Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész / 9 - 10. fejezet

2009.04.24

 

9

 

    Anna az esküvő után még otthon volt egy hetet. Édesanyjának főzött, elbeszélgettek a múltról. Közben Böbe nénivel és John bácsival járta a színházakat, elvitte őket az operába, az operett színházba. Barnát mentesitette. Tudta, hogy eléggé sok a munkája a kórházban. Bár azért néha ő is velük ment. Ilyenkor, az előadásokat különleges vacsora követte, amit Anna is élvezett.  Dóra is feljött időnként a nagymamájához. Zsolt pedig egyre kevesebbet volt otthon, mindig akadt valami programja. Dóráék költözés előtt álltak. Így, egykori otthonában is kezdett pakolni. Válogatta, hogy mit visz magával és mit nem.

 - Mami, mi lesz ezzel a szobával? Vagy vendégszoba lesz egyelőre?

  - Valami olyasmi - válaszolta neki Anna, amikor egyik este Dóra egy nagy dobozba rámolgatott, közben Anna édesanyját szórakoztatta meséivel.

  - Majd, ha jönnek az unokák, és vendégül látjuk őket, akkor ez a szoba nagyon is jó lesz akkor - mondta Anna.

  - Miért már szeretnél egy unokát?

  - Hát nem is tudom. Kicsit furcsa lesz nagymamának érezni magam!

  - Barna hol van?

  - Mostanában úszni jár, de ma azt hiszem, hogy Böbe nénivel és John bácsival van valahol. Tudod, nemsokára mennek vissza. Holnap meg én várom őket ebéddel. De nézd csak! Kiválogattam neked egy-két használható szakácskönyvet. Oda is adom most. Én is azokból tanultam meg főzni.

  - Az jó lesz, mert majd akarok főzőcskézni. Most ugyan messze esik tőlem a munkahelyem és tudod, hogy készülnöm kell a tanításra. Így alig van időm. De azért hétvégén majd meglepem Istvánt. És, ha rendben lesz az új lakásunk, meghívlak benneteket. Akkor előrukkolok a főzési tudományommal. Zsolttal mi van? Ő is későn jár haza?

  - Az utóbbi időben igen. Annyi programja van! Nem tudsz valamit a barátnőjéről? Már vagy két hete láttuk. De nem akartam kérdezősködni.

  - Hát nem tudod?  Szakítottak.

  - Micsoda? Mióta? - nézett a lányára nagy szemekkel Anna.

  - Szerintem az esküvőm óta nem járnak már együtt, de én nem szóltam, majd beszél róla, ha akar.

    Anna ezen elgondolkodott - Vajon mi történhetett Andrea és Zsolt között? Pedig milyen rendes kislány volt - gondolta.

    Közben megérkezett Barna is, megcsókolta Annát! - Na, hogy vagytok? Mikor költöztök? Nem kell segíteni valamit, Dóra? Szóljatok csak nyugodtan.  Hű, de megéheztem, nem vacsorázol velünk? 

   - Nem, köszönöm Barna! Vár otthon István. Majd holnap eljövünk a pakkért - megpuszilta őket és elviharzott.

  - Mit főztél nekünk? - kérdezte Annát és máris leült az asztalhoz.

  - Rakott padlizsánt.  Remélem ízleni fog.

  - Anyukád is szereti? - eközben kisétált kapaszkodva a fal mellett, Anna édesanyja, és ő is elült a vacsorához.

  - Jó lesz a rakott padlizsán, mami, ugye?

  - Amennyi nekem kell! Tudod, hogy keveset tudok csak enni.

  - Zsolt? - kérdezte Barna.

  - Nem tudom, kicsit elszaladt vele a világ, talán beszélnem kellene vele. Tudod, hogy szakított Andreával?

  - Nem. Te honnan tudod?

  - Dóra mondta, hogy szerinte az esküvőjük óta nincs már kapcsolatuk.

  - Van egy érzésem Anna.

  - Milyen érzésed?  Zsolttal kapcsolatban?

  - Igen. Szerintem Kata és Zsolt összejöttek. Emlékszel az esküvő estére?

     Ekkor nyílt az ajtó és Zsolt érkezett meg Katával. Sutyorgást hallottak, majd egyszerre léptek kézen fogva a konyhába - Itt lennénk, mint újdonsült szerelmes pár. Kézcsók mindenkinek! - hajlongott Zsolt.

    Anna és Barna egymásra néztek és mindkettőjükből egyszerre tört ki a nevetés.

  - Na, ne! Gyerekek, ne csináljátok!  Mi ez a vicc? - kérdezte aztán Barna.

  - Ha már itt vagytok, mossatok kezet és gyertek vacsorázni! Van bőven, terítek nektek – mondta gyorsan Anna, és már hozta is a két új terítéket, közben a gyerekek, kimentek kezet mosni.

  - Barna, most te hallgass! Nagyon érdekes szituáció, de majd beszélnek magukról, ha akarnak - szólt halkan Anna

  - Hagyjátok őket, hát fiatalok, szeretik egymást! - szólalt meg az édesanyja.

  - Jaj, mami ezt te nem érted, hát persze, tudjuk mi is - mondta Anna.

   Zsolt és Kata leültek egymás mellé, jó étvággyal ettek, majd vacsora után Barna kérte őket, hogy menjenek be a nappaliba egy kis beszélgetésre. Anna közben elmosogatott, édesanyját bekísérte a szobájába, megvetette az ágyát és jó éjszakát kívánt neki.

    Mikor a nappaliba ment, már látszott, hogy Barna és a gyerekek egymás között mindent tisztáztak.

   - Gyere édes Anna, ülj ide mellém - mondta Barna. Képzeld csak! Ezek állítólag itt most egymásba szerettek, és mostantól fogva nekünk ezt tudomásul kell vennünk. Mi a véleményed róla? Én elfogadom Zsoltot, okos fiú, csinos fiú, csak nem tudom mennyire kitartó fiú. Mi lesz az én Katámmal, ha véletlenül kiszeret belőle?

  - Ahogy elnézlek benneteket, szépek vagytok így együtt! Mindenesetre meglepő! Én is azt kérdezem, mi lesz, ha esetleg szakításra kerül a sor?

  - Akkor majd maradunk barátok, igaz Kata? Ti ne foglalkozzatok ezzel! - nézett Katára Zsolt.

  - Na, na, az nem biztos, hogy ilyen egyszerű lesz? – válaszolta Barna. Itt más a szituáció. De hát a ti ügyetek.

  - És elmondjátok, hogy ilyen hosszú idő után miért épp most szerettétek meg egymást? Tudom, van ilyen, csak érdekes! És a mamád tudja Kata? – kérdezte érdeklődve Anna

  - Igen már tudja. Kicsit meglepődött ő is, de hát mit tehet? Az igazság, hogy én már régebben szerettem volna Zsolttal összejönni, de hát ő nem vette a lapot. Aztán az utóbbi időben többet voltunk egy társaságban és valahogy megéreztük, hogy mi milyen jól tudunk együtt mindenféléről elbeszélgetni, és milyen jó egymás kezét fogni, és hát minden!

  - Vonzódom Katához, sajnálom Andit, de már kezdett kifújni a kapcsolatunk. Azt hiszem Barna, beleszerettem a lányodba, nem is értem, hogy eddig ez miért nem derült ki számomra? Bár már régebben is voltak gondolataim.

  - Gyerekek! A ti dolgotok. Nem kérünk magyarázatot!  Kívánok nektek sok szépet és kitartást! Nekünk meg Anna ehhez sok erőt, mivel mindketten különbözőképpen érintettek leszünk óhatatlanul is az eseményeikben. Remélem, azért a tanulmányaitokat nem hanyagoljátok el! És akkor most ki hol alszik, meg hasonlók?

  - Jaj, apa! – nézett most kicsit türelmetlenül Kata az apjára - Majd itt is, meg otthon nálam is! Ezt a mamával már megbeszéltem. Úgy csináltok, mintha valami nem tudom én mi történt, volna!  Jó, értem! Szokatlan a helyzet, és nagy a meglepetés. De nem kell ekkora ügyet csinálni belőle! Majd, ha sírok és fáj valami, szólok. De most megyünk Zsolttal hozzánk. 

  - Nem baj anya? - nézett ekkor Zsolt Annára - Viszem a cuccomat. De holnap jövök.

   A két már majdnem felnőtt gyerek megcsókolta őket és elmentek.

 Barna és Anna csak ültek egymás mellett és mindketten gondolkodóba estek.

  - Tudod Anna, azért kicsit örülök. Ez egészen hihetetlen, hogy az én lányom és a te fiad! Végül is örülnék, ha tartós lenne ez a kapcsolat! Te mit gondolsz felőle?

  - Ugyanazt, amit te. De hát eddig Zsolt mindig itthon aludt és most meg ez az összevisszaság.

   - Majd kialakul Anna. Ne felejtsd! Te is voltál ilyen fiatal! De beszéljünk másról! Böbe néniék négy nap múlva mennek vissza. Képzeld!  Elmesélte, hogy megíratta a végrendeletét, és rám hagynak mindent. Mivel senki más nincs, aki hozzájuk tartozna, és fél, hogyha meghal, oda lesz minden. Egy kis nyaralót akar nekünk venni a Balatonon, mit szólnál hozzá?

  - Ne mondd! Hát, csodálatos lenne! De elfogadhatjuk mi ezt?

  - Miért ne fogadhatnánk el? Mondtam, hogy jól ment férjhez. Csak éppen gyereke nem lett. Neki minden segítség, amit nekem ad, boldoggá teszi őt.  Tudod milyen nehéz szülők nélkül lenni? Te nem is tudod, hogy én milyen pocsék állapotban voltam, amikor először anyám, majd utána az apám hirtelen meghalt. Pedig mindketten elég szigorúak voltak hozzám középiskolás koromban, nagy volt az elvárásuk. Aztán én is kezdtem megunni egy idő után a parancsuralmat, lázadoztam, bizony nem volt könnyű velem sem nekik, de aztán mire az egyetemre bekerültem megnyugodtak. De láthattad is, egyszer találkoztál velük, ha jól emlékszem. Még apám mondta is, hogy milyen csinos kislány a barátom barátnője, anyám meg azt mondta, hogy ebből a lányból majd meglátod milyen jó feleség lesz. Érdekes! Ez most így eszembe jutott, vajon mire gondolt és miből gondolta ezt?  Tényleg jó feleség lettél! - megcsókolta Annát.

  - Tudod Barna, abból gondolta, hogy egy alkalommal hosszan beszélgettünk az élet dolgairól, a szerelemről, a barátságról, a családról…

  - Tényleg? És így emlékszel rá? Én hol voltam ekkor?

  - Sehol. Zoltánnal téged kerestünk, nem voltál otthon és kicsit behívott bennünket a mamád. Igen emlékszem. Nagyon kedvesen elbeszélgetett velünk. És emlékszem milyen mutatós nő volt. Persze most, hogy ezt mondom, valahogy Zoltán mamájával is így voltam. Őt is nagyon megszerettem azon a nyáron… De hát ez már régen volt…

  - Ne merengjünk a múlton! De azért jó volt hallanom ezeket a mondatokat a mamámról. Nem fekszünk le? Holnap nehéz napom lesz. A minisztériumból jönnek hozzánk.

  - De azt hiszem, jó lenne! Előbb megyek és lefürdök. Aztán majd meséled tovább.

   Másnap reggel Anna kicsit később kelt, csend volt a lakásban. Felöltözött, előkészítette a reggelit, beszólt az édesanyjának, aki úgy látta még nem kelt fel.

  - Mami, nem kelsz fel? - de válasz nem érkezett.

    Anna nyugtalan lett, felhúzta a redőnyt Dóra szobájában, ahol édesanyja aludt. Odament hozzá, azt látta, hogy édesanyja kábán felül, ránéz, halkan válaszol valamit. Anna akkor látta, hogy a szája kissé elferdült. Tekintete zavarosnak tűnt. Kérdéseire tudott válaszolni, de minden lelassult nála és nem tudott felkelni. Anna ekkor telefonált Barnának, aki azonnal kiküldte a mentőket, a mentős doktornő úgy vélte, hogy enyhe fokú agyvérzés zajlott le az édesanyjánál. Azonnal bevitték Barna kórházába a neurológiára. Anna izgatott lett, rohant az orvoshoz, hogy mondjanak neki valamit. Anyja a tudatánál volt, infúziót kapott és CT-re vitték. A CT egy előző, régebben lezajlott agyvérzést mutatott ki. Anna megsimogatta édesanyja arcát, megfésülte, azzal köszönt el tőle, hogy délután ismét bejön hozzá. Barnát nem zavarta, mert tudta, hogy minisztériumi vendégei vannak. Nem lenne alkalmas az időpont.

   Egész délelőtt tűkön ült. Bepakolta édesanyja csomagját, felhívta Verát, aki szintén nagyon megijedt és mindketten sírtak a telefonba. – Menjek fel? – kérdezte – Nem tudom, majd holnap már többet tudok - válaszolta neki Anna.

     Aztán telefonált a gyerekeknek is, ekkor már mindegyik mobil készülékkel rendelkezett. Délutánra mindenkit berendelt a kórházba. Egy óra körül Barna felhívta Annát, aki közben tájékozódott édesanyja állapotáról, nem sok jóval biztatta. Anna a nyugtatóihoz folyamodott, ami félre volt téve, ha valami izgató dolog történik, arra az esetre. Délután már kicsit jobban volt az édesanyja. Már felült és beszélgetett, nem emlékezett nagyon a délelőtt történtekre. Zsolt és Dóra is próbáltak jókedvűen beszélgetni vele, majd Zsolt odaadta a mobiltelefonját, hogy beszéljen telefonon Verával, a vidéken lakó lányával.

    - Szervusz, Vera. Látod így jártam. Feljöttem Annához meghalni. Ti mikor jöttök fel hozzám? Most nem? Ja, majd Annával megbeszéled? Jól van. Csókollak benneteket!

   Anna kicsit megszidta, hogy miért mond ilyeneket. Elég sokáig vele voltak, Barna is átjött, kicsit megvizsgálta a szívét, kérte az osztályos orvost, hogy EKG-t készítsenek, és félre vonulva megbeszélték, amit az orvosok ilyenkor szoktak. Anna megcsókolta édesanyja haját, megsimogatta – Holnap jövünk mami, addig is pihenjél, majd kapsz még egy infúziót. Mit hozzunk?

  - Semmit édes kislányom! Lehet, hogy majd a holttestemért jössz már! – mondta csendesen, maga elé meredve.

  - Jaj, mami, ne mondj ilyeneket! - sírta el magát Anna.

  - Tessék csak nyugodtan lenni, bármi van, csak a csengőt kell megnyomni. Nem szabad ilyen butaságokat beszélni. Meg teszik gyógyulni!  Kézcsókom mama - mondta Barna is.

    A két unoka is elköszönt tőle, integettek neki még az ajtóból is.  Barna nyugtatgatta Annát, de ő érezte, hogy nincs semmi rendben. Alig aludt valamit, pedig Barna igazán ott állt mellette, igyekezett a figyelmét elterelni, simogatta, szeretgette, de Anna, mintha megérezte volna. Barna elővigyázatos volt, másnap reggel mielőtt elment volna dolgozni, felhívta a kórházat. Így, vele közölték a hírt.  Anna hallotta, hogy férje mit beszél, tudta, hogy mit mondtak neki és hangos zokogásban tört ki. Barna odaült az ágy szélére, átölelte Annát - Sírjál édes Anna, most ez kell.  Nem szenvedett sokat és ez fontos. Infarktus. Mindent megtettek, amit meg lehet tenni, de te is tudod, hogy már nem volt valami jó állapotban. Szép kort ért meg édesanyád. Hajnali négy előtt távozott. Majd holnap bemész a kórházba, vagy akarod, hogy én intézkedjek?

    Anna kifújta az orrát - Nem, majd én bemegyek, de most magam akarok lenni, ne haragudj!

    Barna megértette, magára hagyta, elment dolgozni. Zsolt is megdöbbent és sírni kezdett. Majd Anna felhívta később Dórát, aki szintén zokogásban tört ki. Aztán szép sorjában hívta telefonon nővérét, fiútestvérét. Valahogy olyan valószínűtlenek tűnt Anna számára, hogy a mama nincs többé. Legalábbis az, ahogy testi valósága megszűnt. Magányosnak érezte magát. Csak járt-kelt a lakásban, de a szíve tele volt fájdalommal. Elővette a fényképét, és csak nézte, hosszan nézte. Maga előtt látta integető kis kezét, szomorú mosolyát  - Hát így búcsúzott tőlem – gondolta -  Megint kevesebben maradtunk a családban - Lassan hatott a nyugtató. Barna is hívta telefonon, mondta, hogy elrohan Böbe nénihez és lemondja a mai vacsorát, aztán siet haza. Feljött hozzá Dóra, Zsolt is otthon volt. Vigasztalták egymást, ahogy tudták. Anna nem kért vacsorát, korán lefeküdt. Barna hagyta, hadd sírjon, hadd dolgozza fel a történteket. Jómaga is tudta, hogy ez mit jelent. Anna másnap bement a kórházba elintézni, amit kellett. Megkapta édesanyja apró dolgait, ruháit, papucsát.  Az orvosok részvétüket nyilvánították, az egyik nővér halkan csak annyit mondott - Én voltam vele, nem szenvedett - Anna megköszönte, csak bólintott. Összeszorult a szíve. Megvárta a papírokat, majd a kis csomaggal, anyja tárgyi maradványaival, a füléből kivett kis ezüst fülbevalóval hazafelé indult. Otthon kimosta a ruhákat, fertőtlenítette őket. Nem volt szíve kidobni ezeket a holmikat. Gondolta elteszi emlékbe, valahova a szekrénybe. A fülbevalót is megtisztította és betette egy ékszerdobozba. Aztán este, Verával egyeztetett, hogy mikor legyen a temetés.  Úgy döntöttek, hogy a nagyszülők sírjába teszik majd az urnát, édesapjuk mellé.

   A temetés fájdalmas volt, de Barna és a gyerekek jelenléte megkönnyítették a végső búcsút édesanyjától. Kicsit oldódott a benne lévő feszültség a rokonság körében. Visszafelé a kocsiban Anna lehunyt szemmel üldögélt. Gyerekkorára gondolt, arra, amivel esetleg bánatot okozott anyjának. Szeretett volna bocsánatot kérni, de tudta már nem teheti meg. 

    Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok megnyugodott lassan.  Bár, egyik alkalommal éjszaka felriadt, hirtelen nem kapott levegőt, remegés tört ki rajta, halálfélelme volt.  A férjét nem akarta felébreszteni. Kiment a konyhába, mindenféle idetartozó, erre a célra raktározott gyógyszert bevett, de nem lett jobban. Leült a nappaliban, kinyitotta az erkély ajtót, friss levegő érte, ez mintha használt volna. Ekkor ébredt fel férje, aki kijött hozzá, látta, hogy Anna milyen állapotban van, megnézte a pulzusát, megmérte a vérnyomását, közben szép nyugodtan beszélt hozzá. Anna lassan megnyugodott. Barna becsukta az erkélyajtót, felsegítette Annát, majd bekísérte a szobába, lefektette, betakarta.

-  Most már jó, ugye jó? Nincs semmi baj, csak a feszültség, ami benned van, kihozta a pánik rohamodat. Nyugodj meg Anna. Itt vagyok melletted! - Barna átölelte, simogatni kezdte és nyugtatgatta. Ő még nem látta így Annát. Nagyon sajnálta és féltette. Másnap reggel hagyta aludni, majd később haza telefonált, megkérdezve tőle, hogy nem akarja-e felkeresni a pszichiáter ismerősét. Anna akarta. Fel is kereste. Abban állapodtak meg, hogy egyelőre nem térnek rá semmilyen gyógyszerre, hiszen a gyász ideje okozhat ilyen reakciót. És csak akkor jön vissza, ha ez a roham ismétlődne. Ő is így gondolta, de erre a beszélgetésre, most mindenképpen szüksége volt. Anna életében ezzel egy újabb fejezet zárult le.

 

10

 

(hét évvel később, 1995)

 

     Anna előző évben kollégáival együtt elbúcsúztatta a nyugdíjba vonuló igazgatójukat, Gábort, és vele együtt Idát, az iskolai igazgató helyettest, akikhez tizenkilenc évnyi szoros és közvetlen munkahelyi kapcsolat kötötte. Sok közös gondot, sok közös problémát, sok kudarcot, sok nehézséget oldottak meg, sok hétköznapot éltek át együtt. Igazi bensőséges, jó munkahelyi kapcsolat volt közöttük. Anna kérte Gábort még távozása előtt, hogy mentse fel vezető tevékenysége alól és helyezze őt utógondozói munkakörbe. Váltani akart. Arra gondolt, hogy lassan inkább ő is a visszavonulás mellett fog dönteni, hiszen egy év múlva ötven éves lesz. Bár ezt külseje és a benne rejlő tettrekészség erősen cáfolta. Mégis inkább a családjának szeretett volna élni. Férjével is beszélt erről, aki még azt is mondta neki, hogy mellette nem fontos dolgoznia, de tudja, hogy most még Annát nem elégítené ki, az otthoni tevékenység. Rábízta a döntést, és ő hamarosan utógondozó és családgondozó lett. Ami azt jelentette, hogy felmérte minden állami gondoskodásban lévő gyermek kapcsolatrendszerét. Felmérte, hogy kik jöhetnek számításba, az esetleges családba történő visszahelyezésnél. Hol és mivel lehetne erősíteni a meglazult gyerek-szülő kapcsolatot, hol kellene szociális támogatást igényelni az önkormányzatnál. Melyik szülő az, aki lakása és egyéb segítsége révén vissza tudja fogadni gyermekét, melyik az a gyermek, akinek lakást lehetne szerezni. Melyik az a növendék, akit munkába állíthat. Miután a gyermekek zömét ismerte, hiszen mindegyik élete szinte nyitott könyv volt előtte előző munkaköri beosztásai révén, így a felmérése nem vett el tőle sok időt. Viszont meg kellett szerveznie a családlátogatásokat. Aztán a gyerekek eddig összegyűjtött pénzének nézett utána. Esetleges lakáslehetőségek, lakáspályázatok révén tett lépéseket. Munkaideje kötetlen volt, hiszen munkája révén gyakorta kellett intézeten kívül tartózkodnia. Ennek során a társadalom sötét és egyre jobban leszakadó, elszegényedő rétegei között fordult meg nap, mint nap, felfigyelve az egyre nagyobb munkanélküliségre, elszegényedésre. Pontosan érzékelte, hogy nagyon nagy fába vágta a fejszét, örülhet, ha néhány intézeti gyermek életén tud majd segíteni. Az új igazgató és az általa választott intézet vezetői a harmincas, negyvenes éveik elejét taposták. Anna egy éven belül átlátta, hogy ez a vezetés nem igazán áll a helyzet magaslatán. Szorosabb volt a kapcsolata a vezetőkkel, mint a többi kollégának, hiszen közvetlenül az igazgatónak vagy a nevelőotthoni helyettesnek számolt be sikereiről vagy kudarcairól. Az igazgató jó szándékú, jó eszű, kellemes, értelmes, gyors döntésekre képes vezető volt, jó elképzelésekkel. Csak irányítani akart, a munkába belefolyni nem. Más érdeklődés kötötte le. Ráadásul éppen válásából evickélt ki, és új házasságkötése révén tele volt anyagi gondokkal. Pénzre volt szüksége, talán ezért is próbálkozott igazgatói teendői mellett mással. Ehhez viszont igazán jó helyettes munkaerőkre lett volna szüksége, amit iskolai területen meg is talált egy régi kolléganőben, aki elvállalta ezt a feladatot. A nevelőotthon élére egy bölcsészszakon végzett negyvenes férfit vett magához, aki viszont inkább a magyarság kutatásával, az irodalommal volt elfoglalva. Szakmailag nem volt tájékozott ezen a területen, ami lassan a gyerekek szabadosságának adott teret, akik vissza is éltek a helyzettel bőségesen. Így Annának is sokkal nehezebb lett a munkája, mert pontosan azt a korosztályt érintette a lecsúszás veszélye, akivel neki kellett foglalkoznia, az utógondozottakkal. Lassan az egyik csoportban teljes anarchia alakult ki, éjszaka fiuk jártak ki-be a lányoknál, a lányok elszökdöstek, a fiuk, bűnbandákba keveredtek, egyre nehezebb volt megzabolázni őket. Anna ugyan jó viszonyban volt a nevelőotthoni helyettessel, sokat beszélgettek szakmáról, még magánéletről is, de látta, hogy jó tanácsai fabatkát sem érnek itt. Így aztán a maga területén tette azt, amit jónak látott és tudott. Sikernek könyvelhette el, hogy az egyik kislánynak a kihalt nagyszülők lakását megszerezte, a kislányt munkába állította. Hogy három végzős növendéket sikerült visszahelyeztetni a szülőkhöz, akik képesek voltak a gyerekük életét segíteni.  Persze Anna további támogatásával. Örült annak is, hogy az egyik nagykorúvá vált lány és annak élettársa számára, sikerült az önkormányzattól lakást szereznie. Így, később család lett belőlük. Pár év múlva már úgy keresték fel Annát, mint boldognak tűnő két gyermekes házaspár. Tehetetlennek érezte magát, amikor nem tudott segíteni. Már június vége felé voltak ebben az évben, amikor Anna egyik este kimerülten tért haza. Barna éppen az uszodából jött, Anna pedig gyalogosan, a kerületükben lakó szülőktől, ahol családlátogatáson volt. Az egyik fiú és annak lánytestvére ügyében. A kapuban találkoztak.

  - Szervusz, Annám. Csak most jössz haza? Látom le vagy törve, mesélj, hol voltál? Anna megcsókolta Barnát, aki átölelve Anna vállát kísérte a liftig.

  - Majd elmesélem, ha felértünk és leültünk, vacsoráztunk. Majd utána. Most még nekem is emészteni kell a dolgokat. Te hogy vagy? Jól mennek a dolgok?

  - Szó, szó, mondjuk, hogy igen. Szerencsére jó a gárdám, de egyre több a beteg az osztályon, az infarktus is lassan népbetegség lesz a korosztályom körében, ami ugyancsak lehangoló. Nővér gondjaim vannak. Ami elég nagy problémát jelent. Kevés a fizetés is…

     Felértek az emeletre, együtt bementek a saját lakrészükbe. Zsolt és Kata, akik már ötödévesek voltak, egy éve úgy döntöttek, hogy összeköltöznek. Döntésük reálisnak tűnt, hiszen rendelkezésükre állt Dóra volt szobája is, a külön konyha, a meghagyott különálló fürdőszoba is. Kata kérésére visszafalazták az átjáró előszobát, így teljesen önállóan és külön élhettek, de házasodni nem akartak még. Anna és Barna nem haragudtak, hogy tőlük függetlenítették magukat, sőt természetesnek tartották. Kicsit ők is felszabadultabban élhették magánéletüket. Nem szóltak bele az életükbe, tudták, hogy néha összezördültek, de ilyenkor arra gondoltak, hogy e nélkül nem is szerelem a szerelem. Dóra őszre várta kisbabáját, Anna vegyes várakozással nézett elébe.

    Előző év nyarán Böbe néni átutalta nekik a hatalmas összeget, amin megvásárolták a balatoni nyaralót. A szerencse úgy hozta, hogy Bogláron, nem messze a strandhoz, egy csendes utcában, nem pontosan a vízparton ugyan, de sikerült egy három szobás, nappalis nem nagy területű, de kellemes nyaralót venniük. Közben Barna lecserélte a kocsiját is.

   - Anna drágám ne menjünk egyet sétálni, és mondjuk utána vacsorázni? Vagy fáradt vagy? - kérdezte, amikor már a lakásban voltak.

  -  Hová gondolod a sétát?

  - Mondjuk, lesétálunk a Duna partra, és utána elmegyünk a szokott kis vendéglőnkbe. Ott már ismernek bennünket, és jól főznek.

  - Jó, de előbb én letusolok - Anna bement a fürdőszobába, Barna közben feltett egy kellemes Ella Fitzgerald számot, a régen sokat hallgatott Sunday Kin of Love-t, majd jött a többi szám is. Mindketten szerették hallgatni, amikor Mahalia Jackson vagy Ella Fitzgerald gospelt énekelt. Amikor kiment a nappaliba, Barna ült a fotelban, olvasott és mormogott hozzá valamit. Ránézett Annára, aki maga köré tekert törülközőben volt, a hálószoba felé igyekezett, hogy ruhát keressen magának. Barna felállt és utána ment – Isteni illatod van, gyere kicsit hozzám Anna!

  - Na, de Barna!  - fordult a férje felé, aki Anna haját, arcát végig simította, gyengéden átölelte, nyakába csókolt, amit Anna nagyon szeretett.   

   Anna és Barna így ezen az estén csak elnyúlt egymás mellett, egymás örömét élvezték, majd a melegben egy lepedővel betakarózva hallgatták a zenét.

  - A Sentimental Journey. Ugye szép szám? – nézett a férjére Anna.

  - Szeretlek Anna, még mindig szeretlek.  Emlékszel az első nyarunkra?

  - Mindenre emlékszem!  - Barna testéhez simult - Jó veled! Jobb, mint bárkivel valaha volt!

     Így pihentek hosszan, mígnem csend lett. Akkor szinte egyszerre felültek és úgy döntöttek, hogy otthon vacsoráznak. Barna korához képest fiatalosan kipattant az ágyból, csak nadrágot húzott magára és a konyhából visszakiabált Annának

   - Készítek egy jó hemendexet. Jó lesz, édes Anna?

  - Ennél jobbat nem találhattál volna ki! Mindjárt megyek.

  - Nem, ne gyere! Majd én!  Beviszem a szobába, ez most ünnepi vacsora lesz!

    Anna előkotorta a már régen nem használt egykori Barnától kapott tunikát, amibe régen, még házasságuk előtt szokott nála öltözni. Ezt vette most magára. Leült a sarokban lévő asztalhoz, egy Coltrane cédét tett fel, gyertyát gyújtott és várt. Barna egy nagy tálcán behozta a vacsorát, paprikát, paradicsomot szelt hozzá, és egy üveg pezsgőt tett mellé.

  - Ez mire lesz?

  - Ez a szerelmes estünkre édes Anna! Erre fogunk inni! Ennyi!

  - Nahát, hogy te néha milyen érzelmes tudsz lenni? De kedves tőled!

   Barna ekkor vette észre Annán a régi tunikát.

  - Még mindig megvan ez az ing? De jó, hogy ebben látlak megint! Kicsit visszahozod a múltat, nem mintha a jelent nem szeretném. Jó étvágyat!- enni kezdtek.

   - Milyen szerencse, hogy azért fiatalon is ismertük egymást! Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte aztán tőle Barna - Ha Zsoltnak és Katának gyerekei lesznek, hát mi valami vérségi kapcsolatba is kerülünk ez által. Milyen furcsa? Közös gyerekünk nincs, de közös unokánk lesz. Azért ez fantasztikus Anna! - Ekkor csengettek.

  - Megyek, ajtót nyitok, felkapcsolom a villanyt. Várunk valakit? - kérdezte Barna.

  - Nem tudok róla.

  - Hello, én vagyok csak! – Zsolt lépett be az ajtón - Anya?

  - Szevasz, Zsolt. Itt van, bent van a szobában. Gyere be! Kata?

  - Ma otthon alszik a mamájánál, gondoltam átjövök. Bement a szobába, majd zavartan körülnézett. Látta, hogy anyja és Barna valami szertartáson vannak túl.

  - Rosszkor jöttem? Bocsánat, ha zavarok, akkor inkább elmegyek.

  - Dehogyis! - Anna felállt - Gyere, Zsoltikám! Mi már vacsoráztunk, de készítek neked is valamit.

  - Hagyd Anna, majd én! - szólt Barna - Ti csak beszélgessetek addig! Várjál, majd én kiviszem innen a maradékot is. Jó lesz neked is a hemendex? - nézett aztán Zsoltra, aki leült az édesanyja mellé.

  - Olyan szomorkás vagy Zsolt! Csak nincs valami baj? – nézett anyáskodva a fiára Anna.

  - Különösebb baj nincs. Csak elgondolkodtam. Néha olyan nehéz! Ti ketten, különlegesen szerencsés pár vagytok, mindig is csodáltalak benneteket! Mi lehet, ami így összehoz két embert?

   Barna hozta a vacsorát - Gyere Zsolt, egyél! Melléd ülök én is, jó? Van még kis pezsgőnk is. Szóval, hogy mi hoz össze két embert így? Hát a vonzalom, a szerelem, a közös…

  -  Ez az, a közös mi? - kérdezte Zsolt.

  - Talán a közös lélek - mondta Anna. Nem tudom. Baj van veletek?

  - Nem mondanám. Csak azt hiszem, hogy én érzelmesebb vagyok, mint Kata. Valami pluszra vágyom. Lehet, hogy valami hiányzik a kapcsolatunkból Barna. Szeretem Katát és ő is engem, meg jó minden, de valami, amit itt látok köztetek, itt érzek köztetek, valami ilyesmi. Nem tudom szavakban elmondani.

    Barna hallgatta Zsoltot. Anna is kicsit szótlan lett. Majd Barna szólalt meg előbb - Talán beszélgetnetek kellene egymásról, egymás elvárásairól, igényeiről. Próbáld meg! Beszéljek Katával? Hátha segíthetek! Én értelek téged. Tudod mit, én majd beszélgetek Katával, de erről neki nem kell tudnia, hogy te itt voltál, és mit mondtál. Ismerem őt, csak megsértődne.

  - Zsoltikám! - tette hozzá Anna – Rajtad is sok múlik. Próbálj meg több türelemmel és sok szeretettel, sok kis aprósággal odafigyelni Katára. Szentelj több időt Kata lelkére, talán nem is ismered jól? Lehet, hogy gátlásai vannak bizonyos dolgokban...

  - Hát igen, ebben biztos igazad van. Ti nem szégyellitek a romantikát, én meg erre vágyom, de szégyellem kimutatni Katának, meg talán ő is.

  - Na, látod! - mondta Barna - már egy kicsit talán közel jársz a problémátok megoldásához. Ez kemény, rohanó korszak, nem éppen szimpatikus számomra. A fiatalok nagy része kimondottan vágyik szerintem a komoly, mély érzelmekre, a romantikára, csak éppen nem divat, olyan ódivatú. Így aztán egy mesterséges magatartást vesznek fel, ami semmi jóra nem vezet. Merjetek azok lenni, akik valójában vagytok!

 - Igen. Azt hiszem, ebben igazad van. Jövőre én már végzek, szeretném feleségül venni. De erről még nem beszélgettünk. Valahogy úgy érzem, hogy Katának így is jó. Még az is lehet, hogy nem akar majd feleségül jönni hozzám.

  - Ugyan már Zsolt!- nézett most kissé haragosan Anna a fiára - Nem tudom miért így állsz hozzá? Tudod, minden kapcsolatban vannak azért hullámvölgyek is. Beszélj csak vele mindenről és őszintén. Nem kell egymás elől elhallgatni semmit sem. Szerintem boldog lesz, ha megkéred a kezét!

    - Igaza van anyukádnak Zsolt. Nem kell felvennetek a sündisznó tüskéiteket védekezésül! Mi örülnénk, ha ti összeházasodnátok. De ezt nem nekünk kell eldöntenünk.

  - Na, kösz nektek a beszélgetést, és a vacsorát. Hazamegyek. De jót tett, hogy ezt elmondhattam nektek. Remélem, hogy minden gondom lezárul, és amit akarok, majd megoldom - Zsolt felállt és indulni készült.

  Anna megborzolta fia haját, átérezte hirtelen feltörő kétségeit, tudta, hogy nem segíthet többet. Barnával kikísérték az ajtóig, majd visszaültek a kanapéra.

  - Látod, semmi sem olyan egyszerű, mint azt mi gondoljuk. Sajnálom Zsoltot, sajnos Kata kicsit az anyja természetét örökölte, de bízom benne, hogy belőlem is van benne azért valami, és Zsolttal rendeződik a kapcsolatuk. Kár lenne értük! De az élet már csak ilyen! Ritka, ha az ember kincset talál, lám én mennyit vártam rá!- nézett Annára meleg tekintettel.

  - Kedves, hogy ezt mondod Barna. Szóval kincset érek neked, bevallom te is nekem. De kicsit körbeutaztam érte az életem. Lehet, hogy nekik is ezt kell megtenni. Túl fiatalok.

 

     Kintről váratlan kiabálás hallatszott a lakásukba – Segítség! Ez az ember meg akar ölni, jaj nekem! Segítség! Mindenemet elviszi, elissza… Valaki segítsen rajtam!- kopogás hallatszott Annáék ajtaján. Főorvos úr, főorvos úr!

  - Ez a szemben lévő Aranka, Barna, kérlek, menj, segíts rajta, szerintem kitört a téboly. Már napok óta láttam rajta, hogy teljesen magába volt zuhanva. Várj, megyek veled!

   Kinyitották az ajtót, Aranka a folyosón szemben lévő lakó, aki olyan negyvenkilenc év körüli nő volt, égnek álló hajjal, egy szál pongyolában, magából teljesen kifordulva, zavaros szemmel nézett rájuk, majd zokogott, csak zokogott.  Anna kézen fogta és szép csendesen, beszélgetve kísérte a saját lakásuk irányába, Barna követte őket. Sikerült betámogatni Arankát a saját lakásába. Látták, hogy a konyhában szundított a férje, aki teljesen részeg volt, szinte nem is érzékelte, hogy körülötte mi történik. Barna lefektette a szobában lévő heverőre az asszonyt, megmérte vérnyomását, megvizsgálta és úgy döntött, hogy mentőket hív, elviteti – Anna ránézett a férjére - Muszáj? - Barna szomorúan bólintott: - Tudsz jobbat? Nézz körül! Azon kívül teljesen katatón állapotban van. Nem hagyhatjuk így. Pár hétig bent lesz, skizofrén szegény, de hát ennek nem én vagyok a szakorvosa. A lánya nincs itthon? Nem tudod?

  - Édes Barna már nem itt él, férjhez ment ő is, elköltözött és Aranka férje Sándor van csak, aki amúgy rendes ember, ha nem iszik. Most láthatóan teljesen kiütötte magát, de már egy hete hallom a danolászását. Csoda, hogy bírja fél gyomorral. Gondolom ez is hozzájárult, hogy Aranka ilyen állapotba került.

  - Egészen biztos! - válaszolta Annának Barna.

    Megérkezett a mentő, az orvos. Barna röviden előadta a történetet, Anna segített némi holmit bepakolni egy szatyorba és megkérdezték, hogy hová viszik, mert a férj pillanatnyilag nem volt beszámítható. Anna gondolta, hogy majd másnap reggel, ha kijózanodik, felkeresi Aranka férjét és tájékoztatja felesége hollétéről.

   Anna és Barna miután visszamentek saját lakásukba, kissé zaklatottan ültek le.  Anna idegesen belekezdett most mondandójába.

  - Látod! Ezt nem lehet elviselni. Hát például ilyen szülőkkel én mit kezdjek? Ma is elmegyek családlátogatásra, hogy két testvérpár sorsát esetleg jó irányba próbáljam terelni. Tizenhét és tizennyolc évesek, fogyatékosok. A szülők itt laknak nem messze egy nagypolgári, rendezett házban, a tanács évekkel ezelőtt, amikor még a gyerekek otthon voltak egy rossz szükséglakásból kiutalt nekik ebben a házban egy kicsi, de lakható lakást. Persze nem tudom ott is kik, döntenek, hogy döntenek? Miből gondolták, hogy két felnőtt ember két gyerekkel huszonnyolc négyzetméteren tud majd élni? Igaz, hogy most már ott tartanak, hogy ezt sem tudják fizetni.  Na, de képzelj el egy kertre néző nagyobb szobát, ami redőnyös, nagyablakos, ahol van egy kétszemélyes heverő a szülőknek, majd egy kicsi heverő, szekrény, asztal, tv és slussz-passz. Aztán az előszoba, ott egy másik ágy, hogy a fiú is tudjon hol aludni, ha otthon van. Van egy kicsi konyha, egy fürdőszoba, központi fűtés. Tulajdonképpen rend és tisztaság fogadott. A villany, a telefon pillanatnyilag kikapcsolva.  Az anya idegbeteg, leszázalékolt, nagyon kevés nyugdíj, ebből rengeteg elmegy gyógyszerre. Az apa alkoholista, aki időnként alkalmi munkából tud pénzt hazavinni, ha már józan ugye. Az apai nagyszülők nagyon rendes emberek, velük is találkoztam a múlt héten. Voltam is náluk, ők Zuglóban laknak. De hát nyolcvan felé közelednek. Amíg fiatalabbak voltak ők támogatták a gyerekeket, a szülőket, addig ment az élet, úgy ahogy. Aztán ez megszűnt, nem bírták tovább sem anyagilag, sem idegileg és akkor kerültek a gyerekek állami gondoskodásba, mert enni sem ettek, de iskolába sem jártak. Ez volt körülbelül tíz évvel ezelőtt. Azóta állam bácsi neveli a gyerekeket, de a gyerekek felnőttek. A fiú örökölte az anyai terheltséget, de ragaszkodik a szülőkhöz, gyakran odaszökik, és az apjával mászkál lehetetlen helyekre. A kislány pedig terhes lett, van egy fiúja, aki nem tudja hová vinni, de a kislány szülni akar. Hová? Kérdezem én. És minek? Kérdezem én. Mondja, hogy majd otthon fog lakni az apjánál, anyjánál. Mit mond a szülő? Úgy van, majd egy darabig otthon lakik. Hogy hogyan képzelik? Rejtély!  A fiú pedig szintén otthon lakik. Hogy hol? A fürdőkádban, a konyhában? Szóval téboly! Nos, így beszélgetünk. Az anya tele nyugtatókkal, álmatagon válaszolgat, az apa kivételesen józan, de legalábbis másnapos, ő is válaszolgat, mindenben igazat ad, közben sírva fakad ötször, a gyerekek nem akarnak sehová menni. Győzködöm a kislányt, hogy talán még korai a szülés, de mivel nem tudom meggyőzni, akkor előjövök az anyaotthoni elhelyezés ötletével, erről hallani sem akar. Csak mániákusan ismételgeti, hogy majd ő otthon elfér.  A fiú hozzáteszi, hogy majd ő segíti a testvérét. Álmaiban persze, hiszen teljesen fogyatékos, idegileg terhelt, sehol sem tud dolgozni. Akkor kérdezem én, mit tegyek most? Mi legyen ezekkel az emberekkel, az ilyen családokkal? Ki törődik velük? Mi lesz az ő gyerekeiknek a sorsa? Kitermelődik általuk egy újabb terhelt, kis embertömeg. Hol vannak a különleges elhelyezést igénylő intézetek, az ilyen sérült embereknek. Hol vannak a foglalkoztató otthonok, akikre rá lehetne bízni ezeket az embereket?  Sehol Barna. Akkor meg mi a csudát akarok én? Ekkora kudarcot! Előre látom, hogy mi fog történni velük! Nem szomorú? Csoda, hogy ennek az Arankának a lánya normális felnőtt lett! Bár azért a férje tisztességgel nevelte, amíg kicsi volt. Mesélték az itt lakók. És nem örökké iszik, de időnként rájön, és akkor két hétig, nem bírja abbahagyni. Aztán utána jön egy szép hosszú időszak, amikor teljesen józan. Ez még a jobbik eset. Tulajdonképpen rendesen dolgozott, ellátta a családot. Tudod, hány ilyen család van az országban?

  - Látom Anna, teljesen lázba jöttél, és tökéletesen egyetértek veled, de ahogy elnézem ezt a csodás vadkapitalista, mert nem más társadalmunkat, bizony a jövőben itt nem lesz ezen a területen nagy változás. Be kell érned az apróbb sikereiddel, ha lesznek vagy vannak olyanok. Nézz körül, nézd meg a négyévenkénti választásokat. Az emberek egy részének a fejében, mintha örökidőkre becsücsült volna az a negyven év szelleme, amit itt belesulykoltak az emberek fejébe. A szociális szféra a béka feneke alatt van. Lehet törvényeket kitalálni, ha pénz nincs hozzá. Márpedig ide nagyon sok pénz kellene. Talán még ötven év múlva is itt fogunk toporogni, ha ez így megy tovább. A tehetősebb réteg csak a saját jövőjével törődik, a középréteg továbbra is igyekszik megtartani, amit az elmúlt negyven, ötven évben megszerzett, aztán marad a lecsúszó réteg, akikkel a kutya sem törődik igazán. Szólamok azok vannak, persze, hallgasd csak a híreket, olvasd csak az újságot! Hát nem akarnak szülni a nők. Elfogyunk. Mert kik szülnek?  Nézz körül Anna, te különösen jól látod ezt a területet, hiszen köztük végzed a munkád. Egyre kevesebben házasodnak. Egyre több a karriert építgető nők köre is. Akkor adjunk hálát, hogy a mi gyerekeink talán valami többre vágynak. Igaz, nekik azért könnyebb. Van mögöttük családi háttér és nem éppen szegények.  De valóban a te általad felvázolt családokkal, tömegekkel, a felduzzadt, szakmunka nélküli emberekkel mi lesz?  A politikusok is karrier politikusok. Csak hallgatom őket időnként. Ha pedig valaki azt mondja, na, nekem ebből elég, nem hallgatom őket, nem hallgatom ezt a sok mesét, mellébeszélést, elmegyek pénzt keresni külföldre, legalább jól és nyugodtan akarok élni… Megértem. Minden szemetet átveszünk Amerikából. De hát miért? Csodálatos saját ősi kultúránk van. Minek ez a sok gyorsétterem, ez a rengeteg megaáruház? Fogyasztótársadalom lettünk, persze, de milyen szinten, milyen áron? Aztán a privatizáció, hát mindent el kell adni, mi marad ennek a szerencsétlen országnak?

  - Tudod, Barna az ország lakosságának egy része így gondolkodik, a másik része pedig egészen másképp látja a dolgokat. Megosztott ország lettünk és talán ez még nagyobb baj. A saját munkahelyemen is ezt látom, de gondolom, nálatok is ez van. Lassan a gyűlölet és nem a szeretet költözik be egy-egy munkahelyre, lakóközösségbe, talán még a családokba is.   Lassan már én sem szeretek bejárni a munkahelyemre, mert ezt érzékelem. Gyere, menjünk aludni, mert ezekről a dolgokról akár reggelig is beszélgethetnénk.