Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II/13.rész

2009.04.27

 

13

 

    Mielőtt leutaztak volna a Balatonra, Barna összehívta a családot, Budán, egy kellemes, családias kerthelyiségben kötöttek ki. Vidám és szép estét töltöttek együtt a gyerekeikkel. Szó esett a tengerparti nyaralásról, munkáról, minden egyéb köznapi dologról. Így aztán meghitt családi este kerekedett Anna és Barna házassági évfordulójából, amit különleges vacsorával zártak.

   Másnap reggel Anna és barna leutazott a Balatonra a boglári nyaralójukba. Anna takarítást rendezett, ágyneműket szellőztetett, kipakolt a bőröndökből, Barna pedig főzött. Azt mondta, most végre kedve van hozzá. Jó idő ígérkezett. Késő délután volt, amikor kiültek a teraszra, ahová Barna megterített. A terasz előtt kis füves udvar volt, a kerítés mellett nagy tuják, bukszus bokrok voltak, két nagy fenyő is állt a bejárati kapu mellett, így az utcán elhaladó emberek nem láthattak be hozzájuk. Ekkorra már mindketten megéheztek.

   - Nagyon finomat főztél, igazán jól esett! Nincs kedved egyet úszni? Ilyenkor már a parton is kevesebben vannak. De olyan kellemes meleg van! – nézett kérőn Anna a férje felé.

 - Dehogynem! Egy picit pihenünk, aztán vigyünk fürdőköpenyt, törülközőt!  - válaszolt örömmel Barna.

    Amikor később lementek a közeli szabad strandra, csak páran fürödtek már. Megmártóztak, és egy nagyot úsztak a kellemes, simogató vízben, amit Anna úgy szeretett.  Kifelé jövet beszélgettek, majd leültek a betonpad szélére, ahol valamikor régen, együtt ültek egy hideg, szeles estén. Nézték a Badacsony mögött lebukó Napot.

  - Anna, ez a két hét most csak a mienk lesz. Nem sietünk, mindenre ráérünk, egymásra is. Tudtommal András és Bea is itt vannak Földváron. Zoltán is itt nyaral valahol Heidivel. Talán meghívom őket egyik este és elsütögetünk, elbeszélgetünk.

  - Jól van. Hívjuk meg őket! Már én is régen találkoztam Andrással és Beával is. Talán Zoltán is lehiggadt már, hogy feleségül vette Heidit. Ez így nagyon jó lesz, de közben eszembe jutott az unokatestvérem Sándor, emlékszel rájuk nem? A két testvérpárra, arra is, akivel olyan jót táncoltam akkor…

  - Persze, hogy emlékszem, Sándorral találkoztam többször is, amikor Zoltánnal felkerestünk téged a színháznál, tényleg mi van velük?

  - Hasonló cipőben járnak, mint mi. Mindegyikük elvált és újra nősült. Hasonló korú gyerekeik vannak, mint nekünk. Jogász, tanár, tanító és a jól táncoló Gábornak a kislánya színésznő lett.  Meg is kéne keresni egyszer a kislányt.

  - Tényleg? És hol játszik? Vidéken?

  - Dehogyis, Pesten maradt. Nem is tudom miért nem vettem fel már velük a kapcsolatot, de hát elköltöztem és a szüleim halála után már nem nagyon jártam a városban. Aztán, én is mással voltam elfoglalva.  A barátnőmre emlékszel, arra a kis töltött galambra? Kell, hogy emlékezz, mert aztán Pécsre ment az egyetemre. Az egyik érettségi találkozón, még szóba is kerültél Zoltánnal együtt, mert valamikor az egyetemen összefutottatok. Még mesélt is rólatok.  Persze az már olyan régen történt, hogy biztosan elfelejtetted már.

  - Dehogynem emlékszem, hiszen Zoltán tőle informálódott rólad azt hiszem. Jó néhányszor összefutottunk a menzán is, de akkor mi már hatodévesek voltunk, ő meg talán másod vagy harmadéves volt? Mi lett vele?

  - Pécs mellett egy gyógyfürdő osztályos főorvosa, reumatológus lett belőle. Ő is férjhez ment. Azt hiszem, valami kutató orvos lett a férje. És neki is hasonló korú gyerekei vannak. Pécsett élnek.

 

- Őket is meghívhatnád majd, nem? De azt hiszem, lassan indulhatnánk, sétálunk még egy kicsit és otthon egymáshoz bújva befejezhetjük ezt a kellemes estét.

   Mindketten felálltak, Barna átölelte Anna vállát, aki a kezét a férje derekára tette és andalogva  elindultak hazafelé.

     Bementek a nappaliba, bejutottak a szobájukba, ahol Anna elhúzta a sötétítő függönyt, átölelte Barna nyakát. Most úgy érezte, mintha megfiatalodott volna. Már régen nem érezte ezt a fajta örömet, amit most adni és kapni tudott. Szó nélkül elaludt Barna ölelésében. Ő pedig közben azon gondolkodott, vajon mi történt most Annával, miért tárulkozott ki ennyire odaadóan. Mindig szeretett vele lenni, de érezte ez valami egészen mély érzelem volt Anna részéről, ami szinte magával ragadta őt is.

  Reggel Anna sokáig aludt. Barna ébresztette fel. Odaült az ágy mellé és simogatni kezdte Anna haját.

  - Jó reggelt édes Anna! Lassan dél lesz, nem akarsz felkelni?  Vagy?

  - De jót aludtam!  Jó reggelt kedves férjem! Add ide a kezed, hadd tegyem ide az arcomhoz. Szeretlek nagyon, tudod ugye? 

  - Tudom és nagyon jó volt veled, nagyon, nagyon jó… Már rég nem voltál ilyen Anna! Nem akartam beszélni erről, de…

  - Nem tudok rá magyarázatot mondani.

  - Nem baj. De tedd ezt máskor is! Várlak kint a teraszon!  Siess!

  - Jó, csak előbb lefürdök, kicsit frissebbé teszem magam. Az előbbire visszatérve, hát nem csak rajtam múlik, neked is akarnod kell, hogy úgy fogadj engem, ahogy én adom magam, de tegnap biztosan nagyon egyet akartunk valamiért. 

    Barna a teraszon várta Annát, sütött a Nap, kicsit fújt a szél. Barna már reggelizett, újságot olvasott, Annát várta a teríték, a reggeli. Fürdőruhát vett fel és egy térdig érő pólót, a haját lazán feltűzte. Friss volt, a szeme jobban csillogott, mint máskor. Enni kezdett. Barna letette az újságot. Rákönyökölt az asztalra, Annát nézte, amint reggelizik.  Majd megszólalt.

  - Mit szólnál egy andalúziai utazáshoz?

    Anna hitetlenkedve nézett férjére.

 - Andalúzia? Cordoba, Sevilla, Granada? Flamenco, kasztanyetta, gitár, forróság, szűk sikátorok, gyönyörű katedrálisok, olívaligetek, talán még a Sierra Nevada is?  Federico Garcia Lorca?  Vissza akarsz vezetni oda, ahonnan a vágyaim elindultak?

  - Most, hogy így, a legnagyobb meglepetésemre, minden Andalúziára jellemzőt elmondtál, azt hiszem igen. Veled érdemes lesz elmenni, talán már áttanulmányoztál valami útikönyvet titokban?

  - Nem éppen most, de akkor, amikor még nagyon ráértem, és Lorca világával ismerkedtem, mindent elolvastam Andalúziával kapcsolatban. Gondolod, hogy most kellene elutaznunk?  Rengeteg pénzbe kerül.

  - Jól akarom érezni magam, én is szeretek utazni, szoktam is, mielőtt veled ismét találkoztam volna. Ez az egyik legnagyobb mániám a zene mellett.  A tegnapi éjszaka után így döntöttem, majd én megszervezek mindent. Van ismerősöm az egyik utazási irodánál, de ez részletkérdés. Szóval, akarsz jönni vagy nem?

  - Ez nem lehet igaz! Hogy én mennyire boldog vagyok! Még, hogy akarok-e menni veled Andalúziába? Hát persze, hogy akarok! Gyere, menjünk le a partra, mert kell a víz, a napfény, a hullámok, te, a szél és minden! Várj! Azért előtte elpakolok! Mit vigyünk, olvasunk azért? Vigyünk le könyvet is? Látod, örömömben teljesen úgy viselkedek, mint egy tini lány, de ekkora meglepetést!

    Barna csak nézte Anna örömét és boldog volt a látványtól, ahogy szelesen pakolgat. Zavarában, örömében, kislányosan viselkedik.

  - Na, jó, ismét felnőtt lettem. De ezt már csak akkor hiszem el, ha ott is leszünk! Tudod, hogy mióta vágyom oda? Tudod, hogy mennyire szeretem még ma is Lorca világát! Szerintem előző életemben valahol ott éltem.

   - Azért nem gondoltam, hogy tudok neked még ilyen nagy örömet okozni.  És ez engem boldoggá tesz Anna. Szeretek adni annak, akitől szeretet kapok. De, induljunk! - együtt, kéz- a kézben elindultak a part felé.

  - Istenem! Sosem gondoltam volna, hogy eljutok Andalúziába. ! És én mit adjak neked? Azon kívül, hogy vagyok neked.

  - Semmit, magadat, de azt nagyon!  Aztán úgyis tudom, hogy jön a nagyszülőség, sejtem, hogy majd el leszel varázsolva az unokád által, talán még engem is el fogsz hanyagolni. Most ezért gyorsan feltöltekezem veled, jó? Na, csak vicceltem Anna.

  - Erre nem tudok mit mondani, mert még nem voltam nagymama. De elvárom, hogy te is legyél azért kicsit nagypapa, még, ha nem is vérszerinti unokádról van szó, de majd az is lesz, nyugodj meg.

-   Ó, efelől nincsenek kétségeim. Gyere itt jó lesz a félárnyékban.

                          

xxx

                                       

    A következő hét végén, Barnáék balatoni kertjében összejöttek a meghívott barátok. Anna is szervezkedett.    Anna előre elkészített egy csomó salátát, a kisütendő húsokat pedig előre megtűzdelték, bepácolták. Este csak hozzá kellett látni a sütögetéshez. Ekkor már szinte mindenkinek kocsija volt, egymás után gördültek be nyaralójuk elé a márkás autók. Két nagy asztalt raktak ki a kert hátsó részébe, hozzá camping és egyéb székeket, párnákat, pokrócokat, kinek éppen hová volt kedve ülni, odaült. Barna szokásához híven olyan zenét választott, amit mindenki élvezhetett. Mivel mindannyian hasonló korúak voltak, így senki számára nem volt ismeretlen a megunhatatlan régi, harminc évvel ezelőtt is lejátszott Louis Armtstrong, Mahalia Jackson, Ella Fitzgerald ,de a korabeli Elvis Prestley, Paul Anka, Modugno, Brenda Lee ,Little Richard és más hasonló zene sem. Sőt! Mindannyian élvezettel hallgatták beszélgetés és sütögetés mellett. Zsóka, Anna Bécsben élő volt osztálytársa, jó beszélgető partnerre talált Zoltán feleségében Heidiben. Zoltán beszámolót tartott a bécsi orvosi praxisáról, az ottani orvosok helyzetéről. Edit, Anna egykori barátnője pedig mesélt a vidéki felkapott gyógyüdülőhely orvosi ellátásáról, a sok külföldi vendégről, a magas árakról. Kata, Zsóka barátnője, a rengeteg bűntényről, az elhúzódó perekről, Anna  a szociálisan sérült emberek lehetetlen helyzetéről, Barna az egyre rohamosabban jelentkező szívinfarktusok okairól, a kórházak ellehetetlenüléséről. András, mint idegsebész beszámolt egy-két esetéről, Sándor, Anna unokatestére, az oktatás pocsék helyzetéről, az egyre több bezárt iskoláról. Majd politizáltak. Többnyire egy oldalon voltak, de még így is heves viták alakultak ki. Talán Zoltán, Heidi, Zsóka és barátja értett az egészből keveset, mert más külföldről látni Magyarország helyzetét, és más megélni itt a mindennapi életet, még akkor is, ha az itt lévők viszonylag jó anyagi körülmények között éltek. Barna felváltva sütögette Andrással és Edit férjével, a kutató orvossal a húsokat. Estére már mindenki megéhezett és jóízűen falatozták a sült húst a különböző salátákkal, és kiszolgálták magukat az italokkal. Lassan sötétedni kezdett, kicsit elcsendesültek, kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Anna is elvonult Edittel, Zsókával és Katával. A régmúltról és a jelenről meséltek egymásnak. Aztán Sándor, az unokatestvére kereste fel Annát, ő is szeretett volna elvonulni vele, volt bőven megbeszélnivalójuk. Később pedig Barna táncra kérte Annát, buzdította a többieket is, akik szintén kedvet kaptak hozzá és szép lassú tempóban táncolgattak a párok egymással. Aztán Zoltán egyszer csak lekérte Annát.

  Régi, emlékezetes sláger volt, Anna jól emlékezett, hogy valaha hogy simult Zoltánhoz ennél a számnál. Zoltán átölelte Annát és megkérdezte tőle

  - Emlékszel rá Anna?

    Anna hozzásimult Zoltánhoz, hazudott volna, ha azt mondja magának nem esett jól Zoltán ölelése.

  - Mindenre nagyon jól emlékszem Zoltán.

  - Szeretnélek megcsókolni még egyszer, nem lehet?

  - Nem értem, hogy mit akarsz ezzel?

  - Miért? Érzem, hogy te is megtennéd szívesen.  Jössz velem egyet sétálni és beszélgetni a partra, mint annak idején Barnával elmentél? Jössz? Megmered tenni?

  - Miért kellene megtennem, nem értelek!

  - Mert szeretnék mesélni neked, szeretnék csak veled lenni!  Nem tehetek róla, nem kertelek, de még mindig nem zártam le a múltunkat. Szeretném, ha mesélnél magadról…

  - Zoltán hagyjuk ezt! Megnősültél. Te nem vagy egészen normális, azt hiszem. Itt is lehet beszélgetni. Gyere, hozd a széked, üljünk át oda a két fa közé. Ott nyugodtan beszélgethetünk. A múltat pedig zárd le!

   Hirtelen elhallgatott a zene, Barna aztán újabb CD-t tett be. Látta, amint Anna és Zoltán hátra vonulnak. Nem szólt semmit. Hagyta őket. 

   Anna úgy érezte, hogy nem kellemetlen Zoltán közelsége, sőt örült a vele való találkozásnak. Furcsa, vegyes, érthetetlen érzelmei voltak most vele szemben. Pedig pontosan tudta, hogy Barnát szereti, de most valamiért előbújt benne a harminc évvel ezelőtti vad érzelem Zoltán után, vagy talán a múlt után.

  - Még mindig boldog vagy, Anna?

  - Miért, nem látod? Azt gondolod, hogy a megszokás kicsit eltávolít bennünket egymástól? Nem. Sőt, egyre jobban szeretem Barnát. Te hogy vagy Heidivel? Remélem, te is szereted!

  - Én sajnos másokat érzek. Persze azért szeretem Heidit, azért vettem feleségül, végül is hallgattam rád.  Igaz, hiányzik a magyar szó az életemből, de én választottam. Emlékszel hány szerelmes napot éltünk át itt veled? Számomra egyszerűen az a boldogság. Nem tudom elfelejteni. Anna én nem tudok beletörődni, hogy elmúlt a múlt.

  - Hát ti? – jött feléjük Barna. Megyünk a partra?  Jöttök?

  - Megyünk utánatok, hadd beszélgessek még egy kicsit Annával Barna.

  - Hát, ha muszáj! Anna, neked is muszáj beszélgetned? - nézett kérdőn a feleségére.

  - Nem muszáj. Csak beszélgetünk. Mindjárt megyünk mi is. Ne legyél féltékeny! Semmi okod rá!

  - Nem vagyok féltékeny. Akkor addig én lekísérem Heidit, mert még utóbb ő lesz helyettem is féltékeny rátok, majd megmagyarázom neki. Akkor csak beszélgessetek! – láthatóan azért idegesen elindult a többiek után.

  Zoltán Annára nézett - Szóval mégis maradsz egy kicsit velem? Köszönöm. Tudod nekem nagyon meg kellett dolgoznom kint, hogy elfogadjanak, mint idegent. 

  - Tulajdonképpen miért mentél ki?

  - Elsődleges oka biztosan a családomtól való menekülés volt, a válásom, a saját belső kételyeim, utáltam körülöttem mindent. Csődtömegnek éreztem magam és akkor úgy döntöttem, hogy egy kiutazásról nem jövök vissza, pedig nem mondhatom, hogy itthon, mint nőgyógyász nem lettem volna sikeres.

  - Ha jól emlékszem, sebész akartál lenni, miért nem lettél végül is az?

  - Nem is tudom, hirtelen el kezdett érdekelni hatodév felé a nőgyógyászat, ma már onkológus is vagyok. Talán általad, amikor az a szerencsétlen abortuszod volt, akkor talán belém bújt a kíváncsiság, talán valahol tudat alatt akkor döntöttem így. Anna, hogy én mennyire haragudtam akkor rád! Mennyire féltettelek. És én az egészet mennyire nem akartam!

    Anna hirtelen felállt, indulni készült - Gyere Zoltán! Menjünk utánuk, mert még tényleg azt hiszik, hogy valami rosszat teszünk. És te túl sokat emlegeted azt, ami lezárult. Ne haragudj, de ez tényleg nem normális!

    Zoltán hátulról hirtelen átkarolta Annát és belecsókolt a nyakába, majd szinte levegőt sem engedve neki, szájon csókolta. Anna pedig hirtelen elfelejtette, hogy hol vannak, visszazuhant a múltba. Behunyta szemét és azt érezte, hogy Zoltánnal itt álnak a múltban és nagyon szereti. Száz évnek tűnt, pedig csak egy hosszú pillanat műve volt az egész, de Anna szíve megrendült egy pillanatra. Majd eltolta magától Zoltánt.

  - Jó ég! Zoltán! Ne érts félre! Ez nem te voltál, ez a múltad volt - idegesen elindult a kapu felé. Zoltán utána.

  - Anna, nekem ez minden volt. A megbocsátás és... Ne haragudj! Én mindent újra tudnék kezdeni veled. Érzem. Ostoba voltam, de nagyon akartam, hogy még egyszer érezhesselek úgy, mint régen, és lám! Most hazudsz, ha azt mondod, hogy neked nem esett jól!

    Át akarta ölelni Annát, de Anna nem hagyta.

  - Nem, Zoltán! Ezt hagyjuk abba, ennek semmi értelme. Megkaptad tőlem, amit akartál és ezzel vége. Zoltán, kérlek!  Szeretem a férjem! Érted? Szeretem! Ne reménykedj, nem fogok belebonyolódni semmiféle veled való zavaros kapcsolatba, ha erre gondoltál volna…

  - Én nem gondoltam semmi zavaros kapcsolatra, csak rád. Tudomásul veszem az érzelmeidet, bár…

  - Van feleséged. Szereted. Vele élsz, ne bolondulj már meg teljesen! Látod, nem véletlenül szakítottam veled, akkor régen, mert megéreztem, hogy nem vagy kitartó, hogy nem tudsz egy nő mellett megmaradni.

  Zoltán erőszakkal megfogta Anna kezét, magához akarta húzni, de Anna kirántotta magát - Ez fáj Zoltán! Kérlek, hagyd abba!

  - Nincs igazad, igenis melletted kitartó lettem volna!  Ha velem élnél, igenis az lennék! Nem tudlak elfelejteni! Legszívesebben elcsábítanálak, barátság ide-vagy oda, nem érdekel.

  - Zoltán te az emlékeidbe vagy szerelmes. És,  nem tudod elviselni, hogy Barna meg én egymásra találtunk! Azt hiszem, a mi házasságunk nem lett volna jó...

  - Nem, Anna én beléd vagyok szerelmes, a te érett női mivoltodba vagyok most szerelmes, nekünk azt hiszem többé nem szabad találkoznunk, mert én nem állok jót magamért.

  - Hát harminc év után így beszélni, kicsit csalfaság részedről. Hamis.

  - Persze, mert te nem érzel így irántam. Miért? Annakidején meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, nem tudod ezt elképzelni, hogy ugyanaz történik velem, ha rád nézek, ha meglátlak? Ráadásul minden mozdulatodat ismerem! Nem mesélte Barna mennyit áradoztam rólad? Még olyan dolgokat is elmondtam neki, boldogságomban, amit nem kellett volna. De muszáj volt akkor arról valakinek beszélnem. Tudod, hogy mit jelent egy sikeres házasság, egy szép szerelem a férfi életében? Micsoda háttér lett volna nekem is?

  - Most már ne bennem keresd Zoltán! Ott van Heidi! Nekem pedig Barna…

  - Heidi! Heidi! Van. De ő nem az, akire mindig is vágytam. Sajnálom, hogy így kifakadtam.

    Barna jött feléjük a parton, a többiek leültek a padokra, nézték a túlpartot, a sima csendes vizet, Barna pedig megérezte Zoltán és Anna lelkében dúló viharokat.

  - Min vitázol ilyen hevesen Zoltán? Csak nem összevesztetek? - Barna átkarolta Anna derekát, Zoltán egyáltalán nem volt zavarban, sőt folytatta.

  - Dehogy vitázom, csak szeretem a feleségedet még most is, és ezt magyarázom Annának, mert legszívesebben elvinném tőled magammal, magamnak, hát, ha tudni akarod erről beszélgettünk, sőt, ha tudni akarod megcsókoltam, erőszakkal.

   Barna hirtelen megállt. Zoltánra majd Annára nézett - Anna előre mennél? Szeretnék kettesben maradni vele.

  - Barna, kérlek, hogy ne csináljatok botrányt! – nézett Anna kétségbeesetten a férjére és Zoltánra.

  - Nem, Anna nem lesz semmiféle botrány. Menj előre és nyugodj meg! - mondta csendesen, de határozottan Barna.

   Anna szíve tele lett keserűséggel, hirtelen minden összekuszálódott benne, a múlt, a jelen, a jövendő.  Edit jött feléje, aki látta messziről, hogy valami furcsa esemény zajlik a három ember között.

   - Mi történt Anna?  Gyere, üljünk le ide a partra.

   - Nem tudom, Edit. Nem tudom.

   - Zoltán, ugye? Te nem figyeltél, de egész nap rajtad volt a szeme, láttam és éreztem, hogy valamit akar tőled. Szerelmes beléd még mindig. Vagy nem bírja elviselni, hogy Barna felesége vagy.

  - Tudom Edit, és én bűnösnek érzem magam, mert megcsókolt és visszacsókoltam, pedig Barnát szeretem. Hidd el! De muszáj volt visszacsókolnom, de nem őt, a múltamat csókoltam Edit, érted, amit itt összehordok? Hogyan magyarázzam ezt meg Barnának, amikor annyira szeretem őt.

  - Sehogy. Erről nem kell neki beszámolni.

  - De hát az előbb Zoltán mindent kipakolt, mint egy dúvad.

  - Szerintem, ennek nincs jelentősége. Gondolod, hogy Barna rajtad kívül soha nem csókolt meg senkit? Ne légy már ilyen naiv? Szeresd és légy büszke, hogy két férfi ennyire oda van érted! Én az lennék! Na, szedd már össze magad, mert ez a Heidi kezd gyanítani valamit. Gyere, menjünk oda hozzájuk.

  - De, jó, hogy itt vagy most! – ölelte át Anna a barátnőjét, Editet, majd leültek a többiek közé, Heidi Zoltán felől kérdezősködött, Anna nyugodt hangon mondta, hogy sétálnak valahol, beszélgetnek. Anna felállt, majd Andráshoz ment és kérte, hogy sétáljanak egyet, szeretne vele beszélni.

  - András, keresd meg Barnát és Zoltánt. Kérlek, ne engedd, hogy bármi rossz történjen közöttük. Ne kérdezz semmit! Minden miattam van - András pontosan értette, hogy mi történhetne, hiszen nagyjából ismerte a múltjukat és sejtette, hogy Anna miatt feszültség tört ki Barna és Zoltán között.

  -  De, hát hol vannak?

  - Szerintem visszamentek a házba, kérlek, hogy menj utánuk, aztán majd lassan mi is visszamegyünk.

    Anna egy jó negyedóra múlva javasolta, hogy menjenek vissza a nyaralóba.  A teraszon ült a három ember, csendes beszélgetésben voltak, amikor a társaság visszatért. Halk zene szólt. Barna felállt és Annát maga mellé ültette.

  - Gyere édes Anna, ülj ide mellém, egész este nélkülöztelek. Zoltán talán menj te is a feleségedhez, úgy látom, hogy hiányol téged. Fiuk, lányok, ki szeretne enni, inni? – kérdezte Barna. Vegyetek, igyatok! Kipihentük magunkat. Táncoljunk!

   Megszólalt egy nagyon régi szám:  Paul Ankától: a „ You Are  My Destiny „. Anna tudta, hogy Barna nem véletlenül tette fel ezt a számot. Átölelte Annát, csendben táncolt vele, aki hálás volt, hogy semmit nem szólt. Nem tudta mi történt Zoltán és Barna között. A vendégek éjfél után lassan elköszöntek, Zoltán odaállt Anna elé, megfogta kezét, kezet csókolt neki, majd kissé hidegen kezet fogtak Barnával, és Anna tudta, ezzel befejeződött Barna és Zoltán egykori barátsága. Sajnálta. Nem így szerette volna, de a történtek után azt gondolta nem lehet mást tenni.

   Anna szomorú volt, nem tudta mit mondjon a férjének, mit cselekedjen, ezért inkább hagyta a dolgokat magától történni.

   A vendégek távozása után Barna bezárta az ajtókat, lefürdött, majd bement a hálószobájukba. Amikor már Anna is elkészült, félig ülve találta Barnát az ágyban, szintén hasonlóképp helyezkedett el. Csak egy kislámpa világított. Nem szóltak egy szót sem. Aztán Anna ránézett férjére, aki a kezét a feje fölé támasztva nézett maga elé.

  - Haragszol most rám? - kérdezte Anna.

  - Nem. Nem rád haragszom. Még meg is értelek. Bár a múltkori éjszakánk után elgondolkodtam. Úgy látszik a múlt időnként kényszerből ránk telepszik. Persze, ha hagyjuk. Anna miért mentél bele megint ebbe a játékba? Nem vagyok elég neked? Vagy csak féltékennyé akartál tenni? Ha nem maradsz ott Zoltánnal, mindez nem történik meg. Nem mintha eget rengető események történtek volna, tudom, de ebben az esetben igen. Mindketten a lelkembe gázoltatok. De különösen Zoltánra haragszom és ennek a barátságnak ezzel vége. Ha még ezt barátságnak lehetett nevezni. Zoltán nagyon megváltozott. Kár, hogy így végződött ez az este. Bár már napközben láttam, hogy Zoltán szépen kiveti rád a hálóját.

  - Barna! Én ezt nem vettem észre, én egész nap mással voltam elfoglalva, nem is beszélgettünk egészen estéig.

  - Ezt is tudom. Szóval?

  - Nem tudok mit mondani, egyszer csak rám telepedett a múltam, ahogy az előbb mondtad, és Zoltán váratlan és hirtelen érintése mindent feltört bennem. Pedig téged szeretlek, és ezt neki is megmondtam. Én elindultam és semmit sem akartam. Azt hiszem egy pillanatra nem itt a földön voltam, eltévelyedtem, nincs erre jobb kifejezés. Bocsáss meg nekem ezért, ha tudsz. Olyan nagyon szomorú vagyok - Anna oldalra fordult és őszinte zokogás rázta meg -, miattad, miattunk!  Nem kellett volna ez a találkozás.

 - De, nagyon is jó volt ez a találkozás, legalább most már egyszer s mindenkorra mindenki tisztában van a helyzetével. Remélem Te is Anna. Na, gyere közelebb hozzám, és ne sírj nekem. Miután mindent tudok rólatok, így meg is értelek, nem haragszom rád, de Zoltánra annál inkább. Azért vagyunk emberek, hogy uralkodjunk magunkon, én is viselkedhettem volna annakidején egészen másképp veled, vele szemben és akkor lehet, hogy nem fecsérlek el az életemből huszonkét évet, hanem esetleg veled élhetek egy egész, teljes életet. Ki tudja? De számomra még létezik az erkölcs, a barátság fogalma, bármennyire is fájt valami azt magammal intéztem el, és nem erőszakoskodtam, nem rohantam az ösztönöm után. Lehet, hogy rosszul tettem?

  - Igazad van, teljes mértékben igazad van. Ezt én is így gondolom és szégyellem, hogy, ha csak néhány percre is...

  – Ne mondj semmit Anna. Azt hiszed, hogy most kevésbé szeretlek vagy becsüllek? Dehogyis. Sőt! Nem fogom elmondani a Zoltánnal történő beszélgetésünket, ne kívánd tőlem. Egy biztos, hogy többet nem akarom látni! Ezzel azért egyet értesz, remélem? Ha téged felkeresne, azt rád bízom, nem befolyásollak, te döntesz, hogy találkozol vele vagy sem. De feltételezem, hogy nem fogsz az ösztöneid után menni, ahogy mondtad, és nem hozod magadat is kínos helyzetbe. Ha csak nem akarsz váltani. Ki tudja? Az ember szíve, az érzelmek mikor mit hoznak elő? Lehet, hogy neked mégis csak Zoltán az igazi.

   - Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Biztos lehetsz benne, hogy az irántad érzett szeretetem, szerelmem őszintén mély. Annyira, de annyira szeretnélek megölelni!

  - Édes Anna, akkor ölelj meg! Gondolod, hogy nem engedem? Hiszen szeretlek. Gondolod, hogy hagyom, hogy egy ilyen eset elrontsa a mi kapcsolatunkat? Vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a boldogtalanságukkal, és talán másokat is boldogtalanná szeretnének tenni. Zoltán pedig az, az eset, mint a volt férjed, csak más kiadásban. Én viszont ragaszkodom ahhoz a nőhöz, akit nyolc évvel ezelőtt megszerettem, és a magaménak tudtam. És nem engedlek el egykönnyen, történjen bármi is! Gyere! Hadd öleljelek át, csússz ide hozzám és így aludjunk el.

    Anna belefúrta fejét Barna mellébe, kezével átölelte a vállát, kicsit megnyugodott.

   Másnap reggel Anna korán ébredt, hatóra volt. Nem tudott tovább aludni, halkan kiment a szobából. Fáradtnak és boldogtalannak érezte magát. Nem tehetett róla, de szégyellte tegnap esti viselkedését. Most így a reggeli fényben gyerekesnek, érthetetlennek tűnt a Zoltánnal való ölelkezése. Kimondottan utálta magát érte – Hát igen, a zene, a múlt, az a kevés ital, bizonyára mind közrejátszott, hogy végül is egy pillanatra elveszítettem józan eszemet - gondolta, miközben körül nézett. Majd nekiállt a takarításnak, elmosogatott, felmosott, helyére tett mindent, majd reggelit készítetett. Nem volt kedve egyedül enni, de éhes sem volt. Nagyon meleg volt, kinyitotta az asztal mellé állított napernyőt, így már kicsit kellemesebben érezte magát. Aztán gondolt egyet, írt pár sort. – „Lementem egyet úszni, majd jövök. Nyugodtan reggelizz, ha éhes vagy!  Anna”  

    Felvette fürdőruháját, strandruháját és elindult a part felé. Még senki sem volt a parton, letette ruháját egy fa alá. Szép lassan, besétált a vízbe, közben nézte a szembeni a hegyeket, Révfülöpöt, távolabb a Badacsonyt, nézte a csendes vizet, majd lassan lemosta testét és beljebb sétálva úszni kezdett. Eltelhetett vagy húsz perc, visszafordult. És amikor a part felé közeledett szinte már nem gondolt semmire, csak a nap melegét, a víz kellemes simogatását, a csendet érezte. Kiterítette napozó gyékényét, hanyatt feküdt, behunyta szemét.  Nem tudta mennyi idő telt el, amikor Barna kezét érezte karján. Hirtelen felült.

   - Elaludtam volna? – ránézett férjére, majd a kihalt strandra.

  - Utánad jöttem, amikor megtaláltam a cetlidet, nem volt kedvem egyedül reggelizni, látom, te már úsztál, bemegyek kicsit én is – megsimogatta Anna karját, felállt és bement vízbe.

     Anna a homloka elé tette kezét és Barna után nézett – Biztosan neheztel rám. És ki tudja, miket gondol még rólam? Lehet, hogy nagyon elrontottam valamit – megfordult, hasra feküdt, fejét oldalra fordította, nézte a fűszálakat, a kék eget, behunyta szemét, és maga előtt látta Barnát, amint feleségül kérte őt, amint átadta neki a smaragdköves fülbevalót, ahogy utána szeretkezett vele, amikor meglátták egymást a könyvesbolt kirakata előtt, látta nevető barna tiszta szemét. Anna leginkább a szemét szerette Barnában, mert mindig melegséget, és őszinteséget látott benne. Már akkor tizenkilenc éves korában is, amikor először találkozott vele, akkor is, amikor itt a parton az esti hűvös szélben először megcsókolta. Hirtelen Barna hideg, vizes kezét érezte, ami óvatosan csúszott végig a hátán.  Anna feléje fordult, és akkor már Barna is hasra feküdt mellette. Rámosolygott. Megfogta Anna kezét, tenyerüket összekulcsolták.

  - Milyen szép zöldes a szemed Anna. Most nyugodt, tiszta. Jó ötlet volt tőled, hogy kijöttél, jól esett az úszás, és jólesik ez a csend. Remélem, megnyugodtál te is.

  - Egy kicsit. Borzasztó rosszul aludtam és nehéz volt az ébredés. Bevallom, még mindig nagyon szégyellem magam…

  - Ugyan Anna, meglett emberek vagyunk, tudom a kapcsolatunk nem a megszokott és csak nyolc éve élünk együtt, ami a mi esetünkben nem nagy idő. Közben már te is, én is leéltem egy életet. Tudom, hogy te nem is akármilyent. Nagyon erős nő vagy, ha Ákos mellett annyi mindent kibírtál és becsüllek érte, hogy így talpon tudtál maradni és a gyermekeidet úgy tudtad felnevelni, ahogy tetted.  Csak nem hagyod el magad? Inkább velem foglalkozz, vissza tudsz már térni végre hozzám, hozzánk?  Engem ez érdekel.

  - Hiszen el sem mentem tőled kedves. Én itt vagyok ugyan úgy, mint azelőtt, de bánt a dolog.  Csak idő kérdése, tudod, eléggé bonyolult vagyok. Nekem nem megy csak úgy lezárni egy olyan dolgot, amivel tudom, nagyon megbántottalak.

  - Értem én Anna, tudom, hiszen ismerlek. Sajnos már én is okoztam neked egyszer fájdalmat, akkor most vedd úgy, hogy egyenlítettél. Az is nagy baromság volt részemről. Nos, rendben?

  - Nem az én világom az ilyen játszma. Talán tudod.

  - Tudom édes Anna. Ahogy mondtam, foglalkozzunk inkább magunkkal. Gyere, menjünk haza, reggelizünk egy jót és kitaláljuk, hogy hová megyünk, vagy egyáltalán mit csinálunk. El tudod képzelni, hogy csak úgy leszünk ma egymásnak? Mert én igen. Azt hiszem, most ez hiányzik mindkettőnknek, hogy ezt a témát teljesen le tudjuk lezárni. Persze, csak akkor, ha te is így akarod.

    Lassan visszasétáltak a házba, már Anna is könnyebb lélekkel, ment a nappaliba, hogy ledobja a strand holmiját. Csak a fürdőruha volt rajta, Barna is letette az egyik székre az ingjét, majd odament Annához, aki   ekkor megfogta Barna kezét, és a háló felé indult vele. Ölelésükben, simogatásaikban minden benne volt, szerelem, szeretet, harag, vágy, feloldozás. Anna szorosan Barnához simult, fejét a vállára tette és így aludtak ezen a délelőttön teljes békességben és szeretetben.

   Dél körül keltek fel, úgy döntöttek, hogy ezen a napon egy nagy kirándulást tesznek a környéken. Anna közben behozta az el nem fogyasztott, már megforrósodott reggelit, közben Barnát megsimogatta, aki viszonzásul csókot nyomott Anna homlokára.

 - Menjünk át Földvárra – javasolta férjének, miután lezuhanyoztak és átöltöztek - Én valami zöldséges, növényevő dolgot szeretnék enni. Aztán felsétálhatunk a kilátóhoz, vagy a nagy platánok alatt sétálgathatnánk egy jót, kimegyünk a mólóra, megnézzük a naplementét.

   - Jó, édes Anna én készen vagyok, mehetünk. Most már jól érzem magam. Remélem te is?

  - Igen, Barna. Most már én is – nézett szeretettel a férjére - De ez neked köszönhető.

    Beültek a kocsiba és elindultak Földvár felé.

    Anna és Barna az elkövetkezendő hetet hasonlóképpen töltötték. Napoztak, úsztak, kirándultak, áthajókáztak Badacsonyba, bejárták a környező balatoni helyeket. Anna összefutott Zsókával, régi osztálytársával a parton, Barna pedig egyik nap átment András barátjához. Ezen a napon Zsóka és Anna együtt voltak, hosszan beszélgettek magukról, a múltjukról. Anna úgy látta, hogy Zsóka bár jó anyagi körülmények között élt mindig, de az élete kétszer is kisiklott, és a mai napig nem találta meg a megfelelő partnert. Fényképeket mutogatott neki, látta a szépen berendezett nagy bécsi lakását, két lányát, akikkel sok problémája volt.

  - Anna te igazán örülhetsz, hogy rátaláltál a férjedre. Kati mindig mindenről tájékoztatott, és amikor olyan nagy válságban voltál, együtt sajnáltunk és gondoltuk, hogy mekkora hülyeséget csináltál, amikor ahhoz a színházi pasihoz férjhez mentél. Hiszen mindenki tudta róla a városban, hogy mekkora szélhámos! Fűvel-fával lefeküdt. Kati apja a színháznál dolgozott és ő pletykált róla mindig Katának. De baromi nagyképűnek tűnt, nem is tudom, mit szerettél benne?

  - Ahogy te sem tudod, hogy mit kerestél a két félresikerült házasságodban Zsóka, valahogy én is úgy voltam vele. Fiatal voltam, elvittek az érzelmeim és remekül tudott az érzelmeimmel játszani, ma már így visszanézve jól látom, de akkor még nagyon naiv és tapasztalatlan voltam. A szerelem elvette az eszemet. Így is mondhatnám.

  - Te, és mi történt itt akkor este közted meg Zoltán között, mert éreztem, hogy este sziporkázott a levegő és Barna majdnem átharapta Zoltán torkát, ahogy ültek a teraszon egymás mellett. És előtte láttam, hogy együtt jöttetek ki a partra, Barna meg, mint egy űzött vad ment felétek. Kati mondta is, hogy itt botrány lesz…

   - Köszönhetem a férjem bölcs természetének, hogy nem lett az. Kicsit eltévelyedtem, ne gondolj semmi különösre csak éppen egy csókolózás erejéig mentem bele, amit Zoltán erőszakolt rám, aztán valahogy rám tört a múltam, nem is tudom.

  - Az a pasi szerelmes beléd most is, szegény Heidi… Kezdett már féltékeny lenni, nekem panaszkodott, hogy nem igazán jól élnek és Zoltán elhanyagolja őt, szóval nem igazán jöttek össze. Láttam, hogy egész nap csak téged bámult és este meg elvonultatok. Szóval akkor… és Barna? Ezt hogy reagálta le?

    Anna elmesélte Zsókának az egész történést, aki ámulva hallgatta és búcsúzáskor, mikor Barna megjött érte, csak annyit súgott Anna fülébe - Ezt a férfit el ne engedd, mert ilyet nem fogsz többet találni! – majd Barna felé fordult - Üdvözöllek Barna. Annának már mondtam, de neked is mondom, ha Bécsben jártok, keressetek fel! Majd én is megkereslek egyszer benneteket, ahogy ígértem Anna.  Jó volt kicsit elbeszélgetni. Hallom mentek Andalúziába, én már voltam! Csodálatos hely! – megcsókolták egymást, integettek egymásnak.

  - Na, jó kibeszélgettétek magatokat?  - kérdezte Barna Annától.

  - Igen, már régóta nem volt mód, hogy róla is megtudjak többet. Okos lány volt, korán nyelveket tanult, és a külkeren végzett. Csak éppen a magánélete nem sikerült neki sem. Mint ahogy az osztály felének szinte. Azért ez nem valami jó statisztika.

  - De te már nem tartozol ebbe a körbe, így javult az eredmény, nem? - viccelődött Barna.

  - Hát ez így igaz. És te? Hogy telt a napod Andrással? Kimentettél?

  - Azt hitték, hogy te is jössz, kicsit meg is voltak bántva, de aztán mondtam, hogy egy volt barátnőddel van találkád. Jót ebédeltünk, te is ebédeltél?

  - Persze, Zsóka megkínált, mert főzött, hiszen ebéddel várt.

  - Szóval, ebéd után Andrással lementünk a strandra, úsztunk egyet és kibeszéltük az életünket mi is. Aztán jött a szakma, a politika, a gyerekek. Az ő gyerekei közül a fiú külföldön van, tudod orvos lett és szépen kiment dolgozni Angliába, a lánya pedig valami hülye pasit fogott ki, most ezen rágódnak a feleségével, aztán családi házat akarnak venni. És panaszkodott kicsit a feleségére, hogy az utóbbi időben elhanyagolja őt, hát tudod férfi problémák. Szerencsére nekem ilyen gondom nincs! Köszönhetően neked Anna. Nem, ne gondold, hogy csak azért, mert ők már huszonvalahány éve együtt élnek, nem. Amúgy meg szeretettel üdvözölnek, már majdnem elfelejtettem átadni. András jó fej volt mindig. Tudod annakidején, amikor lógattam az orromat, lementem a klubba, hallgattam a zenéjüket, és a szünetben sokat beszélgettünk, aztán kezdtünk összejárni, de hát te is találkoztál vele. Még ő biztatott, amikor Zoltánnal megszűnt a kapcsolatod, hogy keresselek fel, de aztán nem tettem meg, mert az volt az érzésem a hallottak alapján, hogy szépen kikosarazol.  Így ment el a vonatunk egymás mellett Anna. Hát erről is beszélgettünk, aztán szóba került Zoltán is, de ezt hagyjuk. Majd egyik este átjönnek még hozzánk, meghívtam őket egy vacsorára. Holnap pedig átmehetnénk Keszthelyre és megnézhetnénk a felújított szigligeti várat is, Andrásék már voltak ott, azt mondják, hogy egészen szép és a panoráma egyedi.

  - Igen a panoráma onnan a legszebb talán!

  - Ja, igen, elfelejtettem, hogy a kedves volt férjed révén sokszor nyaraltál ott. Nem is tudom, hogy akkor jó lesz-e oda menni, mert emlékezni fogsz majd biztosan…

  - Nem jelent már semmit nekem ez az emlékezés. De szeretnék veled együtt a vár tetejéről körbenézni a Balatonon.  Az emlékeim a fejemben vannak, ha akarod, kinyitod és elolvasom neked. Ha kérdezel valamit, elmondom, nincs titkom előtted. Érzelmeim ezzel kapcsolatban már nincsenek. Sajnos, hogy ezt kell mondanom.

  - Nem bántó szándékkal mondtam.

    Anna és Barna másnap, reggeli után elindult Keszthely felé. Kicsit borúsabb idő volt, fújt a szél, igazi kiránduló időt fogtak ki. Keszthelyen kiszálltak a kocsiból, majd besétáltak a belvárosba, elmentek a kastélyba. Anna jól emlékezett a régi kastélyra, most már teljesen megújult, megnéztek egy kiállítást, majd besétáltak egy cukrászdába, onnan lementek a partra, Anna alig ismert rá, a régmúltnak már hűlt helye volt.

  - Most jut eszembe Anna, hogy én tébolyult hova hoztalak téged! Hát nem itt ismerkedtél össze Zoltánnal? Ennek a férfi az emléke engem örökké üldözni fog? Ez nem lehet igaz! Hogy én milyen hülye vagyok!

  - Csak nem gondolod komolyan, hogy ez fontos? Igen, itt ismertem meg. De most veled vagyok, és szinte semmi sincs a múltból, még az épületek, a fák is hiányoznak. Te viszont itt vagy! Barna! Csak nem most leszel féltékeny a múltamra? Hidd el, semmi okod rá…

 - Igazad van Anna, csak ahogy így bóklászunk most hirtelen ez is eszembe jutott.  Végig sétálunk a mólón?

    Megfogták egymás kezét és csendesen sétáltak végig a móló végéig. Néhány horgász pecázott, volt, aki már fogott halat, leginkább keszeget. Nézték a vitorlásokat, ilyenkor többen kint voltak a vízen, jó szelet kaptak.

  - Egyet sajnálok, hogy nem tudok vitorlázni, pedig jó sport lehet! Képzeld Anna! Egy kisebb hajóval bejárni mondjuk az Adriát. Látod, még nekem is vannak be nem teljesült vágyaim. Talán a gyerekek majd! Na, erről beszélek is velük. Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!

  - Csak módjával ábrándozz!  Megint Böbe néni, ugye? A pénzeszsákod! Na, nem bántóan mondtam.

  - Nem is vettem annak. Ez tény. Jövőre el kell mennünk hozzájuk, tudod. Az idén nem akar jönni, azt mondja már fáradt. Florida egy külön világ, amikor ott voltam isten bizony elgondolkodtam, hogy kint maradok. A hatalmas végeláthatatlan óceán, a homok, a napsütés, a pálmafák, a gazdagság, egy egészen más életforma. És a szabadság…

  - És miért nem maradtál kint?

  - Biztosan azért, mert a jó Isten azt akarta, hogy boldog legyek és ez csak a veled való találkozással történhetett meg. Mi lenne most velünk egymás nélkül? – maga felé fordította Anna arcát, aki Barnához simult és egy pillanatra a móló szélén állva megcsókolták egymást.

  - Na, ugye!  Hol csókolózhatnánk akkor így?  Ezért jöttem vissza, nem vicc, én hiszek ezekben a dolgokban. Én magyarnak születtem, apám és anyám, amikor kicsi voltam, ezt nagyon belém sulykolták, talán azért, mert féltettek, ha kijutok Böbe nénihez, kint maradok és elhagyom őket. Tudod Anna, én a szüleimnek sokat köszönhetek. Anyám tanított meg a zene, a nyelvek szeretetére, apám által kaptam az első olvasnivalóimat, abban az időben hittan órára járni nem volt divat, de én eljártam egy paphoz.  Kicsit elkényeztettek, és mint látod, mégsem lettem elkényeztetett úri gyerek. Jó, hogy anyagilag mindig támogatva voltam, ezt nem tagadom, de tőlük láttam, hogy mit jelent egymás szeretete, mi a tisztelet, mi a megbocsátás. Egy kisgyerekbe sok minden lerakódik. Sajnos, hogy nem láthatom már őket régóta - Anna megsimogatta Barna karját. Egy padon ültek, mikor visszaemlékezett a múltjára. Ő pedig elérzékenyülten hallgatta.

  - Gyere Anna, induljunk lassan! Kicsit elérzékenyültem, egy pillanatra hiányoztak a szüleim. Biztosan te is vagy így.

  - Azt hiszem, minden normális ember időnként elmerül a múltjában, a gyerekkorában, jómagam is szoktam, persze, hogy szoktam. - Ahogy visszafelé indultak, egy fiatalabb negyvenöt év felé közeledő férfi jött feléjük, merően ránézett Annára, majd hirtelen elkiáltotta magát.

  - Szia, Anna! Megismersz? Jól látlak?

    Meglepetten néztek a szakállas, szemüveges férfira, aki rövidnadrágban és melegítő felsőben egy biciklit tolva állt meg mellettük.

  - Nahát, Gyuri! Milyen kicsi a világ! Itthon vagy? Vagy csak nyaralsz? Jaj, bocsáss meg, hadd mutassalak be egymásnak benneteket, ő a férjem, ő pedig egy volt régi, kedves szeretett kollégám, akivel olyan jó volt együtt dolgozni! Ő végezte azt a munkát, amit most én - mondta magyarázóan.

  - Siettek? - kérdezte Gyuri.

  - Tulajdonképpen futni nem futunk, azért pár szóra üljünk le ide a padra. Szigligetre szeretnénk még átmenni - válaszolta neki Anna. Leültek mind a hárman, Anna és Gyuri egymás szavába vágva meséltek. Kiderült, hogy Gyuri leköltözött szülőhelyére, itt tanít a gimnáziumban, megnősült, rendeződött az egykori zűrös élete. Gyuri örült a férjjel való néhány szóváltásnak is, láthatóan szimpatizált vele, így örömmel látta, hogy Anna új házassága feltehetően sikeres, mert, mint mondta az egyetlen nő volt az intézetben, akit becsült és nagyon jókat tudtak egymással beszélgetni. Ő is nagy zeneszerető volt, együtt néztek meg filmeket, még színházba is jártak együtt, igazi jó barátok lettek, mígnem egyszer csak az idegei miatt kórházba került, majd eltűnt Anna számára is.

  - Megyünk Gyurikám! De nem volt szép tőled, hogy csak eltűntél az életemből.

  - Ezért tényleg bocsánatot kell kérnem, de adok egy névjegykártyát. Ígérem, ha Pesten járok, felkereslek, ha nem zavarlak benneteket.

  - Anna barátai az enyémek is lesznek, remélem! Gyere csak nyugodtan, vagy hozd a feleségedet is, ha úgy adódik.

  - Nálam nincs most kártya, toll sincs… Barna, nálad ? - kérdezte Anna.

  - Odaadom az én névjegykártyámat Gyuri, mindegy. Tudni fogom, hogy ki vagy, ha jelentkezel.

    Gyuri átvette. Ránézett a kártyára – Te orvos vagy? Kardiológus?

 - Igen. Miért? Van valami baj talán?

 - Igen. Tudod a feleségemnél találtak valami rendellenességet. Esetleg, ha úgy adódik, felkereshetünk?

  - Minden további nélkül. Csak előre szóljatok - Anna és Gyuri megölelték egymást, elbúcsúztak. Barna és Anna elsétáltak a kocsihoz, beültek és elindultak Szigliget várához.

  - Azért ez érdekes, hogy mindig találkozok olyan emberrel, aki rád szorul. Tényleg jó barátok voltunk, én keseregtem a volt férjem miatt, ő kesergett egy nő miatt, aki elhagyta. Aztán a közös munka, a közös érdeklődés összehozott bennünket, de hát ő kicsit fiatalabb volt nálam, de nagyon jót tettünk egymás számára azt hiszem. Csak éppen az idegei kissé labilisak voltak. Nagyon érzékeny fiú volt. Emlékszem együtt néztük meg a Nemzetiben a híres Sütő darabot, az Ádvent a Hargitán, ami gyönyörű előadás volt! Még Sinkovits, Bubik, Kubik szereposztásban. Sose felejtem el, hogy mennyire elérzékenyült. Én még férfit nem láttam olyan meghatottnak és könnyezőnek, mint Gyurit. De örülök, hogy megtalálta önmagát. 

  - Remélem, hogy a feleségénél nincs komolyabb baj, mert, ha véletlenül történik vele valami, ahogy elnéztem ezt az embert, ismét összeomlik. Te, úgy látom, vonzod az érzékeny, kissé sérült embereket.

  - Ezt most miért mondod?

  - Mert így van. Biztosan megérzik rajtad az empátiás képességedet, a nagy szívedet, de látom, hogy bármilyen idegen hamar megnyílik előtted. Talán pszichológusnak kellett volna menned. Képzeld! Mekkora magán praxisod lehetne most!

  - Lehet, hogy igazad van, de itt most fordulj jobbra és egyenesen fel, a vár alatt közvetlenül van parkoló hely, sőt van egy étterem is. Ott megebédelhetünk, és utána felmászunk a csúcsra, nem olyan vészes.

    Beültek a kerthelyiségbe, ami egyben étterem is volt. Rövid időn belül megkapták az étlapot, leültek egy olyan helyre, ahonnan leláttak a Balatonra. Jött az italos, rendeltek két tonikot addig is, aztán silabizálták az étlapot, majd Anna könnyű fehérhús mellett döntött, sok zöldséggel, nem akart sokat enni. Barna is kitartott Anna választása mellett.

  - Nem akarsz valami desszertet? Te igazán ehetsz, neked nem lesz semmi bajod tőle.

  - Miért Anna? Te is kérhetsz nyugodtan, kicsit több húst fogok megtapogatni rajtad - mindezt nevetgélve mondta Barna.

  - Ne gonoszkodj! Az én koromban már, muszáj vigyázni. Tudod, hogy pillanatok alatt fel lehet szedni pár kilót.

  - Mondom, szeretem rajtad azt a pár több kilót. Nem hiszed? Nem zavar. De te tudod!

  - Neked minden jó rajtam, ne mondd már! Hülyeség! Igenis kell adni az embernek a külsejére is. Hogy fogok kinézni tíz év múlva, mint egy guruló malacka.

    Közben jött a pincér, rendeltek. Barna körbenézett, kellemesnek találta a helyet.

  - Szóval ide szoktatok járni Ákossal, amikor itt nyaraltál?

  - Nem annyira. Bent az alkotóházban étkeztünk, de azért néha este feljöttünk ide is. Majd megmutatom neked a kastélyt, fentről is lehet látni, de le is sétálhatunk, ha van kedved hozzá.

  - Miért ne lenne, nagyon szép kis hely! Ez a környék valahogy kimaradt az életemből. Gondolom ez igazán csendes hely. De láttam a kocsiból, hogy milyen rendezett házak vannak.

  - Igen, a fél falut megvették potom áron a németek, osztrákok a rendszerváltás után, és ők újították fel itt a falu szívében a régi lepusztult parasztházakat. Én idejártam Ákossal a hetvenes évek közepétől, gondolhatod, hogy van összehasonlítási alapom.

  - Akkor nagyon sok élmény fűz téged ide. Mesélj nekem róla. Érdekel.

  - Nem zavar?

  - Ugyan Anna, hiszen ez a múltadhoz tartozik, az emlékeket nem lehet senkiből kitörölni, de nem is akarom. A mi életünk a mi emlékünk lesz majd. Hála isten, hogy azért már nekünk is van azért közös visszatekinteni valónk, igaz, hogy még nem sok, de ez azt jelenti, hogy még ifjú pár vagyunk. Jól hangzik nem?

  - Te mindig a humoros oldaláról tudod nézni a dolgokat. De mesélek neked. Hosszú ideig ide gyerekek nem jöhettek nyaralni, kimondottan alkotóház volt. Csak írók jöhettek le, majd később hozták magukkal a feleségeket is. Régebben még úgy működött a rendszer, hogy alkotói időszakban, ami szeptembertől a nyári szezonig tartott, reggelente az író uraknak a csinos helybéli fiatal konyhai dolgozók egy tálcán pakolták be a reggelit a kis előtérbe. Csak ebédre és vacsorára jártak le az étterembe. Nagyon jó konyhája volt. Mindig kétfajta menüből lehetett választani. Nagyon ízletesen főztek és nagyon bőségesen. Van egy-két elit szoba, külön fürdővel, külön terasszal. Oda mindig a nagyobb, a menő, a tehetősebb írók mentek. Később aztán már képzőművészek is jöhettek, úgy tudom, amennyire hallottam erről, de különösebben nem folytam ebbe bele.  Sok híres íróval találkozhattam itt életem során. Sokan már halottak közülük. Emlékezetes számomra egy ezerkilencszázhetvenhatos itt töltött két hét.  Összebeszélve három házaspárral együtt, egy időben jöttünk le nyaralni. Azóta, egyik - másik férj már József Attila, Kossuth díjas költő, író lett közülük. Fiatalok voltunk és nagy fürdéseket, csónakozásokat, esti borpincézéseket, sok-sok játékot, vidámságot éltünk meg. Szikrázó meleg nyár volt, tudom június közepén jöttünk le és egész két hét alatt harminc fok fölé ment a higanyszál. A fiuk délben hazafelé mindig beültek a stranddal szembeni borozóba egy pohár borra, mondván ez lesz az aperitif. Aztán ebéd után szunyóka, meg ki mit csinált ugye. Aztán később három körül a strand, fürdés, úszás, labdázás. De majd mutatok neked ebből az időből pár fotót otthon. Aztán általában régen úgy zajlottak a búcsúestek, hogy hátul a nagy park egyik végében, a Tapolca patakhoz közel, ami a park végében folyik, este tüzet raktunk, hagymás szalonnát sütögettünk, balatoni bort iszogattunk. Az írók adomáztak, aztán népdalokat énekeltünk. Emlékszem mekkora nagy pingpongozásokat zavartunk le esténkét vacsora után. Képesek voltunk utána még legyalogolni két és fél kilométert egy esti fürdéshez, mert az alkotóház messze volt a strandhoz, és akkor egyikünknek sem volt kocsija. Gondolom, jó néhány író, tudna mit mesélni az itt történekről!  Aztán később már nyári időszakban bevezették, hogy a családtagok, gyerekek is lejöhetnek. Így jöttek velünk, több alkalommal Dóra és Zsolt is. Ami jó volt a gyerekeknek, mert itt összeismerkedtek a hasonló korú gyerekek, és mindenféle bulikat szerveztek. Műsort adtak például a szülőknek. Hiszen sok fantáziadús gyerek volt közöttük. Kicsit zárt közösség volt, mint a színház. Csak éppen az író, képzőművész társadalom emberei. Aztán úgy hallottam, rendszerváltás után itt is kettészakadt a társaság, ahogy ez létezik egyébként is. Jobboldal, baloldal, sőt liberálisok. Tudod, van egy szoba, ahol az írók a falra felírták a nevüket. Ezt a helyet még egy régi gondnok üveggel leborította. Hát mit gondolsz, kit fedeztem fel a férjem neve mellett egyszer? Nem mást, mint a szőke lány nevét, aki miatt végül is elváltam. Akit ezek szerint lehozott ide is, annak idején, amikor szerelmes volt bele. Na, ez számomra megbocsáthatatlan bűn volt Ákos részéről. Csak azt nem tudom, hogy volt bátorsága a nőnek felírni a nevét oda, ahol neki semmi keresnivalója nincs. Egy vidéki színházi statiszta lány volt egyébként. Na, de nem untatlak tovább.

  - Inkább nagyon jó volt hallgatni. Végül is én ezt a részét az életednek nem ismertem és kicsit elképzeltem ennek a kastélynak a belső mostani életét.

  - Ó, most már nem is üzemel télen. Késő ősszel bezár, aztán karácsonykor, szilveszterkor jönnek a törzsvendégek, és akkor kinyit. Majd megint bezár, és csak késő tavasszal működik újra. Azóta más az árkategória is, valahogy megváltozott minden. Kíváncsi vagyok, meddig marad még fenn? Bizony felújításra szorulna! A parkja is szép, és rengeteg védett növénye van, akarsz bejönni velem?

  - Be lehet menni?

  - Attól, hogy már nem vagyok Ákos felesége, még ismerem a vezetőket, ők is engem és biztosan megengedik nekem, hogy megmutassam neked. Így megnézheted a házat közelebbről is.

  - Jó, ha lefelé jövünk, menjünk be, kíváncsi vagyok rá.

    Barna fizetett, majd egymást átölelve indultak a vár felé. Előtte megnézték az étterem melletti templomot, majd jegyet váltottak és elindultak. Felértek a vár kapujához, elolvasták a tudnivalókat, mindent alaposan bejártak, majd egyre feljebb mentek. Amikor felértek a legtetejére Barna körbenézett, körbejárt, majd Annát leültette egy sziklára, a fényképezőgépet odaadta egy fiatalemberek és megkérte, hogy fényképezze le őket.

  - Mindenáron meg akarsz örökíteni bennünket?

  - Igen Anna, nem baj, ugye? - átölelte Anna vállát és gyönyörködött a környező látványban. Végig sorolták a környező hegyeket, lenéztek a rendezett falura, látták a parkkal övezett egykori Eszterházy kastélyt, most Alkotóházat. Látták a Balatont.

  - Tényleg lenyűgöző, ahogy mondtad!  Add a kezed, menjünk lefelé! - Amikor leértek a várból Anna bement férjével az Alkotóházba. Az éppen ügyeletes könyvelőnő volt bent az irodán, akivel üdvözölték egymást, bemutatta Anna a férjét. A nő pár szót kérdezett tőle Ákosról, hallotta, hogy infarktusa volt. Anna megnyugtatta, hogy már jól van, aztán elindultak a parkba, végig járták a különböző ösvényeket, megmutatta a júdás fát, a citromfát, a balkáni hatalmas öreg tölgyet, a kínai selyemfenyőt, a rózsasétányt, a Tapolca patakot, végül megmutatta a ház belsejét.

  - Azért nem lehetett itt rossz neked. Kellemes hely, okos emberek társasága, egy külön világ. Te mindig szeretted az ilyesmit Anna. Nem vagyok én kicsit unalmas neked, ezek után?

  - Hát, ha ilyen butaságot beszélsz, akkor kár volt veled idejönni!

  - Nem, én ezt most, komolyan kérdezem.

  - Én meg komolyan válaszoltam. Miért lennél unalmas. A te világod is más, az is egy zárt közösség. Szerencsém volt, hogy sokfajta közösségben foroghattam, ennyiféle embert ismerhettem meg, semmi más jó nem történt velem. De veled? Veled a világ legszebb élményeit élem meg. Hiszen járunk, kelünk, emberekkel találkozunk, utazunk, világot látunk, amit Ákos mellett nem igazán tehettem meg, a szeretetedről pedig nem is beszélve. Nekem a legfontosabb ember te lettél, mint már mondtam egyszer, a gyerekeim után. Ezt viszont hozzá kell tennem.

    Barna láthatóan hálás volt Anna mondataiért, megcsókolta Anna arcát, kinyitotta a kocsit, majd betessékelte feleségét a helyére, aztán ő is a helyére ült.

  - Merre menjünk? Menjünk talán komppal hazafelé? Elmehetnénk még Tihanyba is!  Vagy már nem fér bele az időnkbe? - nézett Barna ekkor Annára.

  - Szerintem minden belefér, ráérünk késő estig mászkálni, ha már ezt a napot erre szántuk, nem? Van kedved hozzá? - Anna közben megsimogatta Barna karját.

  - Igen, lenne. Menjünk Tihanyba. Aztán majd komppal átmegyünk és úgy haza. Még két napunk van. Te maradsz Anna vagy jössz velem haza, ezt nem is beszéltük meg.

   - Maradnék, de, ha te jobban szeretnéd!

   - Szerintem maradj Anna, bár nagyon fogsz hiányozni! De nem árt kicsit kipróbálnom, hogy milyen a lakás nélküled. Te pedig addig pihenhetsz, olvashatsz, esetleg találkozhatsz Zsókával is, úgy tudom, itt van még ő is. Azt csinálsz, amit akarsz. Én még elintézem a kórházban a legfontosabb dolgaimat és sietek vissza hozzád. Remélem nem lesz a munkám körül semmi sürgős és problémás eset. Ha meg igen, akkor majd megoldja a helyettesem, nem igaz?

   Már késő este volt, amikor visszaérkeztek kirándulásukból. Jól eső érzéssel kerültek aznap az ágyba.

 

xxx

 

   Barna másnap, amikor visszafelé indult a nyaralásból Annát elvitte kocsival nővéréhez, Verához. Anna aznap ott aludt és még maradt náluk két napot. Volt miről beszélgetniük, hiszen ritkán tudtak találkozni. Lassan már csak ők maradtak egymásnak. 

    Anna az utolsó délután lement a strandra.  Hétköznap volt, így nem volt zsúfolt a fonyódi strand. Annának innen volt legszebb a balatoni táj. Hiszen szinte vele szemben láthatta a Badacsonyt és az északi part összes hegyét. Bement a vízbe, hosszan kellett gyalogolnia, mert ekkor már elég alacsony volt a víz állása, de élvezte lába alatt a finom szemcsés homokot, a lágy vizet, aztán úszott egyet. Ahogy kifelé jött a partra két férfit látott beszélgetni nem messze hozzá. Az egyik férfi ismerősnek tűnt. - Te jó Isten! Ez Gábor az unokatestvérem. Vajon hogy kerül ide?  – De akkor már ő is észrevette Annát, aki egyre jobban közeledett a part felé. Gábor, hogy ne süssön a Nap a szemébe felemelte kezét, a homloka elé tette és elindult Anna felé – Hello Anna, hát ezt a véletlent! Te itt nyaralsz?

   Még a vízben megölelték egymást, majd elindultak kifelé – Jól tartod magad. Látod, hogy megismertelek, pedig már régen nem találkoztunk. Nekem van egy kis vitorlásom itt. Azt sem tudom, hogy mi van veled?  Hol ülsz? Na, akkor odamegyek veled, de előtte elköszönök a barátomtól. Nem zavarlak? – nézett Annára most kérdőn.

  - Örülök, hogy végre veled is találkoztam! Hogy zavarnál? Itt vagyok a nővéremnél, de csak rövid ideig. Nekünk a férjemmel nyaralónk van Bogláron. Csak most átjöttem... De menj, köszönj el, aztán gyere vissza! Majd mindent elmondok röviden.

    Gábor, amikor visszajött, leült Anna mellé, Anna pedig tömören elmesélt mindent ami vele történt.

   - Hát ez fantasztikus! Nem semmi volt az eddigi életed! És tényleg Zoltán barátja a férjed most? Még ilyet! Nekem annakidején nagyon jó fejnek tűnt.

   - És veled mi van, Gábor? Hallom Sándortól, hogy…

  - Nem akarok erről beszélni. Én is elváltam, egy nálam jóval fiatalabb nővel élek, vele jól megvagyok, a gyerekekkel is tartom azért a kapcsolatot, tudod, hogy Zsuzsa tanárnő lett, Pesten él, Éva pedig színésznő lett helyetted is Anna. A fiam pedig egyetemre jár. Én meg történelmet tanítok, itt élünk egy közeli faluban. Ott vettünk egy kis házat, válás után, ahogy az lenni szokott, a nagy felépült villát eladtuk és megosztoztunk a volt feleségemmel.

  - És most boldog vagy? – kérdezte Anna

  - Mondjuk, hogy igen. Minden viszonylagos.

  - Hát igen. Én magamat nagyon szerencsésnek mondhatom.

  - Meddig maradsz itt? Nekem haza kell mennem, útba esik Boglár...

  - Hazavinnél? Az remek lenne! Legalább megmutatom a nyaralónkat és egyik nap átjöhetnétek majd hozzánk...

  - Ezt még megbeszéljük. Akkor szedjük össze a holmidat, Veráéknak én is beköszönök, és utána még vacsorázhatnánk. Szerintem menjünk fel a pincéhez, ott elég jól főznek.

    Ebéd közben még nosztalgiáztak kicsit múltról, majd

úgy nyolc óra felé Anna beült Gábor kocsijába, aki hazavitte őt.

  - Gyere be Gábor, nézd meg a nyaralónkat! - kérlelte Anna az unokatestvérét, amikor a ház elé érkeztek.

   Gábor bement vele. Tetszett neki a ház, leültek a teraszra, majd Anna üdítőt hozott, aztán kávét ittak, és még hosszan beszélgettek.

    - Na, akkor én  lassan megyek, és majd telefonálj nekem! Ha kedvetek van egyet vitorlázni, hétvégén, szívesen eljövök, remélem, hogy nem jön közbe semmi! - átölelték, megcsókolták egymást.

    Anna egyedül maradt. Besötétedett. Vette a telefonját és felhívta a gyerekeit, velük beszélt. Ők a hétvégén készültek lejönni. Anna örült, hogy jól sikerült az adriai nyaralásuk. Még nem árulta el nekik Barna andalúziai meglepetését, hiszen nem tudta, hogy sikerült-e az óta intéznie valamit ebben az ügyben. Letette a telefont, hogy bekapcsolja a televíziót, egy késői filmet nézett ki magának. Leült a fotelba, kezébe vette a mobilkészülékét, hogy felhívja férjét is.

  - De jó, hogy hívtál! Már kerestelek Anna, csak foglalt voltál. Hiányzol! Itt vagyok a magányomban és csak a képzelt illatod, a képzelt mozdulataid járnak itt körülöttem.

  - De kedves vagy! Milyen szépen mondtad! Már csak pár nap és újra találkozunk. Sok a munkád? Mi van a kórházban? Otthon minden rendben?  

    Barna hosszan beszélt az otthoni történésekről, aztán rátért a tervezett utazásukra, amit sikerült elintéznie. Anna is beszámolt a vele történt eseményekről, megemlítette találkozását Gáborral, az unokatestvérrel.

   Örülök, hogy jól érezted magad. Érdekes találkozás lehetett annyi év után! Nagyon jó lenne nyélbe ütni az általa ígért vitorlázást!  Tudod Anna, szeretnék már veled lenni! Azt hiszem, előbb leutazom.

  - Várlak nagyon! Akkor mikor várjalak? Jó, ha itt vagy mellettem.

  - Ezt jól esett most hallanom. Nem tudom pontosan.  Te csak menj nyugodtan fürödni, ha akarsz! Ha nem leszel otthon, hagyj egy üzenetet, hogy hol talállak meg!

   Barna már csütörtök este megérkezett Annához.  Elromlott az idő, erősen fújt a szél, fekete felhők úszkáltak a Balaton felett. Örültek egymásnak, megvacsoráztak, majd úgy döntöttek, hogy elmennek a partra sétálni, megnézik a viharos Balatont. Jól esett mindkettőjüknek egymás ölelése, egymás újra érzékelése.

  - Tudod Anna, otthon elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha nem lennél. Elképzelni sem tudom. Árvának éreztem magam nélküled. Komolyan! Hadd öleljelek át szorosan. Talán neked én nem is hiányzom ennyire!

  - Most erre válaszolnom kell ugye? Nekem itt könnyebb volt, mert jól elteltek a napok, de esténként bevallom, ugyancsak rám tört a hiányod! Nézd milyen háborgó a víz. Milyen barna! Gyere, üljünk le. Szeretem a hullámok csobbanó hangját hallgatni.

  Csendben hallgatták a hullámzó víz morajlását, nézték a fekete felhők vonulását, a fejük fölött csapkodó sirályokat. Szinte senki nem volt a parton. Hosszan ültek így egymást átkarolva, majd lassan hazafelé sétáltak.

    Másnap reggel Barna behozta Annának a reggelit egy tálcán, amitől Anna meghatódott. Halkan szólt az elmaradhatatlan zene. Talán mást zavart volna, de Anna szerette ezt a hangulatot. Délelőtt bevásároltak és Anna megfőzte előre a kétnapi ebédet. Hatalmas adagokat készített, mivel tudta, hogy sokan lesznek. Gábor vasárnap délelőttre ígérte jövetelét. Reménykedtek, hogy az idő is megfelelő lesz.

    Ezen a délután megérkeztek a gyerekeik is. Anna boldogan ölelte magához mindegyiket. Már hiányzott neki az a fajta öröm, amit gyerekei látványa okozott neki. Elnézte Dórát, amint szépen kikerekedett pocakkal tolatott befelé. Aztán jött Zsolt, a barnára sült csinos fia, aki egyre férfiasabb lett. Mögöttük látta Istvánt és Katát, akiket pontosan úgy szeretett, mintha a saját gyerekei lennének. Megtelt a ház hangos szóval, kacagással, jókedvvel. Másnap, kora reggel, megérkezett Gábor is, így a vitorlázás örömeit is élvezhették.

   Anna örült, hogy a véletlen hozta találkozás kellemes és ritka élményt nyújtott mindenkinek.

   Anna és Barna  még egy hétig maradt a gyerekekkel, majd a következő hétvégén hasonló jó kedvben eltöltött hétvége után mindketten elköszöntek a gyerekektől, és elindultak haza, és lázasan készülődtek a nagy utazásra.