Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás/ 3.

2009.04.22

 

 

A bánat, és a gyász

 

   Már azt hittem lassan rendeződik az életem, amikor villámcsapás szerűen zúdult rám a bánat és a gyász. Szilveszter után Andrást elvittem orvoshoz, mert gyakran fájt a torka, lefogyott, étvágya nem volt, és túlságosan sápadtnak tűnt. Szinte filmszerűen peregtek az események.

    Andris kórházba került, ahol megállapították, hogy előre haladott mandularákja van. Menthetetlen. Hetek, napok vannak vissza az életéből. A hírre összeomlottam. Anyám és Gyuri ott álltak ugyan mellettem, de segíteni nem tudtak. János, amikor tudott benézett Andrishoz a kórházba, láthatóan ő is a bánatába zuhant. Mint két szerencsétlen, lélekben összetört ember álltunk Andris ágyánál, aki nem igen sejtette, hogy mi vár rá. Kérésére vittük neki a kért tankönyveit, füzeteit, mondván, hogy ne maradjon el a tanulással. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk is megtörténhet.

     Előző napon estig az ágyánál ültem, igyekeztem mosolyogni, vékony kis testét, vékony kis arcát simogattam. Nagy kék szemével szomorúan nézett rám.

   - Nagyon fáradt vagyok anya. Meggyógyulok még?

     Majdnem elsírtam magam, de tudtam, hogy nagyon erősnek kell lennem. A szívem, majd kettéhasadt közben.

  - Hogyne gyógyulnál meg, de még türelmesnek kell lenned. Pihenjél sokat. Inkább mesélek most neked.

   Nagyon szerette Lázár Ervin meséit, ebből a könyvből olvastam fel neki élete utolsó meséjét a nagyapa és a csillagok történetét. Behunyt szemmel hallgatta. Majd a mese végén megszólalt.

  - Az én nagypapám is a csillagok között van ugye? És, ha meghalok, akkor majd én is csillag leszek, és találkozni fogok vele!

    Megsimogattam a haját, ekkor már nem bírtam uralkodni magamon, könnyek peregtek az arcomon.

  - Igen kisfiam, te is csillag leszel, de mindannyian azok leszünk, ha meghalunk, és fent az égben találkozunk majd. De most ne beszéljünk ilyesmiről!

  - Aludni szeretnék, itt maradsz velem, amíg nem alszom el?

  - Igen, itt maradok. Hunyd be kis szemed. Majd én vigyázok rád!

     Ott maradtam késő estig. Aztán tíz óra tájban, eljöttem tőle. Még az apjával késő este otthonról beszéltem telefonon, aki szomorúan hallgatta a fejleményeket. Úgy beszéltük meg, hogy másnap korán reggel együtt bemegyünk a kórházba, mert az orvosok szerint már csak napjai voltak hátra. Tele voltam nyugtatókkal, Gyuri támogató szavaival, anyám mellettem állásával, aki közben ugyancsak végtelen szomorúsággal volt tele.  Őt már megedzette az élet, talán erősebb volt, mint én.

   Korán reggel a kórházban találkoztam Jánossal, a volt férjemmel, együtt indultunk volna András szobája felé, de akkor jött velünk szembe a nővér, aki megállított bennünket, majd az orvosi szoba felé kísért.  Ekkor már tudtuk, hogy nagy baj van.

   János átkarolt és mindketten csak ültünk egymás mellett némán. Én hangos zokogásban törtem ki, úgy éreztem mindenem elveszett. Az orvos próbált vigasztalni, de ő is tudta, hogy ilyenkor teljesen hiábavaló minden szó. János haza kísért, feljött hozzám. Aztán csak ültünk szótlanul, mindketten sirattuk az elvesztett kisfiunkat.

  Aztán később, amikor János elment, András kórházban összeszedett kis motyóját beraktam a szobájába, becsuktam szobájának ajtaját, és úgy éreztem, képtelen leszek jó darabig ebbe a szobába bemenni. Ami úgy is lett.  Tudtam, gyermekem temetése még hátra van, amit elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogok túlélni. 

   Aztán eljött hozzám Gyuri édesapja, aki orvos lévén hosszan elbeszélgetett velem, majd elsétált velem egy pszichiáter ismerőséhez, aki gyógyszereket adott, injekcióra és beszélgetésre jártam hozzá. Átmenetileg segített a fizikai állapotomon, de a lelkemben lévő fájdalom keményen ott ült még hónapok, évek múlva is.

   A gyermekem elvesztése megváltoztatta kapcsolatomat Gyurival is. Nem tudtam rá figyelni, nem tudtam érzelmeit viszonozni.  Mint egy robot tettem a dolgomat hetekig. Talán, ha Gyuri nem jött volna haza, még azt sem érzékelem. Pedig mennyire szerettem!

   Pár hónappal András fiam halála után, amikor már lassan tavaszodni kezdett. Egy szép májusi estén, Gyuri rosszkedvűen ült le a vacsorához. Én a magam részéről szinte szótlanul tettem a dolgomat, majd begubóztam volna, ahogy mindig szoktam. Gyuri ekkor elém állt, megfogta a kezem és megrázott.

  - Nóra! Hajlandó vagy felébredni? Ez így nem mehet tovább! Már lassan három hónapja, hogy történt a szörnyű esemény. Tudom neked ez végtelen nagy fájdalom, de az óta én nem is létezem számodra. Ez már beteges! Vagy menjek el? Eddig nem szóltam, tudtam, időre van szükséged, de te nem akarsz kimozdulni a fájdalmadból, bármit is próbálok tenni. Lehet, hogy már nem is szeretsz?

  Ránéztem Gyurira. Láttam, hogy milyen megkínzott és reménytelen tekintettel néz rám.

  - Nem tudok mit tenni. Talán menj el Gyuri, nem tudok megváltozni! Nem tudok veled lenni. Igazad van. Ez így nem mehet tovább! De nem tudok beletörődni! Nem tudok! Beteg vagyok.

  - Otthagytad a pszichiátert is Nóra! Miért? Magadtól nem fog menni, úgy látom. Segíteni szeretnék, legalább fogadd el a kinyújtott kezem. Szeretlek. Várok!

  - Nem tudok változtatni a dolgokon! Menj el Gyuri, ha van hova!

     - Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? Megkapom nemsokára a diplomámat, eljegyeztelek, feleségül kértelek, mi volt a tervünk? Hát ilyen hamar semmi lettem neked?

  - Nem tudom Gyuri. Tessék! - lehúztam a gyűrűt az ujjamról - Visszaadom. Talán nem figyeltem oda Andrásra kellőképpen, talán, mert nem tartottam ki János mellett, talán azért halt meg, hogy az Isten figyelmeztessen ne csak magammal legyek elfoglalva. Több időt kellett volna vele töltenem. Tele vagyok lelkiismeret furdalással…

  - Ezek nagy baromságok! Ez egy kivédhetetlen betegség volt. Tudod mit? Nem veszem vissza a gyűrűt! Tedd el, ha nem akarod hordani. Én most akkor összecsomagolok és elmegyek!  Így nem tudok élni. Azt hiszem mindent megtettem, ami tőlem tellett.

  - Nem haragszom rád! - mondtam neki csendesen, és szinte érdektelennek tűnt, hogy mit is válaszolgat nekem - Menj! Menj el! Menj el! - ekkor már kiabáltam.

   Tudtam, hogy Gyurinak igaza van. Enni alig ettem, lefogytam. Gyuri pedig összecsomagolt és elment.  Én pedig reggeltől estig a bánatommal voltam elfoglalva, anyám segítőkezét is elutasítottam.

   Így telt a május, így telt a június. Aztán egyik alkalommal előttem láttam Andris kis arcát, aki mosolyogva jön felém és nyújtja a kezét, én meg boldogan veszem a karjaimba. Hirtelen szíven ütött a képzelgésem. Ekkor felálltam a fotelből, elindultam a szobájába. Minden úgy volt, ahogy hónapokkal azelőtt. Körbejártam a szobáját, megfogtam a ruháit, megsimogattam minden tárgyát. Kinyitottam az ablakot, majd hirtelen mintha egy hang szólalt volna meg: - Szedd össze magad! Őrizd a fiad emlékét, de ne így! Térj vissza az életbe, Andris is ezt szeretné!

   Lehet, hogy az én belső hangom volt, lehet, hogy képzelegtem, de ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott bennem. Mintha egy kő gurult volna le a szívemről. Fáradt voltam, de mintha megkönnyebbültem volna. Visszamentem a szobámba, lefeküdtem és nagyon sokáig aludtam.

    Másnap reggel megfogadtam, hogy rendbe teszem az életem. Szétnéztem a lakásban. Szörnyű volt a látvány. Rendetlenség, piszok. Lefürödtem, ettem néhány falatot, majd felhívtam Gyuriék pszichiáter ismerősét. Felhívtam anyámat, aki készségesen jött velem, ahova kértem, segített a takarításban, segített András szobájának átrendezésében és lassan egy hónap alatt visszanyertem régi formámat. Visszataláltam a munkahelyemre, moziba jártam, néha koncertre mentem anyámmal. Gyuri is eszembe jutott, de nem mertem felhívni.

    Már augusztus volt, kellemes meleg. Magányos voltam, nem kívántam ismerkedni senkivel, de jól esett, hogy emberek között járok, kelek és lassan érezni kezdtem, hogy élek. A munkahelyemen szereztem egy balatoni beutalót, ahová nagyon készültem. Arra gondoltam talán segít majd a felejtésben a nyári napfény, az ismeretlen hely.

 

   Ismét együtt

 

    Augusztus közepe volt. Egy kis sporttáskát vittem magammal, nem sok holmit csomagoltam.

    Felszálltam a vonatra, még volt elég idő az indulásig. Kerestem egy kényelmesebb helyet az egyik ablak mellett. Elővettem a könyvemet, gondoltam, majd olvasással előbb eltelik az idő. Bélatelepre indultam, ahová a beutalóm szólt. Úgy tudtam, hogy egyedül leszek a házban. Ekkor már nem volt szezon, kevesebben nyaraltak a Balaton parton. Indulás előtt egy fiatal férfi ült le vele szemben.

  - Szabad a hely? – kérdezte.

   Ránéztem. Kicsit alacsony, fekete hajú, barna szemű férfit láttam magam előtt.

  - Igen, szabad.

  - Akkor leülök, de látom ez nem dohányzó. Na, nem baj, majd kimegyek, ha rá akarok gyújtani. Szintén a Balatonra mész?

  - Igen.

  - És meddig?

  - Bélatelepig. Alsóbélatelepig. Beutalóval – gondoltam, ne kérdezzen tovább. Aztán kezembe vettem a könyvet és olvasni kezdtem volna.

  - Bocsánat, hogy zavarok, Szabó Botond vagyok. Ha már így együtt utazunk, ha nem zavarlak, talán beszélgethetnénk. Előbb telik az idő. Vagy nem?

  - Nem zavarsz. Balogh Nóra vagyok. És te meddig utazol? – Letettem a könyvem és gondoltam, tényleg nem árt már valaki idegennel beszélgetnem.

  - Én Fonyódig megyek. Ott van a szüleim nyaralója, meg a kocsim is ott van. Tudod, a bátyámtól kaptam, aki disszidált. Legutóbb amikor itthon volt, egy sportkocsit hagyott itt nekem, csak lerobbant és a javítóban van. Így aztán most vonatozok. Egyébként mivel foglalkozol?

  - Könyvtáros vagyok, így aztán olvasni is szeretek. Hoztam is pár könyvet.

  - Egyedül jöttél? Nem fogsz unatkozni?

  - Talán nem. Tudod annyi rossz dolog történt velem az elmúlt félévben, hogy rám fér egy kis magányos kikapcsolódás.

  - Megkérdezhetem, hogy mi volt az a nagyon rossz a te korodban?

    Nem akartam a részletekbe belemenni csak nagyon röviden és tömören elmondtam neki a válásomat, a fiam elvesztését, Gyuriról nem beszéltem. Ez csak az én szívügyem volt.

  - Hát ez nem semmi, amit elmondtál. Nem akarok tolakodó lenni, de szívesen megkereslek, ha megmondod, hogy hol leszel, legfeljebb elstrandolhatnánk, mivel én is egyedül leszek most.

   Én nem kérdeztem, hogy miért lesz egyedül. Különösebben nem érdekelt. Csak annyit mondtam neki, hogy a strandon megtalálhat napközben, ha jó idő lesz.

  - És te mit dolgozol?- kérdeztem aztán tőle.

  - Én vegyészmérnök vagyok és anyámmal élek. Saját lakásra még nem tellett. De kis vállalkozásom van. Kis üzletet vezetek. Tudod a bátyám adta az ötletet meg az induló pénzt is. Még az elején vagyok, de úgy látom, hogy sikerül.  Így legalább a magam ura vagyok.

   Aztán napi dolgokról, még politikáról is beszélgettünk. Néha kiment cigarettázni, majd Fonyódnál elköszöntünk, ő leszállt és én még egy megállót utaztam.

    Amikor kiszálltam az állomáson, elindultam a szállásom felé, ahová a beutalóm szólt. A ház kicsi volt, de jól berendezett. Közel a vízparthoz.

   Már az első napon felkeresett Botond, a vonaton megismert fiú. Kint feküdtünk a strandon, beszélgettünk, úsztunk. Próbálkozott az udvarlással, de nagyon rövid idő alatt tisztáztam vele, hogy ne reménykedjen. Tudomásul is vette, így aztán a következő napon már nem jött meglátogatni. Én pedig megkönnyebbültem.

  Napközben kellemes meleg volt. Este már hűvös. Nagyokat úsztam. Esténként felsétáltam a kilátóhoz, onnan gyönyörű volt a panoráma. A túloldalt szinte teljesen beláttam. Ott volt előttem Badacsony, Szigliget, Gulács, Tótihegy, Ábrahámhegy, és a Keszthelyi hegység vonulata. Végig sétáltam a bélatelepi sétányon, ahol gyönyörű villák, egykori kúriák voltak. Most üdülők.

    A negyedik napon kint a strandon feküdtem. Nagyon kellemesen sütött a Nap, enyhén fújt a szél. Letettem magam mellé a könyvemet és átadtam magamat a napfürdőzésnek. Szinte nem gondoltam ekkor semmire. Jól esett a csend, a balatoni hullámok halk csobbanása. Kevesen voltak a parton napközben is. Igazi utószezon volt. Gondoltam is, hogy másnap bérlek egy biciklit, és teszek egy hosszabb biciklitúrát, át Fonyód-ligetig vagy Boglárig.

   Megcsendesedett a szívem, megcsendesedtek a fiamat gyászoló érzelmeim. Lassan tudomásul vettem, hogy eltávozott végleg, amivel meg kell békélnem. Eszembe jutott a parton ülve időnként Gyuri szép barna szeme, kedves simogatása, ami egyre jobban hiányzott.

   Ahogy ott feküdtem, egyszer csak egy kéz került az arcomra. Ezt az érintést száz közül is megismertem volna. Megfogtam a kezét, hirtelen felültem, majd Gyurira néztem, mert az ő keze volt. Aztán felálltam, és szótlanul átöleltük egymást.

   - Eljöttem érted, ha még kellek neked! Mindent tudok rólad. Édesanyád mondta meg, hogy hol vagy, de csak most tudtam lejönni. Mindent elmesélt a betegségedről, a gyógyulásodról.

  - Gyere, üljünk le!  – mondtam neki - Ez nem lehet igaz! Nem is tudom, hogy mit mondjak? – elsírtam magam.

     Felkavarodott bennem sok minden. Az együtt átélt sok öröm, a sok szenvedés és most Gyuri megjelenése szinte valószínűtlennek tűnt. Már őt is eltemettem magamban. Mintha feltámadt volna most nekem. Hirtelen valami nagy melegséget éreztem. Nem szégyellve magamat szorosan átöleltem és megcsókoltam.

  - Biztosan ezt akarod? Ennyi idő után és a történtek után érzelmeid még ugyanazok, Gyuri? Vagy csak sajnálsz? Eddig nem kerestél… - néztem rá aztán kérdőn.

  - Gyere Nóra, üljünk a móló szélére, mesélek neked! – maga után húzott és elindultunk a móló felé.

  - Szeretlek, még mindig szeretlek, és semmi sajnálat!  Remélem, az ott hagyott eljegyzési gyűrűt megőrizted, mert nem véletlenül nem hoztam el akkor tőled! Bíztam benne, hogy előbb-utóbb rendbe fogsz jönni, de nem bírtam akkor ott tovább melletted. Reménytelennek tűnt a helyzeted és te nagyon elutasító voltál velem szemben. Nekem készülnöm kellett az államvizsgára, keresnem kellett egy állást, tudtam, hogy a te elutasító magatartásoddal nem leszek képes végig csinálni. Talán nem voltam elég erős. Jobbnak láttam akkor elvonulni az életedből. Lehet, hogy helytelen volt, nem voltam kitartó a bánatodban. Aztán megkaptam a diplomámat. Utána még a csillaghegyi strandra is kijártam néha, hátha mégis eljössz egyszer, de nem jöttél. Hozzád sem mertem elmenni, féltem, hogy mit találok ott. Aztán két hete összeakadtam a pszichiátereddel, aki elmesélt mindent. Akkor azonnal elhatároztam, hogy felkereslek. Nem tudtalak elfelejteni, sokszor eszembe jutottál! Hívtalak a lakásodon, de nem voltál otthon. Kerestelek a munkahelyeden, és akkor mondták, hogy nyaralni mentél. Vettem a bátorságot és felkerestem édesanyádat, akivel sokáig beszélgettünk. Nagyon jó volt vele a találkozás! És most itt vagyok, ahogy mondtam, érted. Van kis lakásom, az ősztől lesz állásom.

  - Add a kezed! Hadd érezzelek! Szeretlek. Tudod, amikor magamhoz tértem és levetettem kicsit a bánatomat, akkor éreztem, hogy elveszítettelek téged is. De zavarni és zaklatni sem akartalak. Tudom, hogy elég csúnyán viselkedtem. Sajnálom! Magam alatt voltam teljesen. Én ezt így tudtam csak átvészelni.

  - Nagyon sokat és sokszor gondoltam rád Nóra. Iszonyúan hiányzott a te asszonyos melegséged, ölelésed, kedvességed. Borzasztóan sajnáltalak, de nem maradhattam akkor veled. Hiába akartam segíteni.

 -  Nehéz volt nagyon. De ne beszéljünk most már erről! Megkérhetlek? Bejössz velem a vízbe?

   Csak néztem a kedves, meleg barna szemét, alig tudtam elhinni, hogy itt van mellettem. Gyurival kéz a kézben besétáltunk a vízbe, kellemesen simogatta testünket a selymes, lágy víz. Sütött a Nap, Gyuri átölelt a vízben, majd beúsztunk a bójákon túlra, onnan vissza. Ismét egymásra találva mentünk a part felé.

    Estefelé összepakoltam mindent. A Gyuri apjától kölcsönbe kapott kocsiba beültünk, majd Lellére mentünk. Itt volt Gyuri édesapjának a nyaralója.

  - Na, mit szólsz? Szép kis nyaraló! Ezt közösen vették. De talán majd később én sem panaszkodhatok. Elég jó helyem lesz és, ha igaz majd később magánrendelőt tervezek nyitni. Persze ehhez kell apám anyagi segítsége, de megígérte.  Egyelőre pihenek, és várakozással nézek a jövőnk felé Nóra. Öltözz át és elviszlek vacsorázni! Hallgatunk egy kis zenét közben. Annyi mindent meg kell beszélnünk! Mit gondolsz? A gyűrű?

  - Nem is tudom. Ne félj! Nem dobtam el! Csak éppen nem hordom. Tele vagyok mindenféle vegyes érzelmekkel. Félek is kicsit.

  - Mitől? Nem változott semmi. Csak egy kis időre eltávolodtunk egymástól, ami remélem többet nem fog bekövetkezni. Megbékéltél ugye? Sajnálom! Hidd el! Nagyon sajnálom a történteket! Nem ezt érdemelted!

  - Túl vagyok már a nehezén. De mondtam, hogy erről többet ne beszéljünk! Neked pedig örülök! Remélni sem mertem, hogy így találkozunk mi még!

  - Én tudtam, és akartam is, hogy folytassuk. Csak a felépülésedre vártam! Meg a diplomámra, az állásra.

    Felöltöztem és elmentünk vacsorázni, zenét hallgatni, és beszélgetni. Sétáltunk az esti balatoni csendben. Jó volt egymás kezét fogni, ismét érezni egymást. Amikor hazamentünk, Gyuri soha olyan gyengéden és finoman nem közeledett hozzám, mint ezen az éjszakán. Pontosan tudta, hogy mennyire érzékeny és sebezhető vagyok még.

 

 

Zavaros őszi, októberi este

 

   - Miről szerettél volna beszélni velem Gyuri? Gyere! Üljünk le ide, kényelmesen egymás mellé. Azért jó, hogy már fűtenek, mert ugyancsak hideg lett. Végül is már október van. Hoznál be nekem egy kis almát és valami kis ropogtatni valót? Tudod ma reggel, amikor mentem a munkahelyemre, arra gondoltam, hogy lassan már el kellene járnunk színházba, moziba és talán társaságba is.

   Gyuri közben egy tálcán az asztalra tette a sós perecet, sós pálcikát, és az almát. Hozott még két poharat, benne kis vörös bort. Majd lehuppant mellém a heverőre. Kint erős szél fujt, a függönyön át láttam a hajladozó fák ágait. Jól esett a szoba melege.

  - Nos, mondjad Gyurikám! - közben jó ízűen beleharaptam az almába.

  - Azt hiszem itt az ideje, hogy beszéljek róla. Az elmaradt házasságkötésünkről akarok szólni. Emlékszel, hogy mit terveztem? Nyári esküvőt. Aztán sajnos… De erről nem akarok beszélni, nem akarok fájdalmat okozni…

  - Sosem tudom lezárni a fiam halálát teljesen Gyuri. Beszélj csak! De azért most már távolabb van.

  - Szóval, szeretnélek megkérdezni, hogy akkor hogyan legyen tovább? - Gyuri ekkor megfogta a kezem és meleg barna, szomorú szemével rám nézett.

 - Akarsz még a feleségem lenni? Ha igen, akkor arra gondoltam, hogy összeházasodhatnánk már végre, vagy neked ez nem fontos már?

    Megsimogattam Gyuri arcát, néztem a szemét és láttam, hogy nagyon fontos számára a válaszom.

  - Szeretlek Gyuri. Mégis azt kell mondanom, hogy talán várnunk kellene. Hiszen így is jó, egymás mellett élünk. Talán még korai is. Nem tudom… 

  - Szóval kifogásokat találsz. Nem értelek! Akkor azt is elmondanám, hogy én mit tervezek még. Lehet, hogy ez még korai, de én szeretnék majd gyerekeket.

  - Nem, azt most nem Gyuri! Ne haragudj rám ezért! Túlságosan korai lenne. Persze értelek, természetes a vágyad, de én még nem vagyok kész erre, a történtek után.

    Ekkor csörgött a telefon. Én mentem, hogy felvegyem a kagylót - Igen, Balogh Nóra. Szervusz, János. Hát veled mi van? Csak nincs valami baj? - János hosszan ecsetelni kezdte, hogy nagyon összeveszett a feleségével, aki kirakta az ajtó elé és pillanatnyilag nincs hová mennie. Ránéztem Gyurira, majd hirtelen válaszoltam Jánosnak - Hát gyere fel, majd a többit megbeszéljük!- letettem a telefont, majd Gyuri felé fordultam.

  - Ez nem lehet igaz, Gyuri! János telefonált, a volt férjem. Tőlem kér segítséget, mert kirúgta a felesége és nincs hol aludnia. Én meg idehívtam. Haragszol? Mit tegyünk vele? Te olyan megértő vagy! Segíts most nekem.

  - Nóra! Mi vagy te, jótékonysági intézmény? És azok után, hogy annyi keserűséget okozott neked? Na, de te tudod! - Gyuri érezhetően ingerült lett a hírtől.

  - Mi lenne, ha ma este a kis szobában aludna, aztán holnaptól legyen az ő dolga. Biztosan azt hiszi, hogy egyedül vagyok. Az utcán nem aludhat a szerencsétlen! Mégiscsak a férjem volt.

  - Miért? Nem tudja, hogy vagyok neked? - kérdezte ismét idegesen Gyuri.

  - Nem tudom. Nem szoktam beszélni vele a magánéletemről. De ne legyél ideges! – közben megsimogattam a karját - Visszatérve a házasságra, félek tőle. Én már egyszer megégtem. Ha férjhez megyek, szeretném komolyan venni, és véglegesnek tekinteni. Ki tudsz tartani mellettem rosszban, jóban? Egyszer már elmenekültél, amikor bajban voltam!

  - Igen, valóban így történt Nóra. De akkor azt is megmondtam, hogy miért. És te simán elküldtél akkor.

  - Ez igaz. Bizony nem álltál ki mellettem, mondhatnám, megfutamodtál. Csak a magam lelki erejének, és valami furcsa intő jelnek köszönhettem, hogy újból a régi Nóra lettem. Nem szemrehányás, de ezek tények Gyuri. Visszanézve már így ítélem meg az akkori helyzetet. Azért, csak magamra hagytál!

  - Ez most fáj nekem Nóra. Fáj, hogy most vádolsz.  Persze, igazad van. Azt gondolom, nagyon is igazad van. Éretlen voltam vagy még most is az vagyok? Ettől félsz? Hát, ezt is megértem. Tudod mit? Akkor, most én mondom, hogy várjunk a következő nyárig! Engedd, hogy bizonyíthassak. Hogy magam és te is meggyőződhess, hogy érett vagyok a házasságra. Nem akarom kierőszakolni. De szeretlek! És ne vádaskodjunk!

   Ekkor csengetett János, aki egy sporttáskával a kezében érkezett. Láthatóan meglepődött Gyuri jelenlétén, bemutatkoztak egymásnak. Leültettem.

  - Nem éppen a legjobbkor jöttél, meg hát nem is számítottam ilyen kérésre tőled. Pont hozzám! Egy éjszakára a kis szobában - szándékosan nem mondtam András szobáját, nehezemre esett - elalhatsz. Mint láthatod együtt élek Gyurival. Nem tudom, mire számítottál?

    Zavart lett. Láthatóan meglepte Gyuri jelenléte.

  - Nem is tudtam, hogy te együtt élsz valakivel.

  - Nem? Hiszen egyszer megemlítettem neked. Bár akkor a fiunk betegségével voltunk elfoglalva, talán nem figyeltél erre. Éppen arról beszélgettünk, hogy lassan majd összeházasodunk. Vacsoráztál?

   - Nem. Nem volt rá időm. Tudod, elkövettem azt a hibát, amit veled is nem egyszer.  Eszter rájött, de ő nem sokat teketóriázik, kidobott. Biztosan visszafogad, mert hát csak kaland volt, de ő másképp viseli, mint te annak idején Nóra.

  - Na, erről én nem kívánok beszélgetni. Hozok neked valami ennivalót, és nyugodtan mehetsz fürödni, mehetsz aludni, mert lassan mi is lefekszünk, ugye Gyuri?

  - Igen. Reggel korán kelünk. Egyébként én fogorvos vagyok. De foglalj helyet! Itt is van Nóra, jó étvágyat!

  - Nos, hoztam egy kis szalámit, vajas kenyeret, teát, sajtot. Jó étvágyat!- nyújtottam át volt férjemnek a tálcát, amire felpakoltam a vacsoráját.

   János megette a hideg vacsorát, láthatóan éhes volt, megitta a teáját, majd elkísértem András egykori szobájába.

   - Tudod János, átrendeztem a szobát teljesen. Nem tudtam volna tovább úgy élni, hogy minden rá emlékeztessen.

     Láthatóan megérintette az emlék, rám nézett és szomorúságot láttam az arcán. Érzelmei most valóban őszintének tűntek.

   - Eszembe jutott András sokszor, nagyon sokszor Nóra. Bocsáss meg nekem mindenért. Nekem sem könnyű, hidd el!

   - Tessék itt a törülköző, fürödj le! Látod, megágyaztam és majd reggel a kulcsot, ha elmentél, a postaládába dobd be! Jó éjszakát! - nagyot sóhajtottam és kicsit talán könnyeztem is.

    Csörgött a telefon.

  - Mi van?  Telefonügyelet? - mondta Gyuri és felvette a kagylót.

  - Igen. Igen itt van. Nóra és én szállást adunk neki egy éjszakára. Rendben. Ne sírjon. Igen, igen, tudni kell megbocsátani! Jó éjszakát! - Gyuri elgondolkodva tette vissza a kagylót, majd rám nézett és felém közeledett.

  - A felesége volt. Aggódik miatta. Várja vissza holnap. Megmondod neki?

  - Szóval ő is csak megbocsát. Megmondom majd neki Gyuri. Remélem, kettőnkkel ez nem fordul elő, ha majd összeházasodunk! De addig sem!

   Gyuri átölelt, elmosolyogta magát.

 

Segítő kezek, segítő ölelések

 

  - Na, gyere édes Nórám! Ülj le. Mit hozzak? Van kis frissen sütött rétesem. Egy kis narancsital? Jó lesz?

  - Jó lesz, amit akarsz anya, azt hozol!  Nálad minden finom.

   Leültem anyám kellemesen berendezett szobájában, amit egy boltíves rész egészített ki. Itt alakította ki a hálóhelyét. Épp elfért egy francia ágy. Anyám nagyon szerette a finom, egyszerű dolgokat, lakását sem zsúfolta össze, ízlésesen rendezte be. Külön fürdőszobája, elég nagy konyhája volt. Lift nélküli volt a ház, így mivel sikerült annak idején az első emeleten ezt a lakást megtalálnia, azonnal rácsapott és megvette. Az érdi családi házból, amit még apámmal együtt vettek nagyon régen, bőven futotta akkor. Még én is kaptam valami kis pénzt, anyám pedig takarékba tette a maradékot, előrelátóan.

  - Olyan jó néha eljönni hozzád anya, csak ritkán van rá alkalmam. De megbeszélhetnénk, hogy hétvégén néha összejöjjünk, úgy tűnik, lassan rendeződik az életem.

  - Na, ennek igazán örülök! - anyám közben egy tálcán behozta a finom rétesét, és a narancs levet. Ő is leült velem szemben a fotelba.

  - Gyuri ma később jön haza, mert találkozása van az édesapjával, és különben is hétig dolgozik. Úgy látom, hogy szereti a munkáját és jó kapcsolat alakult ki a munkatársai között is.  Szerencsére nincs messze a munkahelye, itt a kerületi rendelőben van. Azt mondja sok a betege. Ügyes keze van és megnyugtató természete, ami egy betegnek nem mindegy. Csak fiatal még, és kezdő, akárhogy is nézzük.

  - Nóra, úgy veszem észre, ez aggaszt téged. Mármint a korkülönbség kezd zavaró lenni számodra. Vagy nem jól látom?  De ezt eddig is tudtad. Most mitől lett hirtelen ilyen zavaró? Nem értelek! Vagy már nem szereted Gyurit? Haragszol talán rá, hogy nem állt ki melletted? Félsz, hogy majd a bajban mindig elmenekül?

  -  De, szeretem. Többek között igen, haragszom kicsit emiatt. Sokszor eszembe jut, nem tudom miért, hogy mennyire egyedül hagyott akkor a bajban! Persze valahol megértem, és csak hálás lehetek, hogy ennek ellenére, visszataláltunk egymáshoz. Szeretne feleségül venni, de én ettől is félek, és egyelőre halasztást kértem tőle.

  - Ez nem baj, legalább mindkettőtök időt kapott. Ne hamarkodjátok el ezt a fontos döntést. Csak az érzelmeiddel legyél tisztában. És úgy tudom, hogy szex területén köztetek nincs probléma? Vagy igen?

  - Nem, nincs. Sőt! Számomra megfelelően érzelmes és még romantikus is.

  - Akkor meg ne foglalkozz a korával, hidd el hozzád fog nőni! Szeresd őt Nóra, megérdemli. Van annyi emberismeretem, hogy ezt mondjam neked. Tudom, eleinte, igencsak aggályoskodtam én is a kora miatt, de akkor még  nem ismertem őt.

  - Jól esett ez a beszélgetés anya. Kicsit megerősítettél. És te hogy vagy? Nem unalmas mindig itthon, nem dolgozni? Még olyan fiatal vagy!

  - Fiatal? Az én koromban! Ötvenhét éves vagyok. Hova mehetnék el dolgozni? Elég kevés a nyugdíjam, de valahogy kijövök belőle. Szerencsére a lakás rezsije sem nagy. Jó lenne valamit tevékenykedni. Már gondoltam, hogy elmegyek  dolgozni négy órára valahová. Egy kis elfoglaltság és valami plusz pénz nem ártana. Sajnos, hogy nincs Andris! Hiányzik nagyon! Jó volt vele játszani, vidámkodni, betöltötte a napjaimat! Tudom, neked is fáj a hiánya, de fiatal vagy még kislányom.  Biztosan Gyuri is szeretne majd gyerekeket.

  - Még nem anya! Még nem. Ő is beszélt erről, de nem akarok!

  - Pedig benne vagy már a korban, nem negyvenévesen kell szülni! Én a helyedben bizony boldoggá tenném a páromat!

  - Majd anya, majd!

  - Te tudod! Csak hát az idő gyorsan elszáll. Egyébként pedig van három jegyem a Nemzeti Színházba szombatra, nincs kedvetek eljönni, mert akkor nem hívok mást. A Falstaff megy.  Nos?

  - Azt hiszem, elmegyünk, de azért majd még megtelefonálom, hátha Gyurinak más a programja. De én akkor is megyek veled. Már olyan régen nem voltam színházban, hogy éppen jól jön.

  - Na, akkor hétvégére ez jó program és másnap meg eljöhetnétek ebédre, megleplek benneteket valami finommal.

 - Hát te aranyos vagy. Jó volt veled beszélgetni, azt hiszem, sokat segítettél! Jó, hogy vagy nekem! - megcsókoltam anyámat, aki még mindig mutatós volt, fiatalos, jó illatú. Még talán azt sem bántam volna, ha talál magának valakit.

    Hazafelé indultam. Gyuri már otthon volt, éppen telefonált valakinek, amikor beléptem a szobába.

    Kellemes meleg volt, átöltöztem egy kényelmes pamut nadrágba és egy lezser pamut blúzba. Bekapcsoltam a magnót, latin gitárzenét volt kedvem hallgatni. Leültem a kanapéra és vártam, hogy Gyuri befejezze mondókáját.

  - Na, végre! Ennyi baromságot. Na, nem érdekes. - tette le a kagylót közben, majd leült mellém. Magához húzott és megcsókoltuk egymást.

  - Hiányoztál! Nem tudtam, hol vagy, mikor hazajöttem. Tényleg hol voltál?

  - Anyámnál. Végre egy jót beszélgettünk. Szükségem volt rá. Mindjárt meg is kérdezem, szabad vagy-e szombaton este, lenne három színházjegye, meghívott bennünket, én a magam részéről mennék.

  - Nagyon jó. Mit nézünk meg?

  - A Falstaff-ot a Nemzetiben. Kállaival. Tényleg örülsz? Szívesen jössz?

  - Micsoda  kérdés! Már ezer éve nem voltam színházban. Én meg apámmal voltam. Sikerült kiadni a lakásomat is, két egyetemistának.Legalább ezt a pénzt már gyűjtögethetem a magánrendelőre.

  - És bírod majd a plusz munkát?

  - Miért ne bírnám? Sikerült egy jó fogtechnikussal összejönnöm, ami nem mindegy. Sikerült minden! Jaj, majdnem elfelejtettem!  - Gyuri felállt és odahozott egy műanyag tasakot – tessék! Ezt neked hoztam. Remélem eltaláltam a méreted. Bóklásztam kicsit apámmal a városban, ő is vásárolt,  nekem pedig  megtetszett ez a dolog. Vedd fel, látni akarlak benne! Hálapénzből van persze.

     Kíváncsian álltam fel, kivettem a tasakból egy szürke gyapjú ruhát, egyenes vonalú volt, elől fehér absztrakt mintával, egészen különleges, egyedi darab volt.

  - Ez nagyon szép Gyuri! - tettem magamhoz, majd ránéztem és láttam szemében az örömöt.

    Átöleltem és megcsókoltam. - Azt áruld el, hogy miért kaptam?

  - Azért mert, szeretlek és örömet akartam okozni neked. Ez volt az első nagyobb összegű pénz, amit kaptam és neked akartam belőle valami maradandót venni elsőnek.

  - Magadnak nem kellene már valami? - kérdeztem tőle zavartan.

  - Majd. Az ráér. Most inkább vetkőzz és gyere!

    Mindketten a francia ágy felé indultunk.