Anna? Te mit gondolsz a kettőnk további kapcsolatáról? Nem bántó szándékkal beszélek hozzád.

  - Azt, hogy szeretlek, hogy még mindig nagyon jó veled, hogy örömet okoz a léted! És talán kivárjuk, amíg….

  - Amíg? Amíg feleségül veszlek téged három-négy év múlva. Akkorra majd te is eldöntöd, hogy mit is akarsz az életben? Össze tudod te egyeztetni ezt a fajta életformát az én életformámmal majd?

  - Szóval, megint itt tartunk. Szeretnéd inkább, hogy színészet helyett valami polgári foglakozást találjak magamnak? Vagy talán csak feleség legyek melletted?

  - Hát, ha őszinte akarok lenni, igen. Leginkább ezt szeretném!

  - Tudod Zoltán, sokat gondolkodtam, néha már az jár az eszembe, hogy nem is nekem való hivatás a színészet. Erről még nem beszéltem senkivel. Most, hogy te ilyeneket mondasz, még jobban elbizonytalanodtam. Csak az a baj, hogy  mégis  szeretek színpadon lenni, szeretek játszani. Rád viszont szükségem van, azt hiszem, rossz lenne nélküled élni. Eltökéltem magamban, hogy tavasszal a főiskolai felvételi mellett jelentkezem a soproni óvónőképzőbe is. És odamegyek, ahová felvesznek. A sorsra bízom. De akkor még messzebb leszünk egymáshoz. Ehhez mit szólsz Zoltán?

     Nem válaszolt neki. Magához ölelte Annát, összebújtak. Anna pedig arra gondolt, miért ilyen bonyolult minden? Miért nem olyan egyszerű, mint a kezdet kezdetén.

    Másnap reggel Zoltán felült a vonatra, mivel vizsgája volt, otthagyta holmiját, hiszen tudta, hogy az esti vonattal visszatér. Anna napközben tett-vett a lakásban, Zoltán jegyzeteit pakolta, egyik-másikba belenézett, amikor egy papír hullott ki az egyik jegyzetből a földre. Anna lehajolt érte, egy levél volt összetűrve. Anna kinyitotta a levelet és akkor látta, hogy ez idegen levél, nem az övé. Felül ezt olvasta:- „Drágám!”- Anna lába remegni kezdett. Leült és figyelmesen olvasni kezdte a levelet - „Jó volt ismét összefutni és összebújni veled. Olyan szépen beszéltél! Úgy meghatódtam!  Nálad maradtam volna tovább is, de sajnos az idő mást diktált. Ahogy megbeszéltük keresni foglak. Kellesz nekem, ahogy talán én neked! Hamarosan találkozunk, és akkor mindent átbeszélhetünk! Szerelemmel a Te egykori és még mindig szerető Zsókád. „

      Anna sokszor, nagyon sokszor elolvasta ezt a pár sort és nem akart hinni a szemének. Ideges zokogás rázta meg, érezte, hogy Zoltán és közte ezzel valami befejeződik. Elment sétálni, hogy kiszellőztesse fejét. Zoltán a délutáni vonattal érkezett, addig volt ideje bőven gondolkodni, hogy hogyan is reagálja le ezt a dolgot. Este előadása volt, úgy döntött, majd előadás után fog csak erről beszélni. Kiment Zoltán elé az állomásra, vidámnak tettetve magát - jól emlékezett Barna nyári figyelmeztetésére - próbált nem elhamarkodott és ösztönei után azonnal reagáló lenni. Zoltán örömmel közölte, hogy jól sikerült a vizsgája, jobban, mint remélte és csókot nyomott Anna arcára.

  - Neked köszönhetem, ez a vizsga kicsit a tied is volt, mert már régóta nem voltam ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott. Barna is üdvözöl, ő is sikeresen levizsgázott, és szilveszterre jönnek Zsuzsával - mondta.

    Anna gratulált a jó eredményhez, hazamentek, Zoltán szeretkezni akart Annával, de Anna elhárította. Igyekezett kedves lenni, de nem tudta volna átadni magát most Zoltánnak, annyira zaklatott volt belül a lelke. Alig várta, hogy este legyen, menjen le az előadás és tudni akarta Zoltán miért tette ezt vele. Mielőtt elment volna, a levelet feltűnően kiterítette az asztalra, hogy mire újra találkoznak, Zoltán már tudja, hogy ezt a levelet ő elolvasta. Zoltán, este érte ment a színházhoz, látszott, hogy feszült és ideges. Anna is az volt.

    Össze néztek, amikor meglátták egymást, Zoltán látta Anna szemében a vibrálást, tudta, hogy muszáj mindent őszintén elmondania.

  - Gondolom, nem kotorásztál a holmijaim között…

  - Nem, nem kotorásztam, nem kutakodtam, eszembe sem jutott, csak éppen rendbe akartam rakni a könyveket és sajnos, úgy látszik a sors akarta az egyik jegyzetedben lévő levél kiesett. Azt már ne vesd a szememre, hogy el is olvastam! Nem én tartozom egyébként magyarázattal! - csattant élesen Anna hangja - De ne most Zoltán, maradjunk csendben. Majd otthon!

    Szótlanul mentek, Anna kezét ugyan fogta Zoltán, de Anna legszívesebben felpofozta volna. A lakásban levetették kabátjukat. Anna leroskadt az egyik fotelba és csak annyit mondott – Hallgatlak - nézte, amint Zoltán le-föl mászkál, idegesen magyaráz.

  - Nem tehetek róla. Nagyon egyedül voltam, ez egy régi kapcsolat volt, összefutottunk és nem tudom, hogy miért, de így történt. De én téged szeretlek Anna! Hidd el nem jelentett nekem különösebbet. Nem találkoztam vele többet, mert utána iszonyú űr támadt bennem és tudom, hogy benne is téged kerestelek! Utálom, hogy erről beszélni kell, de most szégyellem magam! Mondd, meg tudsz bocsátani?

   Odament Annához, leült a fotel elé, átölelte Anna lábát. Őszintének tűnt Anna számára a vallomás. Próbálta Zoltánt megérteni, próbálta elfogadni Zoltán magyarázatát, de valami összeomlott benne. Végig futott az agyán, hogy három-négy év alatt hányszor fog ez előfordulni, egyáltalán miért érdemli ő ezt? Miért ilyenek a férfiak? Hogy higgyen neki ezután?  Zokogott, csak zokogott, Zoltán ölelgette, csókolgatta, mindent megtett, hogy elnyerje Anna feloldozását, de Anna akkor erre képtelen volt. Csak feküdtek egymás mellett szótlanul, Anna teste nem engedelmeskedett Zoltán akaratának, most Anna húzott egy falat kettőjük közé. Alig aludtak valamit. Mindketten szenvedtek.  A reggel szótlansággal kezdődött. Zoltán egyszer csak megrázta Annát.

   - Mondd hát, mit tegyek? Ez akkora bűn? Nincs jelentősége! Mással is megesik! Képtelen vagy megbocsátani?

  - Igen Zoltán mással is megesik, gondolom többévi házasság után. Ezt, azt hiszem, nem tudom megbocsátani és… Különben is a hitem… Honnan tudjam, hogy végül is tényleg megszakadt ez a kapcsolat és csak véletlen volt…  Hiszen a levél másról szól, a te szép szavaidról. Vajon mit mondhattál neki? Úristen, de undorító! Kérlek, hogy pakolj össze, menj el, és bármennyire fáj, vége!

    Zoltán megfogta Anna kezét, szájon csókolta, az ágyhoz tuszkolta - Ezt nem mondhatod komolyan? Pont Te! Te, aki nem egy hétköznapi lány vagy! Ebből ekkora ügyet nem csinálhatsz! Nem érted, hogy szeretlek, és csak téged akarlak? Képes lennél ezt tenni velem? Nem! Nem hagyom!

  Anna ekkor eltolta magától, Zoltán érezte, hogy Anna lelke bezárult előtte. Felkelt, járkálni kezdett.

 - Anna nem lehet, hogy vége legyen! Vagy van valakid? Hát ennyit jelentettem neked?  Egy ilyen dolog miatt csak úgy elküldenél? Akármit is mondtam neki, nincs jelentősége. Téged szeretlek!

   - Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem.  És igen Zoltán, ennyi miatt szakítok veled… Nekem ez nem ennyi… Túl könnyen beszélsz te erről a dologról, úgy tűnik, fel sem fogod, hogy mit tettél a kettőnk szerelmével, életével? Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor képes voltál ismét belebonyolódni egy már állítólag lezárt kapcsolatba. Még egy éve sem tart a kapcsolatunk és már így indul? Akkor mi lesz később? Álmomban nem gondoltam, hogy te ilyesmire képes vagy. Ezek szerint rosszul ismertelek.  Nem ezt ígérted! Micsoda tartás van benned! Ilyen könnyen adod magadat? Előfut egy régi kapcsolat, és mert én nem vagyok ott, mert magányosnak érzed magad, azonnal lefekszel vele! És isten tudja, hogy miket nem ígérsz és mondasz neki... Istenem, de nem értesz te engem! Mi lesz akkor később? Nem, Zoltán már nem bízom benned, pokol lenne a kapcsolatunk, ha veled maradnék, minden napom tele lenne kételyekkel. Nem, erre nincs szükségem! Még én próbálok alkalmazkodni hozzád, még a színházról is hajlandó lennék lemondani, és te ilyen rövid idő után veszed a bátorságot, és lefekszel mással, hogy vigasztalódj! Hát menj, menj és vigasztalódj! Különben is látom, hogy te nem bírod ezt a távolságot tartósan mellettem, akkor mi várna rám? Szerettelek, nagyon szerettelek és még most is szeretlek. Bár tele lett a szívem keserűséggel. Majd elfelejtelek talán. Majd te is azt teszed. Neked nem lesz nehéz! Majd előkotorsz a múltból valakit, vagy talán nem is kell, hiszen már megtörtént, ott van neked ismét a nagy szerelem, ahogy a nő írja…

  - Anna, ennyire féltékeny vagy? Nem úgy van semmi, ahogy azt te gondolod. Bocsáss meg nekem, kérve kérlek, mindenben igazad van, de ne dönts így, elmegyek most, ha nagyon nem bírsz elviselni, de ne dönts azonnal, legalább erre kérlek. Annyira egyek vagyunk és tudom, érzem, hogy tudnánk együtt élni! Ne rombolj le mindent! Adj még egy esélyt! Könyörögve kérlek! Elmegyek, ha ezt akarod. De várni fogom a válaszodat, csak ne most dönts! Tényleg te vagy a fontos és tényleg nincs semmi kapcsolatom ezzel a lánnyal már… Miért nem hiszed?

   Anna Zoltánra nézett, szenvedett a lelke, tele volt haraggal. Hallgatta Zoltánt, odament hozzá, és csak annyit mondott.

 - Ez nem féltékenység! Most pedig tényleg menj, utazz el! Nem tudok mit mondani. Nagyon-nagyon fájsz! Nem tehetek róla, de nem tudok neked megbocsátani… És főként nem tudok ezek után benned hinni. Vége. 

   Zoltán összepakolt, odament Annához, átölelte.

 - Elmegyek, ahogy kéred, de szeretlek, ezt tudnod kell, bármi történt, szeretlek. Várok rád! És bízom abban, hogy átgondolod az egészet.

    Anna kisírt szemmel nézett az ajtón kilépő Zoltán után, úgy érezte akkor, hogy vele ment a szerelem is. A számára első és tiszta szerelem.