Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész 6 - 7. fejezet

2009.04.23

6

(öt évvel később)

 

    Öt évvel később Anna és Barna már nagyon egymáshoz szokva élte a minden napját. Az ország túl volt a rendszerváltáson. Kárpótlásukon megvették a lakásokat, Anna fia már harmadéves volt, angol-magyar szakon folytatta tanulmányait, Barna lánya szintén harmadéves volt, eredeti tervéhez igazodva gyermekorvosnak készült. Dóra már tanított egy alapítványi iskola alsó tagozatán, ahol jól érezte magát. Péter, mint ahogy azt Barna előre látta, végül is elhagyta Dórát, ami nehéz heteket, hónapokat jelentett számára. Aztán valami véletlen folytán, élete a szakítás után hamar összekapcsolódott egy másik fiúval.

     Anna és Barna megismerve Dóra új barátját, megnyugodott. Mindketten úgy látták, hogy István jólelkű, intelligens és rábízható Dóra, aki láthatóan visszanyerte egykori személyiségét. Felszabadult lett, és jókedvű. Zsolt élte az életét, új barátnője volt, Andrea, akit Kata révén ismert meg. A csinos, barna kislány gyakran töltötte Zsoltnál az éjszakáit.

    Anna és Barna teljesen egymásnak és a munkájuknak élhettek, hiszen a gyerekeik felnőttek. Kicsit megkönnyebbültek. Bár munkahelyi gondok mindig adódtak. Barnát kinevezték vezető főorvosnak, még nagyobb volt a felelőssége. Pénzhiánnyal küszködött a kórház, sokszor nem megfelelő személyzettel, kettészakadt politikai állásfoglalású embercsoportokkal, ebből fakadó konfliktusokkal. Senki nem politizált hangosan, de mindenki tudta a másikról, hogy ki hová tartozik.  Sokszor fáradtan érkezett haza és kedvetlen volt. Anna ilyenkor hagyta őt csendben pihenni, de néha egy-egy közös esti sétával, zenehallgatással, beszélgetéssel sikerült belé lelket önteni. Örültek egymásnak, annak hogy összeszokott szeretetben, néha feltörő vágyban tudtak továbbra is egymás mellett élni.

  - Tudod Anna – mondta Barna egyik este, amikor éppen az esti híradót nézték a televízióban - ha te nem lennél és egyedül kellene élnem, nem biztos, hogy bírnám. Csodálkozom is a volt férjeden, Ákoson, hogy miért nem nősül meg. Hogy lehet otthon esténként a magányban lenni?  Minden támasz nélkül. Igaz, ahogy olvasom az írásait, a cikkeit, nem valami boldog ember.  A szomorúság rányomja bélyegét az írásaira is. Nem sajnálod?

  Anna ránézett Barnára, aki nyaka köré fonta karját, lábát keresztbe tette a fotelban, és kényelmesen így nézte közben az esti tévé híreit. 

 - Ákos? Ilyen volt mindig. Alaptermészete a szomorúság, az önsajnálat, a szenvedés. Talán nem is érezné jól magát, ha tökéletes lenne maga körül minden. Nem tudom. Milyen furcsa az élet! Visszagondolva az ifjúságunkra, tudott azért örülni, szeretni, de már akkor megkeseredett ember volt. És én azért szerettem. Ma már elfelejtve a sok rosszat, amit azért bőven kaptam tőle. És mégis. Bevallom, szerettem. Ha éppen jó passzban volt, nagyon tudott szeretni, és sokszínűsége, okossága, sokszor megbabonázott.

  - Nocsak, vallomást teszel nekem Ákosról. Még ezt nem hallottam tőled. De valahogy rá nem vagyok féltékeny. Érdekes, nem? -  Barna felállt, átült Anna mellé a kanapéra. Átölelte a vállát - És én mivel babonáztalak meg, erről még nem meséltél nekem - nézett melegen Annára.

  - Látod, ezen már én is elgondolkodtam. Akarod, hogy elmondjam?

  - Nagyon is szeretném tudni!

  - A nagy meleg szíveddel, a meleg-barna szemeddel, sűrű hajaddal, amit igen csak szeretek simogatni. Azzal a nyugalommal és erővel, ami mindig is áradt belőled. A magabiztosságoddal, ami mellett azért, mindig valami könnyedség és kisfiússág is áradt a lényedből. És hát az okosságoddal, a született érzelmi intelligenciáddal. Minden egyes érintéseddel. Mert tudnod kell! Soha senki nem tudott úgy simogatva szeretni, mint te! Talán még Zoltán sem.  Valahogy így...

  - Szépeket mondtál!  És bevallom, simogattad ezzel a lelkemet. Akkor most én is megpróbálom elmondani neked az én vallomásomat szavakban. Bár a testem már százszor elárulta neked az érzéseimet, azt hiszem.

    Anna ránézett Barnára - Hallgatlak, nagyon kíváncsian hallgatlak, mert még soha nem árultad el nekem, valahogy nem vagy ezen a téren túl beszédes.

  - Akkor nekem vissza kell mennem a múltba is, mert én már akkor beléd szerettem egyszer, amikor megláttalak Zoltánnal. Azon az első vacsorán megismertem egy fiatal, csinos, szép, latinos külsejű lányt, akit valami rejtelmes szomorúság lengett körül. Ezzel a lánnyal jókat lehetett beszélgetni. Nem csak szép volt, hanem intelligens és tiszta lelkű. Ezt már akkor megéreztem. Bevallom, szerelmes érzések kerülgettek akkor. Hát ezek után, ugyancsak nehéz volt veled minden egyes találkozás! Ugyancsak fékezni kellett magamat!

   - No, azért próbálkoztál, ha nem is túl tolakodón.

  - Lehet. Bizonyára, muszáj volt elmondanom időnként, hogy mit érzek, de tudtam, hogy semmi esélyem.  Aztán megismertem a másik Annát: az érett Annát, akiből minden régi megmaradt, csak letisztult minden. De éppolyan izgalmas voltál számomra, mint régen és még most is az vagy. Amikor megláttalak az utcán, most már bevallom, rögtön megfordult a fejemben, hogy most nem engedlek el, akár szabad vagy, akár nem.  Nem tudtam, hogy mi hogyan fogunk testileg összepasszolni. Bevallom, ettől féltem is. De jól éreztem, hogy nagyon jó lesz veled. És én ugyanúgy szeretem a te simogató kezed, mint te az enyémet. Nagyon tudsz szeretni Anna és nekem ez, mint már annyiszor mondtam, nagyon fontos. Mindig tudtam, hogy emellett értékes ember vagy és remek anya. Tudod, hogy ez milyen fontos?

 - Jól esett, amit itt elmondtál… Talán kicsit túlzásba estél? Nem? Igen, akkor régen talán éreztem a te vonzódásodat. De hát nekem ott volt Zoltán. De hagyjuk a múltat! Már régóta hiányoltam, hogy szavakba öntsd az érzelmeidet.

- Semmi túlzás nem volt benne. Talán ezen a téren szemérmesebb vagyok, mint gondolnád! Te nem vagy fáradt? Holnap nekem nehéz napom lesz.

- Tulajdonképpen a szavaiddal felvillanyoztál. De azért menjünk és pihenjük ki magunkat. Lesz elég dolgunk. Nemsokára Dóra esküvője, aztán édesanyám jövetele, csupa-csupa hétköznapi dolog következik.

 

 

7

   Egy szép szeptemberi napon Anna, Barna reggeli csókjára és simogató kezére ébredt. De csak később, nyolc óra után kelt fel, ahogy a családja eltávozott. Ő jóval később indult munkába, így ráért. A szokásos mindennapi lakás rendbetételét végezte, amikor csörgött a telefon:

  - Szia Mami, Dóra vagyok. Csak azért hívlak, hogy este felmennénk Istvánnal. Szeretnénk megbeszélni az esküvő részleteit, ha ráértek - Dóra ekkor már együtt lakott Istvánnal.

  - Persze, hogy ráérünk, bármikor nyugodtan jöhettek! Ott a szobád, akár itt is alhattok.

  - Majd meglátjuk!  Jól vagytok?

  - Mindenki jól van Dórikám! A hétvégén jön nagymama, előbb érkezik, mint a többiek. Jó lenne, ha hétvégén itt aludnátok, és együtt ebédelhetnénk vasárnap.

  - Rendben anya, de ezt majd este úgyis megbeszélhetjük!

     Anna letette a telefont. Örült, hogy lánya boldognak érezte magát, és tudta, hogy mennyire készül az esküvőjére. 

    Tizenegyre bement a munkahelyére, ahol úgy érezte már semmi nem a régi. Gábor nyugdíjba készült, Tibor, a volt gazdasági vezető, már két éve nyugdíjba ment. Az új gazdasági szakember nem volt olyan harcos és tapasztalt, mint Tibor. Pénzt az új rendszerben az igazgató egyre kevesebbet kapott. A felújítások sorozatosan elmaradtak, láthatóan kezdett lepusztulni az intézet. Festésre, új ágyakra, berendezés cserékre szorult volna, de mindez nem történt meg. Egyre nagyobb lett a nevelők és a gyermekfelügyelők területén a fluktuáció és Anna úgy látta, hogy egyre több sérült személyiségű ember jönne dolgozni. Egyre nagyobb a hiány a felkészült szakemberekben. Sokan más területre mentek dolgozni, ahol többet kerestek. A régiek közül pedig sokan elfásultak már. Fiatal utánpótlás alig akadt. Akik elvégezték a főiskolát, inkább elmentek rádióhoz, tévéhez, csak éppen nem a nevelőotthonokba. Nem győzött lelket önteni az otthonban maradó régi dolgozókba. És ugyancsak rákényszerült arra, hogy szigorúbban ellenőrizzen. Mintha a gyerekek is érezték volna: a szabadság helyett szabadosságban akartak élni, amihez egy-két rosszul választott kolléga is hozzájárult. Egyre kilátástalanabbnak tűnt az otthon élete.  Egyre jobban úgy látta, hogy a nevelőotthoni életük befejezésével kikerülnek a gyerekek a nagy semmibe. Megszűntek a védő-óvó gyárak, ahová még felvették őket esetleg dolgozni. Látta, hogy munkanélküliséggel kell majd megküzdeniük. Lakhatásuk pedig nem volt megoldott. Volt olyan gyerek is, akinek akár két-három millió forint összegyűlt a tizennyolc év alatt. Amit aztán nagykorúsága elérése után, teljes egészében, minden további nélkül megkaphatott. Anna tudta, ha az utógondozó nem talál az intézetből kikerülő növendéknek valami lakásmegoldást, vagy a gyerek, ha felveszi a pénzt, egy hónap alatt elveri, elveszett szinte minden lehetősége.  Ez már náluk is megtörtént. Hiába volt előzetes beszélgetés az egyik fiúval, - mert ekkor már fiuk is voltak az intézetben- a pénzét taxikra, szórakozásra, lányokra, szállodára, pillanatok alatt elköltötte. Ilyen esetben aztán többnyire az utcára kerültek a fiatalok, jó, ha nem valami bűnbandába. Ekkor már előfordult az intézetben lopás is. Sorra voltak a fegyelmi tárgyalások, de  büntetni sem lehetett, mert nem volt mivel. Kimenői eltiltással? Hiábavaló volt, hiszen elszökött a gyermek. Vagy nem érdekelte. Azon gondolkodott, hogy munkakört kellene váltania.

    Mikor belépett az irodába, Ida az iskolai igazgatóhelyettes éppen a végleges órarendet készítette, immáron tizedszer is átjavítva. Nem volt könnyű dolga. Igyekezett a tanárok kívánságát is figyelembe venni, amennyire lehetett. Anna is hasonlóan tett. Az ő beosztása, időmérleg kimutatása már készen volt. Ilyenkor már várta a statisztikai kimutatások papírjait, amit szintén neki kellett megalkotnia. Nyakában volt a nevelési értekezlet témája is: - „Utógondozás az otthonban, a fiatalkorúak segítése.”- A bevezetőt neki kellett megtartania, majd ehhez várta a többi munkatárs javaslatát, elképzelését.

  - Szervusz, Ida! - köszönt Anna.

  - Szervusz. Gyere csak, tedd ide a kabátod! Nem éppen jó helyen van ez a fogas itt mögöttem, de csak akaszd fel!

  - Talán át kellene rakatnunk egy másik falra. Na, majd intézkedem!  - mondta Anna - Mi újság?

  - Semmi különös, végre befejeztem ezt a nagy munkát. Remélem, hogy már mindenkinek megfelel. Sajnos két beteg emberem van, helyettest kell keresnem. Ti hogy vagytok otthon? Mikor lesz a lányod esküvője?

  - Jaj, hát itt van a nyakunkon. Alig két hét, de majd adok nektek is meghívót. Nem valami jó időzítés ilyenkor a tanév kezdetén, de hát mit tegyünk? Ez így jött össze.  Gábor bejön ma?

  - Igen, azt mondta értekezlet után még bejön. Szépen fogynak a gyerekek. Éppen azt nézegettem, hogy egyre kevesebb tanulónk van. A bejáró tanulók és a hetes elhelyezettek száma növekszik némileg.  Így aztán nem tudom, hogy mi lesz majd a jövő.

  - Tudod Ida, ezzel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy nem szabadna már a fővárosnak ilyen nagy monstrum intézményeket fenntartani. Főleg nem tartanám fenn az iskolákkal összekötött nevelőotthonokat. Tudod miért? Az a meglátásom, hogy így túlságosan zárt világban élnek ezek a gyerekek. Ha másik iskolába járnának, egy külső iskolára gondolok, és mondjuk ez egy kisebb, ember léptékű otthon lenne, ide jöhetnének haza. A külső iskolában idegen gyerekekkel, idegen tanárokkal lenne kapcsolatuk.  Egy más közegben mozognának, talán még másképp is viselkednének. Így nem tudnak különbséget tenni az otthon és az iskola között sem igazán. Túlságosan egybefolyik a két teljesen különálló rendszer. Csodálkozom, hogy ez még nem jutott eszébe senkinek, vagy nincs rá pénz, nem tudom…

  - Hát, valahol igazad van. Én is ezt látom. Rebesgetik, hogy új gyermekvédelmi törvény lesz, talán majd akkor történik valami.

  - Az csak akkor érne valamit, ha megfelelő épület, berendezés és megfelelő számú ember is lenne hozzá. Kétlem én, hogy ez rövid időn belül megvalósul. De reméljük, hogy ennél születik majd valami jobb! Tudod, én is gondolkodom, hogy meddig maradok itt. Te is elmész, Gábor is nyugdíjba vonul. Nem is tudom!  Ki tudja milyen lesz Gábor utódja? Meg aztán minden új igazgató a saját maga által hozott emberekkel szeret dolgozni.

  - Miért? Te még fiatal vagy, még öt-tíz évet végig vihetnél.

  - Belefáradtam. Az embernek rengeteg elképelése van, és jóformán semmit nem tud megvalósítani. Pénz nincs. Nézd meg, milyen emberek jönnek délutánra dolgozni, tisztelet a kevés kivételnek. Talán jobb lenne visszamenni a gyerekek közé. El tudnám képzelni az utógondozói munkát.  Az sem könnyű, nem is látványos, de mégis csak közvetlenül a gyerekekkel lennék. Talán sikerülne egyiket, másikat megmenteni a teljes elzülléstől, erről szeretnék is beszélni Gáborral.

  - Te tudod Anna!  De azért gondold meg!  Nem megyünk ebédelni?

  - Mehetünk, aztán nekem is fel kell mennem a csoportokhoz, bejárom a házat, remélem, nem hiányzik senki!

    Lent az éttermi részben már ebédelt az első csoport, halk gyermekmormogás hallatszott. Anna benézett hozzájuk, úgy látta rendben van minden, nem hiányzik senki, a gyerekek is nyugodtak. Idával leültek egy üres asztalhoz, közben Gábor is megérkezett, és utánuk jött. Együtt ebédeltek.

  - Na, Gábor, jól van az édesanyja? Hallottam, hogy nagyobb baj nincs, a vérnyomását be kellett állítani és hát kíméletes életmódot kell élnie. Mondta a férjem, hogy korához képest fürge, jó humorú és életvidám.

 - Nagyon köszönöm Anna.  El volt bűvölve a maga férjétől, meg az egész osztálytól. De mi is láttuk a feleségemmel, hogy mai egészségügyi viszonyok között valóban látszik, hogy nem szokványos munka folyik ott, mint általában.  Jól van egyébként, szót is fogad. Mindent betart, amit elmondtak neki.  Mondta, hogy oda bármikor szívesen visszamegy.

  - Tudja, hogy van Gábor! Van egy mondás: Fejétől bűzlik a hal. Nos, az én férjem is magasra tette a mércét és ehhez alkalmazkodnak a dolgozók is. De hála isten szeretik. Persze biztosan neki is vannak ellenségei, de hát kinek nincs?

 - Úgy ahogy mondja Anna. Nekem is vannak új híreim. A Kőris utcai kis részlegünket lekapcsolják rólunk a következő tanévtől. Mint utógondozó otthon fog önállóan működni. Önálló lesz gazdasági és oktatási területen is. És a gyermekvédelmi osztályhoz fog tartozni, mert szétválik a gyerekvédelem és az oktatás.   Meg lehet pályázni. Kis intézmény, harminc férőhellyel, de inkább húsz lenne az ideális. Nincs hozzá kedve?

  - Éppen ma beszélgettünk Annával - szólalt meg Ida - pont arról, hogy, ha te elmész ő, szeretne megválni a beosztásától. Na,de ez nem is rossz ötlet, gondolkodj Gábor ajánlatán.

  - Tudja Gábor, nem biztos, hogy vezető akarok lenni - nézett elbizonytalanodva az igazgatóra és Idára.

  - Pedig jó vezető lenne, higgye el nekem. Jól tud szervezni, jó emberismerő, jó gondolatai vannak, jó kapcsolatot tud kialakítani az emberekkel is.

  - Ilyen pénz nélküli világban?  Nem, nem hiszem, hogy erre lenne szükségem. Szeretnék már nyugodtan aludni, én sem vagyok húsz éves. Szerintem oda egy fiatalnak kell menni. Köszönöm, de azt hiszem nem. De gondolom, a mostani fiatal helyettes majd megpályázza. Tőle meg nem is szívesen venném el a kenyerét, hiszen egy helyről valók vagyunk. Jól ismerjük egymást.  Inkább azon gondolkodtam, hogy esetleg jövőre, ha maga elmegy Gábor, egy utógondozói állást szívesen betöltenék. Akár itt, akár a Kőris utcában, ha az úgy is utógondozó otthon lesz.

  - Maga tudja Anna, de azt már az ottani új igazgatóval kell megbeszélnie, hiszen ő lesz a kinevezője. Ha itt marad, akkor én nem rontom el a maga kedvét, lesz üres státuszunk, de erre majd még később visszatérünk. Azért gondolkodjon, amit mondtam. Nem kell ezt elsietni.

    Anna ezen a délutánon kicsit előbb befejezte a munkáját. Szép, szeptemberi napsütés volt. Gondolta villamossal elmegy a kórházig Barnához. Leszállt a Nagyvárad térnél, majd onnan átsétált a kórház irányába. Belépett a kórház parkjába és indult az osztály felé. Nem szokott ilyet tenni, de valahogy kedve volt felkeresni most férjét a munkahelyén. Aztán hirtelen megállt, mert Barnát látta kijönni egy fiatal szőke nővel, akivel láthatóan jókedvű beszélgetésben voltak. Beültette a kocsijába és elviharzott. Anna lecövekelt lábbal állt egy darabig, hirtelen mindenféle dolog megfordult a fejében. Ránézett az órájára. Három óra volt. Hirtelen furcsa féltékenységet érzett a szívében. Kétségek kezdték gyötörni. Visszafelé indult, elment bevásárolni, majd tele izgalommal ment a lakásba, de a férje nem volt otthon. Nyugtatgatta magát. Betett egy magnószalagot a konyhai magnós rádióba, és nekiállt a vacsora elkészítésének. Azon törte a fejét, hogy reagálja le a látottakat. Egyáltalán tegyen-e említést a dologról. Mikor elkészült mindennel, lefürdött, átöltözött egy kényelmes fekete nadrágba, felvett hozzá egy zöld pamut pólót. Ekkor nyílt az ajtó és Zsolt vágtatott be.

  - Szia, anya, de jó illatok vannak! Csak nem a kedvencemet főzted?

  - De igen. Remélem, hogy sikerült. Aztán Dórát is várom.   

  - Nem vacsorázhatnék előbb? Mert megyek gitározni a klubba. Ott lesz Andi is, és majd együtt jövünk haza valamikor.

  - Dehogynem, egyél csak nyugodtan.

  - Megyek kezet mosni és jövök. Hány óra van?

  - Fél hat – nézett az órára feszülten Anna. Zörgött a zárban a kulcs, Anna idegesen figyelte, de még mindig nem Barna volt. Dóra és István jött, István egy csokor virágot nyújtott át. Anna mindegyiküket szeretettel üdvözölte, majd beültette őket a nappaliba.

  - Nem vagytok éhesek? Vagy várjuk meg Barnát? – kérdezte a gyerekektől Anna.

 - Miért? Még nincs itthon? - nézett az anyjára Dóra.

 - Nincs. De biztosan közbe jött neki valami.

   István szólalt meg: - Szerintem, várjuk meg, biztosan jön majd nemsokára.

   - Hello! – köszönt be nekik Zsolt - Én vacsorázom, mert elmegyek, dolgom van - megcsókolta nővérét és kezet fogott Istvánnal - Jól vagytok? Na, már nem sok van vissza a független életből, még meggondolhatod István! - mindezt Zsolt természetes humorával adta elő. Aztán kiment a konyhába és vacsorázott. Anna pedig leült Dóráékhoz, beszélgetni kezdtek a közelgő esküvő bonyolításáról.

  - Mami, mi mindent elintéztünk Istvánnal, csak egy kis anyagi fedezet kellene még hozzá. És majd az örömanyai jelenlétedre van szükségünk! – tette hozzá mosolyogva és elmesélte a tervezett esküvői nap menetét. Közben Zsolt elbúcsúzott tőlük.

  - Hello! Na, csók mindenkinek!  Akkor én mennék! Majd valamikor jövünk, ti itt alszotok?

  - Nem, mert majd egy kilences előadásra moziba megyünk és onnan haza, de hétvégén találkozunk - válaszolta Dóra.

    Anna közben egyre idegesebb és nyugtalanabb lett. Aztán fél hét körül Barna megérkezett. Odament Annához, megcsókolta. Anna oda tartotta az arcát, de nem viszonozta. Barna kicsit meg is lepődött, de aztán a gyerekeket üdvözölte.

 - Szervusztok, hát ti? Anna nem mondta, hogy jöttök, vagy váratlanul? Várjatok! Mindjárt jövök, csak lepakolok - visszajött, és egy szál szép rózsát adott át Annának - Ezt neked hoztam.

   Anna zavartan nézett rá - Nekem? Köszönöm. Aztán milyen alkalomból?

  - Csak úgy, eljöttem egy virágüzlet előtt és rád gondoltam. Ne haragudj, hogy később jöttem és nem szóltam, de kicsit elhúzódott a munkám. Hogy vagytok? Minek is kérdezem? Látszik, hogy jól. Vacsorázunk Anna? Én a magam részéről éhes vagyok.

  - Tulajdonképpen készen van a vacsora. Csak rád vártunk. Menjünk! Gyertek ti is gyerekek!

    Együtt, leültek az asztalhoz, Anna a szobában tálalt. A rózsát és István virágcsokrát az asztal közepére tette. Hosszan beszélgettek, az esküvő volt a központi téma. Anna keveset beszélt, csendesen hallgatta őket. Aztán a gyerekek nyolc óra után szedelőzködni kezdtek és elköszöntek.  Anna, utána leszedte a terítéket, Barna a gyerekekről beszélt valamit, de ő csak szótlanul tette a dolgát.

  - Mondtam valamit Anna, nem válaszoltál, mi a baj? Nem gondolod, hogy kicsit furcsa vagy? Haragszol rám valamiért? De hát miért?  Már a vacsora közben is olyan hallgatag voltál! Nem szeretem az ilyen hangulatot. Tudtommal nem bántottalak meg semmivel.

  - Nem igazán szeretnék róla beszélni Barna. Hogy  mivel bántottál meg? Azt neked jobban kell tudnod.

    Barna Anna elé állt: - Haragszol, hogy később jöttem haza és nem szóltam? De hát mondtam, hogy dolgom volt. Vagy mi a baj? Nem értem!

  - Nem, nem ezért haragszom...

  - Gyere édes Anna! Üljünk le és meséld el, akkor miért? Nekem ne beszélj itt talányokban. Már amikor beléptem a szobába, akkor láttam rajtad, hogy valami nem tetszik neked. Először azt hittem a gyerekekkel kapcsolatban, de aztán rá kellett jönnöm, hogy velem van bajod.

  - Rendben, de egyet ígérj meg! Minden kérdésemre őszintén fogsz válaszolni - mondta Anna.

  - Megígérem. Gyere, ülj ide mellém és mondd a bajodat!

     Anna leült Barna mellé.  Nehezen, de belekezdett.

 -  Ma délután elsétáltam hozzád. Nem szóltam előtte telefonon, talán jobb lett volna! Gondoltam megleplek, és együtt jövünk haza. És akkor megláttalak beszállni a kocsidba egy fiatal nővel. Igencsak jókedvű voltál. Gondolom vele volt az nagyon hosszan elhúzódó munkád, ugye Barna? Hát mit gondolhatnék? Te mit gondolnál a helyemben? Új szerelem? Meguntál? Azon sem csodálkoznék! Elég régen együtt vagyunk már! Te miért lennél különb, mint a többi férfi? 

   Barna csendben és elgondolkodva hallgatta Annát. Nem volt ideges, még talán meglepett sem. Megfogta Anna kezét.

 - Hát ezért? Nem fogok neked hazudni. De előre megmondom, a szeretetem semmit sem változott. Látom, muszáj beszélnem róla. Pedig igazán nincs jelentősége. Ennek a fiatal kolléganőnek felajánlottam, hogy hazaviszem, illetve elviszem egy darabig.  Nem rég jött hozzánk. Valahogy aztán úgy alakult, hogy meghívott egy kávéra, beszélgetésre. Tulajdonképpen nem is tudom miért, de vele mentem. Illetve, persze, hogy tudom. Tetszett a férfiúi hiúságomnak. Felmentem a lakására és ott kávéztunk. Mesélt az életéről, beszélgettünk szakmai dolgokról. Hogy el akart csábítani, vagy csak a helyzetből adódhatott volna? Lehetséges. De mindezek  ellenére, esküszöm, hogy semmi olyan nem történt! Nem vagyok szerelmes belé, nem. Semmi Anna, tényleg semmi. Hiszen téged szeretlek és tudtam, hogy nem kívánok semmilyen viszonyba bonyolódni sem vele, sem mással. Hiba volt, hogy felmentem a lakására, de megtörtént.  Tudtam, hogy ezt az esetlegesen kalandnak induló dolgot, legalábbis részemről az lett volna, miattad nem tehetem meg. Kínos szituáció volt, de magamnak kerestem. Sétáltam még egyet, szégyelltem magam. Pontosan éreztem, hogy nincs nekem szükségem más nőre, hiszen te itt vagy nekem! Egy virágos bódé előtt megláttam ezt a rózsát, és muszáj volt elhoznom neked. Haragudhatsz Anna, és igazad van.

   Anna hirtelen felállt, és idegesen sétálgatni kezdett a lakásban, majd megállt a férje előtt: - Te mit tennél most a helyemben? Ha mindez fordított helyzetben történt volna?

  - Nem tudom. Bizonyára féltékeny lennék és haragudnék, de biztosan igyekeznélek visszaszerezni magamnak.

  - Persze. Könnyű ezt mondani. Azért nagyon szégyenletes ez az egész meséd!  Ezt a történetet, most higgyem el. Holnap pedig bemész a munkahelyedre, találkozol majd vele, és úgy folytatod a munkád, mintha mi sem történt volna. Szép! Nagyon szép!

  - Nem, egyáltalán nem szép, és szakmai szempontból is hibás. Én, mint vezető most kicsit szembe köpöm magam, de én is férfi vagyok... Bár hiba volt... – felállt és bűnbánóan próbált Anna felé közeledni.

  - Jól esik, hogy fiatal nők is buknak még a jóképű középkorú főorvos úrra? Köszönöm Barna. Nagyon nehéz délutánt, nagyon nehéz további napokat szereztél nekem, és jól időzítettél! Pont most! Dóra esküvője előtt. Hagyjál! – eltolta magától Barnát.

  - Anna! Az isten szerelmére! Tényleg elmondtam neked mindent őszintén. A benti kellemetlen perceket meg megérdemlem, de tulajdonképpen nem kezdődött el semmi.

  - Nem. Csak valami itthon befejeződött. Tudom, hogy már nem vagyok olyan fiatal, vonzó, tudom, hogy már megszoktál. Miért van az, hogy a férfiak... - sírni kezdett.

  - Mert férfiak vagyunk, talán könnyebben elcsábulunk. Nem tudom. Anna meg tudsz bocsátani? És igen is, még mindig fiatal vagy és vonzó. Nekem mindig az leszel! Bocsáss meg! Ne sírj! Kérlek! Tényleg nem történt semmi.

  - Nem hát. Csak éppen próbálkoztál! Legalábbis ezt állítod. Ez nagyon fáj nekem Barna. Ne haragudj, lefekszem – ott hagyta Barnát, aki látszott, hogy valóban őszinte volt, aki biztosan tele volt most zavaros érzelmekkel.

    Anna lefeküdt, behunyta a szemét, az oldalára fordult. Úgy tett, mint aki alszik. Barna rövidesen utána jött, lefeküdt Anna mellé, közeledni próbált hozzá, de Anna elutasította. Csend költözött kettőjük közé. Anna nem tudott aludni. Később felkelt, halkan kiment a konyhába és bevett egy altatót - Akkor kezdődik minden elölről! - gondolta. Ahogy visszafordult, a félhomályban Barna állt az ajtóban:- Nem tudsz aludni? Én sem. Gyógyszert vettél be? Ne vedd ennyire a lelkedre, kérlek Anna! - kifelé jövet át akarta ölelni, de Anna nem hagyta. Visszament az ágyba, lassan hatott az altató. Reggel Barna szokásához híven megölelte, de ő nem reagált rá. Hallotta, amint Zsolttal, Andreával együtt távoznak.  Felült az ágyban, nyomott volt az altatótól, úgy érezte magát, mint olyan sokszor Ákos nőügyeinél, vagy a Zoltán féle szerencsétlenül elsült levele olvasása közben. Talán, ha hasonló előzmények nem lettek volna az életében, másképpen fogja fel a történteket. Lassan összeszedte magát és elindult a munkahelyére. Magába zárkózottabban végezte munkáját. Majd Barna kereste telefonon négy óra körül.

   - Anna!  Én vagyok, mehetek érted? Gyönyörű napsütés van, sétáljunk egyet. Na, mehetek érted?

     Anna hallgatott kicsit, majd lassan válaszolt – Gyere, és várj az épület előtt. Majd kimegyek hozzád.

     Amikor a kocsiba beszállt, megérezte Barna finom férfias, jól ismert arcvíz illatát, amit olyan nagyon szeretett és megszokott. Barna közeledett Anna arca felé, hogy megcsókolja, de Anna eltolta magától - Most ne, ha nem haragszol!

  - Hát jó, büntess csak! Menjünk át Budára, menjünk a várba!  Mit szólsz hozzá?

  - Menjünk! – válaszolta Anna. Barna bekapcsolt egy kis zenét. Így csendben ülve egymás mellett mentek fel a várba.

     Mikor kiszálltak a kocsiból, Barna erőszakkal megfogta Anna kezét és kéz a kézben sétáltak a macskaköves várbeli ódon történelmi házak között, felmentek a Halász bástyára, átnéztek a pesti oldalra. Barna csak beszélt, beszélt, aztán a bástya egyik sarkánál hirtelen átölelte.

  - Anna, bocsánatot kérek tőled. Talán azért azt érzed, hogy őszintén szeretlek és még mindig szeretek veled lenni. Tegnap is elmondtam, milyen fontos vagy nekem! Ezek lehet, frázisnak hatnak, de őszintén így érzem. Őszintén szégyellem, ami történt… Teljesen gyermekded módon viselkedtem ráadásul. Én nem születtem Casanovának - zavartan maga elé nézett.

  - Nézd Barna!  Gondolkodtam. Talán, ha nem lett volna körülöttem annyi zavaró nő a többi kapcsolatomban, akkor nem így viszonyulok ehhez a dologhoz, de sebzett vagyok.

  - Tudom, tudom, drága Anna! Pontosan tudom, hogy mit éreztél. Hibáztam, és mindent megteszek, hogy szerethesselek. De őszintén!  Csak annyi történt, amit elmeséltem.  Gyere, üljünk át a teraszra! Együnk, igyunk valamit.

     Leültek a kávézó teraszára, hallgatták a lanton játszó fiú zenéjét, kértek két konyakot, ami feloldotta szorongásukat. Nézték a csodálatos panorámát, nézték egymást, és lassan megbékélt Anna is. Aztán rátértek az esküvői készülődésre. Majd mindketten felálltak, és Anna kézen fogva húzta maga után a férjét.

   - Most gyere Barna!  Menjünk be a Mátyás templomba, hadd mondjak el egy hálaimát a szeretteimért! Tudod már rég nem tettem. Olyan gyönyörű ez a templom! Különben is szeretném megnézni, már régen voltam itt.

    Egymás kezét fogva bementek a Mátyás templomba, és Anna legbelül a szívében megbocsátotta Barna tévelygését.