Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beethovent hallgattam...

2010.07.13

 

 

Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 16. – Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző.

 

Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszicizmus harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

 

Beethoven apai ősei földművesek és iparosok voltak, akik a 18. század első feléig Flandria Mecheln városában éltek. A nagyapa, akit szintén Ludwig van Beethovennek hívtak, karnagy és basszista volt előbb Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban. Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenoristaként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában feleségül vett egy 21 éves ifjú özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy Ehrenbreitsteinban élő választófejedelmi szakács leányát. Első férje egy trieri udvari inas volt, akitől egy fiatalon elhunyt fia született. A Beethoven-Keverich házaspárnak öt fia és két leánya született: Ludwig Maria (*/† 1769), Ludwig (1770–1827) – a zeneszerző –, Kasper Anton Carl (1774–1815), Nicolas Johann (1776–1848), Anna Maria Franzisca (*/† 1779), Franz Georg (1781–17) és Maria Margarita Josepha (1786–1787).

Fiatal kora, tanulmányai .
 

Ludwig van Beethoven 1770-ben született a németországi Bonnban. A közelmúltig számos helyen december 16-a szerepel Beethoven születésének napjaként: csak annyi ismert, hogy december 17-én keresztelték meg. Akkoriban a gyermekeket születésük után egy nappal keresztelték meg.

 

Beethoven első zenetanára iszákos apja volt, közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Ennek ellenére a családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választóherceg anyagi támogatásában részesült. Tizenkét éves korától többször helyettesítette mesterét a templomban orgonán, koncerteket is adott, valamint zongoradarabokat komponált.1787-ben Mozarthoz akart menni tanulni, Bécsbe is utazott, de váratlan esemény történt: 17 éves korában elvesztette édesanyját, hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt „lekéste” az alkalmat, mivel Mozart 1791-ben meghalt.

 

1792-ben Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Albrechtsberger gondjaira bízta. Salierinél nyolc esztendeig tanult. 1795 márciusában lépett fel első ízben a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követik, és hamarosan kiadója és pártfogója is akad. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként, és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzőként.

Beethoven személyes élete problémákkal teli. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség első jeleit észleli, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozik. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketül. Képzeljük el, milyen tragédia ez egy zongoraművész – zeneszerző életében! Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást. Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Josephine). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg. Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel véget érő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával aratott diadalt.

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.

 

1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mért szintet). Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest és a B-dúr vonósnégyes fináléját.

Beethoven zeneszerzői pályafutását általában korai, középső és késői korszakra szokták osztani.

 

A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerzőt ismerte személyesen, időben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és a II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.

A középső alkotói korszak röviddel Beethoven süketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.

 

1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételből áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tételében a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.

 

Életének utolsó évéből a következő művek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

 

Az osztrák születésű brit zenész, Hans Keller „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve művészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint hogy Beethovennek sikerült a lehető legszélesebb közönség számára érthető zenét komponálni.

 

Beethovenre mint a zenei klasszicizmus és romantika átmeneti alakjára tekintünk. Ami a zenei formát illeti, a Haydntól illetve Mozarttól örökölt szonátaformára és motívikus fejlesztésre épített, de nagy mértékben kibővítette őket, azáltal hogy hosszabb és nagyratörőbb tételeket komponált. Középső korszakának művei a hősiesség kifejezése miatt, míg késői darabjai az intellektuális mélységüknek köszönhetően népszerűek.

 

Beethoven sokat merített a felvilágosodás és az Európában egyre növekvő romantika eszméiből. Kezdetben a harmadik szimfóniát, az Eroicát ( a „hősi” olasz megfelelője ) Napóleonnak ajánlotta, abban a meggyőződésében, hogy a tábornok fenntartja majd a Francia Forradalom demokratikus és köztársasági eszméit, de amint Napóleon császári törekvései világossá váltak, 1804-ben kitépte a címet tartalmazó lapot, melyen az ajánlás volt, és a szimfónia új nevet kapott: „Sinfonia Eroica, composta per festeggiare il Sovvenire di un grand Uomo”, vagyis „Hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. A kilencedik szimfónia negyedik tételének sajátossága a Schiller An die Freude („Örömóda”) című ódájának feldolgozása, amely bizakodó himnusz az emberi testvériség mellett.

 

A tudósok vitáznak Beethoven vallási meggyőződésén, illetve azon hogy ez milyen szerepet játszott a munkájában.

 

Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e. Mivel a romantika szó, illetve a romantika korszak meghatározása tudományról tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.

 

Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is és az egyértelműen romantikus Franz Schubert merített dalaihoz) német illetve Percy Shelley angol költők. Olyan kortársak, mint például Spohr és E.T.A. Hoffman szintén romantikusnak nevezték. Gyakran őt tartják az első dalciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.

 

Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus zene később alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus, mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölő jelzőbóját, és ez továbbra is heves vita tárgya, köszönhetően Beethoven nagy hatású munkásságának. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok számára, akik a romantikus érzékenységre mint a későbbi művészeti korokra (beleértve napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.

Emléktáblája, Budán a róla elnevezett utcában,

Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: egyértelmű fejlődés figyelhető meg későbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik idomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Későbbi felfogásában már nincs tekintettel a művészeti normákra, így például egy szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista, vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen előadott 5. és 6. szimfóniák között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon, egy rövid dübörgő téma vonul végig, a hatodik pedig első példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a XIX.század első évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása domborodik ki jobban.

 

Ezzel szemben Carl Dahlhaus[1] amellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi őt, egy olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétől. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának műveiből származik, ilyen a 3. szimfónia és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethovennek a középső korszakának második feléből származó, 74 és 97 közötti opusz-számmal jelölt művei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzőkre. Dahlhaus szerint romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a Schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett művei hatottak. A késői korszakára pedig annyira egyénivé vált Beethoven, hogy többé már nem tekinthető ugyanazon műfaj képviselőjének, mint kortársai.