Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész 1- 2. fejezet

2009.04.21

 

sorskerek-2.jpg

 

 

SORSKERÉK  2. rész

(A smaragd varázsa )

                        

                        

1

    Anna és Barna, miután megérkezett a tengerről, új tervekkel volt elfoglalva. Barna szorgalmazta a lakások cseréjét. Kereste a megoldást arra, hogy új és közös lakásba költözzenek, hogy együtt éljenek. Anna félt az egybe költözéstől, de végül is belátta, hogy hosszú időn keresztül ez az ide-oda állapot senkinek sem jó. Volt férje, Ákos, úgy tűnt egy időre megnyugodott, legalábbis nem zavarta Annát. A gyerekei időnként elmentek hozzá, tőlük tudta, hogy valami barátnőféléje van, de ez már nem érdekelte akkor. Szerette Barnát, jobban, mint gondolta volna.

   Azt remélték, hogy Barna válása gyorsabban zajlik, hiszen Barna a volt feleségével mindenben megegyezett már. A bíróságon viszont rengeteg ügy volt, és a lépcsőfokokat be kellett járniuk.  Így aztán az őszre tervezett házasságkötésük átcsúszott a következő év nyarára. Kapcsolatuk nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Gyerekeik megszokták az új helyzetet, elfogadták kapcsolatukat. Valószínű, hogy mindkettőjük további életét ez megkönnyítette. Anna élvezettel végezte új munkakörét. Lánya érettségire készülődött, fia már a gimnázium második osztályába járt.

    Barna közben hozzákezdett egybeköltözésük rendezéséhez. Nem várt a hivatalos házasságkötésig. A belvárosi lakása mellett lévő kétszobás tanácsi lakás megüresedett. Ezt, egy szerencsés kapcsolata révén Anna lakásának felajánlásával, megigényelte. A két kerület lakásügyi osztálya elrendezte a dolgot. Bonyolult volt, de Barna ismerőse, aki a lakásügyi osztályon volt vezető beosztásban, és a betege volt régebben, mindenben segített. Ezt hívták akkor szocialista összeköttetésnek. E nélkül nem ment volna.

   A két lakást átalakították, egybe nyitották. A gyerekek költöztek Barna volt lakrészébe, ők pedig ketten, a másik oldalon rendezkedtek be.  Meghagyták a két különálló fürdőszobát, a konyhákat is. Arra gondolva, hogy a gyerekek a későbbiek során, tudjanak önállóan is élni. Ha éppen úgy akarnak. Nem kis pénzbe került. Barnát amerikai nagynénje tekintélyes összeggel segítette, aki hetvennyolc évesen is meglátogatta őket még az ősz folyamán, mivel szerette volna megismerni keresztfia jövendőbeli feleségét.

     Anna sokszor elgondolkodott azon, miért kellett neki ennyi időt várni a boldogságára. Mert boldog volt. Abbahagyta a pánik betegség elleni gyógyszerét, lassan teljes értékű embernek érezte magát, nem voltak rosszullétei, már a pszichiáterhez sem járt. Megismerkedett Barna közelebbi baráti társaságával, akik többnyire munkatársi köréből tevődtek össze. Akadt közöttük régi ismerős is. Az egykori gitáros fiú, András, akit Anna még fiatal medikus korában ismert meg. Barna vele tartott szorosabb baráti kapcsolatot. Nagyon meglepődött, amikor megtudta Barnától, hogy Anna, Zoltán egykori szerelme lesz az új felesége.  -  C’ est la vie  -  mondta aztán, és örömmel látta, hogy jól megvannak egymással.

     Anna, Barna nagynénjével már a lakásváltozás után találkozott. Böbe néni, korához képest igencsak jól tartotta magát. Miamiban élt. Vitték színházba, koncertre. Kora ellenére szórakozni akart, tele volt vitalitással. Mindent akart látni Budapestből. Látszott, hogy Böbe néni fiaként szereti Barnát. Láthatóan megnyugodott Anna megismerése után. Gyerekeit pedig úgy fogadta, mint az unokákat.  Hasonló természettel bírt, mint Barna. Könnyen barátkozott, melegszívű asszony volt és őszintén egyenes.

   Anna, kellő figyelemmel kísérte gyermekei sorsát. Lánya végül is felvételt nyert oda, ahova menni akart, úgy döntött, hogy tanítónő lesz. Zsolt a második osztályt jól végezte, mellette gitár órákra járt. Dóra fiú kapcsolata, a rövid nyári találkozás után megerősödött, de levelezésre kényszerültek, mivel barátja ugyan hazatért Algériából, de egy vidéki egyetemen tanult tovább. Így ritkán találkozgattak, nem volt más választásuk. Zsolt is udvarolni kezdett egy kislánynak. Hagyta, hogy Barna beszéljen vele ezekről a dolgokról. Nem mintha neki nehezére esett volna, de úgy látta igazi jó férfi-fiú barátság alakult ki közöttük. A volt férjével, gyerekei kapcsolata, nem tudott jobbá alakulni, mint amilyen volt. Ez nagyon bántotta, de nem tudott ellene semmit tenni. Barna lányával, Katával, viszont komoly bajok voltak ebben az időszakban. El akart költözni a mamájától. Egy nem éppen megfelelő fiúkapcsolatba keveredett.  Ebből adódott a baj. Anna segítségével, több héten keresztül tudták csak meggyőzni, hogy változtasson a döntésén.

   Anna néha úgy érezte, talán sokat vállalt. De esténként, amikor leültek és bezárkóztak egymás mellé, Barna meleg keze, szerető ölelése, kedvessége, minden nehézséget elfeledtetett. Barna néha azzal vigasztalta: - Majd, ha unokáink lesznek, már megnyugszunk édes Anna, addig meg valahogy csak kibírjuk, majd csak felnőnek ők is! Emlékezz, milyen nehéz lehetett a mi szüleinknek is, amikor mi voltunk ennyi idősek! Gondolj csak a te csatangolásaidra, mit éltek át a szüleid! – ilyenkor mindig átölelte Anna vállát, szeretettel csókolgatta. Testük nem hidegült el egymástól, nagyon is jól voltak korukat meghazudtoló szerelmi életükben. Anna persze arra is gondolt, ha nem lenne ilyen anyagi biztonságban, biztosan nem állnának ilyen jól a csillagok. Jól emlékezett arra, hogy volt férje mellett mennyi problémát jelentett ez. Nem keresett rosszul akkor Anna sem, de Barna nélkül nehezebb lett volna.  Ezt beismerte magának is.

-  Ez lenne a kispolgári élet?  - kérdezte néha magától, és válaszolt is rá - Ha igen, akkor tényleg erre vágytam. Normális családra, esti együttlétekre, hétvégi kirándulásokra, sétákra, olvasásra, zenehallgatásra, moziba, színházba, baráti társaságba járásra. És főként szeretetre - ez utóbbi volt a legfontosabb Anna számára. Az új lakásba édesanyja is feljött időnként, akkor Annának kicsit könnyebb volt. Korához képest édesanyja fürgén főzött, rendezkedett. Mire mindenki otthon volt, mindent elkészített. Néha Annának lelki ismeret furdalása is volt emiatt, de tudta, hogy édesanyját ez a tevékenység boldoggá teszi.

   Aztán nyár elején Barna megfogta Anna kezét és bevonult vele a tanácsházára, hogy időpontot kérjenek a házasságkötésükre. Tulajdonképpen a lakásuk már megvolt, berendezték, csak a formaság volt hátra, ehhez viszont Barna ragaszkodott.

     Anna vajszínű kiskosztümben, apró fehér gyönggyel a nyakában, kontyba csavart hajjal, kezében rózsacsokorral, Barnával az oldalán ballagott a kis kerületi kápolnába, ahol az egyházi esküvőt tartották. A szűk rokonság, és baráti körük vette őket körül ezen a felejthetetlen szép napon. A tanácsi esküvő után egy közeli kibérelt étteremben ebédeltek és szórakoztak.

   Ezen az éjszakán Anna megjegyezte.

 – Tudod, Barna, azért egy nagy hiányom van. Mégpedig az, hogy nem huszonkét éves vagyok, és én már nem szülhetek. Nem sajnálod, hogy nem valami fiatalabb nőt vettél el, aki még szülni is tudott volna neked egy közös gyermeket?

 – Azt nem! De azt talán igen, hogy soha nem lesz közös gyermekünk. De végül is Anna! Nem lehet minden tökéletes! Különben, a te gyerekeid az enyémek is, és talán az enyém is a tied kicsit. Érjük be egymással. A sors nagy ajándéka, hogy bár kicsit későn, de mégiscsak összejöttünk.

    Barna elvitte Annát, ahogy ígérte, Velencébe. Repülővel utaztak, felejthetetlen napokat éltek át. Mindent megnéztek, ami fontos volt számukra. Gondtalanul pihentek, szerették egymást. Mikor hazafelé jöttek, Barna megkérdezte tőle.

  - Na, ugye kellenek az ünnepek, hogy a hétköznapokat is tudjuk élni? – Anna pedig teljesen egyetértett vele.

 

2

 

   A nyár végére Dóra váratlanul szakított a barátjával, mert megismert a nyári gólya táborban egy másik fiút, aki már tanár volt.  Anna sajnálta, hogy befejeződött lánya kapcsolata Attilával. Nem kedvelte az új barátot. Zsolt tanult, udvarolt, Kata is lassan révbe jutott, megértette, hogy fiatal még ahhoz, hogy csak úgy ide-oda kallódjon az életben.  Úgy döntött, hogy orvosi pályára megy, és orvos lesz, mint a szülei.

    Egy szép októberi délutánon, Anna előbb ért haza, mint Barna. Csak ő volt otthon.  Csörgött a telefon. Anna felvette a kagylót.

  - Igen, Szabó lakás.

  - Hegedűs Zoltán vagyok. Anna?

  - Anna hirtelen izgatott lett – Zoltán? Hát te? Hogy vagy? Hol vagy?

  - Köszönöm jól! Istenem, de régen nem hallottam a hangod! Az a helyzet, hogy itt vagyunk Heidivel, az élettársammal Budapesten. Egy hétre jöttünk és arra gondoltam, persze, ha nem zavarunk, meglátogatnánk benneteket. Tudom, hogy összeházasodtatok Barnával, beszéltem vele. Igaz, hogy nehezen hittem el, de gratulálok! Talán ezzel kellett volna kezdenem!

  - Köszönöm. Hétvége megfelel nektek? Úgy tudom Barnának nincs semmi programja, itthon lesz, vagy már beszéltél vele is? Meghívnálak benneteket ebédre, ha jó nektek is. Hol laktok?

  - Szállodában. Nem messze tőletek, a Békében.

  - Nahát, Zoltán! Nem mertem remélni, hogy még találkozunk az életben!

  - Én sem Anna. Fájó emlékeket hordoztam sokáig magamban, azért ezt nem baj, ha tudod.

  - Én is Zoltán, de hamar elfelejtettél, nem harcoltál értem!

 - Nem felejtettelek, sőt! Hiszen, még levélben is kérleltelek… Aztán hallottam akkor egyet-mást rólad és… na, de rég volt. Minek is beszélünk erről? Akkor vasárnap délben!

  - Igen, nagyon régen! Akkor, szervusz Zoltán, vasárnap várunk benneteket! - letette a kagylót és elgondolkodva indult a gyerekek szobája felé. Átballagott Zsolt szobájába, aki matematika házi feladatokat végzett éppen, az íróasztala előtt ült. Ránézett az édesanyjára – Mi van anya? Olyan furcsának látszol!

  - Nincs semmi baj, csak gondoltam megnézlek, mit csinálsz?

  - Ezen a nehéz feladatsoron töprengek, de még nem jöttem rá... Anya este elmennék Enikővel egy moziba! Mit szólsz hozzá?

  - Menjél Zsolti, ha készen vagy mindennel. Nem akarsz előtte valamit enni?

  Ekkor zörgött a zárban a kulcs, Barna érkezett meg. Köszönt. Megcsókolta Annát, majd Zsolt fölé hajolt: - Nem megy valami?  Segítsek?  Hogy vagy édes Anna?- megsimogatta a karját.

  - Jól drágám! És Te? Nem vagy nagyon fáradt? - nézett rá Anna melegen.

  - Egy kicsit, de hadd segítsek Zsoltnak, látom a matekkal, bajlódik, pedig biztosan egyszerű! Várj, idehozok egy széket!

  - Vacsorázunk most? – kérdezte kimenőben Anna.

  - Fél hét, szerintem megteríthetsz, addigra mi is készen leszünk Zsolttal.

  - Jó, de én most nem kérek vacsorát, mert fél nyolcra találkozóm lenne. Aztán nem is vagyok még éhes - nézett fel a füzeteiből Zsolt.

   Barna ránézett, majd értve a dolgot, kiszólt Annának.

  - Édes Anna, akkor csak kettőnknek tálalj! Zsolt majd, ha hazajön, akkor eszik! - Aztán belemerültek a feladatba, nem sok idő kellett hozzá, gyorsan megoldódott a példa, Zsolt elköszönt, Barna pedig leült Anna mellé az asztalhoz.

  - Dóra? - kérdezte aztán Barna.

  - A barátjánál.

  - Megnyugodtál már? Hagyd! Az ő élete. Ne aggódj örökké! Egyszer te mondtad, egy nehéz helyzetedben - Mindennek ára van - Emlékszel? Persze jobb lenne, ha itt találkoznának, hiszen van külön szobája, nem is értem... Nem kellene velük beszélgetni?

  - Nem tudom. Lehet. De egyelőre képtelen vagyok rá. Igen. Mindennek ára van. Erről jut eszembe, ha már itt tartunk! Na, ki telefonált ma?

    Barna Annára nézett – miközben jóízűen ette Anna rakott karfiolját – Csak nem Zoltán?

   - De igen. Itt vannak Pesten az élettársával és felajánlottam nekik, hogy várom őket vasárnap ebédre és utána egy beszélgetésre. Rosszul tettem? Vagy előbb meg kellett volna kérdezni téged?

   Barna megsimogatta Anna kezét: - Dehogy Anna. Semmi baj. Ugyanezt mondtam volna neki én is.

   - Félsz a találkozásunktól? Hiszen beszéltél vele telefonon, ezt meg te nem mondtad, nekem – nézett rá Anna.

 - Igen, félek kicsit, miért ne mondanám meg őszintén. Zavar kicsit a dolog. Most, hogy ténnyé vált a találkozás.

  - Szerintem elég intelligensek vagyunk, hogy túléljük. Bármi történik majd a lelkemben, akkor is téged szeretlek, mert tudnod kell, hogy a legfontosabb ember, persze a gyerekeim után, te vagy! - Anna felállt és Barna háta mögé ment, majd átölelte és csókot nyomott a hajába – Nem megyünk moziba? Vagy most nincs kedved hozzá?

  - Az igazat megvallva inkább sétálnék egyet.

  - Jó, nekem az is jó. Elmosogatok, átöltözöm és mehetünk.

  - Addig én telefonálok. Van egy kis elintéznivalóm - Barna felállt, átölelte Anna derekát: - Köszönöm a finom vacsorádat, ugye megmondtam egyszer neked, hogy majd megtanulsz főzni, és lám milyen igazam lett! - belecsókolt Anna nyakába - Szeretlek!

     Majd bement a szobába és telefonálni kezdett. Anna végzett a konyhában, átöltözött és elindultak együtt, kéz a kézben, mint megismerkedésük kezdetén lefelé a lépcsőn. Szembe jöttek velük a házban lakó emberek.  Tisztelettel köszöngettek a házbéli lakók, régóta ismerték Barnát. Néha még a házban is segítséget nyújtott, mint orvos, ha kellett.

    A nem messze lévő Városligetbe mentek. Már sötétedett. Hűvös volt, de jól esett mindkettőjüknek a friss levegő. Sétáltak a színes, őszi fák közötti sétányon, a hulló levelek között. Meséltek egymásnak a napközbeni eseményeikről, megvitatták a politikai történéseket. Emlékeztek a március tizenötödikei tüntetésre, ami nem volt eseménytelen. Most pedig, készülődtek október huszonharmadikát ünnepelni. Tudták, hogy ez az ünnep sem lesz következmények nélküli. Érezték, hogy valami recseg-ropog körülöttük. Anna féltette tizenhat éves fiát, mert Zsolt forró fejű volt és tudta, hogy három társával minden felvonulásra, tüntetésre elmegy. Apja politikai állásfoglalása erősen hatott rá, és vele ment minden megmozdulásra. Anna nem tiltotta. Dórát már kevésbé érdekelte ilyen fokon a politika, ő inkább a barátjával, a szerelemmel és tanulmányaival volt most elfoglalva.

     Hétvégén, ahogy megbeszélték, ebéddel várták Zoltánt és barátnőjét.

    A nappali sarkában volt az étkezőasztaluk, de többnyire akkor terítettek ide, ha vendég volt náluk, vagy éppen ünnepeltek valamit. Anna előre megterített.

    Barna farmert és szürke garbót vett fel, éppen a haját igazította meg, mikor Anna a férje mellé állt.

 - De jól nézel ki! Tán tetszeni akarsz Zoltán barátnőjének? Nem is kérdeztem, te ismered?

  - Nem én! De ez a nő állítólag már újabb, és fiatalabb. Úgy látszik kicsit megbolondult a barátom, és nem tud megállapodni. Talán te vagy az oka Anna!

   Mindketten feszültek, izgatottak voltak.  A gyerekek még Katánál töltötték a napot, házibuliztak előző este, és csak estére ígérték érkezésüket. 

    Csengettek. Barna nyitott ajtót, Anna mögötte állt. Kíváncsi volt, mennyit változott Zoltán a huszonhárom év alatt. Elegáns volt, teljesen megőszült, mély ráncok vésődtek homlokára és arcára, de jóképű volt még mindig. Anna, Zoltán egykori édesapját látta maga előtt, arra emlékeztette. Kezet nyújtottak, majd átölelték egymást. Mindketten teljes természetességgel, szívükben a régen lezárt szerelemmel, legalábbis Anna így érezte. Bár Zoltán érintésétől hirtelen előhívódott a régmúlt egy-egy pillanata, de aztán elfoglalta Annát a vele lévő legalább tizenöt évvel fiatalabb nő megismerése, aki egy nagy osztrák cég üzletkötője volt.

     Zoltán nagy csokor virágot nyújtott át Annának, az üveg italt pedig átadta Barnának.

  - Nos, fáradjatok be a nappaliba! - szólalt meg Barna  - Üljetek le a kanapéra, vagy ahová akartok. A kedvedért Zoltán feltettem egy kis Louis Armstrongot, hogy emlékeztesselek a régi időkre. Gondolom, hogy még szereted a zenét, talán Heidi is kedveli, vagy nem? Bár azért ő már más korosztály... - italt hozott maguknak. Leültek mindannyian.  Barna Heidivel angolul kezdett beszélni, Zoltán pedig Annával társalgott. Láthatóan Zoltánt nem hagyta érzelem nélkül a találkozás, nézte Annát és Barnához fordult.

  - Hát fájó szívvel, de utólag is gratulálok nektek, hogy így összejöttetek! Most én mondom neked, hogy irigyellek! Emlékszel Barna? Sok boldogságot nektek! De azért meg kell, hogy mondjam Anna, nehezen tudtalak kiheverni, de ezt Barna is tudja - Heidire nézett és folytatta - Nem tud magyarul. Kedvelem, meg kedves, de azt hiszem, még mindig nem találtam meg az igazit - jelentőségteljesen Annára nézett.

  - Zoltán beszéljünk másról! - mondta kissé ingerülten Barna - Vagy vonuljunk félre, ha erről akarsz beszélni. De gondolom, hogy nem ezért jöttél! Megértek mindent… de most nem helyénvaló ez a szöveg.

  - Bocsánat, ha elragadtattam magam! Nos, jól van. Látom zavar téged.  Hadd nézzek akkor körül! - odaszólt Heidinek is, hogy nézzék meg a lakást. Barna végig vezette őket. Annának nem volt hozzá kedve. Úgy érezte maradt egy pici seb abból a régi Zoltánból, ami még benne sem gyógyult be teljesen, és most Zoltán tett róla, hogy ezt feltépje. Ránézett Barnára - aki éppen nagy magyarázkodásban volt - majd Zoltánra. Óhatatlanul összehasonlította őket. Aztán megnyugodott. Elnézte férjét, aki még mindig jóképű volt, aki nem hízott el, aki fiatalabbnak tűnt a koránál. Nézte őszinte, nyílt tekintetét, hallgatta kellemes hangját és eszébe jutott a nyár. Lassan a szívében az érzelmek a helyükre kerültek. Felállt, ebédhez invitálta őket. Láthatóan mindenki jó étvággyal evett. Majd hirtelen Zoltán szólalt meg.

  - Talán te főzted Barna? Nagyon finom!  - kérdezte Zoltán.

  - Nem. Én már csak ritkán vetemedem ilyesmire. Fáradt vagyok hozzá. Lefoglal a kórházi munka. Anna főzte, nagyon kreatív, mint mindenben.

  - Igen kreatív. Tudom. Valóban az volt mindenben, még a szerelemben is – ettől a mondattól láthatóan Anna és Barna is feszengett. Aztán Zoltán barátnője is dicsérte az ételt, sőt még a receptet is elkérte. Hirtelen mindketten feléje fordultak és úgy tettek, mintha nem hallották volna Zoltán mondatát. Étkezés után visszaültek a fotelba, a kanapéra. Zoltán láthatólag szándékosan Anna mellé ült.

  - Hol vannak a gyerekeid Anna?

  - Gyere, megmutatom a fotóikat, már nagyon nagyok és élik az életüket, de megmutatom Barna kislányának a fényképét is. Most éppen szórakoznak valahol - együtt indultak a könyvespolc melletti komódhoz, és Anna rámutatott az ott sorakozó fényképekre. Találd ki, melyik az én lányom?

  - Egyértelmű. Ez a szép kékszemű, akár az enyém is lehetne, nem igaz? - Annára nézett, aki zavartan csak annyit mondott.

  - Igen, lehetett volna, de a sors mást akart.

    Zoltán pedig folytatta: - Ő meg a fiad lehet, nagyon hasonlít hozzád – majd kezébe vette Barna lányának a fényképét, jól megnézte, aztán visszatette a helyére - Ő pedig valószínű Barna lánya, de nem nagyon hasonlít rá. Mindenesetre helyes kislány. Igazán örülhettek - elgondolkodva visszament Annával, leültek ismét egymás mellé.

  - Szép gyerekeitek vannak! De megmutatom az enyémeket is - azzal elővett két fényképet, zavartan adta Anna kezébe – Ők lennének az én gyerekeim.

  - Ők is szépek és hasonló korúak lehetnek, mint az enyémek – kíváncsian nézte Anna a képeket, majd tovább adta Barnának - Mesélj róluk! Egyáltalán látod őket?

  - Ritkán, nagyon ritkán. Sajnos! Az anyjuk még most is haragszik rám. Talán joggal. Sajnos nem igazán alakulhatott így ki a gyerekeim és köztem szoros kapcsolat.  Így alakult.  Barna kérhetek még egy kis gint?

  - Látom, maradtál a szokott italodnál – Barna közben töltött a poharába, majd Zoltán kezébe adta.

  - Igen, bár nem iszom sokat, csak ha az alkalom úgy adódik. Remélem, hogy ti is meglátogattok majd bennünket, hiszen hányszor hívtalak már Barna! De nem jöttél, nem jöttetek. Már másik lakásban lakom. Szép nagy lakásunk van egymás mellett. Így kicsit megőrizhetjük a függetlenségünket. Nem úgy, mint ti sülve-főve...

  - Nagyon jó sülve-főve együtt lenni Zoltán - válaszolta elsötétülő szemmel Barna - Tudod barátom, ha igazán szeretsz valakit, akkor azzal csak úgy jó, ha sülve-főve együtt vagy, de neked ezt nagyon kellene tudnod.

  - Ti nem változtatok semmit! - szólalt meg Anna - De remélem, hogy nem veszekedni jöttünk össze?

   - Nem, persze, hogy nem. Inkább beszélgessünk! Gyere, üljünk át a másik asztalhoz és meséljünk egymásnak, mint két normális ember - mondta Zoltán Annának - Csak nehéz most nekem ez az egész szituáció, de majd hozzászokom. Bocsánat!

   Anna Zoltánnal leült az ebédlő asztalához és beszélgetni kezdtek, úgy, mint valamikor, régen. Csak már nem szerelemmel, hanem barátsággal, legalábbis Anna így gondolta. Egy idő után látta, hogy Barna féltékenyen pillantgat feléjük, bár nagyban beszélgetett Heidivel. Anna egy idő után felállt és odament hozzájuk. Bocsánatot kért a nőtől, majd Barnához szólt: - Most beszélgessetek ti is Zoltánnal, egymásról, akár a szakmáról. És úgy beszélgessetek, mint két régi jó barát, ha kérhetem! - ekkor már mindegyik férfi több pohár gin és konyak után volt, Barna nem szokott ennyit inni. Anna látta, hogy mennyire feszült. Anna leült Heidi mellé, aki elmesélte, hogy elvált, egy kislánya van, egy éve élnek így. Majd Anna mesélt neki a munkájáról, a gyerekeiről. Heidi nem sejtette, hogy Anna Zoltán egyik nagy szerelme volt valamikor.

    Zoltán később felállt, akkor már a villanyt is fel kellett kapcsolni. Indulni készültek. Közben megérkeztek a gyerekek, Anna bemutatta őket a vendégeknek, akik futólag köszöntötték őket, majd elnézést kértek, és mentek a szobájukba.  Láthatóan fáradtak voltak, kimerítette őket az előző esti buli.

   Annának úgy tűnt, hogy Zoltán és Barna kicsit békülékenyebb állapotba került, remélte, hogy visszataláltak egymáshoz.

   A búcsúzáskor Zoltán még egyszer átölelte Annát, majd csak annyit mondott.

 - Örülök, hogy boldogságra találtatok egymásban. Ha valaha hibáztam, az én bajom! Megígérem, hogy többet nem terhellek vele benneteket. Azt beszéltük meg, hogy egyik este lejöttök hozzánk, a szállodába. Vacsorázunk, és még beszélgethetünk, ha neked is van hozzá kedved Anna.

  - Jó Zoltán, remélem, hogy így lesz!  Vigyázz magatokra! – válaszolta Anna.

   Zoltán hirtelen visszafordult - Látom, szép új fülbevalód van, megvan még a régi?

   Ekkor Barna idegesen válaszolt neki.

 - Nyugodj meg barátom, megőrizte, huszonkét évig hordta, de ezt már tőlem kapta, és ez már egy másik fülbevaló, és egy másik élet! És most ne haragudj, de…

  - Ne, ne kapd fel a vizet Barna! Majd elmúlik, azaz nálam múlik el! - ekkor látta Anna, hogy Zoltán is többet ivott a kelleténél.

    Látványosan átölelte Barna derekát, megsimogatta az arcát és csak annyit mondott még búcsúzóul Zoltánnak.

 - Tudod mindenért meg kell harcolni Zoltán! Ami volt az elmúlt. Lezárult.  Örülünk, hogy láttunk benneteket és akkor majd vagy ti, vagy mi telefonálunk.

   Barna hálás volt Annának ezekért a záró akkordokért, mert kezdte bosszantani Zoltán viselkedése. Becsukta az ajtót, magához húzta Annát, átölelte és megcsókolta.

  - De, jó, hogy itt vagy velem! És nekem vagy Anna! Azért nehéz volt! Kell beszélnünk róla? Fogta Anna kezét és bementek a szobába, leültek egymás mellé a kanapéra.

   Anna egy ideig hallgatott, majd ránézett Barnára, megsimogatta az arcát.

 - Nekem sem volt könnyű, de ha kételyeid lennének, jó volt ez a találkozás, mert eljött az a pillanat valahol, amikor végleg meggyőződhettem arról, hogy bezárult az a pici is, ami eddig talán még nyitva maradt kicsit. Remélem, ez megnyugtat!

  - Bíztam benne, hogy így lesz. De jól esett, nagyon jól esett, hogy ezt most elmondtad nekem.  

  - Nem kellett volna félned! Biztos lehetsz a szeretetemben. És a múlt, ahogy Zoltánnak is mondtam, lezárult. Na, de akkor, most vacsorázunk?  – kérdezte Anna.

 - Nem vagyok túlságosan éhes, de azért talán össze kellene ülnünk a gyerekekkel is egy vacsora erejéig, mégsem átjáró ház ez, vagy nem? - mondta kissé ingerülten Barna.

  - Ne haragudj rájuk! Ez nem nekünk szól, csak az önállósodási vágyuk… Tudod mit? Szólj nekik te! Én addig tálalok, most itt a nappaliban. Tettem félre hideg változatot a déliből, biztosan nekik is ízlik majd.

     Rövid időn belül mind együtt ültek az asztalnál.

  - Na, milyen volt a buli? Milyennek találjátok Kata új barátját? - kérdezte tőlük Barna.

  - Szerintem klassz srác! Jó volt. Én legalábbis jól éreztem magam, de szerintem mindenki. Normális buli volt, ezerféle szendvics várt bennünket, volt ital is, de senki nem volt részeg. Jó zene, tánc, meg ami ilyenkor szokott lenni… Milyen finom ez anya!

  - Örülök, hogy ízlik!  És te, Dóra ?

  - Én csak rövid ideig voltam Katánál, mert…

  - Persze, mert a barátod sehol sem érzi jól magát  - mondta Zsolt gunyorosan - Szerintem, tele van gátlással, kisebbségi komplexussal. Elég barátságtalan pasi, szerintem.

  - Nem érdekel a véleményed Zsolt! Tartsd meg, megadnak! Igen, mi elmentünk vele egy másik társaságba, és utána ott is aludtunk. Ehhez volt kedvünk.

  - Mondd csak Dóra! - nézett rá Barna, és kissé apásan beszélt - Nem akarok tolakodó lenni, de miért alszol te össze-vissza mindenhol? Itt van a szobád, különálló mindennel, nem zavarna bennünket, ha idejössz a barátoddal. Még akkor sem, ha esetleg anyukád és Péter között nincs kölcsönös szimpátia. Neked is jobb lenne! Most őszinte leszek hozzád, és kérlek, hogy ne sértődj meg! Együtt vagyunk, egy család vagyunk. Tudod, hogy szeretlek, mintha csak a lányom lennél. Azért is beszélek most ilyen nyíltan. Te egy nyitott, jókedvű, kiegyensúlyozott lány voltál, amikor megismertelek.  Most pedig egy riadt kis verébbel állok szemben, aki szinte függő viszonyba került egy fiútól. Lehet, hogy nem jól látom? Te egy értelmes, rendes, és szép lány vagy Dóra!  Állj a talpadra! A szerelem bonyolult dolog tudom. Ne haragudj rám a talán kemény szavakért, de hátha segíthetek rajtad. Látom, hogy szenvedsz.

   Dóra Barnára nézett könnyes szemmel, aztán az anyjára. Nem szólt semmit, hallgatott. Anna felállt, megsimogatta Dóra fejét.

  - Én is így gondolom, ahogy Barna mondta. Érted vagyok és nem ellened, szeretünk és féltünk.

    Dóra ekkor felállt.

 -  Ne haragudjatok! Biztosan így is van, de ti ezt nem egészen értitek! Most elmegyek aludni. Nem tudok erről beszélni.

    Anna fájón nézett a lányára, de tudta, hogy értelmetlen lenne utána menni.  Leült és magába roskadt.

 - Anna ne szomorkodj! Majd elmúlik, de azt hiszem, ezt el kellett neki mondani! Talán gondolkodik rajta. Valóban, erőszakos a barátja, nem hozzá való szerintem sem, de mit tehetsz? Semmit. Tartsd a hálót alá, ha esik, akkor ne a földre pottyanjon.

  - De, jó, hogy nekem nincs ilyen gondom! - nézett rájuk Zsolt, aki eddig csendben hallgatta őket.

  - Még lehet neked is Zsoltikám! - mondta neki Barna.

  - Csakhogy neki könnyebb lesz, mert nem bezárkózós fajta. Ugye kisfiam? -  Anna megsimogatta a fia fejét.

  - Hát igen, kicsit fékezni kell időnként az indulataimat, túl gyorsan reagálok le mindent, és nem mindig sikeresen. Még van időm.  Amúgy meg, akartam már kérdezni, kik voltak ezek a vendégek?

    Barna Annára nézett, majd őszintén válaszolt.

 - A régi barátunk, aki valamikor a te anyukád első szerelme volt, nekem meg a legjobb barátom és annak a barátnője. Anyukád már biztos mesélt erről valamit. Vagy nem, Anna? Tudod ők most Ausztriában élnek és meglátogattak bennünket. Lehet, hogy szokatlan a dolog, de látod, így is alakulhat az élet.

    Zsolt érdeklődő tekintettel nézett anyjára.

 - Jé!  Anya!  És nem zavart téged ez a találkozás? És téged sem Barna? Ez érdekes lehetett. Bár ez már régi történet köztetek, de akkor is!

  - Hogyne zavart volna bennünket, de talán arra jó volt, hogy végleg tisztázzunk egy régi dolgot, és lezárjuk a még bennünk lévő esetleges kételyeinket - szólalt meg Anna.

  - Azért látom, hogy ti jól vagytok Barnával, és ennek örülök. Valahogy így szeretnék majd én is élni, ha egyszer lesz egy feleségem! Na, sziasztok, jó éjszakát!

   Anna és Barna úgy érezte ennél nagyobb dicséretet nem kaphattak volna. Jól esett mindkettőjüknek Zsolt nyílt kritikája. 

    Reggel fél hétkor megszólalt az ébresztő rádiójuk, Anna Barnához simult, megcsókolta, megsimogatta a fejét.  Barna még álmos volt, Anna hagyta szundítani kicsit. Már bekapcsolták a fűtést a lakásban, mivel hideg őszi napok voltak. Kellemes meleg volt mindenütt. Lassan mindenki együtt volt a reggelinél. Anna csendben nézte a családját. Ő még nem akart ilyen korán reggelezni. Neki csak tizenegykor kezdődött a munkaideje. 

   Miután mindenkitől elköszönt, becsukta utánuk a bejárati ajtót, furcsa csend lett körülötte. Csak a rádió hangja hallatszott a konyhából. Keresett valami zenét, közben elmosogatott. Úgy döntött, hogy estére hideget tálal, nem főz. Rendbe tette a lakást. Eszébe jutott a tegnapi vendégfogadás, eszébe jutott Zoltán. Majd Barna szemét látta maga előtt, aki láthatóan félt ettől a találkozástól. Elmosolyogta magát. Megállapította, hogy a sors jót tett ezzel a hatalmas kitérővel. Hiszen nagyon jól érezte magát vele, mint férjjel, mint szeretővel, mint pótapával. Biztonságérzést adott neki. Néha eszébe jutott mi lesz, ha már megunja őt, mi lesz, ha kapcsolatukat a szerelem érzésének elmaradása meglazítja. Vajon ő is keres majd magának valami új, titkos kapcsolatot? Ahogy a férfiak nagy része teszi? Meg tudna neki bocsátani, ha erre sor kerülne? Ilyeneken gondolkodott Anna. Aztán felöltözött, meleg dzsekit vett magára, nadrágot húzott, és elindult. Trolival csak néhány megálló volt az otthon, majd a végállomástól gyalog besétált az intézetbe. 

SHE