Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész 3 - 5. fejezet

2009.04.22

3

 

   Az igazgató már várta Annát. A rendőrség éjjel kettőkor felcsörgette lakásán, egy nem állami gondoskodásban lévő leány szökése miatt. Egy volt belügyben dolgozó nő, és egy százados lánya volt. A kislány anyja elvált a férfitől, az idegei miatt leszázalékolták. Egyedül nem tudott mit kezdeni az erősen fogyatékos serdülő kislánnyal, ezért kérte hetes elhelyezését az otthonban. A kislány túlfűtött szexualitással volt tele. Előző este megszökött, és egy erdő sarkán a járőrök találtak rá Budán, ahol egy katona megerőszakolta. Ezért kellett az igazgatónak bemenni a rendőrségre az éjszaka folyamán.

  - Anna! El kell vinni a kislányt igazságügyi szakértői vizsgálatra, tegnap átesett az azonnali nőgyógyászati kivizsgáláson. Jegyzőkönyvezés is volt. Na, ne tudja meg, hogy miket hordott össze ez a gyerek! És vihogott egyfolytában. Borzasztó! De nézzen utána, hogy ki volt a csoporttal? Egyáltalán hogy jutott ki az intézetből, mert erről is kérnek jegyzőkönyvet - kérte most Annától.

    Anna megnézte a beosztást, majd válaszolt az igatónak.

   - Attila volt velük. Csak azt nem értem, a mamája miért nem vitte haza hétvégére? Mert látom, hogy bent volt a kislány szombaton is, és tegnap is. Lehet, hogy beteg? Felhívom, mert végül is az anya a gyám és őt kell értesíteni. De ha jól tudom, az orvoshoz vitel is az ő dolga. Ebbe mi nem szólhatunk bele! Jogilag mi csak az itt történtekért vagyunk felelősek, de elég baj, hogy ez történt. Egy órára jön Attila, és akkor majd elkészítem a jegyzőkönyvet. De legelsőnek felhívom a mamát.

  - Rendben Anna! Hagyom is magát dolgozni, hogy van? Látom, amióta férjnél van, mintha kicserélték volna! Jót tett magának ez a házasság, örülök neki. Már akartam többször mondani, hogy milyen szép volt az esküvője. Igazán szép pár maguk! Milyen orvos is a férje?

  - Kardiológus. Ha kell valami segítség, csak nyugodtan szóljon Gábor, segítőkész férjem van.

  - Na, látja! Máris szükségem lesz rá. Az édesanyám szívével van probléma, talán jó lenne egy kivizsgálás. A feleségemmel nem tudjuk rávenni, de, ha ismerős kezeli, talán jobban belemegy. Szólna pár szót a férjének?

  - Hogyne. Sőt, felhívom, úgyis be akar majd értem jönni. Ha itt lesz, esetleg ketten megbeszélhetik. Talán ez lenne a legjobb.

  - Nagyon köszönöm Anna! Ne haragudjon, hogy terhelem. Csak Ida mondta, hogy szóljak magának, tudja, én nem szeretem a protekciót.

  - Ugyan, ez nem protekció. Meg kell gyógyítani egy beteg embert. Ennyi az egész.

    Anna először a kislány édesanyját hívta fel telefonon, aki teljesen elhűlt a történtektől, azonnal indult az intézetbe. Majd felment a kislányért, aki hatalmas piros foltokat tett éppen a mosdóban az arcára, és a száját rúzsozta erősen.

  - Hát te mit csinálsz itt, édes kislányom? Hogy nézel ki? Na, hadd lássuk csak! Tudod mit?  - mondta neki Anna nyugodtan - Most ezt lemossuk. És tudod-e, hogy miért? Mert te sokkal szebb vagy festék nélkül - segített neki a festék lemosásában – Nos, fésülködjünk meg Évikém! Jól van. Most pedig, gyere le velem az irodába, leülünk és beszélgetünk. Jó?

  - Jó, Anna néni! - nevetgélve ment Annával a tizenhárom éves nyúlánk, vékony kislány, majd az irodában magukra zárta az ajtót, és meghallgatta Évát.

   - Hát az úgy volt, hogy délután, amikor mentünk kirándulni én szépen elterveztem, hogy lelépek. Attila bácsi elől ment, én meg szépen elbújtam és lemaradtam. Senki nem vette észre. Aztán csámborogtam a közeli parkokban. Leültem egy padra és akkor odajött egy katona, aztán beszélgettünk, aztán elmentem vele sétálni az erdőbe, és ott lefektetett a kabátjára.  És tetszik tudni, nővé tett. Azt mondta, hogy szép vagyok, és nő vagyok, és hát a nők, szoktak ilyet csinálni. Meg tetszett is!  Szép fiú volt!  Hát nem volt valami hű de jó! Meg fájt is, de most már jó, mert igazi nő vagyok.

     Anna elmagyarázta neki, hogy ez miért nem volt helyes, hogy mikor lesz valaki nő, hogy ez a fiú becsapta őt. De biztosította, majd segítenek neki. És hamarosan jön az édesanyja is. Aztán a jegyzőkönyvet Anna odaadta az iskolatitkárnak, aki legépelte, és mire Éva anyja megjött, már elolvashatta gyermeke vallomását. Alig tudta Anna és az igazgató együtt megnyugtatni az asszonyt, aki úgy látta jónak, ha most haza viszi és amíg nem rendeződik le a kivizsgálás, a feljelentés, a kiskatona megtalálása, addig nem engedi vissza. Kérte lánya felmentését az iskolalátogatás alól is. Végül is ennyivel lerendezték, de a feljelentéshez az intézetnek is közre kellett működni.  Felment a betegszobára is, tájékoztatta a nővért a kislánnyal történtekről. Ezután kereste meg volt csoportját. A gyerekek örültek Annának, aki közben elbeszélgetett az új nevelőjükkel is. Mikor aztán Anna az órájára nézett, gyorsan elköszönt tőlük, és visszasietett az irodájába, ahol már várta Attila, a fiatal nevelőtanár. Türelmesen ült az asztala melletti széken. Látta, hogy az igazgató ajtaja zárva, rákérdezett Attilára - Van valaki a főnöknél? 

  - Igen, egy jóképű, fiatalos pasi ment be hozzá, ugyan téged keresett. Csak nem a férjed?

  - Valószínű, hogy ő van nála! Ha nem haragszol, csak egy pillanatra benézek hozzájuk - nézett jókedvűen a fiatal nevelőre.

  - Persze. Várok. Intézd csak a dolgod.

    Anna bekopogott, majd benyitott az igazgatói szobába. Látta, hogy Gábor és Barna nagy nyugalommal, egyetértésben beszélgetnek.

  - Bocsánat, szervusz, Barna! Látom, hogy minden rendben. Csak beszélgessetek, nekem még úgy is van teendőm - Barna ekkor felállt, üdvözölte Annát, és mosolyogva ült vissza a helyére.

    Anna tapintatosan megfordult és visszament az irodájába. Leült a helyére, majd ránézett a harminc év körüli szőke, jóképű, barnaszemű fiúra, aki nem régen került csak az intézetbe. Anna, kortól függetlenül, minden munkatársával, tegező viszonyban volt.

  - Hogy a tárgyra térjek! – kissé hivatalos hangnemben szólt most a fiatal fiúhoz - Téged is meg kell hallgatnom a tegnapi eseményekkel kapcsolatban! Kérlek, hogy részletesen mondd el az előzményeket, aztán majd írd is le, mint jelentést. Ne nyugtalankodj, mindenkivel előfordul. De azért több odafigyelés kell egy ilyen kiránduláson! Főként, ha ilyen gyerekkel mész, mint Éva is.  Hiszen ismered jól a szabályt!

     Attila láthatóan zavarban volt.

  - Rendben van. Bocsánatot kérek. Lehet, hogy nem voltam elég odafigyelő. Nem is tudom, hogy történhetett… Nem értem miért is nem vettem észre Éva eltűnését. Leírok mindent részletesen. Hibát követtem el.

    Hát igen. Pedig jó munkaerőnek ígérkezel. A gyerekekkel kapcsolatban azért mindig tudd, hol a határ részükre a szabadságnak és a szabadosságnak. Nem beszélve arról, hogy sérült gyermekekről van szó.

  - Ekkor kinyílt az igazgató szoba ajtaja, Barna és Gábor jött ki - Mi végeztünk. Ha gondolja Anna, és végzett már, menjen nyugodtan haza maga is! Én sietek haza, mert este színházba megyünk.

  - Igen, lassan majd megyünk mi is, csak még Attilát felkísérem és jövök vissza. Foglalj helyet addig Barna! Magának pedig jó szórakozást! - szólt az igazgatójának, majd együtt indult kifelé a fiatal nevelővel.

    Anna mire visszajött, már csak Barna ült a szobában, egy pedagógiai lapot olvasgatott. Anna levetette fehér köpenyét, felvette kabátját.  Kiértek az utcára, ahol beültek a kocsiba.

  - Na, minden rendben? - kérdezte tőle Anna.

  - Persze. Egy hét múlva jön hozzám a mama. Lesz helye, semmi probléma. Kellemes, nyugodt főnököd van. De milyen csinos fiatal fiú a beosztottad! Akárcsak Zoltán volt egykor, még hasonlít is kicsit hozzá.

  - Hát én nem vettem észre, hogy hasonlítana, legfeljebb fiatal. Ami igaz, ha fiatalabb lennék, elcsábítanám, mert vonzó fiú. Kétségtelen! Na, ezt akartad hallani?

  - Na, csak ne tegyél féltékennyé. Az ilyen fiuk szeretik kipróbálni az ilyen szép érett asszonyokat.

  - Magad is ezt tetted?

  - Ezt nem mondom most meg! - nevetett Barna.

  - Fiatal még, de szereti a gyerekeket. Jó pedagógiai érzéke van. Ha megfogadja a tanácsaimat, messzemenően támogatom és segítem. Úgy érzem, jó munkaerő lesz. Most hibát követett el. Remélem, hogy nem lesz következménye!

  - Na, ugye megmondtam? Gyere, adj egy puszit édes Anna, hiányoztál ma nagyon! Sokat gondoltam rád, nem tudom miért.

  - Én is gondoltam rád, de én olyanokat gondoltam, mi lesz, ha majd már elmúlik a szerelmünk és találsz valami fiatalabb, vonzóbb teremtést! Vajon megcsalsz majd?

  - Ilyen butaságokon törted a fejed? Mondtam már, nekem te kellesz! Ennyi. Ha nem leszek szerelmes, akkor majd szeretlek. De azért örülök, mert ez azt jelenti, hogy szeretsz, és féltesz. És ez így van jól.

  - Barna, annyira jó veled, nem is értem! Talán túl tökéletes a kapcsolatunk! Ennyi idősen is úgy kellünk egymásnak, mintha legalábbis húszévesek lennénk! Nem nevetséges ez? – nézett a férjére.

  - Nem, egyáltalán nem nevetséges.  Azt hiszem, megtaláltuk egymásban az ideális partnert. Ritka dolog ám ez! Ennyi idősen meg pláne! Persze, én ezt régen is tudtam! Talán ezt éreztem, amikor megismertelek még régen, olyan nagyon fiatalon. De félre az érzelgősséggel! Éhes lettem. Tudod mit? Ne menjünk még haza! Üljünk be a kis megszokott éttermünkbe és vacsorázzunk egy jót! Na, szépségem, mi a véleményed?

  - Nagyszerű ötlet! Benne vagyok! - válaszolt vidáman Anna.

   Mindketten jó kedvvel indultak a lakásukhoz közel eső kis étterembe.

  - Látod Anna milyen jó együtt és nem egyedül. Tulajdonképpen mi kell az embernek? Elsődlegesen szerelem, szeretet, aztán utána minden más. Ha az előbbi nincs meg, akkor bajok vannak!

  - Mennyire igazad van!

    A pincér már, mint régi törzsvendégeket fogadta őket. Rendeltek és nagy étvággyal fogyasztották vacsorájukat. Jókedvűek voltak és vidáman társalogtak közben. Majd Barna megkérdezte Annától.

 - Hétvégén nem akarod meglátogatni édesanyádat? Lemehetnénk, akár kirándulás gyanánt is!

  - Lenne hozzá kedved? Ennek örülök. De a gyerekekkel.

  - Én is úgy gondoltam, édes Anna.

    Amikor visszamentek a lakásukba, már otthon volt Dóra és Zsolt is. Úgy tűnt számukra, hogy Dóra továbbra is lehangolt, de úgy tett, mintha semmi baj nem lenne. Gyorsan elköszönt tőlük, csak Zsolt viccelődött velük: - Hol volt a szerelmes pár, csak úgy süt rólatok, hogy piszok jól éreztétek valahol magatokat!

   Anna és Barna egymásra nézett, elnevették magukat, és szinte egyszerre mondták.

 - Nem hiszed el Zsolt, de egy nagyon jót vacsoráztunk. Beszélgettünk, és jól éreztük magunkat.

  - Nahát! - mondta meglepődve Zsolt - Már azt hittem, mástól van ilyen jókedvetek! Na, de megyek a dolgomra. Jó éjszakát nektek! - indult a szobája felé. Barna elgondolkodva nézett Annára, majd megkérdezte tőle.

  - Mit gondolsz, nem kellene beszélnem Dórával? Olyan szomorú, elesett volt. Látom, hogy bánatos.

   - Gondolod, hogy nem zárkózik el? Próbáld meg! Nekem, azt hiszem, nem nyílik meg egyelőre. Haragszik rám.

  - Majd meglátjuk! Bemegyek hozzá. Próbálok vele beszélgetni! Mehetsz aludni, olvasni, majd jövök!

    Anna már aludt egy könyvvel a kezében, amikor Barna visszajött Dórától. Kivette óvatosan kezéből a könyvet, majd lefeküdt ő is. Azon gondolkodott hogyan oldhatná fel Anna ellenszenvét. Sajnálta Annát. Tudta, hogy mindent megtenne a lányáért, és csak a legjobbakat szeretné adni neki, de a fiú iránti ellenszenvét nem tudja félre tenni. Majd a saját lánya jutott eszébe, akivel nem tölthetett minden napot együtt. Sóhajtott egyet, az oldalára fordult, és Annát átölelve aludt el.

 

4

 

   A hétvégén, ahogy Barna ajánlotta, leutaztak Anna édesanyjához. Nővére, Vera, már eladta a lakását, de még egyedül lakott az édesanyjuk. Az összeköltözés még vissza volt.  A gyerekek végül is nem utaztak velük. Édesanyja örült a látogatásuknak, nagy traktával fogadta őket. Együtt kimentek édesapja sírjához is, ahol Anna mindig elérzékenyült. Letette a csokor virágot és visszaemlékezett ilyenkor gyermekkorára. Búcsúzóul mindig megsimogatta a kőkeresztet, mintha csak apja homlokát simogatná. Meglátogatták nővérét és családját, megbeszélték költözésüket, elintézték anyagi ügyeiket is.  Majd a nővérénél váratlan telefonhír érte. Zsolt kereste Annát.

  - Szia , Anya! Rossz hírem van.

  - Anna szíve hevesen dobogni kezdett - Ne ijesztgess! Mi történt és kivel?

    Zsolt ideges hangon, folytatta.

  - Dóra bent van egy kórházban, kimosták a gyomrát. Tegnap éjjel vitték be, gyógyszert vett be vagy mi, de már jól van. Péter szólt ide telefonon. De este már kijöhet. Csak szólók, hogy tudjatok róla.

   - Zsoltikám! Lassabban! Hogyan és mikor történt? Pontosabbat nem tudsz? Azonnal menjünk haza? Apád tudja?

  - Kerestem, de nincs otthon. Aztán eszembe jutott, hogy elutazott Erdélybe.

  - Na jó, de melyik kórházban van? Értem. Akkor este majd hazatelefonálok, holnap úgyis mindenképpen hazamegyünk.

  - Mi történt Anna? - kérdezte Barna és átölelte a zokogó Annát. Nővére és családja is nagyon megijedt a hírtől. Aztán Barna nyugtatgatta őket.

  - Lehetne egyet telefonálnom? Felhívnám a kórházat, nekem, mint orvosnak talán többet elmondanak.

    Kikereste a telefonkönyvből a kórház számát és telefonált. Hosszan beszélt az ügyeletes orvossal, majd megnyugodva tette le a telefonkagylót. Leült Anna mellé a heverőre és elmondta, amit hallott.

- Dóra bevett jó néhány nyugtatót és ivott rá. Egy társaságban volt azzal a nagy szerelmével, és onnan eljövet elájult. A fiúja csak ekkor hívott mentőt.  Így került az Erzsébet kórházba. Kimosták a gyomrát, de már jól van, holnap kiengedik Anna! Erről majd beszélgetnünk kell. Pedig, amikor én beszéltem vele, erre utaló jelek nem voltak, de hát ki tudja mi játszódott le közben a lelkében, mi történt vele és a fiúval. Segítenünk kell neki.

    Anna nyugtalan volt, hiába vigasztalták. Nehezen aludt ezen az éjszakán. Anyjának nem is szólt erről a dologról, nem akarta idegesíteni.

    Másnap kora délután indultak vissza. Barna útközben aggódva nézett Annára, megsimogatta elgyötört arcát.

 - Itt vagyok neked édes Anna, segíteni fogok. Ha akarod, elmegyek a fiú szüleihez, beszélek velük.

  - Azt hiszem Barna, itt lenne az ideje! De a fiúval is le kellene ülni. Szeretném, ha te beszélgetnél velük, egyedül nem vállalkozom rá, mert elvisznek az érzelmeim, a haragom.  Tudom, őrlődik Dóra. Szeret engem is, szereti a fiút is, és a kettőnk közötti érzelmi zavarai vitték erre buta döntésre. Tudod Barna én sok mindent átéltem, de ilyent azért nem tettem volna soha…

  - Ezen most ne aggályoskodj! Ez van. Nem vagyunk egyformák. Azt kell nézni, hogy mit tudunk segíteni. Nem remélem, hogy túl sokat, de beszélgetni azért kell. Nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történne. Neked pedig el kell fogadnod ezt a kapcsolatot Anna. Nem tudok mást mondani! Dórával történt beszélgetésem során meggyőződhettem, hogy a lányod teljesen bele van szerelmesedve ebbe a fiúba. Érzései teljesen tiszták, csak attól félek, hogy majd hoppon hagyja a fiú, és akkor lesz igazán nagy baja.

  Estefelé már otthon voltak, Dóra is a szobájában pihent.  Anna bement hozzá, leült az ágya szélére, megsimogatta.

- Dóra, hát hogy tehettél ilyen butaságot! Tudod, hogy mennyire szeretünk! Majd valahogy elrendezzük a dolgot! Hívd meg Pétert egy találkozásra! Barna és én is, meg te is, leülünk és elbeszélgetünk. Talán jobbá tehetjük ezt a dolgot. Megígéred?

   Dóra sírni kezdett.

 - Olyan boldogtalan vagyok!  Egészen mást gondoltam erről a kapcsolatról. Nekem ez nagyon rossz, hogy te és Péter ennyire nem kedvelitek egymást.

   - Tudom Dóra, de nem ígérem, hogy megszeretem.  Ettől azért, még lehet rendezni egy állapotot. Nem nekem kell szeretni, hanem neked. De ettől függetlenül úgy érzem, mást érdemelnél. Véleményem szerint, nem a megfelelő embert választottad.  Majd egyszer elmesélem neked az én apád iránti egykori szerelmes életemet, talán segítek neked ezzel valamit. Nekem sem volt könnyű és, mint tudjuk, rosszul választottam. De látod a jó Isten adott nekem még egy esélyt, hogy Barnával találkozhattam. De nem biztos, hogy mindenki felismeri, hogy mikor mit kell tennie.

    Hosszan beszélt Anna. Dóra láthatóan hálásan hallgatta. Mindketten közelebb kerültek egymáshoz. 

     A következő hét feszültségben telt, Anna és Barna egy előzetes telefonbeszélgetés után felkereste Péter szüleit. Hasonló korú szülőkkel találkoztak. Az egész Dóra-féle öngyilkossági kísérletről nem tudtak semmit. Meglepve hallották az egészet. Kissé feszélyezett, de intelligens beszélgetés volt. Barna ugyancsak kiállt Dóra mellett, és nagyon reális hangot ütött meg.

  Hazafelé jövet sétálni mentek, Anna hálásan fogta Barna kezét.

  - Ne aggódj Anna! Idővel rendeződik minden. Még nehéz lesz, de hidd el többet nem fog hasonló dolog előfordulni. Gyere, hadd öleljelek meg! Nyugodj meg! És szeretném, ha nem ilyen szomorú szem nézne rám.

   Anna rámosolygott - Nem tudom, mit tennék nélküled? Nagyon jó, hogy vagy nekem.

   Hét közben tették a dolgukat, Anna munkahelyén a szokásos gyermek-programok zajlottak, lassan megnyugodott. Lánya is többet volt otthon és nyugodtabbnak tűnt. Zsolt, egyik este elmesélte, hogy október huszonharmadikán kint volt a tüntetésen. Elmesélte, hogy mi történt a Váci utcában. Hogyan vonultak, hogyan csoportosultak, hogyan énekelték a Himnuszt a Vörösmarty téren, és utána, hogyan zavarta meg a motoros rendőrsereg a felvonuló tömeget, hogy fogtak el embereket, és milyen undorító volt az egész.

  - És te hol voltál akkor kisfiam? Még jó, hogy téged nem kaszliztak be!

  - Hát a barátaimmal álltunk egy ajtónak szorulva. Mint a gestapósok, olyanok voltak a zsaruk.

  - Muszáj neked részt venned minden ilyen megmozduláson? – kérdezte tőle kissé idegesen Anna.

  - Muszáj anya, nem ülhet mindenki otthon! Akkor semmi sem fog történni. Nem én váltom meg a világot, de kicsit talán részese lehetek a történéseknek. A mi osztályunkban vagyunk hárman, akik így gondolkodunk. És igenis, olvasunk sok mindent, a papa cikkeit is, meg még egy csomó illegális lapot. Amit a történelem órán nem tanítanak, azt mi innen megtanuljuk.

  - Nem akadályozlak meg, de ne keverd magad bajba, még utóbb eltanácsolnak az iskoládból.

  - Ne félts engem anya, azért már nem olyan világot élünk és nemsokára majd új dolgok jönnek. Majd meglátjátok!

    Anna erről is beszélt Barnának, aki egyetértett Zsolt hozzáállásával és gyakorta hallotta őket beszélgetni az ország gazdasági helyzetéről, a különböző megmozdulásokról, a Laki telki eseményekről. Néha bekapcsolták a Szabad Európa adását, és onnan is tájékozódtak.

  

5

 

    Egyik nap Annát, váratlanul felkereste Zoltán.  Éppen indult volna hazafelé. Már este hatóra felé járt az idő, amikor az intézeti portán összefutottak.

     Anna nagyon meglepődött.

  - Hát te? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Nem is értem? Ne haragudj! Heidi is itt van? - mondta zavartan Anna, ahogy megpillantotta Zoltánt.

  - Szervusz, Anna. Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul török rád. Nem, Heidi nincs velem, egyedül jöttem. A közelben sétáltam. Kint voltam a temetőben, a huszonegyes parcellát kerestem. Tudod, ahol az ötvenhatosok vannak. Úgy tudom, hogy ez nem annyira ismert hely. Hát eléggé úgy is néz ki. Aztán eszembe jutott, hogy itt dolgozol valahol. Gondoltam, erre jövök, hátha itt talállak! És elmondom azt, amit nem tudtam neked soha elmondani. És lám milyen a sors!

  - Ötvenhatosok? Igen, tényleg itt van. Én is ismerem a helyet. Szomorú látni a sok fiatal sírját. Kevesen tudnak erről a bozótosról. De térjünk a lényegre! Itt találtál, de teljesen véletlenül! Hozzáteszem, én Barna háta mögött nem akarok semmiről beszélni.

  - Ne haragudj Anna! Ez most csak rám, és rád tartozik. Ennyi a múltunkból csak belefér még az életedbe? Nem akarom elvenni a jelenedet! De talán segítesz nekem a múltam teljes lezárásában, ha meghallgatsz. A múltkori találkozás felszaggatott mindent. Segítesz?

  - Szóval erről akarsz beszélni. Csak velem? - kérdezte tétován Anna. Hirtelen a régi Zoltánt látta és megsajnálta - Várj! Haza telefonálok, hogy később megyek - azt gondolta talán ennyit megérdemel Zoltán.

  - Nem szeretném, ha Barna is jelen lenne most. Ez tényleg csak a kettőnk régi ügye.

  - Értem Zoltán. Bár a múlt már nagyon régen lezárult. De felfogtam. Várj itt! Azonnal visszajövök. 

   Anna visszament a szobájába, felhívta a lakását. Barna vette fel a telefont.

  - Szervusz, Anna, mikor jössz? Mit csinálsz ilyen sokáig? Már várunk. Vagy vacsorázzunk nélküled?

    Anna ebben a pillanatban döntött, őszinte lesz.

 - Barna most ne szólj! És ne fantáziálj! Mindent el fogok mondani. Itt van Zoltán, ide jött a munkahelyemre, és beszélni akar velem. Úgy érzi, jót tenne a lelkének. Úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Azt hiszem, tényleg szüksége van a múltkori találkozás után egy ilyen beszélgetésre. Ki tudja? Talán megkönnyebbül az ő lelke is. Talán el akarja mondani, hogy akkor régen miért is nem keresett. Halló, ott vagy?

  - Itt. Csak meglepődve hallgatlak. Miért mész bele ebbe?

  - Nem tudom. Talán az ösztönöm. Hátha valóban segíthetek neki. De nincs semmi aggódni valód! Ugye nem haragszol?  Szeretlek!

  - Na, ezek után menj! Menj az ösztöneid után! Végül is hazudhattál volna! Menj és siess haza!

   Anna hallotta Barna nagy sóhaját, majd letette a telefont.

  Zoltán és Anna egy közeli szálloda presszójába mentek. Anna üdítőt kért, Zoltán szintén. Szemben ültek egymással.

  - Felkavart a találkozásunk Anna. Nálatok, nem úgy viselkedtem, ahogy azt Barna elvárta volna. Azt is tudom, hogy a mi lezárult kapcsolatunk után már mindannyian leéltük az életünk nagy részét.  De te nem tudhatsz sok mindent rólam. Én nem tudtalak csak úgy elfelejteni, mint azt te tetted! Ne, ne szólj közbe!  Én sokáig, nagyon sokáig őriztelek téged a szívemben. De talán még emlékszel, hogy mennyire szerettelek! Én akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy egy félrelépésem miatt, aminek nem is volt számomra jelentősége, csak neked. A levelet meg, hogy minek is hagytam meg? Máig sem tudom.  Ez volt a sors, ez volt a büntetésem. Most pedig, hogy együtt láttalak teljes szeretetben Barnával, rettenetes keserűséget éreztem. Bennem teljesen feltört a múlt! Alig tudok azóta szabadulni az emlékektől.  Ezért nem is hívtalak benneteket.  Talán most nem is kellene hármasban, négyesben összejönnünk. Nekem ezt fel kell dolgoznom. Nehezen viselem el, hogy a legjobb barátom felesége lettél, pedig már nagyon régen történt, ami történt.

  - Azért, nem úgy volt Zoltán. Én egyáltalán nem felejtettelek el téged könnyen. Talán még reméltem is eleinte, hogy majd megjelensz, és talán visszafogadtalak volna. De nem tetted! De hát olyan régen volt! Azóta már csak egy szép emlék maradtál nekem. Most miért kell mindezt elmondanod nekem? Megkönnyebbülsz tőle?

 - Lehet Anna, engedd meg, hogy megfogjam a kezed - Anna odaadta a kezét, nézte Zoltán szép hosszú ujjait, emlékezett a simogatására. Zoltán arca megtört volt, kisebb ráncok árnyékolták be szemét, szája környékét, de szeme a régi tiszta kék szem maradt. Anna visszahúzta a kezét - Szeretem Barnát, tudnod kell.

  - Csak érezni akartam a kezed melegét még egyszer. Na, de rátérek arra, amiért kértem tőled ezt a találkozást. Megütötte a fejemet egy mondatod - ” Mindenért meg kell harcolni Zoltán „ - Ugye, ezt mondtad? Nem azért nem kerestelek akkor, és nem zargattalak szerelmemmel, mert nem akartam. Egyszerűen, nem mertem Anna. Azt hallottam, hogy te röviddel a mi szakításunk után összejöttél azzal a számomra kekk, feketehajú zenész alakkal, a színházból. Nagyon bántott, hogy ilyen hamar el tudtál felejteni, mert másra akkor nem gondolhattam. Aztán féltem a visszautasításodtól, úgy talán még nehezebb lett volna elviselnem az egészet. Ha tudnád, hogy mennyire szenvedtem! Azt is elárulom, egyszer elmentem apám kocsijával a színházad felé. És megláttalak azzal a férfival, kéz a kézben. Akkor minden reményem elveszett. És haragudtam rád!  Sajnálom. Sajnálom Anna! Hát ezt akartam, hogy tudd! Nem azért, hogy a te emlékeidben megszépüljek, csak azért, hogy tudd, mennyire szerettelek. Persze, most már mindegy. Aztán mindenféle kapcsolatokat kerestem, majd megnősültem. Rosszul sikerült házasság lett. Azóta sem találom azt, aki nekem kellene, a mércém azt hiszem, kicsit mindig hozzád igazodik. Ez biztosan nem épeszű dolog.

   Anna hallgatta és őszintén belesajgott a szíve. Feltörtek benne óhatatlanul a régi emlékek. Zoltán ölelése, első találkozásuk, forró szeretkezéseik, séták a Balaton parton, az együtt töltött balatoni nyár. Mély nyomokat hagyott benne. Szomorúan nézett rá.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Bevallom, ha akkor felkeresel, lehet, hogy most, mint férj és feleség ülünk itt.  Ez már a múlt. Bennem is élsz, hiszen az első, igazi, nagy szerelem voltál. És így is őrizlek téged.  Zárd le magadban a régi Annát. Biztosan Heidiben is van sok szép és szeretni való. Ne engem keress! Én, én voltam. Láthatod, a valóság más. Megértem az érzelmeidet is. Hogy aztán ki hol rontott el valamit, ma már mindegy. Még az sem biztos, hogy jó házasság lett volna a kettőnk szerelméből. Nekem a legnagyobb boldogság az lenne, ha Barnával a barátságod rendeződne.

  - Nem Anna, nem tudom rendezni. Az a barátság is lezárult most. Legalábbis egyelőre. Tudom nevetséges, de ez van. Ne haragudj ezért! De megígérem, ha túl teszem magam ezeken az érzelmeken, akkor majd jelentkezem. Barnát majd felhívom azért, elbúcsúzok tőle. Egyébként magam sem gondoltam, hogy ennyire fel fog kavarni a múlt. Talán, ha nem Barna lenne a férjed, akkor másképp viszonyulnék a dologhoz. De tudod, hogy már akkor mennyire féltékeny voltam rá, és lám! Látod, előre megéreztem. Éreztem már akkor, hogy valami közös vonzódás van bennetek egymás iránt.

  - Lehet, hogy volt, lehet Zoltán. De akkor én csak téged szerettelek és nem valószínű, hogy később Barna miatt elhagytalak volna, de itt annyi „ mi lett volna, ha” kérdés merül fel, hogy nem érdemes még időt sem fecsérelni rá...Elmúlt a múlt... - Anna az órájára nézett - Kilenc óra. Most már tényleg mennem kell! És ne haragudj rám a történtek miatt, de Barnára sem!

  - Elkísérlek, hiszen arra megyek én is, nem kocsival vagyok. Még szívesen beszélgetnék veled. De, ha menned kell!...Hát... - Zoltán felsegítette Anna kabátját, aki hirtelen megfordult.

    - Meghallgattalak Zoltán. Talán most gonosznak gondolsz, de jól esett hallanom, hogy nem tudtál elfelejteni. De induljunk! - közben Anna folytatta mondandóját - Nincs értelme ragozni azt, ami már lezárult. Lassan több mint húsz éve. Talán ebben igazat adsz nekem. Te is, én is új életet kezdtünk. És ezt kell élnünk. Bevallom, nekem nem esik nehezemre. Ha ez fáj neked, akkor is megmondom. Szeretném, ha te is boldog lennél! Nélkülem is. Ne a régi ábrándot tápláld magadban... - Zoltánra nézett, aki csendesen bandukolt mellette, majd felültek egy trolibuszra. Amikor Anna leszállt, Zoltán is követte, egészen a kapuig kísérte. A kapunál Anna megállt Zoltánra nézett, szomorúságot látott a szemében. Kicsit összehúzta a kabátját, majd a kezét nyújtotta a férfi felé.

  - Hát akkor, jó éjszakát Zoltán! Boldogságot, megnyugvást kívánok neked!

  - Boldogság, megnyugvás? Milyen szép szavak! Persze könnyen beszélsz! De nem bántalak! Azért köszönöm, hogy időt szántál rám. Jól esett a beszélgetés. Még akkor is, ha sok minden fáj nekem. Talán majd idővel megnyugszom. Szervusz, Anna. Átölelhetlek?

   Zoltán érezhetően régi vággyal ölelte át, egymás szemébe néztek, Anna kiszabadította magát, mert érezte, több is következhetne.

  - Ne felejts el Zoltán! De zárd le magadban azt a régi fiatal Annát, ahogy én is lezártam Zoltánt. Szervusz. Valamikor nagyon szerettelek! Sajnálom! Elmúlt!

   Zoltán csak állt szótlanul és szomorúan, Anna pedig, besietett a kapun. Nagy lélegzetet vett, majd felment a lifttel. Kinyitotta az ajtót, Barna a nappaliban ült, egy pohár konyak volt az asztalon, halkan szólt a zene, Edith Piaf énekelt.

  - Szervusz, édes Barna – Anna odament hozzá, mellé ült és megcsókolta az arcát, aki viszonozta és kérdőn nézett rá.

  - Kicsit hosszura nyúlt?  Úgy érzed?  Beszéljek róla? Haragszol most rám? - kérdezte Anna.

  - Csak annyit mondj! Szerelmes vagy még a múltadba? Feltörtek az érzelmeid, nem tudod te sem lezárni?

  - Nem vagyok szerelmes a múltamba, de szeretem a múltamat, nagyon sok érzelem kötött Zoltánhoz, de hát tudod te is. Egy ilyen találkozás kicsit felzaklatja az ember érzelmeit. De az irántad érzett szeretet, most már teljesen hozzád köt, és mindennél erősebb.  Bevallom, jól esett ez a beszélgetés Zoltánnal. Talán ő is megnyugodott kicsit.  Én biztosan. 

   - Ennek ellenére én az ellenkezőjét látom. Kicsit izgatott vagy! - Nézz rám! És ne hazudj! Szereted még?

    Anna nem gondolta, hogy Barnát ennyire felzaklatja ez a találkozás. Felállt, sétálgatni kezdett, de ekkor Barna hirtelen felpattant, és erőszakkal maga felé fordította Annát - Ne játszadozzatok velem! Képes voltál ennyi időt eltölteni vele!

  - Mi történik veled Barna? Féltékeny vagy? Nem ismerek a higgadt férjemre. Te jó Isten! - át akarta ölelni Barnát, de ő eltolta magától. Visszaült a helyére és csak hallgatott, majd csak annyit mondott.

  - Ezek játszmák Zoltán részéről, te pedig belemész - Anna leült Barna mellé.

  - Ne vedd annak. Ha meg az, felejtsd el. Itt vagyok, csak egy beszélgetés volt és a lelkemben te vagy. Nem lehetsz ennyire bizonytalan az érzelmeimben!

    Ezen az estén ott kavargott mindhármukban, a huszonhárom évvel ezelőtti életüknek az a része, ami egykor összekötötte a három embert. Csak éppen mindenki másképp élte meg.

 

 

 

3
 

   Az igazgató már várta Annát. A rendőrség éjjel kettőkor felcsörgette lakásán, egy nem állami gondoskodásban lévő leány szökése miatt. Egy volt belügyben dolgozó nő, és egy százados lánya volt. A kislány anyja elvált a férfitől, az idegei miatt leszázalékolták. Egyedül nem tudott mit kezdeni az erősen fogyatékos serdülő kislánnyal, ezért kérte hetes elhelyezését az otthonban. A kislány túlfűtött szexualitással volt tele. Előző este megszökött, és egy erdő sarkán a járőrök találtak rá Budán, ahol egy katona megerőszakolta. Ezért kellett az igazgatónak bemenni a rendőrségre az éjszaka folyamán.

 - Anna! El kell vinni a kislányt igazságügyi szakértői vizsgálatra, tegnap átesett az azonnali nőgyógyászati kivizsgáláson. Jegyzőkönyvezés is volt. Na, ne tudja meg, hogy miket hordott össze ez a gyerek! És vihogott egyfolytában. Borzasztó! De nézzen utána, hogy ki volt a csoporttal? Egyáltalán hogy jutott ki az intézetből, mert erről is kérnek jegyzőkönyvet - kérte most Annától.

    Anna megnézte a beosztást, majd válaszolt az igatónak.

   - Attila volt velük. Csak azt nem értem, a mamája miért nem vitte haza hétvégére? Mert látom, hogy bent volt a kislány szombaton is, és tegnap is. Lehet, hogy beteg? Felhívom, mert végül is az anya a gyám és őt kell értesítenünk. De ha jól tudom, az orvoshoz vitel is az ő dolga. Ebbe mi nem szólhatunk bele! Jogilag mi csak az itt történtekért vagyunk felelősek, de elég baj, hogy ez történt. Egy órára jön Attila, és akkor majd elkészítem a jegyzőkönyvet. De legelsőnek felhívom a mamát.

 - Rendben Anna! Hagyom is magát dolgozni, hogy van? Látom, amióta férjnél van, mintha kicserélték volna! Jót tett magának ez a házasság, örülök neki. Már akartam többször mondani, hogy milyen szép volt az esküvője. Igazán szép pár maguk! Milyen orvos is a férje?

 - Kardiológus. Ha kell valami segítség, csak nyugodtan szóljon Gábor, segítőkész férjem van.

 - Na, látja! Máris szükségem lesz rá. Az édesanyám szívével van probléma, talán jó lenne egy kivizsgálás. A feleségemmel nem tudjuk rávenni, de, ha ismerős kezeli, talán jobban belemegy. Szólna pár szót a férjének?

 - Hogyne. Sőt, felhívom, úgyis be akar majd értem jönni. Ha itt lesz, esetleg ketten megbeszélhetik. Talán ez lenne a legjobb.

 - Nagyon köszönöm Anna! Ne haragudjon, hogy terhelem. Csak Ida mondta, hogy szóljak magának, tudja, én nem szeretem a protekciót.

 - Ugyan, ez nem protekció. Meg kell gyógyítani egy beteg embert. Ennyi az egész.

   Anna először, a kislány édesanyját hívta fel telefonon, aki teljesen elhűlt a történtektől, azonnal indult az intézetbe. Majd felment a kislányért, aki hatalmas piros foltokat tett éppen a mosdóban az arcára, és a száját rúzsozta erősen.

 - Hát te mit csinálsz itt, édes kislányom? Hogy nézel ki? Na, hadd lássuk csak! Tudod mit? - mondta neki Anna nyugodtan - Most ezt lemossuk. És tudod-e, hogy miért? Mert te sokkal szebb vagy festék nélkül - segített neki a festék lemosásában - Na, most fésülködjünk meg Évikém! Jól van. Most pedig, gyere le velem az irodába, leülünk és beszélgetünk. Jó?

 - Jó, Anna néni! - nevetgélve ment Annával a tizenhárom éves nyúlánk, vékony kislány, majd az irodában magukra zárta az ajtót, és meghallgatta Évát.

   - Hát az úgy volt, hogy délután, amikor mentünk kirándulni én szépen elterveztem, hogy lelépek. Attila bácsi elől ment, én meg szépen elbújtam és lemaradtam. Senki nem vette észre. Aztán csámborogtam a közeli parkokban. Leültem egy padra és akkor odajött egy katona, aztán beszélgettünk, aztán elmentem vele sétálni az erdőbe, és ott lefektetett a kabátjára…. És tetszik tudni, nővé tett. Azt mondta, hogy szép vagyok, és nő vagyok, és hát a nők, szoktak ilyet csinálni. Meg tetszett is! Szépfiú volt! Hát nem volt valami, hű de jó! Meg fájt is, de most már jó, mert igazi nő vagyok.

     Anna elmagyarázta neki, hogy ez miért nem volt helyes, hogy mikor lesz valaki nő, hogy ez a fiú becsapta őt. De biztosította, majd segítenek neki. És hamarosan jön az édesanyja is. Aztán a jegyzőkönyvet Anna odaadta az iskolatitkárnak, aki legépelte, és mire Éva anyja megjött, már elolvashatta gyermeke vallomását. Alig tudta Anna és az igazgató együtt megnyugtatni az asszonyt, aki úgy látta jónak, ha most hazaviszi és, amíg nem rendeződik le a kivizsgálás, a feljelentés, a kiskatona megtalálása, addig nem engedi vissza. Kérte lánya felmentését az iskolalátogatás alól is. Végül is ennyivel lerendezték, de a feljelentéshez az intézetnek is közre kellett működni.

    Ezután telefonált Anna a férjének, akivel megbeszélték, hogy fél négy körül bejön hozzá az intézetbe. Letette a telefont felment az emeletre, szólt Attilának, a nevelőnek, hogy majd három óra után jöjjön le hozzá, mert beszélgetniük kell Éva szökésével kapcsolatban. Felment a betegszobára is, tájékoztatta a nővért a kislánnyal történtekről. Majd megkereste volt csoportját. A gyerekek örültek Annának, aki közben elbeszélgetett az új nevelőjükkel is. Mikor aztán Anna az órájára nézett, gyorsan elköszönt tőlük, és visszasietett az irodájába, ahol már várta Attila, a fiatal nevelőtanár. Türelmesen ült az asztala melletti széken. Anna látta, hogy az igazgató ajtaja zárva, rákérdezett Attilára - Van valaki a főnöknél? 

 - Igen, egy jóképű, fiatalos pasi ment be hozzá, ugyan téged keresett. Csak nem a férjed?

   - Valószínű, hogy ő van nála! Ha nem haragszol, csak egy pillanatra benézek hozzájuk - nézett jókedvűen a fiatal nevelőre.

 - Persze. Várok. Intézd csak a dolgod.

   Anna bekopogott, majd benyitott az igazgatói szobába. Látta, hogy Gábor és Barna nagy nyugalommal, egyetértésben beszélgetnek.

 - Bocsánat, szervusz, Barna! Látom, hogy minden rendben. Csak beszélgessetek, nekem még úgy is van teendőm - De Barna ekkor felállt, üdvözölte Annát, és mosolyogva ült vissza a helyére.

 - Na, akkor én megyek. Van még egy kis elintéznivalóm- mondta még egyszer Anna, és becsukta az ajtót. Leült a helyére, majd ránézett a harminc év körüli szőke, jóképű, barnaszemű fiúra, aki nem régen került csak az intézetbe. Anna, kortól függetlenül, minden munkatársával, tegező viszonyban volt.

 - Hogy a tárgyra térjek! – Anna kissé hivatalos hangnemben szólt most a fiatal fiúhoz - Téged is meg kell hallgatnom a tegnapi eseményekkel kapcsolatban! Kérlek, hogy részletesen mondd el az előzményeket, aztán majd írd is le, mint jelentést. Ne nyugtalankodj, mindenkivel előfordul. De azért több odafigyelés kell egy ilyen kiránduláson! Főként, ha ilyen gyerekkel mész, mint Éva is. Hiszen ismered jól a szabályt! Nem is értem! Na, de még valami. Tudomásomra jutott, hogy itt aludtál a másik csoportban, a kis házban. Tudhatnád, hogy semmi nem marad titokban. Attila, beszéljünk világosan! Viszonyod van az egyik gyermekfelügyelővel. Nem szólok egyelőre Gábornak, de ezt többet ne tedd! A gyerekeknek és a falaknak is fülük van. Ez nevelőotthon, és a magánéletet, máshol éld! Fogadd ezt most anyai jó tanácsként. Gábornak erről, egyelőre, nem beszéltem.

 Attila láthatóan zavarban volt.

 - Igen ez így igaz. Bocsánatot kérek. Ígérem, hogy nem fordul elő! És nagyon köszönöm. Igazán szégyellem magam… Nem felejtem el, hogy ilyen rendes vagy hozzám! – mondta, és látszott rajta, hogy kellemetlenül érte a feddés.

 - Ja, igen, és az alkohol Attila. Házon kívül, máshol, mert különben sajnálattal elválnak útjaink. Pedig nem szeretném. Jó munkaerőnek ígérkezel. Mi a csudának iszol? A gyerekekkel kapcsolatban pedig, mindig tudd, hol a határ részükre a szabadságnak és a szabadosságnak. Nem beszélve arról, hogy sérült gyermekekről van szó.

 - Ekkor kinyílt az igazgató szoba ajtaja, Barna és Gábor jött ki - Mi végeztünk. Ha gondolja Anna, és végzett már, menjen nyugodtan haza maga is! Én sietek haza, mert este színházba megyünk.

 - Igen, lassan majd megyünk mi is, csak még Attilát felkísérem és jövök vissza. Foglalj helyet addig Barna! Magának pedig jó szórakozást! - szólt az igazgatójának, majd együtt indult kifelé Attilával, a fiatal nevelővel.

    Anna mire visszajött, már csak Barna ült a szobában, egy pedagógiai lapot olvasgatott, Anna levetette fehér köpenyét, felvette kabátját. Barna is felöltözött és együtt indultak hazafelé. Ahogy mentek a folyosón, kollégákkal, gyerekekkel találkoztak. Köszöngettek egymásnak. A gyerekek ölelgették és kérdezgették Annát, hogy ez a bácsi a férje-e. Ő pedig boldogan mondta: - Igen gyerekek ő az én férjem.

     Barna láthatóan örült Anna népszerűségének, így még nem ismerte. Látta, hogy szeretik a gyerekek, az emberek. Kiértek az utcára, ahol beültek a kocsiba.

 - Na, minden rendben? - kérdezte tőle Anna.

 - Persze. Egy hét múlva jön hozzám a mama. Lesz helye, semmi probléma. Kellemes, nyugodt főnököd van. De milyen csinos fiatal fiú a beosztottad! Akárcsak Zoltán volt egykor, még hasonlít is kicsit hozzá.

 - Hát én nem vettem észre, hogy hasonlítana, legfeljebb fiatal. Ami igaz, ha fiatalabb lennék, elcsábítanám, mert vonzó fiú. Kétségtelen! Na, ezt akartad hallani?

 - Na, csak ne tegyél féltékennyé. Az ilyen fiuk szeretik kipróbálni az ilyen szép érett asszonyokat…

 - Magad is ezt tetted?

 - Ezt nem mondom most meg! - nevetett Barna.

 - Fiatal még, de szereti a gyerekeket. Jó pedagógiai érzéke van. Ha megfogadja a tanácsaimat, messzemenően támogatom és segítem. Úgy érzem, jó munkaerő lesz. Tudod, kicsit felelőtlen még a magánéletében…

 - Na, ugye megmondtam? Gyere, adj egy puszit édes Anna, hiányoztál ma nagyon! Sokat gondoltam rád, nem tudom miért.

 - Én is gondoltam rád, de én olyanokat gondoltam, mi lesz, ha majd már elmúlik a szerelmünk és találsz valami fiatalabb, vonzóbb teremtést! Vajon megcsalsz majd?

 - Ilyen butaságokon törted a fejed? Mondtam már, nekem te kellesz! Ennyi. Ha nem leszek szerelmes, akkor majd szeretlek. De azért örülök, mert ez azt jelenti, hogy szeretsz, és féltesz. És ez így van jól Anna.

 - Barna, annyira jó veled, nem is értem! Talán túl tökéletes a kapcsolatunk! Szerintem, köztünk valami nem egészen normális! Ennyi idősen is úgy kellünk egymásnak, mintha legalábbis húszévesek lennénk! Nem nevetséges ez? – nézett a férjére Anna.

 - Miért ne lenne normális? Sőt! Azt hiszem, megtaláltuk egymásban az ideális partnert. Ritka dolog ám ez! Ennyi idősen meg pláne! Persze, én ezt régen is tudtam!… De félre az érzelgősséggel! Éhes lettem. Tudod mit? Ne menjünk még haza! Üljünk be a kis megszokott éttermünkbe és vacsorázzunk egy jót! Na, szépségem, mi a véleményed?

 - Nagyszerű ötlet! Benne vagyok! - válaszolt vidáman Anna

   Mindketten jó kedvvel indultak a lakásukhoz közel eső kis étterembe.

 - Látod Anna milyen jó együtt és nem egyedül. Tulajdonképpen mi kell az embernek? Elsődlegesen szerelem, szeretet, aztán utána minden más. Ha az előbbi nincs meg, akkor bajok vannak!

 - Mennyire igazad van!

 A pincér már, mint régi törzsvendégeket fogadta őket. Rendeltek és nagy étvággyal fogyasztották vacsorájukat. Jókedvűek voltak és vidáman társalogtak közben. Majd Barna megkérdezte Annától.

   - Hétvégén nem akarod meglátogatni édesanyádat? Lemehetnénk, akár, kirándulás gyanánt is!

 - Lenne hozzá kedved? Ennek örülök. De a gyerekekkel.

 - Én is úgy gondoltam, édes Anna.

   Amikor visszamentek a lakásukba, már otthon volt Dóra és Zsolt is. Úgy tűnt számukra, hogy Dóra továbbra is lehangolt, de úgy tett, mintha semmi baj nem lenne. Gyorsan elköszönt tőlük, csak Zsolt viccelődött velük: - Hol volt a szerelmes pár, csak úgy süt rólatok, hogy piszok jól éreztétek valahol magatokat!

   Anna és Barna egymásra nézett, elnevették magukat, és szinte egyszerre mondták.

 - Nem hiszed el Zsolt, de egy nagyon jót vacsoráztunk. Beszélgettünk, és jól éreztük magunkat.

 - Nahát! - mondta meglepődve Zsolt - Már azt hittem, mástól van ilyen jókedvetek! Na, de megyek a dolgomra. Jó éjszakát nektek! - indult a szobája felé. Barna elgondolkodva nézett Annára, majd megkérdezte tőle.

 - Mit gondolsz, nem kellene beszélnem Dórával? Olyan szomorú, elesett volt. Látom, hogy bánatos.

   - Gondolod, hogy nem zárkózik el? Próbáld meg! Nekem, azt hiszem, nem nyílik meg egyelőre. Haragszik rám.

 - Majd meglátjuk! Bemegyek hozzá. Próbálok vele beszélgetni! Mehetsz aludni, olvasni, majd jövök!

   Anna már aludt egy könyvvel a kezében, amikor Barna visszajött Dórától. Kivette óvatosan kezéből a könyvet, majd lefeküdt ő is. Azon gondolkodott hogyan oldhatná fel Anna ellenszenvét. Sajnálta Annát. Tudta, hogy mindent megtenne a lányáért, és csak a legjobbakat szeretné adni neki, de a fiú iránti ellenszenvét nem tudja félre tenni. Majd a saját lánya jutott eszébe, akivel nem tölthetett minden napot együtt. Sóhajtott egyet, az oldalára fordult, és Annát átölelve aludt el.

 
4
 
 

 A hétvégén, ahogy Barna ajánlotta, leutaztak Anna édesanyjához. Nővére, Vera, már eladta a lakását, de még egyedül lakott az édesanyjuk. Az összeköltözés még vissza volt. A gyerekek végül is nem utaztak velük, mivel Dóra más elfoglaltságra hivatkozott, Zsolt pedig egy koncertre hivatkozott. Édesanyja örült a látogatásuknak, nagy traktával fogadta őket. Együtt kimentek édesapja sírjához is, ahol Anna mindig elérzékenyült. Letette a csokor virágot és visszaemlékezett ilyenkor gyermekkorára. Búcsúzóul mindig megsimogatta a kőkeresztet, mintha csak apja homlokát simogatná. Meglátogatták nővérét és családját, megbeszélték költözésüket, elintézték anyagi ügyeiket is. Majd nővérénél váratlan telefonhír érte. Zsolt kereste Annát.

 - Szia, Anya! Rossz hírem van.

    - Anna szíve hevesen dobogni kezdett - Ne, ijesztgess! Mi történt és kivel?

     Zsolt ideges hangon, folytatta.

    - Dóra bent van egy kórházban, kimosták a gyomrát. Tegnap éjjel vitték be, gyógyszert vett be vagy mi, de már jól van. Péter szólt ide telefonon. De este már kijöhet. Csak szólók, hogy tudjatok róla.

   - Zsoltikám! Lassabban! Hogyan és mikor történt? Pontosabbat nem tudsz? Azonnal menjünk haza? Apád tudja?

 - Kerestem, de nincs otthon. Aztán eszembe jutott, hogy elutazott Erdélybe.

 - Na jó, de melyik kórházban van? Értem. Akkor este majd hazatelefonálok, holnap úgyis mindenképpen hazamegyünk.

 - Mi történt Anna? - kérdezte Barna és átölelte a zokogó Annát. Nővére és családja is nagyon megijedt a hírtől. Aztán Barna nyugtatgatta őket.

 - Lehetne egyet telefonálnom? Felhívnám a kórházat, nekem, mint orvosnak talán többet elmondanak.

    Kikereste a telefonkönyvből a kórház számát és telefonált. Hosszan beszélt az ügyeletes orvossal, majd megnyugodva tette le a telefonkagylót. Leült Anna mellé a heverőre és elmondta, amit hallott.

- Dóra bevett jó néhány nyugtatót és ivott rá. Egy társaságban volt azzal a nagy szerelmével, és onnan eljövet elájult. A fiúja csak ekkor hívott mentőt. Így került az Erzsébet kórházba. Kimosták a gyomrát, de már jól van, holnap kiengedik Anna! Erről majd beszélgetnünk kell. Pedig, amikor én beszéltem vele, erre utaló jelek nem voltak, de hát ki tudja mi játszódott le közben a lelkében, és mi történt vele és a fiúval. Segítenünk kell neki.

      Anna nyugtalan volt, hiába vigasztalták. Nehezen aludt ezen az éjszakán. Anyjának nem is szólt erről a dologról, nem akarta idegesíteni. Megbeszélték, hogy, amíg Veráék felújítják a lakást, amíg berendezkednek az új otthonban, költözködnek, édesanyjuk felutazik majd Annáékhoz.  

    Másnap kora délután indultak vissza. Barna útközben aggódva nézett Annára, megsimogatta elgyötört arcát.

 - Itt vagyok neked édes Anna, segíteni fogok. Ha akarod, elmegyek a fiú szüleihez, beszélek velük.

 - Azt hiszem Barna, itt lenne az ideje! De a fiúval is le kellene ülni. Szeretném, ha te beszélgetnél velük, egyedül nem vállalkozom rá, mert elvisznek az érzelmeim, a haragom… Tudom, őrlődik Dóra. Szeret engem is, szereti a fiút is, és a kettőnk közötti érzelmi zavarai vitték erre buta döntésre. Tudod Barna én sok mindent átéltem, de ilyent azért nem tettem volna soha…

 - Ezen most ne aggályoskodj! Ez van. Azt kell nézni, hogy mit tudunk segíteni. Nem remélem, hogy túl sokat, de beszélgetni azért kell. Nem lehet úgy tenni, mintha semmi nem történne. Neked pedig el kell fogadnod ezt a kapcsolatot Anna. Nem tudok mást mondani! Dórával történt beszélgetésem során meggyőződhettem, hogy a lányod teljesen bele van szerelmesedve ebbe a fiúba. Érzései teljesen tiszták, csak attól félek, hogy majd hoppon hagyja a fiú, és akkor lesz igazán nagy baja.

 Estefelé már otthon voltak, Dóra is a szobájában pihent. Anna bement hozzá, leült az ágya szélére, megsimogatta.

- Dóra, hát hogy tehettél ilyen butaságot! Tudod, hogy mennyire szeretünk! Majd valahogy elrendezzük a dolgot! Hívd meg Pétert egy találkozásra! Barna és én is, meg te is, leülünk és elbeszélgetünk. Talán jobbá tehetjük ezt a dolgot. Megígéred?

   Dóra sírni kezdett.

 - Olyan boldogtalan vagyok! Egészen mást gondoltam erről a kapcsolatról. Nekem ez nagyon rossz, hogy te és Péter ennyire nem kedvelitek egymást.

   - Tudom Dóra, de nem ígérem, hogy megszeretem. Ettől azért, még lehet rendezni egy állapotot. Nem nekem kell szeretni, hanem neked. De ettől függetlenül úgy érzem, mást érdemelnél. Véleményem szerint, nem a megfelelő embert választottad. Most elmesélem neked az én apád iránti egykori szerelmes életemet, talán segítek neked ezzel valamit. Nekem sem volt könnyű és, mint tudjuk, rosszul választottam. De látod a jó Isten adott nekem még egy esélyt, hogy Barnával találkozhattam. De nem biztos, hogy mindenki felismeri, hogy mikor mit kell tennie.

 Hosszan beszélt Anna. Dóra láthatóan hálásan hallgatta. Talán mindketten közelebb kerültek kicsit egymáshoz. 

     A következő hét feszültségben telt, Anna és Barna egy előzetes telefonbeszélgetés után felkereste Péter szüleit. Hasonló korú szülőkkel találkoztak. Az egész Dóra - féle öngyilkossági kísérletről nem tudtak semmit. Meglepve hallották az egészet. Majd nyilvánvalóvá vált Anna számára, hogy ezek a szülők sem igazán Dórát szánnák a fiuknak. Előző kapcsolatát emlegették, amit a fiuk felrúgott, a szülők legnagyobb bánatára. Egy dologban megállapodtak, hogy Péter szülei is leülnek és elbeszélgetnek a fiukkal. Kissé feszélyezett, de intelligens beszélgetés volt. Barna ugyancsak kiállt Dóra mellett, és nagyon reális hangot ütött meg.

 Hazafelé jövet sétálni mentek, Anna hálásan fogta Barna kezét.

 - Ne aggódj Anna! Idővel rendeződik minden. Még nehéz lesz, de hidd el többet nem fog hasonló dolog előfordulni. Gyere, hadd öleljelek meg! Nyugodj meg! És szeretném, ha nem ilyen szomorú szem nézne rám.

   Anna rámosolygott és boldog volt, hogy ott áll mellette egy erős férfiember- Nem tudom, mit tennék nélküled? Nagyon jó, hogy vagy nekem.

   Hét közben tették a dolgukat, Anna munkahelyén a szokásos gyermek- programok zajlottak, lassan megnyugodott. Lánya is többet volt otthon és nyugodtabbnak tűnt. Zsolt, egyik este elmesélte, hogy október huszonharmadikán kint volt a tüntetésen. Elmesélte, hogy mi történt a Váci utcában. Hogyan vonultak, hogyan csoportosultak, hogyan énekelték a Himnuszt a Vörösmarty téren, és utána, hogyan zavarta meg a motoros rendőrsereg a felvonuló tömeget, hogy fogtak el embereket, és milyen undorító volt az egész.

 - És te hol voltál akkor kisfiam? Még jó, hogy téged nem kaszniztak be!

 - Hát a barátaimmal álltunk egy ajtónak szorulva. Mint a gestapósok, olyanok voltak a rendőrök.

 - Muszáj neked részt venned minden ilyen megmozduláson? – kérdezte tőle kissé idegesen Anna.

 - Muszáj anya, nem ülhet mindenki otthon! Akkor semmi sem fog történni. Nem én váltom meg a világot, de kicsit talán részese lehetek a történéseknek. A mi osztályunkban vagyunk hárman, akik így gondolkodunk. És igenis, olvasunk sok mindent, a papa cikkeit is, meg még egy csomó illegális lapot. Amit a történelem órán nem tanítanak, azt mi innen megtanuljuk.

 - Nem akadályozlak meg, de ne keverd magad bajba, még utóbb eltanácsolnak az iskoládból.

 - Ne félts engem anya, azért már nem olyan világot élünk és nemsokára majd új dolgok jönnek. Majd meglátjátok!

    Anna erről is beszélt Barnának, aki egyetértett Zsolt hozzáállásával és gyakorta hallotta őket beszélgetni az ország gazdasági helyzetéről, a különböző megmozdulásokról, a Laki telki eseményekről. Néha bekapcsolták a Szabad Európa adását, és onnan is tájékozódtak.