Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás/ 5.

2009.04.24

 

   Ha dörömböl a szív

 

   Ahogy Batinti úr, a főnököm kívánta, megszerveztem csütörtökre az ünnepélyes délutánt a kollégák segítségével. Persze, nem árulhattam el, hogy jutalmakat fog osztani Batinti, csak annyit mondtam, hogy nyári szabadságolás előtti ünnepség lesz.

  Megnéztem a feldíszített nagytermet. Mindent rendben találtam. Remek svédasztalt állítottak fel a kollégák. Felszaladtam még az irodámba. Batinti úr telefonon kiszólt, hogy várna egy percre. Bementem hozzá.

  - Csak megköszönni szeretném Nóra a fáradozását. Hallom, minden rendben. Nagyon csinos ma, persze, mint mindig. Elhívtam a feleségemet és fiamat is! - ekkor, kissé jelentőségteljesen nézett rám, amit nem értettem - Rövidesen itt lesznek. Kérem, hogy majd vezesse le őket a nagyterembe, addig én még lebonyolítok egy-két telefont. 

   A hírre izgatottan jöttem ki tőle. Azt hittem, hogy nem látom többet Carlot, és majd elfelejtem. Azon gondolkodtam, hogyan is viselkedjek itt mindenki előtt a pár nappal ezelőtt történtek után. Aztán arra gondoltam, hogy talán úgy, mintha mi sem történt volna. Éppen letettem a telefont, amikor Teresa asszony és Carlo léptek be az irodámba.

  - Buon giorno, Nóra! - nézett felém Teresa asszony és Carlo - Come sta?  A férjem bent ván? Ráér talán? Vagy van nála vendég?

  - Jó napot, Buon giorno asszonyom, non c’e male. Che bella Sorpresa! Buon giorno Carlo – majd ismét Teresa felé fordultam - Teresa asszony, a férje megbízott engem, hogy vezessem le Önöket a nagyterembe, és majd később odajön ő is. Tulajdonképpen mehetünk is, ha gondolják!

  - Ciao, Nóra. Mi már tegeződünk, nem?– szólalt meg ekkor  Carlo.

    Teresa asszony rám pillantott, majd a fiára, és kissé mosolyogva mondta: - Igen, a fiám mondá, hogy milyen jót beszélgettek és barátkoztak, akkor meg valóban tegezze csak! Még utóbb azt fogja gondolni haragszik válámiért rá. Hiszen egy korosztály maguk, azt gondolom, nem? Na, de, allora andiamo!

    Felálltam, egy zöld nyári pántos ruhában voltam, hasonló zöld magas sarkú szandálban, fehér klipszet tettem a fülembe, hajamat kontyba tekertem, jól akartam kinézni. Azt hiszem sikerült. Carló tekintete, ahogy végig suhant rajtam, ezt tükrözte.

  - Milyen csinos Nóra! Remek lenni ez ruha és szandál hozzá! Hol vásárolni mindezt? – kérdezte Teresa asszony.

  - Legutóbb, amikor Párizsban voltam Batinti úrral, akkor találtam rá ezekre a darabokra. Különben is szeretem a zöld szint.

  - Nágyon elegáns. Egyszerű és mégis! Persze nem mindenkin mutat így, igaz, Carlo? A te férfi szemed másképp látja persze.

  - Dehogy mama! Jó választásra vall, vagy izlés?

  - Jó ízlésre vall - válaszoltam neki, és ekkor ránéztem, majd elindultam velük a lifthez. Carlo a liftben mellettem állt és egy pillanatra megsimogatta a kezemet. Ekkor éreztem megint a furcsa melegséget és borzongást. Hiába próbáltam ellene tenni bármit, nem ment. Ekkor kicsit elléptem mellőle.

   A teremben már elég sokan voltak, Carlót és anyját a számukra előkészített helyre kísértem, majd elvegyültem a többiek között. Batinti úr rövidesen megérkezett, két másik vezető beosztottjával és ünnepi beszédet tartva, megnyitotta a délutáni összejövetelt. Bejelentését, hogy mindenki kap egy havi bért jutalmul, nagy ováció fogadta. Majd megkezdődött az eszem-iszom, és beszélgetések.  Halk zene szólt, majd Batinti felkérte feleségét egy táncra, amit aztán követtek a többiek is.  Láttam Carlot, ahogy beszélget az apja férfi munkatársaival, jó kedvű volt és rendkívül csinos. Öltönyben, nyakkendősen jött, hiszen ez előírás volt egy ilyen helyen.  Én éppen egy kis tényárra pakoltam pár falatot, amikor Batinti úr felém jött.

  - Látom Nóra egyedül jött, felkérhetem egy táncra? - éppen egy lassú tangó szólt, természetesen elmentem vele. Teresa asszony ekkor, Carloval táncolt. 

  - Magával aztán könnyű táncolni. Tulajdonképpen holnap már ne jöjjön be Nóra, elengedem és utazhat, ha akar! – ahogy táncoltunk, egyre közelebb kerültünk Carlóhoz és Batinti feleségéhez. Majd amikor melléjük értünk, Carló hirtelen odaszólt az apjának.

 - Cseréljünk partnert papa, visszaadom a mamát, én pedig megkapom Nórát.

 - Jól van fiam! Örömmel. Megállt, és úri módon átadott Carlónak.   

    Carló átölelte a derekamat, majd megkérdezte: - - Ne legyél zavarban, no!  Nem akartam bántó lenni! Szeretnék veled lenni, da mattina a sera. Istenem, de finom a te illatod!

   Nagyon szorosan összesimultunk, fejem az arca mellett volt. Kellemes férfiparfüm illata volt, fekete hullámos haja csillogott, fekete szeme pedig mélyen belefúródott a tekintetembe. Aztán visszamentünk az asztalokhoz, ahol falatozni kezdtünk, majd vettünk a pincér által kínált italból valamit, koccintottunk és ittunk.

  - Hogy, hogy te is bejöttél erre az ünnepségre? - kérdeztem.

  - Mégis, mit gondolsz? Miattad elsőnek. Találkozni akarni veled. Talán lehet nekem remény, ezt akarom tudni. Nem tudok téged fejemből, szívemből kiverni. Meg aztán te nem tudni, hogy én végezni közgazdaságtant, mert ez apám akarata volt, és csak mellette fotós és zenei tanulmányt csinálni én. Lehet, hogy majd én mégis átvenni egyszer tőle az üzletet. Nem tudom. Ő bízik. De ez most nem érdekes. Szép vagy és nagyon vágyni rád!  Nagyon! Mondtam, nem hagylak békén, ha csak meg nem tiltod, de lehet, hogy még az sem csinál semmit!

    Ránéztem, majd hirtelen a szüleit kerestem, akik már egy távolabbi helyen, egy nagyobb társsággal beszélgettek. Ránéztem az órámra és azt gondoltam, most elnézést kérek, és elmegyek.

  - Carlo, én elmegyek. Köszönöm az érzelmeidet, semmit sem értek… Félek. Muszáj mennem. Te ezt nem értheted. Sajnálom!

  - Va bene. Andiamo insieme. Félsz tőlem? Ugyan. Nem lenni én farkas. Csak szerelmes, de majd kint beszélgetünk még!

    Erre megfogta a kezem és odavitt a szüleihez, akik meglepetten néztek ránk. Én alig győztem elnézést kérni, de Carlo gyorsan elintézte.

  - Papa, hazaviszem Nórát, mert nem jól érzi magát, aztán majd visszajövök.

    Tudtam, hogy muszáj valamit hazudnom, ha már Carlo ezt mondta.

   - Bocsássanak meg, de talán a meleg, nagyon megfájdult a fejem. A dire e vero non mi sento bene. Köszönök mindent és augusztus közepe után, ahogy megbeszéltük, jövök Batinti úr.

    Feleségével jó nyaralást kívántak és megértően, kicsit aggódó tekintettel néztek rám és a fiukra.

  - Persze, fiam! Vidd csak haza! Nehogy valami komoly baj legyen. Maga meg pihenje ki a fáradalmait Nóra!

    A liftben Carlo hirtelen átölelt és megcsókolt, én pedig hagytam. De nem szóltam egy szót sem. 

  - Itt van kocsid? - kérdezte tőlem.

  - Nem, nincs. Busszal jöttem. 

  - Gyere kocsimhoz!  - beszálltam a kocsijába, ő mellém ült és elindult.

  -  Tulajdonképpen hová viszel Carlo?

  - Nem tudom, csak indulok. Nos, mondd hová vigyelek?

  - Haza. A lakásomra. 

  - Hová mész nyaralni? És mikor?

  - Még nem tudom pontosan. Majd a Balaton mellé.

  - Menjünk együtt! Mit szólnál hozzá? Lejössz velem Földvárra? Odakészültem eredetileg. Akár most is indulhatunk.

  - Ugyan már! - néztem rá kérdőn – Hogyan gondolod? Nagyon kellemetlen ez így nekem! Mit gondolnak most a szüleid?

  - Semmi különös. Tegnapelőtt mondtam papának, hogy beleszerettem egy magyar nőbe, és nem bírok magammal. Kérdezi, hogy ki az? És akkor én mondom, hogy te. Ő meg csak mosolygott. Azt mondta te törékeny lelkű vagy, veled nem szabad játszani. Aztán mondtam, hogy te nem játéknak kellesz. Te sokkal több leszel nekem. Igaz, csak a fejét ingatta, de az ügyembe nem szólni bele. De ő kedvelni téged, különben is. Merre menni most? - mondtam neki az útvonalat, és amikor megérkeztünk a házam elé, egy hirtelen gondolattal kértem, hogy lent várjon. Ő ezt készségesen megtette. Eldöntöttem, hogy elfogadom felajánlását, és lemegyek vele Földvárra. Ugyan nem tudtam, hogy hová. De bízni kezdtem a sorsomban.

   Kinézett a kocsiablakon és mosolyogva mondta.

- Én téged tudom várni, idő van, talán majd kedvez nekem! - visszamosolyogtam rá, kedves volt, ahogy törte a magyar nyelvet. Máris szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Elővettem a kisebbik bőröndömet és szép lassan összepakoltam a legalább tíz napra való holmimat. Aztán felemeltem a telefonkagylót és anyámat kerestem.

  - Szia anya! Csak azért szólók, hogy most utazom a Balatonra.

  - De hát hová mész? Erről nem is beszéltél! Holnap nem dolgozol? Pedig vártalak volna!

  - Nem, most volt az ünnepség, de Batinti megengedte, hogy holnap már ne dolgozzak, és… és…

  - Valami baj van, Nóra? Mi történt? - kérdezte aggodalmasan.

  - Nem anya, nincs semmi baj. Azt hiszem, megérintett valami egészen furcsa szerelem. Hogy aztán ebből mi lesz, azt még nem tudom.

  - Miről beszélsz? Nem értem kislányom! Kibe vagy szerelmes?  Nóra! Ne legyél meggondolatlan!

  -  Batinti fia visz le kocsival. Majd mindent elmesélek. Ne izgulj! Nem történt kettőnk között még semmi, csak megláttam és paff… !  Később még felhívlak. Csókollak, és ne idegeskedj! Szia! - letettem a kagylót. Gyorsan átöltöztem. Egy sportos felsőrészt, farmer nadrágot és lapos sarkú papucsot vettem fel.

   Carlo a kocsi előtt állt, karba tett kézzel, elém jött, hogy elvegye a bőröndöt, majd betette kocsijába, aztán beültünk.

   - Nóra, ti amo! Szeretlek! Pedig még a testedet nem is ismerem egészen. Remélhetek? Hová vigyelek?

  -  Ahová meghívtál Carlo. Földvárra. Vagy nem jó ez az időpont? Kavarognak bennem az érzelmek - válaszoltam szinte szégyenlősen.

  -  Most megleptél. De örülök.

  - Azt hiszem, beléd szerettem Carlo, vonzódom hozzád. Csak egyre kérlek! Ne okozz nekem fájdalmat! Igazából nem is tudom, hogy miért terhellek én téged ezzel az úttal?- egyre jobban elbizonytalanodtam.

  - Fárasztó? Veled lenni? Csak nem képzeled? Haza kell mennem. Apámmal beszéltem már telefon, semmi probléma, nem várnak ők engem. Bepakolok most egy táskába én is pár ruhát, átöltözni, és mi együtt utazunk oda ahová hívtalak. Jó? - én csak bólogattam és éreztem, hogy jólesik a vele való beszélgetés is.

     Felmentünk a rózsadombi villájukba, ahová behívott. Szülei nem voltak otthon, csak a házvezetőnő. Ámultam a szép nagy lakáson, berendezésen. Egy hideg üdítőt ittam, amíg Carlo elkészült. Vidáman szalad le a falépcsőn az emeletről.

    

    A lélek és a test találkozása

 

    Amikor leértünk Földvárra, Carlo egy kis panzió elé hajtott. Megállt és várakozón rám nézett, én pedig megsimogattam az arcát, jelezve, hogy kiszállhatunk.

   Még sütött a Nap, kellemes idő volt.  Bejelentkeztünk, majd felmentünk a szállásunkra. Egy kellemes kis szoba volt, nagy francia ággyal, kilátással a Balatonra. Letettük a csomagjainkat.

  - Megbabonáztál! Vagy te nekem jó boszorkány. Jól mondom?

   - Boszorkányod leszek, de türelmet kérek tőled Carlo. Majd, ha mesélek magamról, talán megérted.  Nem akarsz egyet fürödni a Balatonban?

  - Megértelek, persze, hogy megértelek! - nézett rám szeretetteljesen, majd magához ölelt és hosszan megcsókoltuk egymást - Ha van kedved, menjünk!

    Lementünk a vízhez, a Nap már éppen lemenőben volt. Hosszan úsztunk, majd csendesen, kéz a kézben jöttünk kifelé. Rámutattam a túlsó part hegyeire.

  - Nézd!  Come sono belli! – megálltunk és néztük a túloldali hegyeket.

    Azt hiszem, mindketten hasonlókat éreztünk. Felmentünk a szobánkba, átöltöztünk és beültünk a panzió éttermébe vacsorázni.

   - Mit gondolsz te kettőnkről most? - nézett rám vacsora közben - Tudod, hogy milyen boldog vagyok én most?

 - Szépeket gondolok. Teljesen őszinte akarok lenni hozzád. Zavart vagyok, nem is tudom, hogy jött ez a mindent elsöprő érzelem. Miért jött?  Hogy majd benned is csalódjak egyszer?  Magamat sem értem. Lassan megengedem magamnak, hogy boldognak érezzem magamat veled.  Értesz te engem, Carlo?  Te semmit sem tudsz még rólam. Nekem már két házasságom volt - mondandóm közben, ami hirtelen kiszakadt belőlem, és könnyezve csak néztem rá.

  - Örülök, hogy ilyen szépen, őszinte voltál most hozzám te. Nem akarom, hogy te sírjál! Én sem tudom, hogy miért szeretni éppen téged! De nem gondolkodni mi ezen! Örülj, hogy egymást mi megtalálni! Vagy nem? Miért kell gondolni, hogy majd én is rosszat fogok neked adni? Már elég sokat éltem. Igyekszem nem fájdalmat okozni neked. De nem ígérgetek, az nem jó, szerintem. Inkább tenni kell!  Második házasság neked? Ez meglepetés nekem! Akkor neked mesélni ma este sokat rólad. Én  nagyon akarok tudni mindent rólad, mert fontos vagy már most nekem.

  - Tudom, hogy kapkodok. Össze-vissza mondok mindent, de talán megértesz. Nekem tisztázni kell magamban mindent. És te? Én sem tudok rólad semmit. Neked is kell mesélned! Őszintén!- néztem rá ekkor már nyugodtabban.

   Vacsora után felmentünk a szobánkba, nagyon meleg volt. Ki kellett nyitni ajtót, ablakot, kiültünk a teraszra és én meséltem az életemet Carlónak, majd ő mesélte az ő életét nekem.

    Mindketten kitárulkoztunk egymás előtt, nagyon sok mindent elmondtunk egymásnak. Így aztán lelkileg is közelebb kerültünk egymáshoz. Már egy óra felé járt az idő, amikor visszamentünk a szobába. Lefeküdtünk, szorosan átöleltük egymást, éreztem forró testét. Megcsókolt és csak annyit mondott.

 -  Dormi , amore mio, dormi !

    Carlo megértette, hogy időre van szükségem.

 

×××

 

    A későbbiekben legnagyobb örömömre kiderült, hogy mestere a női testnek, a női léleknek. Legalábbis az enyémnek.

   - Tudod, hogy pont ilyen gondolom a te tested és a szeretkezést veled? Ilyen szerelemre vágytam, de eddig nem találni. Igazat mondok én. Látni elsőnek ott a sárga ruhában, már akkor tudtam én, hogy te leszel, akivel élni akarom majd az én új életem.

   Hallgattam csendesen, majd felültem, és zavartan csak annyit válaszoltam: - Én csak egy nagy szívdobbanást éreztem, amikor megláttalak, és megzavarodott bennem minden, de most már tudom, hogy ugyanazt akarom, ami te.

    Ekkor megsimogatta a hajamat.

  - Mint mondani én, nem akarok veled csak kalandot. Boldog vagyok most Nóra. Vigyázni akarok én a te érzelmeidre. Most már én tudom, hogy te lelked milyen.

    Egyik este felhívtam anyámat. Hosszúra nyúlt beszélgetésünk külön jót tett a lelkemnek. Ugyancsak meglepődött azon, amit elmeséltem neki, de éreztem, hogy megért és minden mondatával segíteni szeretett volna.

    
  Szerelem

 

    Carloval maradtunk a vízparti, csendes és kellemes panzióban. Éltük szerelmes napjainkat, nem tudtunk betelni egymással. Közben azért kirándultam vele minden olyan Balaton parti helyre, amit érdemes volt neki megismernie. Nyitott volt mindenre és befogadó.  Keveset tudott az országunkról, bár azért az átlagnál tájékozottabb volt. Minden helyre elvitte fényképezőgépét, megszállottan fotózott, kettőnkről is készített egy balatoni naplementében készült képet.

   Egyik estefelé, már vacsora után voltunk, ültem a teraszon, és a távoli Balaton zöldes vízét néztem. Kissé hűvös volt, sötét felhők gyülekeztek, érezhető volt a vihar közeledte.

  - Látom, gondban vagy. Bánt még a múltad? Nem akartam erről eddig beszélni eddig - szólt hozzám Carlo.

    Ránéztem, és őszintének láttam szemében az érdeklődést.

  - Igen bánt. Nehezen tudom feldolgozni! A mi kapcsolatunkon jár most az agyam. Arra gondoltam, hogy helyesen tettem-e, hogy hagytam magamat szerelmi szenvedélyem által idáig eljutni. Mi lesz ezután? Te elutazol, én maradok. Ti nagyon gazdagok vagytok, én pedig hozzátok képest szegény. A szüleid mit gondolnak rólam? Hogy fogok ezután dolgozni? Egyáltalán? Nagyon zavaros helyzetbe kerültem, azt hiszem. Itt nyaralgatok veled, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem az. Vagy túlbonyolítom a helyzetünket? - néztem rá kérdőn.

    Leült a mellettem lévő székre, megfogta a kezemet, és beszélni kezdett: - Én azt gondolom, hogy te túl aggályos vagy! Nagyon is természetes, hogy így nyaralgatni mi ketten. Szeretlek. Te is szeretsz. Akkor, mi a gond? Szeretnék, azt hiszem, majd veled élni. Már talán itt is van idő, hogy házasság jöjjön, aztán gyerekek. Nem viccelni, a terveim veled komoly.  Érted te ezt?

  - Igen, értem.  Nem tudom, hogy ennyi sikertelen házasság után akarok-e házasságba lépni újra.  Talán te ezt nem is érted?

  - Igen. Én már sokat élni, volt pár nő életem, szórakozni sokat, gondolom, talán a mi házasságunk sikerülhet. Az én fejem már benőtt, ahogy mondani ezt. Neked az eddigi első házasságoddal nem volt szerencse. A másik házasság pedig, ahogy tőled tudom, szép volt. Végül is csak egy probléma lenni közöttetek, hogy nem lehet férjed miatt gyermek. Hogy csalt téged? Lehetséges, hogy csak kalandozott. Mint a férfi általában.

  - Igen. Azt hiszem, nagyon is jól érzed az én rezdüléseimet. Lezárult már a múltam. Szeretlek! Szerelemmel szeretlek! Látod, volt már két férjem, őket is szerettem, de egyiket sem így! Ez egészen biztos. Vagy nem érzed?  Persze, tudom, a káprázat, a varázs, a szerelem elmúlik majd, vagy legalábbis csökken. Ezt már te is, én is megtapasztaltuk.

  - Megnyugtató ezt hallgatni tőled. Kicsit bizonytalan lenni én benned. Jól tudom a varázs múlását, de te különleges érzelmeket adsz nekem, csinálsz bennem. Te nekem hosszú időre kellesz, azt érzem. Gondolom, hogy úgy lenni majd mi, mint apámnál és anyámnál. Szerelemérzés után következni szeretet. Én ezt szeretném! Nekem nagy öröm lenne, ha eljönnél te velem majd Rómába, mi szokni ott össze. Jobban ismerkedni egymással.

   - Carlo! Azért mindentől függetlenül el kell mondanom. Te is egy más világban élsz, én is. Te nem ismered az én kultúrám gyökereit, én talán kicsit azért jobban a tiédet. Vajon meg tudnám-e szokni az életet egy idegen országban, ha úgy adódna? Te nem tudhatod, de én könyvtár és népművelés szakot végeztem eredetileg. Jól ismerem a te hazád kultúráját is. Ismerem a reneszánsz Itáliát, a művészetét, ismerem Dante, Petrarca műveit, híres festőiteket, szobraitokat. Apád utazásai révén szabadidőmben igyekeztem múzeumokba is eljutni, és gyönyörködhettem több szoborban, festményben. Csodálatos az építészetetek, a zenétek. Olvastam Fallaci, Moravia, Buzzati, Pavese könyveit. Láttam Fellini minden filmjét, egyébként pedig kedvenc rendezőm. Nagyon nagynak tartom. Nagyszerű filmszínészeitek vannak! Becsülöm a kultúrátokat, de nem ismerem a népedet. Igazából csak elképzelésem van róla. Neked mi az ismereted az én hazámról? Nem sok. Persze ez nem baj, de félek, hogy a későbbiekben ez majd gond lesz kettőnk között.

  - Meglepődve hallgatlak. Ezt nem tudni én rólad. De ez nagyszerű nekem! Ettől még jobb, örülni neked! Én pedig majd, ismerem meg a te kultúrádat, te fogsz segíteni. Hasonlóan érdekelni engem az, mi téged. Olvasni én sokat. Szeretek zene és művészet. Azért is foglalkozom fotózás és nem közgazdaság.  Ne legyél tele aggállyal! Te jössz majd Róma és megismered a népem szokását, országomat. 

    Ekkor már átölelte a vállam, én őt, és szenvedélyünk szinte együtt tombolt a viharos balatoni éjszakával.

   Két hét után úgy döntöttünk, hogy hazautazunk. Carlo még két hetet tudott maradni, és engem mindenáron ki akart vinni Rómába.

  - Nos, feljössz kicsit, az én egyszerű lakásomra? Vagy máris mész a szüleidhez?- kérdeztem tőle, amikor visszaérkeztünk a nyaralásunkból.

  - Ha meghívsz? Nem akartam én mondani elsőnek! Nem megyek akkor most szüleimhez, ha itt aludni most nálad, akkor majd csak reggel. Különben is holnap szombat, aztán vasárnap meg otthon van mindenki, és te is jössz majd!

  - Ez nem hinném, hogy így jó. Meg különben, nekem is van édesanyám, akit már nem láttam és találkozni akarok vele.

  - Nem akarod, hogy én megismerkedjek vele is?  Olyan kíváncsi lenni én a te mamád.  Félek ám, hogy nem kedvelni majd! Ugye azért már jobban beszélek kicsit, mint először? Tudom már ezt én mondani, de félek, hogy kinevetsz, ha nem jól beszélek én valamit. Tudod , lassan jut eszembe minden.

  - Ne beszélj már butaságot Carlo! Szeretem, ahogy igyekszel pontosan kifejezni magadat. Tudod mit?  Gyere fel, és majd a többit meglátjuk.

    Közben kinyitottam a postaládám, kivettem leveleimet. Ránéztem Carlóra, akinek a szemében örömet láttam. Indultunk a lakásom felé és közben magyaráztam neki.

  - Megyek előre, gyere utánam! Amikor beléptünk a lakásomba, igyekeztem neki mindent megmutatni.

  - Ez az előszoba, hall, egyben dolgozó, ez a nagyszoba, hálószoba, konyha. Ennyi. Ja, és az erkély - Benvenutó, Carlo! - Hát ez az otthonom - megfordultam, kíváncsian néztem a mögöttem lépkedő Carlóra. 

    Végigjárta a lakást, majd azt mondta - Kicsi lakás, de nagyon a te személyiségedet hordozni magában. Csinálhatok képeket? Remélem, meghagyod te, ha eljössz majd hozzám Róma?

  - Komolyan gondolod ezt a Rómát?

  - Mit? Hogy eljössz hozzám Rómába, vagy az egészet, amit mondtam én? Mindet komolyan gondolom. Kinézek az erkélyen. Ez egy hangulatos utca. A belvárosban lenni és milyen csend! Mennyi fa! Csodálatosak a virágaid!

  - Igen, valóban szépek most. Carlo, hallgass egy kis zenét, ha gondolod!  Én most kipakolok, felhívom édesanyámat, lefürdök, és utána mit szólnál itt a közelben egy kis vacsorához? Még csak hétóra.

  - Á, látom, szereted a jazzt. Mondjuk egy kis Oscar Peterson? Jó lesz?

  - Amit akarsz. A konyhában készíthetsz egy kávét, ha gondolod? Kutakodj! Vagy te nem vagy házias?

  - Nem éppen, de azért kávét tudni még főzni talán. Az jót fog nekem tenni.

   Közben én kipakoltam a dolgaimat, majd kimentem Carlo után a konyhába. Láttam, hogy mindent megtalált és már főzte a kávét.

  - Azért megcsókolhatlak? - nézett rám.

    Válaszolni sem kellett, mert átöleltem és megcsókoltam - Most lefürdök, ha akarsz, utána te is megteheted.

    Jó volt hallgatni, fürdés közben, a beszűrődő zenét. Majd fürdés után lehúztam az ágyneműt a hálóban, kinyitottam a hálószoba, az egykori kis szoba ablakát. Itt csak egy nagy francia ágy volt, egy fésülködő asztal székkel, és egy komód; a tetején nagy zöld virággal. Háromszárnyú ablak, tejfehér áttetsző függönnyel. Az ablak a kerti fákra nézett. A háznak ugyanis volt egy kis belső kertje.

    Csak egy pólót vettem fel. A hajamat közben megmostam, megszárítottam, összefogtam és a fejem búbjára felcsatoltam. Így, illatosan kimentem a nappaliba, a nagyszobába, ahol már Carlo várt a kávéval.

   - Gyere, ülj ide mellém Nóra! Milyen jó az illatod! Igyuk meg a kávét és én is menni, mert teljesen megizzadt az úton. De előtte kell nekem felhozni kocsiból tiszta ing. A kocsiban van a csomagom.

  - Jobb lenne, ha felhoznád! Nem szeretném, ha bármi is elveszne!

    Megittuk a kávét. Carló lement a csomagjáért, majd zuhanyozni ment ő is. Csörgött a telefon, Carlo pedig a haját törölgetve kijött a szobába. Legszívesebben odamentem volna hozzá, de helyette jött ő, átölelt, közben én felvettem a telefont.

  - Igen, Balogh Nóra. Te vagy anya? Itthon vagyunk, igen, ő is velem van! - Carlo a nyakamat csókolgatta és simogatásaitól testem bizseregni kezdett – Már akartalak hívni. Komolyan? Hát, nem is tudom. Jó. Átmegyünk akkor. Csókollak anya. De csak egy óra múlva. Nem baj? Rendben!

    Letettem a kagylót, átöleltük egymást.  Szerelmet, testi vágyat éreztem iránta. Megfeledkezve a világról egymásban merültünk el.

  - Boszorkány vagy, mondtam már?- nézett aztán később rám - Nos, hová megyünk mi? – kérdezte aztán jókedvűen.

  - Hajlandó vagy eljönni velem anyámhoz vacsorára? Az előbb hívott.

- Igen, félig füllel hallani már. Nagyon jó! Legalább ismerni meg. Izgulni nagyon.  Messze lakik ő?

  - Nem kell izgulni. Biztosan megkedvel téged! Nem lakik messze, gyalogosan kell mennünk, legalább kicsit kiszellőztetjük magunkból az erotikát - mondtam neki kacarászva.

  - Én nem akarom, nekem ez jó érzés veled. Hagyni kell belőle. De akkor öltözni kell.

   Anyám kitett magáért. Fehér abrosz, égő gyertyák, kis vázában egy szál virág. Előszedte a legszebb étkészletét és rakott csirkemell filét tálalt nekünk. Gördülékenyen folyt a beszélgetés. Carlo virágot vitt neki. Anyámnak az arcát figyelve láttam, hogy megnyerte tetszését. Semmi felesleges kérdést nem tett fel. Látta, hogy felnőtt férfival van dolga, aki határozott elképzelésekkel állt elő. Anyám sem jó, sem rossz tanácsokat nem adott.

  - Anya, finom volt, mint mindig! De azért ez a vacsora, felülmúlt mindent. És a meggytortád!

  - Valami különlegessel akartam üdvözölni a fiatal szerelmeteket, ha már az élet így hozta! Bár féltelek Nóra! – nézett aztán kissé komoran rám és Carlóra.

  - Ezt, szépen mondott Edit asszony! Nem kell Nórát félteni! Bízzon bennem! Nagyon szeretem! - nézett anyámra, majd hirtelen másfelé terelte a beszélgetést. - Nem bókolni, de szép mamád lenni Nóra, persze azért vagy te is olyan szép.

  - No, nem azért mondtam Carlo, de valahogy bánt engem, hogy a lányom házasságai ennyire nem sikerültek! És hát ki lát a jövőbe! - válaszolt neki anyám.

    Carlo ekkor felállt, biztatóan megsimogatta anyám karját - Én látom a jövőt. És szép lesz! Nem is szép! Gyönyörű! De én nem akarok jósolni, csak tenni! – mosolygott, majd sétálgatni kezdett, kicsit körülnézett a szobában.

- Érdekes! Milyen kis lakások, de ez is milyen kellemes! - ránézett apám fényképére, akinek a fotója egy rámában állt, mellette pedig András mosolygós képe volt. Mindegyiket a kezébe vette - Ő volt a papád? Jóképű férfi. Mivel foglalkozni?

   - Biológiát és latint tanított. Nórát nagyon szerette. Az olasz nyelv tanulását neki köszönheti, és talán azt is, hogy ez által így veled összekerült. Ő beszélt olaszul, franciául is. Nagy latin műveltsége volt a férjemnek. Sajnos infarktusban, már vagy tíz éve meghalt - válaszolt, helyettem anyám.

   - Sajnálom! Nagyszerű férj lehetett és apa is! És ő? - András képére mutatott - Biztosan a te kis fiad! Miért is kérdezni ezt?

   Ekkor már mellette álltam - Igen, ő volt András, az én kis fiam. Még most is nagy fájdalom az ő hiánya.

   - Bocsánat! - átölelte a vállamat és csókot nyomott a homlokomra. Ülni most vissza. Nem akartam ám sebeket tépni.

  - Nem, nem. Csak mindig elszomorodom. Beszéltél a szüleiddel, Carlo? - néztem aztán rá.

  - Nem. Teljesen megfeledkezni én. De felhívom most, ha szabad.

  - Csak nyugodtan, addig mi lepakolunk az asztalról, és a konyhába visszük a dolgokat - mondta anyám.

   A konyhában átöleltem anyámat, aki rám nézett és szigorúan csak annyit mondott: - Túlságosan szép ember. Megértelek, hogy beleszerettél. Igazi nőbolondító típus.  Most még szeret. Látom, rajong érted, csak úgy árad belőletek a szerelemérzés, de házastársnak, hosszú időre? Nem tudom. Féltelek Nóra. Látod mindig beigazolódnak a megérzéseim. Bár, már talán kiélte a heves természetét. Talán jó apa lesz belőle és, ha bírod az esetleges kicsapongásait… Mert elhagyni nem fog, azt én érzem rajta.

  - Anya! Te egy vészmadár vagy. Lehet, hogy még a kicsapongásait is elviselném, ha mellette engem szeretne, és nem tudnék róla. De ez most nincs.

  - Majd ha átjössz, szépen elmesélsz nekem mindent, persze amennyit akarsz csak annyit.

  - Mindjárt befejezi a beszélgetését. Ne sutyorogjunk, majd átjövök hozzád, és akkor beszélgetünk.

  - Nos, sikerült meglepned a szüleidet? - kérdeztem kicsit félve, de palástolva izgalmamat.

  - Minden rendben. Kicsit haragudni rám, hogy eddig nem telefonálok, bár apám hallani kell! Jó fejű nagyon! Holnap én hazamegyek, este visszajönni hozzád, és vasárnap ebédelni minálunk. Te és Edit mama - nézett most kérdőn anyámra.

  - Hogy én? A szüleidnél ebédeljek?  De hát miért?   - nézett rá anyám meglepetten.

  - Úgy gondolom, hogy be kell mutatni Nóra anyukát a szüleimnek és megünnepelni közösen család a mi boldogságunkat. De az én mamám és papa is akarják megismerni Edit asszonyt. Aztán az én tervem. Mivel szeretem Nórát, utána Rómába utazunk, az én lakásomra. Én lassan visszautazni majd. De ez most bonyolult nekem mondani. Nekem ott van egy nagy lakás és hiányzik belőle egy asszony, az lesz majd Nóra.

  - Értem. Kicsit gyorsan történnek a dolgok. És hány órára készüljek? – kérdezte anyám elgondolkodva.

  - Tizenegy körül idejönni mi kocsival, Nórával ketten, jó lesz így?

  - Rendben.Jó lesz, ha Nórának is megfelel.

  - Persze, hogy megfelel. Na, anya, szerintem elindulunk haza. Majd otthon folytatjuk Carlo!

    Elköszöntünk a láthatóan kétségekkel tele lévő anyámtól, aki kikísért bennünket a lépcsőfordulóig. Ahogy visszanéztem rá, szemében még mindig nyugtalanságot láttam. Éreztem, hogy aggódik megint miattam. De én ekkor már bíztam a jövőnkben.

     Tizenegy körül járt az idő, amikor lefeküdtünk. Nagyon kellemes nyári este volt. Kicsit fújt a szél, a nyitott szobaablakon lévő fehér függöny ide-oda mozgott. Csendesen feküdtünk egymás mellett. Átöleltük egymást és Carlo halkan beszélve, simogatta testemet.

 - Szeretlek, ti amo, szeretlek. Így telepedett rám az álom és az új szerelem.

 

Találkozás és befogadás

 

  - Jó reggelt, boszorka! Kedves boszorkány! Nem baj, ha ezt mondom? - Carlo, miközben ezeket mondta csókolgatott, szeretgetett - Jó nekem itt, veled! Túlságosan jó! Én nem is akarnok felébredni.

   Átkaroltam és jóleső melegség volt bennem iránta. Szerelmes melegség! - Olyan kedves és gyengéd vagy hozzám, és nekem ez olyan jó! De talán fel kellene kelnünk. Tudod mit? Most kivételesen behozom egy tálcán a reggelit.

   Hirtelen eszembe jutott, amikor Gyurinak hoztam be a reggelit. Annak idején, egyszer régen, karácsony tájékán. Ettől furcsán kezdtem érezni magamat, de kimentem a konyhába, igyekeztem elhessegetni emlékeimet, és rövid időn belül kiadós reggelit tálaltam magunknak. Carlo felült az ágyban, én is mellé ültem. Sűrű fekete, göndör haja csillogott, vidám volt és jókedvűen enni kezdtünk. Közben arról beszélt, hogy mik a legközelebbi tervei. Aztán tettük a reggeli dolgunkat, feltettem közben egy Gustavo Montesamo lemezt, a Flamenco fantasy-t. Ettől még jobb kedve lett.

 - Spanyolország jutott most fejembe! Hogy a lemezt hallom! Majd elvinni egyszer téged oda is! - mondta - Akkor én most felöltözöm és elmenni, este pedig visszajönni hozzád.

  - Carlo!  Most megharagudnál, ha azt mondanám, hogy ma egyedül szeretnék lenni? - kérdeztem tőle és láttam, hogy ez megzavarta. Kutakodva nézett rám - Miért? Nem fogok hiányozni neked? Vagy már ennyi elég lenni belőlem?

  - Nem erről van szó. Szükségem lenne kicsit magamban is rendezni a dolgokat. Tudod, hogy mennyire szeretek veled lenni! Érezheted! De komolyan kérlek most erre!

  - Jó, ne folytass, rendben. Értem. Semmi baj! - megsimogatta az arcomat, átölelt, megcsókolgatott, és elindult hazafelé. Az ajtóig kísértem, majd az erkélyről még integettem neki, ő felkiáltott: - Szeretlek babonázó boszorkány! Jövők, de majd előtte telefonálok! – beszállt a kocsiba és elviharzott.

   Csendes hétvégi reggel köszöntött rám. Meleg volt.  Alig rezdültek a fák levelei. Néztem az utcát.  Virágaim az erkélyen dúsan omlottak lefelé. Az idén gyönyörűek voltak. Csak délután sütött ide a Nap. Ilyenkor, árnyékban kellemes volt a levegő itt.  Hirtelen leültem az erkélyen lévő kerti székemre. Az új érzés ott ült mélyen a szívemben. Carlo szeretete ott lebegett körülöttem, de ott lebegett még a Gyurival átélt múlt is. Elő-előbukkant apró kis mozaik darabokban. Tudtam persze, hogy minden csak idő kérdése. Jó volt ez a csend. Jót tett kicsit az elmélkedés; a múlt rendezése, a jelen elemzése, a bennem rejlő kételyek tisztázása. Féltem kicsit a másnapi, családi találkozástól. Vajon az anyja mit gondolhat rólam? Talán azt hiszi, hogy egy megbízhatatlan, ide-oda csapongó nő vagyok, ha már ennyi házasságot nem tudtam megtartani.

    Gondoltam egyet, és felhívtam Gyurit. Ugyanis hivatalosan még egy év után sem váltunk el.

   - Szervusz. Nóra vagyok. Csak azért hívlak, hogy lassan elindíthatnánk a válást. Esetleg a barátod, Gábor elvállalhatja. Minél gyorsabban szeretném!

  - Jó, Nóra. Érzem, hogy neked ez fontos és sürgős. Megteszem. Majd hívlak, ha már tudom az időpontot.

  - Köszönöm, Gyuri! Szervusz - Letettem a telefont. Nehezemre esett még ez a rövid beszélgetés is. Újra hallani a hangját. Gyurit egészen másképp szerettem, mint Carlot. Más volt az érzelmi életem, testi kapcsolatom vele is, mint akkor Jánossal. Csakhogy ekkor már Carlot szerettem. Őt pedig olyan szerelemmel szerettem, ami talán csak egyszer adódik meg az ember életében.

    Körbe néztem a lakásban, kicsit megnyugodtam. Mindent rendbe tettem, majd átmentem anyámhoz, akivel nagyon hosszan elbeszélgettem a történtekről, az érzéseimről.

    Mindketten tudtuk, hogy valóban nehéz lesz majd az esetleges elszakadásunk, de talán boldog lehetek, és nagyon vágyakoztam ekkor már egy gyermek, egy kisbaba után. Ismét anyának akartam érezni magamat. Talán ez volt a másik szál, ami Carlóhoz kötött.  Kimentünk anyámmal András és apám sírjához. Elhelyeztük csokrainkat és én magamban apámmal és kisfiammal is megbeszéltem boldog-boldogtalanságom történetét és segítségüket, megértésüket kértem. Mindig azt gondoltam, hogy hallják, amit mondok. Éreztem apám támogató mosolyát, erejét; kisfiam mosolygó kék szeme, ölelő egykori karja pedig külön erőt adott.

   Este korán lefeküdtem, pihent akartam lenni a másnapi ebéden. Carlo tíz körül telefonált, hogy elindult értünk. Anyám is átjött hozzám, mindketten igyekeztünk elegánsan felöltözni. Carlo pontos volt, mi meg készen álltunk. Beültünk Carlo kocsijába. Nekem inkább zavaró volt gazdagsága, semmint vonzó. Reméltem, hogy ez később nem lesz köztünk választóvonal.

  - Nyugalom, Nóra. Látom ideges vagy. A szüleim várnak. Hidd el, nincs bennük semmi rossz gondolat. Hiszen ismernek ők.

  - Nem tudom, miért vagy kislányom ideges. Értékes ember vagy és csinos nő. Nem is értelek - mondta szinte sértetten anyám.

    Amire megérkeztünk a villa elé, szorongásom  megszűnt, majd rövidesen a nagy szalonban találtuk magunkat, ahol már jött felénk Carlo anyja és apja. Megtörténtek a bemutatkozások, üdvözlések. Átadtuk a virágcsokrot, az italt, amit hoztunk, majd helyet foglaltunk és semleges beszélgetésbe kezdtünk. A háziasszonyuk hozta a kávét, hozta az italokat. Gördülékenyen, fesztelenül beszélgettünk. Majd kicsit később mindannyian kimentünk a ház virágos, tujafás kertjébe. Teresa asszony intézkedett, hogy hozzák ki utánunk az előbbi terítéket. Leültek a kerti asztalhoz. Mi pedig Carlóval sétálgattunk kicsit és beszélgettünk, jó érzéssel ültünk később vissza a szülőkhöz. 

  - Nos, hol jártatok? - kérdezte Carlo apja és jókedvűen nézett ránk.

  - Kicsit sétáltunk és Nóra megnézte a kertet, és hát beszélgettünk is papa.

   - Azért Terese szép pár, ahogy így elnézem őket. Nos, Nóra, a fiunk mindent elmondott az érzelmeiről, a maguk kitörő szerelméről, kapcsolatukról, elmondta szándékát. Kicsit rohamos tempóban történtek a dolgok. Én tulajdonképpen örülök, hogy a fiamat boldognak látom. Magát én mindig kedveltem Nóra, de ezt tudja. Sajnos egy baj van, hogy egy jó munka  erőmet veszítem el ezzel. De nyerek egy kedves, szép feleséget a fiam számára. Főleg Teresa, mint asszony félti a fiamat, de hát ez érthető. Hanem most a mamájával történt beszélgetésünk alatt megnyugodtunk. Így már érthetőbb minden. Sőt csak sajnálkozni tudunk, hogy ennyi bajon ment át Nóra.

  - Mama és papa! Szeretem Nórát, nagyon szeretem, és feleségül akarom venni. És feleségül is veszem. Fogadjatok el bennünket olyannak, amilyenek vagyunk! Jövő nyáron, vagy előbb, nem tudom, de minél előbb elveszem. Addig is vele akarok élni, mert nélküle már nem fog menni! Egyelőre, időt kérek papa, mert lesz egy kiállításom, arra a képeket még össze kell állítanom. Aztán, ha akarod, akár az itteni kirendeltségedet, hiszen magyarul beszélek, átveszem. Na, mit szólsz hozzá? Mit szóltok hozzá?

     Teresa ekkor szinte bocsánat kérően nézett a fiára majd azt mondta.

  - Remélem jó kapcsolat lesz azért közöttünk!   - fordult aztán felém.

  - Bízzon bennem Teresa asszony! Nagyon remélem én is, hogy megkedvel idővel!

  - Ugyan már! Sok beszédnek sok az alja! - szólalt meg Carlo apja - Örülök, hogy a fiam beléd botlott és beléd szeretett. Mindenesetre Nóra, ezek után nincs munka, mert ez nem egyeztethető össze a szituációval. Érted ugye? De, szerintem, most ez ne legyen gond! Carlo mellett nem lesz anyagi gondod! Aztán összeházasodtok és remélem a gyerekek, akik lesznek, majd lefoglalják az idődet. Aztán, később, ha a gyerekek majd nagyok lesznek, a te végzettségeddel eldöntöd, hogy akarsz-e valamit még dolgozni.

    Közben én anyámnak halkan fordítottam az elhangzottakat, aki egy darabig türelmesen hallgatta Carlo szüleit.

  - Bocsánat, hogy közbe szólok! - szólt ekkor anyám - Tolmácsolnál Nóra? - nézett felém, én bólintottam.

   - Én csak azt szeretném kérni, fogadjátok a lányomat ebbe a családba szeretettel, nem fogtok csalódni benne! Kicsit olyan, mint a fiatok. Szeret szárnyalni, szereti a szabadságot, nem bírja a szigorú kötöttséget. Az élet megedzette ráadásul. Bocsássatok meg, de ezt el kellett mondanom!

    Hálásan néztem anyámra, ám ekkor felállt Carlo édesapja és Teresa is. Odamentek hozzá, mindegyik átölelte anyámat. Láthatóan ez a pillanat volt, amikor befogadtak bennünket a családjukba. Aztán Teresa és anyám is elmosolyogták magukat, mindketten belekaroltak Francesco karjába, és együtt, már vidáman indultak az ebédlőbe, mi pedig Carloval követtük őket. Egy hosszú szépen terített asztal várt bennünket. Felszabadultan, most már mindahányan jó érzéssel, megnyugodva ebédeltünk. Olaszos ételek következtek, amit különösen anyám értékelt és dicsért.

   Ebéd után Teresa asszony anyámnak és nekem is mutatott néhány fényképet a családjáról, a két lányáról, az unokáiról. Majd Francesco beszélt a fiatal éveiről. Elárulta, hogy ő bizony szegényen kezdte az életét és rengeteg tanulással, kitartással küzdötte fel magát. Nem szégyellte szicílai, írástudatlan őseit sem. Anyámnak elsősorban ő lopta magát a szívébe. Teresa kicsit hűvösebb, északi típus volt, persze a temperamentum belőle sem hiányzott.  Látszott, hogy még mindig szereti az urát, és mennyire szereti a családját. Lassan négy óra felé járt az idő, szüleink elindultak sétálni a környékre, mi otthon maradtunk.

  - Nos, hölgyeim jöjjenek! – mondta Carlo apja a két nőnek - Két ilyen csinos nővel már rég voltam együtt. Karoljanak belém!

   Mi pedig jó kedvűen néztük őket. Kedvesek voltak így hárman együtt. Carlo megfogta a kezemet, melegen nézett rám.

   Eszembe jutott, hogy nem adtam oda neki az ajándékom. Ekkor elővettem a Petrarca Daloskönyvét, persze magyarra fordítva.

     - Ezt neked adom, olvasgasd majd. Próbáld megérteni.

    - Nahát, hogy te milyen kedves vagy! De miért nem magyar költőt hozni te?

    - Majd azt is kapsz, csak szép sorjában!

   - Össze fogom hasonlítani majd olasszal. Köszönöm neked édes boszorka! Akkor úgy készülni te, hogy jövő hét után jössz velem! Örülsz? És én ott mindent mutatok majd neked!

  - Örülök is meg nem is. Boldog vagyok, hogy egyelőre veled lehetek, és nem kell elválnunk. Egyébként beszéltem Gyurival, a férjemmel. Megkértem, hogy indítsuk el a hivatalos válásunkat.

  - Találkozni te vele tegnap? - nézett rám kutatóan.

  - Nem, csak telefonáltam neki. Mi már legalább tíz hónapja nem láttuk egymást. A régi érzelmek már csak emlékek. Nem kell féltékenynek lenned. Mi alig ismerjük egymást, és olyan rövid ideje vagyunk csak együtt. Mi történik velem Carlo? Miért támadt fel bennem egy újfajta érzelem, amikor megláttalak? Ezernyi kérdés van még bennem!

  - Miket nem beszélsz te?  Ne haragíts te engem! Mi egymáshoz tartozni, vagy nem? Miért bonyolítod te a dolgokat?  - válaszolt most kissé mérgesen - Nekem tűnik, hogy már mindent tudni én rólad, és örök idők óta ismerni téged. És mindig veled kell lenni! Te miért nem érezni ezt? Akkor te nem is igazán szeretsz engem!

  - Dehogynem. Szeretlek téged Carlo, de nagyon! - megsimogattam az arcát -  Nem is tudom, miért problémázok ennyit?  De hát ilyen vagyok!

    Ekkor jöttek vissza a szüleink. Leültek mellénk, még egy keveset beszélgettünk majd mi anyámmal lassan indulni készültünk.