Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 17 - 19.fejezet

17

 

(1965 )

  

 

    Pár nap múlva karácsony volt, Anna szeretteinek apróságokat vásárolt ajándékba, a család együtt töltötte az ünnepeket. Egyelőre nem szólt senkinek a Zoltánnal történt elválásáról. Tudta, hogy végleg döntött, de most az ünnepekben nem akarta szüleit és még nővérét sem ezzel terhelni. Egyedül barátnőjével osztotta meg titkát, aki mindenáron rá akarta venni, hogy béküljön ki Zoltánnal. De Anna képtelen volt akkor erre. Beletemetkezett önsajnálatába, veszteségébe. Szenvedett, de arra gondolt, hogy még két-három évig hasonló helyzeteket nem tudna átélni. Tudta, hogy a távolság továbbra is fennáll majd, hiszen nem költözik Zoltánhoz. Neki pedig el kell döntenie, hogy mit kezdjen a további életével. Barna is hívta telefonon egyik este a színházban, mindenáron beszélni akart vele, de Anna elzárkózott tőle is. Kérte, hogy most ne zavarja őt egy ideig, mert maga akar a sorsáról dönteni. Biztosította, hogy barátságuk megmarad, bárhogy is döntött és reméli, hogy lesz alkalma a találkozásra.

    A szilveszter előtti napon, otthon távirat várta Zoltántól, aki csak annyit irt neki - „Szeretlek, és sokáig várni fogom, hogy megbocsáss! ”

    Anna bezárkózott a szobájába és sírva fakadt. Ha tudta volna, hogy sorsa, amelyet ő választ majd a jövőben, merre viszi, biztosan megbocsátott volna Zoltánnak, de most mégsem így tett. Másnap visszatáviratozott - „Nem tudok soha megbocsátani, és ne várj rám!„ - amikor ezt elküldte, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Délután benézett a színházba, majd kifelé jövet Ákos jött utána, kiabált Annának, aki úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta. Egyszer csak azt érezte, hogy Ákos fogja a vállát és köszön neki.

  - Szevasz, Anna!  Hát nagyon el lehetsz merülve a gondolataidban, ha ennyire nem hallasz, pedig elég hangosan kiabáltam utánad. Tessék! – egy külföldről érkezett képeslapot adott át Anna kezébe - A portás oda akarta adni neked, de még őt sem hallottad, hogy utánad szólt, így aztán elhoztam én neked.

  - Szevasz, Ákos, ne haragudj, tényleg elgondolkodtam kicsit - átvette a képeslapot, egy távoli óceán part, pálmafák néztek rá a lapról, megfordította, és olvasni kezdte:- „Még itt, ezen a szép helyen, így számodra ismeretlenül is Rád gondolok! Csaba” - Anna csodálkozó szemmel még egyszer elolvasta, majd megnézte, hogy nem téves-e a címzés, de nem volt az. 

  - Szép lap, valami ismerősöd küldte? - kérdezte tőle Ákos, aki mellette ment tovább.

  - Igen, tényleg szép hely. Nem, nem ismerősöm. Fogalmam sincs, ki küldte, de úgy tűnik valami hódolóm, vagy minek nevezzem – mindezt kicsit dicsekedve mondta Ákosnak.

  - Nocsak, biztosan látott a színházban a török bugyogós ruhában és megtetszettél neki.

  - Az is lehet, nem mindegy? ! Te, hogy, hogy itt vagy? Nem mentél vagy ezután mész a barátnődhöz?

  - Nem megyek, mert most úgy döntöttem…- nem folytatta - És te? Hol szilveszterezel?

  - A színházban, hiszen tudod, hogy este kilenckor kezdődik az előadás, pechemre ebben benne vagyok, így majd a színpadon fogok találkozni az újesztendővel - mondta kicsit keserűen Anna.

  - És utána? - érdeklődött Ákos - Gondolom a barátoddal mész valahová.  

   Anna ránézett Ákosra. Arra gondolt vajon miért kérdezi. Aztán úgy döntött, hogy nyíltan válaszol.

  - Nem, nem megyek sehova. Szakítottam a barátommal. De ne kérdezz semmit tőlem. Na, de én itt felszállok a buszra, ha nem találkoznánk, akkor… minden szépet és jót neked is az új esztendőben! - éppen befutott a busz, Anna úgy látta, hogy Ákos akart valamit kérdezni, de erre már nem volt ideje. Anna felszállt a buszra, hazament, a kora esti órát otthon töltötte, hiányzott Zoltán, megrohanták az emlékek, kisírta magát, majd ránézett az órára és elhatározta, hogy egy hosszú sétával inkább gyalogosan megy be a késő esti előadásra.

    Már egy órával előadás előtt beült az öltözőbe, ahol még senki nem volt bent. Belenézett az öltözőasztala előtti tükörbe, hát nem volt elragadtatva a látványtól.  Igyekezett szép lassan jól kisminkelni magát, hogy jól mutasson a színpadon, aztán próbálta gondolatait elterelni Zoltánról. Nehezen ment. Mikor megjöttek a többiek és bevágódott Rózsa a nagy hangjával, mindjárt jobb kedvre derült.

 - Hát te, bogaram? Mi történt, hogy te már ennyire kész vagy? Hová sietsz? Messze még az éjfél! A fenébe, hogy pont ezt a darabot kellett nekik betenni szilveszterre! – mondta Rózsa Annához beszélve.

  - Kicsit ideges vagyok, és muszáj volt előbb bejönnöm. De most már jó. Ti Rózsa? Itt szórakoztok majd, vagy már nem jártok sehova szilveszterkor, Dénessel?

   - Dehogynem édesem! Majd itt a klubban bulizunk. De miért van olyan rossz kedved, mi történt? Csak nem a barátoddal van valami? Jön?

   Anna nem kívánt sem Rózsának, sem a többieknek részletesen beszámolni szakításáról csak annyit mondott.

  - Azt hiszem elváltak az útjaink, de fátylat rá. - próbálta tettetett jókedvvel elütni a dolgot.

  Marcsi tágra nyílt babaszemével ránézett.

 - Csak nem? Ne hülyéskedj! Olyan szép pár voltatok együtt? Biztos, hogy vége?

   Rózsa Annára nézett, megsimogatta a karját csak annyit mondott.

  - Csak semmi keserűség anyám, az élet megy tovább, és most hagyjuk ezt a lányt békén! - aztán egy nagy mesébe kezdett egy régi szilveszterről, a gyereke születéséről. Anna egy darabig csendben hallgatta a körülötte folyó fecsegést, aztán egyszer csak felállt és lement a klubba.  Meglepődve látta, hogy a klub szilveszteri díszbe öltözött. Anna belenézett a klub sarkában álló tévé műsorába, majd összefutott Istvánnal, Évával, akik szintén lejöttek kicsit körülnézni a klubba. Velük volt Ákos is. István megkérdezte Annától:

  - Na, jössz velünk? Nem gondoltad meg magad? És te Ákos? Ha már itt maradtál, eljöhetnél te is. Majd választ sem várva odaadta Ákosnak azt a címet, ahol a szilveszteri bulit tartották. Ekkor Annának már a színpadra kellett mennie. Pörgött az előadás, már érezni lehetett a szilveszteri hangulatot.  Éjfél előtt tíz perccel már túl volt a társulat a közönség előtti meghajláson, minden néző kapott egy pohár pezsgőt és mindenki várta az éjfélt. Anna török bugyogós tüll táncruhájában kifelé ment a színpadról, amikor a színfalak mellett elé állt Ákos két pohár pezsgővel. Fehér garbóban volt, szürke nadrágban, szürke zakóban, kék szeme Annára mosolygott. Anna Ákos kezére nézett, ahogy átadta neki a pezsgős poharat - Milyen szép férfias keze van - gondolta. Aztán eszébe jutott Zoltán szép keze. Hirtelen rossz kedve lett, nem akart Zoltánra gondolni. Ákos halkan mondta szép baritonján.

 - Ha már így adódott, koccintsunk együtt az új esztendőre! - ekkor éjfélt mutatott az óra, megszólalt a himnusz, utána koccintottak. Boldog új évet kívántak egymásnak, majd Ákos elvette tőle az üres poharat és rákérdezett - Akkor jössz velem Istvánék bulijára? 

     Anna nem akart menni, de ettől a pillanattól kezdve nem tudta miért, talán elkeseredésében, talán félve a magánytól hagyta magát sodortatni, amitől annakidején óva intette barátja Barna. Ösztönei, érzelmei, indulatai irányították.

  - Lemosakszom, átöltözöm és megyek, várj meg a klubban! - mondta Anna.

   Innentől indult Ákossal, későbbi férjével való viharos szerelmi élete. Anna részéről, de lehet, hogy Ákos részéről sem szerelemként indult, bár valami olyan szoros kapocs kötötte össze őket a későbbiek során, hogy maguk sem tudták pontosan megfogalmazni mi is az ő viszonyuk. Testiség, szerelem, szeretet, furcsa szimbiózis alakult ki közöttük az évek során. Többszöri szakítás után házasodtak csak össze. Sokak számára furcsa és érthetetlen volt kapcsolatuk, egymáshoz való viszonyuk.

     Ákos és Anna egy belvárosi lakásban talált rá Évára és Istvánra, ahol meglehetősen nagy társaság verődött össze. Egy fiatal népművelő fiú bérelt lakásában gyűlt össze a társaság, újságnál dolgozó fotós, újságíró, fiatal, kórházban dolgozó orvosok, mérnökök és barátnőik már jó hangulatban táncoltak, amikor Ákos és Anna megérkezett. Leültek egy kanapéra és az előre elkészített szendvicseket, ették. Anna éhes volt, hiszen nem vacsorázott semmit. Aztán szinte mindenki mindenkivel beszélt, táncolt. Csak Ákos ült a sarokban és csendesen szemlélődött. Anna a pezsgőtől és pár pohár bortól jókedvű lett. Nem szeretett sokat inni, de most jól esett neki. Felszabadult lett. Ákos mellé ült.

    Ákos ránézett, amikor egy lassú tánc volt. Megkérdezte - Táncolsz velem egyet?

    Anna nem válaszolt, felállt.  Ákos átkarolta és lassan, ütemesen lépegettek a számra. Annának Zoltán teste kavargott az agyában, de érezte, hogy ez nem Zoltán teste, hanem egy idegen test, aki mégis hatással van rá. Jól esik, hogy magához ölel - gondolta Anna. A szám után kimentek az erkélyre, ott elszívtak egy cigarettát, majd Ákos hirtelen megcsókolta. Aztán visszamentek a szobába, ahol egyre nagyobb lett a füst és a zaj. Lassan virradni kezdett, egyesek szedelőzködni kezdtek, velük együtt ők is. Elköszöntek a többiektől, majd az utcán Ákos átkarolta Anna vállát: - Velem jössz? - kérdezte.

   Anna pontosan tudta miről van szó, és nem kérdezte hová, nem kérdezte miért, nem kérdezte, hol van a régi barátnője, magától sem kérdezte, hogy hol van Zoltán, hová lett, ilyen hamar képes más ágyába menni? Nem kérdezett semmit, csak bólintott. Az sem érdekelte, hogy vajon mit gondol majd róla Ákos. Azt szerette volna, hogy szeressék, azt akarta érezni, hogy szeretik. Pontosan tudta: felejteni akart.

    Ákos a színészházban lakott az egyik szobában, egy másik fiúval, aki ekkor nem volt ott, elutazott. Ákos előre ment, felkapcsolta a villanyt. Anna fázósan a szobában lévő radiátorhoz húzódott. Ákos odament mellé - Tetszel nekem, de ezt tudod. Szép vagy és kívánlak, már régóta kívánlak! Csak egyet nem szeretnék, ha most bosszúból akarnál velem lenni...

     Hosszan csókolóztak, majd ágyba bújtak. Annának forró volt a teste és bódultan simult ehhez az ismeretlen fiúhoz, aki gyakorlott mozdulatokkal, de gyengéden kezdte szeretni őt.  Nem gondolt semmire ekkor, átadta magát egy másfajta érzelemnek, mint amit eddig Zoltánnal átélt. Mindketten úgy érezték, talán szeretik egymást, talán ebből lehet egy új szerelem. Anna másnap zavartan ébredt, de zavartságán átsegítette Ákos. Természetesen viselkedett, nem túlzott, nem hízelgett. Csak annyit mondott: - Jó volt veled, talán túl jó is. Szeretnék veled máskor is találkozni. Akarod, te is?

    Anna ekkor nem igazán tudta mit is akar. Aztán arra gondolt, miért ne akarna vele találkozni. Hirtelen eszébe villant, hogy Ákosnak van egy sebész barátnője, de akkor ez nem érdekelte.

  - Hát, ha gondolod? De úgyis összefutunk a színházban Ákos! – válaszolta Anna és öltözött - Most hazamegyek. Ma este végre nincs előadás, és baromi fáradt vagyok - felállt és vette a kabátját.

  - Várj, elkísérlek, de előtte még hadd kérdezzelek meg. Szeretsz egy kicsit?

  - Fontos ez? - nézett rá Anna.

  - Igen, nekem nagyon fontos - ölelte át Ákos. 

- Őszinte leszek, vonzódom hozzád, talán majd megszeretlek, az is lehet, hogy szerelmes leszek beléd… Erről hadd ne beszéljek most. Én is kérdezősködhetnék, de nem teszem. Menjünk.   

   Így indult Ákos és Anna kapcsolata, későbbi szerelme.

 

18

(1987)

 

   Másnap reggel Anna sokáig aludt, az injekció, az átélt pánikroham teljesen kimerítette.  Tíz óra körül azért felkelt. Belenézett a tükörbe. Nagyot sóhajtott. Barnára, a régi barátra gondolt.

   Megfőzte a hétvégi ebédet. Mire mindennel elkészült már délután kettőre járt az idő. Evett egy keveset, bevette a szokásos nyugtatóját, majd bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, kicsit bepúderozta magát, szemhéját kihúzta, szempilláját befestette, szájára halvány terrakotta színű rúzst rakott. Haját kettéválasztotta, hátul franciásan kontyba tekerte. Könnyű nyári ruhába öltözött. Vállára tette kis fekete táskáját, füle mögé spriccelt keveset az ajándékba kapott Nina Ricci parfümjéből. Megtapogatta fülbevalóját. Eszébe jutott, amikor ezt ajándékba kapta Zoltántól és eszébe jutott, ahogy ezután a Balaton parton beszélgetett Barnával. Elgondolkodott. Most érezte, hogy az a szerelem tényleg szép volt. Zoltánra gondolt. Arra, hogy vajon hol van, hogyan él. Anna végleges elválásuk után semmit sem tudott róla. Pedig sokszor eszébe jutott, amikor férje megalázta őt.   

    Ilyen gondolatokkal szállt fel a belvárosba induló buszra, hogy a megbeszélt helyen találkozzon több mint húsz év után Barnával. Akivel a sors úgy látszik, valamiért ismét összehozta.

   Anna kicsit késett, mivel várnia kellett a buszra, többet, mint gondolta. Leszállt a Rákóczi úton és indult a cukrászda felé.  Kellemes május végi meleg nap volt, egy kardigánt is vitt magával, nem tudta meddig is beszélgetnek majd. Belépett a cukrászdába.

    A belső, kis asztalokkal, székekkel ellátott helyiségben, egy sarokban ült Barna, újságot olvasott.  Amikor Annát észrevette, felállt és szinte egymás felé indultak. Megölelték egymást, mintha tegnap váltak volna el. Barna még mindig jóképű volt, haja kissé mákos, de szeme ugyanolyan mélybarna, mint valaha. Fekete garbó volt rajta, zakó és könnyű nyári nadrág. Rendezett volt, mint régen is.

  - Bocsáss meg Barna, nem szokásom a késés, de nem tudtam kiszámítani, többet kellett várnom a buszra, mint gondoltam.

  - Foglalj helyet, nem érdekes, elnézelődtem addig, meg olvastam ezt az újságot, úgyis keveset mozgok ilyen helyeken. Mit kérsz? Kávét? Vagy iszol valamit?

   Közben kölcsönös kíváncsisággal méregették egymást, mindegyikük pontosan tudta, hogy ez már csak ezzel jár. Kölcsönösen dicsérték egymást milyen jól néznek ki. Anna gyorsan elhadarta, hogy ő nem iszik kávét, inkább egy narancslét kérne, talán egy kis édességet is megkockáztatna.

  - Igaz is, te sosem voltál nagy kávés. Dohányzol még? Mert azzal meg nem tudok szolgálni - kérdezte tőle Barna.

  - Nem, nem, jobban mondva már éppen leszokóban vagyok, próbálom abbahagyni, csak nagyon keveset szívok. Tudod, valószínűleg pánik betegségem van és ezért is kell leszoknom… - és ekkor röviden elmondta betegségét, rohamait.

  - Csak nézlek Anna, nézlek és hallgatlak. Beszélj! Visszahozod az ifjúságom! Mindent tudni akarok rólad! Aztán majd visszatérünk a betegségedre, szeretnék segíteni neked!

  - Akkor folytassam én? Na, jó.  De utána te jössz. Meddig érsz rá? Gondolom vár a családod! - kérdezte kíváncsian Anna.

  - Nos, nem akartam a találkozásunkkor mondani, hogy igazából már négy éve külön élünk.  Nem Zsuzsa lett a feleségem, hanem egy fogorvosnő, de őt már itt Pesten ismertem meg. Mert egyetem után idejöttem. A kislányom, aki most tizenöt éves, vele él, de rendesen tartjuk a kapcsolatot. Harag nincs, elválni még nem váltunk. Sajnos megromlott a házasságom, de ez hosszú, majd bővebben, bár én akár holnapig is ráérek, ha éppen addig beszélgetünk. Tulajdonképpen osztályos, vezető főorvos helyettes vagyok, rengeteg a munkám, így aztán nem nagyon érek rá egyéb kalandokra. Nem mondom, hogy nem fordult elő vagy nem fordul elő. Én is csak egy galád férfi vagyok. De tudod mindig jól bírtam a magányt. A zene az megmaradt, biztosan kérdeznéd, igen, a gyűjteményem azóta is bővült, többek között ez is egy hülye konfliktus volt köztünk, mert a feleségem, nem szerette a jazzt. Aztán maradt még az utazás, de az csak nyáron, ha éppen el tudok a kórházból szabadulni.  De most mesélj te!

  - Sajnálom!  Nem is tudom, honnan kezdjem! De igazából untatni sem akarlak. Akkor folytatom a Balaton után, az volt az utolsó találkozásunk, ugye? Nem. Azt hiszem még egy futó találkozásunk volt, szintén a Balatonon, de akkor te is, én is siettem valahová, ha jól emlékszem…

   - Hogy te mire nem emlékszel? De igaz. Nem felejtettem el! Te egy buszról szálltál le, sort nadrág volt rajtad, barna voltál, hajad szinte ugyan így és két kisgyereket vezettél.  Gondoltam a gyerekeid voltak. És én csak néztem ámulva utánad, mert szép voltál a két gyermekeddel együtt. Utána többször eszembe jutottál, bevallom. Kerestelek is a telefonkönyvben, de nem tudtam a férjes nevedet, lánykori néven meg nem szerepeltél a telefonkönyvben. Annyit tudtam csak, hogy férjhez mentél. Ahhoz, akiről azon az utolsó balatoni estén beszélgettünk. Akiről mindenáron lebeszéltelek, de ezek szerint nem hallgattál rám, mint ahogy nem hallgattál rám Zoltánnal kapcsolatban sem, csak mentél a saját fejed után.   Engem meg nem sikerült megszeretned. Ez volt az én pechem! - mondta nevetve Barna.

  - Ne hozz már zavarba! - nézett most Anna egyenesen Barna szemébe.

  - Hiszen tudod Anna! Huszonegy-huszonkét éve?   Amikor találkoztunk a Balatonon! Talán emlékszel arra a hosszú beszélgetésre. Kínosan őszinte voltam, igazából szégyelltem is hogy akkor úgy kiadtam magam, és nem igazán tudtam uralkodni az érzelmeimen. De hát fiatalok voltunk, és én tele vággyal.  Akkor azt is gondoltam, ha nincs már Zoltán, miért ne lehetnék én… De hát ez már a múlt. Azért szép volt! Mesélj tovább!

    Anna igyekezett azon lenni, hogy tömören összefoglalja a tizennyolc éves házassága történetét, szakítását a színházi világgal, tanulmányait a soproni óvónőképzőben, gyermekei születését, elromlott házasságát. Csak annyit mondott Barnának amennyit úgy érzett, egy volt jó barátnak abból ismernie kell. Beszélt a gyerekeiről, munkájáról.

   Barna érdeklődve hallgatta. Valamikor reménytelenül szerelmes volt ebbe a nőbe, de Anna nem állt kötélnek, pedig Barna érezte, hogy némi vonzalom volt Annában is iránta. Igaz, hogy barátja, Zoltán miatt soha nem erőszakoskodott. Mindig is féltette Annát. Tudta róla, hogy érzelmei fogják elvinni, és olyan férfi kellene mellé, aki sokkal racionálisabb, talán kicsit hasonló, mint ő.  Közel érezte magát Annához, kedvelte őt. Most feltörtek benne az emlékek és egymás szavába vágva, nosztalgiáztak.

    Barna nézte Anna fülében a rózsakvarc fülbevalót.

  - Még mindig hordod? Gondolsz még Zoltánra?

  - Lehet, hogy kinevetsz, de ezt az egy dolgot megtartottam. Nem vagyok egy gyűjtögető fajta, de ez az első nagy szerelem egy része, amit azért, bevallom, a mai napig hordok magamban. Persze ez csak egy külső dolog, de szeretem. Ne gondold, hogy nem zártam le… Igaz, hogy nem volt könnyű… Nagyon fájdalmas volt és kegyetlenül csalódott voltam. Ennek ellenére elég hamar belementem az új kapcsolatba, amiből aztán a házasságom lett. Ezt még a mai napig sem egészen értem. Bár… Talán féltem a magánytól…

   Barna elgondolkodva nézett Annára, majd tétován megkérdezte tőle.

 - Nem is kérdezed, mi van Zoltánnal? Vagy nem akarsz tudni róla?

    Anna lehajtotta a fejét, elsimította a szoknyáját.

 - Hát nem is tudom, mondjad! … De nem akarok vele találkozni. Gondolom nős, gondolom sebész lett… Azt hiszem, mindkettőnknek fájdalmas lenne még ennyi év után is a találkozás.  Persze, az idő…

   - Még, ha akarnál is, kicsit nehéz lenne most a hirtelen találkozás. Nem, nem lett sebész. Nőgyógyász lett, aztán megnősült, két gyereke van, és bevallom, utánad nem igazán volt boldog. Nagyon szerelmes volt beléd és nagyon nehezen tudott elfelejteni. Egyébként disszidált. Kint él Ausztriában. Elhagyta a feleségét, a gyerekeit és valami nővel él együtt, nem házasodott újra. De tartom vele a kapcsolatot, igaz nem olyan intenzíven, de tudunk egymásról. Beszélhetek neki rólad?

  - Nem is tudom… Talán csak annyit… Örülök, hogy jól van, hogy boldogul az életben és mindig szeretettel gondolok rá, ma már harag nélkül. Ahogy talán én is szép emlék, vagy szép szerelem vagyok neki a múltból, ő is ugyanaz nekem. Furcsa az élet! Néha eszembe jutott és elgondolkodtam, mi lenne most velünk, ha akkor nem szakadunk el egymástól. Persze ez egy nagy kérdőjel maradt csak!

   - Azt hiszem Anna, hogy ez örök titok marad. Azért sajnálom, hogy akkor úgy végződött a kapcsolatotok. Sokáig hiányoztál neki. Még nekem is…

   Aztán beszélgettek a jelenről. Barna beszélt a házasságáról, magányos voltáról, munkájáról, a kórházak lehetetlen pénzügyi helyzetéről. Politizáltak is kicsit, mint kiderült ő is eljárt a március tizenötödikei tüntetésekre. Beszélgettek arról, hogy valami változás készülődik az országban. Elmondta, hogy a szülei nem élnek már. Mesélt az Amerikában élő nagynénjéről, akivel a mai napig szoros a kapcsolata. Anna is elmondta édesapja halálát, mesélt a munkájáról, a gyerekeiről.  Közben rendeltek még üdítőket, úgy érezték, hogy még sok mondanivalójuk van egymás számára. Anna ránézett az órájára. - Jó ég!  Már ennyi idő van! Nekem mennem kell!

   Barna zavartan próbálta még marasztalni.

 -Szívesen elüldögélnék még veled! Hová sietsz?  Egyszer igazán eljöhetnél hozzám zenét hallgatni, persze, ha van kedved! … Azt sem tudom, hogy van-e most valakid, vagy ráérsz-e…

   - Mondd, hogy pontosan mit is akarsz, ne beszélj mellé Barna. Ebből kinőttem, meg az időm is kevés, már úgy értem, öregszem! Persze veled együtt - nevetett zavartan Anna.

  - Kicsit megkeményedtél. Határozottabb lettél Anna, de nem baj! Akkor világosan beszélek. Szeretnék veled többször találkozni, nem kívánok semmit tőled, vagy mit tudom én. Ne hozz zavarba! Azt hiszem azért te is tudod, hogy egy el sem kezdett és egy be sem fejezett kapcsolat volt a miénk. Igaz te csak barátnak tekintettél, de hátha most… Ne válaszolj semmit, amúgy meg hazaviszlek, ha megengeded.

  - Nem vagyok már fiatal Barna, és nem az vagyok, aki voltam, ne dédelgess hamis ábrándokat! Két nagy gyerekem van, dolgozom, élek. Nem utasítalak vissza. Boldogan találkozom veled. Mindig is kellemes volt veled lenni, jó társaság voltál. Találkozzunk, miért ne? Bár még nem hevertem ki teljesen a házasságom kudarcát!

   Kimentek a Rákóczi útra, aztán egy mellékutcába, ott volt Barna kocsija, a legújabb Dácia. Barna kinyitotta a kocsiajtót, Annát beültette, majd mellé ült és kérte a címet.

  - Nekem nem megy olyan jól, nekem csak egy vacak kis lakásom van, de hát te gondolom, kapsz annyi paraszolvenciát, a nevetségesen alacsony orvosi fizetésen kívül, hogy viszonylag jól élhetsz.

  - Nem panaszkodom. Így igaz. Holnap mit csinálsz?

  - Dolgozom, ügyelek. Hétvégi beosztás.

  - Kár! Szívesen elhívtalak volna egy kirándulásra valahova, de akár a gyerekeidet is szívesen megismertem volna.

    Anna Barnára nézett - Hát uram, maga aztán nem lacafacázik. Hova siet? Na, de félre a tréfát, gyere fel hozzám most egy félórára, vagy órára és megismered őket.  Aztán majd a többi jön magától. Vagy nem akarod?

  - Komolyan mondod? Nem fognak kinézni? Nehéz korosztály!

  - Az én gyerekeim nem olyanok. De majd meglátod. Meséltem már rólad, legalább nem fantáziálnak.

  - Te tudod! Én boldogan megyek veled. Én ráérek. Jut eszembe!  A rohamaiddal kapcsolatos dologról el kell beszélgetnünk, és majd eldöntjük, hogy mit tegyünk. Jobban mondva én javaslok, te pedig döntesz, hogy elfogadod-e. Jó lesz így?

  - Aranyos vagy Barna, előre is köszönöm, hát jó lenne már véget vetni ennek, mert borzalmas dolog nekem azt átélni - majd elhallgatott és zavartan folytatta - Nálam, ne számíts nagy dolgokra, egyszerű kis lakótelepi lakásom van…

  - Most miért eszkuzálod magad? Gondoltam, hogy nem vagy milliomos, de gondolod, hogy ez engem befolyásol valamiben is? - közben megérkeztek Anna lakása elé.

   - Gyere utánam Barna, gyalogolni szoktam. A második emeleten lakunk, ennyi mozgás nem árt.

    Anna keresgélte a kulcsot, de bentről valószínű meghallották gyerekei a zörgést, és Zsolt kinyitotta az ajtót, mielőtt anyja a kulcshoz ért volna. Nagyon meglepődött Barna láttán, de aztán udvariasan köszönt, anyjával puszit váltott. Anna betessékelte Barnát a saját szobájába, majd Dórának is szólt, és bemutatta őket egymásnak. Anna izgult, hogy Barna mit fog szólni gyerekeihez, de látta rajta, hogy szimpatikusnak találja őket.

 - Gyerekek, csüccs!  Egy kicsit beszélgessetek, addig én készítek némi szendvicset, Barna mit szólnál egy kis meleg szendvicshez? Elfogadod? 

  - Bármit nagyon szívesen, de ne fáraszd magad, majd otthon vacsorázom.

  - Ne, nem! Hadd tegyem meg! Hányszor főztél nekünk annakidején sok-sok finomságot. Na, de beszélgessetek kicsit, ismerkedjetek, aztán jövök. Ti ettetek, gondolom? – kérdezte a gyerekeitől.

  - Igen, mami ettünk, már vártunk nagyon! Betettük a hétvégi kaját a frigóba, mert kint volt - mondta Dóra.

   Barna remek társalgó volt, jól értett a gyerekek nyelvén.  Kicsit meg is lepődött Anna, de hát eszébe jutott, hogy neki is hasonló korú lánya van. Egy nagy tálcán bepakolt mindent a benti asztalra és falatozni kezdtek, akárcsak régen.

   - Ahhoz, hogy igazi jazzt hallgassunk, hozzád kell mennünk, már amennyiben érdekli ezeket a gyerekeket! – mondta Anna.

  - Nagyon helyes, hallom, hogy Zsolt gitározik, gondolom, Dóra is szeret zenét hallgatni. Mit szólnátok egy vasárnapi ebédhez, ráértek? – kérdezte Barna.

   Anna kicsit meglepődött, de a gyerekei is. Aztán hirtelen döntött.

 - Nagyszerű ötlet, ha fogadsz bennünket, elfogadjuk a meghívást, de ne főzz semmit, majd…

  - Nem, nem. Megismerkedésünk is így kezdődött, így lettünk jó batárok, és most így szeretném folytatni, ha már a sors így összehozott ismét bennünket. Persze, ha ti is ráértek - nézett a gyerekekre.

  - Én előtte bulin leszek, de addigra hazaérek, és szívesen megyek - mondta Zsolt.

  - Én meg csak késő délután megyek moziba, tehát az ebédidő jó. Anya meg maradhat utána.  Megengedjük neki - tette hozzá hamiskásan Dóra.

  - Szólítsatok csak Barnának, látom zavar benneteket a megszólítás. És tegezzetek, de nem visszaélni vele! Talán még nem vagyok nektek túl öreg.

   Ebben maradtak. A gyerekek elköszöntek, Anna még egy keveset beszélgetett Barnával, majd lekísérte a kapuhoz, ahol Barna megfogta Anna kezét, kézfejére csókot nyomott és elindult, majd visszaszólt.

 - Nagyon várlak benneteket! De várjál Anna! - szaladt vissza - Itt a telefonszámom, az otthoni. Hadd adjam oda. Ha valami mégis közbe jönne. Hátha nem vagyok éppen a kórházban.  Kedves gyerekeid vannak! - Majd hirtelen odaállt Anna elé és megcsókolta a homlokát - Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Jó éjszakát!

  - Jó éjszakát Barna, én is örülök.

    Anna visszament a lakásba, gyerekei megrohanták, Dóra szokatlanul élénk volt, Zsolt pedig megjegyezte - Teljesen jó fej. Szóval ő csak barátod volt?

   - Igen, csak a lelki jó barátom volt. Ahogy már mondtam is az első, de igazi nagy és szép szerelmem barátja volt.  Az ő révén ismerkedtem meg Barnával.

- Te mami, ez a férfi egyedül él? Mert nem egészen értem. 

- Igen ez a pasi egyedül él, azaz külön él a feleségétől, van egy Zsolthoz hasonló korú lánya. Elmondása szerint jó kapcsolatban van a feleségével, csak éppen nem tudnak együtt élni. Van ilyen!

  - Akkor van esélyed mami, úgy láttam, tetszel még neki, erre nekem van szemem. Neked nem tetszik? Illetve azt gondolod, hogy csak barátság lehet köztetek? – kérdezte Dóra teljes komolysággal.

  - Majd erről máskor, különben is majd szólók, ha ezzel kapcsolatban valami különös közlendőm lenne. Találkoztunk, örültünk egymásnak és egyelőre ennyi. Akkor én holnap csak későn jövők haza, egész nap ügyeletben leszek, Ti pedig készüljetek hétfőre, mert a vasárnap akkor táblázva van. Ennivaló a frigóban és legyetek jók, aludjatok tovább, ha tudtok, én nyolcra megyek. Azzal megcsókolta gyerekeit és ő is indult pihenni a szobájába. Megágyazott, lefeküdt. Barnára gondolt, a régi balatoni nyárra, amikor utoljára találkozott vele.

 

 

19

( 1966 )

 

   Hirtelen maga előtt látta a huszonkét évvel ezelőtti Balatont, ahol Barnával ülnek a part szélén.  Zoltán utáni szakítása, az új ébredező szerelem, és fel-felújuló lelki válsága idején a következő nyáron, találkozott ismét vele. Nem véletlenül, hanem előre megbeszélve, hiszen mindketten szerettek volna egymással beszélgetni. Barna egy barátjánál nyaralt Bogláron, idehívta Annát.  Furcsa volt mindkettőjüknek ez a találkozás Zoltán nélkül, érezhetően más volt a hangulat közöttük, mint máskor. Aztán ahogy múlt az idő felengedtek.

   Fürödni nem tudtak, mivel borongós volt az idő, de végig sétáltak a parton, ebédeltek, délután pedig kiültek a teraszra és Barna először az új kapcsolatáról kérdezte. Anna elmesélte megismerkedését Ákossal, részletesen ecsetelte kusza kapcsolatukat, amelyet most éppen megszakítottak. Beszámolt az ismételten sikertelen felvételijéről, arról, hogy a színházat is otthagyta, főként azért, hogy szabaduljon Ákostól. Mesélt a sikereiről, kudarcairól. Elmondta, hogy az ősszel Sopronba megy, ahová felvették az óvónőképzőbe.

   Barna csak hallgatta, majd megkérdezte.

 - Mondd, ha ennek a fiúnak sokkal rútabb dolgaiért meg tudsz bocsátani, akkor ezt miért nem tetted meg Zoltánnak? Hiszen annyira szeretted, annyira tudtad, hogy ő is szeret. Jó, tudok a ballépéséről, de az tényleg nem volt komoly. Kár, hogy akkor még velem sem voltál hajlandó találkozni! Érdemes volt ezt így csinálnod? Úgy mellesleg mondom csak. Zoltán azóta sem igen tért magához… Igazából nem értelek… Nem akarsz vele találkozni? - nézett kérdőn Annára.

   - Tulajdonképpen én sem értem magamat.  Talán ha Zoltán erőszakosabb, ha rámenősebb lett volna a szakításom után. Találkozni? Minek? Már nem… Már nem akarok vele találkozni… Olyan zavaros minden. És elég volt a fájdalmakból. Valószínű, hogy én másképp szerettem Zoltánt, és másképp szeretem Ákost. Nem tudom ezt most neked megmagyarázni. Lehet, hogy rosszul döntöttem, lehet, hogy meg kellett volna bocsátanom Zoltánnak. Lehet. De ahogy te mondtad, én mindig kicsit szertelen, kicsit szabadosabb életre vágytam. Ő meg azt hiszem túlságosan csak magának akart volna tudni. Legszívesebben azt szerette volna, ha csak otthon ülök, mint feleség.  Hiszen rád is olyan féltékeny volt! Igaz, hogy okot is adtál erre az őszinteségeddel… persze, hogy mi lesz ebből az Ákossal kapcsolatos sem vele, sem nélküle kapcsolatomból? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer majd ennek is vége lesz. Keserű vagyok most és tanácstalan.

  - Sajnálom. Igazán sajnálom Anna. De én segíteni nem tudok. Legfeljebb tanácsot adni. De már kezdelek érteni. Valószínű, hogy több közös szellemi ponton tudsz találkozni a te Ákosoddal, mint Zoltánnal és valami mágikus vonzalom van köztetek… De jól tetted, hogy eldöntöttél valamit, és tovább tanulsz. Bár, sajnálom, hogy feladtad művészi vágyaidat, mert szerintem tehetséges vagy. Átjöhettél volna Pécsre is! Persze az a fajta életmód, ami ezzel jár… Ahhoz neked talán megfelelő társra lenne szükséged. Lehet, hogy könnyelmű döntés volt részedről és ezt egyszer még megbánod Anna. No, de te tudod.  Én a helyedben az időre hagynám az Ákos kérdést, de lehet, hogy végleg szakítanék vele. Úgy érzem, nem egy biztos támpont a további életedhez. Persze te tudod, én csak mondom a gondolataimat, annak alapján, amit elmondasz nekem ebből a kapcsolatból. Labilis egyéniség lehet, talán egoista is… Nem hinném, hogy neked ilyen férfira lenne szükséged…  

    Így beszélgettek hosszan azon a délután. Anna is megtudakolta Barna érzelmi életét, aki elmondta, hogy az Anna által ismert Zsuzsával a kapcsolata él, de még mindig nem az igazi és valószínű nem is lesz az – Tudod Anna!  – mondta kicsit keserűen Barna: - Néha magányos farkasnak érzem magam. Szeretem a vidámságot, a zenét, el tudok bújni a könyvekben… Remélem nem lesz belőlem szakbarbár orvos! Szíveket akarok gyógyítani, aztán látod, a sajátomat és a barátaimét nem tudom helyre tenni!  

    Késő délután volt már, amikor Barna felállt, Anna is felkecmergett a székből.

  - Nem lenne kedved egyet szórakozni velem, jobb híján a Hullámban? Hallgatnánk egy kis zenét, táncolnánk, ne búslakodjunk itt, amondó vagyok! – mondta neki Barna.

    Anna nem ellenkezett, átöltöztek, fekete hosszú nadrágot és szürke akkor divatos kék twist pulóvert vett fel, papucscipővel, egy pulóvert még átdobott a vállán. Barna szerette a nyakig érő garbókat, most is abban volt és az amerikai nagynénitől kapott eredeti farmernadrágjában, ami ebben az időben ritka volt.  Szintén egy vastagabb pulóvert tett a vállára és együtt, egymás mellett elindultak a zenés, szabadban lévő szórakozóhelyre. Leültek egy fa alatt lévő asztalhoz, sört ittak mindketten. Anna néha rágyújtott egy-egy cigire, Barna nem dohányzott. Zenéről, filmekről, könyvekről beszélgettek, aztán táncoltak is. Anna akkor arra gondolt, hogy tulajdonképpen milyen jól érzi magát Barnával. A lassú számoknál Barna közelebb húzta magához, Anna érezte, hogy a férfi még mindig vágyakozik rá. Arra gondolt, hogy semmiképpen nem szabad ezt a barátságot elrontania. Szerette Barnát, de nem szerelemmel és most Ákos ült a szívében. Tizenegy óra körül hazafelé indultak.  Tettek egy sétát a mólon, majd a vízpart mellett sétáltak a félhomályban, miközben mindketten magukra vették a pulóverüket.

  - Gyere, üljünk le a partra és hallgassuk a csendet! - mondta Barna.

    A strand környékén jártak, leültek a füves part szélére, a beton padkára.

  - Fázol? Átölelhetlek? Legalább megmelegítelek - mondta Barna. Anna nem szólt semmit. Kicsit közelebb ült Anna mellé és kezével átölelte a vállát. Csend volt közöttük, hallgatták a víz csobogását, nézték a nagy barna hullámokat és a nád hajladozását.  Barna hangja törte meg a csendet. Megmozdult, levette karját Anna hátáról, majd felé fordulva ránézett és hirtelen annyit mondott.

  - Nem érdekel! Semmi nem érdekel! Most megcsókollak, utána felpofozhatsz!   

    Anna először nem értette a dolgot. Aztán a váratlan, kapkodó csók után gyengéden eltolta magától Barnát és zavartan, kicsit sajnálkozva csak ennyit mondott: - Ne haragudj! A világ egyik legjobb pasasa vagy. De mit tegyek, ha az érzelmeim megint másutt vannak?

   Barna lehajtotta a fejét, és nagyon halkan mondta.

- Bocsáss meg nekem Anna! Én sem tehetek róla, hogy még mindig reménytelen érzelmeket táplálok irántad… Tudod, én vagyok a te életedben a lekésős pasas, sajnos mindig lemaradtam a te vonatodról, pedig mit nem adtam volna, ha... Sajnálom! Leginkább magamat! De értelek. És hagyjuk a magyarázkodást. És még egyszer bocsáss meg! 

    Anna elszomorodva nézett rá.

  - Sajnálom, tényleg sajnálom, de azért remélem, továbbra is a jó barátom maradsz! Menjünk haza! - felálltak és elindultak a villa felé. 

    Anna másnap délután elutazott, elköszönt Barnától. Mindketten ígérték, hogy hírt adnak majd egymásnak, amiből aztán az évek folyamán nem lett semmi. Elveszítették egymást. Mindegyikük járta a saját felnőtt útját.