Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás/7. ( befejezés )

2009.04.26

 

Szerelmünk ajándéka

 

    Nehéz volt a búcsúzás anyámtól. De bíztam abban, hogy gyakrabban fogunk találkozni, mint ahogy ő képzelte. Ruhatáramat lassanként, csoportosítva szándékoztam kivinni, úgy pakolgattam, hogy azért itthon is maradjon valami. Bár, Carlo arra biztatott, hogy csak az általam legkedveltebb, nélkülözhetetlen ruháimat vigyem, és majd Rómában bevásárolunk. Tudtam, hogy megteheti, de azért, a megszokott kedves ruháimat nem szívesen hagytam volna itt. Furcsa volt az egész, mintha csak eddigi életemet kellene elhagynom, úgy éreztem. Ami igaz is volt részben. Eszembe jutott János is, András fiunk, és főként a Gyurival töltött szép emlékeim. Carlo talán megérezte, hogy nem könnyű nekem ez a dolog. Hagyott, hogy mindenben egyedül döntsek. Eljött velem a temetőbe is, amikor búcsúzni készültem apámtól és fiamtól. Itt viszont jól esett a közelsége, mert támaszom és vigaszom lett. Nehéz pillanatokat éltem át ismét. Aztán a repülőút, a várakozás, az újjal való ismerkedés lassan elfeledtette velem ezeket az érzéseket. Carlo egy öt szobás, nagy lakással rendelkezett, amihez nagy terasz tartozott, a Piazza di Spagna közelében, a Via Veneto egyik mellékutcájában. Így, ha lementem az utcára azonnal a turistaparadicsom kellős közepébe cseppentem. Szép lassan belaktam a lakást. Kérésemre át is rendeztük. A teraszt pedig több tucat növénnyel telepítettem be.

    Carlo az első héten végigjárta velem Róma nevezetességeit, amit eddig még nem ismertem. Persze én már áttanulmányoztam Róma történetét, és néhány helyét még az apjával történt utazásaim során megismertem. Kaptam néhány olasz szakácskönyvet is, amiből készültem majd később igazi olasz ételt főzni. Megtudakoltam néhány igazi római specialitást: például a spagetti all’Amatricianát (spagetti, friss paradicsomszósszal, szalonnával, hagymával és pecorino sajttal). Egyelőre, mivel állandóan kirándultunk és sétálgattunk, éttermekben étkeztünk, nem volt időm a főzésre. Ha letekintettünk Róma valamelyik dombjáról, a kupolák tengere volt a szemem előtt. A béke és az örökkévalóság érzete volt az emberben ilyenkor. Tiszta harmónia és valami gyengéd szépség uralta el lelkemet a látványtól. Lent aztán már más benyomásom volt. A Colosseum körül mindig hatalmas volt a forgalom, nagy torlódás az Angyalvár előtt. Fentről mintha a csendes Rómát láttuk volna, lent pedig egy modern, zajos Róma fogadott mindig. Persze a Forum Romanum, a Pantheon, a Szent Péter bazilika, a pápai palota, a Trevi kút és a közelünkben lévő spanyol lépcső sajátos kontrasztot adott a mai felgyorsult élettempónak. Az ember itt a történelem emlékeibe lépten-nyomon belebotlott. Szinte minden sarokra jutott egy-egy szobor vagy szökőkút.     

   Pár nap után lementünk a közeli tengerparti Anzioba is, ahol élveztük a homokos partot, a tengert. Itt olyan boldognak éreztem magam Carloval, mint még soha. Mindig is elvarázsolt a tenger, szerettem ezt a tájat.  A Trevi kútba én is, mint a többi ember, bedobtam a pénzérmémet. Lassanként megismertem a város üzleteit is, mit hol érdemes vásárolni. Felkerestem a város legöregebb piacát, a Campo de’Fiorit. Egyik nap felfedeztem a trasteverei Porta Portesét, a forgatagos bolhapiacot is. Meglátogattam a Szent István Házat is, ahol végre magyarul beszélgethettem a helyi apácákkal. Elmentünk vendégségbe barátjához Giannihoz, aki irodalomtanár volt egy római egyetemen. Neki már két gyermeke volt, és egy nagyon kedves felesége, Stefánia. Rövid időn belül közel kerültünk egymáshoz. Tudtam, hogy nem leszek olyan nagyon egyedül. Barátság szövődött közöttünk. 

    Az eltelt néhány hét alatt sok újdonságot fedeztem fel Rómában, bár tudtam, hogy a várost megismerni nem ennyi. Sok idő kell, hogy tényleg otthon érezzem magam. Azért lassan kezdtem megszeretni ezt a várost és Carlo segítségével, otthonomnak érezni az ő otthonát. Megkedveltem a sült báránycombot, ízlett az olívaolajban sült articsóka. De természetesen, amikor Carlo barátai eljöttek hozzánk, tejfölös csirkét készítettem nokedlival és erdélyi rakott káposztát. Szerencsémre Carlo, nagyon szerette a magyaros ízeket.

    Szeptember utolsó hetében jártunk. A Via dell’Orsón egy szép kézműves bemutatót láttunk, onnan jöttünk haza, vásárolva egy-két szép dolgot, persze anyámra is gondolva.  Hirtelen erős hányingerem lett és szédelegni kezdtem. Épp a lifthez érkeztünk, amikor meg kellett állnom.

  - Mi baj van Nóra? Rosszul vagy? - nézett rám Carlo ijedten. Szörnyen sápadt vagy. Várj! Támaszkodj nekem. Segítek.

  - Nem is tudom, álljunk meg! Hú, de megszédültem. De most már jobb. Émelyeg a gyomrom nagyon.

    Betámogatott a liftbe, majd felmentünk az emeletre, a szobában ledőltem azonnal. Carlo vizet hozott, de csak nem akart elmúlni a rosszullétem.

  - Hívjak orvost? Vagy vigyelek el? Elviszlek, ha úgy gondolod.

   Próbáltam felülni, de csak nem éreztem jobban magamat. Carlo nem teketóriázott sokáig. Bevitt egy klinikára, ahol egy orvos ismerőse dolgozott. Mint mondta, jó barátságban vannak, egy líceumba jártak. Itt azonnal vért vettek, megvizsgáltak, a vérnyomásom teljesen leesett. Lassan jobban éreztem magam. De az orvos elküldött a nőgyógyászatra is, mivel sejtései voltak, de ekkor már nekem is.

   Carlo izgatottan nézett rám, amikor kijöttem a nőgyógyásztól:  - Nos? Tudsz valami jó hírt mondani? - ránéztem, nyújtottam a kezem és közöltem vele, hogy apa lesz. Örömében össze-visszacsókolt. Nem gondoltam, hogy ennyire fog a hírnek örülni.

  - Istenem! Csodálatos! Nóra nagyon boldoggá tettél!  Nincs semmi baj? Minden rendben? Most már jobban vagy? – kérdezgette azért aggódva.

  - Ne izgulj! Jól vagyok. Már sokkal jobban. Majd ultrahangra kell járnom, meg mindenféle vizsgálatot meg kell csináltatni még. Május vége felé lesz a szülés időpontja, de majd ultrahang után pontosan megmondom. Én is nagyon boldog vagyok! Annyira vágytam már újból anya lenni! De ezt talán már mondtam is neked. Voltak sejtéseim, de gondoltam még várok pár hetet.

  - Szólnod kellett volna!  Féltelek! Akkor mostantól vigyázok rád. És kell vennem neked egy kis Fiat kocsit, hogy tudjál kényelmesen menni, ha nem vagyok otthon. El tudod itt Rómában is vezetni? Hívjuk fel édesanyád és én szülőimet, hadd örüljenek. Addigra szeretnék veled összeházasodni. Te mit gondolsz? Menni fog?

  - Igen, hívjuk fel őket, had örüljenek. Ma kaptam az értesítőt, hogy a tárgyalás november végén lesz. A békítőn az ügyvédem képviselt, de megteheti a másikon is. Bár, szeretnék kicsit haza látogatni már! Ha nem lesz semmi baj velem, akkor erre a tárgyalásra hazautaznék! Ne aggódj majd előre!

  - Egyedül nem engedlek, csak velem. Vigyázni akarok rád. De megoldjuk majd.  Viszont most hétvégén jön a két testvérem megismerni téged. Én hozok neked egy háztartási nőt, és így ezen túl könnyebb lesz neked minden.

  - De nem, nem kell. Mit csinálok akkor egész nap?

  - Pedig ez lesz! Majd kitalálod, hogy mit csinálsz! Egyelőre készülsz anya lenni. Szeretném! Kímélni akarlak!  A kedvemért! Megtehetem!- nézett rám szinte könyörögve.

  - Biztos? Nem vagyok én hozzászokva ilyen dolgokhoz, tudhatod?

  - Majd hozzászoksz. Azért van kicsi szoba, hogy ott aludjon háztartási alkalmazott, ha kell. Direkt így vettem lakást. Nekem egyedül szükség is volt rá.

  - Te egy előrelátó ember vagy, úgy látom. És kicsit erőszakos.

  - Igen. Jól gondolod, mert bennem a realitás is van, nemcsak művészet. Ezért tudtam elvégezni közgazdaságtant is. Lassan gyakorolnom kell, be fogok járni apám római leányvállalatához, ahol résztulajdonos vagyok. Én jó életet akarok neked és gyermekeimnek.

   Carlo ezen az estén úgy kényeztetett, mint egy kisbabát. Kiültünk a teraszra. A sok zöld növény, amiket ültettem szépen burjánzott. Gyönyörű volt körülöttünk a város. Limonádét iszogattunk, és csendesen beszélgettünk.

    Másnap, felhívtuk a szüleinket. Anyám és Carlo szülei oda voltak a hírtől. Érezhetően boldogok voltak, csak anyám hangjában éreztem a féltést. Vártam már a vele való találkozást. Úgy beszéltem meg vele, hogy a válásom után meghívom, elhozom magunkhoz egy kis időre.  Ismerje meg hol élek.

    Mielőtt hazautaztam volna, elmentem a klinikára, ultrahangos vizsgálatra. Ekkor már mertem egyedül is közlekedni kocsival. Carlo elfoglalt volt, nem tudott velem lenni.

    Az orvos barátságosan üdvözölt, lefeküdtem az ágyra. Egy ideig hallgatott, végezte a dolgát, majd nyugtatóan nézett rám és mosolyogva mondta: - Csak kis probléma van asszonyom! Úgy látom, itt két baba van!

  - Kettő?  Akkor ikrek lesznek? - néztem rá hitetlenül.

  - Bizony, bizony itt két baba van. Hogy fiú vagy lány, az majd később kiderül.  Akarja majd tudni? - nézett rám kérdőn, és láthatta az arcomon a váratlan meglepetést és ijedtséget is.

  - Látom meglepődött és talán fél is majd a szüléstől. De nincs oka rá. Figyelemmel kísérünk mi itt mindent.

   - Igen félek, mert már olyan nagyon fiatal nem vagyok. Azért egy ikerszülés, nem olyan egyszerű. Nem szeretném elveszíteni ezeket a babákat! Gondolom, akkor majd császárral szülök.

  - Ezen még majd elgondolkodunk, hiszen még a szülés odébb van! Addig is többet pihenjen és legyen nagyon jókedvű! Semmi ok az idegeskedésre! Gratulálok mindenesetre! Ez nagyszerű dolog! – nézett rám mosolyogva és megnyugtatva.  

    Álmaimban nem gondoltam, hogy ilyen meglepetésben lesz részem. Először valóban nyugtalan voltam, de aztán határtalanul boldog. Biztos voltam abban, hogy Carlo is örül majd a hírnek.

    Ekkor már házvezetőnőm volt, egy délről származó középkorú , kellemes olasz asszony, aki rendben tartotta a lakást. Bevásárolt és főzött. A bevásárlást jobbára közösen végeztük, és kocsival hoztuk haza a dolgokat. Közben jól elbeszélgettünk, sokszor együtt is főztünk.  Megkedveltem ezt a nőt. Jól főzött. Külön örültem, hogy intelligens, vidám, és nagyon tiszta nő volt.  Velünk együtt lakott ő is, egy kis külön bejáratú szobában. Ekkor már szinte beleszoktam a jóba. Mintha legalábbis mindig így éltem volna. Azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan tud természetessé válni a könnyű élet. Egyáltalán nem zavart már, hogy gazdagnak mondhatom magamat, hogy bejárónőm van, hogy többnyire gazdag emberekkel találkozom. Egy más világ tárult ki számomra. Elfogadtam.

     Este Maddalena már gyönyörűen megterített, én pedig frissen, szépen felöltözve vártam Carlót. Mindig időben jött, mint ahogy most is. Gondterheltnek láttam. Leültünk a vacsorához. Maddalena behozta az ételt és vártam, hogy Carlo beszéljen. Gondoltam, én majd csak ezután mondom meg neki az örömhírt.

   Rövid csend után Carlo bele is kezdett mondandójába.

  - Kicsit bajban vagyok, mert papám felhívott és úgy néz ki, hogy döntenem kell. Vagy itt, vagy Budapesten át kell vennem az egyik cég irányítását. Ő szeretne visszajönni ide a központba, kellenék mellé én is, legfeljebb akkor majd Magyarországra más megy, ha én nem. Nem tudom, mit tegyek? Ugyanakkor itt a kiállításom is, ami Milánóban lesz. Szóval, nehéz döntenem. Mit gondolsz erről? Mit tegyek? Mit tegyünk? - rám nézett és éreztem, hogy döntéséhez a segítségemre van szüksége.

  - Ebbe nem tudok, nem akarok beleszólni, neked kell döntened. Semmiképpen nem szeretném, ha aztán később megbánnád! Ez komoly dolog! Én megszoktam már itt, nekem végül is mindegy hol élünk, bár a szívem kicsit a saját hazámba húz, bármennyire is jó nekem itt. Ezt bevallom neked. De mielőtt döntenél, azért el kell mondanom valamit, ma voltam vizsgálaton.

  - Csak nincs valami baj? - nézett rám ijedten.

  - Hátha baj, hogy ikreink lesznek? - kíváncsian néztem rá, hogyan reagál a hírre.

  - Micsoda?  Egyszerre kettő? Ez igaz? Nahát, Nóra én kiugrom a bőrömből! Ez csodás! Egyszerre nem is egy, de két gyermekünk lesz! - átölelt, megsimogatta a hasamat.

    Ekkor, már túl voltam a kezdeti hányingeren. Jól éreztem magam. Hízni sem híztam sokat, igyekeztem sok gyümölcsöt és zöldséges ételt enni. Maddaléna mesterien készítette a különféle zöldség és gyümölcsételeket.  Vacsora után Carlo a terasz felé hívott.

  - Gyere, üljünk ki a virágjaid közé a teraszra! Egész Róma előttünk hever. Olyan szép kertet varázsoltál ide! – megcsókolt - Mit tegyek? Látod, egyszerre két baba jön! És nekünk akkor még több kereset kell. Nagy baj, ha maradok itt?

  - Nem, nem. Te döntesz. Én alkalmazkodok. Ezt tudtam akkor is, amikor eldöntöttem, hogy majd veled szeretnék élni. Viszont szeretném, ha édesanyám többet jöhetne majd hozzám! És én is szeretnék majd haza menni többször. Még akkor is, ha te nem jössz. Ehhez viszont én ragaszkodom! Elviseled majd a távollétemet?

  - Nem tudom. Biztosan hiányoznál. Inkább édesanyád kihoznám ide, ha lenne kedve. Egy kis lakást bérlünk neki itt. Mit szólnál?

  - Én örülnék, de nem biztos, hogy ő itt akarna élni, ehhez őt kell megkérdeznünk. Bár eléggé rugalmas volt világéletében. Csak reménykedhetünk!

  - Akkor ezt tesszük, és azonnal hívom szülők, testvéreim, hogy a hírt elmondjam, de most jut eszembe, neked ez nem is jó. Nehéz szülést jelent! Úristen! Most féltelek csak igazán! Fel kell, hogy hívjam barátomat ebben az ügyben, mert ez a gondolat nyugtalanná tett.

  - Ne nyugtalankodj! Azért boldog vagyok, hogy így fogadtad a hírt! Az orvos azt mondta, nincs semmi félnivaló. Mégis aggódom. Szerintem én ehhez már koros vagyok, hogy úgy mondjam. Lehet, hogy majd császárral kell szülni. De nem kell mindjárt rosszra gondolni! Nagyon akarjuk ezeket a babákat! Még messze a szülés. Addig vigyázok, és majd pihenek többet! – nyugtatgattam Carlot, aki ennek ellenére felhívta orvos barátját és csak utána tudott nyugodtan telefonálni a szüleinek és a két húgának.

    Aztán hozzám fordult - Mikor tudjuk meg, hogy fiuk vagy lányok, vagy vegyesek? Vagy te nem szeretnéd tudni előre?

  - Amire összeházasodunk, már biztosan tudni fogjuk. Milyen jó itt veled! Menjünk, sétáljunk egyet, nem szabad azért ellustulnom, sőt! Nem vagyok én beteg!

  - Ekkora meglepetést! Biztosan gyönyörű babák lesznek! Már most szeretem őket! – simogatta a hasamat és csókot adott rá – Gyere! Igazad van!  Öltözzünk és menjünk!

     Maddaléna éppen az asztalt pakolta le. Carlo odament hozzá és a nő legnagyobb meglepetésére egy csókot nyomott az arcára - Bocsásson meg, de örülök! Képzelje, két gyermekünk lesz egyszerre, ikrek!

    A nő összecsapta a kezét és rám nézett: - Óh, Madonna! Szegény kis asszony, hogy fogja bírni, kell egy másik segítség is. Gratulálok! Isten áldása! Jó egészséget hozzá Asszonyom!

  - Köszönjük Maddaléna!  Bizony, nem lesz könnyű! De azért örülünk! - tettem hozzá és jó éjszakát kívántam én is Maddalénának.

    Mi pedig boldogan sétáltunk kéz a kézben, a barokk és reneszánsz Róma belvárosában. Mindketten a jövőnkről álmodoztunk.

 

  Ismét otthon

 

      November vége felé elterveztük, hogy hazautazunk Magyarországra. Carlo ragaszkodott, hogy elkísérjen, amit nem is bántam, mert szorongtam a válásom miatt, és féltettem a jövendő gyermekeimet is. Ha magam mellett tudtam őt, mindig egy kis biztonságérzetet kaptam tőle.  Egyébként pedig meg kellett az apjával beszélnie döntését, további munkájukat és az esküvő megszervezését. Mivel az orvos óvatosságra intett és minél több pihenést, a stressz kerülését javasolta nekem, igyekeztem minél többet otthon tartózkodni. Így Carlo, a kisebb- nagyobb utazásait, egyedül tette meg.  Műtermét, amit bérelt azért nem adta fel. Úgy döntött, hogy még megszervezi a milánói kiállítást és utána csak hobbiból fog fotózni. Újságoknak nem dolgozik. Megpróbál váltani. Én ugyan féltem, hogy a száraz üzleti munka nem biztos, hogy ki fogja elégíteni, de így döntött.

   A kiállításra olyan képeket szedett össze, ami a nőről, a szerelemről, az anyaságról szólt. Azt hiszem ebben én voltam az ihletője. Több olyan képet készített rólam, ami már az anyaság szimbóluma lehetett. Rávett egy-két finom akt képre is. Azt mondta nincs mit szégyelleni.  Művészi fotói valóban olyanok voltak, ami kifejezte azt, amit az embereknek szeretett volna elmondani magas, művészi fokon. A folyóiratban az általa készített fotók mellett végül is megjelent az írásom. Ezt Carlo erőszakolta ki tőlem, de nagyon tetszett az újság szerkesztőjének a stílusom, az, amit kitaláltam. Felkért, hogy a jövőben is dolgozzak neki. Igen csak meglepett, de nem zárkóztam el. Végül is örömmel töltött el ez az újfajta tevékenység. Carlo szerint nagyon jól és hangulatosan írtam Magyarországról és nagyon passzolt a képekhez. Szerinte ezt így, ilyen tömörített stílusban nem is lehetett könnyű megírni. Ebben igaza volt, mert több napig elbajlódtam a cikkel. Hol bővítettem, hol húztam. De hát nem volt ebben még semmi gyakorlatom. 

    Most ültünk a repülőgépen egymás mellett, nyugalom és jó érzés volt bennem - Mondd csak! Hogy jutott eszedbe, hogy fotózni kezdjél? Erről még nem is kérdeztelek, te pedig nem meséltél.

  - Még egészen kis gyerek lehettem, talán tíz év körüli, amikor a mamám elvitt egy fotókiállításra, azt hiszem a világ fotói voltak, ami nagyon megfogott, és utána kértem karácsonyra fényképezőgépet ajándékba. Aztán csak úgy kattogtattam, össze-vissza. Később pedig, középiskolás koromban azt vettem észre magamon, hogy nem úgy fotózók, mint mások, témákat keresek, és valójában nem mindennapi képek születtek. Eljártam egy fotóklubba, majd tanulni kezdtem a fortélyokat, előhívást, és még sok mindent. Valahogy így. Aztán megszületett az első sorozatom, ami Szicíliáról szólt. Talán a nagyszüleim. Apám miatt. A tenger, halászat, földművelés, szegénység, maffia, szokások, egy vegyes képsorozat volt. Olyan jól sikerült, hogy megvette az egészet egy fotós lap. Aztán egy kisebb kiállítás is lett belőle. Közben egyetemre kellett járnom, de azért mellette, főleg a nyári szünetekben elutazgattam sok helyre. Nos, valahogy, így.  Most majd a közgazdasági vonalamat kell erősítenem. Össze kell majd fognom apám különböző országaiban lévő cégeit, és Rómából koordinálni az egészet. Nem lesz könnyű, mert semmi gyakorlatom nincs! De remélem, hogy belejövök, és sikerül lendíteni ötleteimmel az egészen valamit. Apám már más szemmel nézi a dolgokat, mint én. Biztosan lesz vita közöttünk, de bennem már új tervek születtek, vannak szerintem jó ötletek. Majd meglátjuk. De nem untatlak ezzel. Izgulsz? Várod már édesanyáddal a találkozást? Biztosan! Tudom, az én szerelmem, anyai szeretetet, kapcsolatot nem tud pótolni. Kicsit már nekem is hiányzott a szüleimmel való együttlét. Mit tegyünk?

  - Én szeretnék az édesanyámmal együtt lenni kicsit nélküled is, és nem haragszom meg, ha te meg egy napot a te szüleiddel vagy csak. Aztán mehetünk hozzátok lakni, ha ez nem bántó a te szüleidnek.

  - Talán nem. De végül is mi döntünk. Megcsókolt és megsimogatta a hasamat - Jól vannak?

  - Jól biztosan, örültek a kezed simogatásának, sőt hagyd egy kicsit itt.

    A repülőtéren a szüleink vártak bennünket. Az apja gyönyörű virágcsokrot nyújtott át nekem. Teresa kutatóan vizsgált és megállapította, hogy még szebb vagyok, mint voltam. Ez jól esett. Anyám sírva fakadt, amikor meglátott, de én is elérzékenyültem. Aztán, Teresáék lakásán kötöttünk ki, együtt ebédeltünk mindahányan. Majd Carlo hazavitt bennünket anyám lakására. Itt elköszöntünk egymástól és ő visszament a szüleihez.

   Átöleltem anyámat, akivel most éreztük, hogy mennyire összetartozunk.

  - Anya, szeretnék elmenni a temetőbe, voltál kint mostanában?

  - Persze, hogy voltam. De majd Carlo elvisz kocsival. Ne kockáztass! Hideg van, csúszósak az utak. Jól vagy kislányom? Istenem, úgy féltelek! Két baba egyszerre! Ott kell lennem feltétlenül, ha szülsz.

    Kényelmesen ültünk az étkezőasztalnál, kellemes meleg volt anyám szobájában. A másik lakást kiadtuk, azt mondtam anyámnak, fedezze belőle a lakás költségeit és a többi pénz az övé, tegyen vele, amit akar, éljen jól.  Eladni egyelőre nem akartuk.

  - Mondtad édes Nórám, hogy mekkora esküvőt terveztek! Értem én, hogy maradandónak szeretnétek, de a te állapotodban nem lesz megterhelő?

  - Talán nem. Hiszen én csak jelen leszek, és utána pihenek. Nem volt eddig semmi probléma. Csak óvatosságból kell pihennem, lassúbb tempóban élnem. Ne izguld halálra magadat! Te viszont most eljössz velem Rómába! Remélem, hogy felkészültél az útra! Aztán majd az esküvőre visszajövünk együtt. Ezzel kapcsolatban neked semmi dolgod nem lesz. Mindent a Batinti család szervez.

  - Jól van ez így, Nóra? Teljesen ki vagy szolgáltatva anyagilag, szereted te ezt?

  - Már nem zavar. Carlo egyáltalán nem érezteti ezt. Ebben a helyzetben nem tehetek mást. Gondolj csak bele, két gyermek egyszerre! Bár Carlo valami nőt akar felvenni, aki segít majd a picik körüli teendőkben! De, szerintem, nem kell! Hiszen ott van Maddaléna, akiről írtam már neked. És majd te is jössz! Gondold meg anya, micsoda könnyebbség! Kedves asszony, majd meglátod! Biztosan boldogan megtanul tőled egy-két magyar fogást, ha kint leszel nálunk. Külön szobád lesz, majd azért egy - két múzeumba együtt elmegyünk és megnézel sok mindent. Az első idők nem lesznek könnyűek. De azért boldog vagyok! Tessék, itt van az újság, ahol a fotói vannak és az én kis írásom. Azóta is megjelent már több cikkem más fotókhoz, majd azokat is megmutatom. Ez nekem a pénzforrás most, de inkább kikapcsolódás és kihívás.

  - Örömmel hallgatom, amiket itt elmesélsz nekem! Mindig tudtam, hogy nagyszerű lányom van! De szó nem lehet róla, hogy velem gyere a múzeumokba!  Majd egyedül elmegyek. Neked nem való már az órákig tartó sétálás. Már tanulgattam néhány olasz kifejezést, szavakat. Időm van. Gondoltam ne legyek teljesen elveszett. És nem jöttök vissza? Nem akartok itt élni? - kérdezte reménykedve.

  - Nem, sajnos nem. A munkája Rómához köti Carlot, mivel átveszi az apja munkájának egy részét.

  - Nem rossz ez neked, nem vagy nagyon magányos? Vannak ismerőseid?

  - Már megszoktam. Róma szép, az olasz emberek kedvesek. Gyönyörű a lakásunk, majd meglátod! Csak te hiányzol anya! Van már egy barátnőm is, Carlo barátjának a felesége Stefánia. Majd megismered. Aztán a barátai néha eljönnek hozzánk, vagy mi megyünk el. Hosszabb útra, egyelőre nem merek vállalkozni. Majd később. Viszont nem lenne kedved kint élni? Carlonak jó ötlete van. Mert beszélgettünk róla. Úgy gondolta, hogy bérelne egy neked megfelelő kisebb lakást a közelünkben, ha te is úgy akarod. És kint élhetnél. Ott lehetnél a közelemben!

  - Na, ez meglepő! Szeretnéd?- nézett rám kérdőn.

  - Én nagyon anya. Nekem ez megnyugtató lenne, de te nem nagyon beszéled a nyelvüket, nem tudom, hogy nem lennél-e nagyon magányos.

  - Tulajdonképpen, ha szóba hoztad, én benne vagyok, nem lennék én magányos, majd feltalálnám magamat. Aztán majd ott lesznek az unokák! Ismersz engem. Persze csak úgy, hogy ezt a lakást meghagyjuk, és időnként hazajövök, ha nagyon nagy a honvágyam. Ez így jó megoldás lenne! A külön lakás meg nagyszerű, mert egy lakásba nem szeretnék lakni senkivel. Az nem jó. Éljétek csak ti is az életeteket. Egyébként jól megvagytok együtt?

  - Ó, amióta várom a babákat nagyon boldog, azt hiszem nagyon vágyott már gyerekekre. Talán most van abban a korban, amikor apa tud lenni. Későn érő típus, azt hiszem. Szeretjük egymást, ne félj! De hát még össze sem házasodtunk. Anya! Tudsz valamit Gyuriról? Ír néha egy-két lapot, elég szűkszavú.

  - Éppen tegnap hívott, kérdezte, hogy biztosan hazajössz-e. Azt mondja, van magánrendelője, azzal a Györgyivel bérli, azt hiszem vele él most is. Nem tudok róla többet, nem is láttam azóta. Izgulsz a holnapi találkozás miatt?

  - Kicsit igen. Már rég lezárult bennem, de vajon mit érez, ha meglát kismamának? Úgy szeretett volna egy gyereket tőlem, annakidején. Annyit beszélt, és álmodozott róla! Tulajdonképpen ezért sajnálom csak!

   - Hát, ez elég baj neki, szomorú tény, de te erről nem tehetsz.

   Hosszan, még nagyon hosszan beszélgettünk anyámmal, ott aludtam nála. Carlo ugyan este felhívott, hogy eljön értem, ha akarom.  De kedvem volt még anyámnál maradni. Másnap délelőtt értem jött kocsival, elvitt a Markó utcába, a válásom lezárásának tárgyalására. Együtt mentünk be, mondta, hogy leül egy padra, és megvár. Féltett. Gábor és Gyuri együtt jöttek. Amikor megláttak, mi felálltunk, és üdvözöltük egymást. Gyuri tekintete kíváncsian nézett rám, a hasamra tekintett. Szomorú barna szeme most mosolygott.

  - Gratulálok! Írtad, hogy ikreket vársz. Nem is olyan nagy hozzá a pocakod még Nóra. Jól nézel ki! Kicsit kigömbölyödött az arcod, igazi kismama vagy. Örülhetsz Carlo! – fordult ekkor a férjem felé, aki a padon ült.

  - Boldog is vagyok nagyon! És te hogy vagy? - kérdezte Gyuritól kicsit zavartan.

  - Most már nagyjából jól. Gondolom, tudod, hogy barátok maradtunk Nórával és néha lapokat írogatunk egymásnak. Így aztán ő is tud valamit rólam, meg én is róla. Azért azt a szép négy évet nem lehet csak úgy kidobni az ablakon. Szerettem Nórát nagyon. Remélem, te is úgy szereted legalább! És vigyázol rá! Sajnos én a végét elrontottam. De az is lehet, hogy mindketten tettünk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna - hirtelen elkomorult a tekintete.

    Carlo meglepetten hallgatta Gyuri mondandóját. Nem várt beszélgetés volt ez. Ekkor Gábor szólt, hogy idő van, menjünk a terembe.

  - Rövid idő alatt végzünk! Ne nyugtalankodj!  - mondtam Carlonak.

     Mi pedig bent a teremben szépen leültünk Gyurival egymás mellé és végig hallgattuk a kötelező tényállás ismertetést, aztán válaszoltunk a kérdésekre, majd a végén a hosszúnak tűnő bontó ítéletet olvasták fel, amitől elszorult a szívem, mert más volt így hallani a végleges elszakadást, mint eddig azt tudni. Folytak a könnyeim, de láttam Gyuri is megrendült. Aztán összeszedtük magunkat, kimentünk a folyosóra és Gyurival hirtelen átöleltük egymást.

  - Ne haragudj rám! - mondta

  - Te sem! - súgtam neki. Nem felejtelek.

  - Én sem. Szervusz és legyél nagyon boldog! Kicsit most megint össze kell szedni magamat! Látom a barátod már türelmetlenül vár. Isten veled Nóra! – hirtelen sarkon fordult és távozott. Hosszan néztem utána, majd a padon ülő és várakozó Carlohoz indultam.

  - Kicsit leülök melléd! – Ő pedig megfogta a kezemet és csak hallgatott.

  - Bocsáss meg, de felkavart a dolog. De most már minden rendben. Azt hiszem Gyuri is megnyugodott, de látom, hogy nem igazán boldog.

  - És ez bánt tégedet? Vagy szereted még őt is?

  - Szeretem? Az emlékét szeretem. Mint embert is szeretem. Annyi szépet megéltem vele! Jánossal más volt. Tőle könnyen váltam, nem volt semmi hasonló érzésem. Na, jó! Menjünk lassan! Ne haragudj rám! Hiszen valójában téged szeretlek, és boldog vagyok, hogy te itt vagy mellettem! És ne bántódj meg, ha olyant mondtam volna! Menjünk! Közben elmesélem mit mondott az édesanyám, mit beszélgettünk.

  - Nem bántódtam meg. Megértelek. És örülök, hogy nincs harag köztetek. Ez szép dolog! Nagyon kulturált válás! Nekem kicsit meglepő is! No, de térjünk másra! Én is mindent megbeszéltem apámmal, anyámmal. Ők intéznek mindent, ha meglesznek papírok. Ők még egy évet maradnak, és utána költöznek vissza Rómába. Máris összevesztem apámmal, de ne izgulj már megbékélt. Vezetési elképzeléseimen volt vita, de érveimet végül is elfogadta. Örül, hogy maradok Rómában, anyám meg alig várja, hogy majd a pici babákkal játsszon. A három nagyszülő jól el fogja kényeztetni őket. Mi meg könnyebben tudunk együtt menni, ha valahova akarunk kiruccanni gyermekek nélkül.

  - Igen tudom, bár már ott tartanánk! Most olyan távoli minden nekem itt.

  - Nem kell siettetni! Minden elkövetkező napnak lesz gyönyörűsége veled! Most már szabad vagy! És az én jövendő feleségem. Most eljössz velem és megveszem neked a gyűrűt. Ezt így terveztem.

    Este egy vacsorával megünnepeltük az eljegyzésünket. Édesanyámat, aki egész este csendes és meghatott volt, Carló édesapja hazavitte kocsival. Mi pedig Carloval felmentünk az emeleti lakrészébe. Lefeküdtünk, én nézegettem a gyűrűmet, majd összekulcsolta kezét a kezemmel, rám nézett.

  - Hogy érzed magad most Nora Batinti? 

  - Boldog vagyok, és nagyon nyugodtnak érzem magamat. De még nem vagyok Nora Batinti, még nem vagyok a feleséged, Carlo – néztem rá és befészkeltem magamat a testéhez.

  - Dehogynem! - ölelt magához - Nekem, te már régóta annak számítasz. A papírok csak formaság. De azért már nagyon várom a pillanat, hogy legyen meg a mi szép, ünnepélyes esküvőnk!

 
 

  Beteljesülés

 

   Rohamos tempóban haladt az idő. Anyám jól érezte magát Rómában, jobban, mint gondoltam volna.  Az első időkben kora délelőtt elindult hazulról, és csak délután láttam viszont. Mindent meg akart ismerni. Egész jól elboldogult nyelvismeret nélkül is. Bár tanulgatta kora ellenére a legszükségesebb kifejezéseket.  Maddalénával is nagyon jól kijött. Több magyar ételt ettünk, mint azelőtt. Maddaléna is szívesen tanult tőle magyar specialitásokat főzni. Sikerült nem messze tőlünk, egy kisebb lakást bérelni számára, annak a berendezését is gyorsan lebonyolítottuk. Nekem szinte csak pihennem kellett.  Az esküvői meghívókat terveztem meg. A meghívó belsejében bele applikáltattuk Carlo balatoni szerelmespár fotóját, és alatta egy magyar, és egy olasz idézetet helyeztünk el. Vagy ötven helyre küldtem el. Végül is a városmajori katolikus templomban készültük megtartani az esküvő egyházi részét. Francesco egy budai éttermet bérelt ki, ami egyben szálloda is volt, így a vendégek elszállásolását is megoldotta. Tudtam, hogy nagyon sok pénzbe került mindez, de Carlo ragaszkodott ehhez a ceremóniához. Én meg attól féltem, hogy esetleg rosszul leszek és még utóbb, nem tudok majd megesküdni. A vendégek meg ott állnak majd menyasszony és vőlegény nélkül. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Mondtam is egyik este.

   - Nagyon szép, hogy ennyi pénzt áldoztok a mi szép ünnepünkre, de mi van, ha én véletlenül rosszul leszek, esetleg azonnal kórházba kell vinni, és nem tudunk megesküdni? Na, akkor mi lesz? - néztem Carlóra aggodalmasan. Ő pedig odalépett hozzám, és nyugtatgatott.

  - Még egyszer ne mondd ezt! Eszedbe ne jusson ördögöt festeni, ilyen rosszakra gondolni! Még utóbb tényleg így lesz, és én akkor megőrülök! Szó sem lehet róla. Majd meglátod minden rendben lesz! Én már alig várom!

    Szerencsére felesleges volt az aggodalmam. Elérkezett a nagy nap. Minden vendég eljött, ahová a meghívókat küldtem. Az én szűk rokonságom és a barátaim is ott voltak. Eljött Miklós, Gábor, Imre is, persze feleségestől. Gyönyörű hófehér selyemtaft ruhában voltam. Ott álltak mögöttem Carlo testvéreinek gyermekei, mint koszorús lányok, és fiuk. Csupa fehér virágkoszorú borította a padok oldalát. A pap olaszul és magyarul esketett bennünket. Gyönyörű beszédet tartott. Mennyei érzés volt ott állni így. Csodálatos érzés volt, amikor kifelé menet a templomból belekarolhattam most már a férjembe, láthattam az emberek tekintetét. Édesanyám csak zokogott az örömtől, meghatottságtól, de Teresa is törülgette a szemét. Még az édesapja is elérzékenyült.

     Már bent ültünk a kocsiban, amikor Carlo azt mondta.

  - Nagy kő esett le a szívemből Nóra. Úgy féltem, amióta ördögöket festettél, tudod? Hogy mi lesz, ha tényleg rosszul lennél. De nem! Többet nem hallgatok rád! De most mérhetetlenül boldog vagyok!

   Gyönyörű helyen, a Normafánál bérelte ki a szállodát Francesco. Szerencsénkre nem volt nagy hó, sőt egész kellemes, napsütéses idő volt. Ekkor már nem gondoltam Gyurira, a vele kötött esküvőre, a hóesésben tartott eljegyzésünkre. Ez a történet akkor már nagyon a múlt volt számomra. Éjfél után mi ketten elsuhantunk haza. Úgy éreztem, le kell pihennem. Hagytuk a vendégeket, hadd érezzék továbbra is jól magukat. Mi ezen az éjszakán csak egymáshoz simultunk és nagyon éreztük egymás lelkét, érzelmét.

   Néhány napot töltöttünk még Pesten, majd visszautaztunk Rómába.

   Édesanyám ekkor még nem jött velünk. Itthon akart maradni kicsit. Én megértettem, bár jobban örültem volna, ha magam mellett tudhatom. Azt mondta, márciusban jön majd ismét, és akkor marad hosszú időre.

 

 

 Carlo és a kiállítás

 

    Carlónak februárban volt a kiállítása Milánóban, én is vele mentem.  Annánál, a testvérénél laktunk, aki két gyermeket nevelt, a hét éves Lucát és a négy éves Giuseppet. Férje orvos volt, ő pedig jelenleg otthon vezette a háztartást. Eredetileg jogi egyetemet végzett, de azt gondolta, majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor dolgozik ismét. Ekkor már nehéznek éreztem a testemet, de látni akartam a férjem sikerét, örömét.

   Egy ismert képzőművész nyitotta meg a kiállítást, igen csak sokan voltak. Láthatóan tetszett az embereknek az anyag. Én nagyon büszke voltam férjem tehetségére és munkájára. 

   Másnap reggel az újságcikket együtt olvastuk, örültünk a jó kritikáknak. Megsimogattam a haját, és boldogan mondtam neki.

  - Büszke vagyok rád! Örülök, hogy veled jöttem - láttam rajta, hogy mennyire jól esett neki ez a pár szó. Megcsókolt és boldogan állt fel mellőlem.

  - Köszönöm, hogy ezt mondod! Most viszont én elmegyek tévé felvételre, a televízióban lesz egy riport velem, majd megnézheted. Anna!  Vigyázz addig Nórára! Tudod, hogy féltem! Ciao! Majd jövök!- felvette a kabátját és elviharzott.

  - Ő egy ilyen fiú - mondta Anna - Nagyszívű. Ne félj attól, hogy ha esetleg csapja a nőknek a szelet! Te nagyon komoly érzelem vagy neki. Elárulom, Nóra, beszélgettem vele rólad sokat. Tudod ő és én mindig kicsit közelebb voltunk egymáshoz. Valéria racionálisabb volt mindig. Carlo a legszentimentálisabb, a legérzelmesebb hármunk közül, pedig ő a fiú. Az apai ág volt hasonló. Mi inkább anyánk ágának génjeit örököltük. Szóval, azt kell, hogy mondjam, életbevágóan fontos vagy neki. De talán ő is neked, nem?

  - Tudod Anna, hogy nekem ő már a harmadik férjem. De a mi szerelmünk volt az, ami szó szerint az első pillanatra született, az első megpillantásra tudtuk mindketten, hogy mi egyek vagyunk testileg, lelkileg. Talán túl szentimentálisnak tűnik ez most. De azt hiszem ritka találkozás a mienk. Én meg viszonyítani is tudok, hiszen volt már azért szerelmem, és több életem, de ilyen nem.

  - Igen, erről beszélek, ezt lehet érezni, ahogy együtt beléptek valahova, ahogy akár csak ültök egymás mellett. Kicsit irigylésre méltóak vagytok, de a bátyámat persze nem irigylem, sőt örülök! Már azt hittem, hogy az életben nem szánja rá magát a házasságra, vagy valami fiatal, hozzá nem illő nőt fog ki. Nem akarsz lepihenni kicsit? Csak szólj, ha fáradt vagy! Tudod, lassan majd azért én is visszamegyek dolgozni. De a gyerekeknek így jobb volt!  Nálunk a család fontos. Remélem nálatok is az lesz! Izgulunk ám nagyon! Carlo teljesen oda van! Elképzelni nem tudtam valaha róla, hogy ilyen apai érzelmek tombolnak majd benne. Azt mondja a férjem, hogy szerinte császárral kell szülnöd.

- Fel vagyok rá készülve.  Már szeretnék azért kicsit öregebb lenni.

    Így beszélgetünk Annával. Aztán ebédeltünk, közben Carlo telefonált, hogy csak este jön haza, mert több elintéznivalója akadt. Este aztán a család együtt nézte meg a Carlóval készült riportot, amiben a kiállítás képeit is bemutatták.

   - Marad így időd Nórára és a gyerekekre is? Hogy közben ennyi mindennel foglalkozol? - kérdezte tőle Anna - Mert így aligha, én azt gondolom!

  - Dehogynem! Csak bízd rám Anna!  Ez nem lesz mindig ilyen sűrű. Aztán lesz nekem egy közvetlen munkatársam is az üzlet irányításában. Ezt papával megbeszéltük! Aztán az én gyönyörű feleségem megértő, és segítő! Igaz, Nóra?

   - Én segítő vagyok az igaz, de még számomra sem alakult ki a jövő. És még előbb szülnöm kell - válaszoltam bizonytalanul.

  - Lesz majd egy baby sitter,ha kell, és ott lesz Nóra édesanyja is, aztán ott van Maddaléna - mondta Carlo - De elképzelni nem tudom, hogy bírunk egyszerre két babával!

   - Majd belejöttök. Izgalmas és nehéz lesz, az biztos. Azt látom, hogy te Carlo mindent megszerveztél. Így azért nem lesz olyan nehéz Nórának. Talán inkább eleinte. De majd kialakul minden!  - tette hozzá Anna férje is.

  

 Boldogság

 

   Aztán eljött a május. Ekkor, már csak ülni szerettem, nehéz volt a vízszintes helyzet. Május közepére, amire a szülés várható ideje eljött, előre befeküdtem a kórházba. Nem kellett sokat várni. A harmadik napon rohamokban jöttek a fájások, tágultam rendesen, az egész orvosi stáb készenlétben volt. Anyám és  Teresa a kórház folyosóján idegeskedtek. Az orvosok nézték a vérnyomásomat, a szívemet, hallgatták a babák szívhangjait, és úgy döntöttek, hogy természetes módon szülhetek. Így Carlo mellettem volt. Külön kérte, hadd legyen jelen a szülésnél, ha nem császároznak.

   Aztán egyszer csak iszonyú fájdalmat éreztem. Carlo fogta a kezemet, törölgette a homlokomat, én meg tettem közben, amit az orvosok mondtak. Lélegeztem, fújtam, nyomtam és egyszer csak megszólalt az első hang, a kislány, aztán rövidesen a kisfiú hangja. Végül is gyorsan szültem, nem volt komplikáció. Szülésem után rövid időre mellém tették a két babát, mindegyiknek fekete kis haja volt, nem voltak túl nagyok, de életképesek, egészségesek. Megkönnyebbültem. Nagyon elfáradtam. Behunytam a szemem és hirtelen magam előtt láttam András mosolygó kék szemét, szőke haját. Zokogni kezdtem. Rohant hozzám az egyik orvos. De én halkan megnyugtattam: - Semmi, semmi, csak az öröm miatt sírok! Egyszerre fájdalom és boldogság küzdött a lelkembe.

    Egy óra múlva már a szobámban ült anyám és Teresa is. Boldogok voltak. Anyám teljesen kimerült az idegességtől. Láttam rajta, hogy hirtelen milyen megtört lett.

   - Anya, hát most már ne szorongj! Jól vagyunk. Látod! Erős vagyok! Olyan erős, mint te! Szépek a babák? Ugye jól vannak? Nincs semmi baj? Kicsit pici a súlyuk, de egészségesek, nem?

    Ekkor belépett a szobába a szülész orvos és megnyugtatott, hogy minden rendben, a babák is jól vannak. Gratulált, hogy milyen hős voltam. Aztán elment anyám és Teresa is, majd Carlo jött be hozzám. Hozta a hatalmas rózsacsokrát. Leült az ágyam mellé, fogta a kezemet. 

  - Olyan erős voltál Nóra, olyan nagyon erős! Annyira féltettelek! És most olyan gyönyörű vagy!  Készítettem sok-sok fotót! Óriási élmény volt nekem!

   Fogtuk egymás kezét, és csak néztük egymást.

  - Carlo, te tényleg ennyire örülsz? - néztem rá kicsit fáradtan.

  - Te azt elképzelni nem tudod, hogy mennyire! Azt mondta az orvos, hogy ha minden rendben, akkor öt-hat nap és jöhettek haza. Nekem éppen rengeteg dolgom lenne, de félre teszek mindent. Első napokban részt akarok venni mindenben.

  - Ugyan! Majd esténként otthon leszel! Ne tegyél félre semmit, lesz segítség, a mamám. Neked a munkáddal kell foglalkoznod napközben.

  - Ezt csak bízd rám! Tudod, hogy néha erőszakos vagyok. Majd szerzek egy baby őrzőt is. Maddaléna csókoltat és imádkozott érted! Vár haza és azt mondta, semmi gondod ne legyen, majd ő talpon lesz. Megnyugtató? Most elmegyek, mert látom fáradt vagy. Aludnod kell. Majd minden nap jövök. Telefon itt van. Ma már nem telefonálok, de te csak telefonálj, ha valami kell!  Szeretlek benneteket! Most már benneteket! Matteót és Biancát is. De azért téged másképp, mint kettő babát! Rossz lesz most otthon nélküled! Hiányozni fogsz!

  - Köszönöm Carlo, hogy velem voltál. Szeretlek! Hálát adok a jó Istennek, hogy összehozott veled! És most azt hiszem, aludni szeretnék!

    Carlo ekkor megcsókolt és megsimogatta az arcomat.

    Láttam távozó alakját és mély álomba zuhantam.