Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II.rész/ 7-8.fejezet

2009.04.24

 

7

   Egy szép szeptemberi napon, Anna, Barna reggeli csókjára és simogató kezére ébredt. De csak később, nyolc óra után kelt fel, ahogy a családja eltávozott. Ő jóval később indult munkába, így ráért. A szokásos mindennapi lakás rendbetételét végezte, amikor csörgött a telefon:

  - Szia Mami, Dóra vagyok. Csak azért hívlak, hogy este felmennénk Istvánnal. Szeretnénk megbeszélni az esküvő részleteit, ha ráértek - Dóra ekkor már együtt lakott Istvánnal.

  - Persze, hogy ráérünk, bármikor nyugodtan jöhettek! Ott a szobád, akár itt is alhattok.

  - Majd meglátjuk!  Jól vagytok?

  - Mindenki jól van Dórikám! A hétvégén jön nagymama, előbb érkezik, mint a többiek. Jó lenne, ha hétvégén itt aludnátok, és együtt ebédelhetnénk vasárnap.

  - Rendben anya, de ezt majd este úgyis megbeszélhetjük!

     Anna letette a telefont. Örült, hogy lánya boldognak érezte magát, és tudta, hogy mennyire készül az esküvőjére. 

    Tizenegyre bement a munkahelyére, ahol úgy érezte már semmi nem a régi. Gábor nyugdíjba készült, Tibor, a volt gazdasági vezető, már két éve nyugdíjba ment. Az új gazdasági szakember nem volt olyan harcos és tapasztalt, mint Tibor. Pénzt az új rendszerben az igazgató egyre kevesebbet kapott. A felújítások sorozatosan elmaradtak, láthatóan kezdett lepusztulni az intézet. Festésre, új ágyakra, berendezés cserékre szorult volna, de mindez nem történt meg. Egyre nagyobb lett a nevelők és a gyermekfelügyelők területén a fluktuáció és Anna úgy látta, hogy egyre több sérült személyiségű ember jönne dolgozni. Egyre nagyobb a hiány a felkészült szakemberekben. Sokan más területre mentek dolgozni, ahol többet kerestek. A régiek közül pedig sokan elfásultak már. Fiatal utánpótlás alig akadt. Akik elvégezték a főiskolát, inkább elmentek rádióhoz, tévéhez, csak éppen nem a nevelőotthonokba. Nem győzött lelket önteni az otthonban maradó régi dolgozókba. És ugyancsak rákényszerült arra, hogy szigorúbban ellenőrizzen. Mintha a gyerekek is érezték volna: a szabadság helyett szabadosságban akartak élni, amihez egy-két rosszul választott kolléga is hozzájárult. Egyre kilátástalanabbnak tűnt az otthon élete.  Egyre jobban úgy látta, hogy a nevelőotthoni életük befejezésével kikerülnek a gyerekek a nagy semmibe. Megszűntek a védő-óvó gyárak, ahová még felvették őket esetleg dolgozni. Látta, hogy munkanélküliséggel kell majd megküzdeniük. Lakhatásuk pedig nem volt megoldott. Volt olyan gyerek is, akinek akár két-hárommillió forint összegyűlt a tizennyolc év alatt. Amit aztán nagykorúsága elérése után, teljes egészében, minden további nélkül megkaphatott. Anna tudta, ha az utógondozó nem talál az intézetből kikerülő növendéknek valami lakásmegoldást, vagy a gyerek, ha felveszi a pénzt, egy hónap alatt elveri, elveszett szinte minden lehetősége.  Ez már náluk is megtörtént. Hiába volt előzetes beszélgetés az egyik fiúval, - mert ekkor már fiuk is voltak az intézetben- a pénzét taxikra, szórakozásra, lányokra, szállodára, pillanatok alatt elköltötte. Ilyen esetben aztán többnyire az utcára kerültek a fiatalok, jó, ha nem valami bűnbandába. Ekkor már előfordult az intézetben lopás is. Sorra voltak a fegyelmi tárgyalások, de  büntetni sem lehetett, mert nem volt mivel. Kimenői eltiltással? Hiábavaló volt, hiszen elszökött a gyermek. Vagy nem érdekelte. Azon gondolkodott, hogy munkakört kellene váltania.

    Mikor belépett az irodába, Ida az iskolai igazgatóhelyettes éppen a végleges órarendet készítette, immáron tizedszer is átjavítva. Nem volt könnyű dolga. Igyekezett a tanárok kívánságát is figyelembe venni, amennyire lehetett. Anna is hasonlóan tett. Az ő beosztása, időmérleg kimutatása már készen volt. Ilyenkor már várta a statisztikai kimutatások papírjait, amit szintén neki kellett megalkotnia. Nyakában volt a nevelési értekezlet témája is: - „Utógondozás az otthonban, a fiatalkorúak segítése.”- A bevezetőt neki kellett megtartania, majd ehhez várta a többi munkatárs javaslatát, elképzelését.

  - Szervusz, Ida! - köszönt Anna.

  - Szervusz. Gyere csak, tedd ide a kabátod! Nem éppen jó helyen van ez a fogas itt mögöttem, de csak akaszd fel!

  - Talán át kellene rakatnunk egy másik falra. Na, majd intézkedem!  - mondta Anna - Mi újság?

  - Semmi különös, végre befejeztem ezt a nagy munkát. Remélem, hogy már mindenkinek megfelel. Sajnos két beteg emberem van, helyettest kell keresnem. Ti hogy vagytok otthon? Mikor lesz a lányod esküvője?

  - Jaj, hát itt van a nyakunkon. Alig két hét, de majd adok nektek is meghívót. Nem valami jó időzítés ilyenkor a tanév kezdetén, de hát mit tegyünk? Ez így jött össze.  Gábor bejön ma?

  - Igen, azt mondta értekezlet után még bejön. Szépen fogynak a gyerekek. Éppen azt nézegettem, hogy egyre kevesebb tanulónk van. A bejáró tanulók és a hetes elhelyezettek száma növekszik némileg.  Így aztán nem tudom, hogy mi lesz majd a jövő.

  - Tudod Ida, ezzel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy nem szabadna már a fővárosnak ilyen nagy monstrum intézményeket fenntartani. Főleg nem tartanám fenn az iskolákkal összekötött nevelőotthonokat. Tudod miért? Az a meglátásom, hogy így túlságosan zárt világban élnek ezek a gyerekek. Ha másik iskolába járnának, egy külső iskolára gondolok, és mondjuk ez egy kisebb, ember léptékű otthon lenne, ide jöhetnének haza. A külső iskolában idegen gyerekekkel, idegen tanárokkal lenne kapcsolatuk.  Egy más közegben mozognának, talán még másképp is viselkednének. Így nem tudnak különbséget tenni az otthon és az iskola között sem igazán. Túlságosan egybefolyik a két teljesen különálló rendszer. Csodálkozom, hogy ez még nem jutott eszébe senkinek, vagy nincs rá pénz, nem tudom…

  - Hát, valahol igazad van. Én is ezt látom. Rebesgetik, hogy új gyermekvédelmi törvény lesz, talán majd akkor történik valami.

  - Az csak akkor érne valamit, ha megfelelő épület, berendezés és megfelelő számú ember is lenne hozzá. Kétlem én, hogy ez rövid időn belül megvalósul. De reméljük, hogy ennél születik majd valami jobb! Tudod, én is gondolkodom, hogy meddig maradok itt. Te is elmész, Gábor is nyugdíjba vonul. Nem is tudom!  Ki tudja milyen lesz Gábor utódja? Meg aztán minden új igazgató a saját maga által hozott emberekkel szeret dolgozni.

  - Miért? Te még fiatal vagy, még  öt-tíz évet végig vihetnél.

  - Belefáradtam. Az embernek rengeteg elképelése van, és jóformán semmit nem tud megvalósítani. Pénz nincs. Nézd meg, milyen emberek jönnek délutánra dolgozni, tisztelet a kevés kivételnek. Talán jobb lenne visszamenni a gyerekek közé. El tudnám képzelni az utógondozói munkát.  Az sem könnyű, nem is látványos, de mégis csak közvetlenül a gyerekekkel lennék. Talán sikerülne egyiket, másikat megmenteni a teljes elzülléstől, erről szeretnék is beszélni Gáborral.

  - Te tudod Anna!  De azért gondold meg!  Nem megyünk ebédelni?

  - Mehetünk, aztán nekem is fel kell mennem a csoportokhoz, bejárom a házat, remélem, nem hiányzik senki!

    Lent az éttermi részben már ebédelt az első csoport, halk gyermekmormogás hallatszott. Anna benézett hozzájuk, úgy látta rendben van minden, nem hiányzik senki, a gyerekek is nyugodtak. Idával leültek egy üres asztalhoz, közben Gábor is megérkezett, és utánuk jött. Együtt ebédeltek.

  - Na, Gábor, jól van az édesanyja? Hallottam, hogy nagyobb baj nincs, a vérnyomását be kellett állítani és hát kíméletes életmódot kell élnie. Mondta a férjem, hogy korához képest fürge, jó humorú és életvidám.

 - Nagyon köszönöm Anna.  El volt bűvölve a maga férjétől, meg az egész osztálytól. De mi is láttuk a feleségemmel, hogy mai egészségügyi viszonyok között valóban látszik, hogy nem szokványos munka folyik ott, mint általában.  Jól van egyébként, szót is fogad. Mindent betart, amit elmondtak neki.  Mondta, hogy oda bármikor szívesen visszamegy.

  - Tudja, hogy van Gábor! Van egy mondás: Fejétől bűzlik a hal. Nos, az én férjem is magasra tette a mércét és ehhez alkalmazkodnak a dolgozók is. De hála isten szeretik. Persze biztosan neki is vannak ellenségei, de hát kinek nincs?

 - Úgy ahogy mondja Anna. Nekem is vannak új híreim. A Kőris utcai kis részlegünket lekapcsolják rólunk a következő tanévtől. Mint utógondozó - otthon fog önállóan működni. Önálló lesz gazdasági és oktatási területen is. És a gyermekvédelmi osztályhoz fog tartozni, mert szétválik a gyerekvédelem és az oktatás.   Meg lehet pályázni.  Kis intézmény, harminc férőhellyel, de inkább húsz lenne az ideális. Nincs hozzá kedve?

  - Éppen ma beszélgettünk Annával - szólalt meg Ida - pont arról, hogy, ha te elmész ő, szeretne megválni a beosztásától. Na, ez nem is rossz ötlet, gondolkodj Gábor ajánlatán.

  - Tudja Gábor, nem biztos, hogy vezető akarok lenni - nézett elbizonytalanodva az igazgatóra és Idára.

  - Pedig jó vezető lenne, higgye el nekem. Jól tud szervezni, jó emberismerő, jó gondolatai vannak, jó kapcsolatot tud kialakítani az emberekkel is.

  - Ilyen pénz nélküli világban?  Nem, nem hiszem, hogy erre lenne szükségem. Szeretnék már nyugodtan aludni, én sem vagyok húsz éves. Szerintem oda egy fiatalnak kell menni. Köszönöm, de azt hiszem nem. De gondolom, a mostani fiatal helyettes majd megpályázza. Tőle meg nem is szívesen venném el a kenyerét, hiszen egy helyről valók vagyunk. Jól ismerjük egymást.  Inkább azon gondolkodtam, hogy esetleg jövőre, ha maga elmegy Gábor, egy utógondozói állást szívesen betöltenék. Akár itt, akár a Kőris utcában, ha az úgy is utógondozó otthon lesz.

  - Maga tudja Anna, de azt már az ottani új igazgatóval kell megbeszélnie, hiszen ő lesz a kinevezője. Ha itt marad, akkor én nem rontom el a maga kedvét, lesz üres státuszunk, de erre majd még később visszatérünk. Azért gondolkodjon, amit mondtam. Nem kell ezt elsietni.

    Anna ezen a délutánon kicsit előbb befejezte a munkáját. Szép, szeptemberi napsütés volt. Gondolta elvillamosozik a kórházig és elmegy Barna elé.  Leszállt a Nagyvárad térnél, majd onnan átsétált a kórház irányába. Belépett a kórház parkjába és indult az osztály felé. Nem szokott ilyet tenni, de valahogy kedve volt felkeresni most férjét a munkahelyén. Aztán hirtelen megállt, mert Barnát látta kijönni egy fiatal szőke nővel, akivel láthatóan jókedvű beszélgetésben voltak. Beültette a kocsijába és elviharzott. Anna lecövekelt lábbal állt egy darabig, hirtelen mindenféle dolog megfordult a fejében. Ránézett az órájára. Három óra volt. Hirtelen furcsa féltékenységet érzett a szívében. Még soha nem volt féltékeny, bár eszébe jutott, mi lesz, ha egyszer Barna is félrelép. Kétségek kezdték gyötörni. Visszafelé indult, elment bevásárolni, majd tele izgalommal ment a lakásba, de a férje nem volt otthon. Nyugtatgatta magát. Betett egy magnószalagot a konyhai magnós rádióba, és nekiállt a vacsora elkészítésének. Azon törte a fejét, hogy reagálja le a látottakat. Egyáltalán tegyen-e említést a dologról. Mikor elkészült mindennel, lefürdött, átöltözött egy kényelmes fekete nadrágba, felvett hozzá egy zöld pamut pólót. Ekkor nyílt az ajtó és Zsolt vágtatott be.

  - Szia, anya, de jó illatok vannak? Csak nem a kedvencemet főzted?

  - De igen. Remélem, hogy sikerült. Aztán Dórát is várom.   

  - Nem vacsorázhatnék előbb? Mert megyek gitározni a klubba. Ott lesz Andi is, és majd együtt jövünk haza valamikor.

  - Dehogynem, egyél csak nyugodtan.

  - Megyek kezet mosni és jövök. Hány óra van?

  - Fél hat – nézett az órára feszülten Anna. Zörgött a zárban a kulcs, Anna idegesen figyelte, de még mindig nem Barna volt. Dóra és István jött, István egy csokor virágot nyújtott át. Anna mindegyiküket szeretettel üdvözölte, majd beültette őket a nappaliba.

  - Nem vagytok éhesek? Vagy várjuk meg Barnát? – kérdezte a gyerekektől Anna.

 - Miért? Még nincs itthon? - nézett az anyjára Dóra.

 - Nincs. Nem szóltam neki, hogy jöttök. Elfelejtettem. De biztosan közbe jött neki valami.

   István szólalt meg: - Szerintem, várjuk meg, biztosan jön majd nemsokára.

   - Hello! – köszönt be nekik Zsolt - Én vacsorázom, mert elmegyek, dolgom van - megcsókolta nővérét és kezet fogott Istvánnal - Jól vagytok? Na, már nem sok van vissza a független életből, még meggondolhatod István! - mindezt Zsolt természetes humorával adta elő. Aztán kiment a konyhába és vacsorázott. Anna pedig leült Dóráékhoz, beszélgetni kezdtek a közelgő esküvő bonyolításáról.

  - Mami, mi mindent elintéztünk Istvánnal, csak egy kis anyagi fedezet kellene még hozzá. És majd az örömanyai jelenlétedre van szükségünk! – tette hozzá mosolyogva és elmesélte a tervezett esküvői nap menetét. Közben Zsolt elbúcsúzott tőlük.

  - Hello! Na, csók mindenkinek!  Akkor én mennék! Majd valamikor jövünk, ti itt alszotok?

  - Nem, mert majd egy kilences előadásra moziba megyünk és onnan haza, de hétvégén találkozunk - válaszolta Dóra.

    Anna közben egyre idegesebb és nyugtalanabb lett. Aztán fél hét körül Barna megérkezett. Odament Annához, megcsókolta. Anna oda tartotta az arcát, de nem viszonozta. Barna kicsit meg is lepődött, de aztán a gyerekeket üdvözölte.

 - Szervusztok, hát ti? Anna nem mondta, hogy jöttök, vagy váratlanul? Várjatok! Mindjárt jövök, csak lepakolok - visszajött, és egy szál szép rózsát adott át Annának - Ezt neked hoztam.

   Anna zavartan nézett rá - Nekem? Köszönöm. Aztán milyen alkalomból?

  - Csak úgy, eljöttem egy virágüzlet előtt és rád gondoltam. Ne haragudj, hogy később jöttem és nem szóltam, de kicsit elhúzódott a munkám. Hogy vagytok? Minek is kérdezem? Látszik, hogy jól. Vacsorázunk Anna? Én a magam részéről éhes vagyok.

  - Tulajdonképpen készen van a vacsora. Csak rád vártunk. Menjünk! Gyertek ti is gyerekek!

    Együtt, leültek az asztalhoz, Anna a szobában tálalt. A rózsát és István virágcsokrát az asztal közepére tette. Hosszan beszélgettek, az esküvő volt a központi téma. Anna keveset beszélt, csendesen hallgatta őket. Aztán a gyerekek nyolc óra után szedelőzködni kezdtek és elköszöntek.  Anna, utána leszedte a terítéket, Barna a gyerekekről beszélt valamit, de ő csak szótlanul tette a dolgát.

  - Mondtam valamit Anna, nem válaszoltál, mi a baj? Nem gondolod, hogy kicsit furcsa vagy? Haragszol rám valamiért? De hát miért?  Már a vacsora közben is olyan hallgatag voltál! Nem szeretem az ilyen hangulatot. Tudtommal nem bántottalak meg semmivel.

  - Nem igazán szeretnék róla beszélni Barna. Hogy  mivel bántottál meg?  Azt neked jobban kell tudnod.

    Barna Anna elé állt: - Haragszol, hogy később jöttem haza és nem szóltam? De hát mondtam, hogy dolgom volt. Vagy mi a baj? Nem értem!

    Nem, nem ezért haragszom...

  - Gyere édes Anna! Üljünk le és meséld el, akkor miért? Nekem ne beszélj itt talányokban. Már amikor beléptem a szobába, akkor láttam rajtad, hogy valami nem tetszik neked. Először azt hittem a gyerekekkel kapcsolatban, de aztán rá kellett jönnöm, hogy velem van bajod.

  - Rendben, de egyet ígérj meg! Minden kérdésemre őszintén fogsz válaszolni - mondta Anna.

  - Megígérem. Gyere, ülj ide mellém és mondd a bajodat!

     Anna leült Barna mellé.  Nehezen, de belekezdett.

 -  Ma délután elsétáltam hozzád, érted. Nem szóltam előtte telefonon, talán jobb lett volna! Gondoltam megleplek, és együtt jövünk haza. És akkor megláttalak beszállni a kocsidba egy fiatal nővel. Igencsak jókedvű voltál. Gondolom vele volt az nagyon hosszan elhúzódó munkád, ugye Barna? Hát mit gondolhatnék? Te mit gondolnál a helyemben? Új szerelem? Meguntál? Azon sem csodálkoznék! Elég régen együtt vagyunk már! Te miért lennél különb, mint a többi férfi? 

   Barna csendben és elgondolkodva hallgatta Annát. Nem volt ideges, még talán meglepett sem. Megfogta Anna kezét.

 - Hát ezért? Nem fogok neked hazudni. De előre megmondom, a szeretetem semmit sem változott. Látom, muszáj beszélnem róla. Pedig igazán nincs jelentősége.  Ennek a fiatal kolléganőnek felajánlottam, hogy hazaviszem, illetve elviszem egy darabig.  Nem rég jött hozzánk. Valahogy aztán úgy alakult, hogy meghívott egy kávéra, beszélgetésre. Tulajdonképpen nem is tudom miért, de vele mentem. Illetve, persze, hogy tudom. Tetszett a férfiúi hiúságomnak. Felmentem a lakására és ott kávéztunk. Mesélt az életéről, beszélgettünk szakmai dolgokról. Hogy el akart csábítani, vagy csak a helyzetből adódhatott volna? Lehetséges. De mindezek ellenére, esküszöm, hogy semmi olyan nem történt! Nem vagyok szerelmes belé, nem. Semmi Anna, tényleg semmi. Hiszen téged szeretlek és tudtam, hogy nem kívánok semmilyen viszonyba bonyolódni sem vele, sem mással. Még időben tisztáztam előtte mindent... Kínos volt nagyon, de intelligensen vette a dolgot. Hiba volt, hogy felmentem a lakására, de megtörtént.  Tudtam, hogy ezt az esetlegesen kalandnak induló dolgot, legalábbis részemről az lett volna, miattad nem tehetem meg. Kínos szituáció volt, de magamnak kerestem. Sétáltam még egyet, szégyelltem magam. Pontosan éreztem, hogy nincs nekem szükségem más nőre, hiszen te itt vagy nekem! Egy virágos bódé előtt megláttam ezt a rózsát, és muszáj volt elhoznom neked. Haragudhatsz Anna, és igazad van.

   Anna hirtelen felállt, és idegesen sétálgatni kezdett a lakásban, majd megállt a férje előtt: - Te mit tennél most a helyemben? Ha mindez fordított helyzetben történt volna?

  - Nem tudom. Bizonyára féltékeny lennék és haragudnék, de biztosan igyekeznélek visszaszerezni magamnak.

  - Persze. Könnyű ezt mondani. Azért nagyon szégyenletes ez az egész meséd!  Ezt a történetet, most  higgyem el. Holnap pedig bemész a munkahelyedre,  találkozol majd vele, és úgy folytatod a munkád, mintha mi sem történt volna. Szép! Nagyon szép!

  - Nem, egyáltalán nem szép, és szakmai szempontból is hibás. Én, mint vezető most kicsit szembeköpöm magam, de én is férfi vagyok... Bár hiba volt... – felállt és bűnbánóan próbált Anna felé közeledni.

  - Jól esik, hogy fiatal nők is buknak még a jóképű középkorú főorvos úrra? Köszönöm Barna. Nagyon nehéz délutánt, nagyon nehéz további napokat szereztél nekem, és jól időzítettél! Pont most! Dóra esküvője előtt. Hagyjál! – eltolta magától Barnát.

  - Anna! Az isten szerelmére! Tényleg elmondtam neked mindent őszintén.A benti kellemetlen perceket meg megérdemlem, de tulajdonképpen nem kezdődött el semmi.

  - Nem. Csak valami itthon befejeződött. Tudom, hogy már nem vagyok olyan fiatal, vonzó, tudom, hogy már megszoktál. Miért van az, hogy a férfiak... - sírni kezdett.

  - Mert férfiak vagyunk, talán könnyebben elcsábulunk. Nem tudom. Anna meg tudsz bocsátani? És igen is, még mindig fiatal vagy és vonzó. Nekem mindig az leszel! Bocsáss meg! Ne sírj! Kérlek! Tényleg nem történt semmi.

  - Nem hát. Csak éppen próbálkoztál! Legalábbis ezt állítod. Ez nagyon fáj nekem Barna. Ne haragudj, lefekszem – ott hagyta Barnát, aki látszott, hogy valóban őszinte volt, aki biztosan tele volt most zavaros érzelmekkel.

    Anna lefeküdt, behunyta a szemét, az oldalára fordult. Úgy tett, mint aki alszik. Barna rövidesen utána jött, lefeküdt Anna mellé, közeledni próbált hozzá, de Anna elutasította. Csend költözött kettőjük közé. Anna nem tudott aludni. Később felkelt, halkan kiment a konyhába és bevett egy altatót - Akkor kezdődik minden elölről! - gondolta. Ahogy visszafordult, a félhomályban Barna állt az ajtóban:- Nem tudsz aludni? Én sem. Gyógyszert vettél be? Ne vedd ennyire a lelkedre, kérlek Anna! - kifelé jövet át akarta ölelni, de Anna nem hagyta. Visszament az ágyba, lassan hatott az altató. Reggel Barna szokásához híven megölelte, de ő nem reagált rá. Hallotta, amint Zsolttal, Andreával együtt távoznak.  Felült az ágyban, nyomott volt az altatótól, úgy érezte magát, mint olyan sokszor Ákos nőügyeinél, vagy a Zoltánféle szerencsétlenül elsült levele olvasása közben. Talán, ha hasonló előzmények nem lettek volna az életében, másképpen fogja fel a történteket. Lassan összeszedte magát és elindult a munkahelyére. Magába zárkózottabban végezte munkáját. Majd Barna kereste telefonon négy óra körül.

   - Anna!  Én vagyok, mehetek érted? Gyönyörű napsütés van, sétáljunk egyet. Na, mehetek érted?

     Anna hallgatott kicsit, majd lassan válaszolt – Gyere, és várj az épület előtt. Majd kimegyek hozzád.

     Amikor a kocsiba beszállt, megérezte Barna finom férfias, jól ismert arcvíz illatát, amit olyan nagyon szeretett és megszokott. Barna közeledett Anna arca felé, hogy megcsókolja, de Anna eltolta magától - Most ne, ha nem haragszol!

  - Hát jó, büntess csak! Menjünk át Budára, menjünk a várba!  Mit szólsz hozzá?

  - Menjünk! – válaszolta Anna. Barna bekapcsolt egy kis zenét. Így csendben ülve egymás mellett mentek fel a várba.

     Mikor kiszálltak a kocsiból, Barna erőszakkal megfogta Anna kezét és kéz a kézben sétáltak a macskaköves várbeli ódon történelmi házak között, felmentek a Halász bástyára, átnéztek a pesti oldalra. Barna csak beszélt, beszélt, aztán a bástya egyik sarkánál hirtelen átölelte.

  - Anna, bocsánatot kérek tőled. Talán azért azt érzed, hogy őszintén szeretlek és még mindig szeretek veled lenni. Tegnap is elmondtam, milyen fontos vagy nekem! Ezek lehet, frázisnak hatnak, de őszintén így érzem. Őszintén szégyellem, ami történt… Teljesen gyermekded módon viselkedtem ráadásul. Én nem születtem Casanovának - zavartan maga elé nézett.

  - Nézd Barna!  Gondolkodtam. Talán, ha nem lett volna körülöttem annyi zavaró nő a többi kapcsolatomban, akkor nem így viszonyulok ehhez a dologhoz, de sebzett vagyok…

  - Tudom, tudom, drága Anna! Pontosan tudom, hogy mit éreztél. Hibáztam, és mindent megteszek, hogy szerethesselek. De őszintén!  Csak annyi történt, amit elmeséltem.  Gyere, üljünk át a teraszra! Együnk, igyunk valamit.

     Leültek a kávézó teraszára, hallgatták a lanton játszó fiú zenéjét, kértek két konyakot, ami feloldotta szorongásukat. Nézték a csodálatos panorámát, nézték egymást, és lassan megbékélt Anna is. Aztán rátértek az esküvői készülődésre. Majd mindketten felálltak, és Anna kézen fogva húzta maga után a férjét.

   - Most gyere Barna!  Menjünk be a Mátyás templomba, hadd mondjak el egy hálaimát a szeretteimért! Tudod már rég nem tettem. Olyan gyönyörű ez a templom! Különben is szeretném megnézni, már régen voltam itt.

    Egymás kezét fogva bementek a Mátyás templomba, és Anna legbelül a szívében megbocsátotta Barna tévelygését.

 

8

  

    Hétvégén megérkezett Anna édesanyja, akit Dóra szobájában helyeztek el. Elérzékenyülve látta, hogy mennyire összezsugorodott az elmúlt évek alatt, mintha testével is jelezné, hogy már kevés van belőle. Összeszorult a szíve. Anyja előző rosszulléte után, kórházi kivizsgálása után, kíméletesebb életmódot javasoltak az orvosok. De, Vera elmesélése szerint rövid ideig volt képes arra, hogy csak pihenjen, és ne vegyen részt a háztartási munkában. Neki éltető eleme volt az állandó mozgás, sütés, főzés.

   Hétvégén, együtt volt mindenki. Anna édesanyja láthatóan örült a családnak.

  - Látjátok ezt így szeretem. Mi annakidején fiatal koromban - kezdett bele mondókájába - nagycsaládban éltünk.  Megszoktam a nyüzsgést, a gyerekek zaját, még a perpatvarokat is. Most már csendben élek és ez nem jó.  Remélem, hogy édesanyátokat sok unokával látjátok el. Mert nagyobb öröm nincs, mint látni a szép családot, a növekvő gyerekeket, tenni értük még valamit, amit tud az ember…

  - Teszünk majd róla nagymama - mondta István mosolyogva.

   - Neked meg Barna köszönöm, hogy Annának végül is ilyen nyugodt életet biztosítottál. Nehéz kisgyerekkora volt, sok mindenen mentünk keresztül, meg aztán beleválasztott fiatal lány korában a kellős közepébe…

  - Mami, nem kell mindig itt kilyukadni.

 - Miért édes Anna, nincs igaza a mamádnak? De nem kell megköszönni. Én szeretem őt, és csak azt nyújtom neki, amit tudok. Ha szegény lennék, akkor azt adnám neki, de a szeretetem akkor is létezne, talán ez a legfontosabb.

  - Igen, fiam, igazad van. A szeretet a legfontosabb, egymás megbecsülése, szegény anyám és édesapám volt erre talán a legjobb példa.

    Anna ebéd után bekísérte édesanyját a szobájába, a lányok elmosogattak, Barna pedig Zsolttal zenét hallgatott,  és beszélgetett.

  - Látom kislányom boldog vagy, örülhetsz, hogy ilyen szép családod van. Mi van Ákossal?

  - Miért kérdezgeted mindig? Megvan. Most kicsit többet értekeztem vele telefonon, Dóra esküvője kapcsán. Talán most nem iszik. De hát tudod mi a véleményem? Senki nem változik meg alapvetően. Már több verseskötete is megjelent, és hát publikál egyéb politikai cikkeket, különböző újságokban. Nem él senkivel együtt, nem tudom miért? De gondolom, hogy valami barátnője csak van.  És te hogy vagy? Verával kijöttök?

  - Én el vagyok. Jó hozzám Vera és az ura is. Aztán a bátyád és annak gyerekei, felesége, a többi unoka is meglátogat időnként. Csendesen telnek a napjaim. Nagyobbik baj, hogy a lábammal nem tudok menni rendesen. Láthatod, te is most. De Barna azt mondja, hogy ezen már nem lehet segíteni. Szedem a gyógyszert, és azért hála Isten, jól vagyok. Csak azon imádkozom, ne legyek ágyhoz kötött, mert nem akarok teher lenni senkinek. Pedig én az apámat majd két hónapig otthon ápoltam, forgattam, tisztába tettem, etettem. Pedig már fiatal sem voltam olyan nagyon. Mondta is szegény, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire megbecsülöm – szeme kicsit könnyes lett - Anyám meg szegény, ebéd közben rosszul lett, hirtelen agyvérzést kapott, és délutánra már nem is volt. Akkor azt hittem megbolondulok. Az idegeim akkor nagyon kikészültek. Hasonló rosszulléteim voltak, mint neked. Tényleg, te hogy vagy ezzel?

   - Szerencsére már régen nincsenek. Talán a nyugalom segített, meg a gyógyszer, amit kaptam egy időben. Pihenjél Mami, most magadra hagylak, itt a kis tévé, ha kedved van, nyugodtan nézd a műsort. Vagy aludj egyet.  Most egy hónapot itt lehetsz. Nem árt neked sem egy kis kikapcsolódás a megszokott életedből.

  - Remélem, nem zavarlak benneteket!  Majd, segítek, amit tudok.

  - Ne mondj ilyet! Segítesz majd, amit tudsz, hát persze. Most megyek én is kicsit a gyerekekhez - megcsókolta anyja homlokát, aki elszundikált ezután.

   Anna, másnap Barnával együtt elment magának az esküvőre ruhát vásárolni. Megelégedett volna az esküvői kosztümjével is, de kicsit szűknek érezte már. Aztán Barna bekísérte egy ékszerboltba, és egy szép aranyláncra beszélte rá, ami szerinte jól megy majd a fülbevalójához és a ruhájához. Anna nem akarta, de Barna erősködött.

  - Ez is a bűnbánatodhoz tartozik? - súgta neki Anna kicsit élcelődve.

  - Ha akarod, vedd úgy, hogy ezzel pontot teszünk az egész dolog végére. Bár ez részemről nem az akar lenni. Csak úgy, mert örülök, ha örömet okozhatok neked. Egyébként pedig Böbe néni holnapután jön a kedves férjével, de szállodában akar lakni. Majd én várom a reptéren őket, ha nem érsz rá - mondta kimenőben a boltból Barna.

  - Dehogyis! Micsoda dolog lenne nélkülem várni! Tudod, hogy kedvelem. Meddig maradnak?

  - Azt telefonálta, hogy csak két hétig maradnak. Elsősorban Dóra esküvőjére jönnek. De ez természetes azt gondolom.  Kicsit fárasztó lesz velük, tudom, mert már megtapasztaltuk, hogy mivel jár az ittléte.

  - Ugyan, én szívesen megyek velük bárhova, csak akkor az édesanyámmal legyen valaki itthon. Majd megszervezem. Ne aggódj emiatt!

  Annának maradt még a nyárról szabadsága, megbeszélte Gáborral, hogy ezt az esküvő előtti és utáni időszakban veszi ki.

    Aztán elérkezett az esküvő napja. Anna tudta, hogy minden rendben fog zajlani, mégis izgatott volt. A lánya jövendő férjének csak az édesanyja élt, akivel már megismerkedtek, és minden szükséges dolgot megbeszéltek. Előző este, mikor már mindenki aludni tért, Anna és Barna leültek egymás mellé.

  - Kicsit szomorú vagy Anna? Úgy érzed, hogy végleg elszakad tőled Dóra?

  - Vegyes érzelmeim vannak. Várakozással nézek az elkövetkezendő évek felé. Jön majd Zsolt, aztán elmegy a te lányod is…

   - Hát igen. Mi pedig öregszünk Anna, de lélekben fiatalok maradunk. Legalábbis én így érzem. Furcsa érzés, nem mondom!

  - Igen, az. Ha most te nem lennél, nagyon magányosnak érezném magamat.         

  - De vagyok Anna! És ez mindkettőnknek jó! Látom, a vendégváró büfét a konyhában már szépen berendezted…

  - Valamivel kell fogadni az ideérkező vendégeket is, nem?

 - Ez már a te érdemed! Én majd furikázok és gyönyörködök a szép eseményben! Menjünk aludni, mert fáradt leszel.

    Anna az egész esküvő alatt valami számára felfoghatatlan állapotban volt. Mintha egy fokkal a jelenlévő emberek felett lebegett volna. Eszébe jutott nehéz vajúdása, amikor Dórát szülte. Eszébe jutott milyen volt kislánynak. Látta maga előtt, amint apró fogai kivillannak, szinte hallotta óvodás korú, csilingelő kacagását. Emlékezett féltékenységére, amikor Zsolt, a testvére megszületett, amikor hazahozta első év végi kitűnő bizonyítványát, amikor versmondó versenyekre készültek, és amikor vidáman fröcskölték egymást a Balatonban.  Eszébe jutott első zongora záróvizsgája is, majd azok a napok, éjszakák, amikor betegágya fölött aggódva gubbasztott. Előtte volt, mint csinos kamaszlány. Aztán jöttek a nehéz gimnáziumi évek, az új, Annának nem tetsző szerelmek. Az elszakadás első évei. És most itt állt előtte lánya hófehérben. Büszke volt rá, mert szép volt, fiatal volt, ragyogott a kék szeme, de már nem Annáé volt. Látta a fekete sűrű göndör hajú fiút, aki elviszi tőle. És akkor arra gondolt, bizonyára az ő szülei is hasonlót érezhettek, amikor ő szerelmes volt és elment a saját életét élni. Ránézett Ákosra és Barnára. Azt gondolta a férfiak ezt nem érthetik, ők nem szültek, ők vajon mit érezhetnek? Bizonyára csak büszkeséget és talán féltést, valami férfifajta féltékenységet, ha a lányukról van szó.  Anna hallgatta a lánya és István által mondott szép versidézetet, látta az anyakönyvezetőt, amint koccint velük, amint jó kívánságait elmondja, látta, amint lánya és most már férje megcsókolják egymást. Sírva fakadt a meghatottságtól. Aztán beültek a kocsikba, mentek a templomba, ahol számára a ma is misztikusnak tűnő templomi csendben, virágok között a református szertartás szerint zajlott az esketés. Látta Ákost milyen büszkén vezeti Dórát az oltár elé. A látványtól elfelejtette Ákos összes bűnét, amit ellene elkövetett. Anna férjébe karolva ment utánuk, majd leültek az első sorba. Aztán jött utána a bérelt étteremben az ebéd, halk zene szólt, mindenki elmerült az eseményekben. Már késő délután volt, amikor a negyven-ötvenfőnyi, legközelebbi rokonság és a barátok a családi házban összetalálkoztak. Ott folytatták az ünneplést. Az idősebbek a földszinten szórakozhattak, az udvaron is volt teríték. A fiatalok pedig az emeleti részben svéd asztalos tálalás mellett vigadtak, táncoltak.  Böbe néni olyan jól érezte magát, hogy István, az újdonsült férj egyik rokonával még gyors csárdást is képes volt táncolni. Ákos felkérte lányát egy táncra, majd Barna is, aztán Annával kicsit fent maradtak a fiataloknál, ahol velük együtt egy andalító számra táncoltak. Barna a fülébe súgta: - Boldog vagy? Vagy kicsit fáj, hogy elvitték a lányodat?

   - Pontosan úgy, ahogy mondod. Gyere, menjünk le a többiekhez, mert sértődés lesz belőle. Ákos hol van?

   - Lent láttam beszélgetni egy nagybácsival. Miért nem hozta el a barátnőjét?

  - Nem tudom, de, ha akarsz, beszélgess vele.

  - Úgy látom, nem igen örül a mi boldogságunknak, és túl mogorva rám, inkább nem.

  - Akkor, ha nem haragszol odamegyek kicsit hozzá, nem akarsz mégis velem jönni?

  - Nem Anna, menj egyedül. Addig én elszórakoztatok majd valakit.

    Anna leült István nagybácsija és Ákos mellé. Közösen beszélgettek, majd a nagybácsit a felesége elrabolta táncolni, csak Ákos maradt mellette.

  - Na, hogy érzed magad, mint apa?

  - Kicsit furcsán. De talán jó férje lesz.

  - Én is nagyon remélem! Tudod, nekem nagyon fog hiányozni, pedig már régen elszakadtunk egymástól.

  - Elszakadás! – válaszolt szomorú ábrázattal – Tőlem meg aztán már gyermekkorában, de ez kicsit bonyolult, mert nem kellett volna ennek így történnie, csak ugye te mindent megtettél… Amúgy meg, látom, nagyon jól megvagy a főorvos uraddal.

  - Igen hála Isten nagyon jól megvagyok a főorvos urammal, de ezt a hangnemet, ha lehet, most felejtsd el! Miért nem hoztad magaddal a barátnődet? Zsolt mondta, hogy van valakid…

  - Na, hagyjuk is!  Nem is akartam ezt szóba hozni, csak a keserűség beszél belőlem. Igazából nekem olyan hébe-hóba gyerekeim vannak, még ahogy Zsolt időnként megkeres, meg érdeklődik a dolgaim felől, de ti… meg Dóra… Nekem nincs olyan barátnőm, hogy ide elhozzam, meg különben is mi keresnivalója lenne itt?

  - Bocsáss meg, de én már másik életet élek és sajnálom, hogy a kapcsolatunk nem tud baráti lenni, de azt hiszem ez nem rajtam múlt. Elég szomorú, hogy így gondolkodsz. Bármilyen is a kapcsolatod a barátnőddel, ennyit megérdemelt volna. De nem sokat változtál, úgy látom. Szereted a magányos farkast játszani. Ne haragudj, én megyek tovább a rokonokhoz, de gondoltam váltok veled pár szót, végül is ez a gyerek a mi gyerekünk, de hát akkor búslakodj tovább, ha nincs jobb dolgod! Miért nem vegyülsz a többi ember közé?

    Anna arra gondolt, hogy képtelen tovább rontani itt a hangulatát. Úgy ítélte meg, hogy volt férje továbbra is képtelen a tiszta, emberi örömekre, képtelen félretenni a búbánatát. Képtelen más örömének örülni.  Visszament a rokonokhoz, ahol az idősebb nemzedék mulatott.

    Később Barna kézen fogta Annát – Gyere, menjünk ki kicsit a kertbe. Megfulladok itt a melegben és cigaretta füstben!  - kimentek a ház mellett lévő füves területre, leültek egy asztalhoz. Kicsit fáradtak voltak. De öröm töltötte be a lelküket.  

    Már hajnalodott, amikor Barna és Anna hazaérkezett. Bementek a hálószobájukba, ledobálva a ruhájukat magukról, fáradtan nyúltak el egymás mellett. Gyengéden átölelve egymást, nagyon hamar mély álomba zuhantak.