Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás / 4.

2009.04.23

 

Álmok, amik valóra válhatnak

 

    Békés és nyugodt, kicsit szomorú karácsony után voltunk. Az első olyan nagy ünnep volt, amit kisfiam nélkül kellett átélnem. Hiánya sokszorosan feltört bennem. Igyekeztem nem éreztetni bánatomat Gyurival és a vendégekkel, de bizonyára észrevették, még ha nem is beszéltünk róla. Nálam volt a karácsonyi ünnepi vacsora, ahol elsőként együtt volt anyám és Gyuri széthullott családja, apja az új feleséggel, és az édesanyja. Elég kulturáltak voltak ahhoz, hogy ezt így megtegyék, gondolom elsősorban a fiuk kedvéért.  Mikor már mindenki elment, Gyurival leültünk a feldíszített karácsonyfa elé, a szőnyegre.  

  - Nagyon finomakat főztél Nóra és olyan szép volt minden! Nekem meg felejthetetlen karácsonyi hangulatot varázsoltál.

  - Nem volt nagy dolog, kicsit te is besegítettél az ötleteiddel. De miért ne adjam meg a módját, ha lehet! És azokért tettem, akiket szeretek. Persze azért a lelkem...

  - Tudom Nóra, Andrisnál volt.  Nagyon megható volt, ahogy az emlékére odatett gyertyát, egy szál fenyőág mellett meggyújtottad. Kicsit az én szívem is összeszorult. Még egyszer köszönöm neked ezt a szép estét - átölelt és megcsókolt - És most szeretném neked elmondani, hogy van még egy meglepetésem, de ne haragudj, hogy a megkérdezésed nélkül intézkedtem. Arra gondoltam, hogy az apám által adott pénzösszegből elmehetnénk egy sítúrára valahová. Ezért én már előre megszerveztem szilveszterre egy kellemesnek ígérkező sí utat Ausztriába, Mariazellbe.  Gondolom, ott kellemesen eltölthetjük majd a szilvesztert is. Szereztem baráti társaságot is. Gábor, Imre és a barátnők. Jó, tudom, hogy nem tudsz síelni, de majd ott megtanulsz, ha akarsz! 

   - Nahát! Ez vicces! – néztem rá meglepetten - Majd botladozom köztetek. Nincs sífelszerelésem sem, az meg egy szép összeg. Persze, te síeltél sokat. Akkor meg miért rontanám el az örömödet? Miért is ne mennék? Végül is, azért imádom a hegyvidéket is!  És hány napról lenne szó? Én ugyan szabadságon vagyok, de csak január tizedikéig.

  - Öt éjszakáról lenne csak szó. Mi Gáborék kocsijával mennénk, Imre meg jönne a sajátjával. Szerzek neked kölcsön valakitől sífelszerelést, vagy veszünk egyet a félretett pénzemből. Ezen ne aggályoskodj! De örülök, hogy nem haragszol rám!

  - Ugyan Gyuri, miért ne tehetnél olyant, amit te nagyon szeretnél! Jó gondolat volt tőled! Hiszen olyan sokat dolgozol! Még jó, hogy már nincsenek a régi kötöttségek és viszonylag szabad országban élünk kilencven óta. Oda utazhatunk, ahová akarunk, de leginkább oda, ahová van pénzünk!

   - Hát igen. Erről jut eszembe, apám és anyám is megkapta a maga kis kárpótlását. Azt mondták, ha összeházasodunk, és nagyobb lakást akarunk, akkor ahhoz majd odaadják azt a kis pénzt. Még mindig nem akarsz velem összeházasodni? Annyira szeretlek Nóra! Miért nem? - ránéztem Gyurira, aki a fejét a vállamra hajtotta, és én ekkor eldöntöttem, hogy feleségül megyek hozzá.

     Igy aztán Gyurival a két ünnep között elintéztünk mindent, ami a házasságkötéshez kellett. Március elejére kértünk időpontot. Mindketten megnyugodtunk. Azt hiszem, ekkor már éreztük, hogy valóban összetartozunk.

    Harmincegyedikén kora hajnalban indultunk Mariazellbe. Gáborral, a jogásszal jött Éva, Imrével, a gyermekorvossal pedig Kati. Hosszabb kapcsolatok voltak, de még ők sem házasodtak össze. Már többször összejöttünk az elmúlt két év alatt, sokszor kirándultunk együtt a budai hegyekbe. Jól összeszokott társaság voltunk.

   Szerencsére nem esett a hó, így hóakadály sem volt. Bár az utak csúszósak voltak, de mindegyik fiú viszonylag új, nyugati márkájú kocsival jött, és fel voltak szerelve az amúgy is kötelező hólánccal. Gyönyörű volt az útvonal: Hegyeshalom - St. Pölten – Mariazell.  Ahogy egyre magasabbra emelkedett a kanyargós, szerpentines út, egyre szebb és változatosabb lett a táj. Útközben nem győztem csodálni a hóval borított hatalmas hegyeket, a távoli még magasabb hegycsúcsokat. Takaros, apró kis síparadicsomok, rendezett települések mellett haladtunk el, majd amikor megérkeztünk Mariazellbe, a központba, egy kis ékszer várost láttunk magunk körül. Csupa rendezett ház. A Fő téren a híres barokk stílusban épült Bazilika, a zarándoklat központja. Itt őrzik, az egykori tizenkettedik századi bencés apátságból érkező szerzetes által, hársfából faragott Szűzanya szobrát. Amit azóta megszámlálhatatlan zarándok keresett fel.

   Szállásunk fent volt Bürgeralpén, ahova kabinos lifttel mentünk fel. Az autókat lent hagyták a fiuk városban. Gyönyörű napsütés volt, ragyogott a fehér hó körülöttünk. Világítottak a távoli hegycsúcsok.

    Elfoglaltuk szobáinkat, egyszerűen berendezett mosdóval ellátott szobák voltak. Kis étterem is működött a szálláson. A szobából hatalmas hófedte hegycsúcsokra láttunk. Miután kipakoltunk, Gyuri átölelt és megcsókolt: - Boldog vagyok, hogy itt lehetek veled! Gyere! Menjünk az étterembe!

     A szállásunk étterme nem volt nagy, falain havasi gyopár, több szarvasagancs volt, és a terem már hangulatosan fel volt díszítve a szilveszteri estére. A fogadó tulajdonosa kedves volt, barátságos.  Megebédeltünk, majd ebéd után jókedvűen mentünk átvenni a síruhánkat. Gyuri keresett számomra egy síoktatót, aki ezen a délutánon velem foglalkozott. Nagyon élveztem, még akkor is, ha sokat estem eleinte.  Síelés után kisétáltunk a kilátóhoz, ahonnan álomszép volt, amit láttunk: Zellerhut, Rasingberg, Feldhüttl, ezeregyszáz, ezerötszáz méter magas csúcsait, majd a Dürrenstein és Hochschwab kétezer méter körüli magaslatát. Alattunk pedig a jéggel borított, hófedte Erlaufsee feküdt a hegyek között.

    Ahogy eltűnt a Nap egyre hidegebb lett. Felmentünk a szobánkba és készülődtünk a vacsorához, no meg a szilveszteri estéhez, amit ott ünnepeltünk.

   Vidáman sétáltunk le a falépcsőn az étterembe, a többiek már vártak bennünket.

  - Na, végre, hogy itt vagytok! Mindjárt hozzák a vacsorát, szóltunk, hogy kicsit késtek.

  - Bocsánat, kicsit elszöszmötöltünk - válaszolta nekik Gyuri mosolyogva, és megfogta a kezemet, megcsókolta.

    Farkaséhesek voltunk és szóhoz sem tudtunk jutni, úgy ettünk. Közben a többiek beszélgettek, koccintottak többször, mert ők már rendeltek italt maguknak. Sramli zene szólt. Lehettünk vagy húszan összesen, aztán a végén már összetoltuk az asztalokat és vidáman énekeltünk hol magyarul, hol németül. Gyuri csak keveset ivott, jómagam sem vittem túlzásba. Éjfélkor a vendégek elénekelték az osztrák, mi meg utána a magyar himnuszt. Pezsgővel koccintottunk. Kedvünk lett utána kimenni a szabadba. Jól felöltöztünk, és kint hógolyóztunk. Néztük a csillagos eget, a Holdat, a sötétben vakítóan fehér hegycsúcsokat. Szép idő ígérkezett másnapra is. Két óra volt már, amikor elszántunk magunkat és pihenni tértünk a szobánkba.

   Többnyire délelőtt síeltünk, délután pedig lementünk a városba sétára. Bementünk a Bazilikába is. Megcsodáltuk a gyönyörű orgonakarzatot, a kegykápolna díszes hosszhajóját. Az eredeti kegyszobornál, az istenanya, tunikába és kék kabátba volt öltöztetve, fehér fátyollal a fején.  Mária térdén ezüst szegélyű, inghez hasonló ruhában trónolt a gyermek Jézus. A kezükben tartott alma és füge Krisztus megváltási cselekedetét jelképezte. A kegyoltár ragyogott, és a kegyszobor ősi szokás szerint fel volt öltöztetve most is.  A kegykép rámája, egy tizenkét oszlopon nyugvó ezüst baldachin volt. Az oltárdísznek a felhők és az angyalkák sokasága adott ünnepélyes jelleget. Megtekintettük itt még Mindszenthy sírhelyét is. Megnéztük a bazilika kincstárát, majd elsétáltunk a kálvária hegyi keresztútra, és nem messze hozzá egy kis épületben megcsodáltuk a mechanikus betlehemet. A hatalmas romantikus panoráma előtt legalább százharminc figura volt, tizenkét újszövetségi jelenetet láthattunk. Nagyrészük mozgatható volt. Egyik nap pedig lementünk megnézni közelről is az Erlaufseet. Elképzeltük, nyáron milyen kellemes lehet itt napozni, kirándulni. Elsétáltunk St. Sebastianba, ahol még a kis kápolnát is sikerült megnéznünk. Innen láthattuk az ezernyolcszáz méter körüli Ötscher csúcsait. Gyönyörű volt a látvány.  Aztán megtudtuk, hogy milyen remek kirándulóhely az Ötschergraben. Persze leginkább tavasszal vagy nyáron érdemes eljönni, mondták a helyiek.

    Az egyik délután ellátogattunk a helyi szabadidőközpontba. Igaz, hogy nem volt olcsó mulatság, de teniszeztünk, majd az uszodában úsztunk, és szaunáztunk egy jót. Kellemes kikapcsolódás volt mindannyiunk számára. Mi nők azért benéztünk egy-két üzletbe is, de megállapítottuk, hogy tiroli ruhákon kívül minden kapható nálunk is. A mézeskalács üzletben viszont vettünk pár szép eredeti dolgot. Szuvenírnek a helyre jellemző fűszálból készített virágkosaras leánykát, és még néhány apróságot.

   Az utolsó estén igazi stájer sonkát, párolt káposztát ettünk, közben sörözgettünk.

  - Gyerekek! Ide vissza kellene jönni valamikor még! - mondta Gábor a jogász.

  - Szerintem búcsújáráskor lenne érdemes, mondjuk augusztus közepén. Akkor az idő is jó, és lehetne nagyokat kirándulni! - javasoltam nekik jókedvűen.

  - Nem is rossz ötlet, igaz Imre? - nézett Imrére a barátnője, Kati.

  -  Jöhetünk!  Én nagyon jól éreztem magam! - mondta erre Imre, majd rám nézett: - Hallom Gyuritól, hogy összeházasodtok Nóra. Hogy, hogy rászántad magad? Vagy nem illik ilyet kérdezni?

  - Ugyan, semmi baj!  - válaszoltam vidáman, Gyuri kezét fogva - Tudjátok, rájöttem: ha ez örömet okoz Gyurinak, nekem is, akkor mire várjunk?  Mégiscsak a házasság az egyetlen elfogadott kötelék két ember között, nem?  Igaz, hogy én már egyszer végig éltem egy rosszul sikerült házasságot, de most már két év alatt lassan megismerhettük egymást. Egymás szokásait és, ha majd gyermekeink lesznek, akkor…

  Sokáig beszélgettünk még, hallgattuk egymás történeteit, nagyokat kacagtunk, majd úgy tizenegy óra felé lassan felálltunk, és mi Gyurival még kimentünk, néztük a hótól világító messze hegycsúcsokat. Kicsit szomorúak voltunk, hogy elérkezett az utolsó este.

 

   Változások

 

    Házasságkötésünk második évfordulója után voltunk. Meleg nyár volt, én már egy éve egy nagy olasz kereskedelmi cég központjában dolgoztam. Személyi titkárnője lettem az olasz képviselet vezérigazgatójának, egy hatvan körüli, kedves, hangos, örökké jókedvű úrnak. Igazi mediterrán természettel megáldott ember volt, akit Francesco Batintinek hívtak. Mint később megtudtam, nápolyi születésű, Rómában volt lakása és persze Budapesten is bérelt egy nagy villát. Feleségét is megismertem egy vállalati ünnepség alkalmával.

   Egy véletlennek köszönhettem az állást, ami sokszor hosszúra nyúlt munkaidőt is jelentett, de kiemelkedő fizetést kaptam. Batinti úr nagyon megkedvelt. Belejöttem az új jellegű munkába, közben számítógép ismereteimet is fejlesztettem, semmi nem okozott problémát. Megszerettem a változatos, kicsit reprezentatív tevékenységet. Sokszor még külföldi útjaira is el kellett kísérnem, hogy fogadásait, levelezéseit lebonyolítsam, szervezzek helyette és, ha kellett angolból fordítottam neki, tolmácsoltam. Ekkor már angol nyelvből is vizsgát tettem. Igaz, hogy nem kis erőfeszítésembe került mindez.

    Mariazellből történt hazajövetelünk után a könyvtárosi állásom megszűnt, mivel a fiók könyvtárat megszüntették. Végkielégítést kaptam, és utána nem helyezkedtem el, csak a nyelvtanulással foglalkoztam, és számítógépes tanfolyamokat végeztem. Gyuri eleinte mellém állt és örült, hogy tovább képzem magam. Igaz, hogy akkor még nem tudta az adódó állásomat, ami sok szabadidőmet elvett aztán. Emiatt később több összezörrenésünk is volt, de nagyjából megbékélt egy idő után az új életformámmal. Eleinte a külföldi utazásaimat nem értette, meg volt róla győződve, hogy szeretőjének akar a főnököm. Mindaddig, amíg egy karácsony előtti szokásos, vállalati ünnepségre be nem vittem Gyurit, ahol Batinti úr felesége, Teresa asszony is jelen volt. Itt megismerve őket meggyőződhetett, hogy mennyire jó helyen dolgozom és mennyire rossz elképzelési voltak a munkámról. Legalábbis így reméltem.

   Többször elgondolkodtam, hogy minden ismeretség, protekció nélkül, egy újsághirdetés révén hogy juthattam hozzá ehhez a kellemes és jó pénzt hozó álláshoz? Talán a sors akarta így. Batinti úr később azt mondta, hogy sokat számított a finom megjelenésem, ízléses öltözködésem is. És szerinte messzemenően intelligensebb voltam a többieknél. Ez hízelgő volt számomra.

    Munkaidőm kilenctől öt óráig tartott, de, ha kellett és szüksége volt Batinti úrnak a munkámra, akkor tovább maradtam. Szerencsére ez nem volt azért gyakori. De havonta egyszer-kétszer előfordult, hogy útnak kellett indulnom vele. Ilyenkor elegáns szállodában laktunk. Ha akadt szabadidőm, kihasználtam és sétáltam Párizsban, Londonban, Rómában; éppen, ahol voltunk. Gyuri ezeket a távolléteimet utálta, féltékeny volt, de nem emlegette. Csak éppen érzékeltem. Többször szóba került részéről, hogy hagyjam ott a munkahelyem és keressek egy nyugodalmas könyvtárosi állást. Ez feszültséget okozott közöttünk.

    Egy ilyen utazásról tértem vissza, egy nagyon meleg júliusi napon. Úgy volt, hogy három napra megyek Batinti úrral, de sikerült két nap alatt mindent lebonyolítani. Így aztán egy nappal előbb érkeztünk, mint ahogy azt terveztük.

    Batinti úrral csomagjainkat egy kis kocsira raktuk, nekem csak egy utazó táskám volt, és egy nagyobb táska, amibe az ajándékaimat csomagoltam. Egy párizsi üzletkötésről jöttünk, Batinti úr nagyon elégedett volt, sikerültek a tervei. Ilyenkor még bőkezű jutalmat is adott.

   - Nos, Nóra! Hogy érezte magát? Nem adtam túl sok munkát talán. De remekül vezényelte le ezt a két napot. A maga jelenléte, személyisége sokszor hozzájárul a sikeres üzleteimhez. Remekül tolmácsolt. Nagyon tetszett az uraknak, láttam. Egyszóval örülök, hogy magát választottam. Ugye augusztusban szeretne szabadságra menni?

  - Igen, ez fontos lenne nekem, mivel a férjem is akkor megy és…

  - Természetesen, majd megoldjuk. Jut eszembe. Fogorvos ugye?

  - Igen.

  - Magánrendelője van?

  - Nem, még nincs. De szeretne majd később magánpraxist is. Tudja fiatalabb nálam, azaz hat évvel.

  - Ne mondja? Nem látszik magukon. De hát ez nem nagy korkülönbség. Érdekes. No, csak azért kérdem, ha esetleg szükség lenne jó fogorvosra a családban. Tudja, van két lányom, és egy fiam. Nem is tudom erről beszéltem-e már magának.

  - Nem, még nem említette, Batinti úr. Talán egyszer Valériáról beszélt nekem.

  - Igen. A két lány Valéria és Anna, huszonkilenc, és harmincegy évesek, férjénél vannak. Az egyik Milánóban, a másik Bécsben él. Carlo, a fiam pedig harmincnégy éves, fotóművészettel foglalkozik, és jól játszik gitáron is. Csak éppen nem nősült még. Pedig mi a feleségemmel már nagyon szeretnénk! Na, ő beszél magyarul is, méghozzá elég jól. Tudja, én gyermekkorában csak magyarul beszéltem vele. Akkor még élt az édesanyám is, aki magyar származású volt. Ő is sokat segített ebben. Képzelje el, hogy amikor idekerültem, eljött velünk egy évre csak azért, hogy gyakorolhassa a nyelvet. No, de sokat fecsegek. Maguk találkoztak, nem?

  - Nem, nem ismerem, nem találkoztunk.

  - Na, majd egyszer talán összefutnak. Szóval a családom. Csak ezért kérdeztem. Fogorvosra mindig szükség van.

  - Jó orvosnak tartják, van már gyakorlata is, de nem szeretem ajánlgatni, nem az én stílusom.

  - Miért? Csak tegye meg! Ne legyen szemérmes! Na, akkor mi legyen? Tudja mit? Fogok egy taxit. Beülünk, és először magát hazavisszük. Aztán én megyek a taxival tovább. Megengedi? – kérdőn nézett rám. 

  - Köszönöm Batinti úr! Bár nem akartam még ezzel is terhelni Önt.

  - Ugyan! Időm van, Ön pedig Nóra hamar hazaér. Nagy lesz a meglepetés! Vagy tudja a férj, hogy előbb érkezik?

   - Nem. De azt hiszem, hogy dolgozik még. Amire hazaér, én már frissen várom őt - mosolyogva néztem Batinti úrra, aki ekkor leintett egy taxit.

 

Meglepetés

 

   Ahogy baktattam felfelé a lépcsőn arra gondoltam, hogy nagyon szerencsés nő vagyok. Batinti úr nemcsak remek főnök, de melegszívű ember is. Így könyveltem el magamban.

   Elővettem lakáskulcsomat. Három óra körül járt az idő, gondoltam, hogy Gyuri még nincs itthon. A kulcs viszont akadozott, nem tudtam nyitni az ajtót. Aztán lassan rájöttem, hogy belülről bent lehet a kulcs. Csengettem.  Nem jött senki, majd amikor már hosszan nyomtam a csengőt, kinyílt az ajtóm és Gyuri állt előttem alsónadrágban, mezítláb.

  - Hát te? – nézett rám láthatóan meglepetten és zavartan.

  - Beengedsz? Vagy? Mi baj van? Kis meglepetés! Előbb jöttem - néztem rá és igyekeztem befelé az előszobába csomagjaimmal.

  - Hát az lesz Nóra! – ekkor elindult az egykori kis szoba, a hálónk felé.

  - Nem is örülsz? Amúgy meg miért vagy ilyenkor itthon?

Beteg vagy talán?  – mondtam hangosan, miközben lehúztam a cipőmet és a két csomagommal beléptem a nappaliba, hogy kipakoljam a dolgaimat.

    Ekkor Gyuri már felöltözve egy szőke nővel lépett ki a hálószobából. Bennem megfagyott a vér. Nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem nem jól látok. Mozdulatlanul bámultam a két embert.

    Gyuri nagy gyorsasággal kísérte a nőt a kijárat felé, aki biccentett felém, majd szinte kiszaladt a lakásunkból. Gyuri pedig zavartan leült az egyik fotelba és némán nézett rám. Ekkor feleszméltem. Lerogytam a másik fotelba és zokogni kezdtem.

   - Sajnálom! Nem tudtam, hogy ma érkezel. Megleptél. Talán ennek így kellett történnie. Bocsáss meg! – hirtelen felállt, odatérdelt a fotelem elé, az ölembe hajtotta a fejét – Szeretlek! Ez egy kaland csupán, Nóra. Rosszkor jöttél.

   Ebben a pillanatban mindent megértetettem. Eltoltam a fejét, a testét. Felálltam.

  - Kaland! Persze. Ezt soha nem bocsájtom meg neked! Tudom ki ez a nő. A kis kolléganőd, akivel a magánrendelődet akarod összehozni. Most már értem a gyakori elmaradásaidat. Dehogy idehozod a mi lakásunkba, a mi ágyunkba! Ez mindennek a teteje!

    Gyuri ekkor le-föl alá sétálni kezdett.

  - Te örökké csak dolgoztál, utaztál. Aztán kiderült, hogy még gyerekem sem lehet soha.  Minden mindegy. Előbb-utóbb úgyis vége lett volna. Györgyi elfogad engem így is.

   - Te miről beszélsz?  

   - Voltam orvosnál. Miután te nem szedsz fogamzásgátlót, nem értettem, hogy miért nem esel teherbe. Így aztán kiderült, hogy nekem soha nem lesz gyerekem. Minek is mondtam volna el? Akkor elhagytál volna. Tudom, hogy most már vágytál egy új anyaságra, hiszen mondtad nekem. És ez a munkahely!

   - Na, ebből elég! És ezt így kell megtudnom. Aztán te honnan tudod, hogy én erre mit mondtam volna? Sehonnan! Mert lapultál. Mert szeretőd ez a szőke kis nőcske! Istenem!  Ezt nem vártam volna tőled!  Én most átmegyek anyámhoz, te pedig szedd össze a holmidat és menj el ebből a lakásból, de örökre!

   - Nóra! – Gyuri odalépett hozzám és át akart ölelni.

   - Nem! Ne érj hozzám! Telefonálok édesanyámnak, és amit mondtam, azt tedd meg! Ez a legkevesebb! Gyűlöllek! Tudd, hogy egy világ omlott össze bennem – odamentem a telefonhoz, felhívtam anyámat, aki szerencsére otthon volt.

   Gyuri hallgatott, majd lassan megértette, hogy nincs több magyarázkodás, nem fogom meghallgatni és döntésem végleges.

 

Egy év múlva

 ( Érintés )

 

    Hétfőn reggel mivel kánikula ígérkezett, a sárga pántos derékig érő testhez simuló vászonblúzomat vettem fel, hozzá egy ugyanolyan sárga szűk szoknyát, nyakamba fekete gyöngyöt tettem, és fekete velúr magas sarkú szandálomba bújtattam a lábam. Becsuktam az ajtót. Lementem az utcára, beültem a kocsiba és elindultam Budára, ahol Batinti úr irodaháza volt.

   Kellemes szobám volt a főnököm szobája mellett. Megnéztem a határidő naplómat, mindössze egy tájékoztató értekezlet volt beírva. Batinti úr szürke öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen jelent meg. Szokásához híven jókedvűen üdvözölt, majd két úr érkezett hozzá, akiket bekísértem, számukra bevittem a kért kávét. Telefonokat bonyolítottam le, majd tizenegy körül kezdődött az értekezlet. Ilyenkor a főnök senkinek nem ért rá. A számítógépen belefogtam egy köszönőlevélbe. Ekkor kinyílt az ajtó és egy latinos, jóképű férfit láttam magam előtt. Odajött hozzám a pultomhoz: - Jó napot kívánok. Buon giorno. Carlo Batinti vagyok, nem ismerjük egymást még. Gondolom maga apám titkárnője, hozzá jöttem. Szabad bemenni hozzá? Nem várt vendég lenni most neki. Most jöttem géppel váratlanul. Bocsánat, még nem jöttem bele magyar nyelvbe, mert régen nem beszéltem már.

    Zavarba jöttem. Felálltam, kezet fogtam vele, kimentem a pult elé és egy kis asztalhoz kísértem, ahol két fotel volt a várakozó vendégek részére. Leültettem.

  - Beszéljünk olaszul, talán úgy könnyebb magának is! - mondtam készségesen és ránéztem. Fekete szemével ekkor rám nézett, láttam, hogy tetőtől talpig végig mér, szinte égetett a tekintete. Visszaindultam a pultom mögé.

  - Nem, nem. Akarom gyakorolni a magyart. Inkább magyarul, jó? Hogy is hívják magát? Bocsásson meg.

 - Balogh Nóra vagyok.

   Keresztbe tett lábbal ült és hosszan nézett rám: - Ó, bellissimo!  Nóra, Eleonóra?

  - Igen. Ezek szerint most érkezett a repülőtérről? Bizonyára kissé fáradt, meleg is van, mivel kínálhatom meg?

  - Nagyon kedves, talán egy kis ásványvízzel és egy kávéval. Nem ittam a gépen, azt gondolom, rám fér. Főként a kávé.

    Miközben készítettem számára az italokat, belekezdtem mondandómba.

  - Most kezdődött egy értekezlet. Tudja, Párizsban voltam az édesapjával a múlt héten, ahol üzletet kötött, és valószínűleg erről van most szó. Gondolom nem lesz túl hosszú, vagy azért kivételesen jelezzem a papájának, hogy itt van? - megfordultam, hogy a tálcára pakolt kávét és italt odavigyem hozzá, de ott állt mellettem. Rám nézett hosszan, majd megköszönve átvette az egészet, odavitte a kis asztalhoz és leült, majd lassan inni kezdte a kávéját.

    Én igyekeztem nem ránézni, folytattam a levélírást, de megszólalt.

  - Sürgős munkája lenni?

  - Miért kérdezi? Nem, nem sürgős - válaszoltam neki.

  - Esetleg addig mi beszélgetni. Nem is tudtam, hogy papámnak ilyen kedves és szép titkárnője van. Mióta dolgoz itt?

  -  Több,  mint másfél éve -  válaszoltam és éreztem, hogy valami izgalom kerülget.

   - És mi miért nem találkozni egymással? Pedig jártam én az óta is Budapesten. Persze nem voltam itt, papám irodájában.

  - Akkor ezért. És meddig marad?

  - Talán egy hónap most. Tudja én fotóművész vagyok, volt pár kiállításom is, és gitározgatok, zenét is írni, ha van rá gondolatom. Szereted zenét? Bocsánat, hogy tegezem. Szabad?

  - Igen. Azt hiszem, nagyjából egy korosztály vagyunk mi. Már mesélt nekem rólad az édesapád. Szeretem a zenét én is. Nem rég voltam egy flamenco gitáresten. Nagy élmény volt.

    Ekkor felállt és odajött hozzám a pulthoz. Mosolygó tekintettel nézett rám: - Szeretnélek jobban megismerni! Lehet? Mondjuk ma egy ebéd? Itt, közelben valahol?

     Nem tudtam nemet mondani. Teljesen megzavarodott a lelkem. Nagyon erős vonzalmat éreztem a számomra ismeretlen férfi iránt. Jobbik énem azt súgta, hogy nem szabad elfogadnom a meghívást. Ugyanakkor kívántam, hogy megismerjem, hogy beszélgessek vele. 

  - Nos? - nézett rám továbbra is - Jössz velem ebédidő ebédelni?

  - Nem is tudom.

  - Jó, akkor jössz. Köszönöm. Miért ne beszélgethetni mi egymással? Nem történik tőle semmi. Ne gondolj rosszra!  De a szerelem nem rossz dolog különben sem.  - nézett rám sokatmondóan.

  - Szerelem? – mondtam neki zavartan - Milyen szerelemről beszélsz?

  - Hogy is mondják magyarul: egy pillanat és szeretni valakit. Jól mondom? Szerintem, ez van most itt - és csak nézett rám hosszan, én pedig egyre zavartabb lettem. Majd válaszoltam neki.

  - Az első pillantásra beleszeretni valakibe, talán így gondoltad.

  - Igen. Nem hiszel benne? Én igen.

  - Ekkor kinyílt az ajtó, a vendégek távoztak, és Batinti úr nagy örömmel fogadta fiát, aki valóban meglepte őt.

  -  Carlo! Micsoda meglepetés! Se telefon, semmi, csak úgy! Ismered már a titkárnőmet ugye? De a múltkor beszéltem neked róla. Ugye csinos? Hát még milyen értelmes! Ne jöjjön zavarba Nóra, így igaz. Gyere be fiam!

    Leültem, és lázasan fogalmazni kezdtem. Hirtelen éreztem, hogy a szívembe valami furcsa érzelem költözött. Féltem ettől az érzéstől. Amióta Gyurival külön éltünk, nem érintett meg senki sem. Pontosan éreztem, ha ezt a lépést megteszem, elindul valami, amit nem tudok megállítani. Ekkor kilépett Carlo az apja szobájából, Batinti úr mögötte állt. Carlo kérdőn, és várakozón nézett rám: - Hol ebédelsz akkor Nóra?

  - Nem ebédelek most sehol, csak gyümölcsöt eszem. Örültem, hogy megismertelek. Viszontlátásra Carlo.

    Láttam az apja tekintetén, hogy megérezte fia szándékait. Rá nézett, majd rám és az idősebb emberek bölcs mosolyával nyugtázta: - Akkor este fiam! Találkozunk! Anya örülni fog! Én most visszamegyek dolgozni. Vidd el a kocsimat! 

     Ahogy az apja visszament a szobájába, Carlo odajött a pultomhoz.

  - Szóval, meggondoltad magad. Nem baj, akkor visszajövök öt órára. Viszontlátásra.

      Ekkor Batinti úr kiszólt, hogy fáradjak be hozzá.

  - Foglaljon helyet Nóra. Mielőtt elmennének mindannyian nyaralni, egy kis ünnepélyes délutánt tervezek, a segítségét kérném a megszervezésében. Szeretném átadni a nyári prémiumokat, jutalmakat, kis ajándékot a dolgozóknak. Jó félévet zártunk.

  - Mikorra tervezi signor Batinti? - néztem rá.

  - Csütörtökre. Délelőtt dolgozunk még, és délután megtarthatjuk. Szendvicsek, hidegtálak, italok, kis zene, lent a nagyteremben. Adja ki a munkát, kérem. Csak szervezze meg, ezt kérem.  Na, mit szól a fiamhoz? - nézett rám kíváncsian.

  - Nagyon csinos fia van. Gondolom, hogy a nők bomlanak utána. Nehéz lesz majd a feleségének! - néztem Batinti úrra kissé zavartan.

  - Büszke is vagyok rá. És tehetséges. Hát volt már elég kapcsolata! Megállapodhatna már. Én és a feleségem már szeretnénk tudni, hogy jó kezekben van. Lehet, hogy mi olaszok kicsit hevesebb vérmérsékletűek vagyunk, de, ha szeretünk, nagyon tudunk szeretni. És nálam a házasság szent. Nem is tudom, miért beszélek erről. De magával jó beszélgetni Nóra. Akkor rendben lesz a csütörtök?

  - Minden rendben lesz. Ha gondolja, feldíszíttetem a termet, legalábbis virágokat hozatok. De ez majd az én gondom lesz. A köszönő leveleket fogalmazom , később behozhatom őket? Egy órán belül készen leszek.

  - Hozza csak nyugodtan. Aztán majd még én szeretnék néhány levelet diktálni utána.

    Öt órakor hideg vízzel lemostam az arcomat, kicsit beillatosítottam magam, majd a táskámat a kezembe véve indultam el, a főnököm ekkor már nem volt bent. Az ajtóban ekkor  váratlanul kinyílt, és Carlo állt előttem.

   - Itt vagyok hölgyem, ahogy ígérni. Azért talán egy kávéra, üdítőre meghívhatlak? Ugye, nem utasítani el? - mélyen a szemembe nézett.

  - Hát csak egy félórára, itt a közelben. Nem is tudom, hol van itt egy presszó?- néztem rá zavarodottan.

  - Én már tudom. Néztem már. Gyere! - belém karolt, mintha egymáshoz tartoznánk. Nem messze a sarkon valóban egy kis presszó volt, ahova beültünk, én fagylaltot kértem, ő narancslét ivott.

  - Tudom nagyon erőszakos voltam, vagyok, de mondtam, egy pillanat és szerelem. Nem tudni én ellene tenni, semmit - megfogta a két kezemet, megcsókolta, az arcához tette és én hagytam - Te mit gondolni erről? De őszintén!

  - Lehet, hogy ugyanezt érzem. Félek, hogy nem tudok majd ellenállni. Úgy jöttél most az életembe, mint egy villámcsapás. Nem is ismerlek.

  - Szikrázik az érintés, a lélek, nagyon akarok téged megismerni és kérlek, hogy gondolkozzál, lehet-e? Lehet, hogy mi lettünk kitervelve egymás számára. Nem jól mondom?  Teremtve és nem tervelve, ugye? Majd én pár nap és már jobban beszélek. Nem szabad egy lehetőséget, nem próbálni!

  - Én a férfiaknak már nehezen hiszek. Egy nagy csalódáson vagyok túl. Azaz több csalódáson. Bonyolult. Nem értheted te ezt! Én nem vagyok olyan nő, ahogy te azt gondolod. Már régen nem éreztem így… Ez valami furcsa testi vonzalom lehet most.

  - Nem szabad a lélek és testet elválasztani, bennem mind dolgozik most. Itt a szívem, fogni csak meg, tedd csak a kezed ide!

  - Fizessünk Carlo! Nekem mennem kell! És felejts el!

  - Rendben, én adok időt, ha te nem érzed azt, mit én, akkor baj! Te fogsz dönteni. De, én nem akarlak téged felejteni - nézett rám hosszan és kitartón.

    Elkísért a kocsimhoz, majd nyújtottam neki a kezemet, ő ekkor magához húzott, csak nézett a tüzes, meleg szemével, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz és lassan a kocsim mellett csókolgatni kezdte a tarkómat, a nyakamat, az arcomat, a szememet és végül a számat. Ekkor már tudtam, hogy beleszerettem. Olaszul suttogott a fülembe szerelmes szavakat, majd hirtelen ott hagyott, elindult a saját kocsija felé. Én pedig, mint egy teljesen másvilágban járó nő, beültem a kocsimba és indultam hazafelé. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok a továbbiakban tenni. Amióta Gyuri elment, nem bíztam senkiben. Egy éve nem volt kapcsolatom. Megbékéltem a sorsommal.

   De ezen az estén nehezen jött álom a szememre.