Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás / 2

2009.04.21

 

A galopp

 

   Szeles és hűvös szeptemberi vasárnap volt. Tíz óra felé járt az idő, már túl voltunk a reggelin. János kivételesen itthon töltötte a hetet, nem voltak próbái a vidéki színházában. András a fiunk is otthon volt, éppen azon gondolkodtam, hogy milyen programot tervezzünk erre a napra. Előző napon megfőztem az ebédet, így házi teendőkkel nem kellett már bajlódnom. A konyhában mosogattam a reggeli edényeket, András a hétfői zongoraórára gyakorolt a bérelt pianínóján. Szeretett zongorázni. Szerencsére nem kényszer volt számára. A zongoratanára tehetségesnek tartotta, és azt mondta, érdemes odafigyelni rá.

    Éppen befelé indultam a konyhából a szobánkba, amikor János telefonon történt beszélgetésének a végét hallottam.

  - Nagyon jó, akkor megyünk ebéd után és találkozunk a lovin. Már úgyis régóta el akartam menni, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Este meg nálatok? Oké. Jó. Szevasz, öregem, akkor délután.

   Letette a telefonkagylót. Én ránéztem és megkérdeztem.

-   Csak nem a lóversenyre akarsz kimenni?

-    Miért? Nem jó délutáni program? Miklóssal beszéltem, tudod, a Macskássival, aki írogat. A napokban futottam vele össze és megbeszéltük, hogy majd összejövünk. Nézz ki, elég felhős az idő, fúj a szél, kirándulni nem éppen alkalmas időpont. Délelőtt elmegyünk a Margitszigetre, sétálunk, András játszik majd  a játszótéren, megnézzük az állatokat is.  Délután pedig mehetnénk együtt a lovira. Legalább Andriska megismeri a lovakat.

  - Hát az nagyon fontos, hogy már most megismerje. Nem vagyok oda a programért, de menjünk. Gondolom, azért játszani nem fogsz?

  - Na, csak te ne gúnyolódj! Én is gyerekkoromban kezdtem kijárni az apámmal. Így aztán értek is a lovakhoz. Csak kis pénzben játszom. 

   Odajött hozzám, megsimogatta az arcomat, majd átölelt és megcsókolt - Na, ne zsörtölődj. Jó lesz?  Na, Nóra! Azért jó itthon lenni veletek! Aztán, jövő héten ismét kezdődik a meló. Minden nap orrvérzésig próba. Pocsék orosz darab, modern rendezést várnak, tudod, kezd elegem lenni időnként az egészből. Még jó, hogy azért néha adódik értelmes dolog is. De ehhez a rossz, orosz tehetségtelen darabhoz semmi kedvem! De majd csak túl leszek ezen is!  De öltözzünk, és menjünk a szigetre!

      Hirtelen gondoltam egyet.

   - Tudod mit János?  Most menj te egyedül Andrással a szigetre! Én inkább itthon pihennék, olvasnék. Valahogy nincs kedvem. Majd délután aztán együtt leszünk. Úgyis olyan keveset vagytok kettesben. Nem árt egy fiúnak néha, ha csak az apjával van - tudtam, ez az utolsó mondatom nyomós érv lesz számára, és ezt elfogadja.

  - Na, jól van Nórikám. Akkor mi ketten megyünk, egy órára jövünk és utána meg a lovi. Megyek, szólok Andrisnak, hogy öltözzön fel.

     Egy kő esett le a szívemről. Valahogy nem volt kedvem vele lenni. Aztán eszembe jutott a csillaghegyi nyári szerelem, mert sokszor eszembe jutott. Nem tartottam be a magamnak tett ígéretet, amikor lehetőségem adódott találkozgattam Gyurival. Igaz, nem rajtam múlt, mert ő ostromolt a telefonjaival, amiket én jó ideig mindig letettem. Aztán rájött, hogy ha a munkahelyemre jön, ott vár, nem tudok majd ellenállni. Postaládámban sokszor találtam meg hosszú, szép szerelmes leveleit. Így aztán nem tudtam megszabadulni szerelmes gondolataimtól, érzelmeimtől, amit Gyuri iránt éreztem. Ha János nem volt otthon, ami elég gyakori volt, felhívott esténként és hosszan beszélgettünk. Aztán ha anyámat rá tudtam venni, hogy Andrásra, a fiamra vigyázzon, elmentem Gyurihoz. Ilyenkor hosszú, át nem aludt szerelmes éjszakát töltöttünk együtt. Arra gondoltam mindegy mi lesz a vége, engem is megillet egy kis boldogság. János miatt lelkiismeret furdalásom nem volt, jól tudtam, hogy most is van valakije.  Hát így voltam ekkor.

   - Na, akkor mi megyünk! – szólt be hozzám már kis kabátba felöltözve János.

  - Jól felöltöztél Andráskám? Mutasd magad. Jó szórakozást! Gondolom, apu mondta, hogy délután együtt megyünk a lóversenyre, még úgy sem voltál soha. Te meg figyelj rá János, ne máshol kalandozzon a gondolatod!

  - Ne fegyelmezz te engem, felnőtt vagyok én is - válaszolta kissé ingerülten.

     Nem válaszoltam neki semmit, kikísértem őket. Becsuktam utánuk az ajtót, körbe néztem a lakásban, helyére tettem a János által ledobált holmikat. András szobájában is rendet tettem, majd elővettem egy könyvet, aztán hirtelen késztetést éreztem, hogy halljam Gyuri hangját. Nem szoktam telefonon hívni, mindig ő hívott. Kétséges volt, hogy otthon találom, de gondoltam megpróbálom. Kicsit izgultam. A telefon kicsörgött. Már le akartam tenni, amikor Gyuri hangját hallottam.

  -  Makrai.

  - Szervusz, Gyuri. Nóra vagyok. Csak a hangodat akartam hallani…

  - Nahát, de megleptél Nóra! Hogy én mennyire örülök, hogy hallhatlak! Egyedül vagy? Talán tudunk találkozni?

  - Nem, sajnos nem, csak kis időre ment el a férjem, majd holnap utazik el. Mondom, csak a hangod után vágyakoztam, és gondoltam hátha sikerül hallani téged! Szeretlek!

  - Én is, nagyon. Hiányzol! Egy hete csak a munkahelyeden tudlak keresni, szeretnélek már átölelni. Amúgy meg szerencséd van, mert éppen apámhoz készültem ebédre menni. De jó, hogy hívtál! Látod mindjárt jobb kedvem lesz.

  - Megpróbálom elintézni, hogy holnap este találkozzunk. Jó lesz?

  - Nagyon jó lenne!  Szeretnék már veled több dologról is beszélni. De leginkább szeretgetni szeretnélek. Vágyom a te asszonyos melegséged után! Ugye nem nevetsz ki, ha ilyeneket mondok!

  - Dehogyis Gyuri, sőt jól esik hallanom. Most leteszem a telefont. Ölellek, és már alig várom, hogy találkozzunk. Holnap azért hívj fel délután!

    Letettem a kagylót. Sétálgattam a szobában, kinéztem az ablakon, erősen fújt a szél.  Magam előtt láttam Gyuri kedves mosolyát, szinte éreztem ölelő, finom mozdulatait, a legutóbbi vele töltött esténkre gondoltam. Sóhajtottam egy nagyot és igyekeztem gondolataimat másfelé terelni. Arra gondoltam, hogy semmi értelme fiunkat a lóversenyre vinni. Anyám jutott eszembe, aki nem messze, a szomszédos utcában lakott. Anyám ekkor már egyedül élt. Édesapám halála után anyám eladta az érdi házukat, és beköltözött a hozzám közeli utcában lévő, egy szobás, alkóvos garzonjába. Ezért sokszor meg tudtam oldani András elhelyezését, ha bármi programom volt. Ha moziba, színházba mentem, vagy Jánoshoz utaztam le. Az utóbbi időben pedig a Gyurival való találkozásaimat is csak az ő segítségével tudtam lebonyolítani. Őszintén megmondtam neki kapcsolatomat. Nem díjazta ezt a dolgot. Nem is a kapcsolat miatt, nem voltak előítéletei, meglehetősen modern felfogású volt. Aztán ismert engem jól, azt is tudta, hogy Jánossal milyen az életem. Leginkább Gyuri kora miatt volt tele kétségekkel. Azt mondta: - El fogod megint rontani az életed, de tedd, amit jónak látsz! Nem akadályozhatom meg, felnőtt ember vagy és látom, hogy boldognak érzed magad ettől a fiútól.

     Tárcsáztam anyám telefonját.

  - Szia, anya én lennék. Hogy vagy?

  - Megvagyok, ebédhez készülődöm. Elég hűvös idő van, így nincs kedvem sétálgatni, mert eredetileg az volt a tervem. Ti, mit csináltok?

  - Hát éppen azt szeretném kérni tőled, hogy ha lenne kedved, átjöhetnél, mert délután János a lóversenyre akar menni, és nem hinném, hogy Andrást magunkkal kellene vinni. De át is költözhetnél két napra, mert este János egyik barátjánál lennénk, és holnap este meg én szeretnék elmenni hazulról. Tudod a Gyuri…

  - Jaj, istenem! De rosszul bonyolítod az életed. Meddig mehet ez így? Mit gondolsz? Jó, kettő felé átmegyek, és akkor majd kedden jövök haza. Nem kellene már tiszta vizet önteni a pohárba? Vagy annyira ragaszkodsz a szélhámos uradhoz? Hiszen még eltartani sem tud téged tisztességgel? Legalább próbálj meg nem hazugságban élni!

  - Jaj, Anyukám, hagyjuk most ezt! Majd egyszer szóban inkább. Most egyelőre ez van, de előbb-utóbb biztosan történik valami. Akkor köszönöm és várlak. Puszillak.

   Ahogy letettem a kagylót belépett az ajtón a férjem és András.

  - Na, itt vagyunk, kicsit előbb visszajöttünk. Jót sétáltunk, igaz András?

  - Jó volt apu, csak hideg van, muszáj nekem a lóversenyre mennem?

  - Miért? Nincs hozzá kedved?

  - Mi lenne, ha a nagymamával lennél? Éppen most beszéltem vele, átjön hozzád - néztem a fiúnkra.

  - Jaj, hurrá! Az jó! Legalább kártyázunk, társasjátékot játszunk. Nem baj Apu?

  - Hát, ha nem akarsz, nem akarsz. Látom, már megint előre intézkedtél. Itt is alszik talán az anyád?

  - Igen, miért? Elfér András szobájában, igazán nem zavar. Nekem meg segítség.

  - Nem igazán kedveljük egymást, tudhatod?

  - Nem is találkozol vele, hiszen este Miklósékhoz megyünk, délután meg a lovin vagyunk. És holnap kora reggel meg elutazol. Akkor még jó, hogy itt van, hiszen este van kire hagyni Andrist.

  - Az igaz. Erre nem is gondoltam. Na, ebédeljünk!

    Ebéd után anyám rövidesen megérkezett és mi elindultunk a lovira, a galoppra.

   Miklós a bejárat előtt várt bennünket, harminc éves volt, mint én, szőke, kissé hullámos hajú, jóképű, sármos fickó. Eléggé vagány, aki elhatározta, hogy ismert íróvá fogja felküzdeni magát. Amikor még eleinte János többet volt itthon, egy társaságban ismerkedtek meg. Azóta elég jó barátságban voltak, így néha hozzánk is fellátogatott, ha János hazajött. Több éjszakai szórakozóhelyet végig jártunk már együtt.

    Ahogy meglátott bennünket , örömmel üdvözölte Jánost és engem is. A hűvös idő ellenére sokan voltak, persze többnyire férfiak. Mindenki valami Nagydíj futamra várt. János tanácsára elmentünk a verseny előtti lovak jártatására, ahol János nagy szakértelemmel adta elő véleményét, a sétálgató lovakról. Tippeket adott Miklósnak, aki elég szép pénzzel jött ki játszani. Hogy honnan volt neki, egyikünk sem tudta, mert állása nem volt. Csak a szabadúszóságból élt. Igaz, hogy egy darabját az egyik színház megvette és azt ilyen-olyan sikerrel, de játszották. Talán abból volt pénze. Albérletben lakott akkor, mivel a feleségétől éppen elvált. Szaladgáltak a pénztár, a ló sétáltató - én csak így hívtam - és a tribün ülőkéi között. Egy darabig követtem őket, és tétjeiket hallgattam.  Többnyire János és Miklós is nyert, de veszített is. Majd Miklós a Nagydíj futamra János tanácsára, meg a fülesekre olyan tétet tett meg, amivel szép összeget sikerült bekaszálnia. Aztán én leültem később, hagytam, hadd szaladgáljanak, hadd izguljanak. Én meg néztem a vágtató lovakat, a kistermetű zsokékat, az izguló kiabáló, egyre idegesebb férfiakat, a rengeteg eldobott tikettet, amit a szél időnként felkapott és úgy szálltak a levegőben, mint a hópehely.

   Miklós a nyeremény örömére, meghívott bennünket egy italra. Előre mentünk a büféhez, ami zsúfolt, és koszos volt. Nem különösebben zavarta őket. Itt leültünk egy asztalhoz.

  - Milyen jól áll neked ez a hosszú kibontott haj, régen láttalak Nóra! Szinte nem változtál semmit - nézett rám mosolyogva Miklós.

   - Te sem Miklós, de kösz a bókot.

   - Na, mit hozhatok? - kérdezte aztán Miklós.

   - Én egy deci vörösbort kérek, semmi mást – mondtam.

   - Én meg konyakot kísérővel – válaszolt neki János és szórakozottan körbenézett.

   Miklós rövidesen hozta az italokat, majd belemerültek Jánossal a lebonyolított verseny részleteinek elemzésébe.

  János még kiment egy futamra, addig mi a büfében maradtunk Miklóssal.

  - Gyakran kijársz ide, Miklós? - kérdeztem aztán tőle.

  - Nem, csak néha, ha úgy adódik. Most volt pénzem és tudom, hogy János ért valamit a lovakhoz, gondoltam kockáztatok. Ebből a pénzből sem lakást, sem mást venni nem tudok, de látod szerencsém volt. Viszont te szép vagy.

  - Te most udvarolsz nekem, Miklós?

  - Miért? Most fedeztelek fel magamnak. Nem lenne kedved találkozni velem János nélkül?

  - János nélkül? Talán viszonyt akarsz kezdeni velem?

 -  Nem tudom, lehet. Gondolom, hogy elég bölcs vagy és nem mondod vissza neki, amit most itt elmondtam. Hiszen ismerjük, hogy nem a leghűségesebb hozzád. De ezt te is jól tudod. Ha neki lehet, neked miért ne lehetne? Nekem ez a felfogásom. Aztán ki tudja, hogy a kapcsolatok, amik létrejönnek, mivé alakulnak? Tudtommal János is nagy szerelemben van most egy színésznővel.

   Csak néztem rá kitágult szemekkel, és a borospoharamat tologattam ide-oda, rágyújtottam egy cigarettára. Tudtam János kapcsolatáról, egy hete a kezembe került egy levél a nőjétől, amiről mélyen hallgattam. Még magamnak is nehéz volt elhinni, amit abban olvastam. Csak a kedvező pillanatra vártam - Úgy látszik most lesz a kedvező pillanat? - gondoltam. Nem lepődtem meg Miklós ajánlatán sem. A volt felesége révén és a vele való régebbi beszélgetéseim alapján kialakult róla egy kép bennem. Nem tudtam volna elképzelni vele semmilyen kapcsolatot. Visszataszítónak tartottam, hogy így beszélt, és egyáltalán Jánost is képes volt pillanatok alatt kiadni csak azért, hogy hátha így meg tud szerezni.

  - Engem már nem zavar János kapcsolata Miklós, de nekem semmi kedvem nincs semmilyen játékba belemenni.

  - Nincs? Hát akkor kivel láttalak édes kettesben sétálni a múltkoriban egyik este Budán? Ugyancsak közeli a kapcsolatod a fiúval, ahogy elnéztelek benneteket! Na, ne félj! Jánosnak erről nem tettem említést.

  - Tudod mit! Ehhez neked semmi közöd! Menjünk Miklós és keressük meg Jánost!

  - Na, ne sértődj már meg rám! Tetszel nekem, de ha nem, nem. Pedig talán mi jobban összeillenénk. Igaz te most abba a sétálós fiúba lehetsz szerelmes. De szólj, ha mégis mást gondolnál!

 - Hagyd ezt Miklós, kérlek! - ekkor már jött felénk János, aki nem nyert semmit.

  - Na, mit tegyünk? Akkor megyünk Miklóshoz? - kérdezte János tőlem.

  - Indulhatunk, ha ti is úgy gondoljátok! - mondta Miklós, mintha mi sem történt volna közöttünk. De én hirtelen elhatároztam, hogy nem megyek sehová, és pontot teszek a házasságom végére. Döntöttem. Úgy éreztem eljött a pillanat, amikor Jánossal tudatom, hogy nézzen szembe önmagával.

  - János! Nekem nincs kedvem most sehová menni.  Beszélnünk kell egymással! Fontos! Nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk! - néztem Jánosra most határozottan.

  - Nem értelek! Mi van Nóra? Miről beszélsz?  - nézett rám kérdőn és értetlenül, majd széttárta a karját és felhúzva a vállát Miklós felé fordult. Aki érezte, hogy neki most jobb lesz elmennie. Talán sejtette, hogy mire készülök. Rövidre zárta a dolgot, nem hezitált

  - Gyerekek! Most jut eszembe, nekem később úgyis randim van. Majd máskor találkozunk! Csak beszéljétek meg nyugodtan, amit kell!

     Elköszöntünk Miklóstól, és mielőtt hazamentünk volna, arra kértem Jánost, üljünk be egy presszóba.

  - Nem értem, hogy minek kell ide jönni, azt sem értem, hogy nekünk miről kell beszélni. Mi az, hogy fontos beszélni valód van velem? De biztosan megint valami marhaságot találtál ki! Gondolom, Miklós is gondol valamit most. De ez vagy te!

  - Semmi marhaság! Majd megtudod! Üljünk csak be ide a sarki presszóba, te igyál, amit akarsz, én egy dzsúszt kérek. Itt jobban meg tudjuk beszélni a dolgokat, mint otthon.

    Leültünk. Kellemesebb volt, mint kint a hideg szélben. Ránéztem Jánosra, majd neki szegeztem a kérdést:

  - Mondd, mióta van viszonyod a színésznő barátnőddel?

    János láthatóan ideges lett. Rágyújtott egy cigarettára és a füstöt fújva válaszolta - Milyen színésznőről beszélsz Nóra? Ezért kellett ide beülni?

  - Legalább most ne beszélj mellé! Mindent tudok, nem beszélve a levélről, ami otthon van a fiókomban.  Sajnálattal közlöm, hogy kivettem a postaládából és szemtelenül nem adtam át neked. Ebből tudom, hogy egy éve tart a kapcsolatod, és a nő feleségül akar menni hozzád. Arra vár, hogy szakítasz velem, amit te megígértél neki. Hát ennyire aljas vagy, hogy még most is hazudsz? Így kell ezt megtudnom? Ezt érdemlem én? Vártam, hogy majd csak leülsz velem és elmondasz mindent, ha már így alakult az életed.

  - Hol a levél? És hogy merted felbontani? – nézett rám villámló tekintettel.

  - Csak te ne vádaskodj, mert neked aztán nincs hozzá jogod! Nem szégyelled magad? János, hát ennyire nem becsülsz? Képtelen vagy egyszer szembe nézni magaddal és az igazsággal? Meddig akarod vagy akartad ezt velem eljátszani?  Vagy nem tudsz dönteni?

   János ekkor lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy kellemetlen helyzetbe került, zavart helyzetbe, és beszélni kell róla.

  - Hát akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba! Akkor, most beszélek. Igazad van, előbb kellett volna már ezt megmondanom. Csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Igen. Szeretem ezt a nőt. Viszonyom van vele. Tudok dönteni. Talán eddig nem volt hozzá bátorságom. Szóval, Nóra!  El kell válnunk, mert ez valóban nem mehet így tovább. De nem szeretnék haragot. Andrást is szeretném néha látni.  Aztán, ha belemész, váljunk el hivatalosan is.

  - Mindezt magadtól kellett volna elmondanod és nem az én erőszakolásomra! Szokásodhoz híven lakonikus rövidséggel közlöd a tényeket, mint aki jól végezte  dolgát. Még, jó, hogy mindig mindent tudtam rólad! Valamikor nagyon sok álmom volt a mi kettőnk kapcsolatáról. Szerettelek. Aztán te mindent megtettél, hogy kiszeressek belőled. Csak a fiunkat sajnálom. Bár eddig is keveset voltál vele. Én már felajánlottam ezt a dolgot, de te mindig valami másról kezdtél ilyenkor beszélni. Azért nagyon aljas vagy!

  - Az vagyok. Biztosan az vagyok. Olyan vagyok, amilyen. Sajnálom. Ez az életmód nem segített a mi kapcsolatunknak. Egykor én is szerettelek azért…

  - Tényleg?  De ne ragozzuk tovább kettőnk kapcsolatát. Elromlott. Minden estre jellemhibás ember vagy azt hiszem. Jobb is lesz így.

  - És veled mi lesz, meg Andrással?

  - Nehogy már aggódni kezdjél miattunk! Majd lesz valami. Andrást pedig eddig is nélküled neveltem. Nem kell félned, ha látni akarod a gyerekünket, vagy el karod vinni időnként, nem fogom megakadályozni.

   Mindketten felálltunk, és azt éreztem, hogy a női hiúságomon esett csorba. János, még arra sem érdemesített, hogy minderről emberi hangon beszéljen velem.

  - Szép kis lóverseny volt! Nem mondom. Akkor most kiütéssel győztél kedves János! - mondtam neki kicsit sértetten.

  - Azért nem vagy valami lesújtott állapotban! Azt hittem, hogy jobban megvisel a dolog - nézett rám meglepve - Még csak sírni sem sírsz!

  - Talán jobban tetszene neked?  Nem János, nem sírok, már elfogytak a könnyeim régen, amikor még harcoltam érted. Vagy elfelejtetted? Aztán lassan beletörődtem. Most mit csináljak? Talán jobb is így, én is így gondolom. Csak előbb kellett volna, és nem így. Felesleges volt ez a színjáték részedről. De te ezt szereted. Pedig az élet nem színház. Itt hús-vér, valóságos emberek vannak. Csak Andrást féltem. Nem tudom, hogy éli meg a dolgot.

   Hazaértünk, András már éppen lefeküdni készült, anyám finoman elvonult András szobájába.

  János elköszönt Andrástól, mintha mi sem történt volna. Abban állapodtunk meg, hogy ezt az éjszakát még itt tölti és a következő hazajövetelkor, egy hét múlva összepakol. Addig én Andrással tudatom valamilyen módon elköltözését, válásunkat. Szokásához híven a dolgok nehezét nem vállalta. Ő csak bevonult ebbe a házasságba, és úgy látszik, most a színjáték végén eltávozott szép csendesen, ahogy azt ő már egy fél éve kitervelte. Az én szívem kicsit üresebb lett, de megkönnyebbültem. Gyuriról nem kívántam neki beszámolni, úgy gondoltam ez a friss kapcsolat nem tartozik már rá.

 

 

Karácsonyi meglepetés

 

   Jánostól történt elválásom simán zajlott, mivel bennem a válás gondolata már régen érlelődött, így lelki válságot sem okozott. Biztosan megkönnyítette helyzetemet, az akkor már Gyurival kapcsolatos egyre jobban elmélyülő érzelmem. Kicsit hálás is voltam a sorsnak, hogy így alakult akkor az életem. János nem tartott igényt a lakásunkra, elköltözött. András, a fiunk, nehezen, de feldolgozta a válással járó tényeket. Nem volt furcsa számára, hogy csak ritkán látja az apját, hiszen ez a vidéki színházi munkája miatt eddig sem volt másképp. Tudomásul vette az én új kapcsolatomat is. Gyurival egyre szorosabbá vált a kapcsolatom. Így minél előbb összeismertettem őket.   

     December volt, szokatlanul hideg lett az idő, nagy hó esett, közeledett a karácsony. Jánossal abban állapodtunk meg, hogy András a fiunk, pár napot tölt majd december huszonötödike után náluk. András a téli szünetet most otthon töltötte, édesanyám eljött hozzánk vigyázni rá, vagy András ment a lakására, amikor én dolgoztam. Ilyenkor ott is aludt. Szeretett anyámmal lenni, aki remekül tudott bánni az unokájával, sok neki való programot tudott szervezni számára. Én csak az ünnepeket tudtam otthon tölteni, mivel szabadságra nem mehettem ekkor. Már túl voltam a nagy bevásárláson, úgy gondoltam, hogy ezt az első János nélküli karácsonyt meghitté, széppé fogom varázsolni.

   Gyuri, ekkor már ott lakott nálam. Szülei még mindig nem adták el a lakást, minden úgy állt, mint nyáron. Ezért hozzám költözött egy idő után. Nem ismertem a szüleit, bár többször össze akart hozni az apjával, de én nem akartam.  Azt meg tudtam, hogy Gyuri anyja így ismeretlenül sem kedvel. Főleg a korom miatt, hogy hat évvel voltam idősebb a fiánál, és elvált minőségemben sem voltam éppen megfelelő partner a fia számára.  Kicsit zavart ez a tudat, de Gyuri szerelme ezt feledtette velem. Egyet tudtam csak, hogy nagy szükségem van erre a férfira, erre a szerelemre. Néha ugyan eszembe jutott, mi lesz, ha eltávozik az életemből, ha talál egy korban jobban hozzáillő lányt. A gondolattól ugyan elszomorodtam, de ezzel is számolnom kellett. Persze erre inkább nem akartam gondolni. Egyelőre biztos voltam Gyuri hozzám való ragaszkodásában. És én reménykedtem.  Nagyon jól megértettük egymást, némi ösztöndíja volt, és az apjától kapott havi támogatást. Ehhez jött az én keresetem.

   Szívesen vásároltam, főztem, mostam rá, mert szerettem és hozzám tartozott. Andrással is jól megvoltak, segített neki a tanulásban, játszott vele, ha éppen úgy adódott.

   December huszonharmadikán Andrást anyám elvitte magához, és abban állapodtunk meg, hogy huszonnegyedikén délután mindketten gyertyagyújtásra érkeznek majd meg.  Napok óta készülődtem, amit soha nem tettem.  Éppen egy dió torta díszítésébe kezdtem. Közben zenét hallgattam a konyhában, így kellemesebb volt a munka. Kinéztem a konyha ablakon, hóval borított fák álltak az udvaron, nagy pelyhekben hullt a hó. Igazi karácsonyi hangulat uralkodott el rajtam. Főtt a halászlé, főtt a húsleves, előre készült a túróval töltött csirkemell. Nem akartam az ünnepekben minden nap csak a konyhában állni. A kisebb tevékenységet hagytam huszonnegyedikére. Tele voltam jó érzéssel. Gyurit vártam, aki ezen a napon vizsgázott. Ránéztem az órára - Négy óra. Vajon hol lehet ilyen sokáig? Még telefonálni sem telefonált - kezdtem idegeskedni. Ekkor csengettek. Kinyitottam az ajtót és kissé őszülő hajú, hatvan év körüli urat pillantottam meg az ajtóban.

   - Kezeit csókolom, az idősebb Makrai György vagyok.

   - Fáradjon be, Balogh Nóra, gondolom a Gyuri édesapja - fiatalos, kellemes férfi benyomását keltette, nem tudtam hirtelen mire vélni a látogatását, és ösztönösen megkérdeztem: - Csak nem Gyurival történt valami? De jöjjön beljebb! Talán vegye le a kabátját és foglaljon helyet! - a szobába tessékeltem és hellyel kínáltam.

  - Köszönöm. Kellemes meleg van itt - miután leült az egyik fotelba csak utána szólalt meg - Kedves Nóra ne ijedjen meg!  Gyuri kórházban van. Vakbélműtéten esett át. De azért nyugodjon meg! Már jól van!

    Dermedten néztem rá – Vakbélműtét? Hirtelen jött? Mi történt? Döbbenten hallgatom… – mondtam Gyuri apjának, közben leültem én is, és láthatóan magamba roskadtam.

  - Hirtelen lett rosszul. Az egyetemen. A vizsga után a folyosón. Nem tudott telefonálni. Nekem az orvosai szóltak. Tudja, hogy én is orvos vagyok. Sikerült a műtét. Kicsit még gyenge, de majd látogassa meg Nóra!

   - Melyik kórházban van?  Megmondom őszintén, szíven ütött a hír, és most kezdem csak félteni őt.

  - Megértem az aggódását, de rendbe fog jönni, ne idegeskedjen! Siettem a hírrel, ahogy lehetett. Gyuri kért meg, hogy keressem fel magát, remélem nem haragszik rám. Nekem semmi kifogásom a maguk kapcsolata miatt. Örülök, hogy legalább megismerhettem Nóra. Magát nézve megértem a fiam szerelmét. Hallom van egy kisfia is, ő hol van?

  - Köszönöm a bókot. A kisfiam most édesanyámnál van, aki nem messze lakik tőlem, és holnap jönnek hozzám. Gyurival ketten vártuk volna őket. Bevallom, Gyuri már szorgalmazta, hogy találkozzam Önnel és Gyuri édesanyjával, de féltem ettől a találkozástól. Azt tudom, hogy Gyuri édesanyja így ismeretlenül sem kedvel.

  - Tele van előítéletekkel, de talán ezzel ne törődjön most! – hirtelen felállt - Megnézhetem a lakását?

  - Jöjjön csak! Nem nagy, és éppen nagy főzésben vagyok. Hát most elkeseredtem, hogy Gyuri nélkül fogunk ünnepelni.

  - Négy-öt nap és talán kiengedik. Lehet, hogy előbb is.  

  - Nem tudja, azért levizsgázott?- kérdeztem közben Gyuri édesapját.

  - Igen, igen, azt is üzente, hogy mondjam meg. Már majdnem elfelejtettem. Jól sikerült a vizsgája.

   Körbejártuk a lakást, majd én még kávéval kínáltam.

  - Maga könyvtáros ugye?

  - Igen, nem messze van a munkahelyem, dolgoztam, mint népművelő is, de ezt jobban szeretem, pár éve ez adódott. 

  - Gondolom, nem keresi agyon magát?

  - Hát, éppen elég a megélhetéshez.  

  - Nem akarom bántani Nóra, de szeretném anyagilag segíteni, amíg Gyuri nem végez. Karácsony közeleg, ezt a borítékot itt hagyom most. Kérem, ne utasítson vissza! Aztán, ha módjukban áll keressenek fel bennünket együtt a fiammal! Szívesen látjuk magukat az új élettársammal. Egyelőre még nem házasodtunk össze, de szándékomban áll. Nem tartom fönn tovább, örülök, hogy megismertem és kellemesen csalódtam a fiam választottjában. Örülni fog, ha bemegy hozzá és, mint apa arra kérem, vigyázzon rá! Számomra fontos a boldogsága.

    Felsegítettem a kabátját és kikísértem. Becsuktam az ajtót és elszomorodtam. Semmi nem sikerülhet úgy, ahogy elterveztem. Ahogy elment Gyuri apja gyorsan befejeztem minden teendőmet. Fontos volt, hogy minél előbb a kórházba menjek. Útközben vettem befőttet és azzal állítottam be Gyurihoz. Vittem neki a szükséges törülközőt, pizsamát és minden egyebet, ami ilyenkor kell.

   Négyen feküdtek a közeli kórház belgyógyászati osztályának egyik szobájában. Gyuri éppen aludt. Az ágya melletti éjjeliszekrényre tettem a befőttet, az ágy mellé a táskát, amibe a szükséges holmik voltak. Majd Gyuri fölé hajoltam és megcsókoltam a homlokát. Kicsit sápadt volt. Ekkor kinyitotta a szemét, rám nézett. Én pedig leültem az ágya szélére.

  - Ne haragudj, de nem tehetek róla! - elmesélte részletesen hogyan lett rosszul, majd szomorú szemmel nézett rám - Nem ilyen karácsonyt akartam neked.

  - Ami igaz, szép kis karácsonyi meglepetés! Tudod, hogy nagyon szeretlek és nagyon aggódtam, amikor édesapád elmesélte a történteket.

  - Apám elmondott mindent? Ne haragudj rám, ezt nem akartam.

  - Dehogy haragszom! Nem tudom, mit kellett volna elmondania? Túl sokat nem beszélgettünk még. Most hogy érzed magad, azt mondd meg nekem?

  - Most már jól vagyok. Csak kicsit kába vagyok még. Ha minden jól megy két-három nap és hazamehetek! A karácsonyi ajándékomat akkor fogom neked odaadni, ki tudod várni ugye Nóra?

  - Ez legyen a legkevesebb gondod! Csak gyógyulj meg és majd minden nap jövök hozzád – körbe néztem, csak egy férfi volt a szobában, éppen aludt. Odahajoltam Gyurihoz és megcsókoltam.

  -  Szeretlek Nóra, apám legalább kedves volt veled?

  - Azt hiszem tetszettem neki, és szerinte jól választottál. Ez kielégít? Ja, és meghívott magukhoz, ha már jól leszel.

  - Igen. Ennek örülök, mert hozzá szoros szálak kötnek érzelmileg, legalább neki megfelelsz, ha már anyám olyan undokul viselkedik. Lehet, hogy ő is mindjárt itt lesz.

   - Akkor én megyek haza. Nem akarok kellemetlenséget!

  - Ugyan, csak nem futamodsz meg tőle? Legalább megismeritek egymást!

    Ekkor lépett a szobába egy ötven körüli szőkére festett hajú, szép vonású nő, Gyuri édesanyja. Én felálltam, hagytam, hadd üdvözölje a fiát, majd mikor rám nézett, Gyuri megszólalt.

  - Talán ismerkedjetek meg anya, ő Nóra.

    Kicsit hidegen, de a kezét nyújtotta - Szóval maga az! Hát nem ilyennek gondoltam, bevallom. Örvendek! - aztán a fiával volt elfoglalva, én pedig elköszöntem Gyuritól.

    Az asszony kicsit félreállt és csak nézett rám, nem szólt semmit. Hagyta, hogy Gyuri kinyújtott kezét megfogjam és megcsókoljuk egymást. Aztán távoztam.

   Mikor hazaérkeztem még befejeztem a félbehagyott teendőimet, és még ezen az estén feldíszítettem a fát. Gyuri gyönyörű mennyezetig érő ezüstfenyőt vett. Alátettem az ajándékokat. Aztán eszembe jutott az apja által átadott boríték, amiről meg is feledkeztem. Kinyitottam és egy névjegykártya, valamint szép összeg hullott ki belőle. Teljesen elhűltem. Hirtelen nem is tudtam, mit gondoljak. Ötvenezer forint nagy pénz volt nekem akkor. Aztán odatettem a fa alá ezt is. A névjegykártyát pedig eltettem magamnak.

    Estére szinte mindennel elkészültem, lefürödtem, majd a kellemes meleg szobában leültem a fotelba. Csak a karácsonyfaégők égtek. Néztem az erkélyen át jól látható hószakadást. Gregorián énekeket hallgattam és kicsit szomorú szívvel gondoltam arra, hogy az első karácsonyom Gyurival így sikeredett. Másnap délelőtt meglátogattam a kórházban, ekkor már fent sétált, láthatóan sokkal jobban volt, és azzal kecsegtetett, hogy december huszonnyolcadika körül már otthon lesz. Bevittem neki a jegyzeteit, mert tanulni akart, vissza volt még jó pár vizsgája. Kiültünk a folyosón lévő padra, hosszan beszélgettünk, aztán úgy négy óra felé visszakísértem a kórterembe, majd elköszöntem tőle.

    A karácsonyi délután nyugalomban, örömben, csendben telt a fiammal és édesanyámmal. Gyertyagyújtásnál elénekeltük a szokásos karácsonyi dalokat. A csillagszórók szórták aranysugarukat.

   Hullott a hó, gyönyörű fehér karácsony lett.  Végre nyugalom és béke volt, meghitt melegség járt át, örültem a fiam és anyám örömének. Csak Gyuri hiányzott.

 
 
Amikor anya is a nő

 

        A karácsony utáni reggelen András korábban felébredhetett, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy mellém bújt az ágyamba és szorosan átölelt.

   - Szeretlek anya! - suttogta a fülembe. Megsimogattam szőkésbarna haját, majd szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, hogy mennyire vágyódik a szeretet után. Kicsi korától kezdve szeretett kedveseket mondani nekem, szeretetét mindig kimutatta, nyílt és vidám kisgyerek volt már óvodás korában is. Bizonyára nagyon hiányzott életéből az apa. Jánossal, az apjával, csak nagyon ritkán tudott találkozni, és akkor sem tudott köztük kialakulni az apa és gyermek közötti normális kapcsolat. János erre nem ért rá, de talán nem is volt soha rá igénye. Így aztán a kisfiam minden szeretetigényével hozzám menekült.

  - Anya, Gyuri mikor jön ki a kórházból?

  - Nem tudom kisfiam, de talán pár nap múlva már itthon lesz. Örülnél neki?

  - Igen, már megszoktam, hogy itt van, és olyan jókat szoktunk játszani vele. Reggeli után társasozol velem, anya?

   Belenéztem kisfiam mosolygós kék szemébe, megsimogattam: - Persze, hogy játszunk egyet az új társas játékoddal. Én is szeretném kipróbálni. Aztán, ha apához mész majd holnap, viheted magaddal, hogy esetleg vele is tudj majd játszani. Mit szólsz hozzá?

  - Jó, az jó lesz. Bár tőle, tőlük is kapok valami ajándékot biztosan. Már kíváncsi vagyok rá nagyon! De apának nincs türelme sokáig játszani velem.

  - Talán most azért majd ráér. Aztán ha megjöttél a papától, a szilvesztert nagymamánál töltöd. Ha Gyuri kijönne a kórházból, mi is szeretnénk kettesben szórakozni valahol. Nem baj, ugye?

  - Nem. Meg különben is szeretek a nagyinál lenni, mert ő mindig készít valami finomat nekem. És megyünk vele mindenféle gyerekprogramokra.  Olyan jókat szokott nekem mesélni! Őt is szeretem!

  - Miért? Én nem főzök neked, amit szeretnél? Én nem mesélek?

  - Dehogynem anya, csak a Nagyi… Szóval ő más. Mész ma a kórházba? Veled mehetek?  Vagy gyerekek oda nem mehetnek?

  - Dehogynem! Délután együtt bemegyünk majd.  Gyuri is kérdezősködött ám felőled!  Biztosan örülni fog, ha meglátogatod. Most már jól van és így bejöhetsz te is. Akkor most keljünk fel, futás a fürdőszobába, aztán öltözés és reggeli.

   Reggeli után a karácsonyfa előtti szőnyegre leültünk Andrással, kiterítettük a társasjátékot és majd másfél órán át harcoltunk, hogy ki lesz a győztes.

   Mivel ragyogó napsütés volt, rábeszéltem Andrást, hogy menjünk ki játék után a városligeti műjég pályára korcsolyázni. András örömmel kereste elő a korcsolyát, közben áttelefonáltam anyámnak, akit szintén elhívtam egy kis sétára. Gondoltam, neki sem árt a levegő és legalább addig sem lesz egyedül. Tudtam, hogy a magány nem jó dolog.

   Sétálva tettük meg az utat, András a jégpályán összetalálkozott néhány korabeli osztálytársával, én meg anyámmal addig körbesétáltam a Vajdahunyad vár környékét. András vidáman száguldozott a jégpályán társaival együtt, a hídról néztük egy ideig, majd tovább sétáltunk.

  -  Hogy van a társad édes lányom?

  - Gyurira gondolsz? Miért nem Gyurit kérdezel? Jól van. Talán kiengedik holnap vagy holnapután. Szeretnélek is megkérni, hogy nálad lehessen András szilveszterkor, mert Gyurival szeretném kettesben tölteni az estét, ha nem okoz neked nehézséget. Gondolom nem mész sehova?

  - Hívtak egy baráti társaságba, de nincs kedvem elmenni. Jöhet hozzám András, legalább nem leszek egyedül. Azért aggódom miattatok. Egy érett férfi kellett volna neked.

  - Jaj, anya! Én is fiatalnak érzem magam, ő meg elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Andrással is jól el van, nem tudom mi a bajod?

  - Az, hogy majd ez is elmegy egy fiatalabb kedvéért egyszer csak, és akkor magadra maradsz. De akkor már nem lesz könnyű új társat találni. Hát aggódom miattad, miattatok. Andráska is megsínyli, újabban, mintha soványabb lenne, mintha fogyott volna ez a kisgyerek! Eszik rendesen?

  - Hát nem valami jó étvágya van. Nem vettem észre, hogy más panasza lenne, bár a torkát fájlalta a napokban. Majd azért elviszem az ünnepek után, mert nekem sem teszik az étvágytalansága.

  - Na, azt jól teszed. Nézd milyen szépek a fák! Csak úgy ragyog a hó! Jól esik ez a séta Nóra. Néha eszembe jut édesapád. Bizony hiányzik nekem! Milyen nagyokat szoktunk sétálni vele. Jó apád volt azt hiszem. Megértő volt veled mindig, el is kényeztetett talán.

  - Nekem is hiányzik, sokat foglalkozott velem gyerekkoromban, és csupa vidámság volt. Azt gondolom, hogy a ti házasságotok nagyon szép volt. De biztosan mindkettőtök érdeme ez. Nekem már nem sikerült.

  - Nem hát, mert édesapád szavára sem hallgattál, amikor elmondta Jánosról a véleményét. Ugyancsak lebeszélt a házasságról. Ismerve János ziláltságát, foglalkozását, jól látható volt, mi lesz a házasságotok vége. De hát te annyira beleestél akkor Jánosba, hogy tudtuk, hiába minden beszéd.

  - Vajon mit mondana most Gyuriról?

  - Valószínű azt, amit én. Bár ő toleránsabb volt, mint én. Biztosan megkedvelte volna, mert azért szeretetre méltó ember ez a fiú. Jut eszembe, Gyuri apja elhagyta az anyját, mert most egy nálánál jóval fiatalabb nőbe szeretett bele? Ez sem tetszik nekem.

  - Jaj, anya! Ehhez semmi köze Gyurinak. Tudom, nem esik messze az alma a fájától, mondanád, de ne mondd! Ne ítélkezzünk!  De menjünk visszafelé, mert elszaladt az idő. Gyere fel hozzám ebédre, jó? Aztán utána én Andrással bemegyek Gyurihoz a kórházba.

  - Jól van kislányom, de miért nem hagyod otthon Andrást? Meglesz velem.

  - Szeretne ő is bejönni Gyurihoz, ő kérte ma reggel.

  - Az más. Ennek örülök viszont, ezek szerint András kedveli Gyurit. Ami jó.

  - Én is így gondolom anya – belekaroltam anyámba, kicsit megsimogattam. Jó volt tudnom, hogy megértő és szerető anyám van. Hálás voltam neki, még akkor is, ha néha keményebben fogalmazott. De mindig tudtam, hogy értem, az én boldogulásomért teszi a maga módján.

  Ebéd után édesanyám lepihent, én elmosogattam, aztán Andrással elindultunk a kórházba.

 Gyuri már a folyosón sétálgatott, amikor megpillantott bennünket, mosolyogva felénk jött, András előre szaladt és átölelték egymást.

  - De, jó hogy eljöttél te is Andris! Na, milyen volt a karácsony? - átölelt engem is, megcsókoltuk egymást és együtt leültünk egy folyosói padra.

  - Szép volt minden, gyönyörű nagy karácsonyfánk van, majd meglátod! És köszönöm a játékokat! Olyan szép volt minden! Az egész este, meg a csillagszórók, meg az ünnepi vacsora. Csak te hiányoztál! - nézett őszinte, egyenes tekintettel fiam Gyurira, aki láthatóan meghatódott András mondataitól. Megsimogatta a fejét, megpuszilgatta.

  - Nekem is jobb lett volna veletek lennem! De hát ez így sikerült. Viszont örömhírem van, holnap délelőtt hazamehetek. Na, mit szóltok? Apám és anyám is bent voltak délelőtt, minden rendben. Örülsz Nóra?  - nézett aztán rám meleg barna szemével - Nem is mertem remélni, hogy a szilvesztert legalább együtt tölthetjük, és egyébként is, elegem van a kórházból!

     - Na, de most már vége. Boldog vagyok Gyuri, jövök érted, ahogy csak tudok! Andrásért jön az apja holnap, és csak harmincadikán hozza vissza, aztán utána meg Andriska anyámhoz megy szilveszterre. Gondolom, hogy nem akarsz sehová menni, vagy igen? Mármint szilveszterkor?

  - Nem is tudom. Voltak bent a barátaim közül is, hívtak bennünket, tudod István és Gábor. Majd meglátjuk!

  - Hát persze. Örülök, hogy hazajössz. Ha már jobban leszel, a szüleidhez is elmegyek veled.  

    Úgy láttam ettől a ténytől megnyugodott.

    Andrással boldogan sétáltam hazafelé a kórházból arra gondolva, hogy milyen jó nekem most. Hiszen van egy szerető kisfiam, egy szerető anyám és egy szerető társam. Sokáig nem adatott meg nekem ez az érzés. Talán ettől voltam most olyan nagyon boldog.

 

Eljegyzés hajnali hóesésben

 

    Gyönyörű hóhullásos hajnalra ébredtem. A széles, kényelmes franciaágyról a nagy erkélyajtóra láttam. A függönyön át beszűrődött az utcai lámpák fénye, és láttam, hogy továbbra is szakadatlanul hullt a hó. Nagyon halkan felkeltem, ránéztem a mellettem békésen alvó Gyurira. Majd lábujjhegyen, nagyon óvatosan átmentem a hallon és a konyhában kötöttem ki. Még a villanyt sem kapcsoltam fel. Kinyitottam az ablakot, és csak bámultam az udvaron lévő fákra, bokrokra hulló nagy hópelyheket. Mélyeket lélegeztem. Tele volt a szívem örömmel és szerelemmel. Hirtelen Gyuri kezét éreztem a vállamon, aki úgy látszik felébredt és utánam jött a konyhába. De a villanyt ő sem kapcsolta fel.

  - Még megfázol! - hátulról átölelt és fejét a fejemhez szorította - Gyönyörködsz a hóesésben, ugye? Tényleg csodás! Mióta nem volt ilyen szép telünk!  És főként karácsonyunk, szilveszterünk!

  - Nem tudok betelni vele! Felébredtem és gondoltam kijövök ide, nem akartalak felzavarni, de úgy látom nem sikerült - megfordultam, és a félhomályban néztem Gyuri szép vonásait, a mélybarna kedves, szomorú szemét, sűrű haját, amit most megsimogattam.

  - Gyere, menjünk be! Vagy csukjuk be az ablakot, mert megfázunk! Visszamentünk a szobába, lefeküdtünk, szorosan Gyuri mellé simultam, vigyáztam a műtéti seb helyére - Annyira hiányoztál már nekem Gyuri! Hiányzott a szemed, a kezed, a lelked, minden - mondtam neki suttogva.

  - Szeretlek Nóra!  Nem is tudom kifejezni, hogy mennyire! Ha tudnád, mennyire el voltam keseredve a kórházban! Annyira szerettem volna veletek tölteni a karácsony estét!   

     Meghatódottan néztem rá.

   - Fáradt vagy most? Nem fáj a seb?

   - Nem, nem. Csak hallgattalak. Lennél a feleségem Nóra?

  - Most megkérted a kezemet?

  - Igen, tulajdonképpen igen, nem most akartam odaadni a gyűrűt, de azt hiszem ez a megfelelő pillanat, ha már itt tartunk. Tudod az ajándékom, amiről beszéltem a kórházban. A meglepetésem.

     Ekkor felkelt, és kotorászott az egyik szekrényben, majd egy kis dobozzal a kezében jött vissza mellém. Egy vékony fehér köves aranygyűrűt húzott fel az ujjamra. A gyűrűre néztem, majd a szemébe, és nagyon elérzékenyültem.

  - Tényleg így gondolod, ezt akarod? – kérdeztem, meghatottan tőle.

  - Azt gondolom, jobb feleséget nem találhatnék nálad! És hát szeretlek! Remélem, te is így vagy ezzel!  Most csak egy ilyen egyszerű kis gyűrűre futotta - nézett rám kicsit elbizonytalanodva.

     Átöleltem, megsimogattam, kezemet összekulcsoltam az ő kezével, majd megcsókoltam: - Jó, hogy vagy nekem és szeretlek. És köszönöm.

    Késő reggel én korábban keltem Gyurinál. Valószínű, hogy még fáradt volt, sajnáltam is, hogy hajnalban felébresztettem. Bár, határtalanul boldog voltam a hajnalban történtek után.

   Amikor Gyuri felébredt én már friss és illatos voltam. Bevittem neki tálcán a reggelit és a kávét. Bekapcsoltam a rádiót, halk, érzelmes zene szólt. Gyuri felült az ágyban, megborzolta a haját. Odaültem mellé az ágyra, megcsókoltuk egymást, megfogta a kezemet.

  - Na, mit álmodtál? Szépet?

  - Olyan szépet, hogy az már nem is lehet a valóság.

  - Dehogynem, nézd csak meg az ujjadat! A mesebeli herceg itt járt az éjszaka és feleségül kért. Ez a mesebeli herceg pedig én voltam. Nem ezt álmodtad?

   - De igen. Valami ilyesmit. És ez a mesebeli herceg azt is mondta, hogy nagyon szeret, és tényleg szeretett.

     Ekkor mindketten elnevettük magunkat.

  - Na, ne bolondozzunk! Tényleg az lett Nóra. Nem így akartam, de annyira magától adódott, nem? A gyönyörű hóhullás, a hajnali együttlétünk. Tényleg nem baj, hogy így tettem, amit tettem? - nézett rám kicsit zavartan.

  - Most szégyenlős lettél? Gyönyörű volt! Ennél szebb karácsonyi, szilveszteri ajándékot nem is kaphattam volna! De ilyen romantikus eljegyzése sem adódik mindenkinek, azt hiszem! Most egyél, ezt neked készítettem.

 - Te már reggeliztél?

  - Igen. Reggeliztem. De a kávét majd együtt isszuk meg. Addig ideülök melléd az ágyba.

    Csendesen néztem, ahogy reggelizett. Majd együtt kávéztunk és megbeszéltük a napi programunkat közben. Úgy terveztük, hogy teszünk egy nagyon rövid sétát délelőtt a hóesésben, ahová Andrást is magunkkal visszük, és majd anyámnál ebédelünk.

    Anyám jókedvűen, fiatalosan nyitott ajtót, láthatóan örült, hogy most ő vendégelhet meg bennünket. A kis garzonját nagyon hangulatossá, meleggé varázsolta. A nappaliban, a sarokban volt egy kis étkezőasztal, azon már készen állt az ünnepi teríték, csak éppen asztalhoz kellett ülnünk. Amit meg is tettünk.

   A gőzölgő, finom tyúkhúsleves már az asztalon volt. Gyuri meggyújtotta a gyertyákat, közben leültünk. Elmondta, hogy eljegyzett, és a diploma megszerzése után összeházasodunk.

     Anyám ekkor felállt, láttam rajta, hogy nagyon meghatódott. Odasétált Gyurihoz, aki ekkor felállt. Anyám átölelte, majd tömören csak annyit mondott: - Bevallom, a korkülönbségetek miatt mindig volt egy kis rossz érzés bennem, de úgy látom, hogy tényleg őszinte szerelem, szeretet van köztetek, csak aztán ne hagyjátok kihűlni. Áldásom adom rátok! Ne feledkezzetek meg, hogy az életben nemcsak sok jó, de sok rossz dolog is történik. Hát a rossz időkben is tartsatok ki egymás mellett!

     Jókedvűen ettük anyám ünnepi főztjét, ami mindig valami különös és egyedi volt. Amit csak ő tudott úgy elkészíteni és tálalni, ahogy senki más.  Anyám csendes volt, meghatott és láttam rajta, hogy kezd bizakodni Gyuriban és az én boldogságomban. Úgy három óra körül elköszöntünk azzal, hogy másodikán jövünk Andrisért.

   A délután folyamán Gyuri lepihent. Én olvasgattam, átnéztem az újságokat, néha ránéztem, és boldog voltam, hogy végre magam mellett tudhatom. Kis idő múlva felkeltem, kimentem a konyhába, főztem egy kávét.

  - Én is kaphatok egy kávét? - kérdezte Gyuri, aki felébredt és a kávéillatra utánam jött.

  - Gyere, ülj le! És máris adom neked. Mondd csak! Biztosan el kell mennünk? Szerintem jobb lenne itthon kettesben lennünk. Olvasunk, beszélgetünk, zenét hallgatunk, filmet nézünk. Mit gondolsz erről? – néztem rá aggódva.

  - Elbizonytalanodtam most. Jól vagyok, de lehet, hogy fárasztó lenne nekem. Az a terv, hogy egy belvárosi lakásban, rengeteg különböző foglalkozású, korosztályú, és ismeretlen ember legyen együtt, ott ismerkedjen meg, és ott érezze jól magát… Gondolom, tánc, beszélgetések…

   - Remek ötlet! De szerintem ez neked még fárasztó lenne! És nem a kórház után kell részt venned ilyen eseményen! Maradjunk itthon! Én boldogan leszek veled most kettesben. Gyere! Menjünk be a szobába!

    Gyuri minden ellenállás nélkül beleegyezett döntésembe. Láttam rajta, hogy nem érezte magát olyan jól, mint ahogy azt szerette volna. Így a szilveszter esténk a meleg szobában, kettesben, békében és szeretetben telt el.