Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész/ 11-12 fejezet

2009.04.26

 

11

 

   Másnap délelőtt Anna felkereste a szemben lakó Aranka férjét, becsöngetett hozzá. Sándor, Aranka férje nyitott ajtót, már nagyjából kijózanodott állapotban volt, Annát egy kávéval kínálta, leültette a konyhában és elnézést kért a tegnapi eseményekért és megköszönte a segítségüket.  Elmesélte, hogy már huszonöt éve élik ezt az életet. Amikor a kislánya született, akkor kapta felesége ezt a betegséget. Anna arra gondolt, hogy talán az italba menekül néha ez az ember, így tudja csak elviselni felesége betegségét. De hát nem akart ebbe belefolyni, úgy érezte nem az ő feladata mások életében kotorászni. Jobbulást kívánva Arankának elköszönt tőle, majd indult vissza a lakásába, amikor egy középkorú hatvanöt év felé közeledő nő szólította le.

  - Bocsásson meg, hogy csak úgy ismeretlenül, de én is itt lakom az emeleten, még nem találkoztunk, nem rég költöztünk ide. Bognárné, Sarolta vagyok. Én vagyok az idősebb, talán nem baj, ha tegeződnénk. Vidékről jöttünk, mi nem szeretünk elzárkózni a világ elől, mint itt a pestiek. Ugye nem zavarok? Nem jönnél be egy kávéra?

  - Még egy félórám van, aztán el kell mennem. Köszönöm, ha gondolod… - Anna bement Saroltával a két szobás, régi polgári bútorokkal berendezett lakásba, ahol láthatóan értékes festmények díszítették a falat, zongora is volt, és herendi készletben tálalta fel Sarolta a kávét. Bemutatta férjét is, aki átesett már egy agyvérzésen, infarktuson, de Sarolta felügyelete mellett elteltek a napjai. Fél óra alatt, szinte minden lényegest megtudott róluk: vidéken volt gyógyszerész a férj, egy lányuk van, aki egy külkereskedelmi cégnél üzletkötő, a lányának egy idősebb férfival van viszonya, amit az anya nem nagyon tud elfogadni. Sarolta minden gondját, idejét a férj ápolása, felügyelete köti le. Kicsit habókosnak tűnt Anna számára a nő, de tele volt szeretettel, adakozással és látszott, hogy nehezen viseli a bezártságot.

  - Tudom, hogy a férjed orvos, majd néha megkérném, hogy vizsgálja meg a férjemet, nem leszek hálátlan, aztán, ha kedved van, egyedül vagy, mert látom, hogy azért neked elég szép családod van, nyugodtan zavarjál csak. Nehéz nekem így egyedül. Néha elbeszélgethetnénk…

  - Nohát, nyugodtan kopogj csak be hozzám, ha úgy érzed. És ha ráérek, elbeszélgethetünk. Köszönöm a finom kávét, szép a lakásotok, ki zongorázik? - kérdezte érdeklődve Anna.

  - Ó, hát a lányomé volt, és én szoktam néha játszogatni, de ez már csak olyan nosztalgiázás a fiatal korom után. Valaha szerettem volna művész lenni, de megismertem a férjemet és minden másképp alakult…

  - Hát az élet sok meglepetést hoz, igaz. Nekem is elég kacifántos sors jutott, de majd egyszer talán erről is elbeszélgetünk. Most sietek, mert ma még be kell mennem a munkahelyemre. Ha nagyon unatkozol, vagy valami kell, csak nyugodtan csengess be hozzám!

  - Köszönöm Anna. Jól esett kicsit beszélgetni veled.

   Anna bement a munkahelyére. A tanári szoba mellett alakítottak ki számára egy kis helyiséget, ahol fogadhatott szülőket, vagy gyerekeket. Fülledt meleg nyári nap volt, letette táskáját a székre, majd átment az igazgatóhelyettesi szobába. Ott ült az igazgató és helyettese és az egyik gyermeknek a nagypapája. Anna már ismerte ezt a kreol bőrű embert, akinek a nyakában most több kiló arany lógott, hatalmas aranykereszttel a közepén, nagy arany pecsétgyűrű a kezén, fekete haját hajolajjal kente le. Jó ötvenes volt a férfi és nagy magyarázkodásban volt.

  - Szervusztok, Jó napot kívánok!  - köszönt Anna.

  - Szervusz, Anna, jó, hogy jöttél, - mondta neki az igazgató - tulajdonképpen a két Kovács gyerekről van szó Berciről és Tamásról, a nagypapa elvinné őket vidékre, illetve csak a nagyobbikat akarja vinni nyárra, mert szerinte a kicsivel nem bír. Fel kéne hívni a gyámhatóságot, hogy mit tegyünk, engedélye, egyelőre nincs… De mintha te már lettél volna náluk családlátogatáson!

  - Jó napot nagypapa!- Anna kezet nyújtott a férfinak - Persze, hogy voltam. Csak az fél évvel ezelőtt volt.

  - Csak kedves hölgyem, én az óta vidékre költöztem.

  - Vidékre, erről nem is tudtunk! Nem értesített bennünket a gyámhatóság. De menjünk az én irodámba, kedves nagypapa! Nem baj, ugye? – nézett a főnökére- Ott nyugodtabban tudunk beszélgetni és közben elintézem a gyerekek nyári nyaralását is! Ti pedig csak dolgozzatok nyugodtan!

  - Azt hiszem ez lesz a legjobb, akkor menjen nagypapa Anna nénivel, ő a családgondozó. Majd megbeszélik vele a teendőket – mondta az igazgató.

   Anna elindult a saját kis szobája felé a nagyszülővel. Közben eszébe jutott, hogy fél évvel ezelőtt micsoda pazar lakást látott náluk. Akkor, a Kígyó utcában lakott a nagyszülő a feleségével. Tele volt ikonokkal, arany holmikkal, drága kerámiákkal a lakás. 

    A nagyszülő fia, az unokái apja, most börtönbüntetését töltötte. A gyerekek édesanyja pedig már nem élt. Így a nagypapa és nagymama viselte egy darabig gondjukat, aztán állami gondozásba adták őket, mondván nem bírnak a gyerekekkel. Látogatni azonban látogatták őket, sőt a nagyobbik gyereket haza is vitték. Valamiért ez a gyerek nőtt közelebb a nagypapa szívéhez. Anna rövidesen megtudta a hosszas tájékozódás után, hogy a nagyszülők vidékre, a rokonsághoz közelebb, egy alföldi kis városban vettek családi házat, odaköltöztek, és a nyárra szeretné elvinni a nagyobbik fiút. Anna hosszas rábeszélés után győzte meg, hogy ne tegyen különbséget a két testvér között, próbálja meg őket együtt elvinni. Levelet írt a nagyszülő lakóhelyi gyámhivatalának, hogy megkérje a nagyszülő lakására a nyári tartózkodási engedélyt. Aztán felhívta őket telefonon is, hogy meggyorsítsa a dolgot. A helyi hivatalban jól ismerték a nagyszülőket. Nem volt akadálya, hogy a két gyermek náluk töltse a nyarat. Anna elfaxolta a levelét, majd rövid időn belül, megérkezett, az engedély.

   A nagyszülő addig a folyosón várakozó gyerekekkel beszélgetett.Anna pedig átadta a papírokat az igazgatónak.

  - Hát ezt gyorsan elintézted Anna. Ezt szeretem. Akkor írjuk meg a mi engedélyünket és mehetnek. Köszönöm. Szerintem menj haza, mára már elég volt. Te soha nem vagy fáradt? – kérdezte az igazgató tőle.

  - Dehogynem. De hát örülök, ha sikerül valamit jól és gyorsan elintéznem. Majd a nyáron kipihenem magamat. De azért most elmennék.

   Anna elköszönt a kollégáitól, visszament a szobájába, összeszedte holmiját, felszállt a trolira, és elindult hazafelé. 

   Barna már otthon volt.  - Szervusz, kicsit később jöttem, de holnaptól már szabad vagyok. Lehuppant a fotelba. Barna vele szemben ült.

  - Mit csináltál ilyen sokáig?

  - Ezt hogy érted?

  - Hol voltál?

  - Dolgoztam - nézett Barnára Anna - Miért? Mégis mit gondolsz rólam? Csak nem képzelegsz?

  - Nem, nem. Csak néha megfordul a fejemben, hogy mi a csudát csinálsz a munkahelyeden olyan sokáig?

  - Dolgozom Barna. Tudod ez nem gyár, hanem állami gondozottak otthona, ahol milliónyi hirtelen jött problémát is meg kell oldani. De nem is értelek? Mi ütött beléd? Rossz kedved van? 

  - Ne haragudj rám Anna! Már olyan rossz volt egyedül. Meg Zoltán is telefonált. Éppen mielőtt hazajöttél. Képzeld elszánta magát a házasságra. Lehet, hogy ettől vagyok ilyen ingerült?

  - Semmi értelme, hogy ettől ingerült legyél. Butaság lenne részedről, ha még mindig féltékeny lennél a múltunkra. Ezt szinte el sem hiszem! Csak nem Heidit veszi el?

  - Talán igazad van. Összeházasodik Heidivel, és a nyáron hazajönnek. A Balatonon töltenek majd egy hónapot, akkor majd találkozunk, legalábbis ezt szeretné.

  - És te?

  - Nem is tudom, már olyan régen elszakadtunk egymástól, nem tudom. Közelebb kerültem Andráshoz, hiszen tudod. Valahogy már csak a múlt köt össze Zoltánnal és gyakorlatilag ő egy más világban él, meg én is. Talán már közös témánk sincs.

  - Azért talán össze lehet jönni egy beszélgetés erejéig, egy balatoni délután erejéig.  Vagy nem akarod, nagyon nem akarod? Én azt gondolom, hogy mindenkiben lezárult már minden.

  - Lehet, hogy igazad van, csak én bonyolítom ezt a dolgot, pedig nem szokásom.

   - Na, akkor ezen ne gondolkozzunk, majd, ha eljön az idő, döntünk. Jó?

    Közben megcsörrent a telefon - felveszem - mondta Barna.

  - Igen, igen, adom. Anna téged kér egy női hang.

  - Igen, Zana Anna.

  - Ne haragudj, hogy így ismeretlenül zavarlak, de gondoltam kell, hogy tudd, Ákos kórházban van, infarktusa volt, én az ismerőse vagyok, ha gondolod, talán jó lenne, ha meglátogatnád, vagy a gyerekek, nekik nem tudom a számukat.

  - Hát hogyan? Mikor? Mi történt?  Igen… Szóval jobban van. Jó, akkor holnap feltétlenül meglátogatom, a gyerekeknek meg szólok majd. Melyik kórházban? Jó. Köszönöm, hogy szóltál – letette a kagylót és láthatóan ideges volt.

 - Mi történt? Ákossal van valami?- kérdezte Barna.

 - Igen, infarktusa volt, de állítólag már jobban van, meglátogatom holnap, ha nem haragszol.

  - Nem haragszom, de jót tesz neki a látogatásod?

  - Szerintem elvárja. Mégiscsak egy majdnem életet leéltünk egymás mellett, majd Dórával közösen bemegyünk hozzá. Te jó ég! Infarktus! – Barna vigasztalóan ölelte át feleségét.

  - Felhívjam a kórházat, akarod? Nem kell azért mindjárt a legrosszabbra gondolnod, sokan meggyógyulnak.

  - Megtennéd? Neked biztosan elmondanak mindent. Kicsit ideges vagyok.

    Barna megkérdezte Annától, melyik kórházban van. Majd tárcsázta a kórház számát, és beszélt az orvossal, aki megnyugtatta, hogy a nehezén már túl vannak, még megfigyelés alatt áll, de úgy látszik rendben lesz minden. Anna megnyugodott. Majd ezután telefonált Dórának, akivel megbeszélték, hogy másnap együtt bemennek a kórházba. Addig Barna átment Zsolt lakásába, aki Katával otthon volt és a hírre mindannyian átjöttek a szüleikhez.

  - Üljetek le gyerekek! - mondta nekik Barna - Zsolt már tudja Anna, elmondtam neki.

  - Bemehetek most? Én bemennék most. Barna nem vinnél be? – kérdezte kissé idegesen Zsolt. Látszott, hogy aggódik az apjáért.

  - Dehogynem! Akkor Anna beviszem Zsoltot a kórházba, jó?

  - Rendben, addig én készítek Katával valami hideg vacsorát. Most nincs erőm többhöz.

  - Ideges vagy Anna? - majd én előkészítek mindent, amire visszajönnek, te csak ülj le!- mondta segítőkészen Kata.

  - Köszönöm Kata. Kicsit megrázott a dolog. Tudod, nem is csodálom a történteket. Hiszen alapvetően egy pesszimista ember, aki állandó stresszben élt, aki rengeteg cigit szívott, és hát ivott elég sokat. Hogy mostanában mennyit, azt nem tudom, de biztosan nem tudta abbahagyni. De a gyermekeim apja és azért volt egy életünk közösen… Tudod Kata elfelejteni teljesen semmit sem lehet.

  - Megértelek. Nem könnyű neked. De azért apával ti nagyon jól megvagytok. Ennek viszont én örülök. Szerencsére anya is megtalálta a párját. Tudod, én nagyon szeretem apát és sokat hiányzott nekem, lehet, hogy Zsoltban is azt keresem. Neked elárulom, hogy nagyon szeretem Zsoltot és elképzelni sem tudom az életemet nélküle. De olyan forrófejű, hirtelen haragú és féltékeny természetű. Néha nehéz vele, de borzasztóan érzékeny és kedves tud lenni, ha akar. Az utóbbi időben azért mintha higgadtabb lenne, és valahogy jobban megvagyunk. Nem vitázunk olyan sokat…

  - Zsolt kicsit az apja vehemens természetét örökölte, de nagy szíve van, és nagyon romantikus lélek, csak rejtegeti, mert szégyelli az igazi érzelmeit kimutatni,  de te se titkold az érzelmeidet előtte. Különben honnan tudná, hogy mennyire számíthat rád. Viszont, mint minden férfi, szereti a szabadságot, nem valószínű, hogy elviseli, ha valaki a saját akaratával le akarja őt láncolni. Érted mire gondolok, ugye?  Aztán, muszáj időnként bizonyos dolgokban kompromisszumokat kötni, mert egyébként nem működik a házasság. Majd egymáshoz csiszolódtok, csak idő kérdése, és persze a kölcsönös szeretet. Az is fontos, hogy szex területén, egy hullámhosszon legyetek, mert… Nem is tudom, erről beszéljek-e, vagy te akarsz-e erről beszélni? Jól megvagytok így?

  - Szerintem igen.  Most már igen. Igazából nagyon őszintén tudunk beszélni, bármilyen problémánk van, és nincs bennünk szégyenérzet, ha erre gondolsz.

  - Igen, erre gondoltam. Néha szavak nélkül is jól mennek a dolgok, de ha kell, akkor meg kell szólalnunk.

  - Hová terítsek, Anna?

  - Ide a szobába.

    Közben megérkezett Zsolt és Barna.  Zsolt láthatóan megnyugodott, hogy látta az apját és beszélt vele. Barna is megnyugtatta Annát, hogy túl van a veszélyen, már csak pihennie kell, még egy hét megfigyelés, majd egy másik kórházba visszakerül utókezelésre, esetleg nem fog ártani neki egy kis füredi szanatórium sem. Anna sajnálattal gondolt most Ákosra, arra, hogy így alakult az élete. Belegondolt milyen rossz lehet neki egyedül, vagy, úgy ahogy él. Nem tudta, hogy milyen kapcsolatai vannak, csak halvány sejtései voltak róla. Nem érezte felelősnek magát, egyet tudott, hogy neki akkor ki kellett lépni ebből a kapcsolatból, mert utólag visszatekintve is tudta, hogy nem bírta volna hosszú távon sem idegileg, sem érzelmileg.

   Másnap, Dórával bementek a kórházba. Ákos még az intenzív osztályon feküdt, beöltöztek a kötelező köpenybe, védőpapucsba.  Az ajtóban befelé menet egy ötven körüli molett nővel találkoztak.

   - Szervusz! - nyújtott kezet Annának a nő – Te vagy Anna, ugye?  Én pedig, aki telefonáltam, de már teljesen felhúzott, nem igaz, ilyen rossz természetű ember, tisztára kiborított, még így betegen is!  Na de nem is mondom, te vagy a volt feleség ismered, és a lányod ugye? Hát menjetek hozzá!  Majd még jövök máskor!

   Anna és Dóra csak nézték a nőt, aki láthatóan nagyon ideges volt. Anna azt gondolta, úgy látszik volt férje, nem hazudtolja meg magát, még a betegágyon is fel tud idegesíteni valakit - Talán ez a nő sem normális! – gondolta, és a nő után nézett -  Na, Dóra, menjünk!

    Egy teljesen különálló, jól felszerelt szobában feküdt Ákos a volt férj. Dóra odament apjához, megpuszilta, Anna is köszönt neki. Furcsa volt így látnia az életerős, soha nem beteg férfit. Kicsit elhagyatottnak látta, de aztán ideges hangon megszólalt Ákos.

 - Találkoztatok ezzel a habókos nővel? Kicsit felidegesített. Na, szóval ez van. Hát ide jutottam, ide juttattál.

   Anna jobbnak látta, ha nem válaszol most erre. – Amúgy hogy vagy, hogy érzed magad? Miben segíthetünk?- kérdezte tőle.

  - Semmiben. Rajtam már csak a jó isten segít.

  - Apa hogy történt, talán inkább azt meséld el!  - kérte Dóra.

    Ákos részletesen elmesélte, hogy reggel rosszul lett, a barátnője elkísérte az orvoshoz, még haza is akart menni, csak szorítást érzett a mellkasában, de az orvos már azonnal hívta a rohammentőket, ez volt a szerencse, aztán elvégezték a kis beavatkozást, és már jobban érzi magát.  Dóra még mesélt a nyári terveikről, a közeledő szülés idejéről, ezzel kapcsolatos teendőiről, majd végül óvatosan és finoman kérte meg apját az orvosi utasítások betartására.

    Anna vegyes érzelmekkel jött el a kórházból, furcsa volt így találkozni Ákossal, látta benne a keserűséget, a féltékenységet, fájt a szíve, hogy eddig jutottak, de nem tudott mit kezdeni ezekkel az érzelmekkel, hiszen neki már egy egészen más élete volt, csak mélységes sajnálat rakódott le a lelkében. Sajnálta, hogy Ákos nem talált igazi jó kapcsolatra.

- Persze, lehet, hogy én voltam az, csak nem jól bántunk egymással, vagy neki nem kellett igazán senki, magányos embernek született. Mindig az önsajnálat lengte körül. Az a fajta embertípus, aki képtelen az igazi szerelemre, szeretetre. Legalábbis, az önzetlen szeretetre - Így morfondírozott magában, majd Dórára nézett.

  - Meglátogatod apádat Dóra, remélem máskor is? - visszatért gondolataiból a valóságba.

  - Majd bejövök hozzá, persze. Hétvégén meg várunk benneteket! Haza viszlek. - Ekkor már Dóra is megtanult vezetni,  így hazavitte Annát

  - Nem jössz fel kicsit? Gyere! – nézett a lányára.

  - Na, jó kicsit felugrom.

   Barna már otthon volt, náluk vendégeskedett Zsolt és Kata is. Örültek, amikor meglátták Dórát. Anna még délelőtt készített meleg vacsorát, betette a sütőbe, Barna kijött hozzá a konyhába.

  - Nehéz volt a találkozás, Anna?

  - Nem mondom, hogy nem - megölelték egymást.

  - Azért, remélem, hogy nem csinálsz belőle magadnak lelkiismereti kérdést? Mert ennek nem te vagy az oka.

  - Nem. De most már téged is féltelek, csak nehogy valami bajod történjen. Ezek után már mindenféle megfordul az ember fejében.

  - Hát, ami azt illeti, veszélyeztetett korosztály vagyunk, de talán nem fenyeget ilyen veszély. Nem iszom, nem cigizem, stressz az van, de hát a sorsát nem kerülheti el az ember.

    Anna tálalt a szobában, családias hangulatban telt az este. Vacsora után a gyerekek elmentek. Barna és Anna egyedül maradt. Mindketten olvasgatni kezdtek, Anna gondolatai időként elkalandoztak. Óhatatlanul volt férjére gondolt – Bizonyára ez hiányzik Ákosnak. Vajon miért nem azért harcolt, hogy ezt megteremtse magának?  Hiszen, ha ezen lett volna! Marhaság! Ákos egészen más ember - ekkor ránézett Barnára - Nagyon szeretem ezt az embert!  - állapította meg magában.

  - Min gondolkodsz Anna? – kérdezte Barna.

  - Á, nem érdekes. Semmin.

  - Ákosra gondoltál?

  - Honnan veszed?

  - Mert már ismerlek.

  - Igen, kicsit róla, rólunk voltak gondolataim.

  - És mire jutottál?

  - Hogy szeretlek, és hozzád tartozom, erre jutottam.

    Egymás mellé ültek, bekapcsolták a televíziót, egy régi filmet néztek, Barna átölelte Anna vállát, átérezte felesége rezdüléseit. Tudta, hogy bármennyire is titkolja, a lelke belesajdult Ákos váratlan infarktusába.

 

12

 

  A következő hétvégén, Anna és Barna, Dóránál volt vendégségben. Anna úgy látta, hogy kiegyensúlyozott életet élnek. Dóra szépen kerekedett, de arányosan szedte fel az ilyenkor szokásos kilókat. Szép kismamának találta, minden elfogultság nélkül. István az elmúlt két évben tovább képezte magát és szociális munkás lett.

  Amikor Anna és Barna megérkezett hozzájuk, mindketten kint ültek a házhoz tartozó kis füves kertben, Barna egy csokor virágot adott át Dórának, Istvánnak egy üveg italt hozott. Leültek melléjük.

  - Jó itt nálatok. Csend, nyugalom, jó levegő van. –mondta Barna és Istvánra nézett.

 - Apád hogy van Dóra? – kérdezte Anna.

  - Jól van, már a másik kórházban van, még körülbelül tíz napig kell maradnia, azt mondta.

  - Na, ez megnyugtató. Reméljük, nem történik vele semmi rossz! - tette hozzá Anna - Vagy változtatni akarsz a programon, Dóra? Én persze aggódom érted, hogy talán neked nem is kellene most nyaralni menni? Pláne ilyen hosszú útra , a te állapotodban…

  - Ugyan, Anna ne aggodalmaskodj, csak nem fog előbb szülni? - nézett Barna nyugtatóan a feleségére - Eddig nem volt semmi baj. A nőgyógyász szerint nyugodtan mehet, akkor meg semmi ok az aggodalomra, de ott is vannak orvosok. Igaz, Dóra? Igazán csinos kismama vagy és milyen remekül bírod ezt a szép állapotot. 

  - Azt már tudjuk, hogy kisfiú lesz és mi lesz a neve? Szóba került már?- nézett a lányára kérdőn Anna.

  - Reméljük, nem téved az ultrahang! Fiút várunk. Már nézegettük a neveket, Márk, Máté, Benedek. Ezek jöttek szóba. De én felmegyek, megmelegítem az ételt és negyedóra múlva jöhettek ti is.

  - Segítsek? Megyek veled! - Anna a lánya után ment, István és Barna addig beszélgettek.

  - Látom, jól vagytok Dórával, ennek örülök. Rendben van a kocsitok? Nem kell valami anyagi segítség? Szóljatok! Tudod István, Annával együtt sokat aggódtunk Dóráért, de biztosan elmesélte ezt neked, és azért is drukkoltunk, hogy ez a házasság ne legyen elsietett dolog.

  - Hát azért nem rögtön házasodtunk össze a megismerkedésünk után Barna, és talán rosszul gondoljátok. Dórával mi jól összejöttünk, sok közös van bennünk, jól meg vagyunk, és mindketten szeretnénk legalább olyan jó házasságban élni, mint ti. Mert Dóra el van ájulva tőletek, de azt hiszem nem alaptalanul. Az apjával való kapcsolata sajnos olyan, amilyen, nem tud igazából kötődni hozzá. Tele van sérelmekkel, rossz emlékekkel, de elfogadja azért olyannak, amilyen, de én tudom, hogy ez egy zavaró dolog az életében. Szóval nyugodjatok meg, jól megvagyunk, és őszintén szeretem Dórát.

  - Ennek igazán örülök. De térjünk az utazásra. A szállást lefoglaltam, négy személyes lakosztály, ahol bőven elfértek mind a négyen.  Még csak azt döntsétek el, hogy egyhuzamban mentek vagy közben megalszotok valahol. Anyagilag ezt, ha így adódna, majd én megoldom. Emiatt ne döntsetek másképp. Talán Dórára való tekintettel valahol félúton meg kellene állni.

  - Hálásan köszönjük nektek Barna a sok támogatást, igazán nem is reméltük, hogy ilyen kellemes nyarunk lesz! Szerintem útközben eldöntjük, hogy egy huzamban megyünk vagy sem. Majd Zsolttal felváltva vezetünk.

  - Rendben! De azért a nehezebb utakon te vezess, neked láttam jó a rutinod, de Zsolt még ezen a téren tapasztalatlanabb. Legyetek nagyon óvatosak, de a vízben is. Nyugodt, szép hely, majd meglátjátok! És kirándulhattok a környékre is, érdemes.

  - De miért nem jöttetek velünk, mi szívesen nyaraltunk volna együtt veletek is.

  - Eredetileg erre gondoltam, de aztán mást terveztem. Meg különben is, ti fiatalok vagytok, legyetek csak külön még. Majd leszünk még együtt eleget a Balatonon is. Annát én szeretném elvinni az idén Firenzébe, Rómába, vagy egy toszkánai körútra, de az is lehet, hogy Spanyolország lesz belőle. Még nem tudom, de oda vágyott már régóta. Ez lesz a házassági évfordulónk ajándéka. Szeretném meglepni! De előtte még megyünk a Balatonra.   Persze, ha nem ilyen beosztásban lennék, ha nem segítene a nagynéném, nem tudnék ilyen dolgokat nyújtani, de hát ez már az én szerencsém. Mondjuk, a munkámban elért sikereimért megdolgozom, de a többi adomány az életemhez. Tulajdonképpen nem élünk nagylábon.  Még egy családi házunk sincs. Nem vagyok egy pénzmániás és gyűjtögető sem, de már megszoktam, hogy minden nehézség nélkül, legalábbis anyagi nehézség nélkül élhetem az életet és különösen azért örülök ennek most, mert Annának olyant tudok nyújtani, amit nem kaphatott meg hosszú időn keresztül. És ez nekem örömet okoz.   Talán nem baj, ha erről beszéltem neked. Egy kicsit jobban átlátod az életünket. Na, de menjünk ebédelni.

   Anna és Barna kellemesen töltötték a kertben az ebéd utáni délutánt, mindannyian fürdőruhára vetkőztek és napfürdőztek, olvasgattak, élvezték a csendet, a meleg napsütést. Már késő délután volt, amikor hazafelé indultak. Ugyancsak meglepődtek, amikor a házuk elé érkeztek, mert rendőrautó, mentő állt a kapujuk előtt, kis embercsoport verődött össze a lépcsőházban is. Csendben beszélgetek az emberek. Anna meglátta szomszédját, Saroltát.

  - Szervusz, Sarolta, mi történt? Mi ez a nagy felfordulás?

  - A sarokban a harmadikon, a mellettem lévő lakásból, az idős Steinberger úr leugrott az udvarra és szörnyet halt, öngyilkos lett.

  - Te jó ég! Ismerted Barna? Én is emlékszem rá, többször találkoztam vele, nagyon kedves öregúr volt.

  - Kézcsókom, mi még nem ismerjük egymást, köszönt Barna Saroltának.

  - Jaj, bocsánat, el is felejtettem a férjemet bemutatni Sarolta, de látásból biztosan ismerted már őt is.

  - Jó napot főorvos úr, már Annával mi ismerjük egymást…

  - Igen, igen, mesélte is valamelyik nap, amikor Arankát elvitte a mentő, hogy megismerkedtek. Még örült is, hogy milyen rendes, új szomszédunk van.  Hogy van a férje? Csak szóljon, ha szükséges, szívesen megnézem. Nem pénzért! Arról szó sem lehet. Szóval mikor ugrott le az öregúr, mi történt?

  - Azt mesélik, - kezdett a mondókájába Sarolta - hogy délelőtt sétált egyet a szokott járókájával, valakivel még beszélgetett is, panaszkodott, hogy milyen nagy fájdalmai vannak, alig tud már járni, sírdogált, hogy elhagyta a felesége. Mármint, hogy amióta meghalt a felesége milyen magányos, aztán egyszer csak egy jó félórával ezelőtt egy nagy puffanást hallottunk, kiabálást, valószínű bánatában… vagy ki tudja…

  - Hát igen. Jól ismertem, talán a legrégebb óta itt lakó ember volt. Rendes, jóravaló emberek voltak, de a felesége halála óta nagyon magányosnak érezte magát, nagyon egymáshoz nőttek, mint látható nem is tudta feldolgozni. Gyerekük nem volt, fogadott valami bejárónő félét, nem beszélve a nagy betegségéről, a fájdalmairól, amit eddig is hősiesen viselt. Talán nem figyelünk eléggé egymásra sem – mondta Barna szomorúan és elgondolkodva - Gyere Anna! Menjünk fel. Mi már itt nem tudunk segíteni. Kézcsókom Sárika.

   Mindkettőjük hangulatára kicsit rányomta bélyegét a házban történt tragikus esemény, csendben tették a dolgukat, Anna vacsorához tálalt, Barna is átöltözött, csendben, elgondolkodva vacsoráztak.

   - Mi legyen a hétvégén? Lemegyünk a Balatonra előbb, vagy? – nézett kicsit később kérdőn a férjére Anna.

   - Szerintem menjünk le pénteken. De előtte azért még ünnepelnünk kéne valamit!- válaszolt Barna.

   - Mit akarsz ünnepelni? Mire céloztál?

   - Hát, ha nem tudod, akkor nem is mondom meg!

   - Ó de feledékeny vagyok, a házassági évfordulónk, a hetedik! Nem jó szám azt mondják! Kritikus szám! – nézett Anna mosolyogva a férjére.