Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás/ 6.

2009.04.25

 

 

   A válás

 

    A következő keddi napon én már egy negyedórával előbb érkeztem Gábor, a jogász barátunk irodájába, ahová erre a napra Gyuri megbeszélte velem a randevút. Gábor örömmel, de sajnálkozva üdvözölt.

 - Gyere, ülj le Nóra! Gyuri még nincs itt. Ezt azért nem gondoltam volna! Gyuritól mindent tudok. Kár értetek! Nem gondoljátok meg? Olyan jól éltetek és olyan jól összeillettetek. Le is szidtam, hogy viszonyt kezdett azzal a nővel. Ő pedig, számomra egészen zavarosnak tűnő védekezést adott elő. Nem tudom, hogy ti beszéltetek-e erről? Igaz, hogy lassan már egy éve a történteknek. Nem is értem, hogy miért csak most váltok?

  - Nagyot csalódtam, és nagy fájdalmat okozott nekem Gyuri. Biztosan tudod, hogy miért. Alig tudtam kiheverni. Nekem akkor nem volt sietős a válás, örültem, hogy egy idő után le tudtam zárni mindent, ami vele kapcsolatos volt. Most pedig jött egy új kapcsolat, ami talán tartós lesz. A főnököm fia hódította el a szívemet. Úgy látszik a sors akarata. Valószínű, hogy házasságkötésünk után Rómában fogok majd vele élni.

  - Erről én nem tudtam semmit. De talán Gyuri sem tudja ezt. Biztosan nem sieted el ezt a dolgot? Nem a válásra gondolok… 

  - Nem tudom. Most ez a jelenem. Hogy a jövőm milyen lesz? Ért már egy-két csalódás az életben.  Ki tudja?  Talán nem is akarok erre most még gondolni sem. Jelenleg jól érzem magam a bőrömben. Ne hidd, hogy azért, mert külföldi, gazdag, és ez fogott meg.  Nem. Sőt, talán még zavar is ez a dolog! Nem tudom megmagyarázni, megláttam, és egyszerűen abban a pillanatban tudtam, hogy nem tudok majd szabadulni tőle. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy szerelem az első látásra. Soha nem hittem ebben, de tényleg létezik. Tudom, banálisnak tűnik. Persze, Gyuri is valami hasonló volt, de ez az érzelem, ez a vonzódás egészen más! Nem is tudom elmagyarázni most neked. Lehet, hogy ráfázom, de vállalom. Persze bizakodó vagyok. Egyébként, jövő héten elutazom Rómába, Carloval.  Nem tudom, mikor jövök vissza. Gondolom a válásunk ügye hosszú lesz, de, ha tudsz valamit tenni, kicsit siettesd! Szeretnénk majd összeházasodni! De legelőször szeretnék ezen a tortúrán átesni. Nem könnyű.

    Ekkor lépett be az ajtón Gyuri. Kicsit lefogyott, megviselt volt az arca. Felálltam, odamentem hozzá, megfogtam a kezét, a szemébe néztem. Éreztem, hogy ettől zavart lett – Szervusz! Gyere, ülj  ide mellém! Gábor már előre elkészítette a papírt, csak alá kell írni, illetve, ha akarod, olvasd el!

   Gyuri üdvözölte Gábort, majd leült mellém, láttam rajta, hogy mennyire ideges és keserű. Kezébe vette a beadványunkat, és elolvasta. Majd aláírta és odadobta az asztalra.

  - Tessék! Akaratodnak megfelelően! Csiripelik a verebek, hogy kifogtál valami gazdag, jóképű pasit…

    Ránéztem és furcsának tartottam viselkedését. Szokatlan volt tőle ez a stílus.

  - Csak nem azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás? Tudtommal te együtt élsz Györgyivel. Nincs mit a szememre hányni! Ne süllyedjünk már lejjebb! Nem én voltam az, aki félrelépett! - néztem rá haragos tekintettel.

  - Elképzelhető, hogy csak átmenet lett volna, de semmit sem voltál hajlandó velem akkor megbeszélni. Csak kirugtál. Nem igaz? Nem hinném, hogy itt Gábor előtt kellene ezt megbeszélnünk - zavartan csattogtatta a golyóstoll végét, ami a kezében volt.

  - Nem is! Bocsánat Gábor ezért a közjátékért! Akkor rendben vagyunk? – kérdeztem, ekkor már kissé emelt hangon.

  - Tulajdonképpen igen. Majd megy a levél, de ha te Rómában leszel…

  - Majd édesanyám utánam küldi, illetve telefonon értesít. Aztán majd felhívlak, ha már kint leszek, és megmondom neked a római lakás telefonszámát is. A mobilomat meg tudod – felálltam - Köszönök mindent és azért remélem nincs köztünk harag!  Talán még összehoz a sors bennünket! Te még maradsz Gyuri? Mert akkor tőled is elbúcsúzom.

  - Nem. Megyek. Szeretnék beülni veled valahova, hogy emberi módon köszönjünk el végre egymástól. És ne haragudj, de…

  - Rendben! Akkor gyere és üljünk be valahová!- néztem rá és láttam, hogy nehezére esik ez a procedúra.

    Gábor kikísért bennünket, elköszöntünk tőle, majd Gyurival egy közeli presszóban leültünk. Gyuri meleg barna szeme, amit úgy szerettem valaha, szomorúan nézett rám. - Szerettelek Nóra. Nem így képzeltem. Ha hiszed, ha nem, ha csak egy kicsit is akartad volna, futok utánad, erőszakoskodom, és veled maradok. Persze, ehhez a te megbocsátásod kellett volna. Engedd, hogy elmondjam, amit el akarok mondani búcsúzóul. Talán az, hogy tudtam, tőlem soha nem lehet gyereked, talán a te új munkád, falat emelt közénk. Utaltam rá többször is, de nem voltál rá fogékony. Te egy más világban kezdtél élni, másik oldaladról ismertelek meg, láttam, hogy te mennyire szereted ezt a mozgalmas életet, az utazásokat. Úgy éreztem, hogy te már egy másik Nóra vagy. Aztán jött Györgyi, te ugye utazgattál… Kedves volt, többször beszélgettünk és hát valahogy összejöttünk. Szeretem persze, de nem úgy, ahogy téged Nóra! Gondoltam, majd csak alakul, hátha csak olyan férfi dolog ez nálam és elmúlik, ami talán így is lett volna. Ne haragudj rám! Én a te érzelmeden gondolkodtam. És most? Úgy szereted azt a férfit, mint engem? Vagy jobban? – érezhetően sértődött volt, ahogy beszélt.

   - Nagyon érdekes, amit elmondtál itt nekem. Azt hiszem menetközben az én figyelmemet elkerülte mindez. Nekem természetes volt a munkám, mint ahogy neked természetes a te munkád. Nem hiszem, hogy megváltoztam volna, legfeljebb többet voltam kicsit távol, de ugyanúgy szerettelek. Jobban mondva, most, hogy visszagondolok, nem hagytad, hogy szeresselek. Hány olyan eset volt, amikor te valamiért elutasítottad az én közeledésemet, az én terveimet? Gondolom Györgyi miatt volt akkor már. Mindenesetre nem volt szép dolog tőled. Sokat szenvedtem a távozásod után, a történtek után. Azt gondoltam akkor, hogy soha nem foglak kiheverni. És lám! A véletlen, vagy a sors adott nekem egy új szerelmet. Igen szeretem ezt a férfit, akihez majd feleségül megyek. Ezért kértem a hivatalos válást. Ne haragudj, de erről nem kívánok többet beszélni.

  - Ugyan! Mindketten másfelé mentünk. Legfeljebb mindketten lezárhattuk volna a múltat, és biztosan kiderült volna, hogy képesek vagyunk-e egymásnak megújulni, képesek vagyunk-e újból úgy együtt lenni, együtt szeretni, mint régen. Kétségtelen, hogy a szerelem nem tart örökké, de azért volt annyi közös szerelmes múltunk, hogy sok boldog együttlétet szerezhettünk volna talán még egymásnak. Ebben nagyjából biztos vagyok. De az én szerencsétlen nemzőképtelenségem bizonyára újabb konfliktust szült volna közöttünk. Vagy ha nem, akkor benned elhallgatott érzések lettek volna. Valld be! Nem így igaz?

  - Igen, azt hiszem így igaz Gyuri. Valóban eljött a pillanat az életemben, amikor ismét anya szeretnék lenni. De nem érdemes beszélni arról, ami lehetett volna… Csak az a gyanúm, hogy a tetted miatt még lelkiismeret furdalásod sincs talán.

  - Hogyne lenne, Nóra! Nem vagyok olyan korlátolt, hogy ezerszer át nem gondoltam volna a dolgot, és bizony messzemenően hibásnak érzem magam. De azt hiszem ez a pillanatnyi helyzeten, már nem változtat. Szóval utazol? Kívánom, hogy légy boldog! Azért néha egy-egy lapot küldhetnél. Tudsz majd azért a barátom maradni?

  - Szeretnéd? El tudsz fogadni, mint egykori szerelmet, feleséget, barátodnak?

  - Idővel, bizonyára. Elég friss bennem még a házasságunk sok szép napja, ha hiszed, ha nem! Sokszor eszembe jutsz…

     Megszólalt a mobilom: - Igen. Minden rendben. Hol találkozunk? A belvárosban akarsz egyet sétálni? A Duna parton? Akkor a Petőfi szobornál, a Petőfi szobor előtt. Tudod, hol van? Mutattam neked a múltkor. Emlékszel rá? Jó. Akkor negyedóra és ott vagyok - betettem a telefont a táskámba és Gyurira néztem. Láttam, hogy csendes keserűség, talán féltékenység tombol a lelkében.

  - Akkor menjek a fenébe, ugye? Na, jó. Fizetek Nóra. Elviszlek a hídig, ha akarod.

  - Köszönöm, de inkább ne. Sétálni szeretnék. És ne haragudj! Azért én is szeretnék rólad tudni. Majd megadom a címemet, most még nem tudom.  Néha írj legalább egy lapot! Bízom benne, hogy a lelked rendben lesz. Sokat kaptam tőled, és ezt soha nem fogom elfelejteni. Remélem te is így vagy azért ezzel. Vigyázz magadra és tudd, hogy a múltamat soha nem felejtem el! Abban pedig te bőven benne vagy! Szervusz - intettem neki és elindultam a Petőfi szobor irányába. Nem néztem vissza, nem szerettem soha a búcsúzásokat, hát még az ilyen búcsúzást!

   Carlo már várt a szobornál. Boldogan öleltük egymást, égő fekete szeme kíváncsian nézett rám, mintha várta volna, hogy meséljem el a történteket. De én csak hallgattam, nem volt hozzá kedvem. Elindultunk a Duna parti korzón sétálni.

  - Feszült vagy. Nehéz volt? Szereted még? Nekem ez nem vigasztaló. Nem jó - nézett rám nyílt és éles tekintettel.

  - Ne nézz így! Ha örökre szakítottál már az életedben egy nővel, akihez még valamilyen érzelmek kötöttek, akkor tudhatod, hogy nem könnyű. Nekem meg egy házasság zárult le. Nem is akármilyen házasság! Mert tudod, hogy azért jól éltünk. Ne haragudj rám! Átölelnél és megcsókolnál, adnál szeretetet? Most nagy szükségem van rá! És te szerelmedre van szükségem!

    Leültünk egy padra. Carlo átölelt, magához vont. Éreztem, hogy milyen szeretet, szerelem van benne, és ez nagyon jól esett. Megcsókoltuk egymást és azt hiszem mindketten nyugodtabbak lettünk.

  - Gyere! Sétáljunk egyet a Váci utcában! Nézzünk kirakatokat most! - mondtam neki ekkor már vidáman.

  - Most már érzem, hogy ismét az enyém vagy kis boszorka! Ez hiányzott. Féltem kicsit, hogy visszacsinálod a dolgot! Elhiszed, hogy féltem én?

  - Komolyan mondod? Ez a kapcsolat már egy éve befejeződött. Semmi félnivalód nem volt. Nem érzed, hogy én mennyire szeretlek? Ennyire bizonytalan vagy bennem? Én még nem is kérdeztem tőled, hogy te egyáltalán szabad vagy-e, neked nincs-e egy be nem fejezett viszonyod ott Rómában vagy bárhol a világban?

  - Te meg ilyeneket képzelődni? Akkor én mondom azt. Én szabad ember vagyok és már nem lenni semmi szeretővel jó ideje kapcsolatban, mert régen szakítás volt. Már vagy egy éve. Kaland volt, de lényegtelen. De az sincs. Semmi sincs, csak te. Ilyesmitől nem kell félni neked. Tudnod kell, hogy nekem, ha volt kapcsolatom, én tudtam azt becsülni. De nem akarni egyiket sem feleségnek! Csak téged. Miért? Nem tudom.  Látod? Sokáig kerestem az igazi asszonyt, és benned most megtaláltam. Baj ez?

   Ekkor megálltam, szembefordultam vele, megfogtam a kezét.

  - Szeretlek Carlo! Olyan szépen beszéltél most! Egészen meghatódtam. De őszintén. Butaságokat pedig a jövőben egyikünk se gondoljon! Jó veled! Túlságosan jó! De nézd csak!  Ez itt egy igazi olasz fagylaltozó! Gyere, menjünk be!     

    Ahogy beléptünk a fagyizóba, egy ismerős férfihang ütötte meg a fülemet, majd valaki a vállamra tette a kezét. Megfordultam és meglepetten láttam Miklóst, az írót, és első férjemet, Jánost, egy kislánnyal és a feleségével.

  - Jó napot, jó napot Nóra! Hát magát is lehet látni? – viccelődött Miklós - Szia. Mi van veled? Ezer éve nem láttalak!

   Carlo közben a fagyit kérte én meg örömmel üdvözöltem Miklóst, Jánost, a feleségét és kis lányát, aki Jánosra hasonlított.

  - Szervusztok. Hát ez tényleg meglepő. Régen láttalak Miklós. Hallottam, hogy jól nősültél. Ezek szerint van feleséged. Megvan még?

 - Persze. Vagyunk, ahogy vagyunk. Ismersz? Olyan vagyok, amilyen voltam. Senki nem változik. Igaz, János?

  - Nem tudom, miről van szó, de biztos. Nóra ismered a feleségem?

  - Nem. Nem ismerem. Szervusz. Milyen nagy már a lányotok! Hogy hívnak? - néztem a kislányra, miközben kezet fogtam János feleségével.

  - Beáta - mondta szemérmesen a kislány és fürkészve nézett rám.

    Hirtelen eszembe jutott András, elszorult a szívem. Lám, János már lassan el is felejti. Elfeledteti vele a kislánya. Persze, gondoltam, ez valahol természetes. Hirtelen hátra néztem, Carlo már ott állt a két tölcséres fagyival.

   - Kifelé jöttök ti is? – kérdeztem Miklóst - Gyere Carlo! Bemutatom a régi barátaimat. Ő János. Meséltem már róla, az első férjem volt. Ő pedig egy magyar ifjú író. Carlo pedig a barátom. Olaszországban él, fotóművész, fotóriporter, közgazdász. Ismerkedjetek meg!- átvettem a fagyimat, kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak, majd kimentünk az utcára és egy kirakat előtt megálltunk.

  - Hogy van ez? Hát már nem a férjeddel vagy? -  kérdezte  Miklós – Kétségtelen, jóképű férfi ,és gondolom pénze is van! - tette hozzá halkan.

  - Na, jellemző, hogy te így gondolkodsz! Gyurival válófélben vagyunk, éppen ma intéztük a hivatalos részét… Már egy éve külön élünk. Így hozta az élet. Látod, én egyfolytában válok – humorizáltam - De ez hosszú. Hová mentek? - kérdeztem Jánosra és Miklósra nézve.

  - Csak sétálgatunk. Most, szünet van a színházban, mindketten szabadok vagyunk Ildivel, és kicsit több időt tölthetünk Beával is. A nagymama neveli igazán a kislányt, sajnos! - mondta János.

    Láttam közben, amint Miklós Carloval beszélgetetett.

  - Hallom, hogy jövő héten már el is utaztok és hallom, hogy Rómában fogtok élni - fordult hozzám Miklós - Én meg éppen azt mondtam a barátodnak, hogy a hétvégén egy kerti bulit rendezünk. Jánosék is jönnek és még sokan. Meghívnálak benneteket. A születésnapomat ünnepeljük amúgy.  Legalább látni fogja, hogyan szórakozik az értelmiség itt Magyarországon.

  - Hát ez biztosan érdekes lesz számára. Gondolom, hogy elmegyünk majd Miklós, de mi megyünk is tovább, mert sétálni indultunk eredetileg - válaszoltam neki.

  - Na, akkor itt a címem, és szombaton este várunk benneteket! Kinek adjam? – nyújtotta a névjegykártyáját.

  - Add oda Carlónak Miklós!  Majd ő elteszi. Ti is jöttök a bulira János? – néztem a volt férjemre.

  - Igen, azt hiszem, ugye Ildi? - kérdezte a feleségét, aki bólogatva jelezte, hogy mennek.

   - Akkor, szervusztok, ott leszünk mi is!

     Mi Carloval tovább sétáltunk a Vörösmarty térig.  Kérdezgetett Miklósról és a volt első férjemről, akikről én bőségesen beszámoltam neki. Elkértem Miklós névjegykártyáját, megnéztem a címet.

  - Miklós lakása nincs is messze a szüleid villájától. Talán azon az estén ott kellene aludnunk. Lehet?

  - Mi az, hogy lehet? Miért ne lehetne? Másnap vasárnap és akkor ott ebédelni mi. Ez most tőled egész jó ötlet! Nem akarsz, most is feljönni velem? A szüleim örülnének biztos!

  - Miért ne? Menjünk!  - Láttam, Carlo ennek nagyon megörült. Nem tudtam, hogy ez ilyen fontos számára.

  - Szeretném, ha te és mamám összebarátkoznátok jobban! - súgta a fülembe.

  - Igyekezni fogok! - válaszoltam neki.

    Beültünk a kocsijába és váratlanul beállítottunk a szüleihez. Édesapja nagy örömmel fogadott bennünket. Azonnal rohant Teresához, hogy tudtára adja érkezésünket.

  - De örülök, hogy itt vagytok!- mondta Carlo apja örömmel - Hiszen itt is lakhatnátok! Bár tudom, Nórának van lakása! Persze megértünk benneteket. Minden időt együtt töltötök, amit csak lehet. Külön, függetlenül.  Ez így helyes persze.

   Közben Teresa is jött mosolygósan. Carlo leült a papájával beszélgetni, én mentem a konyha felé Teresával. A házvezetőnő már nem volt ott. Csináltunk közösen egy szép hidegtálat. Közben beszélgettünk, és lassan érezni kezdtem, hogy befogadott a szívébe. Ez a tudat örömmel töltött el. Tudtam, hogy Carlónak különös érzelmei vannak anyja iránt, nagyra becsüli, és rajongva szereti őt. Sokat mesélt gyerekkoráról, nyaralásaikról, anyjával való kapcsolatáról. Carlo közben lehozta fényképezőgépét a szobájából, kattogtatott néhányat, majd elővett egy nagy tasakot és kiszórt az asztalra egy csomó fotót, hogy nézzük meg. Ezek az eddig itt készített képei voltak. Most váratlanul olaszul kezdett el beszélni.

  - Előhivattam őket, persze, majd otthon én magam hívom elő a képeket, és egészen másokat fogok varázsolni belőlük. Most csak azért, hogy lássatok valamit az elképzelésemből. Nézzétek meg! Gyere Nóra! Nézd csak a naplementés fotónkat! Na, mit szólsz gyönyörű boszorka! - és megcsókolt. Az apja a boszorka szóra felkapta fejét és kacagni kezdett.

  - Hát ez kedves! Ilyen kedveset még nem hallottam! Te tényleg egy boszorka vagy Nóra, mert nagyon elvarázsoltad a fiunk fejét!

   Mosolyogva néztem Carlo édes apjára, és közben nézegettem Carlo fotóit.

  - Szeretnénk már mi is megnézni! - kérte Teresa és Francesco - Ez tényleg gyönyörű. És ti vagytok a képen? Nézd csak Francesco! Tényleg szép! Ahogy a szerelmes pár beleolvad a naplementés tájba, mögöttük a csillogó víz. De van itt több különleges képed is. Például ez a Nóra kép. Jól fényképezel fiam! Persze, ezt mindig tudtam – nézett most a fiára büszkén Teresa.

     - Azért is mutattam meg ezeket a fotókat, mert majd akarok egy kiállítást Magyarországról. Nóra te pedig megígérted, hogy elmegyünk még jó pár helyre holnaptól, ahol fontos és jó pillanatokat örökíthetek meg. Szerintem menjünk is aludni, mert akkor nem lehet délig lustálkodni!

    Elköszöntünk a szülőktől, felmentünk a szobába.

    Carlo villámgyorsan lefeküdt, én még szöszmötöltem a fürdőszobában, aztán lefeküdtem mellé.

  - Ugye, nagyon szereted a munkádat? - kérdeztem.

   Keze a feje alatt volt, majd rám nézett, felkönyökölt: - Nagyon. Félek is, ha nem fotózok, hogyan bírom ki. De talán majd ezt is meg lehet oldani valahogy! Úgy sem tudok róla lemondani teljesen!

   - Borzasztóan kíváncsi vagyok az otthonodra, a képeidre, a városodra, a barátaidra!  Izgulok kicsit, meg félek is, hogy mi lesz ott velem!

  - Ó, te kis bolond boszorka! Semmi, majd meglátod, hogy jól fogod érezni magad. Nem engedlek unatkozni. Nem baj, hogy átváltottam olaszra? De közben eszembe jutott, hogy neked is kell gyakorolnod a nyelvet. Hiszen jössz velem Rómába, ott pedig a többség olaszul beszél - elnevette magát és magához ölelve megcsókolt.

 

Kóstolgatás

 

      Az elkövetkezendő héten Carlóval bejártuk a legfontosabb, és a legkönnyebben elérhető településeket. Megkért, hogy vigyem el minden olyan helyre, ami egy kicsit tágítaná magyarországi ismereteit. Persze amennyi ebbe az egy hétbe belefért, csak oda tudtam aztán elvinni. Egy fotósorozatot tervezett Magyarországról. Így jutottam el vele Szentendrére, Visegrádra, Esztergomba, a Pilisbe, Ópusztaszerre, Hollókőre. Végig jártuk Budapest fontosabb nevezetességét, sikerült elvinnem több olyan helyre is, ahol még nem járt. Igyekeztem megmutatni neki Pest másik oldalát is: a lepusztult üres gyártelepeket, az elhanyagolt belvárosi, egykori patinás épületeket, amelyek még mindig magukon hordták a világháború sebeit.  Úgy gondoltam ismerje meg csak ezt is.  Elvittem egyik este egy néptánc gálára, ahol igazi, szép magyar táncokat láthatott művészi előadásban. Megnéztük vele az István a király című előadást a Margitszigeti Nagy színpadon. Különleges élmény volt számára.  Esténként egy-két magyar költő versével ismertettem meg. Azért meglepő volt számomra, hogy ennyire meg akarja ismerni az országomat.

  - Mondd! - kérdeztem tőle egyik este - Tényleg érdekel a költészetünk, zenénk, kultúránk? Úgy érzem igen. De ha tévednék, nyugodtan szólj, hogy hagyjuk abba. Én csak azt gondoltam, nem árt, ha kicsit többet tudsz az én népemről, országomról, kicsit megismered a költészetünket.

    Rám nézett fekete szemével, és szinte szemrehányóan mondta.

  - Mit gondolsz te rólam? Hagynám magam, ha nem érdekelne? Hiszen tudod, hogy magyar vér is van ereimben.  Vagy nem mesélte ezt apám? Majd beszélgess te csak erről vele! Ő sokat fog neked erről beszélni.  És nagyon érdekes dolgokat.  Te értékeled majd ezt!  Hiszen azért beszél apám jól magyarul. Hát így köszönni most vissza a múlt. Te szintén magyar, én meg leginkább olasz, de magyar is. Ez a sors. Én fogékony vagyok kultúra területén sok mindenre. Nekem van barátom olasz irodalom tanár, egyetemen. Sok művészt is ismerek én. Érted? Engem érdekel ez dolog. És igazán örülök, hogy veled találkoztam! Mert te egy nagyon érzékeny és sok mindent ismerő nő vagy. Veled tudom csak megismerni te országodat, már látom. Ez idő alatt rengeteg dolgot tudtam meg, amiről eddig fogalmam sem volt. Még így is tudom én, hogy kevés mit ismerek, de már sokkal gazdagabb lenni én, mint eddig. Majd én is ezt teszem Itáliában. Amikor csak idő van, megyek veled sok helyre, és ha te kérsz majd valamit, oda is.

  - Ezt jó volt hallanom! Most pedig, öltöznünk kellene, mert tudod, hogy mennünk kell az író ismerősöm estjére. Persze, ha van kedved jönni.

     Beültünk a kocsijába, útközben zenét hallgattunk, és én csendben azon gondolkodtam; amikor először megpillantottam Carlót, csak a külsejére lettem figyelmes? Hiszen, nem tudtam, hogy vannak-e belső értékei. Én mégis azonnal vonzódtam hozzá. Vajon, ha később nem ilyen embernek ismerem meg, a testi vonzalom miatt is vele maradtam volna? Beleszerettem volna? Vagy a belső kisugárzása olyan volt, hogy ezt éreztem mindjárt először és nemcsak a külső számított?

     Közben megérkeztünk a villa elé, felmentünk a lakásba, ahol én a szüleivel a nagy nappaliban beszélgettem, amíg ő öltözködött, majd elbúcsúztunk tőlük azzal, hogy majd valamikor éjszaka jövünk vissza aludni, és másnap tartjuk a búcsúebédet, amire anyámat is meghívták.

   Gyalog indultunk, mivel a közeli egyik utcában volt Miklósék háza és nem akartuk, hogy kocsikázás miatt egy korty italt ne igyon most egyikünk sem. Nem mintha ez nagyon fontos lett volna, de így jobbnak tartottuk. Egyébként is jól esett mindkettőnknek a séta.

  - Mondd, Nóra mitől estél te gondolkodóba, amikor jövünk hozzánk?

  - Azon gondolkodtam, hogy mit szerettem meg rajtad először, amikor megláttalak.  Csak a külsődet először vagy valami többet is láttam, éreztem benned?

  - Ez igen érdekes! És mire jutottál a te gondolataidban?

  - Pontosan nem is tudom. Megfogott a külsőd az egészen biztos, de azt gondolom, hogy volt valami belső kisugárzásod is, ezt így mondanám. Mert nekem a külső biztosan kevés lett volna.

  - Ezt én is így érezem. Hiába van egy nő szép, ha üresség áradni belőle. Hogy mondtad? Belső sugár? Igen, belőled is ez jött felém. De azért nem lenni baj, ha nem vagy csúnyaság!

   Lassan megérkeztünk Miklósék háza elé. Egy kétszintes nagy villa előtt álltunk, hatalmas kert vette körül, békebeli, régi, nagy villa volt.  Arra gondoltam, hogy biztosan a felesége nagyapjának, a híres festőnek a villája volt valamikor. A kertben már elég sokan voltak.

   Miklós és felesége fogadott bennünket, együtt indultunk a társaság felé. Nagy svédasztal volt, tele ételekkel, italokkal. Sok kis asztal, székekkel, középen egy üres körformájú betonnal borított terület volt, nem is tudom mi lehetett eredetileg. Apró kis kerti lámpák világítottak. Teljes díszben állt a kert. Látszott, hogy nagyon felkészültek erre az estére. Jánossal is összeakadtunk, aki két színházi zenésszel társalgott, felesége meg egy női társaságban kacarászott éppen. Lassan elvegyültünk a szépen sokasodó társaságba. Volt ott újságíró, jogász, orvos, színész, rendező, író, bankár, és még ki tudja ki nem. Miklós felesége pszichológus volt. Gyermekük akkor még nem volt.

    Mi egy orvos mellé kerültünk, aki a feleségével volt ott, mellettük állt még egy bankfiú a nőjével. Egy kiállításról beszélgettünk, aztán szóba került Carlo foglalkozása, aki közben fotózott rendületlenül. Miklós mondta neki, csak nyugodtan készítsen képeket. Senkit nem zavar, sőt, ha lesz belőle valaha kiállítás, szívesen megnézik, akár Rómában is a feleségével együtt.

  - Nóra! - lépett hozzám Miklós - Gyere velem, itt van régi közös ismerősünk is, emlékszel Csányi Vilire? Hiszen együtt mászkáltunk az éjszakában, még amikor Jánossal éltél.

  - Persze, hogy emlékszem! Ő is író lett az óta, tudom. Olvastam is egy-két könyvét, de ne haragudj, ha nem vagyok oda az írásaiért.

  -  Nem baj, azért üdvözöld. Nézd csak, kit hoztam neked Vili? Emlékszel erre a nőre? - Vili szőke, jóképű fiú volt, mostanra kicsit megférfiasodott, idősebb volt nálunk négy-öt évvel. Egy barna rövid hajú nővel volt. Felálltak és üdvözöltük egymást, Vili örömmel ölelt át.

  - Hát persze! János felesége, illetve volt felesége, Nóra. Alig változtál valamit. Miklóstól hallottam, hogy mi történt veletek? Sajnálatos! Mi van veled? Gyere, ülj ide! De hadd mutassam be a feleségemet.   

    Leültem hozzájuk, Carlo ekkor már másik társaságban volt, lefoglalták, aztán fényképezett, ha tudott.  Én pedig hagytam, hadd ismerkedjen nélkülem is. Biztos voltam benne, hogy feltalálja magát. Vilivel az irodalomról beszélgettünk, a könyvkiadásról, annak nehézségeiről. Majd az írói sikereiről, sikertelenségeiről esett szó. Aztán beszámoltam én is eddigi életemről. Közben zene szólt.

        Egy idő után Carlo lépett hozzánk.

    - Bocsánat! Már kerestelek Nóra, de egy nő elrabolt és nem hagy békémet. Bemutatkozni én - fordult Vili és felesége felé  - Carlo Batinti vagyok. Nóra férje fogok lenni. Kicsit rosszul beszélek még magyarul, elnézést. Szeretnék táncolni veled Nóra! Gyere te boszorka!- mondta kicsit halkan és mosolyogva. Majd elmentünk táncolni. Ez volt az első közös táncunk.

     Közben egy másik helyen hangos vitára lettünk figyelmesek. Két nő, akik már elég sokat ittak, hajba kaptak. A két velük lévő férfi alig tudta szétszedni őket. Féltékenységi dráma zajlott, mint kiderült.

  - Na, azért mi ilyet nem teszünk majd soha Nóra! – súgta a fülembe - De jó jelenet! Nekem jó fotó témának! Le is fotózom. Ilyet még nem láttam! Ti magyar nők is nagyon harciasok vagytok! Félek is tőled ezután! - mondta viccelődve - Jó lesz vigyázni, igaz, boszorka? - ránézett az órájára – Mondd csak, nem kellene lassan hazafelé indulni? Két óra van - nézett rám aztán kérdőn.

  - Menjünk! Tulajdonképpen iszonyú fáradt vagyok!

    Felálltunk, elköszöntünk a társaságtól, bár Miklós nagyon marasztalt bennünket. De mi valóban fáradtak voltunk. Az eltelt egy hét, a sok programjával kimerített bennünket. Amikor már csak kettesben voltunk és fáradtan ballagtunk hazafelé, Carló átölelt. 

  - Na, végre! Csak te meg én! Bár volt néhány érdekes beszélgetésem és meglátásom. Nekem te különb lenni összesnél!  Szeretlek! Te is? – nézett rám égő fekete szemével és megcsókolta a kezemet.

    Megcsókoltam, beletúrtam sűrű fekete hajába - Nagyon szeretlek!  Nagyon! És boldognak érzem magamat melletted! De, hogy én milyen fáradt vagyok, ha tudnád!  Nálatok is így zajlik le egy parti?

  - Attól függeni hol. Nagyjából igen. Nem nagyon szeretek járni ilyen helyekre, bevallom. Persze néha kell menni. Sok a beszéd, kevés az értelem. Mindenki fontoskodik, aztán lerészegedik. De most arra gondolok, hogy mi ketten szerdán felszállunk a gép, és végre nem egyedül utazom!