Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész 5 - 6. fejezet

2009.04.23

 

5

 

    Egyik nap Annát, váratlanul felkereste Zoltán.  Éppen indult volna hazafelé. Már este hatóra felé járt az idő, amikor az intézeti portán összefutottak.

     Anna nagyon meglepődött.

  - Hát te? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Nem is értem? Ne haragudj! Heidi is itt van? - mondta zavartan Anna, ahogy megpillantotta Zoltánt.

  - Szervusz, Anna. Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul török rád. Nem, Heidi nincs velem, egyedül jöttem. A közelben sétáltam. Kint voltam a temetőben, a huszonegyes parcellát kerestem. Tudod, ahol az ötvenhatosok vannak. Úgy tudom, hogy ez nem annyira ismert hely. Hát eléggé úgy is néz ki. Aztán eszembe jutott, hogy itt dolgozol valahol. Gondoltam, erre jövök, hátha itt talállak! És elmondom azt, amit nem tudtam neked soha elmondani. És lám milyen a sors!

  - Ötvenhatosok? Igen, tényleg itt van. Én is ismerem a helyet. Szomorú látni a sok fiatal sírját. Kevesen tudnak erről a bozótosról. De térjünk a lényegre! Itt találtál, de teljesen véletlenül! Hozzáteszem, én Barna háta mögött nem akarok semmiről beszélni.

  - Ne haragudj Anna! Ez most csak rám, és rád tartozik. Ennyi a múltunkból csak belefér még az életedbe? Nem akarom elvenni a jelenedet! De talán segítesz nekem a múltam teljes lezárásában, ha meghallgatsz. A múltkori találkozás felszaggatott mindent. Segítesz?

  - Szóval erről akarsz beszélni. Csak velem? - kérdezte tétován Anna. Hirtelen a régi Zoltánt látta,  és megsajnálta - Várj! Haza telefonálok, hogy később megyek - azt gondolta talán ennyit megérdemel Zoltán.

  - Nem szeretném, ha Barna is jelen lenne most. Ez tényleg csak a kettőnk régi ügye.

  - Értem Zoltán. Bár a múlt már nagyon régen lezárult. De felfogtam. Várj itt! Azonnal visszajövök. 

   Anna visszament a szobájába, felhívta a lakását. Barna vette fel a telefont.

  - Szervusz, Anna, mikor jössz? Mit csinálsz ilyen sokáig? Már várunk. Vagy vacsorázzunk nélküled?

    Anna ebben a pillanatban döntött, őszinte lesz.

 - Barna most ne szólj! És ne fantáziálj! Mindent el fogok mondani. Itt van Zoltán, ide jött a munkahelyemre, és beszélni akar velem. Úgy érzi, jót tenne a lelkének. Úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Azt hiszem, tényleg szüksége van a múltkori találkozás után egy ilyen beszélgetésre. Ki tudja? Talán megkönnyebbül az ő lelke is. Talán el akarja mondani, hogy akkor régen miért is nem keresett. Halló, ott vagy?

  - Itt. Csak meglepődve hallgatlak. Miért mész bele ebbe?

  - Nem tudom. Talán az ösztönöm. Hátha valóban segíthetek neki. De nincs semmi aggódni valód! Ugye nem haragszol?  Szeretlek!

  - Na, ezek után menj! Menj az ösztöneid után! Végül is hazudhattál volna! Menj és siess haza!

   Anna hallotta Barna nagy sóhaját, majd letette a telefont.

  Zoltán és Anna egy közeli szálloda presszójába mentek. Anna üdítőt kért, Zoltán szintén. Szemben ültek egymással.

  - Felkavart a találkozásunk Anna. Nálatok, nem úgy viselkedtem, ahogy azt Barna elvárta volna. Azt is tudom, hogy a mi lezárult kapcsolatunk után már mindannyian leéltük az életünk nagy részét.  De te nem tudhatsz sok mindent rólam. Én nem tudtalak csak úgy elfelejteni, mint azt te tetted! Ne, ne szólj közbe!  Én sokáig, nagyon sokáig őriztelek téged a szívemben. De talán még emlékszel, hogy mennyire szerettelek! Én akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy egy félrelépésem miatt, aminek nem is volt számomra jelentősége, csak neked. A levelet meg, hogy minek is hagytam meg? Máig sem tudom.  Ez volt a sors, ez volt a büntetésem. Most pedig, hogy együtt láttalak teljes szeretetben Barnával, rettenetes keserűséget éreztem. Bennem teljesen feltört a múlt! Alig tudok azóta szabadulni az emlékektől.  Ezért nem is hívtalak benneteket.  Talán most nem is kellene hármasban, négyesben összejönnünk. Nekem ezt fel kell dolgoznom. Nehezen viselem el, hogy a legjobb barátom felesége lettél, pedig már nagyon régen történt, ami történt.

  - Azért, nem úgy volt Zoltán. Én egyáltalán nem felejtettelek el téged könnyen. Talán még reméltem is eleinte, hogy majd megjelensz, és talán visszafogadtalak volna. De nem tetted! De hát olyan régen volt! Azóta már csak egy szép emlék maradtál nekem. Most miért kell mindezt elmondanod nekem? Megkönnyebbülsz tőle?

 - Lehet Anna, engedd meg, hogy megfogjam a kezed - Anna odaadta a kezét, nézte Zoltán szép hosszú ujjait, emlékezett a simogatására. Zoltán arca megtört volt, kisebb ráncok árnyékolták be szemét, szája környékét, de szeme a régi tiszta kék szem maradt. Anna visszahúzta a kezét - Szeretem a férjemet, tudnod kell.

  - Csak érezni akartam a kezed melegét még egyszer. Na, de rátérek arra, amiért kértem tőled ezt a találkozást. Megütötte a fejemet egy mondatod - ” Mindenért meg kell harcolni Zoltán „ - Ugye, ezt mondtad? Nem azért nem kerestelek akkor, és nem zargattalak szerelmemmel, mert nem akartam. Egyszerűen, nem mertem Anna. Azt hallottam, hogy te röviddel a mi szakításunk után összejöttél azzal a számomra kekk, feketehajú zenész alakkal, a színházból. Nagyon bántott, hogy ilyen hamar el tudtál felejteni, mert másra akkor nem gondolhattam. Aztán féltem a visszautasításodtól, úgy talán még nehezebb lett volna elviselnem az egészet. Ha tudnád, hogy mennyire szenvedtem! Azt is elárulom, egyszer elmentem apám kocsijával a színházad felé. És megláttalak azzal a férfival, kéz a kézben. Akkor minden reményem elveszett. És haragudtam rád!  Sajnálom. Sajnálom Anna! Hát ezt akartam, hogy tudd! Nem azért, hogy a te emlékeidben megszépüljek, csak azért, hogy tudd, mennyire szerettelek. Persze, most már mindegy. Aztán mindenféle kapcsolatokat kerestem, majd megnősültem. Rosszul sikerült házasság lett. Azóta sem találom azt, aki nekem kellene, a mércém azt hiszem, kicsit mindig hozzád igazodik. Ez biztosan nem épeszű dolog.

   Anna hallgatta és őszintén belesajgott a szíve. Feltörtek benne óhatatlanul a régi emlékek. Zoltán ölelése, első találkozásuk, forró szeretkezéseik, séták a Balaton parton, az együtt töltött balatoni nyár. Mély nyomokat hagyott benne. Szomorúan nézett rá.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Bevallom, ha akkor felkeresel, lehet, hogy most, mint férj és feleség ülünk itt.  Ez már a múlt. Bennem is élsz, hiszen az első, igazi, nagy szerelem voltál. És így is őrizlek téged.  Zárd le magadban a régi Annát. Biztosan Heidiben is van sok szép és szeretni való. Ne engem keress! Én, én voltam. Láthatod, a valóság más. Megértem az érzelmeidet is. Hogy aztán ki hol rontott el valamit, ma már mindegy. Még az sem biztos, hogy jó házasság lett volna a kettőnk szerelméből. Nekem a legnagyobb boldogság az lenne, ha Barnával a barátságod rendeződne.

  - Nem Anna, nem tudom rendezni. Az a barátság is lezárult most. Legalábbis egyelőre. Tudom nevetséges, de ez van. Ne haragudj ezért! De megígérem, ha túl teszem magam ezeken az érzelmeken, akkor majd jelentkezem. Barnát majd felhívom azért, elbúcsúzok tőle. Egyébként magam sem gondoltam, hogy ennyire fel fog kavarni a múlt. Talán, ha nem Barna lenne a férjed, akkor másképp viszonyulnék a dologhoz. De tudod, hogy már akkor mennyire féltékeny voltam rá, és lám! Látod, előre megéreztem. Éreztem már akkor, hogy valami közös vonzódás van bennetek egymás iránt.

  - Lehet, hogy volt, lehet Zoltán. De akkor én csak téged szerettelek és nem valószínű, hogy később Barna miatt elhagytalak volna, de itt annyi „ mi lett volna, ha” kérdés merül fel, hogy nem érdemes még időt sem fecsérelni rá...Elmúlt a múlt... - Anna az órájára nézett - Kilenc óra. Most már tényleg mennem kell! És ne haragudj rám a történtek miatt, de Barnára sem!

  - Elkísérlek, hiszen arra megyek én is, nem kocsival vagyok. Még szívesen beszélgetnék veled. De, ha menned kell!...Hát... - Zoltán felsegítette Anna kabátját, aki hirtelen megfordult.

    - Meghallgattalak Zoltán. Talán most gonosznak gondolsz, de jól esett hallanom, hogy nem tudtál elfelejteni. De induljunk! - közben Anna folytatta mondandóját - Nincs értelme ragozni azt, ami már lezárult. Lassan több mint húsz éve. Talán ebben igazat adsz nekem. Te is, én is új életet kezdtünk. És ezt kell élnünk. Bevallom, nekem nem esik nehezemre. Ha ez fáj neked, akkor is megmondom. Szeretném, ha te is boldog lennél! Nélkülem is. Ne a régi ábrándot tápláld magadban... - Zoltánra nézett, aki csendesen bandukolt mellette, majd felültek egy trolibuszra. Amikor Anna leszállt, Zoltán is követte, egészen a kapuig kísérte. A kapunál Anna megállt Zoltánra nézett, szomorúságot látott a szemében. Kicsit összehúzta a kabátját, majd a kezét nyújtotta a férfi felé.

  - Hát akkor, jó éjszakát Zoltán! Boldogságot, megnyugvást kívánok neked!

  - Boldogság, megnyugvás? Milyen szép szavak! Persze könnyen beszélsz! De nem bántalak! Azért köszönöm, hogy időt szántál rám. Jól esett a beszélgetés. Még akkor is, ha sok minden fáj nekem. Talán majd idővel megnyugszom. Szervusz, Anna. Átölelhetlek?

   Zoltán érezhetően régi vággyal ölelte át, egymás szemébe néztek, Anna kiszabadította magát, mert érezte, több is következhetne.

  - Ne felejts el Zoltán! De zárd le magadban azt a régi fiatal Annát, ahogy én is lezártam Zoltánt. Szervusz. Valamikor nagyon szerettelek! Sajnálom! Elmúlt!

   Zoltán csak állt szótlanul és szomorúan, Anna pedig, besietett a kapun. Nagy lélegzetet vett, majd felment a lifttel. Kinyitotta az ajtót, Barna a nappaliban ült, egy pohár konyak volt az asztalon, halkan szólt a zene, Edith Piaf énekelt.

  - Szervusz, édes Barna – Anna odament hozzá, mellé ült és megcsókolta az arcát, aki viszonozta és kérdőn nézett rá.

  - Kicsit hosszura nyúlt?  Úgy érzed?  Beszéljek róla? Haragszol most rám? - kérdezte Anna.

  - Csak annyit mondj! Szerelmes vagy még a múltadba? Feltörtek az érzelmeid, nem tudod te sem lezárni?

  - Nem vagyok szerelmes a múltamba, de szeretem a múltamat, nagyon sok érzelem kötött Zoltánhoz, de hát tudod te is. Egy ilyen találkozás kicsit felzaklatja az ember érzelmeit. De az irántad érzett szeretet, most már teljesen hozzád köt, és mindennél erősebb.  Bevallom, jól esett ez a beszélgetés Zoltánnal. Talán ő is megnyugodott kicsit.  Én biztosan. 

   - Ennek ellenére én az ellenkezőjét látom. Kicsit izgatott vagy! - Nézz rám! És ne hazudj! Szereted még?

    Anna nem gondolta, hogy Barnát ennyire felzaklatja ez a találkozás. Felállt, sétálgatni kezdett, de ekkor Barna hirtelen felpattant, és erőszakkal maga felé fordította Annát - Ne játszadozzatok velem! Képes voltál ennyi időt eltölteni vele!

  - Mi történik veled Barna? Féltékeny vagy? Nem ismerek a higgadt férjemre. Te jó Isten! - át akarta ölelni Barnát, de ő eltolta magától. Visszaült a helyére és csak hallgatott, majd csak annyit mondott.

  - Ezek játszmák Zoltán részéről, te pedig belemész - Anna leült Barna mellé.

  - Ne vedd annak. Ha meg az, felejtsd el. Itt vagyok, csak egy beszélgetés volt és a lelkemben te vagy. Nem lehetsz ennyire bizonytalan az érzelmeimben!

   Anna átült Barna ölébe, karjával átölelte.

  - Kérlek, nagyon kérlek, hogy ne gondolj semmi rosszra! Érezned kell, hogy mi mennyire egymáshoz tartozunk...

    Ezen az estén ott kavargott mindhármukban, a huszonhárom évvel ezelőtti életüknek az a része, ami egykor összekötötte a három embert. Csak éppen mindenki másképp élte meg.

6

(öt évvel később)

 

    Öt évvel később Anna és Barna már nagyon egymáshoz szokva élte a minden napját. Az ország túl volt a rendszerváltáson. Kárpótlásukon megvették a lakásokat, Anna fia már harmadéves volt, angol-magyar szakon folytatta tanulmányait, Barna lánya szintén harmadéves volt, eredeti tervéhez igazodva gyermekorvosnak készült. Dóra már tanított egy alapítványi iskola alsó tagozatán, ahol jól érezte magát. Péter, mint ahogy azt Barna előre látta, végül is elhagyta Dórát, ami nehéz heteket, hónapokat jelentett számára. Aztán valami véletlen folytán, élete a szakítás után hamar összekapcsolódott egy másik fiúval.

     Anna és Barna megismerve Dóra új barátját, megnyugodott. Mindketten úgy látták, hogy István jólelkű, intelligens és rábízható Dóra, aki láthatóan visszanyerte egykori személyiségét. Felszabadult lett, és jókedvű. Zsolt élte az életét, új barátnője volt, Andrea, akit Kata révén ismert meg. A csinos, barna kislány gyakran töltötte Zsoltnál az éjszakáit.

    Anna és Barna teljesen egymásnak és a munkájuknak élhettek, hiszen a gyerekeik felnőttek. Kicsit megkönnyebbültek. Bár munkahelyi gondok mindig adódtak. Barnát kinevezték vezető főorvosnak, még nagyobb volt a felelőssége. Pénzhiánnyal küszködött a kórház, sokszor nem megfelelő személyzettel, kettészakadt politikai állásfoglalású embercsoportokkal, ebből fakadó konfliktusokkal. Senki nem politizált hangosan, de mindenki tudta a másikról, hogy ki hová tartozik.  Sokszor fáradtan érkezett haza és kedvetlen volt. Anna ilyenkor hagyta őt csendben pihenni, de néha egy-egy közös esti sétával, zenehallgatással, beszélgetéssel sikerült belé lelket önteni. Örültek egymásnak, annak hogy összeszokott szeretetben, néha feltörő vágyban tudtak továbbra is egymás mellett élni.

  - Tudod Anna – mondta Barna egyik este, amikor éppen az esti híradót nézték a televízióban - ha te nem lennél és egyedül kellene élnem, nem biztos, hogy bírnám. Csodálkozom is a volt férjeden, Ákoson, hogy miért nem nősül meg. Hogy lehet otthon esténként a magányban lenni?  Minden támasz nélkül. Igaz, ahogy olvasom az írásait, a cikkeit, nem valami boldog ember.  A szomorúság rányomja bélyegét az írásaira is. Nem sajnálod?

  Anna ránézett Barnára, aki nyaka köré fonta karját, lábát keresztbe tette a fotelban, és kényelmesen így nézte közben az esti tévé híreit. 

 - Ákos? Ilyen volt mindig. Alaptermészete a szomorúság, az önsajnálat, a szenvedés. Talán nem is érezné jól magát, ha tökéletes lenne maga körül minden. Nem tudom. Milyen furcsa az élet! Visszagondolva az ifjúságunkra, tudott azért örülni, szeretni, de már akkor megkeseredett ember volt. És én azért szerettem. Ma már elfelejtve a sok rosszat, amit azért bőven kaptam tőle. És mégis. Bevallom, szerettem. Ha éppen jó passzban volt, nagyon tudott szeretni, és sokszínűsége, okossága, sokszor megbabonázott.

  - Nocsak, vallomást teszel nekem Ákosról. Még ezt nem hallottam tőled. De valahogy rá nem vagyok féltékeny. Érdekes, nem? -  Barna felállt, átült Anna mellé a kanapéra. Átölelte a vállát - És én mivel babonáztalak meg, erről még nem meséltél nekem - nézett melegen Annára.

  - Látod, ezen már én is elgondolkodtam. Akarod, hogy elmondjam?

  - Nagyon is szeretném tudni!

  - A nagy meleg szíveddel, a meleg-barna szemeddel, sűrű hajaddal, amit igen csak szeretek simogatni. Azzal a nyugalommal és erővel, ami mindig is áradt belőled. A magabiztosságoddal, ami mellett azért, mindig valami könnyedség és kisfiússág is áradt a lényedből. És hát az okosságoddal, a született érzelmi intelligenciáddal. Minden egyes érintéseddel. Mert tudnod kell! Soha senki nem tudott úgy simogatva szeretni, mint te! Talán még Zoltán sem.  Valahogy így...

  - Szépeket mondtál!  És bevallom, simogattad ezzel a lelkemet. Akkor most én is megpróbálom elmondani neked az én vallomásomat szavakban. Bár a testem már százszor elárulta neked az érzéseimet, azt hiszem.

    Anna ránézett Barnára -Hallgatlak,nagyon kíváncsian hallgatlak, mert még soha nem árultad el nekem, valahogy nem vagy ezen a téren túl beszédes.

  - Akkor nekem vissza kell mennem a múltba is, mert én már akkor beléd szerettem egyszer, amikor megláttalak Zoltánnal. Azon az első vacsorán megismertem egy fiatal, csinos, szép, latinos külsejű lányt, akit valami rejtelmes szomorúság lengett körül. Ezzel a lánnyal jókat lehetett beszélgetni. Nem csak szép volt, hanem intelligens és tiszta lelkű. Ezt már akkor megéreztem. Bevallom, szerelmes érzések kerülgettek akkor. Hát ezek után, ugyancsak nehéz volt veled minden egyes találkozás! Ugyancsak fékezni kellett magamat!

   - No, azért próbálkoztál, ha nem is túl tolakodóan.

  - Lehet. Bizonyára, muszáj volt elmondanom időnként, hogy mit érzek, de tudtam, hogy semmi esélyem.  Aztán megismertem a másik Annát: az érett Annát, akiből minden régi megmaradt, csak letisztult minden. De éppolyan izgalmas voltál számomra, mint régen és még most is az vagy. Amikor megláttalak az utcán, most már bevallom, rögtön megfordult a fejemben, hogy most nem engedlek el, akár szabad vagy, akár nem.  Nem tudtam, hogy mi hogyan fogunk testileg összepasszolni. Bevallom, ettől féltem is. De jól éreztem, hogy nagyon jó lesz veled. És én ugyanúgy szeretem a te simogató kezed, mint te az enyémet. Nagyon tudsz szeretni Anna és nekem ez, mint már annyiszor mondtam, nagyon fontos. Mindig tudtam, hogy emellett értékes ember vagy és remek anya. Tudod, hogy ez milyen fontos?

 - Nagyon szépen beszéltél rólam! Talán túlzásokkal is! Igen, akkor régen talán éreztem a te vonzódásodat. De hát nekem ott volt Zoltán. De hagyjuk a múltat! Már régóta hiányoltam, hogy szavakba öntsd az érzelmeidet.

- Semmi túlzás nem volt benne. Talán ezen a téren szemérmesebb vagyok, mint gondolnád! Te nem vagy fáradt? Holnap nekem nehéz napom lesz.

- Tulajdonképpen a szavaiddal felvillanyoztál. De azért menjünk és pihenjük ki magunkat. Lesz elég dolgunk. Nem sokára Dóra esküvője, aztán édesanyám jövetele, csupa-csupa hétköznapi dolog következik.