Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II/ 15.fejezet ( befejező rész )

2010.09.23

15

 

   Másnap dél körül érkezett meg a gépük Ferihegyre. Zsolt, Kata és Dóra várta őket, István dolgozott, nem tudott kijönni. 

  Kata ebéddel várta őket, nem győzték dicsérni főztjét, aki boldog volt ettől. Sokáig beszélgettek, Anna közben kipakolt, a gyerekek megkapták az apró kis ajándékukat, meglepődtek, mert nem számítottak ilyesmire.  Már késő délután volt, amikor elköszöntek tőlük.

     Annát ekkor gyengéden ölelte át Barna.

  - Azért jó itthon lenni, és jó tudni, hogy itt vagyunk egymásnak. Tudod milyen pocsék volt, amikor egyedül utaztam, hazajöttem és nem várt itthon senki? De betelefonálok a kórházba, hátha van valami fontos, aztán én megyek fürödni, vagy te akarsz először? – nézett kérdőn a feleségére.

  - Nem. Menj csak!  Én még elpakolok, és kicsit rendbe teszem a környezetünket. 

   Anna csak ezután ment fürödni, befeküdt a fürdőkádba, teleöntötte illatos habfürdővel, és nagyon jól érezte magát. Közben hallgatta a jobbnál jobb zeneszámokat, mivel Barna máris betett egy latinos CD-t, amit Madridban vásárolt. 

  - Belefulladtál a vízbe Anna? - hallotta egyszer csak Barna hangját.

  - Nem, dehogy mindjárt megyek, de olyan jól esett végre itthon elnyúlnom a vízben. Máris megyek.

    Felvett egy hosszú nyári pamut ruhát, könnyű volt és kényelmes. Barna ült a kanapén, előtte két pohár és egy üveg pezsgő volt.

  - Mit ünneplünk? Te fantasztikus vagy, hogy mindig gondolsz valamire!  - ült Barna mellé Anna.

  - Magunkat! Egymást! – kinyitotta a pezsgősüveget, nagyot pukkant. Barna töltött a két pohárba, koccintottak. Majd kézen fogta Annát, és szép lassan táncolni kezdtek a lassú tangóra. Szorosan egymáshoz simultak, mindketten érezték, hogy már nagyon vágyakoztak egy ilyen együttlétre.

  Másnap sokáig aludtak, valószínű, hogy szükségük is volt a sűrű, zsúfolt programok a sok újdonság után erre a pihenésre. Majdnem dél volt, amikor felébredtek.

  - Tudod kedves, nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked ezt a szép együtt töltött utat? Annyira boldog vagyok! – mondta Anna ébredés után.

  - Azzal, hogy vagy nekem, azzal már megköszönted. Senki mással nem tudtam volna így utazni, így hazajönni, így eltölteni egy estét! Bizonyára egy kívülálló kiröhögne, ha ezt elmesélném, hogy én a külföldi útról hazatérve, leülök a feleségemmel, pezsgőt bontunk, és édes kettesben eltangózunk. De veled minden olyan természetes. Persze nekünk még annyi elfecsérelt évet be kell hoznunk Anna! Talán azért is vagyunk így a kapcsolatunkkal.  Meg aztán azért is, mert nagyon hasonlóan érzünk, hasonlóan gondolkodunk sok mindenről. Látod én már régen, akkor, amikor megláttalak, elsőnek ezt érezhettem. Vajon te miért nem léptél be akkor az én érzelmi hullámkörömbe?  Nem érzékelted? Miért?  Marhaság! Mert egy másik szeretet hullámkörben voltál…

  - De most visszagondolva, mindig valami különös vonzalmat éreztem irántad, én ezt akkor jó barátsággal magyaráztam, de valóban egy másik szerelemkörben éltem akkor, ahogy te fogalmaztál - nézett rá Anna.

  - Tudod tökéletesen megértem Zoltán vágyakozását irántad és bizony nagy marha volt, hogy nem erőszakoskodott a visszaszerzésedben. Igaz, hogy akkor most nem lennél itt velem! Nekem csak jót tett ezzel. De miért is beszélünk erről? Látod, valahogy mindig visszatérünk a múltba. Felkelek, megborotválkozom és… Egyáltalán van itthon ennivaló?

  - Minden van, Zsolt bevásárolt nekünk.

 - Milyen rendes fiad van! Azért féltem őket, túl fiatalok, mi lesz, ha mégis valamelyikük…

  - Erre már én is gondoltam. Zsolt túl lobbanékony, szereti a szabadságot, nem szereti a kötöttséget, Kata pedig egy kicsit másnak tűnik. De hát mi mit tehetünk? Legfeljebb majd együtt sírunk akkor velük. Ezen most ne gondolkodjunk. De nem is tudom, ez hogy jön most ide.

  - Hát úgy, édes Anna, hogy magunkra gondoltam, mi azt hiszem kivételesen jól egymásra találtunk és jó időben talán.

  - Felkelek én is, hadd menjek be a fürdőszobába először, aztán amíg te borotválkozol, készítek reggelit, vagy mit tegyünk?  Vacsorára főzzek valamit?

  - Szerintem ne. Most reggelizünk, és késő délután majd elmegyünk valahová vacsorázni. Még ezt a két napot lustálkodással töltjük.  Rendben? Aztán jövő héten már vár a munkám, szerencsére nincs semmi nagy esemény. Nem dőlt össze a kórház. Te is mész dolgozni?

  - Igen, a jövő héten már én is dolgozom, és Dóra pedig már lassan szülni fog. Gondolhatod, hogy izgulok! Te jól ismered a szülészt?

  - Nem kell aggódnod. Jó orvos, ha nincs komplikáció nem nagy ügy egy szülést levezetni. Reméljük, minden simán megy. Dóra olyan karakánul viseli az állapotát. Igazán csak dicsérni tudom és nem hízott el, ami fontos.

  Csörgött a telefon. Barna vette fel – Szabó Barna. Tessék. Szia István. Mi? Mikor? Gratulálok! Nagyszerű! De adom Annát, mert már itt toporog mellettem és izgatott, mert hallja, hogy mit beszélek. Akkor délután bemegyünk. Tessék Anna! Adom Istvánt! Nagymama lettél!

   Anna izgatottan vette át a kagylót: - Mondj el mindent István részletesen! – Anna hallgatta István beszámolóját Dóra szüléséről, az új szülöttről, akit Benedeknek hívnak. Határtalan örömmel tette le a kagylót. Megfogta Barna kezét, maga mellé ültette és örömében sírni kezdett – Hát ez fantasztikus! Nem is tudod most, milyen boldog vagyok. Szóval - hadarta Anna – hajnalban kellett Dórát bevinni, akkor kezdődtek a fájásai és most egy félórával ezelőtt szült. Jól van, Benedeknek kevés kis haja is van, háromezer hatszázötven gramm. Gyönyörű biztosan! És ami a lényeg, mindketten egészségesek. Fotókat is készített István. Ha minden jól megy, akkor négy-öt nap múlva kijönnek. Mi meg bemegyünk hozzá a kórházba, ha ettünk, jó?

    Így aztán ebéd helyett reggeliztek. Barna a maradék pezsgőből töltött maguknak és koccintott Annával Dóra és az újszülött, az új családtag születésére. A Spanyolországban megszokott nagy hőség helyett végre kellemes időben indulhattak a kórházba. Dóra egy kétszemélyes szobában volt, de már felült, sőt picit sétált is velük. Kicsit látszott az arcán, hogy megviselte a szülés, de valami megmagyarázhatatlan szépség volt a tekintetében.  Ekkor eszébe jutott Annának a madonna képe, amit Spanyolországban látott a kisdeddel. Elérzékenyült, megsimogatta lánya arcát. Ekkor jött a nővér és elhívta őket a csecsemőmutogatóba. Egy szép, kerekfejű, becsukott szemű kis csecsemőt láttak maguk előtt, aki gyönyörű volt Anna szemében.

   Barna csak mosolygott Annán: - Na, ugye megmondtam, hogy majd elrabol tőlem! Újfajta érzelmek költöznek beléd Anna, de rá nem vagyok féltékeny. Szeretni fogom, ahogy te, csak én férfi módjára. Gyere, menjünk vissza Dórához!

     Ekkor érkezett meg Ákos is. Átölelte Dórát, látszott, hogy meghatódott, kicsit zavart volt Barnával és Annával szemben. Barna gratulált neki, mint nagypapának, aki aztán szintén elment csecsemőnézőbe, majd nagy megelégedettséggel jött vissza.

  - Nos, hogy tetszik a kis Benedek? - kérdezte tőle Barna.

  - Hát, ami azt illeti, nagy és szép formás csecsemő.

    Egy idő után Anna és Barna is úgy látták, hogy elköszönnek, mert valószínűnek tartották, hogy Dóra fáradt és ennyi elég volt mára belőlük. Ákos is velük ment, nem utasította vissza Barna felajánlását, hogy őt is hazaviszi kocsival.

    Amikor hazaérkeztek, Barna leült újságot olvasni, Anna elkérte egy részét, már régen nem tudták, hogy egyáltalán mi történt itthon, így belemerültek a napi hírekbe, a publicisztikákba. Megcsörrent a telefon. Barna vette fel.

  - Anna téged keres az igazgatód – tartotta kezében a telefonkagylót és várta, hogy Anna átvegye tőle.

  - Mi a fenét akar, így szombaton este? - morogta magában Anna - Szervusz Rezső, Anna vagyok. Csak nincs valami baj? Holnap? Pont vasárnap? Nincs más? Hát, ha nagyon, muszáj, megteszem. Hányra? Na, jó. És hétfőn tartod akkor a tanévnyitó értekezletet? Jó, akkor megyek a reptérre, tíz órára. Beviszem, és ha végeztünk, utána hazajövök. Rendben. Szervusz.

   Barna kérdőn nézett rá. Anna leült a fotelba.

- Hát most ehhez nem sok kedvem van, de elvállaltam. Kézenfekvő, hogy engem talál meg Rezső, az igazgatóm, nem? Jön nekem itt a nagy szöveggel, hogy bennem megbízik... Arról van szó, hogy van egy növendékünk, aki két évvel ezelőtt eltűnt és, végül is a nemzetközi körözés során most került elő. Holnap hozzák meg Kanadából a tizenöt éves fiút. Két évet töltött Kanadában, várja a rendőrség is, és várom én is a gyám helyett. A gyerekkel együtt be kell mennem a rendőrségre, ott lesz a meghallgatása, majd utána hazaviszem az otthonba, kicsit elbeszélgetek vele, aztán átadom az ügyeletesnek, és utána hazajövök. Gondolom, hogy ez jó pár órát igénybe vesz. Így aztán lőttek a lustálkodásomnak!

  - Nem értelek! Nem mondhattad volna, hogy most semmiképpen nem érsz rá? De te persze készséges vagy mindig…

  - Biztos igazad van, de most már mindegy.  Kicsit furcsa lesz most mindjárt a nyaralás után visszaesnem a munkámba. Ne menjünk most vacsorázni, kisütök egy kis húst, gombát mellé. Mit szólsz hozzá?

  - Nekem jó! Most már nekem sincs kedvem sehova menni. Segítsek valamit?

  - Nem, dehogy. Olvass csak!

   Másnap Anna már hétkor felkelt, de Barna is fölébredt, együtt reggeliztek. Majd Anna elindult metróval a Kőbányai metró végállomásra, hogy onnan a reptéri busszal kimenjen az érkező géphez. Barna ugyan felajánlotta, hogy kiviszi, de Anna lebeszélte róla.  A gép pontosan érkezett.  A hangos bemondón értesítették Botos Endre hozzátartozóit, hogy hol vehetik át a megérkezett gyermeket. Anna látta, hogy egy fiatalember is elindul arra, amerre neki is mennie kellett. Mikor Anna utolérte a férfit, megszólította, gondolta, hogy ez az ő embere lesz a rendőrségtől. Nem tévedett.  Majd kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak.

  - Szóval Ön lesz asszonyom a gyermek gyámi képviselője?

  - Igen, majd bent az irodájukban átadom a hivatalos megbízásomat. 

    Velük szemben jött egy hölgy, aki Endrét kísérte, aki a két év alatt megnyúlt, jóképű kamasz gyerek lett. Anna jól emlékezett a kis kövérkés kisfiúra, akit két évvel ezelőtt lakodalomba kértek el a szülők és nagyszülők, aztán merő véletlenségből, tévedésből, oda nem figyelésből az apa útlevelet tudott szerezni nekik valamilyen módon. A nagyobbik gyerekének szintén, majd kivitte a gyerekeit Kanadába. Az is csak hosszas nyomozás után derült ki, hogy a gyermek nem Magyarország területén tartózkodik. Persze ezt mind Anna intézte, ezért is gondolta Rezső az igazgató, hogy ő jöjjön ki a reptérre érte. Beszálltak a rendőrségi kocsiba, majd elindultak a központba. Endrét több mint egy órán hallgatták ki, az intézetből való eltűnésétől mostani visszajöveteléig mindent részletesen kikérdeztek tőle, amit aztán jegyzőkönyvben rögzítettek. Ebből Anna is kapott egy példányt, amit magával vitt, hogy majd átadja az igazgatónak. Hazafelé menet már busszal és metróval, trolival mentek. Endre udvarias volt, jókedvű, semmi nyoma nem volt annak az egykori szemtelen kis gyereknek, akit Anna ismert. Kicsit csodálkozott is ezen a nagy változáson.

  - Most mi lesz Anna néni? Megbüntetnek?

  - Hát, nem tudom. De szerintem veled semmi nem lesz, te továbbra is iskolás leszel, állami gondoskodásod továbbra is él, tanulsz, normálisan viselkedsz. Ennyi. Hanem hát, mint hallottad, apádat már leültették. Úgy látszik, nem akarja elhinni, hogy minden bűncselekmény börtönbüntetéssel jár. Ráadásul egy halom pénzzel megkárosított benneteket, eladta a ti pénzetekből vett vidéki lakást, egy hölgynek félmillió forinttal tartozik, benneteket illegálisan vitt ki az országból, van elég vaj a fején.   Nem szereti a szabadságot? Gondolta, hogy majd kint szerencsét próbál? Nem is tudom, mit mondjak erre neked? A testvéred már nagykorú lett közben, ő is hazajött. Jó kis kaland volt ez nektek biztosan. De majd bent beszélgetünk.

   Anna, amikor megérkezett az intézetbe, kellemes hűvösség fogadta a folyosón, a vastag falak megvédték az épületet a forróságtól. Találkozott az ügyeletes aznapra beosztott vezető nevelővel, aki nem volt más, mint Attila, a fiatal nevelőtanár.

  - Szervusz Anna, telefonált Rezső, hogy te hozod Endrét, és majd én veszem át. Ebédelni leviszem, aztán, ha akarsz, utána még beszélhetsz vele. Jó?

  - A csomagját odaadom, ez a nagy sporttáska az övé. Akkor Endre, ha megebédeltél, ide a tanári mellé gyere be hozzám. De én is lemegyek az ebédlőbe, kérek egy ebédet, ha már itt vagyok. Jól eltelt az idő. Hogy vagy Attila? - kérdezte a fiatal nevelőtől Anna.

  - Majd mesélek! De előbb felviszem a fiút.

  - Jó, akkor várlak az ebédlőben.

    Attila rövidesen leült mellé az étkezőasztalhoz. Endrét pedig a többi gyerek vette volna csodálattal körül, nagy élmény volt nekik Endre a nagyfiú, aki megjárta külföldet. Csendre kellett inteni őket azzal, hogy majd délután beszélgethetnek vele.

  - Te jól nézel ki, jó színed van Anna, pihent vagy! Hol jártál?

  - A Balatonon nyaraltam és Andalúziában voltunk a férjemmel. Csodálatos volt! De gyorsan elújságolom neked, hogy megszületett a lányom első gyermeke, így nagymama lettem. Benedeknek hívják. Szóval ez a nyár nekem jól sikerült. És neked?

  - Akkor gratulálok! Andalúziában voltál? Nem semmi! Akkor tele vagy élményekkel, dehogy nagymama vagy! Hát az én nyaram a gyerekek táboroztatásával telt el, nem volt semmi probléma, aztán én is voltam két hetet a Balatonnál. De a barátnőmmel szakítottunk. Valahogy minden nagyon pocsékul sült el. Még nem tudtam teljesen feldolgozni, de el is megy tőlünk, holnaptól már nem dolgozik itt. De talán így jobb is lesz.

  - Nem lepődtem meg, amit mondtál, de én azt gondolom még nagyon fiatal vagy, és előbb-utóbb megtalálod azt, aki majd hozzád való lesz. Képezhetnéd magadat is kicsit, nem kéne leragadnod itt. Nincs ilyen elképzelésed?

  - Dehogynem, elvégzem a szociális munkás szakot is, nem mondtam? Fel is vettek levelező szakra. Szóval ez van. Megyek Anna, mert vár a csoportom, neked meg leküldöm Endrét.

  - Várom a szobámban. Holnap meg találkozunk az értekezleten.

  Anna felment a portára, kért egy kávét, üdvözölte a portást, aki egy kedves idős hölgy volt. Jó erős kávét főzött, pár szót beszélgetek a nyárról, a gyerekekről, a nyaralásról, majd visszament a szobájába. Leült a helyére, körülnézett. Kicsit szokatlan volt ismét itt lennie, de lassan kezdett átállni agya a megszokott munkára. Endre kopogott udvariasan, Anna behívta, leültette a mellette lévő fotelba.

  - Itt is mesélnem kell? - kérdezte Annától.

  - Nem árt, ha szépen beszámolsz most nekem, ha nem is olyan hivatalosan, mint a rendőrségen, hogy hova is mentél innen két évvel ezelőtt, hol kötöttél ki, ott hogyan éltetek, és miért is kerültél most vissza.

  - Anna néni, már olyan unalmas, de magának azért szívesen beszélek róla. Na, hogy is volt? Igen. Apám ugye eltervezte, hogy megszerzi nekem és a testvéremnek, aki másik nevelőotthonban volt az útlevelet és a barátnőjével, annak a lányával meg velünk kimegy Kanadába. Kitalálta, hogy lakodalomba kér el bennünket, azt úgy sem tudják leellenőrizni, gondolta. Hát ugye ez sikerült is, de kicsit hosszú lett a lakodalom, ugye Anna néni? Szóval apámnak volt egymillió forintja, azt ki tudta vinni és abból éltünk, de végül is Kanadába mentünk, ahol már várta valami régi haverja, béreltünk egy lakást, apám hébe-hóba dolgozott is valamit, nem tudom mit. Mi meg jártunk pár hónap múlva egy iskolába, akkor már tudtam kicsit angolul is, meg csavarogtunk, sok tévéműsort néztünk, csajoztunk. Ó már én túl vagyok a szexen. Ebben a korban egy fiú! De azért megváltoztam, nem? Teszik rám emlékezni, hogy milyen kis kövér voltam? Aztán megismerkedtem néger srácokkal, akik rávettek autógumi lopásokra, amiből aztán pénzt csináltunk. Szóval én is belekeveredtem ilyen hülyeségekbe. Aztán egyszer csak a tévében láttam a saját képemet, ahol kiderült, hogy kerestet a rendőrség. Na, onnan kezdve alig mertem kimenni. Apám mindig adott pénzt, de aztán egyszer csak, se szó, se beszéd eltűnt a testvéremmel együtt, mint kiderült lekapcsolták őket és hazajöttek. Aztán jöttem én, most tudtam meg, hogy a régi nőjét is jól megvágta, meg bennünket is a lakással. Na, szép kis apa. Pedig nagyon jó kis házunk lett volna. Ezzel azért nem dicsekedett, hogy a pénze abból volt. Most nagyon haragszom rá, de mindegy. A testvérem közben vidékre ment a rokonokhoz és együtt él egy nővel, majd most szül neki a nő. Majd, ha lehet, meglátogatom. Anyám meghalt, csak a mostohámhoz mehetnék, de ő már nem fogad be, mert apám őt lopta meg és rám is haragszik. Valakivel csak kell tartanom a kapcsolatot. Ezért akarom majd a testvéremet felkeresni meg a vidéki rokonaimat

  - Nem tudom, ezt majd az igazgató bácsi dönti el. Nem valószínű, hogy le tudsz vizsgázni a hetedikből pár nap alatt. Szépen kilógsz majd az osztályból, de muszáj lesz tanulnod, még tanköteles korú vagy, de gondolom, valami szakmát is szeretnél majd, mert valamiből majd meg kell élned és most nem olyan világot élünk, hogy könnyedén el tudsz majd menni dolgozni?

  - Hát majd meglátom. A testvérem is biztosan segít. Én nem akarok itt Pesten élni, én inkább lemegyek majd vidékre a rokonaimhoz, azok talán segítenek.

  - Felveszem velük a kapcsolatot Endre, és meglátjuk, hogy mit tehetünk. Addig is kérlek, hogy tartsd be az intézeti szabályokat, egyelőre, biztosan nem mehetsz sehová, gondolom, ezt tudod?

  - Igen, tudom. Majd igyekszem, hogy kiérdemeljem Anna néni.

   Anna közben jegyzetelt magának, hogy ezzel a gyerekkel kapcsolatban mit is kell lépnie az elkövetkezendő hetekben. Közben zajt hallott a folyosóról. Felállt és kinézett. Két lány érkezett meg rendőri kísérettel. A két rendőr Annának köszönt és megkérdezte, hogy a két lányt kinek adhatná át. A lányokat szökésből hozták vissza.

  - Átveszem őket én.  Jöjjenek be a szobába. Szervusztok, szép virágszálak! Ti is gyertek és üljetek le. Endre akkor te menj fel Attila bácsihoz és mondd meg neki, hogy ezt a két mákvirágot megtalálja itt nálam, kicsit később jöjjön le értük!

  Anna aláírta a rendőri kísérő papírokat, a két lány leült, látszott rajtuk a kialvatlanság, a másnaposság. Piszkosak, büdösek voltak.  Ki tudja hol nem jártak. Mint kiderült számára a két lány leszbikus kapcsolatot tartott fenn. Az idősebbik, aki volt tizenhét éves, elcsábította a tizenöt éves szőke, amúgy örökké szótlan lányt, aki nem tudott szabadulni ettől a kapcsolattól, annyira rátelepedett ez a beteges érzelem. Aztán a lányok elmeséléséből kiderült, hogy csak reggel kerültek egymáshoz, mert este valahol úgy lerészegedtek, hogy valami ismeretlen pasasok ágyában találták magukat, majd onnan kidobták őket és a rendőrség a kökin igazoltatta őket, így kerültek vissza.  Anna szomorúan nézegette ezeket a szerencsétlen lányokat. Azon gondolkodott mit is tudna velük kezdeni. Elgondolta, hogy javasolni fogja a kisebbik lány más otthonba történő helyezését, ha lehet vidékre, hiszen budapesti családtagjai nincsenek. Arra gondolt, talán így kimenekíti ebből a szörnyű kapcsolatból. Régebben már hosszan elbeszélgetett ezzel a szőke kislánnyal, aki nagyon nehezen nyílt meg előtte, de Anna a beszélgetés során azt érezte, hogy szinte foglyul tartja a barátnője, igazából neki kedve lenne kilépni ebből a kapcsolatból, de túl gyenge hozzá. Itt látta Anna, hogy mennyire hiányzik ezeknek a gyerekeknek a valakihez való tartozás, érzelmi kötödés. Ez a kislány jobb híján ehhez a beteges lányhoz kötődött, pedig eredendően talán nem volt leszbikus hajlamú. A nagyobbik lánytól nem várt sokat. Tudta, hogy állandóan szökésben van, különböző gyanús kapcsolatai vannak. Anna arra gondolt, ő lesz, aki majd elkallódik, és még bűncselekmény áldozata is lehet, a szerencsétlen. Ő volt az a lány, aki mindent megígért, de semmit be nem tartott, kezelhetetlen volt. A zárt intézet zsúfoltsága miatt nem vette át, így Anna tehetetlenül állt szemben ezzel a problémával. Egyszer ugyan rákérdezett, hogy mégis egy év múlva, ha kikerül innen mit fog csinálni, könnyedén azt válaszolta, majd csak lesz valahogy. Vannak ilyen-olyan ismerősei, majd vállal alkalmi munkát, meg majd lakik valahol, majd megoldja. Hogy ezért mit szokott cserébe adni nem mesélte, de Anna sejtette. Közben lejött hozzá Attila, ő pedig átadta neki a lányokat, kérte, hogy fürdessék le őket és vigyék be az ügyeletes nővérhez és vigyék el őket másnap nőgyógyászatra.

    Ekkor már lassan négy óra felé járt az idő. Felhívta férjét, akivel megbeszélték a találkozót a kórház előtt és együtt bementek meglátogatni Dórát és a kis Benedeket. Már Dóra is jól nézett ki, jobban is érezte magát. A kórházi látogatás után Barna egy sétát javasolt a városligetbe, ahová el is mentek kocsival. Majd amikor leparkoltak és kiszálltak a kocsiból kéz a kézben elindultak a tó felé.

  - Jó sokáig elmaradtál, mi történt?- kérdezte Barna Annától.

  - Igen, kicsit elhúzódott, mert közben két másik eset is történt - és elmesélte a két lánnyal kapcsolatos rémtörténetet, a reménytelen helyzetekről kesergett – no, de hagyjuk a munkahelyen a munkát. Te mit csináltál?

  - Felhívtam Andrást és eljött hozzám. Vele beszélgettem, és nem is tudom Anna, hogyan mondjam el neked…

  - Nagyon gondterhelt vagy, már akartam is kérdezni, csak nincs velük valami baj?

  - Nem velük Anna, hanem Zoltánnal.

  - Mondjad, mi a baj vele? De hogy jön ez megint ide? - nézett kérdőn Anna a férjére.

  - Gyere, üljünk le ide a padra! Az a helyzet, hogy Zoltánt baleset érte.

  - Milyen baleset? Mikor? Hol? Nem értem? Te ezt honnan tudod?

  - András klinikáján fekszik, kómában van. Heidi pedig sajnos...

  - Meghalt? - nézett dermedten Anna a férjére.

  - Igen. Frontálisan ütköztek, valami állat volt a hibás, mikor hazafelé utaztak a Balatonról. Lelkiismeret furdalásom van, hogy összevesztem vele, és  már soha nem békülhetek ki.

  - Úristen! Nem lehet igaz! - Anna remegni kezdett – Ölelj át, mert nem vagyok most jól. Biztosan a váratlan hír.

    Barna átölelte Annát, a kezét simogatta és próbálta nyugtatgatni. Félt, hogy a pánikroham eluralkodik Annán. Tudta, hogy a váratlan változások erősen megviselik idegállapotát.

  - Mennyi esélye van Zoltánnak? - kérdezte aztán Anna.

  - Azt hiszem nem sok. András már keresett bennünket, de hát mi nem voltunk itthon. Tíz napja történt a dolog. Megmondom őszintén nagyon megdöbbentett a hír. Be fogok menni hozzá, azt hiszem, látni akarom.

  - Megengeded, hogy bemenjek én is? - nézett Anna Barnára.

  - Csak nem képzeled, hogy megtiltom neked. Csak féltelek! Nem leszel rosszul? Majd együtt megyünk.

  - Barna, akkor most menjünk haza, ez sok volt nekem így. Végtelenül sajnálom! Nem is tudom elmondani neked, hogy most mit érzek! De ne is kérdezd!

    Barna megértéssel és szeretettel ölelte át Anna vállát, csendben magukba szállva mentek haza. Kivételesen semmi zene nem szólt ezen az estén náluk. Csendesen, elgondolkodva a múlton, jelenen készülődtek a másnapra. Mindketten rosszul aludtak, reggel nem éppen a legjobb kedvükben indultak a munkába, de hát az élet zajlott tovább. Anna a könyvtárszobában megrendezendő évnyitó értekezleten összetalálkozott a kollégákkal. Kölcsönösen örültek egymásnak. Mindenkin látszott a nyári pihenés. Anna leült a barnaszemű korabeli kolléganője mellé, aki valamikor közvetlen munkatársa volt és jó kapcsolat alakult ki közöttük. Röviden beszámoltak egymásnak a nyárról, gyerekeikről.

    Rezső megtartotta nyitó beszédét, majd felkérte a nyaraltató kollégákat, hogy számoljanak be a nyári eseményekről. Anna is beszámolt a külföldről megérkezett Endréről, a két leszbikus lány problémájáról, ennek sürgős megoldását kérte. Aztán szünet után ki-ki a maga megszokott módján hozzászólt a témákhoz és végül Rezső a következő tanév feladatait, célkitűzéseit mondta el. Igyekezett rövidre fogni az értekezletet, így már délre végeztek. Anna ránézett az órájára, felhívta férjét, akivel megbeszélték, hogy érte jön az intézet elé, és együtt elmennek meglátogatni a kómában lévő Zoltánt.

    Anna bánattal a szívében ment a kórház felé. Nagyon fájt neki, hogy így elbánt a sors egykori első nagy szerelmével, akit valóban őszintén, tiszta szívből szeretett. Az első olyan érzést, szerelmet, szeretetet kapta ettől a férfitől, ami felejthetetlen volt számára. Azt is tudta, hogy általa jutott a másik nagy szerelemhez, a jelenlegi férjéhez. Barna megkereste Andrást, aki még bent volt a kórházban, bevezette őket Zoltán szobájába.

    Mindketten döbbenten nézték a behunyt szemű, mindenféle gépre rákötött embert. Megrendülten álltak az ágya mellett. Ekkor más nem volt bent nála. Mint Andrástól hallották, csak az édesanyja élt már, aki nehezen tudott már járni, és csak Zoltán öccse kíséretében tudott eljönni. Két gyerekéről és a volt feleségről nem tudtak semmit.

  - Kicsit magadra hagylak itt Anna, én addig konzultálok Andrással – és Barna kiment a kórteremből.

     Anna tudta, hogy ezt most szándékosan teszi, hagyja, hogy elbúcsúzzon Zoltántól, amit meg is tett. Leült az ágy melletti székre. Csak nézte Zoltán békésnek tűnő arcát. Anna szeméből peregtek a könnyek, megsimogatta Zoltán homlokát, kezét, csendesen megköszönte az egykori szerelmet, amit kapott tőle és könnyekkel a szemében megcsókolta búcsúzóul a homlokát, majd kiment a teremből, leült egy padra. Kis idő múlva Barna is előkerült. Vele jött András is, akivel üdvözölték egymást. Rövid beszélgetés után elköszöntek egymástól és tudták, hogy örökre elbúcsúznak egykori közös barátjuktól, Zoltántól is. Anna szorosan fogta férje kezét miközben a kocsihoz mentek.

  - Ne szólj semmit Anna! Vigyázzunk egymásra, ezt mondaná bizonyára Zoltán is. Gyere, menjünk valami csendes helyre, ott leteszem a kocsit és sétáljunk egyet, mielőtt Dórához mennénk.

   - Igen. Bizonyára ezt mondaná. Most már megnyugszik a lelke - mondta szinte magának Anna.

 

    Dóra másnap jött ki a kórházból, Anna és Barna tele voltak munkával, lassan mindkettőjük megnyugodott, élték a mindennapjaikat. Hétvégén, meglátogatták a kis Benedeket, akit Anna úgy ölelt magához, mint az első szerelmét. Mondta is, hogy, amit érez a kis Benedek iránt, talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy olyan, mint az első szerelem érzése. Ahogy ezt kimondta Zoltán jutott eszébe, amikor először találkozott vele. Aztán a férjére nézett, ő pedig csak mosolygott és azt hajtogatta.

  - Ugye megmondtam, hogy elrabol tőlem ez a fiú?  Még utóbb féltékeny leszek rá! - szeretettel ölelte át Annát és a kis Benedeket. István megörökítette őket.  Ezt a képet később mindegyikük bevitte a munkahelyére, és kirakta az íróasztalára. Akkor még nem tudták, hogy Dóra egy kislánnyal, később még egy kis fiúval, Kata és Zsolt pedig két kislánnyal teszi örömüket teljessé.

    Minden évben két szál rózsával  látogatták meg Zoltán sírját. Megbékélve emlékével, fájó szívvel gondoltak egykori közös sorsukra. 

 

Non je ne regrette rien